A háborúnak vége
1944 decemberében anyám lakásán, a pesti Duna-parton megszólalt a telefon. Éppen karácsony napja volt.
– Te vagy az, Panka, – kérdezte Nemes Nagy Ágnes, aki már április óta a feleségem volt. A vonal közben kitisztult. – Honnan? A Zugligetből?
– Ha hiszed, ha nem – mondta Panka –, itt vannak az oroszok. Már mennek is tovább Pest felé.
Anyám azt mondta: – Akkor Révai-tortát sütünk. – Liszt nélkül, dióból, csokoládéból. Annyit megérdemlünk.
Öten éltek az ő „árjasága” védelmében, hamis papírokkal, zsidók, távolabbi rokonok. Kicsit azért veszedelmes volt katonaszökevényként csatlakozni hozzájuk. Karácsony után Ágnessel és a húgommal, valamint férjével, ő is csakúgy szökevény hadapród volt, átköltöztünk egy Nyugatra távozott rokon lakásába, a Múzeum krt. 10-be, a harmadik emeletre. De a helyzet, ahogy ma mondják, már zűrös volt. Itt-ott éjszaka vörös volt az ég, világosabb füstfelhők gomolyogtak, meg dörrenések, mintha a tetőnk fölött robbantak volna fel az aknák. Feljebb szüntelenül repülők keringtek. Éles sorozatokkal felerősödve „sturcoltak”.
Hajdani katonai alakulatom Csepel körül állomásozott. Nagyfeszültségű drótakadályt telepített a délről közeledő oroszok ellen. Az orosz tankok úgy léptek keresztül rajtuk, mintha virágok lettek volna. Igaz, a behemót szörnyek pillanatok alatt lefullasztották az elektromos gerjesztőgépeket.
Barátom, Kósa zászlós, mert ez is meg az is tudta, hogy hol vagyunk, eljött hozzánk, hogy velünk maradjon: unta a háborút. De csak egy éjszakát töltött nálunk. Nem bírta az aknák közeli becsapódását. Fölöttünk már csak a padlás volt. Visszament. – A front mégis nyugalmasabb – mondta. Ez igaz volt, de egy hét múlva mégis lelőtték.
Víz, villany, gáz már nem volt a Múzeum környékén. De volt a Sándor utca elején, szemben a Múzeummal egy lótetem. Valamelyik akna üthette szegényt agyon. Húsának levese édeskés, de persze ehető volt.
Ahogy erősödött az aknák miatti hangzavar, a harmadik emeleten már nem mertünk megmaradni, leköltöztünk a földszintre. Ott egy munkáscsalád fogadott be bennünket Ágnessel a lakásukba. Azt mondta a férfi, csak jöjjünk bátran, s megismételte kétszer is: ésszel él az ember. Megleszünk. Ebből az ésszel él az emberből megértettem, hogy szociáldemokrata kell hogy legyen. Az is volt.
A ház legvédettebb helyén, a konyhában volt egy tyúkuk. Ágnes azt mondta, hogy egy anapesztikus tyúk: egy-egy tojást tojt naponta, aztán egy nap szünet. Ha akarom, inkább trochaikus: két hosszú, egy rövid. Csodás állat volt, vakargatni kellett a taréját, azt szerette.
Háromnaponta két tojás, micsoda elképesztő gazdagság!
A bombák, aknák közben ott robbantak körülöttünk, felettünk. A ház meg-megremegett, a falak nyikorogtak, a padló feldobbant. Ha jött a lökésük, egy ívesen mélyedt alkóvba álltunk, és egymásba kapaszkodtunk.
Vizet a Múzeum körút túloldalán lehetett szerezni. Sorbanállással. Ott volt az egyik házban egy régi kút. Hogy vize iható-e, senki sem kérdezte. A Körutat közben aknák lőtték, füstjük a robbanások után kékesen szállt. Vizet vinni férfimunka volt, inkább férfimunka. Két asszonyt is agyonvert az akna, mert nem volt szerencséjük, belefutottak a tűzbe. Egyikük idegen volt, feküdt a járdaszélen, fagyottan, mint egy tárgy. Az aknázásnak megvolt a menete, a tüzér sorozatban lőtt ki, kellett várni négy vagy öt robbantást, s akkor sebesen átvinni keresztül az úttesten a vízzel teli kannákat.
Közben egyre több ház kapott a környékünkön bombatalálatot, az ég esténként vöröslött. Persze jobb lett volna, biztosabb a pincében, s nem az első emeleten. De ott razziáztak a nyilasok, meg vitték a férfiakat sáncot ásni. Egyszer a német katonák is ránk törtek. – „Schnell, schnell”, kiabáltak, és a Sándor utcai ablakot keresték, szerencsére kitört ablakjaink nem arra nyíltak. A mellettünk levő ház ablakából lőttek, aztán őket lőtték sorozatban az oroszok.
Aztán már ott is voltak, elárasztották a házat. Fegyvert és fasisztákat kerestek. Nem volt fegyverünk. Hogy is lett volna, civil voltam. Csak a tiszti pisztolyomat (amit nem vettem fegyverszámba) rejtettem az íróasztal legalsó fiókjába. Az ember nem szívesen válik meg gyermekes játékaitól. Az oroszok két fiókot húztak ki, dobtak ki csupán. A legalsót már otthagyták. Nem írhatnám ezt, ha kihúzták volna.
Este a szociáldemokrata munkás felesége ünnepi grízes tésztát főzött az örömünkre. Csodás volt. Boldogok voltunk. Vége a német megszállásnak, a nyilas gyilkosoknak.
Másnap reggel az újabb orosz csapatok a férfiakat összeszedték. „Davaj, davaj”, „kicsi robot”. Mentünk, ahogy a géppisztolyosok irányítottak bennünket végig a Rákóczi úton. Mellettünk szétszórt romok, törmelék, fagyott halottak. Égő házak a Kálvin tér és a Duna-part felől. Meg innen is, onnan is, beljebb a házak tengeréből, mindenfelől pernye és füst szállt.
