Játékosok

A költők játékszeretete. Sőt kivételes játékkedve. Van ilyesmi? Hiszen ritkán, nagyon ritkán az örömet, de többnyire a szomorúságot, a kétségbeesést írják meg. Azt, hogy az ember fáj a földnek. Meg azt, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény. Igen, de még a legrettenetesebb megállapítást is a szavak összecsengésével, rímben írják. A nyelv játékával.

Tóth Árpád el is mondja a dolog kulcsát:

 

Szeszélyes, bús ajándék E rímes, furcsa játék, Ó, zokog, bár negédes – Fogadd szivedbe, édes! Mert csupa szívbe vert seb Vérszínezi e verset, Mint halvány őszi rózsa Szirmát az őszi rozsda.

 

És e rímes, furcsa játék végén azt mondja: Meghalni volna jó ma.

 

*

 

A költők játékos kedvéről bőven beszél az én korom is. Hadd idézzek egyet-mást előbb még a nagy reménységek rövid pillanataiból.

1945-ben, a legmeghittebb barátság idején Vas Istvánnal és második feleségével, Marikával nyaraltunk Marika szüleinél, Kondoroson Nemes Nagy Ágnessal.

Vas István éppen Shakespeare III. Richárd-ját fordította, de a napi munka után volt időnk az elmés-tréfás beszédre. Ágnes már akkor szeretett játszani. Feladta magának és Vas Istvánnak, hogy csináljanak párhuzamosan egy nyolcsoros stanzafélét. No nem választott témáról, csak stanzát, azonos rímekkel. Ágnes ezeket a rímeket javasolta: imára, Anna-bál, simára, kanna, tál, kitára, Hannibál, fergeteg, kergetek – meglehetősen nehezítve a feladatot.

Nemes Nagy Ágnes versezete ez lett, az alanyiság némileg konvencionális stílusában:

 

Térdemre csuklom. A pap szólt: »Imára«. S eszembe jut a régvolt Anna-bál, S révedek ruhára, szép simára, S hogy csillogott a fényben kanna, tál, S rám karcsu ifjú karcsu kart kitára, S győztesebb volt, mint hajdan Hannibál. S míg rám zuhant a tömjén-fergeteg, Mint gyermekek, én álmot kergetek.

 

Vas István versmegoldása fanyarabb lett, nem érzelmes-romantikus:

 

A kaszinón, amint kaput kitára, csodálkozni nem győzött Hannibál. Megállapította, hogy nem imára készítvék ott serlegek, kanna, tál. Megszólította őt egy hapsi: »Mára érkezett? Jókor. Ez az Anna-bál.« Hannibál így szólt: »Ezer fergeteg! Inkább rómaiakat kergetek.«

 

A következő feladat megoldásában Nemes Nagy Ágnes is modernül szellemes lett, még a kecskecsecses-szőlő virágzásának nemiséget felkeltő jellegét is belerejtette a versbe:

 

Autó alatt javítja a csapágyat. Elbűvölnek a látható kecsek, – érzem – még virágzik a kecskecsecs – terhét a háborus nemi apálynak.

 

Vas István ezzel a verssel kontrázott:

 

Megpillantott egy tekergő csapágyat. Ó, ezek a technokrata kecsek! De szebb a rajza árnak és apálynak és szebb forma nekem egy kecskecsecs.

 

Ezek a vidám verstréfák, játékos kezdemények társaságunkban gazdagon folytatódtak, más barátokkal bővültek (Kálnoky, Jékely, Pilinszky, Szabó Magda), csak egy idő múlva a legkevésbé sem felhőtlen vidámság közepette. Elmúlt három év (megszűnt az Újhold), és a fordulat ideje után barátaink vers-játékai keserves politikával telítődtek. Amikor 1957-ben lakásunkon házkutatást tartottak, és engem a Gyorskocsi utcai fogházba vittek, nagy köteg vers-szekretert gyűjtöttek és jegyzőkönyveztek a házkutatók, hogy a ceruzával készült és hajtogatott „hieroglifákat” megfejtsék. Ezek a versek ugyanis úgy készültek, hogy a költők a hajtogatott papír alján megjelölték a verscímet, valamint a versmértéket, magukat a verssorokat azonban behajtva letakarták, csak a rímet írták ki a papír másik oldalán folytatásul. (A rímes sort kellett létrehozni, majd letakarni a következő sor számára.) A börtönben napokig töprengtem, és mondhatom, alapos félelemmel töprengtem, hogy a vaskos politikai szövegeket hogyan mossam ki, hogyan interpretáljam a csöppet sem jó szándékú kihallgatóknak. Mit mondjak például akkor, ha verscímként ez áll: Kosztolányi Dezső: A vörös kisgyermek panaszai? Vagy: Tamási Áron: Ábel a szovjet rengetegben?

