Kosáry Domokosról

Az ember csak apránként, szinte mellékesen tudja meg azt, hogy kikkel él együtt az évtizedek során, a múló időben. Hogy kinek vagy kiknek lesz a mindennapokon túlmutató, maradandó a szellemi teljesítménye, s viszont kinek érdektelen, esik ki a munkássága. S tovább lépve, csak sokkal később ismeri fel azt is, hogy a dolgok arányában, a mindennapokban mennyivel több az, ami kikristályosul, ami maradandó. Hogy az eleve más minőségűvé válik. Márai Sándor a maga ismert fordulatát alkalmazva, olyasmit mondana: a mű titok.

De hogyan lesz a mindennapokból titok?

Távoli emlékeimet követve, megpróbálok belőlük egyet s mást kinyomozni. A magam szubjektív és esetleges módján felfedezni, hogy miként jött létre valami igazi, értékként abszolút. A magam számára például hogy lett Kosáry Domokosból, az általam jó néhányszor látott, ismert, sokatígérő szellemi társból nagyszabású tudós, valaki, aki képletesen mondva maga „mű”.

Furcsa, hogy különböző fajsúlyú emlékeket kell összehordanom, hogy az „átlényegülést” követni tudjam. Kosáry Domokost személyesen úgy a negyvenes évek legelején még a Horthy-korszakban ismertem meg. Igaz, legelső Görgey-könyvét (1936-ban, vagy 39-ben) már előbb olvastam, és egy életre meghatározta Görgeyről szóló képemet az ő értékelése.

Eldöntötte számomra a hazug és nemzetileg felpántlikázott Görgey-kérdést. De nem a könyv olvasása idején, hanem valamivel később a Teleki Pál Intézet kapcsán ismertem meg személyesen Kosáry Domokost, s ha jól sejtem Szabó Zoltán, Halász Gábor, vagy éppen Bibó István társaságában, akikkel 1937 óta szoros kapcsolatban voltam. Ők persze idősebbek voltak nálam, szellemileg képtelenül nagy differenciával, Bibó hét évvel, Kosáry Domokos öttel. Korkülönbség ez? Ugyan! De gondoljuk csak meg, milyen szakadék van egy írogató, húszas éveit éppen elért egyetemi hallgató, másfelől egy kikristályosult hivatású tudós között.

Mi hozott össze Kosáry Domokossal? Az orosz fogság. A gödöllői találkozás. A tábor, ahol a premontrei gimnáziumban „malenki robot” címén huszonhatezer embert tereltek össze a szovjet katonák. Dehogy volt az malenki robot! Hanem az utcán, a házak pincéjében ok nélkül elhurcoltak sokasága. Kemény, dermesztő fagy volt 1945 januárjában és ablaktalanok az épületek. És akkora tömegben zárták össze az oroszok a foglyokat, hogy az éjszakában csak összekucorodva, összebújva ülni lehetett a padlón, mert feküdni, kinyúlni nem volt hely. Nappal meg kizavartak bennünket a szélben-fagyban, mert az oroszok az embereket állandóan számolták. Számolták órák hosszat hajnaltól alkonyig, mert nekik soha semmi sem stimmelt. Nekik soha. Vagy nem is akarták, hogy a fogolylétszám stimmeljen, ki tudhatja?

A rövidebb-hosszabb fogolylét után aztán, egy szerencsés időben, működni kezdett a Teleki Intézet a történelemtudósok kiválóságaival, és működött, élt a „három éves irodalom” (ahogy Nemes Nagy Ágnes utóbb nevezte), meg a mi Újhold folyóiratunk. Ez tudott dolog volt, azt gondolom mindkét felől. S az is tudott dolog lett, hogy 1948–49-ben megszűnt mind a kettő. A Teleki Intézet és az Újhold nagyjából egy időben.

Aztán Mándyval, Vidor Miklóssal, Bárány Tamással ifjúsági regényeket kezdtünk írni, Mészöly Miklós, Végh György meséket, magam elsősorban, érdeklődésem szerint, történelmi regényeket. A költők, Weöres, Jékely, Vas, Kálnoky, Kormos, Nemes Nagy, Csorba, Szabó Magda, Jánosy István, sőt még Pilinszky is (és persze Rónay György, ha egyáltalán hagyták) verset fordítottak. Rába György kényszerűségből elhallgatott. Igazából a történelmi regénnyel jutottam el Kosáry Domokoshoz.