Mentünk egy napon át sűrű sorokban, fegyverropogás között. Ránk irányított fegyverekkel, ugató ordítozással – mint megtudtuk – a gödöllői fogolytábor felé. Aki kiugrott a sorból, ha észrevették, lelőtték.
Megtörtént, amit a németek miatt reméltünk, a felszabadulás. Majd csak kialakul előbb-utóbb. Legalábbis reméltük.
Háború és béke között
A gödöllői orosz fogolytáborban jelentkezni lehetett a demokratikus magyar hadseregbe. Ott volt Gödöllőn, oda került az én egész zászlóaljam is. Csak én civil voltam, s még télikabát sem volt rajtam, ahogy a házból kizavartak, úgy vittek el januárban kiskabátban. A volt katonáim adtak felszerelésükből némi ruhaneműt. Nem kellett nagyon rábeszélni, hogy menjen az egész zászlóalj katonának, mert az orvosi „gyengélkedő” könyv végén egy bejegyzés állt: az egész előző társaságot elvitték fogságba Foksániba. Ez döntött.
Bevagoniroztak bennünket a marhavagonba, és három nap után elértünk Debrecenbe. Néhány hét és mehettünk a városba. Debrecenben ott volt az egész magyar kormány, mégpedig a volt pénzügyigazgatóság épületében. A parasztpárti Erdei Ferenc volt a belügyminiszter s az egész minisztériumban voltunk vagy 10-en 12-en. Bibó István is ott volt, meg a Magyar Közlönyt ott szerkesztette Szabó Zoltán, a falukutató, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság írója. Erdeit a Márciusi Front révén jól ismertem, azért is szereltetett le és vitt be a minisztériumba. (Köztisztviselő voltam, némi jóindulattal.) Elég felemás volt a helyzet, magyar és orosz írást kaptunk, hogy az egész országban szabadon közlekedhetünk. Igen, de Zilahy Lajost, az ismert írót a debreceni Béke szálló előtt vetkőztették le az oroszok, hiába volt papírja. Csaszit, magyarul órát nem volt tanácsos karon viselni, csak zsebben elrejtve, de úgy sem volt biztos. Volt olyan orosz, aki vállig karórával dekorálta magát. Magam miniszteri tisztviselőként egy darabig változatlanul a laktanyában laktam egy matrac nélküli ágydeszkán, mert nem volt más helyem. Erdeiék minden foteljében éjszaka valaki aludt.
Közben a zászlóaljam századosa megnősült. Én voltam a tanújuk. Eddig nem voltak házasok, mert mint kiderült az asszony nem volt őskeresztény. Egy ludovikás tiszt! Nyugodtan együtt éltek a zászlóalj közepén, mindenki ismerte őket, senki sem képzelte, hogy származási bajuk van. Így zajlott az élet a laktanyában.
Erdei Ferenc nagyeszű, pompás tehetségű ember volt. A Futóhomok és a Parasztok remek könyv ma is. De képtelen gyengeségekkel vagy inkább heves becsvággyal telt. Minden jószándékát, megállapodását megváltoztatta, ha a párt, Révai vagy Rákosi mást javasolt. Egyik-másik utasítására éppen rábeszélésem után egy óra múlva már kaptam a másik utasítását. De ez már nyílt politika volt, hadd ne mondjam el, hogy mit gondolok általában erről. Helyette anekdótázom, a jellem terén azért az is mond valamit. Elmondom inkább a szőnyegek és az őrház építkezésének az ügyét.
A debreceni kormányzatnak alig volt bútora, semmint valamelyes reprezentációs lehetősége. Egy derék magyar „honleány”, hogy ne legyünk olyan csórók, kölcsönbe átengedett a belügyminisztériumnak tizenhét perzsa szőnyeget. Erdei szobája, meg a lakása így mégis kinézett valahogy.
Igen, de amikor májusban a magyar kormány átköltözött Budapestre, jött velünk a tizenhét perzsaszőnyeg is. A tulajdonos persze most már kérte őket, de a kérésre választ nem kapott. Akkor egy ügyvéd útján beadvány készült az elhagyott javak kormánybiztosságának, hogy a kormánybiztosság keresse meg őket. Így került az akta hozzám.
– A szőnyegekről tudsz valamit? – kérdeztem Erdeitől.
– Hát persze – mondta. – De Jocó (a felesége) szereti őket, sőt ki is tisztíttatott pár darabot.
Meg úgy emlékszem – folytatta – Szebeni Endre is kapott belőlük. (Csak zárójelben, Szebeni Endre a rendőri főosztály vezetője volt, később Rákosi fölakasztatta.)
– Mégis jó volna visszaadnunk őket, elvégre kölcsönbe kaptuk – így én.
– Nem szeretném – így Erdei.
– Az Isten szerelmére – mondtam én –, a magántulajdon iránt mégis lehetne egy csepp jogi érzéked.
– Jocó nem szeretné – erősítette újra.
A tizenhét szőnyegből azért néhányat – mert a bizonytalanság Erdeiben mindig is élt – mégis visszaadtunk.
Két nap, ha eltelt, megjelent hivatalomban egy udvariaskodó, láthatóan félénk úriember.
– Nem azért mondja, de úgy van, hogy ő a szomszédban lakik szemben a miniszter úrral. S az ő kerítése meg némileg a háza is ledőlt. Most a miniszter úr a rendőrök számára egy őrházat építtet.
– Igen, mondtam, hallottam róla.
– Csakhogy a miniszter úr az én tégláimmal építtet.
– Az ön tégláival? – kerekedett el a szemem.
– Semmi baj, uram – mondta. Szeretne egy írást kapni, hogy az építkezés az ő tégláiból készül.
Mondtam Erdeinek, hogy a tulajdonos mit akar.
– Írd alá – így Erdei.
– Bolond leszek – mondtam én –, majd te.
Szó nélkül aláírta.
