A magyar líra az utóbbi évtizedekben

Nem analízis, csupán tendenciák felvázolása az 1970-es év elején, különös tekintettel a líra európai fejlődésjelenségeire.

 

A költészet oly annyira a nyelven alapul, hogy hagyományainak egy széles területét a nyelv természete, sajátos szelleme határozza meg. Ami a magyar költészetet illeti, például, meghatározólag hat rá a magyar nyelv három alapvető tulajdonsága. Elsőnek mondjuk azt, hogy a magyar nyelv a használatban nem absztrahálódott annyira, mint általában a nyugat-európai nyelvek; a szógyökök, szóképek ősi szemléletessége még egyre elevenen él benne, s így ami például a franciában természetes, mert a szavak elszakadtak eredeti képi tartalmaiktól, az a magyarban szó szerinti fordításban gyakran képzavar. S mivel a nyelv jobban őrzi a mélyről jövő szemléletességet, következménye: a képi kifejezés fokozott jelenléte némileg elkülöníti a nyugati költészetektől a magyar költészetet. Elkülöníti, mert a kép (a képi látás) a vers létrehozásának még ma is egyik legfontosabb költői eszköze. Meghatározó másodszor a magyar líra alakulására nézve a nyelvnek az a sajátossága, hogy az indogermán nyelvekkel ellentétben különböző verselési lehetőségekre alkalmas. Magyarul épp úgy megvalósítható a hosszú és rövid szótagok váltakozásán alapuló görög-római verselés, de ugyanakkor van egy ősinek tekintett, hangsúlyokon, iktusokon alapuló verselési mód is. S végül, harmadszorra: a magyar nyelv ragozó nyelv, a főnevek szóvégeit is megváltoztatja a különböző nyelvtani esetekben, s így a rímelésre, kivált az asszonánc teljes értékű elfogadása után, elnyűhetetlen és csaknem kimeríthetetlen lehetőséget rejt magában. Ha az idegen szemlélőnek a modern magyar költészetben esetleg érthetetlenül sok a kötött formában írt, vagy a rímes vers – s ezért ezt a költészetet itt-ott régiesnek tekinti –, akkor jusson eszébe, hogy ami a nyugati költőnek esetleg nyűg és kolonc vagy éppen avult dísz, az a magyar költőnek nyelvi lehetőségei miatt könnyű és természetes.

