Francia ablak

Annyit beszéltünk már történetileg ’56-ról, hogy szabad talán nekem áttételesebb, távolabbi irodalmi ügyekről, messzebb ható tényekről is beszélni. Horribile dictu: kezdetben kivált irritáló személyes dolgokról.

Arról, amikor Nemes Nagy Ágnessal együtt éltünk a Kékgolyó utcában, ahol az ablakunkból, mint írta: „felülről látni ezt az udvart, / az apró, öt ház udvarát, / mindig felülről és haránt, / mint egy képet, mely távlatában, / mint a múltat, mely önmagában, / bárhonnan nézed, visszaránt”. Igen, csakhogy az ablaknyi visszarántott kép, sajna, bizony réges-régi múlt lett: nincs már az öt földszintes ház a kovácsműhellyel, hanem a Kékgolyó vendéglő áll a helyükön. S nincs ott, nem él már az a Kékgolyó utcai szomszédos írótársunk sem, aki akkoriban, 1956 nyarán valami pártfunkciót kapott, s mivel éppen átmeneti olvadás volt – Rákosit akkor küldték el –, arra biztatott az utcasarkon állva, hogy mint az Újhold idején (1946–47-ben), indítsuk újra a folyóiratot. Írótársam jóindulatú és szegény proletárköltő volt, olyan szegény, mint a templom egere. Költőileg is olyan szegény, hogy Kormos István nem győzött derülni a sorain. „A kapából nem lesz balta – emlegette a klasszikussá vált képzavarát –, akkor se, ha szűzlány varrta.” Kormos szerette az ilyesmit, egész gyűjteménye volt hasonlókból, az említett költőtől is egy sereg idézetet tudott. Igen, de az utcasarki beszélgetésből „ügy” lett. A pártközponton keresztül közölték velem, hogy a Kuczka Péter és Lukácsy Sándor által alapítandó harcos folyóirat ellensúlyozására engedélyeznek egy merőben más szellemű folyóiratot a számunkra. Anyagi bázist és szerkesztőséget kínáltak. Ez döbbenetes volt. ’56 nyarán lélegezni is alig tudva, belementünk. A pártközpont és az állami szervek terveinket elfogadták. Közös megállapodásunk szerinti főszerkesztő: Weöres Sándor, felelős szerkesztőségem melletti társszerkesztők: Mándy Iván, Pilinszky János, Kálnoky László és Lakatos István. A folyóirat neve: Magyar Orfeusz. Nem tréfa. Így történt. Előttem van az első három szám koncepcionális vázlata, s ami fontosabb, szeptember végén elkészült az első szám, s 1956. október 5-én átadtuk a kéziratot a nyomdának. Jegyzeteim szerint, mert másolatot (hol volt még akkor a fénymásoló!) nem csináltunk, az alábbi írások kerültek bele. Vers: Weöres, Pilinszky, Kálnoky, Jékely, Lakatos, Szabó Lőrinc, Károlyi Amy és Nemes Nagy Ágnes. Próza: Mándy, Szabó Magda, Ottlik, Mészöly Miklós. Tanulmány: Rónay György, Vajda Endre, Szobotka Tibor, Rába György. Csak a nevek. Bizonyos hogy csináltam legalább tartalomjegyzéket is, de az sincs meg. Ott van viszont dossziémban, részben az én, részben Ágnes írásával, a második és harmadik szám körvonalazott programja. Szentkuthy, Határ, Bohuniczky Szefi, Tamási, Tersánszky és Kassák neve szerepelt benne. Valamint Füst Milán és Németh László regényrészlete. Mellékelve ma is ott áll kéziratban Hankiss Elemér Hamlet-tanulmánya és Tellér Gyula versei.

A nyomdába küldött anyag a forradalom idején elveszett, de megmaradt számunkra a hivatalos kalkuláció. A folyóirat 3000 példányos – havonta hat ív terjedelmű, kétnyomásos fedőlappal és illusztrációval készült. Költség az állam, a Lapkiadó részéről mindössze kb. 350 000 Ft. Igazán nem tűnik soknak.

Mikor már jócskán túl jártunk 1957 kora nyarán (a tél végét és a tavaszt a Fő utcában voltam kénytelen vizsgálati fogságban tölteni; biztos hely egy szerkesztőnek), szóval nyár felé meghívó érkezett Nemes Nagy Ágnes részére Olaszországból, hogy vegyen részt egy nemzetközi értekezleten, ha jól emlékszem, Szentkuthyval együtt. A Könyvhivatal igazgatójától, pontosan: a Kiadói Főigazgatóság vezetőjétől kellett engedélyt kérni, meg nyilván rajta keresztül a Belügyminisztériumtól. A Könyvhivatal vezetőjét jól ismertük még Párizsból 1948-ból; akkor a Párizsi Magyar Intézet titkára volt, későbbi feleségével pedig együtt voltunk a franciák tanfolyamán az Alliance Francaise-en.