Íme, egy példája a szekreternek. Emlékeznek ugye arra, hogy Sztálin halála után Malenkov volt a Szovjetunió vezetője? Megírtuk hát Ágnes, Jékely, Kálnoky és személyem a Bóka László: Az én Malenkovom című művünket. (Tudni való, hogy abban az időben Bóka László költő és irodalomtörténész létére harcos, vonalas államtitkár volt, ki minden évben – maga mondta nekem – születésnapi gratuláló levelet küldött Rákosinak.) Tehát alul a cím: s utána letakart sorok által készült a csak rímekkel irányított vers, a Bóka László: Az én Malenkovom:

 

Sztálin lelkéből lelkedzett vezér. Sas-szárnyú szava szívcsúcsomig ér. Hűséget esküszöm Malenkovomnak, Áldott tehetségünk onnat van, onnat. Ó dalmahodó, büszke távlatok, Elérni, megragadni hátatok. Ezt hirdetem fent én is a katedrán, Fölkent kezed, bátyuska áldva tedd rám. Duzzadt szívvel hálám le így rovom: S popsin csókollak, nagy Malenkovom.

 

Szívesen mutatnék még talán ennél a szekreternél is szellemesebb vagy pikánsabb versezetet, hiszen az ötvenes években nagy játékunk volt. Igen, de mint jeleztem, a lakásunkba kiszállt detektívek elvitték őket. Feltúrták papírjainkat, kéziratainkat. A papírkosár volt a fő kedvencük, a használt összegyűrt indigót kisimították s leltárba vették. Engem ugyan elég gyorsan elvittek, de a detektívek egy része ott maradt a lakásban, és órákig kutatott. Mint kiderült, röplapokat kerestek. S amikor az ágyunk matracait szétbontották, „megvan végre!” – ujjongtak. Az ágyam ugyanis tele volt kézirattal. Fából készült „rugói”, hosszú lécei közül kitört néhány, s ezt kézirattal támasztottuk alá. Történetesen regényem, az Ezüstgaras másod- és harmadpéldányával. A detektívek megmámorosodva túrtak bele a zsákmányba, s kezdték olvasni. Ágnes – ahogy később mondta is – fanyar mosollyal, sőt keserűen felnevetve észlelte örömüket. Egy tizenhatodik századi történelmi regény, hiába, nem olyan, mint egy rejtett, osztogatni való röpcédula. Végül csalódottan mentek el. Igen, de mi lett a leltározott szekreterekkel? Szerencsémre a hajtogatott papírokat, a különböző kézírásokat nem tudták elolvasni. Vissza azért nem adták őket. Csak néhány megkezdett Füst Milán-szekreterünk maradt meg. Hogy mutassam a stílust, ilyesfélék, mint a Füst Milán: Egy nyájas kísértet éneke a szűzhöz:

 

Csupán szellem vagyok, de élek földi kinccsel, Szélben eljátszanék lebbenő szőke tinccsel, Ne félj! Horgas kezem nyujt szeplős naspolyát, Vagy szúrd belém, leány, szivednek ráspolyát.

 

És így tovább, nem is tudom, kikkel játszotta Ágnes. Nekem játékos kedvében egy szonettet kínált, természetesen csak a rímeket adva meg: baltacim – zsávoly – zsámoly – baldachin – tarka szín – számolj – száz moly – ajkain – konok – homok – képpel – király – kijár – csépel. Tessék ezekből a szavakból ép szonettet kerekíteni; Ágnes címet is adott: Szigliget. Íme, az ő szonettje:

 

A bojtvirág, a mák, a baltacim színes csíkjától rétünk, mint a zsávoly, fölötte hegy, zöldbársony imazsámoly és odafönn a boltos baldachin. Repül a labda, kék és tarka szín, Végh, légy forgó, Vázsonyi Bandi, számolj! Resvedt könyvünket hadd harapja száz moly, míg dal zeng szép színésznék ajkain. Kardos Lacink, könyörgök, mért konok? Művünket befujja a futóhomok, mért küzdjünk percért hadvészülte képpel? Hisz köztünk úgyis Maga lesz király, a tisztelet meg mindenképp kijár – mért, hogy tollával minket sárba csépel?