Mindezt előre kell bocsátani, hogy vázolni lehessen a magyar líra fejlődésének utóbbi évtizedeit. Hiszen legalább a nyelvi, versképzési hagyományt körvonalazni kell ahhoz, hogy hagyomány és újítás egymással szüntelenül konfrontáló pozícióit kicövekeljük. Ez a szüntelen konfrontáció századunkban (és nemcsak századunkban, csak kevéssé figyelünk fel rá) világjelenség. Roland Barhes Le degré zéro de l’écriture (Az írás nullfoka) című művében ugyan a klasszikus múltat teljességgel egyneműnek tekinti és úgy tartja, hogy csak Rimbaud óta teremtett a költészet valami „önálló, újdonatúj minőséget” „jel és szándék” vagyis a nyelv természetének és a költő kísérletező kedvének találkozásából, és hogy csupán azóta nem pusztán ritmusba szedett és rímmel felékesített próza a költészet, de más népek irodalmárai és tudósai a maguk lírai fejlődését tekintve sem a múltat nem látják oly sommásan minősíthetőnek, s ma a cezúrát a klasszikus és a modern líra között annyira élesnek, egyetlen költőben kitapinthatónak. (Lásd például többek között az angol líra fejlődését.) Mi magyarok azonban abban a helyzetben vagyunk, hogy – ha számon is tartjuk a modern költészet korai előkészítőit – mégis pontosan jelölni tudjuk a határvonalat. Az új magyar költészet a Nyugat című folyóirat költőinek (Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső stb.) fellépésével vette kezdetét a század elején, és valójában az ő művük nyomán, az ő teremtésük által kerültünk egy olyan újdonat új minőséget létrehozó máig homogén korszakba, melyben hagyomány és újítás konfrontációja csaknem állandósulva zajlik. De hogy itt megintcsak a nyelv által befolyásolt sajátos lírai fejlődésről van szó, kitetszik az alábbiakból. A nyugatos költők kezdeti törekvéseit párhuzamba szokták állítani a francia szimbolistákéval. Némi joggal s ugyanakkor torzítással is. Megkockáztathatnánk: minden párhuzam sántít – különösen a jelentékeny költők párhuzama. Mert igaz ugyan, hogy Ady szimbolista, de ugyanakkor már-már avantgarde is, a korai avantgarde új életérzést feltérképező, társadalmat változtató, forradalmi programjával. Nyelve azonban, amelyen ezt a félszimbolista fél-avantgarde, de mindenképpen merészen társító, távoli analógiákkal dolgozó költészetet megteremtette, korántsem absztrahált városi nyelv, hanem a tizenhetedik századi múltból és a népnyelvből visszhangzó, eleven képi erejű, szemléletességét ős-frissességben őrző beszédmód. Valami olyan specifikum, amely a modern mondanivalóknak magyarul roppant erőt ad, de csaknem fordíthatatlan. Az újdonat új minőség itt tehát lekottázhatatlan zengéssel átültethetetlen nyelvi televényen valósult meg. Nem így a többi nyugatos költő művében. Ők nem a nyelv ősiséget idéző lehetőségeit, hanem inkább pazar verstani hajlékonyságát hasznosították. Magas, kezdetben csaknem dekoratív formakultúrában szólaltatva meg a századelő városi emberének érzékeny humanista világát, finomult életérzését, erkölcsi-filozófiai töprengéseit. Igényes, hajlékony verskultúrát teremtve az elkövetkezőknek. És bár Babits leírta ugyan azt, hogy „nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét”, vagyishogy a vers valami eleve létező, amely csaknem a költő ellenére, malgré lui jön létre, az a költészet, amit teremtettek, mégsem úgy hozott létre vadonatúj minőséget, jel és szándék találkozásából, ahogy Barthes az érett Rimbaudnak és követőinek tulajdonítja. Holott mégis nagy költészet, világirodalmi rangú volt.

A magyar avantgarde – körülbelül egy időben a francia avantgarddal – Kassák Lajos személyében és mozgalmával éppen velük szemben lépett fel. Ezzel a nyugatos míves szimbolizmussal szemben. Kassák eredetileg munkás volt, a szocializmus tanain nevelkedett, s egyszerre akart új emberséges világot és új művészetet teremteni. Mélyről jövő szociális indulatból, s nemcsak avantgarde spekulációból vetette el a hagyományt. A verstanit is. Az esztétikait is. A nyelvit is. Ami avantgarde törekvés a század évtizedei során új és új hullámként a magyar költészetben jelentkezett, annak mind ő volt a forrása, távolabbi vagy közelebbi táplálója – ha tudnivaló persze, hogy ezeket az elkésett, vagy mesterségesen gátolt árhullámokat a világlíra nagy hullámverése is befolyásolta. Mindenesetre ő volt az, aki a kötött és rímes versformát elvetve, a „szép” vers szépségeszményét megtagadva expresszionista, szürrealista, vagy kubista eszközökkel teremtett költészetet, új, s ahogy ő mondta „konstruktív” költészetet, mégpedig egy új, az irodalomban eddig még szóhoz nem jutott osztály, mint képzelte a munkásosztály nevében.

