Az aktatáska

Erdei Ferencnél voltam, a miniszteri szobájában, 1945 nyarán.

– Nem – mondta Erdei a telefonban –, nem lehet. Csend. Fontos beszélgetés lehetett, várakoztam.

– Mondom, Zoltán bátyám, hogy nem lehet.

Megint csend. Valaki érvel vele szemben.

– Zoltán bátyám érts meg, nincs módomban, nem akarom.

Szünet.

– Ha kabinetkérdésnek veszi is a kisgazdapárt, akkor se.

Megint hosszú válasz.

– De ha még kívánod, miniszterelnökként, akkor sem. Kovács Béla államtitkárt nem akarjuk behozni a belügybe.

Rövid válasz.

– Hogy kik? Hát én is. Meg persze az elvtársak.

Aztán nem tudom, hogy mi történt, talán az elvtársak mégis meggondolták magukat, 1945 nyarán mégis beengedték a kisgazdapárt részéről a belügybe államtitkárnak Kovács Bélát.

Tárgyaltam vele többször is. Én voltam az egyik osztályvezető. Nem mondhatok mást kapcsolatunkról, előzékeny, jó szándékú ember volt.

Mindjárt kiderül, hogy mennyire.

Volt a belügyben egy szociáldemokrata adminisztratív államtitkár is. Magas rangja volt persze, két előszobája, osztálytanácsos titkára, nagy fogadóterme külön WC-vel és három telefonja. A telefonján kívül a minisztériumban az égvilágon semmibe sem szólhatott bele.

1945 nyara volt, a pengő romlása miatt gyors infláció. Ha jól emlékszem már hetente adták a fizetéseket. Minden irtózatos, sebesen romló pénzbe került. Az építőmunkásokat, akik a várban a romos belügyi épületet tatarozták, nem pénzzel, sóval fizettük. Az volt a valuta. De lehet, hogy az már néhány hónappal később volt.

Egy szép napon a szociáldemokrata államtitkár mindenesetre beküldött hozzám egy számlát egy irattáskáról, hogy az árát utalványozzam. (A gazdasági ügyek is hozzám tartoztak.) Csodás irattáska volt, hochluxus, hogy krokodilbőr-e, már nem emlékszem. De annyi biztos, hogy egy tisztviselő háromhavi bére kitelhetett belőle. Mutatta a titkár a táskát és a számlát, káprázott tőle a szemem.

– Nincs az államtitkár úrnak táskája? – kérdeztem.

– Van – mondta –, de kopott.

– Nem utalványozom – feleltem. – Egy irattáska nem társadalmi, hanem személyi tulajdon.

Percek múlva behívatott az államtitkár, s amit sosem mert, letolt a sárga földig, mint egy gyereket. Hogy ő most utasít.

– Majd a miniszter úr eldönti – mondtam. – Csak a miniszteri diszkrecionális alapban van ilyesmire lehetőség. – S nyomban be is mentem Erdei Ferenchez, s a számlát odatettem az asztalára.

Egy óra sem telt el, s az államtitkár újra a kezében lobogtatta a számlát. Elvette Erdei asztaláról, mondván, hogy ez őt illeti.

Nem mondom, hogy nem bosszantott a dolog. (Ez az államtitkár hétvégeken vadászni járt a belügy vadászterületén és még a töltényeket is kifizettette, az autóköltséget – az akkor nagy ügy volt – amúgy is ingyen kapta.) De ebben a romba dőlt országban, amely az oroszoknak még jóvátételt is fizetett, felháborított a luxusa. Akkor még a belügy az igazságügy palotájának egy emeletén volt. Már beüvegezték ugyan, de még 1945 őszén, telén nem volt fűtés benne. Emlékszem, a titkárnőm lila ajkakkal dermedezett. Ha az ember fiatal, még puritán. Sőt azt hiszi, mindenkinek puritánnak kell lennie. Csak később jöttem rá, hogy a nietzschei Wille zur Macht (und Geld) emberei többnyire nem azok.

Erdeihez már nem volt kedvem visszamenni. Egye fene, mondtam magamban, s utalványoztam a táska kifizetését.

S akkor egyszerre csak behívott magához Kovács Béla, a független kisgazdapárt politikai államtitkára. Kezében egy ugyanolyan táska, mint a másik.

– Nézd – mondta –, itt ez a táska, most hozták.

Kovács Béla valamit láthatott az arcomon, valami furcsát.

– Azt mondja az államtitkár úr – magyarázta nekem Kovács Béla –, hogy ő a kisgazdapárt számára hozatta. Elvégre a kisgazdapárt presztízse is megér annyit, mint az övé, mint a szocdemek presztízse.

– Hát…

Kovács Béla érzékelhette a vállam kínos mozdulatát.

– Mondd, ez az ügy kellemetlen neked? – kérdezte. – Nem jogos?

– Mi tagadás – mondtam.

Újra felemelte és nyújtotta a táskát. – Vitesd vissza a bőrdíszművesnek. – S még hozzátette: – Fiam, én igazán nem akartam.

Csak dadogni tudtam. – Köszönöm az elintézést.

Aztán néhány hónap múlva jutott eszembe, mivé lett volna a táska Szibériában, a tajgában, ahová Kovács Bélát Rákosiék utasítására elhurcolták, hiába védte a magyar mentelmi jog. Ki kaphatta volna meg, melyik GPU-s, elvégre minden az övék volt.

Kovács Béla élete is.