Akkor jó volt fiatalnak lenni Párizsban, és csak fél füllel hallani az otthoni híreket. Senki közülünk nem volt akkor kommunista párttag. Ők csak hazatérve és megházasodva, később lettek azok. Útjaink ezzel el is váltak. De a múlt, a kellemes hajdani párizsi együttlét azért, azt hittük, jelent majd valamit. A magas hivatal képviselője azonban rögtön megmondta, hogy nézeteink megváltoztatása nélkül szó sem lehet Nemes Nagy Ágnes olaszországi kiküldetéséről. Szó szót követett, erősködni, sőt a múltat idézve veszekedni kezdtünk. Azt is felemlítettük, hogy a forradalom idején ő egyáltalán nem is volt kádárista, és dehogy beszélt akkor ő „ellenforradalomról”. Hiába, jottányit sem engedett, a hatalom a már kádárista Fodor Józsefet és Jankovich Ferencet küldte ki az értekezletre. Jankovichnak már 1957 nyarán az Élet és Irodalomban volt egynéhány lendületes verse az ország, a nemzet boldogságáról, amelyet a munkásparaszt kormány lehetővé tett. Többek között szó szerint ezt írta: „és boldogok börtöneink rácsai”. Isten tudja, miért, de ez a sor megmaradt bennem.

Személyes ügyek ezek. Ugye, jobb a múltról nem beszélni. Kivált az emberi részletekről nem. Bár meglehet, hogy a részletek érdekesebbek, mint gondolnánk, a mentalitások alakulása, az, amint a harcok után apránként meghajlik ennek-annak a gerince. Nemcsak az értelmiség, hanem egy egész ország miként formálja sorsát. S főként az írói sors hogyan alakul. Hiszen a Rákosi-kor lényegesen egyértelműbb volt. Az írók egy része lelkesen, többnyire naivul belement, másik része elhallgatva szembefordult a rendszerrel. (Bár ez sem oly egyértelmű, lelkes népi hitvallás után jött idővel a jobbakban a súlyos és gyors kiábrándulás, lásd Nagy László és Juhász Ferenc nagyszabású szembefordulását még a Rákosi-korban.) Viszont a kádárizmus állandó, hittük, egész életre szóló kényszert alkalmazott ugyan, de valami relativizmust hozott létre, bizonyos dolgoknak szóba nem hozása mellett az írói életnek, sőt a gyarapodásnak is némi lehetőségét. Kádár szavajárása szerint előbb ütni kell, azután némileg engedni. És az ország nagyobb része, mi tagadás, elfogadta ezt. Legalábbis tűrt.

Kádárék általában a szerepet játszott, politikus alkatú írókat ütötték, őket börtönözték be. Legfőképpen azonban egyszerű, névtelen embereket, munkásokat, értelmiségieket tartóztattak le, és ítéltek halálra; míg teljes képmutatásukban a neves írókat – kitüntették. Így lett 1957-ben például Kossuth-díjas Németh László, Szabó Lőrinc, Fülep Lajos. (Csak zárójelben jegyzem meg, Kassák Lajos akkor elutasította az Aczél által felkínált díjat.) Idővel, egy-két éven belül a Rákosi miatt hallgató írók nagyobb része is nyilvánosságot kapott; megjelent Weöres, Kassák, Jékely, Kálnoky, Ottlik, Mándy, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába, Szabó Magda, még Mészöly Miklós mesekönyve is. És persze más, különböző irányzatú, értékes írók könyvei is; feltétel csupán az volt: simuljanak bele az „irodalmi egységbe”. Hogy miként lehetett az egységbe belesimulni? Íme egy példa. Pilinszky János verseinek kéziratát Illés Endre a legmagasabb pártkritikusokkal (Pándival, Királlyal és Szabolcsival) olvastatta végig. A kötet kiadásához hozzájárultak ezek az ideológiai irányítók, de csak azzal a feltétellel, hogy Pilinszky írjon még egy antifasiszta verset. Ezt Pilinszky kínnal, de gyönyörűen meg is írta. Ám ez sem volt elég. Domokos Mátyás mondja el, hogy Illés Endre azzal nyújtotta át a kéziratot a képszerkesztőknek: „De aztán nehogy szép könyvet csináljatok belőle.” Becsületükre mondom, csúnya könyvet azért sem csináltak.