 

Ágnes a szonettjében, mint látható, megnevezte egyik-másik jelen levő írótársunkat, a Dsida Jenő-s versekkel indult Végh Györgyöt, aki önéletrajzával prózaíró lett (Mostoha éveim), Vázsonyi Endrét (neki is van azért egy, a vonalasságot kigúnyoló kis remeklése), s végül Kardos Lászlót, a Nagyvilág akkori főszerkesztőjét, aki valaha a Nyugat munkatársa volt, s akit ezért ő kedvelt: bár pártos volt, de jóindulatú, emberséges.

Ágnes kedvéért, rímei nyomán írtam első és utolsó verseményemet. Valaha publikáltam is, de rossz sorvégi jambusai miatt vessünk fátyolt rá: kritikusaim joggal kifogásolnák verstani ismereteim hiányát. Különben is a szigligeti játék nem volt annyira személyhez kötött, kettőnk játéka. Nehogy az átmenetileg funkciótlannak látszó alkotóházat a kádáristák elvegyék – szó volt róla –, ’57 után szorosabban egybegyűlt a társaság, már-már szervezetten. Voltak a nyár folyamán újra és újra kihallgatottak, helyben letartóztatottak (pl. Sándor András), majd idővel börtönből kiszabadultak – a hatvanas években olykor többségben voltunk –, másfelől voltak olyan teljesen elkülönültek, akik kádáristák lettek, mint Fodor József és Jankovich Ferenc, hogy a közismerteket ne is említsem. Szóval, mihelyt összeszokott a tisztességesebbek társasága, messze többségben voltunk, nagy, közös játékok kezdődtek.

S ment a játék a hatvanas évektől kezdve szinte a társaság összetartozásáig. Ez volt az úgynevezett Szent István, ami nem más, mint egy bonyolított barkochbaféle. Ketten kimennek, megállapodnak abban, hogy kicsodák, vagyis kit játszanak, majd abban is, hogy mi az összefüggés közöttük. A benti társaság kérdéseket tesz fel nekik: rá kell jönniük, hogy a két személy kicsoda, és mi közük van egymáshoz. Azért Szent István a játék neve, mert az egyik, csaknem néma, de színpadi készséggel rendelkező személy mondjuk Szent István, a másik Nagy Lajos: az összefüggés az, hogy mindketten királyok. De úgy is lehet variálni, hogy a másik Király István (az egykori egyetemi tanár). Ez persze akkoriban azonnal kitalálható banalitás volt. Valamivel nehezebb, ha Petőfi és Petrovics Emil személyét adják fel a szereplők. Még szellemesebb: Szvatopluk és III. Richárd angol király; a kapcsolat: a fehér ló mondája és az „országomat egy lóért” idézet. Még fifikusabb vagy rejtettebb: Edgar Allan Poe és La Fontaine; ugye kitalálható, hogy kik, hogy mi közük van egymáshoz? Nem több, mint a holló. Erdődy János, Kerényi Grácia, Tatay Sándor, Telegdi Polgár István, Szántó Piroska, Galgóczi Erzsébet, Nemes Nagy Ágnes és Tímár György, Sumonyi Zoltán, Kabdebó Lóránt voltak a fő játékosok. Olykor részt vett a játékban Görgey Gábor és Gergely Ágnes is. Többnyire költők vagy költői hajlamúak. Mándy Iván vagy Ottlik menekült tőlünk, mint a tűztől. Nemes Nagy Ágnes, mint Tímár és Erdődy, cédulák halmazával gyűjtötte össze a Szent István-lehetőségeket. Csak néhányat idézek rengeteg ötletéből: Kleopátra és Laokoón (kígyóhalál), Graham Greene és Zöld Marci, Búvár Kund és Kund Abigél, Aragon és Lohengrin (Elza), Csehov és Zelk (Sirály). Szinte nevetségesen könnyűek, csak rá kell jönni a személyre: Szondi Lipót és Szondi György, Lamartine és Martin Luther King. Vagy egy igazán nehéz: Zilahy Lajos és Ottlik Géza: egyfelől A híd című darabja, másfelől Ottlik bridge-könyve (bridge angolul híd).