De azért a magyar szabadverset, melyet nem segített XIX. századi hagyomány, nem ő teremtette meg kizárólagosan. Nem ugyan az avantgarde-ban, de a nyugatos formakultúra elleni lázadásban társa volt Füst Milán, aki rímtelen szabadverseiben eleve azzal a belsőbb, nem formai jellegű vers-specifikummal teremtett költészetet, amelyet Barthes a modern vers újdonat új specifikumának tekint, s a Nyugat romantikusan én-kultuszú költészetével szemben létrehozta – bár még szecessziós ízekkel keverten – a huszadik századra oly jellemző lírai személytelenítés első, és rendkívül szuggesztív magyar példáját.

Még egyre a tízes és húszas évek költői teremtésénél tartunk, a modern magyar költészet alapvetésénél. És ha még ide írunk két nevet, már inkább a harmincas évekből, Illyés Gyuláét és József Attiláét, akkor zárhatjuk is azoknak a költőknek a sorát, akiknek eredményei és kezdeményei felszívódva és tovább fejlesztve a közvetlenül mögöttünk lévő lírai korszakot leginkább színezték, vagy befolyásolták. De ahhoz, hogy végre a jelenig vagy közelmúltig előreugorjunk, fel kell tárnunk a magyar költészet fejlődésének egy megintcsak olyannyira sajátos alakulását, amelyre a világlírában kevés példa akad, s leginkább a spanyol költészetben, Garcia Lorca költői útjában látszik rá analógia. Az avantgarde ugyanis Magyarországon nemhogy hegemóniára tett volna szert a huszas, vagy a harmincas években, mint ahogy uralkodó irányzata volt, vagy legalábbis az új költői lehetőségek vitathatatlan kapunyitója a franciáknak, németeknek, angoloknak, s Majakovszkij életében az oroszoknak is, hanem megcsökött, háttérbe szorult. Nem a legradikálisabb ellenfél, az avantgarde győzte le a Nyugat polgári szimbolizmusát, vagy vette át tőle a zászlót, hanem egy új irányzat, a hagyományokkal sokkal szorosabb kapcsolatban álló népiesség. Ennek volt anticipátora és korlátjain messze túlnövő mestere Illyés Gyula.

Illyés, aki az eleven magyar költészet egyik legkiválóbb, legtermékenyebb alkotója, a félfeudális Horthy-Magyarország mélyen elnyomott osztályából, a szegényparasztságból származott s fiatalon Párizsba kerülve, az első világháború után közeli kapcsolatba került a felfutó avantgarde-mozgalom költőivel. De hazatérve nem azt folytatta, nem azt a példát, amely Párizsban elragadta, hanem – furcsát kell mondani – már-már osztályhűségből tényszerű, mindenki számára felfogható, forradalmi nézeteit a kétszerkettő világosságával megfogalmazó költészetre törekedett. A nép nyelvét, beszédmódját, világképét a magas költészetbe emelőre. Olyanra, amely a paraszti valóságból és a hagyományok talajáról kiindulva lépcső lehet a költő nyomába induló parasztfiataloknak a kultúra magasabb régiói felé. Ebből a szándékból és a 45-ös társadalmi változás nyomán Illyés lépcsőjén magasba rajzó parasztfiatalok térhódításából formálódott ki az a népies irányzat, amely a magyar költészet fejlődését napjainkig mélyen befolyásolja.

A népiességgel szemben József Attila az ellenpont. Nemcsak azért, mert származásra nézve városi proletár, és költészetében a városszéle világát és a proletáriátus szemléletét is kifejezte – a Horthy korszak elnyomó körülményei között. Ez még a költészet területén talán nem is jelentene alapvető különbséget. Hanem azért, mert ő kétfelől is, egyfelől a Nyugat „klasszicizmusa”, másfelől Kassák avantgardizmusa felől is, meghaladva megújító. A babitsi gondolati mélységet és hajlékony formakultúrát egyesítette ugyanis, az avantgarde által feltárt költői lehetőségekkel. Heves és fegyelmezett költői szándék, kísértetiesen fogékony intellektualitás tette próbára benne a nyelvet és hozta a felszínre, garmadával, rejtett kincseit. Ő az az egész világot értelmezni vágyó intellektuális költő, aki minden ösztönösre, a nyelv természetében rejlő titokzatos mozdulásra is maximálisan figyel. Tömörít, értelmez, összefoglal, de az érzékletesség teljével, a nyelv tenyészetének már-már rimbaud-i hasznosításával.

