Sirató

Régóta ismétlem magamban Rákos Sándornak egyik alapversét, azt a bizonyos egysorosát: „Minden halál hősi halál”. Temetésén valaki idézte is. Nem mintha degradálni akarnám a hősi halál szokványos megdicsőítő jellegét, hanem mert értelmezni szeretném azt, amit Rákos Sándor a halállal, mint képtelen és elmondhatatlan életténnyel kifejez. Ami – bárhogyan is játszódik le történetünk – végül is minősítő. Pontosabban minősíthetetlen. Azzal, amivel élete során mint legnyugtalanítóbb, legfőbb mondanivalóval Rákos Sándor újra és újra nekikezd, nekifeszül, s olykor, mint ez idézetben is, ilyen gnomatikusan beszél.

Az öregedés, a halál előtti mondanivalóról – mint a klasszikusoktól általában – róla csakugyan idézetek halmazát hozhatnánk fel. Igen, a késői lírai felizzásról. Ám Rákos Sándor művét korántsem ez jellemzi, a múló idő alkalmi felismerése. Neki az a kivételessége, hogy ő egész életében – néhány múló pillanattól eltekintve – a halál fájdalmas sejtelmét és ránkdöbbentő realitását írta meg. Mintha a Szeptember végén pillanatnyi riadalmas halál-vízióját fogalmazta volna mindig is. Ha előveszem régesrégi dolgainkat, történetesen az 1947-es, 48-as Újhold verseket, elgondolkoztató, hogy ő már akkor is milyen érzéseket, élettényeket elevenített meg. Az 1947-es versében, az Intés a szívhez címűben így beszél: „Szívem, rettenetes fekete nyaram, mely isten poklából – s minő rontás mérge dobott ki?” Az Önfeddés című versében így beszél magáról: „Kitakargattad ronda sebeid, sokféle csonkaságod – és még hozzá gyalázatod is eldicsekedted”, s verse így végződik: „Ennyi undokságot csak a hallgatás moshat le rólad”. S nagyszabású versében, a később címadóvá lett Az eb válaszolban Istent így szólítja meg:

De ne csak a döbbenetes indulatú versekre figyeljünk, hallgassunk Rákos Sándor kritikai magatartásából ízelítőt, abból például, amikor Szabó Magda Bárány című verséről beszél: …„túljutott a femininum rossz értelemben vett korlátozó körein: tartalom van a mélyén, a földredobott Lény nemnélküli vad elkeseredése… Mert ami most az alárendeltség viszony és a sok évezredes elnyomatásból adódik, azt pár évvel ezelőtt a borzalom szavai, ágyukilövések és bombacsapódások ordították a fülünkbe: hogy mindegy, akár férfi, akár nő, a kegyetlen isten tenyerén didergő Eleven, egyforma sors vár itt valamennyiünkre és nincs neme a lélek iszonyatának… itt már az emberi létformából forgat ki valakit a csalódottság.”

Bizony a didergő Elevent forgatja ki – ahogy idézi – és nemcsak őt, hanem az egész költő-nemzedéket, Pilinszkytől, Rábától, Somlyótól, Vidortól, Jánosy Istvánig, a költőként induló Szabó Magdáig, az egykor játékos Végh Györgyig. Azt a nemzedéket, amely azzal különbözött az előttejáróktól és az utána következőktől, hogy a fiatal létezés legsúlyosabb, legközvetlenebb tapasztalatával élte meg a háborút. A Pokol tornácát – hogy Lakatos Istvánt idézzem. Így alakult ki – bizony kell hangsúlyozni – elődök és utódok között más kifejezésmód, némileg más stílus. Különböző a Nyugat első, második és harmadik nemzedékétől és elkülönült azoktól, a náluk fiatalabbaktól is, akik népi-nemzeti hagyományok alapján erősítették a nyelvi szecesszió bravúrját, sűrű képi torlódást, másfajta dinamizmust alakítva versnyelvünkben.

