A Kassák parabola

Előadás 1957 novemberében a svábhegyi Jókai Klubban. A későbbi lényegesen részletesebb tanulmány első változata. A tanulmány kidolgozott, teljes terjedelemben 1958 szeptemberében jelent meg a Kortársban. A megjelenéssel egyidőben, a folyóiratban Héra Zoltán: Kassák „harmóniája” címen negatívan értékelte a tanulmányt s legfőképpen Kassák munkásságát minősítette károsnak, pártellenesnek. Kassák Héra cikkére haragosan méltatlankodva válaszolt nekem, lásd: Újholdak és régi mesterek – Lengyel Balázs leveleskönyve, 37. levél, 53. oldal.

 

*

 

Mindnyájan titkos regényhősök vagyunk, életünkkel kifejez valamit a sors, újra lejátssza egyik-másik bibliai vagy mitológiai ősparaboláját, vagy kivételesen csinál belőle egy vadonat új alap-történetet. Hiszen minden, ami emberrel megeshet, valahol példaképszerűen megesett már: Antigone az erkölcs nevében ellentmondott a hatalomnak, Sokratesszel felhajtatták a bürök-poharat, Jónás megfutott a prófétaság elől, és így tovább; a szembeszegülésnek és a gyáva meghunyászkodásnak, a tiszta szerelemnek és a csalásnak, az erkölcsi érinthetetlenségnek és a morális rothadásnak minden változatát igazán teljes plaszticitással tárják elénk – afféle szegények bibliájaként – a zsidó ős-parabolák, az ókori monda-frizek. És ha sorsunk, élethelyzetünk modernebb előképét keressük: maga az egész irodalom, nemcsak a mitológia, minden igazi alkotás, egy-egy ilyen parabola kísérlet, ahogy profán szemmel nézve maga a biblia is egy irodalmi antológia: az istenes történetek gyűjteménye.

Újraélők és megíratlan regények hősei vagyunk s maga az író is az, habár más emberek életébe, hősei történetébe rejti bele a maga sors-mondanivalóit. Hogy János Vitéz legyen a parabola hőse és ne Petőfi Sándor, Julien Sorel és ne Stendhal. De közbelép a sors, eljön a segesvári csata és megszületik Petőfi a költő-példakép, meghal Henry Beyl és divatozik a Beylizmus, épp úgy, ahogy a börtön és a korai halál után, századunk elején, szétröppen a világba az Oszkár Wildeizmus. Elég egy-két sorscsapás és az író, hőseit félretolva maga is hőssé lesz.

Az lesz különösen, ha költő, aki nem a figuráin, hanem a maga legközvetlenebb kifejezésén dolgozik, versről versre egyénisége javát vetve latba, mígnem a mű (a belső történések sorozata) és a kívülről is látható élet találkozik és elkészül a parabola. Mekkora igazságtalanság, hogy nem elég verseket írni, hogy kell ez a parabola, nemcsak a hírverésért, plakátnak a világ szeme elé, hanem mert a költői termés szesze, aromája általa érik össze, vagy pontosabban: a versekben öntudatlanul áramló sorsérzés így válik igazolt egésszé. Olyasféleképpen, ahogy a Szeptember végén teljességéhez kell a közeli halál. Radnóti végső versében a tarkólövés. Van ebben elfogadhatatlan, felháborító, hogy egyfelől rendszerint ilyen drága ára van a költői hitelességnek, másfelől, hogy szinte törvényszerűen szenvedés, tragédia nyitja meg a mű előtt a világ elismerésének a kapuját; hogy a könyvek jósorsa a költők balsorsán alapul. De van benne felemelő is, hogy legalább a költő szenvedése valahol az időben, egy távoli igazságtevés során biztosan elnyeri a világ részvétét; s az ő múltakból kijajduló embersége vigasztalni tudja az éppen megtaposott emberséget.

A huszadik századi magyar prózairodalomnak van négy vagy öt kimagasló nagy alkotása. Egyik közülük Kassák Lajos önéletrajzi regénye, az Egy ember élete. Furcsa dolog egy kétségtelenül maradandó remekművet azért idézni, mert részletesen elmondja egy költő ifjúságát. De mégis jogos így idézni, mert az ilyen önéletrajz nem olyan tiszta alkotás, ahogyan egy regény regény, nem a művészi megformálás, a teremtő akarat újszülöttje, hanem az élet és az író közös alkotása. Ahogy Kassák az előszavában kifejezi: „most nem művészetet csinálok… csak egy megteremtett lénynek, magamnak a múltját akarom visszaidézni.” Vagyis, hogy benne van a parabola csírája, a Kassák-parabola nagyja.

A sors is megcsinálja a maga szürrealista játékait.

