A pontosítás kedvéért

Valaki közülünk már részletesen megírta, hogy Pilinszky János Apokrif című nagy verse rosszul van datálva. Mégpedig a rossz datálást Pilinszkyre rákényszerítették. A vers valójában a Rákosi-korszak legkegyetlenebb idején keletkezett, mégpedig 1951 végén vagy legkésőbb 1952-ben, de bizonyos irodalompolitikusok rávették Pilinszkyt (1958-ban), hogy a verset az enyhültebb Nagy Imre korszakra datálja és ne a „fordulat éve” körülményeire. Nem emlékszem biztosan, hogy ki írta ezt meg, rémlik, egyre erősebben, hogy Domokos Mátyás, de Lator László is világosan emlékszik rá – nekem újból szóvá is tette –, magam pedig egyik esszékötetemen kívül (Két sorsforduló 284–288. o.) a Magyar Hírlap Készülj az érettségire rovatban is jeleztem. (A pontosítás kedvéért utánanéztem: Domokos Mátyás: Leletmentés, 94. oldal.)

Mégis itt van a Tiszatáj Diákmelléklete első mondatában a helytelen adat. Igaz, a mai fiatalok számára az évszám szinte mellékes. Lehet, de mégsem egészen. Ideológiai erőszak hozta létre. És Pilinszky mit tehetett, belement, mint lényegtelenbe. Ám a vers keletkezésének másfelől is története van. Inkább 1952-ben lehetett, Pilinszky a maga naivitásában elmondta Nemes Nagy Ágnesnek, hogy gyakran lát engem eszpresszóban randevúzni egy érdekes fiatal asszonnyal. Ebből rettenetes családi konfliktus lett, melynek során Ágnes sértett haragjában válni akart, Pilinszky pedig kijelentette, hogy beleszeretett Ágnesba és el akarja venni feleségül. Kis idővel azt is szóba hozva, hogy kedvéért Ágnes katolizáljon. Ezt kvázi természetesnek tartotta. Ágnes apja református presbiter volt, nagyapja vagy dédapja református pap, a katolizálás abban a családban elképzelhetetlen volt. Nemcsak a hagyomány, hanem Ágnes szuverén isten-képzete miatt is. Pilinszky családja, anyja és annak volt apáca nőtestvérei a protestáns gondolkozást tartotta lehetetlennek. De hogy az érzelmi kötődés a szellem területén már előbb is megvolt Ágnes és Pilinszky között, azt az is jelezte, hogy a felizzott testvéri, már-már feleségjelölti kapcsolatban Pilinszky Ágnesnak dedikálta az Apokrifot. A kézzel írt dedikált vers ismert. Igaz, hiszen – ha jól emlékszem – 56 elején feleségül vett egy fiatal művésznőt, aki 56 végén sok minden, nem is politikai okból, kimenekült az országból. De előbb, a mi családi konfliktusunk idején, sőt azután is, Pilinszky két-három naponként megjelent nálunk a Kékgolyó utcában, ahogy mondogatta „bejárta az utat a Molnár utcából a Kékgolyó utcában” és többek között az Apokrifot alakította, javítgatta. Írt néhány sort hozzá, változatokat csinált, megváltoztatta a strófarendszerét és a verset újra és újra felolvasta. A vers, az Apokrif, a reménytelenségen túl, sajátos szerelmes vers volt, csodálom, hogy Alföldy Jenő nem veszi észre, és csupán egykori múltnak, „elhagyott kedvesnek” tekinti, „szerelmi szakításból íródott”-nak. Holott az ismert Pilinszky-közérzeten túl az eleven érzelmi helyzet világos. „Csak most az egyszer szólhatnék veled, – kit úgy szerettem. Év az évre, – de nem lankadtam mondani, – mit kisgyerek sír deszkarésben, – a már-már elfuló reményt, – hogy megjövök és megtalállak. – Torkomban lüktet közeled. – Riadt vagyok, mint egy vadállat.” Ez bizony eleven érzés, nem valamilyen múlt. És amit a folytatásban mond, az a pilinszkys sajátosság: „Szavadat, az emberi beszédet, – én nem beszélem” és ismétli ezt a sajátosságot: „Nem értem én az emberi beszédet, – és nem beszélem a te nyelvedet.”

