Mit mond nekünk Ottlik?

Ha történetesen őt magát kérdeznénk, ha halálának emléknapja alkalmából ugyan válaszolni tudna, ingerülten bizonyosan azt mondaná: semmit. Ha műve alapján faggatnánk, az derülne ki: nagyon is sokat. Ottliknak két válasza van. Egy a teremtés módozata, a halál ellen tiltakozó. Már-már a lét berendezését tagadó. Végakaratában Ottlik elnémult szájjal nem tűrt gyászoló szónoklatokat, szertartást, papot. Döbbenetes volt a szótlan, zenétlen temetése.

De művében más a szava. Nézzük, miről beszél például alapművében, az Iskola a határon című regényében, ebben a nagy művészettel megírt, lelki és etikai jelenségekre koncentráló teremtésben. Hangsúlyozottan nem abban a hagyományosnak tetsző (XIX. századi) regényformában, amely főként a társadalmi jelenségek vizsgálatával telített. Nem, Ottlik regényében (és persze más műveiben) sokkal többről van szó. Arról beszél, hogy a nem élnivaló életet, a víz alatti létet hogyan lehet mégis kibírni. Hogyan lehet abban is, ott is felfedezni, hogy az élet jó dolog, ráébredni akkor is, hogy van egy függetlenített belső világunk, amely ezt bárhol, a katonai kényszer kellős közepén vagy rácsok között, a börtöncellában is érzékelni tudja. Ennek a más, szuverén énnek a megtapasztalása, felnövelésének aprólékos rajza, életmentő energiáinak felmutatása Ottlik elsődleges célja.

Vegyünk erre (erre az alapcélra) két egymástól eltérő dokumentumot. Egyet magát az Iskola a határon című regényből. A regény végén, amikor a katonaiskola szadista szörnyűségein már megedzve túl tudtak jutni a hősök, némileg gyerekként már férfivé érve, azt mondatja Ottlik az alakjairól: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget ünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán birodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

És most egy másik, egy az életből közvetlenül vett tragikus példát. Egy este azt mondta nekem Ottlik: „Jó, nem bánom, két hétre elmegyek kórházba, de csupán két hétre, nem többre. Rettenetes sok dolgom van még a Budával. Nincs időm betegeskedni.” Igen, de az éjszaka folyamán elvesztette az eszméletét, s néhány nap múlva meghalt. A Buda kéziratát Lengyel Péter rendezte el végső formában. Miért kellett Ottliknak rengeteg idő, mikor regénye lényegében készen volt? Miért kívánt magának nagybetegen energiát igénylő munkát? Valamit a vereség ellen. Azért, mert ő mondhatni mindig mindent átírt. A Hajnali háztetőket és az Iskola a határon című regényt az első megírás után több év múlva másodszor is, a Budát pedig harminc éven keresztül írta. (Volt olyan kézirata, amely háromszor-négyszer is új és új változatban volt a kezemben.) Ars poeticaszerű vallomásában azt hirdeti: kétszer kell a dolgokat megírni. Próza című kötetében „Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal” című interjújában ezeket mondja: „Az első megírása valaminek szükségszerűen spontán. Először lendületből kell írni, mert a lényeges dolgokat, ugye, isteni kegyelem, ihlet vagy arkangyal súgja az embernek…”. Úgy, hogy az írás „lázában” létrejöhessen, felszínre kerüljön az, amit tulajdonképpen meg akarunk írni; az a mélyebb (rendszerint a sztorin túli) mondanivaló, világlátás, megfigyelésrészlet, eszmélkedés, ami egyéniségünknek írói tartaléka, amiből dolgozunk, amit bármi történetre ráaggatva mindig is meg akarunk írni. Aztán kicsit nyugodni hagyva ezt a létrejött anyagot, meg kell újra írni az egészet. Hogy egy képpel tegyem érzékletessé: olyan kétfázisú művelet ez, mint a súlylökőé. A terhet előbb vállig emelni, s csak aztán egy végső kritikus erőfeszítéssel fel magasra. „Ezt különben a nyugati nagy írók mind tudják – mondta az interjúban Ottlik –, csak mi nem tudjuk”.

Szóval Ottlik – ahogy mondják – stílust hangsúlyozó úgynevezett stílusíró lett volna? Azért néztük meg a kérdést kicsit közelebbről. Az Iskola a határon kezdőfejezetében a főhős Bébé Szeredy Danival álldogál a Lukács fürdő tetőteraszán. „Csakugyan meleg volt ezen a júliusi napon ezerkilencszázötvenhétben – gondolja magában Bébé. – Néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét.”

Hm, az emberekét? Nem azt akarja-e Ottlik közölni: Néztük a lányok szép pucér hasát? Mégsem ezt mondja. Miért? Mert így a mondat túl célra tartott, kissé nyers vagy közönséges. Pedig a látvány, az eltakaratlan köldök, akkor, 1957-ben csakugyan újdonság volt.