Nagykockás pepita nadrágba bújtat egy pelyhedző állú lakatoslegényt, lakkcipőt húz a lábára, magas szalmakalapot nyom a fejébe s pénz nélkül kis batyuval a hóna alatt felülteti Érsekújvárott a pesti vonatra, hogy aztán belőle legyen a modern magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, a modernség, a realizmuson túli irányzatok kardos apostola.

Szimbolikus indulás mindenesetre. Tán 1910-et írunk, amikor Kassák Lajos kegyelemből kapott vasárnapi gyógyszerész ruhában, kilopakodott a pesti pályaudvarról. Iskoláit 10 éves korában abbahagyta, mert inas akart lenni, nem úr, most felszabadult legény már. És olyan érintetlen az irodalomtól, mint a szűz az anyja méhében.

Hogy lesz valakiből író, nagy művész vagy bármiféle kiváló ember – ez mindig a legnyugtalanítóbb kérdések egyike, mert a kíváncsiskodó, az utód, a sors természetét tapogatja benne, a maga számára vonja le a levonható tanulságokat.

De még nyugtalanítóbb, hogy születik az irodalomban az új stílus, hogy születik az új művészet. Rejtélyes dolog, de azért a titok burkát mégis fel lehet nyitni, ki lehet magját tapogatni, legalább annyira, amennyire az emberi dolgok megközelíthetők. Egy-egy ember Párizsban, Berlinben vagy Budapesten önmagát keresi, szavakból próbálja kirakosgatni azt a belső világot, amelyet a modern nagyváros, a harcokkal teli élet, esetleg a tudatos osztályharc, a rámért sors, a lélek és a jellem törvényei benne folytonosan alakítanak. Igaz és pontos szavakat keres felajzottságában. S ráébred, hogy az eddigi művészi formák nem elégítik ki, tartalmait meghamisítják, törekvéseinek nem felelnek meg maradéktalanul. Az alkalmazkodó tehetség ilyenkor illeszkedni próbál, magát alakítja a megszokotthoz, mert az újítás jellem kérdése. Ragaszkodás a belső látomáshoz, konok és makacs erőfeszítés, amely a belső parancsnak jobban hisz, mint az ismert ízlésformáknak. Bartók makacssága ma már legendás. Mindenki ismeri füttyel és tapssal kísért koncertjei történetét. Kassák makacs kitartása a Bartókéval rokon új költészet mellett lassanként épp ilyen legenda.

De lépjünk csak előre egyelőre általánosságban. Az emberi tenyészet folytonos, de korok és stílusok változnak; s az új nemzedékekre örökségként rászáll a régiek objektív valóságából legkevésbé pusztuló: a művészetük, megvalósult harmónia igényük. Ezen az örökségen, a régiek megvalósult formaharmóniáján növünk fel – hiába tudjuk, hogy koronként változik – mert azt látjuk képben, szoborban, épületben, bútorban és plakátban – pedig közben velünk is változik a világ. Új tartalmak, új életérzések sarjadnak ki bennünk s hű kifejezésükre megszületik egy-egy kivételes művészben az új stílus igénye. Lázadás ez, szembefordulás a nevelésben kapott hagyományos ízléssel, nem a megbotránkoztatásért, a feltűnésért, hanem az őszinteségért. A magyar lírában századunkban már volt egy ilyen nagy szembefordulás: a Nyugat költőié. Ő előttük a vers konkrét, szinte prózában is elmondható tartalmak edénye. A XIX. század egyik legsejtelmesebb verse A vén cigány is mennyire tárgyszerűbb, életérzése mennyivel könnyebben lefordítható, áttehető a Vér és aranyhoz, A disznófejű nagyúrhoz, vagy akár a Mint aki a sínek közé esetthez képest. A vers a nyugatosok kezében, mint az emberi megismerés egyik eszköze, olyan lelki területek felé fordult, amelyek líránkban még nem voltak feltérképezve. Persze a líra ilyesfajta átalakulása világjelenség. A franciák például jóval előttünk átestek rajta s eljutottak Victor Hugo tematikus páthoszától Gerard de Nerval melanchóliájának „fekete napjáig”, Verlaine lebegő hangulat-lírájáig, Baudelaire gyötrött erkölcsi lélekismeretéig.

Kassák Lajos új fordulatot hozott költészetünkben. Utólag hajlamosak vagyunk némi törvényszerűséget felfedezni abban, hogy proletársorsból kiemelkedő, nyomortól, fizikai munkától edzett, az életet alulról néző, de mindenre kíváncsi, kemény lélek az, aki egyedül képes volt a hagyományos ízlést áttörve líránkat újra alakítani. Két dolog mindenesetre kellett hozzá: az élet, a való élet nyersességeinek közvetlen ismerete – s vele szemben nem félrehúzódó, hanem valami konstruktív, világ alakító vágy. Hogy milyen elevenen dolgozott mind a kettő Kassák Lajosban, arra szeretnék két jelentéktelennek látszó példát idézni. Az Egy ember életében a negyedik kötetben leírja, hogy egyszer egy keserves estén elment Bodrogival, a Nótaköltővel mulatni. Erősen ittak mind a ketten. Egyszerre csak Bodrogi pödörgetni kezdte a bajuszát s már énekelt is olyan állásban és olyan borízű hangon, mint valami nekikeseredett betyár.