Ha most már végre rátérünk az utóbbi évtizedek költői fejlődésének ismertetésére, a sokféle lehetőség közül kezdetben a népies út volt nyitott az újabban jelentkezett költők számára és a József Attila-i vagy a nyugatos hagyományokat tovább fejlesztő az akadályozott, a csaknem mesterségesen elzárt. Az ötvenes évekre a népiesség hegemóniája a jellemző. Paraszttehetségek egész sora jelentkezett és került az irodalmi élet élvonalába (Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István, Csoóri Sándor, Csanádi Imre, Simon István).

A tényeket aprólékosan részletező, a látott valósághoz tapadó, a társadalmi változás problémakörét közvetlenül érintő verseszmény vált általánossá – a parasztfiatalok legmélyebb társadalmi élményének, a felkerülés lírai mondanivalóinak módfelett megfelelő. Ám ezt a hivatalosan is propagált és sommásan realistának mondott líra-eszményt kevesen tudták betölteni a régebbi költők közül, sikerrel csak azok, akik a társadalmi átalakulást a munkás sors szintjén élték át (Zelk Zoltán, Benjámin László). Előbb-utóbb azonban mind előttük, mind a paraszti sorból kiemelkedett tehetségek java része előtt kiviláglott verseik feladatszerűsége, költőietlen zártsága; az, hogy csupán annyit jelentenek, amennyit expressis verbis mondanak. S mire az úgynevezett „személyi kultusz” művészetpolitikája megszűnt, s az irodalomból kiszorított költők kötetei sorra megjelentek, a népies költők táborában is megérlelődött és hamarosan uralomra jutott a palotaforradalom. Diadala után is megmaradt ugyan nyelvhasználatukban a népnyelvhez, vagy az ősibb nyelvformákhoz való kötődésük, de mesterük vers-mintáit, merészen tényszerű indításait, az egyszerű élményhez való tapadását, józan vagy hevült reflexióinak felsorolását odahagyva, ott folytatták, ahol Illyés Gyula a hazatéréskor abbahagyta: lebegő jelentésű, a beleélésre tágabb teret adó, a nyelvet próbálgató szürrealista, vagy legalább is szürrealistább vers-vizióknál. S az évek során megteremtették a még leginkább Garcia Lorcával párhuzamot tartó népies szürrealizmus napjainkban is nagyhatású iskoláját. (Juhász, Nagy László, Csoóri Sándor, Kormos István, Szécsi Margit)

De hogy ez a palotaforradalom létrejöhetett, annak számos oka között elhanyagolhatatlan az ötvenes évek végének és a hatvanas évek elejének olyasféle reprezentatív költő betakarítása, mely keletkezésük idején nagyobb részt meg nem jelent művek publikálásából állt. (És elhanyagolhatatlan oka persze, az a hirtelen beáramló, fordításban megjelent világlíra – a modern költészet klasszikusai: Apollinaire-től, Eluard-tól Garcia Lorcán át T. S. Eliotig és Saint-John Persei-ig –, amely a szellemi sorompók felemelkedésével magyarul is olvasható lett.) De hogy a magyar előzményekről beszéljek, megjelentek sorra a harmincas-negyvenes évek kiváló tehetségeinek új vagy éppen egybegyűjtött művei, s bennük olyan versformáló módon váltak egyszeriben elevenné, melyek egy évtizeden át csak rejtve működhettek; olyan értékek kerültek napvilágra, amelyek újra felragyogtatták a lírai költészet átmenetileg homályba borult teljes feladatkörét.