Ottlik viszont ösztönösen előbb mellécéloz, s azzal a „leginkábbal” helyesbít, így találja telibe az élményt. Beszélhetnénk ezzel kapcsolatban stiláris fogásról is – ha nagyon erőltetnénk. Elmélkedhetnénk arról a természetes tudásról, hogy ritkán szabad az élményt a fogalmazással frontálisan megrohamozni; becserkészve, látszólag mellékes mozdulattal megközelítve a siker lehetősége nagyobb. Az úgynevezett stílusírók tudják ezt, az anyagra esküvők, a puszta anyagra hatni akarók ritkábban.

Nézzünk más példát. „Pár heti ismeretség után – mondja az író Szeredyről – kétségbevonhatatlanná vált róla, egyszerűen ott volt, jelen volt, mint az óraketyegés vagy a tücsökszó vagy mint a bodzaillat vagy mint a csillagok az égen, az a tény, hogy jószívű és becsületes ember.” Az alapállas, a közlendő nyersanyaga nem több ennél: Szeredy jószívű és becsületes. Ottlik ezt akarja kijelenteni – elhitetni. De hogy szavához kétség ne férjen, közbevet egy hasonlatcsokrot, egyre tágulót óraketyegéstől a csillagos égig. Mi más ez, mint a szuggerálás trükkje? Magasrendű, tartalmas stílusfogás? Vagy mégsem az, hanem a tücsökszóval, a bodzaillattal (és persze az éggel) súlyosbító kozmikus rendezés jelzése. Ottlik szövegét egyre-másra ilyen makroelemzéssel fel lehet fedni, többlettartalmát – némi figyelemmel – érzékelni lehet. Építkezése során művészileg megvalósul, hogy a szavak, fogalmak visszatérve és jelentéstartalommal töltekezve motívumként érzékletes jellé válnak, s a szó előtti és a szó mögötti közlendőt körvonalazzák. Azt, ami az egész írás értelme és célja. Ottlik úgy nyilatkozik nem egyszer, hogy ő a létezés szakmában dolgozik. A létezésről, erről a legmegfoghatatlanabb és legreálisabb magánvalóról kíván beszélni. És ehhez a célhoz képest mily nyomorúságosak írói eszközeink. Örökös kijelentés- és állításkötelezettségünk a nyelv és a nyelvtan törvényei szerint. Örökös részlethez kötöttségünk, mintha puszta nagyítóval próbálnánk képet kapni egy holdnagyságnyi területről. A feladathoz képest mennyit ér itt a stílus mágiája? Valamicskét ér ugyan, de vajmi keveset. Ottlik írása és gyakori újraírása csak látszatra stiláris, látszatra ezen a téren bravúr. De igazi célját, művészetének egyedülálló eredményét a motívumválasztással és az egyre-másra visszahozott motívumelemeknek tartalmi felnövelésével éri el. Olyasféle építkezésnek vagyunk a tanúi, mely az élettényekből jeleket csinál, a jelekből pedig jelrendszert: nyelvet a létérzetek közlésére. Valamiféle hálót, eligazítást az oly illó, oly törékeny, oly megfoghatatlan létezés-szférában.

Ezt kínálja nekünk Ottlik.

Végül a vázlatos, némileg jelzésszerű írás után beszélnünk kell egy másik jelzésről is. Arról, hogy Gödöllőn, ahol jó darabig élni kényszerült írás helyett töménytelen fordítás-munkában, rokonai megtalálták édesapja képét díszmagyarban, díszkarddal az oldalán. Ezt mai magyarkodásnak venni könnyelműség. Egyik nagyapámnak díszmagyaros fényképét valahol én is őrzöm, attól éppoly szabadelvű módon, liberálisan gondolkozott, mint mondjuk Eötvös József. Ottlik persze nem tagadta, de nem is tartotta fontosnak, hivalkodónak, hogy régi családból származott, ősei az Árpádok alatt szereztek nemességet, egyik felmenője Ottlyk György Rákóczi brigadérosa és főudvarmestere volt. Vagyis, ahogy írta Próza című könyvében, ősei protestánsok, a Habsburg ellenzékben levők, a hatalommal majdnem mindig szembenállók voltak. Ahogyan Ottlik Géza is szemben állt minden álságos hatalommal. Nácikkal, nyilasokkal, Rákosi híveivel és a kádárizmussal. Bármilyen útitárs hajlongással, gyanúsan öncélú népi-nemzeti tudattal. Ötvenhét után még az írószövetségbe sem volt hajlandó visszalépni. Semmikor. Nyugodtan nézhetjük hát a díszmagyaros úriember képét. Csak azt kell hozzátenni: Ottlik mindössze másféléves volt, amikor apja meghalt.