Háború és béke között

A gödöllői orosz fogolytáborban jelentkezni lehetett a demokratikus magyar hadseregbe. Ott volt Gödöllőn, oda került az én egész zászlóaljam is. Csak én civil voltam, s még télikabát sem volt rajtam, ahogy a házból kizavartak, úgy vittek el januárban kiskabátban. A volt katonáim adtak felszerelésükből némi ruhaneműt. Nem kellett nagyon rábeszélni, hogy menjen az egész zászlóalj katonának, mert az orvosi „gyengélkedő” könyv végén egy bejegyzés állt: az egész előző társaságot elvitték fogságba Foksániba. Ez döntött.

Bevagoniroztak bennünket a marhavagonba, és három nap után elértünk Debrecenbe. Néhány hét és mehettünk a városba. Debrecenben ott volt az egész magyar kormány, mégpedig a volt pénzügyigazgatóság épületében. A parasztpárti Erdei Ferenc volt a belügyminiszter s az egész minisztériumban voltunk vagy 10-en 12-en. Bibó István is ott volt, meg a Magyar Közlönyt ott szerkesztette Szabó Zoltán, a falukutató, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság írója. Erdeit a Márciusi Front révén jól ismertem, azért is szereltetett le és vitt be a minisztériumba. (Köztisztviselő voltam, némi jóindulattal.) Elég felemás volt a helyzet, magyar és orosz írást kaptunk, hogy az egész országban szabadon közlekedhetünk. Igen, de Zilahy Lajost, az ismert írót a debreceni Béke szálló előtt vetkőztették le az oroszok, hiába volt papírja. Csaszit, magyarul órát nem volt tanácsos karon viselni, csak zsebben elrejtve, de úgy sem volt biztos. Volt olyan orosz, aki vállig karórával dekorálta magát. Magam miniszteri tisztviselőként egy darabig változatlanul a laktanyában laktam egy matrac nélküli ágydeszkán, mert nem volt más helyem. Erdeiék minden foteljében éjszaka valaki aludt.

Közben a zászlóaljam századosa megnősült. Én voltam a tanújuk. Eddig nem voltak házasok, mert mint kiderült az asszony nem volt őskeresztény. Egy ludovikás tiszt! Nyugodtan együtt éltek a zászlóalj közepén, mindenki ismerte őket, senki sem képzelte, hogy származási bajuk van. Így zajlott az élet a laktanyában.

Erdei Ferenc nagyeszű, pompás tehetségű ember volt. A Futóhomok és a Parasztok remek könyv ma is. De képtelen gyengeségekkel vagy inkább heves becsvággyal telt. Minden jószándékát, megállapodását megváltoztatta, ha a párt, Révai vagy Rákosi mást javasolt. Egyik-másik utasítására éppen rábeszélésem után egy óra múlva már kaptam a másik utasítását. De ez már nyílt politika volt, hadd ne mondjam el, hogy mit gondolok általában erről. Helyette anekdótázom, a jellem terén azért az is mond valamit. Elmondom inkább a szőnyegek és az őrház építkezésének az ügyét.

A debreceni kormányzatnak alig volt bútora, semmint valamelyes reprezentációs lehetősége. Egy derék magyar „honleány”, hogy ne legyünk olyan csórók, kölcsönbe átengedett a belügyminisztériumnak tizenhét perzsa szőnyeget. Erdei szobája, meg a lakása így mégis kinézett valahogy.

Igen, de amikor májusban a magyar kormány átköltözött Budapestre, jött velünk a tizenhét perzsaszőnyeg is. A tulajdonos persze most már kérte őket, de a kérésre választ nem kapott. Akkor egy ügyvéd útján beadvány készült az elhagyott javak kormánybiztosságának, hogy a kormánybiztosság keresse meg őket. Így került az akta hozzám.

– A szőnyegekről tudsz valamit? – kérdeztem Erdeitől.

– Hát persze – mondta. – De Jocó (a felesége) szereti őket, sőt ki is tisztíttatott pár darabot.

Meg úgy emlékszem – folytatta – Szebeni Endre is kapott belőlük. (Csak zárójelben, Szebeni Endre a rendőri főosztály vezetője volt, később Rákosi fölakasztatta.)

– Mégis jó volna visszaadnunk őket, elvégre kölcsönbe kaptuk – így én.

– Nem szeretném – így Erdei.

– Az Isten szerelmére – mondtam én –, a magántulajdon iránt mégis lehetne egy csepp jogi érzéked.

– Jocó nem szeretné – erősítette újra.

A tizenhét szőnyegből azért néhányat – mert a bizonytalanság Erdeiben mindig is élt – mégis visszaadtunk.

Két nap, ha eltelt, megjelent hivatalomban egy udvariaskodó, láthatóan félénk úriember.

– Nem azért mondja, de úgy van, hogy ő a szomszédban lakik szemben a miniszter úrral. S az ő kerítése meg némileg a háza is ledőlt. Most a miniszter úr a rendőrök számára egy őrházat építtet.

– Igen, mondtam, hallottam róla.

– Csakhogy a miniszter úr az én tégláimmal építtet.

– Az ön tégláival? – kerekedett el a szemem.

– Semmi baj, uram – mondta. Szeretne egy írást kapni, hogy az építkezés az ő tégláiból készül.

Mondtam Erdeinek, hogy a tulajdonos mit akar.

– Írd alá – így Erdei.

– Bolond leszek – mondtam én –, majd te.

Szó nélkül aláírta.