Mai történet 150 év előttről

Sándor Iván regénye, A futár 1848–49-ben játszódik. Műfaja szerint történelmi regény. Az igényesebb olvasó gyanakvása még korai: nem olyan történelmi regény ez, amely művészet és ismeretterjesztés kompromisszumán alapszik, s többnyire becsapja az embert mindkét területen. Nem is holmi kalandos vagy szép mese múltunkról, cizellált, minuciózus előadásban, sem nem – ami szintén elképzelhető – történelmi elemekből szerkesztett parabola a jelenünkről. Sándor Iván valódi történelmi regényt írt, vagyis oknyomozást végzett: jelen problémavilágunknak mondja el az előtörténetét. Azt tárja fel, de pontosabb úgy mondani, az epikus megelevenítés érzékletességével azt ábrázolja, hogy az 1848-as forradalom elbukása miatt, nehezen bogozható konfliktus-gubancként miként szállt ránk mindaz, amivel gyűrkőzni még ma is feladatunk.

Hogy valójában mi is? A regény érzékletes, csupa plaszticitás valóságával szemben, csupa elvont dolgot kell feleletül mondanom. Olyasmit, mint a közösségben élő ember intézményesített szabadsága. A személyiség emberi érinthetetlensége. Meg olyasmit, amit a mellénk állt román forradalmár, Nicolae Stancu mond a regényben: „Amíg egyetlen családot fenyegetés érhet nemzetisége vagy vallása miatt, addig egyikünk sincs biztonságban.” Meg amit a főhőssel mondat az író: „Szeretnék olyan helyzetbe kerülni, amelyben nem kényszerülök arra, hogy a jobbik rosszal elégedjek meg…” De nem szeretném elijeszteni az olvasót, nem elmélkedő tanulmányt, hanem regényt vesz a kezébe, csaknem pikareszken kalandos, életbő regényt. S hogy tenyészetének mélyen megragadó intellektuális síkja is van, egy rossz hagyományt elvetve, végre-végre tekintsük erénynek.

De az, hogy a regényhős agyát megfeszítve mérlegelő tudatosuló fiatalember – szemben a legtöbb történelmi regény agyvérszegény hőseivel – A futárnak csak egyik jellegzetessége, kellemes újsága. Van a könyv szemléletének, az író ábrázolásmódjának – tudatunkat szintén szélesítő – két másik újsága is. Az egyik az, hogy a 48-as forradalom kezdő lépéseit nem a centrumban, Pest-Budán, hanem a nehezebben mozduló végeken, a gyenge pontokat nyomban feltáró nemzetiségi vidéken mutatja be. Vizsgálódásainak tárgya: hogyan élik át a jogkiterjesztést, a törvény előtti egyenlőséget a különböző módon eddig jogtalanok, más-más okból kirekesztettek? Vállvetve küzdve a jogok realizálásáért vagy – mint tudjuk – egymásnak ugraszthatóan? S főként: mi ennek az egymás elleni kijátszásnak előre elkészített rutinos forgatókönyve? A reakció kidolgozott, pontos stratégiája?

Ezt a stratégiát Sándor Iván lépésről lépésre fejti ki. Kiindulása csaknem extrém, s éppen azért fokozottan láttató. Főhőse egy mózeshitéért üldözött, nemzedékeken át új és új menekülésre kényszerített székely család sarja, akit még a zsidók közössége – bár választott hite szerint zsidó – sem fogad be igazából, de aki a jognélküliséget, a kilátástalan körülzártságot önként vállalt hite következményének tekinti s paraszti-székely nyugalommal veszi tudomásul. Ezzel a kirekesztett, de befogadásra váró fiatalemberrel akkor ismerkedünk meg, amikor a reakció éppen elkezd a jogokra váró nemzetiségekkel manipulálni, a magyar kormánytól kapott demokratizmusra hivatkozva, kiűzi például a zsidókat Temesvárról, lefogja a nemzetőrség szervezésével megbízott kormánykiküldöttet – a közrend fenntartása ürügyén. Egy véletlen folytán a főhős, Eösi János is belekerül a reakció mozgásba lendülő gépezetébe. Kis csavarnak szánják, afféle spiclinek, de naiv embersége, a jogfosztás iránti kiélesedett érzékenysége erre alkalmatlanná teszi – bár pillanatnyilag még zűrzavart lát csak és semmit sem ért meg. Mi persze utólag tudunk a megindult gépezetről – hogyne; ki ne tartaná számon Jelasich felvonulását és a bécsi politika nemzetiségeket bujtogató húzásait, de Sándor Iván felszínes vagy kevésbé felszínes értesültségeinket meghaladva, mozdulatról mozdulatra mutatja kitervelt munkáját. Aprólékosan kibomló roppant világos víziót tár elénk a magyar forradalomnak vetett nagypolitikai csapdáról. Belerángatva az események középpontjába, a személyes sorsából kilendített Eösi Jánossal ezt életi át, s a szabadság s jog kérdésein töprengő fiatalembert olyan felismerésekig juttatja el, amelyekig a magyar forradalmárok eljutottak vagy el kellett volna jutniuk. Élményről élményre kell ráébrednie a körülzártság, a jogfosztás népek fölé magasodó rendszerének természetére. Eösi élményeiből így lesznek történelmi felismerések, sorsából a lényeget feltáró történelem.