Elsőként Szabó Lőrinc új kötetét, A huszonhatodik évet, majd egybeálló teljes életművét kell ebből a termésből említeni, ezt az Illyéssel a tények szeretetében, a megfigyelés pontosságában, az érvelés logikai tempójában rokon, de keserű individualizmusában ellentétes életművet, mely nyelvi, formai tendenciájában elvileg ugyan a Nyugat nagy nemzedékének hagyományával tartott, de azzal a gyakorlatával, hogy kakofon ritmusokkal, tudatosan rontott rímekkel „csúnyává” tette a kötött verset, akarva akaratlan a fellázítók, a merőben más versspecifikumot keresők irányába hajlította a versízlést.

S megjelent továbbá A hallgatás tornya, a harmincas évek Rimbaud-i hírben lévő csodagyerek-költőjének és Babits legkedveltebb tanítványának Weöres Sándornak a gyűjteményes kötete, mely az összegezés elutasíthatatlan hatásával tárta az olvasó elé a színen szereplő költők jónéhány törekvésének, vagy kvalitásának: a nagyerejű belső látomásoknak, a mitológiai feldolgozásoknak, a Füst Milán által már kezdeményezett személytelenítés kiteljesítő példáinak eredeti forrását. Nyelvi lelemény, zenei és képi bravúr, összpontosított reális megfigyelés és réveteg belső vízió, szösszenet és modernül ősi mitikus világmagyarázat olyan természetesen könnyed és ugyanakkor mélyen tartalmas áradását foglalta össze ez a gyűjtemény, hogy az olvasó tájait járva nemhogy a versfejlődés keresztútján, hanem a vers-lehetőségek sokirányú csomópontján érezhette magát. Weöres utakat talált vissza a hagyományhoz és előre a formabontás, az új formateremtés legkülönbözőbb változataihoz. Lao-ce-hoz, az ind eposzokhoz, Shelleyhez, Goethéhez, Arany Jánoshoz és Babitshoz épp úgy, mint Apollinaire-hez, Henri Michaux-hoz és mellesleg még a népies szürrealizmushoz is.

Egy-egy költőt persze, nemcsak azon kell mérlegre tenni, milyen utakat tör, milyen kapukat nyit meg, hanem azon, hogy a maga útján mit teljesít. Még szorosan a lírafejlődés szempontjából nézve is, a teljesítmény mérete és színvonala az elsődleges. Helyezkedjék el bár a mű az egymással konfrontáló erők, hagyomány és újatkeresés szélsőségei között. Mert bármennyire is lelkes hívei vagyunk az újnak, a mindig keresőknek, s legfőképpen az új minőség megtalálóinak, azt sem tagadhatjuk, hogy századunk maradandó lírai értékei alighanem túlnyomó többségükben ebben a közöttes elhelyezkedésben formálódtak ki. S azt sem lehet feledni, amit Apollinaire, az új harcos prófétája mond Egy vörösesszőkéhez című versében: „Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját – a Kaland s a Rend pörpatvarát.” Bár a vers folytatása szorosan ide tartozik: „Mi a kalandot kergetjük mindenfelé – Nem ellenetek harcolunk mi – Csak óriási s furcsa birtokokra vágyunk – Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk – Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott színek – Ezernyi súlytalan lebegő látomás – S ezekből kell valóságot teremtenünk.” Vagyis az alapvető, hogy Apollinaire honnan, milyen pozícióból kínált békejobbot a rendnek és a hagyománynak s ismerte el a líra egyetemességét.