Magyarok és nem magyarok
Az egyik munkásszázadból, úgy 1944 őszén, néhány merészebb magyar ember dezertált. A nyilas főhadnagy, a parancsnok, bosszúból megtizedeltette a századot. A tizedeltek közül az egyik kijelölt szerencsétlent jól ismertem, alattam járt az evangélikus gimnáziumban, egy darabig egy házban laktunk. A fiú apja, aki a sorban mellette állt, jelentkezett, hogy a fia helyett legyen ő a tizedik. A nyilas főhadnagy „realista” szellem volt. Jó, mondta, akkor legyenek kivégzettek mind a ketten. Így haltak meg egyszerre a Damjanich utca 58-ból Farkas Gábor és az apja.
De két nap múlva a főhadnagyot leváltották. Nyilván fontosabb beosztásba került. Helyette barátom, Szalay Miklós tartalékos határvadász főhadnagy lett a parancsnok. Tőle tudom a történetet. Szalay Miklósnak volt már összezördülése a nyilas tisztekkel, azért minősítették le határvadászból munkaszolgálatos főhadnagynak.
Mikor átvette a századot, jöttek újra, nyomozni, szimatolni a nyilasok. Akkor a keret őrmesterének parancsot adott, hogy fegyverezze le a nyomozókat. – Mocskos disznók, hazaárulók, gazemberek – kiáltotta –, be velük a disznóólba! – S minden további nélkül, bezáratta őket. Ott tartotta vagy másfél napon át.
De barátom reménytelen humanista volt, egy idő múlva kiengedte a megalázott gyilkosokat. Főhadnagy úr, mondta akkor az őrmester, ebből baj lesz, el kellett volna intézni őket. Így visszajönnek csapatostul.
Jöttek is, bár nem túl sokan, de velük szemben felálltak fegyverrel a keret katonái. Szemét zsidóbérencek, kiáltották az Árpád-sávosok, még megkapjátok a magatokét. De kevesen voltak, lőni nem mertek.
Barátomnak szerencséje volt, vagy fél óra alatt elindították a munkásszázadot nyugatnak, Komárom felé. Bicske környékén néhány munkaszolgálatost odahívott a főhadnagy. – A sárga csillagot leszedve, el tudnának-e néhányan rejtőzni Budapesten? Van-e valakijük?
Néma csend lett. Az emberek között néma csend. Vajon ez megint nem gyilkos szörnyűség-e? – Ide hallgassanak, emberek – mondta a barátom –, négy-öt embert vissza tudok dzsippel vinni Budapestre. Tiszti szavamra – mondta – de aztán valahogy szégyenkezve elhallgatott.
Nem is a szó, a hang változtatta meg az embereket. Négyen-öten leszedték a sárga csillagot s elindultak a barátom vezetésével a Kálvin-térig. – No, most menjenek, ahova tudnak. Isten vezesse magukat.
Az egyik közülük megszólalt: – Főhadnagy úr, kit tiszteljünk magában? – Ehhez semmi közük – mondta a barátom – egy magyar tisztet. Menjenek.
Sok-sok év múlva a történetet Szigligeten, úgy mesélte egy írótársam: Bicskéről egy csendőr főhadnagy hozott vissza, mentett meg. Fenét csendőr, csak kis kakastolla volt, egy határvadász – mondtam én. Különben az apja is neves ember volt, író, az Új Időknél. A megmentett Vihar Béla így talált Szalay Miklósra.
A tisztességes magyarok azért jóval többen voltak, mint ahogy a gyanakvók, a félelemben éltek hitték. A rakparton Sági házmesterék a házunkban például biztosan tudták, hogy mifélék lehettek a húgom által jó papírokkal ellátott menekültek. Schilling úr, a ház úri borbélya később így beszélt: – Jól ismertem én az Ullmann méltóságos urat, gyakran borotváltam annak idején, de a pincében, az ostrom alatt, nem akartam zavarni. – A szomszédunk tisztes keresztény úri családja 1944-ben egy erdélyi menekült lányt fogadott be. Csak rápillantottam és láttam, hogy miként volt „Erdélyből menekült”.
Mulattam, hogy feleségemnek, Nemes Nagy Ágnesnek halvány fogalma sincs, hogy ki kicsoda, honnan származik. Családja a Nyírségből vagy Ugocsából jött. Zsidó az volt nekik, aki kaftános volt és pajeszes. Ha magyarul beszélt, az magyar volt, ha budai sváb, akkor is. Jobboldali gondolkozású családja az Új Magyarságot, Milotay és Rajniss lapját olvasta. Velük szemben Ágnes baloldali volt. A Magyar Csillagot járatta, Illyés Gyula folyóiratát, Babits szellemét vallotta magáénak.
Babitsot – Vas István írja a Miért vijjog a saskeselyűben: – sosem érdekelte ki zsidó, ki nem. Az érdekelte, hogy ki milyen minőségű író. Illyés már érdeklődőbb volt, talán a körülmények miatt körültekintőbb. Schöpflin Aladár, a nagy kritikus se törődött ilyen osztályozással, a barátaink közül se Ottlik, se Kálnoky, se Rónay.
Ágnest is taszította a származás firtatása, sőt ha megmondták, inkább vonzotta a dolog ellenkezője.
Csak sokkal-sokkal később, az ávósok meg a káderesek miatt kezdett különbséget tenni arról, hogy ki kicsoda. De úgy sem sikerrel.
Ösztönösen liberális volt. Az ő tündöklő, érték alapján szelektáló szellemével úgy hitte: a magyar az magyar. Ilyen értetlen volt. Ilyen naiv.
Az aktatáska
Erdei Ferencnél voltam, a miniszteri szobájában, 1945 nyarán.
– Nem – mondta Erdei a telefonban –, nem lehet. Csend. Fontos beszélgetés lehetett, várakoztam.
– Mondom, Zoltán bátyám, hogy nem lehet.
Megint csend. Valaki érvel vele szemben.
– Zoltán bátyám érts meg, nincs módomban, nem akarom.
Szünet.
– Ha kabinetkérdésnek veszi is a kisgazdapárt, akkor se.
Megint hosszú válasz.
– De ha még kívánod, miniszterelnökként, akkor sem. Kovács Béla államtitkárt nem akarjuk behozni a belügybe.
Rövid válasz.