A másik újság, ami A futárt mélyen jellemzi, ha akarom, megint csak természetesnek tűnő írói fogás. Az, hogy a könyv történetét ezúttal nem a túlélő hős, hanem az elpusztuló mondja el. Igen, de ez mégsem olyan természetes. Hozzá vagyunk szokva – sajnos, a magunk életéből meríthetjük erre a legtöbb tapasztalatot –, hogy a háborús történeteket a túlélők mesélik el. S így végül is mindnyájunké happy end. Élménysorunk nem ott zárul, sohasem ott: aznap lelőttek, felkoncoltak, megöltek. Egy kicsit más képünk volna az emberi sorsról, ha a beszámolók, történetek, emlékiratok végén itt volna a pont. Sándor Iván meri ide tenni. Igen, de ha az olvasó elgondolkozik rajta, nagyon is szükségszerű így. Hiszen Eösi János a forradalommal egybeforrott rövid életpályája alatt szüntelenül a kiszolgáltatott jognélküliségtől akar szabadulni a befogadásba. A körülzártságból a közösség szabadságába. Minden választása, amely ugyan monotonon a rossz helyett csak a kevésbé rossz felé kényszerül, ezt szolgálja. S mivel a körülzárás a forradalom bukásával az egész cselekvési terét bekerítette (magát a magyar forradalmat), s mivel a kibújást: a jogtalan állapotban való magántengődést többé elfogadni nem akarja, önként csúszik be a szó szerint is körülzártak, az elfogott forradalmár tisztek közé. Vállalja a forradalmár véget – a forradalmárok között befogadott, egyenlő. Villanófényű, végső jelképes cselekménymozzanata a regénynek: a megtorló reakció magánosan, elkülönítve lövi agyon. Emberi egyenlőségét még halálában is tagadva.

Jól szerkesztett, megrázó drámát kaptunk tehát A futárban. Személyes sors és történelmi mozgás összefüggéseit felfejtőt. Személyes drámát, ami egyben nemzeti is. Lehetne persze itt-ott kifogásokat emelni, hogy például a sűrítés, tömörítés kedvéért túl sebesen okosodik meg a főhős; hogy egyetlen esztendő leforgása alatt egy teljes élet tapasztalatkincsét szerzi meg és dolgozza fel magában. És milyen pompás tudatossággal! S hogy sorsa túl sok pikareszk véletlen elem alkalmazásával társul a forradalom vezető elitjéhez, ehhez a nagyszerű magyar elithez, amely ott pusztult a harctereken – e hősök arcképe, betelő sorsa megint csak drámai magas szint. De ez az írói tempó, ez a százhúszas rohanás még önmagában sosem baj, ha biztos kézben van a volán. Ha az író bírja műgonddal, lélektani és történeti hitelesítéssel, tehetséggel. Sándor Iván bírja. Igazi könyvet, gondolatgazdag, szép regényt írt, mely teljesítményével erősíteni látszik magának a történelmi regénynek mint műfajnak, korunkban némileg megrendült hitelét, problémáink előzményeit feltáró fontos funkcióját.