A háborúnak vége

1944 decemberében anyám lakásán, a pesti Duna-parton megszólalt a telefon. Éppen karácsony napja volt.

– Te vagy az, Panka, – kérdezte Nemes Nagy Ágnes, aki már április óta a feleségem volt. A vonal közben kitisztult. – Honnan? A Zugligetből?

– Ha hiszed, ha nem – mondta Panka –, itt vannak az oroszok. Már mennek is tovább Pest felé.

Anyám azt mondta: – Akkor Révai-tortát sütünk. – Liszt nélkül, dióból, csokoládéból. Annyit megérdemlünk.

Öten éltek az ő „árjasága” védelmében, hamis papírokkal, zsidók, távolabbi rokonok. Kicsit azért veszedelmes volt katonaszökevényként csatlakozni hozzájuk. Karácsony után Ágnessel és a húgommal, valamint férjével, ő is csakúgy szökevény hadapród volt, átköltöztünk egy Nyugatra távozott rokon lakásába, a Múzeum krt. 10-be, a harmadik emeletre. De a helyzet, ahogy ma mondják, már zűrös volt. Itt-ott éjszaka vörös volt az ég, világosabb füstfelhők gomolyogtak, meg dörrenések, mintha a tetőnk fölött robbantak volna fel az aknák. Feljebb szüntelenül repülők keringtek. Éles sorozatokkal felerősödve „sturcoltak”.

Hajdani katonai alakulatom Csepel körül állomásozott. Nagyfeszültségű drótakadályt telepített a délről közeledő oroszok ellen. Az orosz tankok úgy léptek keresztül rajtuk, mintha virágok lettek volna. Igaz, a behemót szörnyek pillanatok alatt lefullasztották az elektromos gerjesztőgépeket.

Barátom, Kósa zászlós, mert ez is meg az is tudta, hogy hol vagyunk, eljött hozzánk, hogy velünk maradjon: unta a háborút. De csak egy éjszakát töltött nálunk. Nem bírta az aknák közeli becsapódását. Fölöttünk már csak a padlás volt. Visszament. – A front mégis nyugalmasabb – mondta. Ez igaz volt, de egy hét múlva mégis lelőtték.

Víz, villany, gáz már nem volt a Múzeum környékén. De volt a Sándor utca elején, szemben a Múzeummal egy lótetem. Valamelyik akna üthette szegényt agyon. Húsának levese édeskés, de persze ehető volt.

Ahogy erősödött az aknák miatti hangzavar, a harmadik emeleten már nem mertünk megmaradni, leköltöztünk a földszintre. Ott egy munkáscsalád fogadott be bennünket Ágnessel a lakásukba. Azt mondta a férfi, csak jöjjünk bátran, s megismételte kétszer is: ésszel él az ember. Megleszünk. Ebből az ésszel él az emberből megértettem, hogy szociáldemokrata kell hogy legyen. Az is volt.

A ház legvédettebb helyén, a konyhában volt egy tyúkuk. Ágnes azt mondta, hogy egy anapesztikus tyúk: egy-egy tojást tojt naponta, aztán egy nap szünet. Ha akarom, inkább trochaikus: két hosszú, egy rövid. Csodás állat volt, vakargatni kellett a taréját, azt szerette.

Háromnaponta két tojás, micsoda elképesztő gazdagság!

A bombák, aknák közben ott robbantak körülöttünk, felettünk. A ház meg-megremegett, a falak nyikorogtak, a padló feldobbant. Ha jött a lökésük, egy ívesen mélyedt alkóvba álltunk, és egymásba kapaszkodtunk.

Vizet a Múzeum körút túloldalán lehetett szerezni. Sorbanállással. Ott volt az egyik házban egy régi kút. Hogy vize iható-e, senki sem kérdezte. A Körutat közben aknák lőtték, füstjük a robbanások után kékesen szállt. Vizet vinni férfimunka volt, inkább férfimunka. Két asszonyt is agyonvert az akna, mert nem volt szerencséjük, belefutottak a tűzbe. Egyikük idegen volt, feküdt a járdaszélen, fagyottan, mint egy tárgy. Az aknázásnak megvolt a menete, a tüzér sorozatban lőtt ki, kellett várni négy vagy öt robbantást, s akkor sebesen átvinni keresztül az úttesten a vízzel teli kannákat.

Közben egyre több ház kapott a környékünkön bombatalálatot, az ég esténként vöröslött. Persze jobb lett volna, biztosabb a pincében, s nem az első emeleten. De ott razziáztak a nyilasok, meg vitték a férfiakat sáncot ásni. Egyszer a német katonák is ránk törtek. – „Schnell, schnell”, kiabáltak, és a Sándor utcai ablakot keresték, szerencsére kitört ablakjaink nem arra nyíltak. A mellettünk levő ház ablakából lőttek, aztán őket lőtték sorozatban az oroszok.

Aztán már ott is voltak, elárasztották a házat. Fegyvert és fasisztákat kerestek. Nem volt fegyverünk. Hogy is lett volna, civil voltam. Csak a tiszti pisztolyomat (amit nem vettem fegyverszámba) rejtettem az íróasztal legalsó fiókjába. Az ember nem szívesen válik meg gyermekes játékaitól. Az oroszok két fiókot húztak ki, dobtak ki csupán. A legalsót már otthagyták. Nem írhatnám ezt, ha kihúzták volna.

Este a szociáldemokrata munkás felesége ünnepi grízes tésztát főzött az örömünkre. Csodás volt. Boldogok voltunk. Vége a német megszállásnak, a nyilas gyilkosoknak.

Másnap reggel az újabb orosz csapatok a férfiakat összeszedték. „Davaj, davaj”, „kicsi robot”. Mentünk, ahogy a géppisztolyosok irányítottak bennünket végig a Rákóczi úton. Mellettünk szétszórt romok, törmelék, fagyott halottak. Égő házak a Kálvin tér és a Duna-part felől. Meg innen is, onnan is, beljebb a házak tengeréből, mindenfelől pernye és füst szállt.

Mentünk egy napon át sűrű sorokban, fegyverropogás között. Ránk irányított fegyverekkel, ugató ordítozással – mint megtudtuk – a gödöllői fogolytábor felé. Aki kiugrott a sorból, ha észrevették, lelőtték.

Megtörtént, amit a németek miatt reméltünk, a felszabadulás. Majd csak kialakul előbb-utóbb. Legalábbis reméltük.