Három költő vázlata 1957-ből

A nagyközönség évekig inkább csak fordítások alatt találkozott Weöres, Jékely, Rónay nevével; verseiket, versesköteteiket hiába kerestük, – másokat, másfajta műveket vett szárnyára a hír, tett híressé vagy hírhedtté. Most megjelent köteteik hosszú, többnyire aszályos évek termésének betakarítása. Költészetük a magyar költészet eleven része, amely – kő alatt a fű – kénytelen asztalfiókokban senyvedt.

Weöres Sándor közel tíz éves némaság után A hallgatás tornya című könyvében harminc év terméséből ad gazdag válogatást. Klasszikushoz méltó négyszáz oldalas nagy kötet. Olyasfajta gyönyörűség belefelejtkezni, követni járható útjait, elveszni útvesztőiben, mint amilyen gyönyörűség volt valaha rég az összes Babits, az összes Kosztolányi, vagy az összes József Attila. Ne ütközzék meg az olvasó a nagy nevek citálásán. Ne ütközzék meg: – az irodalom úgyis tudja, ha az olvasókhoz még nem is ért el – Weöres Sándor nagy költő. Persze, művét csak bizonyos ellenállás leküzdésével szeretheti meg a szélesebb olvasóközönség, mint ahogy Ady, József Attila példáján tudjuk, csak ezen az áron lehet megszeretni egy úttörő, ízlésformáló költő művét. De Weöres Sándor esetében a régi ízlés szokásos ellenállásán túl másról is, többről is van szó. Ő higany-nyugtalanságú kísérletező – ebben is rokon századunk modern költőivel – s miközben új költészetet teremt, kipróbálja a költészet végső határait, mennyire csak zene a vers, mennyire csak lebegő sejtelem. A gyanútlan olvasó első látásra nyilván megütközik, ha a kötetben rábukkan hírhedtté vált ritmuspróbáira, egysoros verseire, groteszk játékaira vagy azokra a verskísérletekre, amelyekkel a versbe fogható világ határait a legszélső sejdíthetőig kitolni igyekszik. De ha nem riad el, meg fogja találni mellettük a kísérletek eredményeit is, a mindenki számára érthető és fogható gyönyörű verseket, amelyekbe mint bójába fogódzva, elindulhat a költői kísérletek nyomába, s nyilván közelebb fog érkezni azokhoz is. S ha esetleg másfajta, túlságosan is reális témákhoz szokott ízlésének kezdetben idegen is lesz Weöres Sándor elvontabb tematikája, mely az élet nem individualista és nem materialista, hanem jellegzetes spiritualista szemléletéből fakad, – ha idegen is lesz a keleti és a klasszikus mítoszok gyakori felbukkanása, mégis meg fogja ragadni a vers-elemek vérbő realitása, a csodálatos nyelvi képzelet s az az orgonai (mindenre hangot találó) zengés, amelyre költőink közül egyedül Weöres Sándor képes. S hogy művekben szóljunk: A Valse tristetől, a Kodály megzenésítette Öregektől, a Bab el Mandeb-enen és a Rongyszőnyegen, meg a gyerekversekként közismertté vált Magyar etűdökön át el fog jutni bizonyára Weöres Sándor bonyolultabb verseiig, Az elveszett napernyőig, a Medeiaig, A föld meggyalázásáig, a Mária mennybemeneteléig. (Hogy a nagy verseket csak az utolsó évek terméséből idézzük.) És ha számára ez olyan bonyolult szimbólumokkal terhes költői magasság, amely ma még nem fogható, akkor is gazdag kárpótlást kap, ha beleveti magát a kisebb versek színpompás, dzsungeli erdejébe.