– Hogy kik? Hát én is. Meg persze az elvtársak.
Aztán nem tudom, hogy mi történt, talán az elvtársak mégis meggondolták magukat, 1945 nyarán mégis beengedték a kisgazdapárt részéről a belügybe államtitkárnak Kovács Bélát.
Tárgyaltam vele többször is. Én voltam az egyik osztályvezető. Nem mondhatok mást kapcsolatunkról, előzékeny, jó szándékú ember volt.
Mindjárt kiderül, hogy mennyire.
Volt a belügyben egy szociáldemokrata adminisztratív államtitkár is. Magas rangja volt persze, két előszobája, osztálytanácsos titkára, nagy fogadóterme külön WC-vel és három telefonja. A telefonján kívül a minisztériumban az égvilágon semmibe sem szólhatott bele.
1945 nyara volt, a pengő romlása miatt gyors infláció. Ha jól emlékszem már hetente adták a fizetéseket. Minden irtózatos, sebesen romló pénzbe került. Az építőmunkásokat, akik a várban a romos belügyi épületet tatarozták, nem pénzzel, sóval fizettük. Az volt a valuta. De lehet, hogy az már néhány hónappal később volt.
Egy szép napon a szociáldemokrata államtitkár mindenesetre beküldött hozzám egy számlát egy irattáskáról, hogy az árát utalványozzam. (A gazdasági ügyek is hozzám tartoztak.) Csodás irattáska volt, hochluxus, hogy krokodilbőr-e, már nem emlékszem. De annyi biztos, hogy egy tisztviselő háromhavi bére kitelhetett belőle. Mutatta a titkár a táskát és a számlát, káprázott tőle a szemem.
– Nincs az államtitkár úrnak táskája? – kérdeztem.
– Van – mondta –, de kopott.
– Nem utalványozom – feleltem. – Egy irattáska nem társadalmi, hanem személyi tulajdon.
Percek múlva behívatott az államtitkár, s amit sosem mert, letolt a sárga földig, mint egy gyereket. Hogy ő most utasít.
– Majd a miniszter úr eldönti – mondtam. – Csak a miniszteri diszkrecionális alapban van ilyesmire lehetőség. – S nyomban be is mentem Erdei Ferenchez, s a számlát odatettem az asztalára.
Egy óra sem telt el, s az államtitkár újra a kezében lobogtatta a számlát. Elvette Erdei asztaláról, mondván, hogy ez őt illeti.
Nem mondom, hogy nem bosszantott a dolog. (Ez az államtitkár hétvégeken vadászni járt a belügy vadászterületén és még a töltényeket is kifizettette, az autóköltséget – az akkor nagy ügy volt – amúgy is ingyen kapta.) De ebben a romba dőlt országban, amely az oroszoknak még jóvátételt is fizetett, felháborított a luxusa. Akkor még a belügy az igazságügy palotájának egy emeletén volt. Már beüvegezték ugyan, de még 1945 őszén, telén nem volt fűtés benne. Emlékszem, a titkárnőm lila ajkakkal dermedezett. Ha az ember fiatal, még puritán. Sőt azt hiszi, mindenkinek puritánnak kell lennie. Csak később jöttem rá, hogy a nietzschei Wille zur Macht (und Geld) emberei többnyire nem azok.
Erdeihez már nem volt kedvem visszamenni. Egye fene, mondtam magamban, s utalványoztam a táska kifizetését.
S akkor egyszerre csak behívott magához Kovács Béla, a független kisgazdapárt politikai államtitkára. Kezében egy ugyanolyan táska, mint a másik.
– Nézd – mondta –, itt ez a táska, most hozták.
Kovács Béla valamit láthatott az arcomon, valami furcsát.
– Azt mondja az államtitkár úr – magyarázta nekem Kovács Béla –, hogy ő a kisgazdapárt számára hozatta. Elvégre a kisgazdapárt presztízse is megér annyit, mint az övé, mint a szocdemek presztízse.
– Hát…
Kovács Béla érzékelhette a vállam kínos mozdulatát.
– Mondd, ez az ügy kellemetlen neked? – kérdezte. – Nem jogos?
– Mi tagadás – mondtam.
Újra felemelte és nyújtotta a táskát. – Vitesd vissza a bőrdíszművesnek. – S még hozzátette: – Fiam, én igazán nem akartam.
Csak dadogni tudtam. – Köszönöm az elintézést.
Aztán néhány hónap múlva jutott eszembe, mivé lett volna a táska Szibériában, a tajgában, ahová Kovács Bélát Rákosiék utasítására elhurcolták, hiába védte a magyar mentelmi jog. Ki kaphatta volna meg, melyik GPU-s, elvégre minden az övék volt.
Kovács Béla élete is.
A legszebb magyar város
A rádióban hallgattam Ocsovai Gábor történetét Heinrich Böllről, a nagyszerű német íróról. Arról, hogy a Tiszatáj szerkesztőségében kinyomozták, mikor és hol volt a háború alatt Magyarországon Böll. Ám a szorgos dokumentálás szinte fölösleges volt, mert a történet szó szerint igaz. Magától Bölltől tudom.
Amikor Böll később, híres íróként Magyarországon járt, vagy két ízben is, hosszan beszélgettem vele, persze Nemes Nagy Ágnes társaságában. Jó beszélgetés volt, mondhatni összemelegedtünk egymással. Egykorúak voltunk, és az íróságon, irodalmárságon túl más is összekapcsolt bennünket. Hogy mi? Kiderül nyomban.
Mikor már túl voltunk a szokott udvariaskodáson, különben is közvetlen ember volt Böll, egyszerre csak azt mondta:
– Az a legszebb magyar város – és mondott egy Sz-betűs nevet, csakhogy egyikünk sem értette a magyar szó kiejtését. Megismétli, mire kihüvelyezzük: Szentes.
A legszebb város? Már miért volna Szentes a legszebb magyar város? Ismerjük jól, jártunk arra gyakran. Csongrádon, a szomszédjában élt Ágnes nagynénje és unokatestvére. A fiatal Ágnes nyarakat töltött náluk.