Itt halmozódnak előttem Nemes Nagy Ágnes játékcédulái. Képtelenül bő anyag. Van olyan, hogy neveket talált ki, van, ahol a nevek körülírását, végül – ez a legegyszerűbb – azonos kezdőbetűs fogalmak gyűjteményét: város, folyó, tó, tenger, ország, sivatag stb. Ezt, ha unatkozott, ketten-hárman is játszottuk. Szellemes, találékony, gyors esze felpezsdült a játéktól. Máskor körülírta egy-egy író nevét: Kelmevágó vetni való (Szabó Magda), Tavaszhónapi (Áprily), Keseri, ám francia játék (Szomory Dezső), Nyújt-i angol végre (Ady Endre), Szénporos félisten módhatározóval (Kormos István), végül egy politikai: angol–magyar csók-késztetés (Kissinger). Kettőt-hármat merek még idetenni legkülönbözőbb sajátos meghatározásaiból: Ón mennyboltja (cinege), hon-költségű négylábú (hazaáruló), és kutyája égett (sebesült), száradó fej (Aszófő).

Hogy a nyelvijáték-késztetés miként burjánzott benne: cédulák halmazát szedte össze a halála után Vera, a feleségem. Még olyan jegyzetanyag is bőven akadt, melyben Ágnes sokbetűjű szavakat gyűjtött egybe. Ilyeneket, mint: kárókatonacsalogató (19 betű), repülőmotortolóerő (18 betű), ömlesztettsajtár (17 betű), és hogy természetes is legyen: kultúrtalálkozó (15), pávaszempotroh (14). A két leghosszabb: toportyánféregútilapu (21), rododendronnyíróolló (20).

Visszakanyarodva a Szent István-játékra: a társaság évente februárban Szigligeten ült össze, igaz, megesett virágzása idején, hogy később még Budapesten is játszottak, de a februári szigligeti időszak volt az alapidőszak, amikor a fő játékosok, megittasulva, másféle színházasdiba, bohóckodásba is belementek. Lukácsy András, aki remek könyveket írt a játékról, jól mondja, sose képzelte volna Szántó Piroskát és Nemes Nagy Ágnest kúszva-csúszva, csigát játszva bohóckodva úgy nevetni, mint Szigligeten a játék örömteli tetőfokán.

Ágnes jókedvében játéktársainak névnapra, születésnapra – alapos gyanúm, hogy éppen az én névnapomra – ilyen versikéket rögtönzött:

 

Szigligeti februárban azt kívánom, élj te nyárban, de teled is vidám legyen, ezt kívánom Szigligeten. Kékcinkéket, zöldikéket, kívánok én, hű, de szépet, fakutyázást, szánkót, korit, boldogságot, mindenkorit.

 

vagy:

 

Február hóban térdig a hóban mit kívánjak teneked? Szigligeti teleket

 

Persze Ágnes – mint a cédulák halmai dokumentálják – szisztematikusan fel is készült a játékra, és olykor haragudott, ha nem tudta időben érvényesíteni játékötleteit, mert Tímár és Erdődy, a játékban nagy riválisai, letarolták előtte a terepet, pedig ő szórakozni és kitűnni akart. Bár úgy igaz, a legtöbb író kitűnni akar. Akár olyan fantáziadús, világméretű tehetség, mint Szabó Magda, olyan hangosan bohóckodó, mint Gyurkovics Tibor, olyan sokat tudó beszédkényszeres, mint Lukácsy Sándor. Hogy Tandori „szétbeszélő” madaras, lóversenyes mániáját ne is említsem. Igen, de Ágnes, kivált játék közben, nem akart csevegni vagy beszélgetni. Szeretett ugyan beszélgetni, de csak kevesekkel. Lator Lászlóval, a nyári időszakban Domokos Mátyással vagy Ács Margittal – velük egyszer vagy két héten keresztül vitatkoztunk Németh László és Illyés Gyula különböző megítéléséről –, vagy Szabó Magdával, Szobotkával, Székely Magdával, Tóth Judittal, Gergely Ágnessal. De igazából ritka pillanat volt, amikor jól érezte magát, ha a játszótársak beszélgetni kezdtek. Kivált, ha egyik-másik barátunk rátukmálta Ágnesre verseit. Ilyenkor idegesen félrenézett, vagy felvetette a fejét, s láttam (persze csak én láttam), hogy szikrázik a szeme.

