A lélek idézése

Aki kinyitja Weöres Sándor kilencszáz oldalas, vaskos műfordítás gyűjteményét, bevezetésül egy négysoros versre bukkan. „Az, mégsem az: Festményekről színes fametszetek; – Sok hangszer, ének, egyetlen sipon; – Az, mégsem az: szélfújt árnyéka csak.” Szerény, figyelmeztető bejegyzés. Olyan szerény, hogy szinte a középkori kódex-másoló szövegtiszteletére és alázatára emlékeztet. Mindenesetre érdemes rajta elgondolkozni.

Az utolsó tíz-tizenöt évben, miközben műfordítás-irodalmunk régi törzse – éljünk egy XIX. századi hasonlattal – igen-szép, új virágzásba szökkent, megváltozott felfogásunk magáról a költői műfordításról. Egy régebbi és igen heves vitát észrevétlen eldöntött a gyakorlat. Az átköltésnek, a formai hűtlenségnek, az eredeti „kijavításának” vége; győzött, megmásíthatatlanul, a hűség, úgy is mondhatnám a műfordítói realizmus. Ismert tények ezek. Amikor a Nyugat költő-fordítói továbbfejlesztették a XIX. századi hagyományt, mely főként az olvasó pallérozására, a nemzeti csinosodás kedvéért fordított, a világirodalom tolmácsolását műhellyé alakították. Műhellyé olyképpen, hogy átmenetileg – különösen fiatalon – egyrészt saját fordulataikat, költői gyakorlatukat kísérletezték ki benne, másrészt, mintegy művük mellé „erkölcsi” támaszul, a saját esztétikai törekvéseiknek megfelelő világirodalmat plántálták át nyelvünkre. A Pávatollak, az Idegen költők, az Örök virágok egy-egy „mellékes” Babits, Kosztolányi és Tóth verskötet, amelynek nem egy költői megoldása filológiailag kimutathatóan beleépült az eredeti műbe, s amelynek válogatása vallomás a fordító-költő korabeli ízléséről, ízlés-törekvéséről. Műfordítás-irodalmunknak rendkívül termékeny, gazdag és hatásos, de mindenesetre szubjektív korszaka ez. Alapelve a beleélés bizonyos szabadsága és az az esztétikai követelmény, hogy a fordítás elsősorban jó magyar vers legyen. Eredménye, s fordító művén belül, a világirodalom néminemű uniformizálódása, a különböző korú és karakterű költők bizonyos összemosódása; – éppen a fordító-költő erős egyénisége következtében. Persze korántsem áll, hogy a Nyugat nagyjai mindig ilyen műhelytanulmányként, ilyen szubjektív módon fordítottak, a Shakespeare, Dante, Goethe, Sophokles tolmácsolások például semmiképpen sem tartoznak ide, de mellettük, az ő módjával alkalmazott beleélő módszerükön bátorságra kapva, felburjánzott a beleélésnek és az átköltéseknek nem egy olyan vadhajtása, amelyen többé kevésbé csak címke volt a világirodalmi név.

Az utóbbi évek fejlődése, műfordító irodalmunk új virágzása – mint említettük – ez után a szubjektivizmus után tett pontot. Mai költőink kezén a műfordítás önállóbb, egzaktabb műfaj lett, melyben a tudós művesség szabályai a döntők. Weöres Sándor most mégis azt írja műfordításai elé, hogy gyűjteménye „sok hangszer, ének, egyetlen sipon”. Vajon ez azt jelenti, hogy visszatért a nyugatosok módszerére? Vajon kötetében csakugyan egyetlen síp-szólam tolmácsolja a világirodalom zenekarát?