– Azért a legszebb – mondja Böll –, mert ott tudtam megszökni a katonaságtól. Onnan sikerült – persze hamis útipapírral – Németország nyugati részére húzódni, és ott várni meg az angolokat, amerikaiakat. A német összeomláskor semmiképpen sem akartam orosz részre kerülni.
Böll katonai alakulatával a Balkánon keresztül vonult észak felé. Azt nem mondta, vagy nem emlékeztem rá, hogy Szentesen meg is sebesült. Annyit mondott, hogy nem volt rangja, közlegény volt, mert lefokozták.
– Hát megszökni én is megszöktem – mondtam neki –, Ágnessel együtt bujkáltunk hamis papírokkal a Szálasi-kor idején. Papírjainkhoz még más papírokat is kellett csinálnunk, Mészáros Vilmosnak és feleségének hívtak bennünket, összes felmenőink származási-irataival együtt.
– Nehéz lehetett – így Böll.
– Nehéz volt.
– Nekem sem volt örömteli, képzelheti. Még később sem. – Mondta. – Mint katonát amerikai fogolytáborba vittek. Ha hiszi, ha nem, rettenetesen éheztünk, olyan kevés ennivalót adtak.
– Nekünk sem volt több a szovjet fogolytáborban, ahol bár civil voltam már, nyomban elfogtak, mert fiatal voltam, s nekik csak az számított: a mennyiség. Még az éppen kiszabadult zsidó gettóból is sokakat összeszedtek.
Hallgattunk.
Az ember érzi a párhuzamos sorsot, az élettörténet rokon pontjait.
– Tudja, mi volt a legszörnyűbb? – Kérdezte. – Az amerikai táborvezetés precizitása. Ugye, azt képzeli, hogy ez német tulajdonság? Az amerikai táborparancsnokság kiszámította, hogy mely napon járnak le a konzervek. Pontról pontra. A töméntelen mennyiségű felhalmozott, azért ehető ételt a szemünk láttára szétverette, emésztőgödörbe hajíttatta. Nekünk néznünk kellett, nekünk csak enni vágyóknak, évek óta éheseknek. Őrjítő volt. De hát ilyen volt akkor az élet. Maga is tudja jól.
Aztán már másról beszéltünk. Persze irodalomról.
De Szentes, mint a legszebb magyar város Böll emlékezetének glóriájával megmaradt. Természetes, hogy így maradt meg.
Írta-e valaki is?
Az egyik nemzetközi biztosítótársaság a maga irodalmias igényességében a tévébeli esti Híradó legnézettebb pillanataiban reklámként sugároz olykor egy verset, Heine: Memento című nyolcsorosát. Olyan szép és frappáns a vers, hogy öröm hallgatni. Ugyanez a hirdetés a Kossuth rádióban már úgy hangzik el, hogy a vers íróját és címét elhagyja. Természetesnek látszik tehát, hogy a németből tolmácsolt vers fordítójának a neve még mellékesebb. Nem csoda, hiszen a szerzőjog napjainkban ebek harmincadjára jutott, örülni kell, ha a fordító nevét egyáltalán valaki is említi. Láttam ma már nem egy olyan fordításkötetet, melyre nemhogy egy fillért sem kapott a fordító, hanem a kiadójának igazi kilétét sem lehetett megtudni, nehogy bárki valamilyen jogigényt támaszthasson.
De legyünk tárgyilagosak: a Magyar Televízió hirdetése azért megnevezi Heinét, sőt a vers címet sem hagyta el. Hát ez szép. Legföljebb a vers fordítója maradt ismeretlen.
Csakhogy… Csakhogy a vers valóban fordítás-e? Szellemes, csattanós, heinés – igen, de mintha valami sajátosság, félve mondom, mintha valami mélyebb többlet volna benne. Felrémlik benne, emlékeim mélyén hallani vélem, hogy valaki azt mondja nekem: igazából nem Heinrich Heine verse ez, hanem Babits Mihályé. Meglehet, hogy a kitűnő esszéistától, Gyergyai Alberttől hallottam ezt a megállapítást, vagy a Baumgarten-kurátor Basch Lóránttól, aki valamikor ott lakott, ahol ma a Nyugat múzeum van (volt), és a Nyugat íróit személyesen ismerte.
De hogy mennyire fordítás és mennyire eredeti a Babits írta vers, maga Babits Mihály a Pávatollak című fordításgyűjteményében azt írta előszavaként: „Ezeket a verseket magam csináltam. Tanultam rajtuk… Az én versem volt fontos, nem az idegen költőé… Némelyik vers egészen megtelt a saját költészetem képzeletvilágával, a saját lelkem színeivel.”
Tessék hát eldönteni, mi az igazság? Mennyire befolyásoló Babits vallomása, mennyire az én emlékezetem némileg bizonytalan sejtése? Íme a Babits által fordított Heine-vers:
| Ruhád is lesz még fekete, |
|
|
És most idézem, mellé teszem Heine: Memento című versének más fordítását, Simon István tolmácsolásában, bármilyen is (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951, szerkesztette Vas István). Mennyire más, motívumaiban teljesen különbözik Babits szövegétől. Hiszen „a hajad olyan fekete – ruhád oly fehér” kezdetű kétsoros Simon István fordításában így hangzik: „Arcocskádon forrón a nyár – tüze fekszik meg”. Németül: „Es liegt der heisse sommer – auf deinen Wängelein”. De hol a forró nyár Babitsban? És hol van viszont a verszáró fehér-fekete ellentét? Helyette ez áll: „Arcodon ül a tél majd – s szívedben lesz a nyár”.
Nem érdemes folytatni: a tévében és a rádióban „idézett” Heine-vers nem idézet, hanem Heine szellemétől, általa ihletett Babits Mihály-vers igazából.
S éppen azért talán illenék legalább elmondani a vers közlése után a tévében Heinrich Heine: Memento, Babits Mihály átköltésében.