De visszatérve az említett reprezentatív betakarításhoz, a magyar líra hiányos színképe igazán megvesztegető árnyalatgazdagsággal vált teljessé Weöres nemzedéktársainak, Vas István, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Rónay György (és ezt a felsorolást persze még folytatni lehet) új és új köteteinek vagy összefoglaló gyűjteményeinek megjelentetésével. (Ez lényegében a Nyugatnak a harmincas években kibontakozó, s immár harmadik nemzedéke, a mártírhalált halt és klasszikussá lett Radnóti Miklós társai.) Ezek a kiváló költők, egyenként jelentékeny életművek létrehozói, együttes hatásukban nemcsak a költői minőség követelményének szereztek fokozott, még nyomatékosabb érvényt, hanem nem kevésbé a versteremtés, a költői kibontakozás sokirányú lehetőségének polgárjogot. Vas István például a vizsgálódók kételkedve bízó intellektuális költészetnek, Jékely Zoltán a romantikusan költőinek, a szüntelenül szenvedélyt szikráztatónak, Kálnoky László a szürreálisig érő posztszimbolizmusnak, Rónay György pedig olyan babitsi formafegyelemből felnövesztett klasszicizmusnak, mely rejtve magába olvasztotta a kortársi, főként francia líra számos új eredményét.

Még egyre ezt a pótlólagos betakarítást követve nyomon, egy korábban csupán rövid ideig szereplő, s az irodalomba most újra visszatért költőcsoport hatását kell végül számba venni. Ezek az úgynevezett „újholdasok” – az Újhold című 1945–46 utáni folyóirat költői –, akik a háború és a fasizmus emberileg elviselhetetlen tapasztalatsorát fiatalon, a legérzékenyebb korukban élték át. Humanitásuk olyan felfokozását váltotta ez ki, s egyben létérzetükben olyan sebesülése is lett, mely szüntelenül odaszögezte őket az erkölcs és az emberi lét végső kérdéseihez, s szembenézésre kényszerítette a semmivel. A megnevezhetetlen és nehezen mondható nagy lírai mondanivalókkal. Felmutatni mégis őket és tapintani bennük a törvényt – erre már Weöres is, még előbb József Attila is adott példát. Ők is, ha nem is azonos módon, a költői és intellektuális összegező erő együttes latbavetésével, érzékletes tömörítéssel, a nyelvben rejlő titokzatos megfelelések és kapcsolatok felszínre hozásával törekedtek a feladat betöltésére. Sűrű, sodró szenvedélyű, képről képre lépő, de kihagyásokkal teli verstípust teremtettek. Olyasféleképpen, mintha egy hatalmas hídnak csupán a szikrázóan stabil pilléreit építenék meg. Ebben a verstípusban a vers és a költői én viszonyát megváltoztatták – erre ugyan Füst is, Weöres is, vagy T. S. Eliot is kínált nekik példát. Mindenesetre radikálisan eltértek a vallomásos költészet hagyományától. Nemes Nagy Ágnes objektivált; többnyire a leírt, ábrázolt világra vetítette rá belső világát. Pilinszky Jánosnál pedig az én leginkább általános alany, az ember. E szempontból a csoport költői közül, Rába György Nemes Nagyhoz, Rákos Sándor pedig Pilinszkyhez áll közel.

Az általuk létrehozott, minden mozdulásában mögöttes tartalmaktól feszülő, szűkszavú és külsőleg simára csiszolt vers a hatvanas évek közepére már nagyon is éreztette ízlésformáló erejét. Pilinszky szintaxist bontó szókapcsolásai, képeinek lobbanásos élessége, Nemes Nagy versmozdulatai, gondolathordozó képi motívum-rendszerei a jelentkező költők táborára alakítólag hatottak. Nem annyira persze, mint a népi szürrealizmus vagy szecesszió. Mert míg az a követőit felszabadította, a költői ösztönt gátlástalan mozgásra bátorítva, addig ez a szűkszavú intellektuális vers éppen fegyelmez. Itt a veszély az elhallgatásig való tömörítés, ott a szavak szétomló, egymást nemző, parttalan áradása.

