Boldogok-e a költők?

Gyurkovics Tibor a Lyukasóra Rekontra rovatában mindig is kiválóan szellemes, olykor felismerő. A 2000. áprilisi számban például elmondja, hogy Pilinszky „fekete és szürke, mint az ón. Csupa terhelt szomorúság. Koncentrált belső magány”. Így igaz. Magamban én úgy mondom: Pilinszky léte a csillagvilágban a „fekete lyuk”. És Gyurkovics egy döbbenetes felsorolásban idézi is Pilinszky felismeréseit a létben. Azt, többek között, hogy „ülünk az ég korlátain, / mint elítélt fegyencek”. „A számban érzem mocskait / egy leskelő pokolnak.” „A teremtés bármilyen széles, / ólnál is szűkösebb.” És így tovább.

De hogy vele szemben, mint ahogy Gyurkovics Tibor Rekontrájában írja, a költők felemelkedők, „szárnyra kelők, boldogok”? És hozzáteszi nyomatékkal: „Dsida mindig ilyen”.

Talán nem volna teljesen oktalan egy-egy idézettel elevenné tenni Dsida boldogságát. Mondjuk A sötétség verséből egy részlettel:

 

…Mondd, kissé mártottál-e már hófehér cukrot barna lébe, egy feketekávés pohár keserű, nyirkos éjjelébe? S figyelted-e: a sűrű lé mily biztosan, mily sunyi-resten szivárog, kúszik fölfelé a kristálytiszta kockatestben? Így szívódik az éjszaka beléd is, fölfelé eredve, az éjszaka, a sír szaga minden rostodba és eredbe, mígnem egy lucskos, barna esten az olvadásig itat át, hogy édesítsd valamely isten sötét keserű italát.

 

S e vers mellett sorakozik A félelem szonettje, például ilyen megállapítások között: „s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg”, majd ott a Naplemente ezzel a befejezéssel:

 

Milyen sötét lesz! Fülelő csend. Lassan felmutatom eres két kezemet a csillagoknak: Nézzétek meg: üres. Üres.

 

S mellette ott van a mindössze harmincegy évet élt költőnek mintegy befejező verse (Elárul, mert világít):

 

Nem rejt el e vacak világ itt. Békák közé leguggolok. A szív elárul, mert világít, illatoznak a szemgolyók. Aki él, nem rejtőzhet el. Jön. Itt van már. Egész közel.

 

Talán mégsem olyanok a költők, mint ahogy egy pillanatnyi benyomás jellemzi őket. Talán kétséges szárnyrakelőnek, diadalmasnak, levegősodrásúnak mondani az Anna után sóvárgó Juhász Gyulát, akiről Szalatnai Rezső könyvében (Juhász Gyula hatszáz napja) elfogadhatóbb állapotot ismertet ugyan, mégis valaki azt írja róla: „a magyar költészet keresztre feszített Krisztusa”, Péter László pedig ezt: „Valóságos csapás volt számára a Szakolca, mely a költő önbizalmát végleg szétzúzta, apjától örökölt beteg szervezetének ellenállását megtörte, kiszolgáltatta őt a szörnyű kórnak, az idegbajnak”. És tovább sorolva az idézett összefoglalásban a költőket: igaz volna, hogy Áprily Lajost nem emésztette az örökös melankólia, melyben csupán a természet felvillanó szépsége kínált számára enyhületet?

Persze, igaza van Gyurkovics Tibornak, amikor idézi Pilinszkyt. A tengermélység-szomorúságát, melyben azért feltűnik egy-egy pillanatra – látnivaló, érzékelhető – a felcsillanó magasság. És igaz, Jékelyben az örökös halál-érzet mellett fel-felbukkan a vad öröm. De az oly harmonikusnak hitt Petőfiben ott van, kibomlik nászútján a halált idéző Szeptember végén. Micsoda nászi képzet! Hogy a legutolsó Petőfi-verset, a Szörnyű idő… címűt ne hozzuk ide, legfeljebb a vers zárását:

 

Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higgyen, hogy ez történhet? És e beszédet nem veszi Egy őrült, rémülésteli, Zavart ész meséjének?

 

Ez volna hát a boldog költők boldogsága? A súly felemel, mondja Gyurkovics Tibor. De kit és mikor? Gondolom túl mindenen, a költészet transfigurativ hatalma által.