A titkok tudója
Hallomásból ugye ismerik – tudott történeti tény –, hogy amikor Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője meghalt (öngyilkos lett), Babits és Móricz ketten szerkesztették a húszas évek végén, a harmincasok elején a Nyugatot. Csuda furcsa szerkesztés volt: Babits gondozta a verset és a kritikát, Móricz a szépprózát, és a két merőben másfajta ízlés miatt egymás szerkesztésébe nem szóltak bele. Vagy legalábbis igyekeztek nem beleszólni. Mégis, amikor 1933 februárjában Móricz kivált a Nyugat szerkesztőségéből, naplójában ezt jegyezte fel: „Mintha egy nehéz lidércálomból ébredtem volna: elmúlt a Nyugat-vész Magyarországon… Ma reggel úgy ébredtem, mint egy szabad ember, akit kieresztettek a börtönből, ahol már elvesztette a tájékozódó képességét a világ dolgai felől.”
Két csodálatos nagy ember, mégis egyetlen nemzedék viszonylatában ekkora különbségek, élek, ellentétek. A mi, úgynevezett újholdas, sokkal szerényebb nemzedéki ügyeinkben mennyi volt a titokzatos feszültség, leplezett vagy nyílt érzelmi robbanás. Jóságos isten! És mennyi nálunk fiatalabb nemzedékek, csoportok vagy klikkek szövedékében. Sem a klasszikus nagyokban, sem bennünk, sem az utána következőkben ki tudná azt számon tartani, feljegyezni?
Mégis számunkra volt, aki tudta. Aki, úgy tartottuk, feljegyezte, mert hat-hét évvel fiatalabb volt nálunk, és lelkiismeretes irodalomtörténészként megőrizve gyűjtötte dokumentumainkat. Vargha Kálmán volt a mi titoknokunk, irodalmi adalékaink gyűjtője. Neki küldtük meg „titkainkat”, hogy a maga tárgyilagosságával, precíz részletességével őrizze – a fölös reménnyel, hogy megmaradjon.
Ő jegyezte fel például Mándy Iván és Végh György egy életre szóló haragjának titkát. (Vargha Kálmán mindkettőt szerette, és mély együttérzéssel, sőt tudatos lírai alapossággal írt róluk.) Holott a harag bennük feloldhatatlan lett. Mándy megírta remek regényét, a Fabulya feleségeit. Végh azt képzelte, milyen jópofa könyv készült róla, és az írás, a szöveg ismerete nélkül a saját képével végigillusztráltatta a regényt. S mivel jószemű illusztrátora volt, a legkülönbözőbb jelenetekben ott ékeskedett Végh-Fabulya eleven, üde portréja. Csakhogy a könyv maga, a szövege – legalábbis Végh későbbi elképzelése szerint – csöppet sem volt előnyösen stilizált. Inkább keményen, kegyetlenül igazmondó. Írni, Mándy magas fokán, csak őszintén lehet – a más és a magunk rovására egyaránt. S ő a Fabulyában mindkettőt megtette. A jellemet, a történetet maliciózusan részletezi – alakításának éppen ez a módszere –, ha egészében végül tud felemelőt is mondani. Legalább annyit, hogy milyen esendőek vagyunk. Milyen a regény figurája és voltaképpen maga a szerző is. Vargha Kálmán mindkétfelől feltérképezte a dokumentumokat. Volt mit ennek a
sajátos irodalmi múzeumnak a vitrinjébe tennie. Ott volt – többek között – Nemes Nagy Ágnes Szárazvillám kötetének dedikált példánya, melyet az Újhold egyik alapító szerkesztője így küldött vissza a szerzőnek: „A címzett a küldeményt nem fogadja el.” S egyúttal a volt barát – isten tudja miért? – a köszönést is megszüntette. Húsz év telt el, mire közöttünk a béke létrejött. De jó egy hét, ha eltelt, levél jött az egyik kiadó igazgatójától – történetesen ott dolgoztam –, melyben barátunk közölte, hogy rossz lektor vagyok, és különben sincs más célom, mint hogy a volt újholdasokat fojtogassam. Egyeseknek jó hecc volt ez a levél, körözték is kiadószerte.
No de a felszínes érdekességen túl, fontos-e, irodalmilag lényeges-e, hogy Móricz a Nyugat válságáról mit gondolt? Legalábbis a nagy művek egészét tekintve? S fontos-e, sokkal-sokkal jelentéktelenebb körről gondolkozva, mit veszekedtünk, gyűlölködtünk mi? Végh és Nemes Nagy, Rába és a többiek? Hogy Vargha Kálmánnak milyen dokumentumokat küldtünk vagy mondtunk el sebeink nyalogatása idején?
A művek számítanak. Minden rátukmált titoknoksága mellett jó okom van azt gondolni, Vargha Kálmán ezt jobban tudta, mint mi. Csak a művek. A mi és az ő művei. Vargha Kálmánnak méltatlanul mellőzött írásai például, melyről a Korok és pillanatok című tanulmánygyűjtemény (Bohus Magda válogatása) éppen a napokban jelent meg. És ugye a könyvei, a Móriczról, Gelléri Andor Endréről, Berdáról szólók. A Csáth Gézáról, Cholnoky Viktorról, a Nyugat programjáról, Mándyról készült tanulmányok. A közkedvelt Miért szép? kötetek létrehozása Rónay György és Albert Zsuzsa társaságában. Nem a titkok, érdekességek, netán pletykák, melyekről az irodalmi bozsgás azt képzeli, hogy a „tudományt” érdemes tovább vinni. Vargha Kálmán nem vitte tovább. Nem maradt meg, ami fölösleges.
Nem többel egy fél évtizednél egy este elment sétálni a kutyájával. De bár késő lett, nem jött haza. Kezdte keresni a felesége. A szokott sétahelyen, egy telek szélén ott feküdt a földön holtan. A kutyája vigyázott mellette.
Nem, nem a titok tudója volt, vagy pontosabban más tudás tudója volt. A mai olvasók számára, a fiataloknak a világos, tiszta beszédű irodalomtörténet-írása lesz a felfedezés. Az a mód, ahogy Szerb Antal vagy Rónay György tudott szépen, plasztikusan, tudóskodó madárnyelv nélkül beszélni. Vargha Kálmán könyvei és a Korok és pillanatok kötet után – idegen szóval élve – az lesz a reveláció.