 

*

 

Vas István felolvasása, a vele való beszélgetés persze más volt. Nem úgy, mint az örökösen játszó Szántó Piroska, Vas csak éppen-éppen, olykor-olykor (Ágnes szavával: csak til-tul) játszott. De hol volt már közöttünk az a meghittség, az az örömteli játék, mint egykor 1945-ben? A hecces rímfeladataik? Vas István A félbeszakadt nyomozást 1967-ben így dedikálta nekünk: „Balázsnak baráti öleléssel Pista”, majd alább: „és Ágnesnak kézcsókkal – kicsit félve bocsátom a szeme elé. P.” Hogy miért félve, már nem tudhatni. Egy biztos A félbemaradt nyomozásról: a Hagyomány és kísérlet című tanulmánykötetemben tapintatosan, de határozottan szembefordultam azzal, amit Vas Kassákról és az avantgárdról óvatosan, ám mégis negatív szellemben írt. De igazi vitánk későbbi. Nyolc-tíz oldalas levelekben vitatkoztunk, mert Vas István szerint mi elárultuk Babitsot, és Kassákhoz csatlakoztunk. (Hármunk leveleit publikálta a Holmi – 1994. március – és Két Róma című esszékötetem.) Az igazi, végső elhidegülés egy emlékeket idéző felolvasás után történt, és nyilvános, publikált veszekedésbe torkollott. Nem politikáról volt szó, nevessetek („nunc plaudite, nunc ridente”): Ágnes és Vas István azon vesztek össze végérvényesen, hogy a Keveháza, majd Csokonai Tartózkodó szerelem című verse hangsúlyos, magyaros ritmusban íródott-e (ez volt Vas álláspontja), vagy jambus, illetve ionicus a minore-e – ez Ágnesé. És ha hiszik, ha nem, dühöngve veszekedtek ezen. (Különben megtaláltam vagy megtaláltuk Erdélyi János levelezésében – Akadémiai Kiadó, II. kötet, 134. oldal –: Arany János is jambusosnak tekinti versét.)

De hadd tisztázzam: a kondorosi (1945-ös) nagy barátság után az elhidegülés régebbi keletű, legföljebb voltak langyosabb, felmelegítőbb periódusai. A törés 1948 után történt, amikor Vas István tőlünk, újholdasoktól elhidegült, és – legalábbis mi így hittük – vonalas népi költők táborához csatlakozott. Igaz, ez régen volt, a költők is hamarosan kiábrándultak a pártból, sőt bátran szembefordultak vele. De a jambus- és a ionicus a minore-ügy, meg előbb a hosszú levélváltás azt eredményezte, hogy Ágnes ugyan részt vett olykor abban a körben, amelynek Vas István Szigligeten a központja volt (Görgey Gábor, Sumonyi Zoltán, Kabdebó Lóránt stb.), ám ritkásan vett részt. Magam még kevésbé. Egy alkalommal viszont, amely csaknem az utolsó meghittnek induló együttlét volt, Vas István felolvasott egy fejezetet készülő könyvéből, a Mért vijjog a saskeselyűből. Arról szólt a fejezet – bravúrosan megírva –, hogy Vas Radnóti Miklóssal és a házigazda Péter András társaságával némi borozgatás után ellátogatott egy Virág utcai kuplerájba, és hogyha Radnóti – mint később kiderült – nem is, de Vas belement a szokott, természetes kalandba. Hazatérve túláradó élményszerűséggel el is mondta a történteket feleségének, Etinek, azzal a minősítéssel, hogy a dolog szerelem nélküli, személytelen, emberi mivoltában végül is jó volt. Eti felháborodott, azt vágta Vas arcába: – Te is csak férfi vagy! – Vas rákontrázott: – Te is csak nő!

Ágnes dermedten hallgatta a felolvasást, én kínban, feszélyezetten. Befejezve az estét, némi kötelező udvariaskodásokat mondva mentünk el. Szántó Piroska persze észrevette merevségünket:

– Hogy ti milyen prűdek vagytok! – mondta búcsúzóul.