Persze, már nem a Teleki Pál Intézetben találtam meg, ó nem ott, hol volt már az 50-es években az az Intézet! Az Agrártudományi Egyetemen találtam akkor meg Kosáryt, könyvtáros vagy talán bibliográfus volt. Igen, de Kosáry ebben a tudós számára képtelen, méltatlan állapotban, létrehozott egy kivételes fontosságú, felmérhetetlen jelentőségű tudományos alapművet a történelmi kutatás számára. (Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. I–III. kötet.) A valamirevaló tudományban – tudja mindenki – enélkül mozdulni sem lehet.

Hogy legyen számomra a „személyi kultusz” idején írói menedék – mint jeleztem is imént –, történelmi regények írására vetemedtem. Hiszen a történelem amúgyis eleve érdekelt. Igen, de hiába olvastam alaposabban, most már írói témát keresve Szekfüt, az öt kötetes Gracza Györgyöt, sőt még itt-ott a rendkívül hasznosan olvasmányos millenniumi Szilágyit, hiába olvastam végig például Cs. Szabó László szubjektív, ám kiváló Erdélyben című könyvét, meg az általa szerkesztett Erdély Öröksége sorozatot, nekem az adatgyűjtéshez elsősorban források kellettek. (Mellesleg már a hetvenes években, három történelmi könyvem után, meghívtak Egerbe egy történelmi kongresszusra, ott volt Köpeczi Béla is főemberként, tán miniszterként, de tudósaink se Szekfü Gyula nevét, se Cs. Szabóét, sajátosan ki sem ejtették. Pedig a tűzzel-vassal hajszolt ideológiákkal szemben, mint mondtam, a források érdekeltek, mert szerettem volna a 48-as regényem, A szebeni fiúk után – annak is véletlenül talált forrása volt – a tizenhatodik század egész történelmi valóságát, Felvidéket, Erdélyt, Dunántúlt, le a tengerig egy érzékletes, írói koncepcióban bemutatni. Körképet a később végül megírt Ezüstgaras című regényemhez.

Így jutottam el újra Kosáry Domokoshoz. Három kötetes alapkönyve nyomán így tudtam előre menni és mivel fantasztikus forrásokat terített elém, elképesztő gazdagságban bolyongtam az általa kínált tények erdejében. Szó szerint bolyongtam, Kosáry tanácsai nyomán csaknem másfél-két éven keresztül. Nemes Nagy Ágnes ugyan rám-rám szólt, hogy ne olvassak csupán, írjak is, koncipiáljam meg a regény-vázat, ne élvezgessem, ízelgessem azt, amit Kosáry Domokos kínált. No, örömmel és keservvel vegyesen, három év után megírtam végül, és ki is adták az Ezüstgarast, szerintem legjobb szépprózai könyvemet. Csakhogy igazából alighogy megköszönhettem Kosáry Domokos szaklektori véleményezését – örök szomorúságom, hogy az a szaklektori jelentés elveszett – hamarosan más történt vele, mint amit a történelemről és a történelemtudósról az ember elképzel.

Nem szálazom, hiszen a dolog nemcsak történetként, hanem történelemként is közismert. Kosáry Domokos az Egyetemi Könyvtár zárolt anyagába helyezte-zárta mindazt, amit 1956-ban, a forradalom idején dokumentumként egybegyűjtött. Zárolt anyagként, mert már nyakunkra súlyosult a kádárista ellenforradalom. Csakhogy a szovjet–„magyar” hatalom fikarcnyit sem törődött azzal, hogy egy tudományos gyűjtemény zárolt. Feltörték, nyilván megsemmisítették, Kosáry Domokost börtönbe zárták. Úgy néhány évre, a biztonság kedvéért. Közben – hogy némi csekély párhuzam is legyen, elvégre a történelemben lehetnek közös pontok – néhány hónapra fogva tartottak engem is a Fő utcában.

Mit csinál egy tudós a börtönben? A kihallgatások, zaklatások, ítéletek után? Ír, ha hagyják. Nekem a vizsgálati fogság közben nem volt ceruzám, papírom; később nagy kegyből lett, mégsem tudtam a jegyzeteimet kihozni. Más ügyesebb volt. Lakatos István például ceruzájával a papír helyett – azt elvették volna – a latin szöveg alá sikeresen beleírta az Aeneis szövegét remek költői fordításban. De hogy visszafordítsam a szót, Kosáry Domokosnak idővel, némi hosszabb börtöni konszolidáció után adtak ceruzát és papírt, sőt adtak tudományos könyveket is – micsoda nagylelkűség! Persze, azt aligha tudhatták – nem hinném, hogy a fegyintézet vezetői oly járatosak, – hogy Kosáry ebben a zárt állapotban is ellenáll: a már-már kiiktatott Széchenyi Istvánról ír. Döblingben egy őrzött félig-fogolyról egy másik magyarországi fogoly. (Természetes ugye, hogy Kosáry könyve csak később jelenhetett meg, sok évvel később, 1981-ben.)