Magyar Múzsa
A televízió műsorában újra sugárzásra került a Vers mindenkinek sorozat. Kiemelt műsoridőben, és ami lényegesebb, egyre fontosabb szerepben. Miért ez a szerep? Az eleven vers, közösen megszólaló, a többnyire ismert klasszikus vagy félklasszikus – tudjuk – időről időre kivételes súlyt, emelt helyzetet kap. Érzelmi fontossága közösségileg felértékelődik, lelki, társadalmi, politikai funkciója megnő. Ez a tény közismert. Pécsi Györgyi a Magyar Napló egyik újabb számában (1996. július–augusztus) a magyar könyvkiadás agóniájáról beszélve ezeket mondta példaként: „A Kádár-rendszerben az irodalom a második nyilvánosságként működött, a sorokban megbújó relatív gondolatszabadság eladhatóbbá lett. A sajtószabadsággal ez a felértékelő mellékhatás – jegyzi meg – sajnos megszűnik”.
Hogy a szabadsághiány miként értékeli fel az irodalmat, különösen a vers terén milyen magas fokon szólaltatja meg a közönséget, szabad legyen erre tapasztalati példát felhozni. Eseteket a vershallgatás múltbeli és már-már mai fontosságáról.
Gondolok elsősorban a második világháború előtti és alatti időre, a háborúellenes rejtett, antináci megszólaltatásra, amikor is – ma már kevesen tudják – a versmondás olyan intenzitással éledt meg, nemcsak a különböző kisebb társaságok előadásaiban, például a Vajda János Társaságban, hanem a Zeneakadémia nagyterme is sorozatosan megtelt vershallgató közönséggel. Volt Bartók és Kodály közreműködésével Magyar Múzsa-est, Ascher Oszkár tüneményes szavalóestjeinek sora, meg később a József Attila-estek előadásai, olyan művészekkel, mint Timár József, Gobbi Hilda és Major Tamás.
De hogy folytassam a szót: a személyi kultusz, a Rákosi-korszak elnyomása alatt, az elhallgatott, elnyomott írók intim együttlétük idején rendszeresen olvastak fel egymásnak verseket vigaszul. Elsősorban nem új, nem saját, hanem klasszikus magyar verseket. Pilinszky János például a maga döbbenetesen szuggesztív előadásában gyakran Vörösmarty Az emberek című versét idézte fel társainak, azt, hogy „Az ember fáj a földnek; oly sok / Harcz- s békeév után / A testvérgyűlölési átok / Virágzik homlokán”, s hogy arra a konklúzióra érhessen végül: „Az emberfaj sárkányfogvetemény. Nincsen remény! nincsen remény!” Azt idézhesse akkor irracionális reményül.
Hiszen akárhogy is vesszük, az irodalom úgynevezett második nyilvánosságában felfokozott érzelmi helyzetet teremt. Ha nem is mindig konkrét szabadsághiányt okoz, de legalább szembefordít az érzelmi üresség, a politikai semmitmondás tényével, a frázisos, a gyöngybokrétás nacionalizmus végletességével. Mindenképpen belső világunk megszólításának hiányától szenved; attól a kívánt útmutatástól, ami nélkül hosszabb távot tekintve nincs eligazodás. Ami nélkül nem működik az az erkölcsi humanizmus, amely például a Nyugat folyóirat köreit jellemezte, s amelyben hol esztétikai, hol társadalmi okokból megéledt egykor a versigény. S megéled természetesen napjainkban is, lásd például – csak nagy általánosságban említve – a Lyukasóra kivételes népszerűségét.
De a múltra még egy pillantást vetve, nemcsak arról van szó, melyet speciálisan és oly régen tapasztaltunk, s amely az értelmiségiekre nagyon is jellemző: versigényük a börtönökben. A Rákosi-korszak és a kádárizmus korában eklatáns példát mondhatok: csak nemrégiben jelent meg egy vaskos versantológia Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor és Tóth Bálint szerkesztésében, s amely a börtönben töltött években készült és döbbenetes verseken túl, párhuzamos, egymással vetélkedő fordításokat is tartalmaz.
De a jelenről beszélve, az újonnan felelevenített Vers mindenkinek hónapjai messzemenően dokumentálják a versigény növekedését, mégpedig az iszonyúan túlbeszélt állandó politizálás és zűrös, nagyon is ellentmondásos pénzügyi állapotok következtében, a médiát telítő, hallást nehezítő szóinfláció miatt. Igaz, meg kell hagyni, hogy a Vers mindenkinek szerkesztői érzékenyen, hatásosan, többnyire kiválóan válogatnak. Archív felvételek révén olyan remekléseket hallhattunk, mint Gáti József előadásában Kis József Tüzek című versét, Aranytól a Vörös Rébéket, az Ascher Oszkár által egykor népszerűsített A szűk Könyök utcán kezdetű Somlyó Zoltán-verset. Valamint Kálmán György nagyszerű tolmácsolásában Tóth Árpád Körúti hajnalon című versét, Ronsard híres Ha majd öreg leszel kezdetű szonettjét, Vas István Mikor a rózsák nyílni kezdtek című kivételes elégiáját, Vörösmarty A merengőhöz című versét, s egy napjainkban sosem idézett,
döbbenetesen erős Kölcsey-verset. Nem beszélve Rab Zsuzsa három esti verscsokráról, valamint a Göncz Árpád szerkesztésében hallható gyűjteményről – bár lehet, hogy ez a rádióban hangzott el –, s amely Szemes Mari versmondása után, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Gergely Ágnes valamint Székely Magda kivételes értékű, klasszikus erejű versaxiómáival zárult.