A betakarítást lezárva, végül még az ötvenes évek fordulóján jelentkezett új költők egy népes csoportjának irányzatáról is számot kell adni. Az úgynevezett Tűztánc-nemzedék már korántsem szűkösen tematikus, de azért a közéleti célokat újra közvetlenül szolgáló költőiéről. Irányzattá ezeket a fiatalokat a közös társadalmi szándék egyesítette, a szocialista célokért való küzdelem, s kevésbé a hangvétel vagy a költői eszközök rokon használata. Hiszen a csoportot később reprezentáló két költő közül Váci Mihály még nagyjából Illyés nyomdokait követte, míg Garai Gábor hajlékony formaművészete az egész Nyugatos lírán iskolázódott. Nem hiába írta róla összegyűjtött versei, A szenvedély évszakai alkalmából – tehát jónéhány év távlatából nézve – az egyik kritikus, hogy a nem epigon szintű hatást vizsgálva, kiemelkedő versei mögött József Attila áll, jó versei mögött Babits, színvonalas, de kevésbé jó versei mögött Szabó Lőrinc.

Mindezekből eleve világos, hogy a fejlődést illetőleg a magyar líra az utóbbi másfél-két évtizedben nagyon is komplex állapotba került. A továbblépés messzemenően tárt lehetőségei közé. Hogy összegezzünk: adva van benne egy más, nem szűkös, nem önkifejezést csonkító közéleti költői út. Adva van továbbá a népies szürrealizmus ösztönöset és hagyományosat egyesítő nagy irányzata. Vele szemben az empirikus szemléletességet s az elvont filozófikusat egyesítő, kihagyásos Újhold-költészet. S közöttük nem csekély hatással a keletkező újra, az idősebb évjáratú, a pályájuk csúcsán lévő költők egyre elmélyültebb, frontok közötti, de a frontok eredményeitől át-átszőtt produkciója. Ha a termés felől vesszük számba ezt a mögöttünk lévő tíz-tizenöt évet, akkor elsősorban az utóbbiak műveit, vagy összegezéseit kell számba vennünk, no persze egyfelől Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek, másfelől Pilinszky Jánosnak és Nemes Nagy Ágnesnek összegezéseit sem mellőzve. Hiszen, mint ahogyan mondtam már, a költészetben mégsem a felfedett fejlődéslehetőségek, hanem a létrehozott értékek a döntők. Így be kell számolni a talán mindkét tábor részéről egyik ősnek tekinthető Weöres Sándor új és új eredményeiről, a Tűzkút, a Merülő Saturnus, s legfőképpen a roppant sikert elért Psyché című kötetéről, melyben a személytelenítő költészetnek végső határáig eljutott – egész életművében mindig is kutatta a végső határokat –, egy kitalált, múlt századi magyar költőnő sorstükröző teljes életművét adva közre, archaizált nyelven, régiesített verselésben, helyesírásban. S beszélni kell az iskolaalapító mester, Illyés Gyula átalakulásáról, metafizikátlanul metafizikus szembenézésével a lét végső kérdéseivel, öregedéssel, elmúlással, összegezhető sorstanulságokkal – verseinek lírai hevét a nagy mesterek és ősök hőfokáig fellobbantóval. S számot kell adni Zelk Zoltán énekhangjának kötetről kötetre megejtőbb és szuggesztívabb bel cantójáról, s az összegező gyűjtemény, a Sirály megrendítő pályaképrajzáról, mely a Kassák mellett, az avantgarddal indult költő útját végigköveti a József Attilával való tematikus egyezéseken, a szocialista költői eszmények tudatos szolgálatán át önmaga és nem könnyű sorsa teljes lírai feltérképezéséig. S számot kell adni Vas István Menekülő Múzsájáról, mely az ifjúkori vonzó dallamokat megtörve, s költői eszköztárban kételkedve, sőt tudatos prózaisággal helyettesítve őket, néz szembe az egykor felrémlett, s most az öregedéssel egyre riasztóbbá vált létfilozófiai problémákkal. Említeni kell Hajnal Annának az egyszerű, a naiv lírai élmény hitelét rehabilitáló költészetét, Csorba Győző és Takáts Gyula objektiválására törekvő, puritán költői eredményeit, végül azt a meglehetősen egyedülálló kísérletet is, melyet Somlyó György – részben a mai francia költészet eredményeihez kapcsolódva – az elmélkedő esszé-verssel végez.