Persze, az idő múlik, ha a sebesülés emléke mélyen eleven is, lassan változnak a költők. De fiatalon, a legérzékenyebb korban kapva gellert, vagy megélve a csaknem halálos sebesülést, hogy él tovább az ember? Mennyire alakította át Pilinszky belső világát, mennyire Rákos Sándorét? Azt képzelem, hogy a sebzett költők közül ők maradtak sorsukban, művükben leginkább változatlanok. Belső törvényeik, léthez való viszonyukhoz mérten lényegileg mozdulatlanok. Pilinszky műve – hogy képpel mondjam – a csillagvilágban „fekete lyuk” – a Szálkák és a Végkifejlet – hogy címeiket idézzem – megismételt elvonás. Rákos Sándor költészete más, részletezve, gazdagítva, mint ami fiatalon már létrejött benne. A létezés filozófiai kétségeinek dermesztő variánsai vagy dokumentumai. Nagy életműről van szó – nem szűkíthetjük körét az alapproblémára, hiszen nem a filozófia a kérdés – de a burjánzó variánsok, a merész alakítások sora a Rasz Samra torzóitól kezdve, Áton isten igazságáról beszélve, Claudius magánbeszédét fogalmazva, Krúdyról, Füst Milánról, Szabó Lőrincről gondolkozva, vagy olykor áradó rím és ritmusvariánsokat csinálva, mégis ott van, szemünk elé mered a főkérdés. A létezés s a halál, a transcendencia megfelelhetetlen, de folytonosan megfelelendő léte vagy nem léte. És ott vannak ősmítoszt teremtő műfordításai az akkád-sumér archaikus agyagtáblák. Bőséggel sorolhatnám verseinek a holt és eleven líra áradó sorát, felidézve annak a jelentős, nagyszabású költészetnek alapírásait, olyanokat mint a Kiáltásnyi csönd, a Szegények vonulása, a Sirató, a Harc a madárral, nem beszélve a már említett Rasz Samra torzóit, melynek archaikus kibontása előtt így hangzik például a vers bevezető mottója: „A béke védelmében írtam; a háború testi-lelki rokkantjainak s egy háborúban elsikkasztott nemzedék újra megszólaló költőinek ajánlom”.

Igen, de mit mondanak az újra megszólaló költők? Mit idéz tőlük-belőlük Rákos Sándor? Csak néhányat a nem is az öregkori, a nemrégen létrejött versekből, csak a szokott tónusúakból: „Az idő, mint dördülő hegyomlás, sziklákat betemet, népeket, városokat… nemzés virága nyílik-csukódik, az eleven húst halál tapossa szüntelenül…” (Szegények vonulása) vagy: „…izenként szétszabdalt – húsok mozaikrészecskéiből így épül – hideg kegyetlen vonalak közt – a béke.” (A test békéje). Vagy a szintén régebbi Emelkedő című versből: „hagytad reám csak világod fonákját – minden édesnek keserűjét – …pályám bérével adósom maradtál”. Végül néhány további idézet az újabb kötetből: „…rostélyom leeresztve várom – Őt aki szökken szemtől-szembe – s mellemnek szegezi halálom”. (Csörte) A Helyzetgyakorlat című sorozat Ráébredés című darabjából:

„…a szív – az eszmélkedés – fantaszta – énje – (hitte – naponként – vele hal – vele támad föl – a világ) kihalt belőle…” Ugyanebből: „Halál – naponta túléled – nem válsz immunissá – újra megkapod – bármikor belehalhatsz”. Az Időkímélés című részből: „– idő – Te – homokóráddal – magzatmoccanásunkból – fölénkhajolva – halálunkká méred – életünket”. És mellette e halál-tobzódásban már-már a legplasztikusabb: „Add meg nekünk halálunk méltóságát – jár annak aki az elmúlás – gondolatával kel és fekszik.” (Az időmegélés, fohásszal) De elég. Az idézetekből, akár a Semmi úr semmibe indul, akár a Helyzetgyakorlatok kötetből (az egyik 1996-os, a másik 1999-es kiadás) tömény, azonos a léthelyzet. Legföljebb azt kell végül hangsúlyozni, hogy van azért ennek a halálteli költészetnek, ennek az általa szinte végletesen kiemelt nemzedéknek olyan alapmondanivalója, ami bármit is mond Rákos Sándor arról, hogy „kerüljétek a síromat – halni hagyjatok legalább” – figyelmeztetésül minden jövendőnek elevenen beszél, mégpedig éppen a Kortárs sírfelirata című versben: „nyers erőszak fojtogatott – hol ennek hol annak nevezték – s bár váltott nevet alakot – korbácstól némultak az eszmék”. S így pontosítja: „Két terror között olajág – botorul azt hittük szabadság – pedig már újabb despoták – főszerepeit osztogatták”.

Persze meglehet, hogy a köznapokban élő embernek túlzott ez örökös lét- és erkölcsi probléma, a halál és újra halál. Igen, de Rákosnak ha olykor nem is mindig a részletezett, indulatos kétségbeesett művében, hanem egy-egy összeszedett, tömény megfogalmazásában jelen van költészetünknek egy-egy nagy pillanata. Bizony ott van. Így hát Rákos Sándor legfontosabb kötetének címe nem pontos. Mert nem igaz, hogy Senki úr semmibe indul – ahogy magára gondolva írta, hanem útra indult egy kivételes nagy költő a maradandó magyar költészetbe.