Voltak azért a Vers mindenkinek című sorozatnak, ha elenyészően is, apró túlzásai, ügyetlenségei. Három estén át sugározták például Dsida Jenő verseit. Ne tévedjünk, Dsida nagyszerű költő. Szegény mindössze harmincegy évet élt, s költészete a halál szüntelen tudatában egyszerre szárnyaló, csilingelően édes és mélyen döbbenetesen fájdalmas, már-már morbid. Együtt gyönyörűség és halál. Igen, de a Vers mindenkinek szerkesztői mintha nem ismerték volna a Dsida-hangot, az egyetlen Jámbor beszéd című vers kivételével egészen fiatalkori (csaknem gyerekkori) teljesen érdektelen avantgárd verseket mondattak tőle el. De istenem, más versválogatással, más költőkkel igazán remekeltek.
De hát isten neki, sokféle ízlés lehetséges. A lényeg egyértelmű: a verseket illetően a tv, úgy tetszik, kezd korszaknyitó lenni. Mint mondtam, megszólaltatni tudja a belső világot. Ha nem is mindenkinek, hanem azoknak, akiknek szemük a látásra, a fülük a hallásra nyitott. Akiknek szinte úgy, mint a legnehezebb időkben, a csömörtől a vers második nyilvánossággá lesz. Bár nem csökkenne, hanem erősödne ez a nyilvánosság. Szükségünk volna rá.
Új nemzedék?
Sástó különleges üdülőhelye a Mátrának. Ott van két emelkedő, Mátrafüred és Mátraháza között, egy elfekvő hajlatban, tóval, náddal, vadkacsákkal és horgászokkal, sőt még magasra kitekintő kilátóval is. Vízi és erdei élettel telten egyszerre. De igazából nem ez különös benne, hanem az, hogy az erdőt járókkal szemben ez rikítóan más világ: vurstlival, óriáskerékkel, céllövöldével, egymással konkuráló hangos gépzenékkel. Polgári, családi világ, sok vidámságra, mozgalmasságra vágyó gyerekekkel. Mert jó, bizony jó a tó és az erdő fölött magasan forogni a fellendülő keréken, jó a mikrofonok vagy a Kalypso Rádió harsogó zenéje. Nekik jó.
Nekünk pedig jó a forróságban ülni hideg sör mellett. Nézni egyfelől a vadkacsák csapatát a tóban, ahogy összesereglenek, mert valaki mindig eteti őket, másfelől ülni az árnyékban és báván bámulni. Hiszen ez a nyaralás. A többnyire pálinkával megkeresztelt sör mellett zene szól, az a bizonyos, vendéghívó mai zene, minek lényege, hogy hírt adva, becsalogatva szóljon. Jelezze, hogy minden megvan, ami kell: árnyékadó ponyva és kiszolgálás. Még ha olykor túl hangos is a zene, és egybekeveredtek a szomszédos bodegák zenéjével. Az ember, mondom, kényelmesen elüldögél, s akkor a szeme vízszintesében egy sötét villanás, meg újból egy másik. Két fecskepár vág a szemünk elé időről időre, be a tetőponyva alá, s kapaszkodik meg egy-egy fészek peremén. S nicsak, egyszerre megelevenednek a fészekben az alig látszó növendék fecskék, kis pontfejecskék, s torokig nyílnak a kis csőrök, folyik a már tollas fiókák etetése.
Az egyik fészek a magasban, a ponyva alatt, a lámpa tetején van (a hűvös időben valamikor talán még melegítette is a lámpa a fecskecsaládot), a másik fészek a hangszóró mellé van ragasztva, magasan az üzlet vagy bisztró nyitott részén.
Fény és zene. Így növekszik fel egy fecskenemzedék. Hát persze. A fecske emberközeli, emberhez húzódó lény. Betelepszik az ereszek alá, a pajtákba, az istállókba. Velünk él, alkalmazkodva. Nem erdőlakó.
De azért felnőni a vurstli kellős közepén? Vajon aprócska, buksi fejükben hogyan rögződik az éjszakában hosszan világító fény, az egész napon át bömbölő zene? Az öreg fecskék persze ide-oda villannak, magasra szállnak vagy oldalt alacsonyan repülnek, teszik vadászó dolgukat. A surrogó levegőben élik változatosságukat. Megtapasztalják a csendet is, az erdei csendet. Szél suhogását, pinty pityegését, harkály kopácsolását, mókus surranását, száraz levél zizzenését. A természet neszeit.
De a kicsinyek fülét szünös-szüntelen betömi a hangos gépzene. Mit tud majd ez az új fecskenemzedék a csendről? Ez volna a jövendőben az emberhez való új alkalmazkodás, az akklimatizálódás. Ha az új embernemzedéknek zajos a zeneszeretete, nyitott rádióval, magnóval, maximális hangerővel, mire volna jó nekik a csend? Az élesebb, nyersebb szó? Igaz is, a növekvő, csivogó fecskefejeknek, ugyan mire jó?
De más miatt ugyan, azért tanulunk mi is. Öregek. Tanulunk, mondjuk az élesebb, erősebb hangra. Méghozzá legnagyobb klasszikusoktól is. Esterházy Péter háza mellett – miért ne hozhatnám őt is szóba –, a szomszédos Emőd utca sarkán a harmadik kerületben ott van a Csalma utca. No, mi a csalma? Arany Jánostól a csalmatokat ismerem. Az öreg magyar nyelvi szótár szerint csalma: török süveg, turbán. Tehát nem csalmatok. Az beléndek: megbolondító méreg. Arany is így használja. No, de hogy használja? Ő sem olyan szemérmes hang nélküli, ahogy kívánnánk a szót a mai ifjúságtól. Igaz, ő más – a szemérem terén azért bőven találna még nálunk kívánnivalót. Ő igazából a hamis, bájolkodó, vacak verszenére, az ostoba rímre és ritmusra haragszik. De mint a maiak, megmondja a magáét. Nézzük csak a Báró Kemény Zsigmondhoz című vers végét:
| Nektár helyett csalmatok! |
| Nem ügyeltek lábra s tagra: |
|
S vajon a Szózat „nemzetgyalázó” átírásáért nem fogja Aranyt ügyész elé cibálni a mai vagy a tegnapi hivatal?
| Bölcsődtől kezdve sírodig |
| Áldjon vagy verjen sors keze, |
|
|