Keresztury Dezső emlékezete

A kilencvenkét esztendős korában elhunyt Keresztury Dezsőt hosszú, munkás élete során tisztelet és megbecsülés övezte – merem állítani, az egész országé. Spontán tisztelet, ami szeretet is. Az ilyen közös érzést, melyet nem halványít sem irigység, sem gyűlölet, a sokirányú hasznosan tevékeny élet váltja ki, közös dolgaink olyasféle szolgálata, mely csak az ügyre tekint, s nem emeli ki a cselekvő személyiséget. Ha korunknak a köz javáért munkálkodó írói élet példaképembereit próbálom számba venni, akkor az elsők között kell Keresztury Dezsőt említenem. Munkában gazdag, hosszú élete során sikerült foltmentesen kiállnia a közéleti ember legnehezebb próbáját, a hatalmat is. Minisztersége alatt (1945–47) az ország kulturális életének gyakorlati irányítójaként sem képzelte magáról, hogy ő egyben az Irodalom Köztársaságának is irányítója. Volt benne szilárdság, férfias jellemerő mindig pontosan szétválasztani a szolgálat érdemét a tehetség vagy a mű érdemétől, pedig volt belőle bőven: nem keverte soha össze a hivatali rangot az írói ranggal.

Az ember és a szerep másoknál unalomig boncolt problémája nem kezdte ki, nem rontotta meg életművének sem nagyobb, sem kisebb részét. Cselekvő életvitelében volt valami tartózkodóan férfias, a szó hagyományos értelmében. Lírája a munkás életmenet mögött, szinte rejtetten bontakozott ki. Mintegy a közdolgok magánvetületeként, érzelmi kiegészítésként, elmélyítő emberi hitelként.

Pedig lírai, tudományos és esszéista életműve egyaránt igen gazdag volt. Arany Jánosról szóló könyve már 1937-ben megjelent, majd hosszas, gondos tudós munkával létrehozta a nagy Arany-monográfiát: Mindvégig. Arany János 1817–1882 (1990). Kivételesen népszerű volt A magyar irodalom képeskönyve című illusztratív kiadványa és tanulmányainak, esszéinek, emlékezéseinek sorozata, a Helyünk a világban (1946) című gyűjteménytől kezdve az Örökség, Árnyak nyomában, A szépség haszna, a Híres magyar könyvtárak, A magyar önismeret útja című cikk- és tanulmány-gyűjteményei. Legszámosabbak mégis lírai kötetei. A Dunántúli hexameterektől kezdve (1956) az egyre gazdagabban kibomló lírai termésig, az 1995-ös Valaki tenyerén című versgyűjteményig.

Lét és sors, magyarság és emberség, haza és szülőföld, ember és táj, egyén és közösség viszonya egymást követve bukkan elő ebből a költészetből és nyer költői választ. Az oly kimagasló Dunántúli hexameterek című kötet például életszemléletének mintegy párlata, melyben hazát teremt magának. Múltból, emlékekből, eszményien szép tájból, eszményesített emberekből s a maga ideáiból. Egy dolgos, tisztességtartó pannon hazaeszményt teremt, melyben a jövőért való fáradozásnak tere és becsülete van, a munkás életnek messze ható értelme.

Úgy képzelem, remélem, hogy minden nemzedék, minden kor formál magának ilyen, cselekvésre ösztönző ideált. Kereszturyé oly nosztalgikus, oly tiszta, hogy megilleti változó világunk kivételes tisztelgése.

„Nem vagyok több a többinél csak elvégzem a dolgom, / monoton dobok dobolnak s kél-száll a nap, a hold” – írja a lét kétségeit sem feledve el. „Nem vagyok több a többinél” – ez az öndeheroizálás elgondolkoztató korunkban (és nem csak korunkban), annyira máshoz vagyunk szokva. Hiszen a költői én romantikus önfelnagyítása líránkban még manapság is érvényesül, a véletlen adta pillanatnyit visszaszorító személytelenítés vagy objektiválás mellett. De Kereszturyt alanyisága ellenére a mulandó élet az egyetemes törvények átélésére és megfogalmazására készteti. Írásaiból az élet, a haza, a munka, az örökösen emberiesítendő világ folyamatosságának a gondolata bontakozik ki. Ez a folyamatosság volt a vigasza a hosszú öregedéssel és az elmúlás gondolatával szemben is.

„Az élet mégis él: medret váj, házat emel magának – írta. – Szolgáld híven! Egyenes beszéd kell ott, hol munka – a munka, s egymásba kerengő vér új életet szül.” Ezen a klasszicista életszemléleten csak ritkán ütött át a személyes fájdalom; az, amit a költő legyűrt, elnyomott magában versírás közben, ami mégis így tört fel benne: „de legnehezebb nyílt szívvel élni alig-sejtve mivégre s tudva, hogy újrakezdeni nem lehet.”

Most, hogy szomorúságunkra Keresztury Dezső élete lezárult, és bár munkáit a kitüntetések gazdag és bőven megérdemelt sora kísérte (Herder-, Grillparzer-, Állami és Széchenyi-díj), összegezésünk mégis egyedibb, mégis teljesebb. Az írói mű, bár apránként épül, mégis egyetlen egész, melyet a kvalitás és a személyiség hitelesít. Keresztury Dezső egész életében igaz ember, egyedi, hiteles személyiség volt, tudósnak, költőnek maradandó. S talán szabad annyit hozzátenni: ez a legtöbb, amit mi s legfőképpen a jövendő emlékezet létrehoz, nem feledve megtart becsülésében. Éltetve azt, ami valójában a magyarság szellemi része.