A „tudós” versfordításhoz két dolog kell. Egyrészt az eredetinek már-már Karinthy készségű átélése, másrészt a visszaadás formai képessége, széles stílus és hang-skála. Aki csak valamelyest is járatos Weöres Sándor költői művében, az tudja, milyen gazdag bőséggel rendelkezik mindkét talentummal. Szégyenkezve számolok be erről, hiszen olvasói és tisztelői előtt annyira ismert stiláris érzékenysége, bámulatos átélő és szuggesztív megidéző képessége. Kevés költészet van, amely egy zárt oeuvre-en belül ennyiféle hangot, stílust és variációt felölelne, mint az övé. Az egyéniség is valahol mélyebben rejtőzik benne – versei bármennyire is azonnal felismerhetők – mint Kosztolányiéban, vagy Tóth Árpádéban. Nos, semmiképpen sem műhely számára a fordítás, vagy legalábbis nem úgy műhely, mint mestereinél. Kötetében a világirodalom különböző hangjainak árnyalatos tagolódása szembeszökő. Háromezer év költészete, mert a Mahábháratától kezdve majd annyit ölel fel a kötet, úgy nyílik szét, mint egy legyező. S mint illik, csak vékony szál tartja egybe a külön elemeket s arra se könnyű rájönni, hogy mi ez a tartó szál, ahogy például Szabó Lőrincnél inkább tudni lehet. Mert Szabó Lőrinc a vers intellektuális vázát ragadja meg – ez az, ami az ő líra-legyezőjét egybefűzi – és gondolatáthúzásait, sajátos rímét ráaggatja a különböző korú és stílusú versekre. Weöres Sándor nála alkalmazkodóbb s csak aki jobban odafigyel, veszi észre vissza-visszatérő merész szókapcsolásait, összeolvasztásait, tömörítő megszemélyesítéseit; – ez az ő kapcsoló eleme, amely éppen hogy saját költészetének eredménye s nem arra való kísérlet. (Mellesleg Szabó Lőrincé is ilyen.) S végeredményben Weöres Sándor bengáli-tüzű költői kísérleteinek hol fejcsóváló, hol lelkes bámulói ezekben a műfordításokban olyasfajta eredményekben gyönyörködhetnek, olyan elkápráztató nyelvi találatok tűzijátékát élvezhetik, amelyeket a költő saját költészetéből csent el.

Nem, csak a fogalom másik értelmében és ott is csak bizonyos részben van a Lélek idézésének műhely jellege. A roppant terjedelmű, gazdag világirodalmi válogatásban van két-három terület – a kötet csúcsai –, amelyen átérezni az ős-keresést vagy azt a bizonyos világirodalmi „erkölcsi” támaszt. A kínai és indiai részre gondolok elsősorban és sejthetően a modern franciákra. Mindegyik rész egy-egy újdonságot jelentő önálló kis kötet lehetne. Kis kötet? A keleti költészetet harmadfélszáz oldal tolmácsolja olyan gazdag válogatásban s nem is említve, hogy olyan színvonalon, ahogy ez nyelvünkön nem szólalt meg soha. A horatiusi ódáknál bonyolultabb ritmusú rímes keleti vers olyan természetes és buja pompával nyílik ki benne az átültetésben, hogy a műfordítói bravúr és az egzotikum megízleltetése a XII. századi Dsajadéva költészetéből például ide kívánkozik:

De míg a kínai költészet szemlélődő bölcsességéből, a miénknél árnyalatosabb és kevésbé impulzív érzelmi világából szívet-lelket gyógyító üdülés meríteni, s ahogy üdülés gyönyörködni India költészetének káprázatos és buja varázsában, úgy legföljebb csak hasznos és tanulságos a modern franciák megismerése. Mert Reverdy, Michaux és az ismert szürrealisták verseiből átültetett s kicsit extrémen válogatott költészet fellazult, s ugyanakkor elvont versépítése számunkra inkább csak érdekes, mint meggyőző.

De ha már a műhely-területek ürügyén félig-meddig kalauzává szegődtünk a Lélek idézésének, hadd folytassuk a kötet bemutatását. Mert ha le is nyűgözi az olvasót a fordító varázsa, egy ilyen nagy kötet mégis maga a dzsungel. Nehéz benne meglelni a csoda-fákat, kikerülni az itt-ott egyhangú szavannát, fellelni a sűrűségben a nagy-költészet egzotikus madarait. Mert a keleti költészet gazdag és szinte utolérhetetlen tolmácsolásán túl a líra egészen más tájain, bőven akadnak még kiemelkedő nagy fordítás-teljesítmények. Hadd említsük a középkori német költészetet, a francia népdal-fordításokat, az oroszok közül Puskin, Lermontov, Sevcsenko és Jeszenyin műveit és a modern nyugati irodalomból a Garcia Lorca és Eliot tolmácsolásokat. (Kár, hogy Eliot Puszta országa mellől hiányoznak a költő jegyzetei, mert így a kommentárt kívánó világhírű költemény a beavatatlan olvasó számára alig érthető.)

Mennyi költő s hányféle hang! S ha vannak is aránytalanságok a kötetben (például, hogy Rilke egy verssel szerepel, s hogy a húsz sor Chaucer nem hat ilyen rövid kivágásban), mekkora gazdagodása irodalmunknak ez az összefoglalás. S ha a végére érve visszagondolunk Weöres Sándor bevezető versére, újra csak a szerénysége, ami lenyűgöz. A klasszikusok szerénysége ez, ahogy maga a Lélek idézése műfordítás-irodalmunknak máris klasszikusa.