 

*

 

Jobb volt játszani, mint annyi horzsolódás, ellentét után még a legmagasabb fokon is irodalomról beszélgetni. Játszani vidáman, majd később – nem is sokkal később, hiszen úgy szaladtak az évek – még a legkétségbeejtőbb állapotban is. Ágnes kínzott állapotában, majd operációi után és egyre kevésbé reményteljes gyógykezelése alatt. Nem képzelheti el az ember, hogy milyen a halál, majd a halála után tudja meg, ha megtudja. Ő nem akarta tudni vagy akár megsejteni. Sorsáról, félelméről beszélni soha senkivel nem akart. Holott, úgy hiszem, sok-sok évvel előbb már benne dolgozott a végzetes betegség. Csak nem tudtuk. És időben az orvosok sem tudták. Sőt műhibák sorát követték el, még az okos sebészprofesszor bravúros műtéte után is. Igaz, Ágnes nehéz beteg volt, az orvoslásba beleszóló. Azt is megtette később, hogy a rossz diagnózist felállító kezelőorvosának megmondta: – Maga, úgy látszik, kerül engem! (Persze a lelkiismerete miatt jó oka volt kerülnie a nagybeteget.) Az operáció után egyetlen professzor volt a klinikán következetes és tisztességes, nem is fogadott el hálapénzt, mint a többiek, talán azért, mert tudta, hogy Ágnes menthetetlen.

De a létezés és benne a játék! A rettenetes operáció után, amikor a kórházban már lábadozott, és néha már fel tudott kelni az ágyból, megkért, hogy esténként menjek be hozzá, és a csöppet sem meghitt kórházi folyosón játsszunk időtöltésül. Mit játsszunk? A legegyszerűbbet. Egy kiválasztott betűvel egy fogalmat kell írni: Olyan hegy-folyó-város-ország-félét. Mindig ő nyert, persze, neki volt több találata. Nem azért, mert akartam, hogy nyerjen és örüljön. (Gyenge öröm és méltatlan is, objektivitása ilyesmit nem tűrt volna.) Egy életen át gyorsabb volt az észjárása.

A kórház után, hacsak a terápiás mérgezés nem gyötörte, hívta a látogatókat. Nem panaszkodni akart, hanem másról, irodalomról beszélni. Jöttek is sorra, akik szerették, akik tudták, hogy szüksége van rájuk. Lator László, Ács Mara, Gergely Ágnes, Bárdos László, Ferencz Győző, Bajcsi Cecília. Nem beszélve azokról a barátnőkről, akik gondozták, segítették a mindennapokban.

Aztán 1991 tavaszán újra Szigligetre mentünk. Hát igen, ez volt az egykori helyszín. Ami fontosabb: a Paradicsomkert, a Balaton-vers és a Ház a hegyoldalban helyszíne. De Ágnes abban a nem februári társaságban még egyszer játszani akart. Véletlenül ott volt velünk Tímár György is, ő verbuválta össze az egybegyűlteket, köztük volt Ágh Zsófia, Kecskeméti Kálmán, a festő, és még ketten-hárman, nem is tudom, kik, Tímár adta fel Ágnesnek a végső feladatot. Hát az olyan körmönfont volt – nem is értem, hogy merészelte Ágnes állapotára tekintettel. Kitalálni én sosem tudtam volna. Arra vagy olyasfélére rájöttem volna, amit olyan szellemesen adott fel egykor Tímár, hogy Piszkos Fred kapcsolódik Hajós Alfrédhoz, mert Piszkos Fred hajós volt, és Fred vagy Alfréd azonos, de hogy Mussolini hogyan kapcsolódik Clemenceau-hoz? Hiszen hogy egyáltalában ki kicsoda, már az is nehéz.

De Ágnes kitalálta a két figurát, és, bár tétovázva, az összefüggést is. A döbbenetes kapcsolatot: Mussolinit lábbal felfelé akasztották fel Milánóban, Clemenceau-t pedig függőlegesen, állva temették el a párizsi Panthenonban. Hogy jött rá Ágnes? Isten tudja.

Amikor közölte a megfejtést, csak annyit mondott: – Köszönöm a játékot. – És a feltorlódott csendben annyit tett hozzá, lezárásul: – Hát ez is megvolt.

Visszamentünk a szobájába, megigazította a fején a parókáját, hiszen a kemoterápia miatt kihullott a haja. Egykor tömött, gyönyörű, szőke haja volt. Emlékszem, egy férfi a 2-es villamoson a nyári léghuzatban szinte kétségbeesve szólt rá: – Asszonyom, csináljon valamit a hajával, megfulladok.

De az régen volt. Nagyon régen.