Volt tehát publikálás. Csakhogy nevetségesen kis példányban, és akkor is ellenségesen foglalkoztak írásainkkal. A Kortárs és az Élet és Irodalom kritikusai például egybehangzóan azt írták: „Weöres, Ottlik, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes kiadása irodalompolitikánk fölös luxusa.” Mellesleg akkoriban Nagy László vagy Juhász helyzete sem volt sokkal jobb.

Nem csak róluk, általában mondom: a hivatalos irodalompolitika mindenáron egységet követelt a legkülönbözőbb íróktól és irodalmi irányzatoktól, ami jobb esetben eltűrt tengődést jelentett, rosszabb esetben elnémítást. Lásd például Hamvas Béla vagy Várkonyi Nándor sorsát. Egészséges levegőt, nyitott ablakot a magyar irodalomnak más hozott – Párizs hozott, sok minden mellett két csúcsművel: Gara László francia nyelvű magyar antológiájával és a hazai értékrendet tisztességgel helyretevő Magyar Műhely folyóirattal, amely Kassák, Füst, Szentkuthy és Weöres súlyát külön-külön reprezentáló számokban dokumentálta. Igazságot téve, sok minden más mellett is, a hazai általános igazságtalanságban. Ép magyar nyelven kifejezve azt, hogy milyen az értékes magyar irodalom. Persze mondanom sem kell, nem a vonalasok, a megalkuvók írták a Magyar Műhely-cikkeket, -tanulmányokat, hanem azok, akik szemben álltak, s akikkel olykor (gyakran) kellemetlenkedni tudtak a hatalmon lévők, mint például: Várkonyi Nándor, Justus Pál, Dévényi Iván, vagy azok, akik eleve függetlenek voltak, mint Fenyő Miksa, Cs. Szabó László, Hanák Tibor, Gömöri György, Határ Győző, Bori Imre. Hadd írom ide a Magyar Műhely akkori szerkesztőgárdájának nevét, Papp Tiborét, Nagy Pálét és Márton Lászlóét, akik természetesen maguk is publikáltak a fontos számokban.

A másik kivételes vállalkozás Gara László antológiája, az Anthologie de la Poesie hongroise volt, amely az egész magyar irodalom múltjával és jelenével tárt ablakot a világra, és persze túlmutatott minden addigi képzeten. Gara csodálatos ember volt.

Negyvennyolc francia írót – és milyen elsőrendű neveket! – rá tudott venni arra, hogy ezt a számukra idegen költészetet fordítsák, ráadásul a franciában teljesen idegen verstani megoldásokkal. Ők, akik fordítani nem szeretnek. Guillevic, miközben tisztességgel és gazdagon fordított magyar költőket, így beszélt nekem egyszer mellékesen: „Miért olvasnám T. S. Eliot költészetét? elég gazdag számomra a francia irodalom.” Jean Rousselot azt mondta: „Micsoda neveket kell nekünk megtanulnunk? Aarpaad Tot. Borzasztó.” De azért lefordította még Az ember tragédiáját is. Gara László micsoda kitartással, milyen szívós erőszakkal bírta rávenni francia barátait – köztük nagynevű költőket, mint pl. André Frénaud-t, Pierre Emmanuelt –, hogy az ő nyersfordításai és más magyar írók-irodalmárok nyersfordításai alapján a magyar versből – francia verset teremtsenek. Benne van ebben 1956, a fiatalok hősiessége, a mártírok vére, az úgynevezett disszidensek kényszerű kiszaladása, az európai tisztességes emberek megrendülése. A francia költőknek Gara László iránti szeretete. Az apostoli felbuzdulás tisztelete.

Nem mondom tovább a részleteket. Nem, hogy több év munkája nyomán az Éditions du Seuil kiadásában végül 1962-ben jelent meg az antológia, az Ómagyar Mária-siralomtól és Janus Pannoniustól kezdve az egymást követő századokon át, a nagyokon keresztül számba véve a kisebbeket is (például Balassi előtt Apáti Ferencet, Heltai Gáspárt, Bornemissza Pétert és másokat), összképet adva a magyar költészetről. Részletezve bizony a nagy XIX. és XX. századot, egészen a már-már kitapintható jelenig. Olyan tárgyilagos képet adva, hogy 1962-t tekintve mindenki benne volt, az egykori kommunisták és az új-kádáristák java, a mellőzött vagy disszidált igazi költőkkel együtt. Hadd ne soroljam neveiket, csak jelzem Gara László értéktisztelő, szent tárgyilagosságát. Az ő tiszta, be nem homályosított műhelyablakát.

