A személyes hit – személytelenül

Rónay György, aki valamikor a Vigilia szerkesztője volt, és ne feledjük, irodalmi félmúltunk egyik maradandó, nagyformátumú írója, ezeket mondja a Szentek Írók Irányok című könyvében (Szent István társulat, 1970.): „Bizonyára senki előtt sem titok a jelenlévők közül, hogy én magam keresztény vagyok és hívő, tehát Ady »vallásos« lírájának, vagy jobb, találóbb hagyományosan szebb magyar szóval istenes költészetének problémáját is a hívő szemével, tapasztalatával, és a hit élményének birtokában nézem és igyekszem megérteni.” Érdemes tehát Rónay szemszöge alapján vázlatos képet adni arról, miként alakul ki Ady „istenes lírája”. Valamint rápillantani arra, hogy miként formálódik Babits hite. (Lásd, Rónay másik tanulmányát.) És végül arról, hogy milyen kapcsolat lehetséges a vallásos élmény és a mély lírai-költői élmény között. Erre nézve – némi személyességgel, hiszen egykor feleségem volt – vázolni azt is, hogy miként alakult ki Nemes Nagy Ágnes forró és kétségbeesett, istennel szembeforduló, „istenkísértő” hite. A végső őszinteség fokán lehetséges-e ezzel szembenézni?

Ady szemlélete világos és folyamatosabb annál – Rónay szerint –, mint gondolni szoktunk rá. Fiatalon, 1908 előtt ott van a Krisztus-kereszt az erdőn című verse, mely – mint írta – Krisztusra tekintve „vidám legényként unta a faragott képet”, mégis – idővel – kalapot emel a kereszt előtt. Aztán ott vannak a vívódásai: „van Isten, de nem nagyon törődik velünk”. S aki azt mondja: „Hiszek Istenben, mert hinni akarok”, meg azt is – és Rónay szerint ez Pascalra emlékeztet –: „Nincs már semmi hinni-való, – Higyjünk hát egy van-vagy-nincs Úrnak”. De Ady későbbi Isten élményét elemezve Rónay Adynak misztikus éjszakájáról beszél, mely negatív, az Istennel való harcával teljes, és ha egyéni változatban is, de jellemzi a misztikus istenélmények általános struktúráit. Ezt mindenki tudja, erre mindenki rájöhet.

Az új az – amit Rónay kimutat –, hogy A halottak élén többek között A Sion-hegy alatt az ő Istene „fölért”: Adynak már nem kell birkóznia Istennel, „nem kell néven nevezni Istent. Mert Isten egyszerűen van”. Ady „öregkori” Istene (37–38 év volt ez az öregkor!), kiharcolt Isten, Adyban lakó, a vele együtt létező. Kiharcolt Isten – ismétli Rónay –, akiben szállást vesz a maga „kiharcolt hitetlenségével”. Ahogy az Álmom: az isten című verse mondja:

 

A sorsom: menni, menni, menni S az álmom: az Isten.

 

Babits hite talán még komplexebb, filozófiailag még árnyaltabb, mint Adyé, de lényegében mégis így egyszerűsíthető, s egyben a kálvinista eleve elrendelést tagadó: (Az elbocsátott vad):

 

„Vezessen hozzád a szabadság!” így kérem olykor aki vár, mert nem annak kell az imádság, ki Istent megtalálta már.

 

De idéznem kell még – Rónay nyomán is – a Csillag után című verset, mely ugyan „még mindig föltételes / de a föltételes leplezésben már rég megengedő, elismerő, bevalló / végsorai mondják: hogy mire odaérne / mire odaért,

 

te már függnél a kereszten, s ehelyett hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirhámmal, keserűszagú mirhámmal kenném véres lábadat.

 

Végül néhány megjegyzést csupán Nemes Nagy Ágnes istennel harcba álló, kétségbeesett hitéről.

Fiatalon, huszonegynéhány évesen, a háború utáni élmények nyomán a Keress hazát című versében így beszél:

 

Keress hazát! Az űrbe horgonyozz, s a semmiségnek vetve gyönge hátad, hol nem perzselhet többé torz nyomod, egy ifjú istent szülj, mint az imádat.

 

A szabadsághoz című versében pedig így beszél:

 

mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek, s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?

 

Szerb Antalra és Halász Gáborra gondolva ugyancsak feltehetően, de számomra világosan így:

 

A szájukat szeretném újra látni, langyos állukat, amely szétrepedt – s Rómába vágyom kerteket csodálni, és enni sűrű, finom étkeket.

 

Ugyanis 1945-ben amikor a vers keletkezett, mindenki éhezett. Innen a vers valósága. S innen a vágyálma is:

 

Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet! törd át a törvényt! Add ide magad! Hogy ne egyenek annyit az üzérek, s hogy a halottak feltámadjanak!

 

S az apjáról emlékezve így ír A halottak című versében a létezés képtelenségéről, a halál tűrhetetlen mivoltáról:

 

Ne hagyjatok! Kerítsetek! halálos tőrbe ejtsetek, s míg szűkölök, villogjon ép fegyveretek, melyen a lét nem ejthet többé semmi csorbát: a tiszta, öldöklő igazság!

 

Hogy Ekhnáton jegyzeteiből című versében, hogy úgy mondjam istent kívánt létrehívni, az köztudott. Kevéssé ismert halála előtti talán utolsó verse, amely az Összegyűjtött verseiben jelent meg (1995) Istenről, melynek alcíme: Hiánybetegségeink legnagyobbika. Ezekben beszél Istenről a legsúlyosabb szavakkal. Ilyesformán:

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

A létezés képtelenségeire így rákérdezve az Isten lényegét, személyiségét kutatva, mégis gyötrelmes visszavonással, minden végső kétségbeeséssel csak ennyit mond: „Egy szót se szóltam”. Ez rejlik, ez az elnémulás marad meg minden viaskodás után. Ez a túlmutatás.

Nem tudom, szabad-e feltételeznem, Rónay György szellemiségét merészen követve, hogy a költők érzékenysége, szélsőséges élményképessége nyomán van, lehet, elképzelhető ateizmuson keresztüli kereszténység. Hogy az végül is vívódó, hű kereszténység. Morális és szakrális.