Rossz beidegzés avagy pillanatnyi rosszkedv

Hogy polgár…? Négy évtizeden át (és előtte is, lásd Molière: Úrhatnám polgár) annyiszor becsmérelték fogalmát, hogy talán érdemes, akár pusztán irodalmi szempontból szemügyre venni, mit értünk rajta – még ha a megközelítés közhelyt mutat is. És az általánosságokon túl talán szabad szubjektív, személyes példákból is tapintani, körvonalazni alakulását.

Tehát előbb általánosítva. Egy nemzet irodalma sajátosan „tükrözi” – de hagyjuk a ránk ragadt marxista kifejezést –, atmoszférájában jelzi, alakítja a társadalom általános állapotát. Nem az irodalom esztétikai minőségéről beszélek (az inkább az írók értékének a függvénye), hanem a magatartásbeli-erkölcsi jellegről; arról, hogy milyen érzelmi-értelmi életmód, milyen történetek, cselekvési formák, milyen figurák alakulnak ki. Arról, hogy az íróra, ha akarja, ha nem, hogy nyomja rá a társadalom a bélyegét. Nézzünk egy szemet szúró példát. A cseh irodalomban (és persze a filmben) töményen jelen van a polgár léte, a történések módja és sora, Hasektől Hrabalig, Svejktől az oly burleszk Sörgyári capriccióig, a Porubka felügyelő szomorúságáig. Aszerint, hogy ki mit tud, mennyit konyít róla. A kortyból a tenger ízlelhető. Nem egészen úgy a magyar irodalomban. Igaz, Mikszáth megírta fiatalon – istennek hála – a Tót atyafiakat és A jó palócokat, de egészében, még ha keservesen keserű is, megközelítésmódja túlnyomóan a dzsentrié. Móricz parasztokat és dzsentriket ábrázol, s csak élete vége felé a városi polgár és proletár között a remek Kiserdei angyalokat. Molnár Ferenc – az egyik legérdekesebb, legnegatívabb polgárpélda – Az éhes városban bemutatja a századvégi-századelői Budapestet, és a Liliomban, bár szentimentálisan, a városi félproletár világot. De isten őrizz, hogy irodalomtörténetet mondjunk fel. Jelzésnek annyit: Krúdy, Kosztolányi, Babits regényei átmenetek, a figurák-hősök történetét tekintve többnyire félpolgári tragédiák (Pacsirta, Aranysárkány, Kártyavár stb.). Kassák és Illyés remekművét (Egy ember élete, Puszták népe) mint szociológiailag más képletet ne hozzuk itt fel. A múltra, a legjellegzetesebb polgári múltra Márai Sándor Egy polgár vallomásai című alapműve volna döntő, és általában a Márai-oeuvre (idővel ugyan némi polgáridealizálással), ha szellemisége átitatta volna az életet, ha nemzedékeken át nem tépték volna ki gyökerestül. Ha a magyar társadalom értette volna a múlt negyven év alatt azt, amit egy másik kényszerített emigráns, Cs. Szabó László megállapít: „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies… A hősies polgári kultúra alkotta Európában azt a remekművet melynek napnyugati kultúra a neve.”

Igen, de egyfelől a Horthy-féle félfeudális eszmei-politikai gyakorlat, másfelől a negyvenéves marxista gondolkozás hevesen polgárellenes volt. Persze tény, hogy a polgári lét a humánum szempontjából negatívumokat is felmutat. Jelezheti a túlzott anyagiasságot például, a szerzéshez való törik-szakad ragaszkodást, amely bizonyos egyedeiben, szélsőségeiben messze túlmegy azon a gazdasági-erkölcsi stabilitáson, amely nemzedékek folyamatosságában képes magát fenntartani. Hiszen a szinte apáról fiúra testáló birtoklás, hivatás, családi-erkölcsi hagyományosság egyike a legszerencsésebb polgári életmódoknak. Mégis a java eszmények ellenére annyit ócsároltak bennünket, nem marxista írókat a ránk aggatott polgári jelzőkkel, hogy hajlamosak voltunk nem társadalmi, hanem erkölcsi kategóriaként, külön elitnek képzelni magunkat. Az anyagi foglalkozásoktól (tanítás, tisztviselőség, esetleg kereskedés, ipar) függetleneknek.

De vajon így van-e? Megpróbálom a kérdés gyakorlati felvetése kedvéért a múlt század közepétől, végétől kezdve a felmenőimet kategorizálni. Voltak kisnemesből lett papok, mérnökök, gimnáziumi tanárok, bírók, tisztviselők, sőt irodalmárok, írók, többnyire alacsonyabb társadalmi szintből kiindulva, a vidéki életkeretből tisztes fővárosi szintet elérve – ott nyugszik legtöbbjük a Kerepesi temetőben. Ezek – ha gondolták magukról, ha sem – bizony polgárok voltak, azzá lettek legalábbis. S ha volt feleségem, Nemes Nagy Ágnes családját veszem számításba, bennük is ott látom a vidékről (Trianon miatt) városba költözött famíliacsoportokat, akik bár lassabban, bár a liberalizmussal nehezebben barátkozva, de egyértelműen polgárosodtak. (Kiveszem közülük persze Nemes Nagy Ágnest, az ő szellemi előfutár jellegét.)