Végezetül még két gondolatot. Csaknem mellőzve, hogy Gara László mi mindent tett Déry Tibor kiszabadításáért a Nemzetközi PEN révén, s mit még másokért is, hogy milyen világhíres franciákat és más külföldieket (Camus, Koestler) tudott megmozgatni, tiltakozásra késztetni. Mondom, két dolgot csupán. Az elsőt a francia fordítás képtelenségéről. Nemcsak arról van szó, amit már mondtam, hogy tudniillik a franciák és a francia költők nem szeretnek fordítani, és csupán tanárok vagy félirodalmárok fordítottak eddig, hanem arról is, hogy a hagyományos rímelő és ritmizáló módszer a francia versben, különösen napjainkban, de az antológia idején is, mennyire idegen volt. A mi agglutináló nyelvünk csodálatos lehetőséget kínál a rímelésre – a prepozíciós nyelvhasználat, mint a francia, viszont mozdíthatatlanná teszi a szóalakot. Igen szűk tehát a rímelési lehetőség. Jelen voltam, amikor Guillevic Nemes Nagy Ágnes Lázár című versét fordította. Azt mondta az első sor fordítása után Ágnesnak: „Most négy rímelési lehetőségem van mindössze. Döntse el, melyiket használjam.” Nem emlegetem Gara László és segítője, Sipos Gyula kínszenvedését, amikor a magyar klasszikus verselést próbálták franciára alkalmazni, mondjuk az alkaioszi sort Berzsenyi versében. Egyetlenegyet csupán: az a francia alexandrin, amelyet Corneille-től, Racine-tól, Molière-en át a francia költészet nagy része alkalmaz, a magyar fordításban verstanilag kénytelen csalás. A franciák tizenkét és tizenhárom soros szótagokban fordítanak, nem szó közepi és szó végi jambikus jellegben. Igen ám, de ha mi magyarosan hangsúlyos verset képzünk a francia alexandrinból, akkor az olyan idegen ízt ad a mi szövegünknek, ami a francia költészet számára már képtelenség.

Több mint harminc év telt el azóta, hogy megjelent az Anthologie de la Poesie hongroise. Az idők során persze különböző magyar részantológiák más nyelven is meg-megjelentek. Többek között említenünk kell a Minneapolisban Albert Tezlától kiadott, 1945 utáni nagyszabású gyűjteményt: az Ocean at the Window-t (Ablak az óceánra címűt). De csak most, éppen napjainkban, 1996 őszén készült el az angol nyelvű költői antológia, a Garával rokon változat, az In Quest of the Miracle Stag (A csodaszarvas nyomában), Makkai Ádám kiadásában, számos barát és együttműködő csaknem ezeroldalas művében. S mint Gara László antológiája, Cs. Szabó László azonos utószavával.

Végül egyetlen utolsó megjegyzés csupán a Magyar Műhely-szerkesztők (Papp Tibor, Nagy Pál és Márton László) értéktudatosító, ablaknyitó szerepéről. Hogy Weöres Sándor a század kimagasló zsenije, az ma már, úgy hiszem, senkinek sem kétséges. Igen, de 1949-től kezdve – ahogy a Kortársi Kislexikon írja – hét éven át csak műfordításai és gyerekversei jelentek meg. 1951-ben könyvtárosi állását is elvesztette. Megjelent ugyan 1956 késő őszén A hallgatás tornya – harminc év verseiből –, de azokban az időkben még barátoknak sem lehetett szétküldeni, Sanyi dedikálása számunkra 1957. március 14-én kelt. Az úgynevezett ellenforradalmi időszak negligálta, sőt támadta írásait. Műfordításai jelentek meg csupán A lélek idézése címmel, egyedül erről a nagyszabású kötetről hagytak például nekem írni. De mi lett a verseivel? Igaz, a Tűzkút című kötete megjelent 1964-ben, de hogyan, milyen módon? A Magyar Műhely adta ki a Hollandiai Értelmiségi Kör támogatásával, Párizsban. Ez még hagyján is volna, de Weöres Sándornak az Élet és Irodalomban nyilatkoznia kellett, rákényszerítették, nyilvánítsa ki, hogy a Tűzkutat a Magyar Műhely jogtalanul adta ki, ő semmiről nem tudott, fogalma sem volt arról, hogyan került kezükbe a kézirat. E botrány után kezdték kiadni újra Magyarországon a köteteit. Hagyták róla írni.

Ilyen volt a szabadság – a ránk erőszakolt „irodalmi egység” szabadsága.