Magyarok és nem magyarok

Az egyik munkásszázadból, úgy 1944 őszén, néhány merészebb magyar ember dezertált. A nyilas főhadnagy, a parancsnok, bosszúból megtizedeltette a századot. A tizedeltek közül az egyik kijelölt szerencsétlent jól ismertem, alattam járt az evangélikus gimnáziumban, egy darabig egy házban laktunk. A fiú apja, aki a sorban mellette állt, jelentkezett, hogy a fia helyett legyen ő a tizedik. A nyilas főhadnagy „realista” szellem volt. Jó, mondta, akkor legyenek kivégzettek mind a ketten. Így haltak meg egyszerre a Damjanich utca 58-ból Farkas Gábor és az apja.

De két nap múlva a főhadnagyot leváltották. Nyilván fontosabb beosztásba került. Helyette barátom, Szalay Miklós tartalékos határvadász főhadnagy lett a parancsnok. Tőle tudom a történetet. Szalay Miklósnak volt már összezördülése a nyilas tisztekkel, azért minősítették le határvadászból munkaszolgálatos főhadnagynak.

Mikor átvette a századot, jöttek újra, nyomozni, szimatolni a nyilasok. Akkor a keret őrmesterének parancsot adott, hogy fegyverezze le a nyomozókat. – Mocskos disznók, hazaárulók, gazemberek – kiáltotta –, be velük a disznóólba! – S minden további nélkül, bezáratta őket. Ott tartotta vagy másfél napon át.

De barátom reménytelen humanista volt, egy idő múlva kiengedte a megalázott gyilkosokat. Főhadnagy úr, mondta akkor az őrmester, ebből baj lesz, el kellett volna intézni őket. Így visszajönnek csapatostul.

Jöttek is, bár nem túl sokan, de velük szemben felálltak fegyverrel a keret katonái. Szemét zsidóbérencek, kiáltották az Árpád-sávosok, még megkapjátok a magatokét. De kevesen voltak, lőni nem mertek.

Barátomnak szerencséje volt, vagy fél óra alatt elindították a munkásszázadot nyugatnak, Komárom felé. Bicske környékén néhány munkaszolgálatost odahívott a főhadnagy. – A sárga csillagot leszedve, el tudnának-e néhányan rejtőzni Budapesten? Van-e valakijük?

Néma csend lett. Az emberek között néma csend. Vajon ez megint nem gyilkos szörnyűség-e? – Ide hallgassanak, emberek – mondta a barátom –, négy-öt embert vissza tudok dzsippel vinni Budapestre. Tiszti szavamra – mondta – de aztán valahogy szégyenkezve elhallgatott.

Nem is a szó, a hang változtatta meg az embereket. Négyen-öten leszedték a sárga csillagot s elindultak a barátom vezetésével a Kálvin-térig. – No, most menjenek, ahova tudnak. Isten vezesse magukat.

Az egyik közülük megszólalt: – Főhadnagy úr, kit tiszteljünk magában? – Ehhez semmi közük – mondta a barátom – egy magyar tisztet. Menjenek.

Sok-sok év múlva a történetet Szigligeten, úgy mesélte egy írótársam: Bicskéről egy csendőr főhadnagy hozott vissza, mentett meg. Fenét csendőr, csak kis kakastolla volt, egy határvadász – mondtam én. Különben az apja is neves ember volt, író, az Új Időknél. A megmentett Vihar Béla így talált Szalay Miklósra.

A tisztességes magyarok azért jóval többen voltak, mint ahogy a gyanakvók, a félelemben éltek hitték. A rakparton Sági házmesterék a házunkban például biztosan tudták, hogy mifélék lehettek a húgom által jó papírokkal ellátott menekültek. Schilling úr, a ház úri borbélya később így beszélt: – Jól ismertem én az Ullmann méltóságos urat, gyakran borotváltam annak idején, de a pincében, az ostrom alatt, nem akartam zavarni. – A szomszédunk tisztes keresztény úri családja 1944-ben egy erdélyi menekült lányt fogadott be. Csak rápillantottam és láttam, hogy miként volt „Erdélyből menekült”.

Mulattam, hogy feleségemnek, Nemes Nagy Ágnesnek halvány fogalma sincs, hogy ki kicsoda, honnan származik. Családja a Nyírségből vagy Ugocsából jött. Zsidó az volt nekik, aki kaftános volt és pajeszes. Ha magyarul beszélt, az magyar volt, ha budai sváb, akkor is. Jobboldali gondolkozású családja az Új Magyarságot, Milotay és Rajniss lapját olvasta. Velük szemben Ágnes baloldali volt. A Magyar Csillagot járatta, Illyés Gyula folyóiratát, Babits szellemét vallotta magáénak.

Babitsot – Vas István írja a Miért vijjog a saskeselyűben: – sosem érdekelte ki zsidó, ki nem. Az érdekelte, hogy ki milyen minőségű író. Illyés már érdeklődőbb volt, talán a körülmények miatt körültekintőbb. Schöpflin Aladár, a nagy kritikus se törődött ilyen osztályozással, a barátaink közül se Ottlik, se Kálnoky, se Rónay.

Ágnest is taszította a származás firtatása, sőt ha megmondták, inkább vonzotta a dolog ellenkezője.

Csak sokkal-sokkal később, az ávósok meg a káderesek miatt kezdett különbséget tenni arról, hogy ki kicsoda. De úgy sem sikerrel.

Ösztönösen liberális volt. Az ő tündöklő, érték alapján szelektáló szellemével úgy hitte: a magyar az magyar. Ilyen értetlen volt. Ilyen naiv.