Érdemes, értékes művek kiemelésével bizony nagyon is folytatni kellene még ezt a felsorolást. De művek idézése és átabotában való jellemzése helyett, térjünk vissza a fejlődés folyamatára, hiszen célunk nem az analízis, csupán a tendenciák vázolása. Mi történt itt a hatvanas évek végére? Mintha egy új avantgarde hullám csapott volna át a magyar lírán a vers-struktúra annyira megváltozott. Mintha az a sokirányú és sokféle törekvés az új költői specifikum megteremtésére, amely a líra felszíne alatt érlelődött, egyszerre ért volna be. Ady félavantgardja és Kassák avantgardja, Füst személytelensége, József Attila nyelvmélyi és tudatmélyi felfedezései, Szabó Lőrinc szépségeszményt oldó „csúnya” verseszménye, Weöres minden lehetséges utat bejáró kísérletsora, Vas István eszközökben kételkedő prózaisága, Pilinszky szintaxist bontó életérzés összegezései, Nemes Nagy gondolatot hordozó, objektív képi motívum-világa, Nagy László ösztönt szabadító társításai, Juhász Ferenc parttalan, dekoratív képhalmozása. Együtt, kielemezhetetlenül közösen hozták létre ezt a másfajta verset, a mai magyar vers anyanyelvét. És persze nemcsak ők hozták létre. Részes ebben a világlíra is, amely már nemcsak nagyjaiban, de egész színes folyamatában megszólalt magyarul az utóbbi húsz év alatt. Részes benne – kimerítően dehogy is lehetne felsorolni – a szovjet új hullámtól kezdve a dél-amerikai és az észak-amerikai költészeten át (Ginsburg, Ferlinghetti) az újabb és nagy hírre szert tett német, angol és francia költőkig mindenki. Csaknem a lettristáktól a szemantikusokig.

És ha a magyar kritikus ma azt mondja, hogy a magyar líra mai anyanyelve egyben a világlíra anyanyelve is, akkor azt reméli, hogy nem túloz. A világköltészet néminemű ismeretében annyit bizonyosan állíthat, hogy az eddigiekben nem említett, de a hatvanas-hetvenes években kiforrott magyar tehetségek olyan eszközöket használnak, úgy beszélnek, olyan módon teremtenek költői jelrendszert, hogy műveik magyarázat nélkül tehetők más, ismert költészetek termékei mellé. Még akkor is, ha közülük ki így, a másik amúgy beszéli ezt az anyanyelvet. Ha az egyik például, mint Ladányi Mihály elkötelezett, közvetlen társadalmi hatású költészetre tör (épp úgy, mint a szovjet hullám), a másik mindent kételkedve újra tapogató, újra mérlegre tevő szemantikus állásponton van (Tandori Dezső, Petri György), ha a harmadik már-már hangerősítővel, mint az amerikai üvöltők analizálja végig képtelen sorsának fordulópontjait (Orbán Ottó), vagy a szóinflálódás idején minden erejével keresi azt az egyetlen szót, azt a tömörítést, amely mintegy örökérvényesen hordozza megpillantott igazságait (Székely Magda, Tóth Judit).

Úgy összegezhetnénk: a magyar líra, mely értékekben sosem szűkölködött, az itt vázolt fejlődés eredményeként ma együtt lép, együtt halad, egy költői specifikumot használ a világlírával. S bár a költészet az anyanyelvben gyökeredzik, a versnyelv, a költői specifikum közössége okán mégsem lehet felhagyni a reménnyel, hogy a magyar líra értékeire talán egyszer jobban odafigyel a költők és a költészetet szerető olvasók nagy, nemzetek feletti egyetemessége.