Általában tehát igaza van Alföldy Jenőnek, mikor azt mondja, hogy Pilinszky a remény eretneke. A kezdeti nagy versek bizonyítják, majd a későbbi lírailag absztraktabb és ismételt motívumokkal teli versek, a Szálkák és a Végkifejlet a legerősebben. De mindennek ellenére, a legnagyobb műben, az Apokrifban számomra mintha más volna, pontosabban más is volna. Hiába csorog alá, csorog az üres árok, Pilinszky az érzelem feszültsége vagy a vers dinamizmusa alapján itt a reménységnek volna eretneke. Mindennek ellenére sejtelme volna valamire. Legalább arra, hogy „Látja Isten, hogy állok a napon”.

Alföldy Jenő igen merész, amikor a Tiszatáj Diákmellékleteként (2000 január) egész tanulmányt ír Pilinszkyről. Elemzése kiváló, amikor írja, például hogy a mélyen vallásos Pilinszky számára a gondviselés is megszűnt, hogy „az istenfélelem hagyományos keresztény fogalma itt egy pillanatra a félelmes Isten fogalmára módosul”, és hogy „a műben megjelenik az a fajta eretnekség”, amely finoman körüllengi Pilinszky keresztény világképét”. Igaz, ma erről nem beszélünk, nem illik beszélni róla, de annak idején a Vigiliában – csak a Vigiliában és nem könyveiben – Rónay bírálva elemezte Pilinszky vallási szemléletét. Rónay katolicizmusa más volt.

Alföldy Jenő sok minden más igazságot is elmond, melyek fontosak, alapvetőek. Nagy súllyal beszél – egyfelől a 20. századi megsemmisítő táborok következményeiről, iszonyatáról, másfelől arról a nyomásról és tragédiasorozatról, amely a magyar társadalom nagy részére a Rákosi-kor idején ránk nehezedett. (Nagy Ferenc–Kovács Béla-ügy, Rajk per, Mindszenty-per, kitelepítés, kollektivizálás stb.) Alföldy Jenő nem ok nélkül emlegeti Vörösmartyt, az Előszót vagy A vén cigányt, megérezhette, ugyanis, hogy e verseket állandó közérzetünk kifejezéséül Pilinszky a maga tragikus hangján társaságunkban gyakran elmondta. Közös kétségbeesésünknek mintegy transzponálására. Igen, de a haláltáborok létének emléke, sem a rettenetes kor nyomása, nem úgy jelentkezik az Apokrifban, ahogy azt Alföldy Jenő részletezve, és történetileg közvetlenül indokolva kifejti. Az Apokrif nem az embertelenség, a tömeggyilkosság Auschwitz vagy Mauthausen demonstrációjának vagy az elszemélytelenedésnek, a felelősség hiányának a verse. Látni kell, az Apokrif nem az áldozatok szenvedéséről beszél, és nem is a lelkiismeret verse. Pilinszky a legsajátosabban, legszemélyesebben magamagáról beszél. És szól arról, hogy a „máshoz pártoló kedvest” érzi pótolhatatlannak, és miatta terjeszti ki fájdalmát a mindenségre.

Igen, a legszemélyesebben beszél, de más módon, mint ahogy hozzászoktunk. Ez nem olyan lírai vers, hogy rapszódiáról vagy elégiáról, egyáltalán bármilyen hagyományos költői kategóriáról lehetne beszélni. Még inkább azzal lehetne az Apokrif műfaját közelíteni, hogy minden mozzanatát, a létérzettől kezdve Isten képzetéig, áttételesen, objektiválva, objektív korreletivot alkalmazva érzékelteti. Így lesz „szerelmes” vers az emberi személyiségnek sűrített, tárgyiasított képzete. Szó szerint apokrif szöveg, vagyis nem hitelesített vallás képzetek magasztos összefoglalása. A paradicsommal szemben („valamikor a paradicsom állt itt”) mindennek szakrális negatívuma, apokrif apokalipszis. Melyben, jeleztem, egyedül talán a szerelem az egyetlen eretnekség a reménységben. De ott is csak éppen-éppen. „Hazátlanabb az én szavam a szónál. Nincs is szavam.”

Ám ne tévedjünk, ez is áttételezés. Nem, semmiképpen nem közvetlen pillanatnyi érzelmi azonosság-tudat. Másfajta költészet ez. Más érzékeléssel. Másképp jön létre. Majd, majd, ha nemzedékünk végleg kihal – és ha egyáltalában érdemes lesz tudakolni – akkor lehet pontosítani, miért formálódott Pilinszky költészete úgy, ahogy formálódott. Mi rejlik mögötte? Mennyi gátlás és szenvedés, miért csorog alá az üres árok.

Alföldy Jenő Apokrif tanulmánya rengeteg részelemmel, biblikus analógiával telített, sok igazságot, de nem egy tévedést tartalmaz. Csak fenntartással mondható, hogy képet adó olvasmány az ifjúság számára.