Ez így együttesen jellegzetes dráma. Csakhogy az irodalom műfajában a dráma más. Nem a történelemtudós és a történelemírás közös műve. A tudomány ugye tényekkel hozza létre azt, amit az író felépítve, fordulatokkal, ütköztetésekkel, a dráma katartikus képességével létrehoz. Igaz, létrehoz Kosáry Széchenyi Döblingben című könyve is katarzist, a dráma döbbenetes létrejöttét, azt, amit Arany a Széchenyi emlékezetében megírt: „Te sem haltál meg, népem nagy halottja! – Nem mindenestül rejt a cenki sír”. De Kosáry az események lépésről lépésre haladó, történelmileg hiteles tényeit és lélektanát írta meg. Azt, hogy Széchenyi az 1848-as lelki összeomlás után, a mániákus depresszió mélypontján túllépve (olykor még bele-beleesve), hogy küzd a Habsburg elnyomással szemben, az aulikus-mentalitást, vagy éppen passzivitást elkerülve, azt mély szarkazmussal kigúnyolva. A Timesnak névtelenül eljuttatott cikkeivel, a Blickkel, (2000 példány!) és a titkon elterjedt Rückblickkel. Zsenialitásával már-már az őrületet álcázva, a Blicket például becsmérelve. Ellenfelei, az udvari emberek, titkos rendőrök, kémek, sejthették ugyan rejtett munkásságát, de a tényeket nem tudták bizonyítani. Ahogy Kosáry felfedi a tényleges történetsort az már-már görög mítoszba, fordított Oidipuszba illő. A bukás, az egyszerre csak kénytelen öngyilkosság, melyet minden terhelő adatot elrejtve, mégis Széchenyi titkára okozott azzal, hogy hiúságból, mint történelmi emléket, magánlevelei közé beletette a Rückblick kézírt szövegét. (A Blick kéziratát, úgy tűnik, Széchenyi Béla elégette.) Persze, hogy a rendőrök végignézik a titkár levelezését, persze, hogy egyszerre kipattan a titok, lecsap a sors. Széchenyi öngyilkosságba kényszerül, nehogy valódi bolondok között bolondok házába zárják. Oly helyzetben, oly képtelen körülmények között, mely rosszabb a börtönnél.

Ez, mint mondtam, nem puszta dráma, hanem görög sorstragédia. Annak ellenére, hogy Kosáry Széchenyi-könyve aprólékosan mozzanatos, ténysorozatokkal dokumentált, tárgyszerű történelmi mű. Igen, de milyen helyzetben hozta létre a tudós író, milyen helyzetben élt, dolgozott, halt meg a történelmi hős? Lehet, nagyon is lehet, hogy ez a kettősség hozta létre a remeklést, azt ami nemcsak történelemtudomány. Kosáry hiszen közismerten nagy tudós, vannak a tudományban tisztázó alapmunkái. Például a sok mű között: Nemzeti fejlődés, művelődés és politika (1989), Újjáépítés és polgárosulás 1711–1867 (1990) és átdolgozva: A Görgey kérdés története I–II. (1994) stb. De ezúttal nem általában a nagy tudós történészről szeretnék beszélni. Egy párhuzamosságról csupán: Kemény János tatár fogságban írta Önéletleírását (befejezetlen tört mondata indulatos óvás a Habsburg politikától), Bethlen Miklós bécsi fogságban írt, Széchenyi bezártan, kényelmesebb helyen Döblingben, Kosáry tudós munkában, de a magyar börtönben. Hogy lesz ilyen körülmények között a tudományos műből valami szellemi-irodalmi többlet? „Titkos mű”. Érdemes talán erről elgondolkozni.

Idézhetném egy nagy író alapigazságát. „A műveltség valóban hősiesség”. Meg ezt: „Hős az, aki áldozatok árán élni tud egy eszményért.” Egy ünnepi pillanatban, szabad talán ezt az igazat Kosáry Domokosnak szemtől szemben közösen elmondanunk.