Ám hogy az akklimatizálódás általában nehezen ment a vidék tekintetében, majd a marxista gondolkozás miatt egyenesen polgárellenes harcot hirdetve, érdemes erre nézve elolvasni azt a tudományos dolgozatot, amelyet Standeisky Éva írt a Holmi 1994. októberi számában A népi írók és a hatalom (1957–58) címmel. Különösen azokat a gondolatokat kell kiemelni, amelyekkel Veres Péter érvelt az MSZMP vezetőivel, Kádár Jánossal folytatott tárgyalásai nyomán. Persze bizonyos mentséget a tárgyalások során azért el kell ismerni, hiszen Veres Péter régebbi, sokkal régebbi álláspontja sem volt más, mint a kádárizmus idején. Veres Móricz Zsigmond lapjában, a Kelet Népében 1940 körül már azt fejtegette – jól emlékszem cikkére –, hogy polgári író szerinte nem tehet mást, mint hogy a népi írók mozgalmát támogatja. Kibontakozásának nincs más – nemzeti, szociológiai, irodalmi? – lehetősége. Ezt az egyoldalúságot az akkori Veres Péternek talán meg lehet érteni, és szintén – úgy képzelem – meg lehet érteni azoknak a fiataloknak sajátos, kisebbségi érzésekkel teli indulatát, akiket 1946-ban, 1947-ben a parasztságból kiemeltek ugyan, de a már polgárosult értelmiségiekkel szemben szélesebb szellemi tapasztalatot, nyelvtudást nehezen tudtak elérni. Ám hogy a polgárellenes érzés az első nemzedékben milyen mélyen gyökeredzik, még a legmagasabb erkölcsi-szellemi szinten is, hadd idézzem Illyés Gyula példáját. 1953 körül az akkor készült Fáklyalángról vitatkozva az Írószövetségben az egyik kritikus felvetette: elég képtelen dolog számára, hogy bár 1848 polgári forradalom volt, mégis a színdarabban egyetlen polgár van csupán, s az is, ahogy akkor mondták, negatív. Mire Illyés ilyesképpen válaszolt: – Engedtessék meg nekem, hogy a darabban ez legyen a polgárokról a véleményem.

És még egy példát Illyésről, személyeset. Nem csupán az általam hallottakon, hanem Nemes Nagy Ágnes lejegyzésén és Kelevéz Ágnes (Irodalmi Múzeum) magnófelvételén alapulót. 1951-ben az írókongresszuson Illyéstől bizonyos kedvességet tapasztalva (a kongresszuson a kiváltságosak büféjéből Szabó Magdának és Nemes Nagy Ágnesnak kihozott egy-egy mignont, és átnyújtotta nekik). Ágnessal néhány nap után – megbeszélés alapján – felmentünk Illyéshez. A beszélgetés elején Kuczka Péter harcos-vonalas verseit már-már dicsérve azt mondta: – Ha az irodalmi helyzet olyan, amilyen, ő akkor is tud a nagyapja paraszti kezéről írni. – Akkor írta a Két kéz című versét. Mire Nemes Nagy Ágnes megkérdezte: – De mit csináljon az úgynevezett polgári költő? – Hogy mit csináljon? A polgári költő akassza fel magát – mondta Illyés.

Flóra, Illyés felesége, a másik szobából hallgatta a beszélgetést, s fennhangon közbeszólt: – Miért mondasz ilyeneket, Gyula? Láthatod, mennyire kétségbeesettek.

Mire Illyés: – Nem mondhatok mást. A polgári költő amúgy is csak nagyon kivételesen tehetséges, ritkán ér valamit. A polgári költő akassza fel magát!

Persze pillanatszülte, meglehet impresszionisztikus volt ez a beszélgetés – legalábbis Illyés részéről. Nemes Nagy Ágnes részéről viszont meghatározó. Ideológiát élesen, csupaszon kimondó. Kérdés, hogy ez az ideológia napjainkban miként alakul; Illyés Gyula egykori eszméi alapján, vagy inkább Márai, Cs. Szabó szelleme szerint. Hisszük az utóbbit. Pillanatig sem lehet azonban kétséges: évtizedek kellenek még ahhoz, hogy a magyar társadalomban határozottabb magatartásnormák alakuljanak ki, általános érvényű, emeltebb szintű egyezmény és természetesen rögződő életvitel. Nemzedéki, nemzeti ellentéteket, vidéki és városi szembenállást elhalványító vagy teljességgel elmosó. Rossz berögződésektől független. Olyan más mentalitás, mely nem az ellentétekkel teli múlt, hanem az alakuló jelen s jövő szerint érvényesül. Hogy ezt majd polgárinak fogják-e nevezni, vagy más fogalom lesz rá, új társadalmi kategória – ki tudhatná?