Jékely Zoltán Tilalmas Kert című kötete szintén válogatott kötet s olyasfajta nagyszabású életmű-betakarítás, mint a Weöres Sándoré. Egy egyensúlyosabb, konkrétabb ihletű, nagyívű költői pálya bontakozik ki benne. Jékely Zoltánt a múló idő ihleti, helyesebben az élet elmúlása készteti versről versre tiltakozásra. Erdélyi költő, s csakis ott, ahol az épületekben, templomokban és temetőkben olyan eleven még a múlt, a hajdani emberek élete, s olyan szorongató volt a sors (nem is a történeti emlékekben szegény Alföldön) alakulhatott ki lelki világa, amely a temetővel, a múlt kísértetjárásával van tele. Ifjúkori halál-félelem – ez volt induló költőként főfő témája, ez ihlette olyan sugallatos erejű, balladai hangulatú nagy versekre, mint a Kalotaszegi elégia, a Pisztráng balett, a Marosszentimrei templomban, vagy a Csillagtoronyban. Az elmúlás érzés – az ifjúkori nagy lírai korszak után – persze később is legfőbb ihletője maradt, ha közben Jékely Zoltán hangot is váltott és érthetően új témákat is talált. De útkereső kísérlettel közben, mely a Tilalmas Kert derekát képezi s hol erős leíró versekre és sanzon-szerű dalok gazdag csokrára bukkan az olvasó, melyeknek Jékely költészetünkben szinte egyetlen mestere, mondom, ezek közben is vissza-visszatér a régi hang, mígnem a kötet vége felé, hol az ötvenes évek termése gyűlik egybe, az ifjúkori szorongás nagy apokaliptikus látomásokba érik be. A Múzeumlátogatás, a Kirándulás a Húsvét-szigetekre, a Madár apokalipszis és a vörösmartyas zengésű Az utolsó szó keresése című versekből kitetszik, hogy alakul-mélyül a költő világ-érzékelése a tündéries, könnyes halálfélelemből egetvívó megrendüléssé; hogy érlel az ifjúkori remeklések után, ugyanaz az ihlet látomásos nagy verseket a költő férfikorában. Olyasfajta számvetéseket, csak sokkal keserűbb, sokkal dúltabb számvetéseket, mint amilyen Kosztolányi pályáján a Hajnali részegség vagy az Ének a semmiről, – s talán épp oly maradandókat.

Rónay György olyasféle romantikus költőnek indult, aki mint Schiller, gondolatai izzásával, heves intellektualitásával fűtötte versei pátoszát. A Te mondj el engem vallomás című fiatalkori kötete csupa eszmei magasizzás. A gondolat sisteregve tör utat magának – elsősorban nem érzelmi, hanem eszmei a feszültség. Nyár című most megjelent kötetében, amely 1938–56-ig foglalja össze tizennyolc év termését, egy költői átalakulást követhet nyomon az olvasó: a romantikus költő klasszicizálta magát. Persze a klasszicizálódás csak akkor tűnik elő, ha a nem időrendbe, hanem ízlésesen tárgyi, hangulati egységekbe fogott vers-csoportokat felbontjuk az időrend szerint. De olvasás közben – e felbontás nélkül is – meg-megérezni a vershang lüktető váltásait. Az olyan romantikusnak nevezhető fiatalabbkori versek mellett, mint a gyöngyházfényben csillogó Szárcsák, a Rózsadombi elégia, Nyári zenekar, Hölderlin, Tavasz elé, az olvasó nyugodtabb, lassabb sodrú, a valóság és a próza elemeivel erősebben megrakott verseket talál. Persze tudatos változásról van itt szó. Rónay György meg is hirdeti Ars Poeticájában az érzékletes valóság, az aranyjánosi realizmus igényét. De talán túlságosan korai volt költészetében a klasszicizálás, a szenvedély szerénységből való ki nem élése, az ember olykor sajnálja a romantikus hevület elapasztását, ha a dikció itt-ott túlságosan is kényelmes áramlására vagy az óhatatlanul beléje keveredett klasszikus-ismerős ízekre gondol. Persze azért ennek az „aranyjánosi” hangulatnak megvannak a maga szép eredményei, nem is annyira kiemelkedő versekben, hanem az egész lehiggadt, tisztarajzú költészetben, amelyből ugyan ide idézhetnénk nem egy érzékletes, melegfényű tájrajzot, mint például a Dunavecsén vagy a Kiskunságon járók címűt, vagy a Mátrai kép egy-egy darabját és emlegethetnénk nem utolsó sorban a címadó vers, meg a Nyárutó vagy a Somló mértéktartó pátoszát. Mondom, szép, rangadó ez a betakarítás így is. Rónay György költészetének van költői realizmussal rajzolt földje, benne a buggyanó nyár édes jóíze s van – ami nélkül nem lehet meg a líra – tiszta, delejes égboltja.