 

Kint a pusztán szántok, vetek Kezem, lábam fárad. Téged pedig az uraság Viganóban járat.

 

– Csönd – ordítottam (idézem a regényből) – Nem így van, nem tudsz semmit! Így kell azt!

 

Künn a pusztán szántok vetek, Kezem, lábam csupa retek.

 

Az emberek, akik ott ültek az asztalok körül, pillanatokra fölfigyeltek ránk s most röhögtek, mint akik elértették a tréfát.

– Nem vicc ez, testvérek! Hanem fájdalom! Innen a szívemből való fájdalom… Ha nem hiszitek, hát kiteszem a szívemet az asztalra. Nem vagyok én költő, mint ez a sárgabajuszos itt mellettem. Én csak egy szegény ember vagyok. Éppen olyan szegény, mint ti. – Nincs csattanója a történetnek, de tanúsága azért van: a hamisan érzelgős sort: „Kezem, lábam fárad” egyből kigyomlálja, ha tetszik nyers tartalommal tölti meg az életismeret, a valóságon nevelkedett ízlés, amely részegen is elborzad minden irodalmiaskodástól.

S hogy milyen mélyen gyökeredzett a konstruktív világ alakító vágy, azt megint nem a kézenfekvő munkásmozgalmi példákon, hanem egy jelentéktelen apróságon hívjuk tetemre. Egy lány ül Kassák mellett a kávéházban. Így ír róla: „Szép lábai voltak, igazán szép lábai… Szerettem volna odahajolni, valami szépet mondani és a kezem érintésével megdicsérni ezeket a lábakat… Aztán megfogni a lány két vállát, erősen megfogni és megcsókolni a száját. Erősen megcsókolni. Úgy éreztem valami vad kívánsággal össze tudnám törni ezt a lányt s aztán szelíd jósággal újrateremteni.”

Összetörni s újrateremteni! Ahogy Kassák fiatalabbkori verseiben az egész világgal csinálja. Figyeljük csak:

 

Fiúk szeretik a lányokat a lányok liliomot égetnek a szemükben s megérintik őket fölzengenek bennük a hangszerek öreg zöld folyók nyújtóznak át a földeken néha úgy látszik kinyílnak a kapuk s a fák kiforrják lemetélt karjaikat a gyerek feje 14 percig sajgott a nikkelfogóban és mégis itt vagyunk valamennyien papa az asztalfőn ül és lógatja a bajszát 9 gyerek kanáriumadár 3 muskátli és a teleírt adóívek menyecskék fölbodorítják hiúságukat s a falak bocsánatot térdelnek hogy kissé fölmelegítettek bennünket szegény barátom most kitárja karjait mint a Championok 1922 kivülestünk a lőtávolon a nap leszállt ó ki merítené ki szemünk vad mocsarait talpunk alatt érezzük jajgató halottainkat Te ott vagy Én itt vagyok egymáshoz ér a húsunk és didergünk a világtalanságban

 

Hányféle hangulat s hangulat-törmelék ötvöződik össze a versben? Talán öt vagy hat, lehet, annál is több. Kezdődik a gyönyörű és csábító képpel a liliomot égető lányokkal és a bennük zengő hangszerekkel, s némi bizakodásra futja, míg a gyerek feje be nem kerül a nikkelfogóba, de ott már bizony sejteni lehet, hogy az élet nem öröm, mégis együtt ül a család, íme ez lesz a szerelemből, de most, ha még kívül is estünk a lőtávolon, érezzük halottainkat s végül ha a húsunk egymáshoz is ér a magány feloldhatatlan. Ennyi prózában. Összetört világ, látszatra idegen elemek s mégis mennyire összeszerkesztett, hiszen a szerelemtől jutunk el, családon, halottakon át, a szerelem hiábavalóságáig.

Máshelyt, ugyanebben a versciklusban így ír:

 

Követ dobtam a magasba és nem tért vissza a földre, kinyitottam a kalitkát s a madár nem akart elszállni, emlékszem egy lányra, akit soha nem láttam s hiába kérdezem milyen lehet az a lány, hogy többé nem tudom elfelejteni. Árva gyermek vagyok én, akit szál ingecskében itt felejtettek a város közepén, az idő múlik fölöttem s én egyhelyben forgok emlékeim hintaján. A sárga tarlókon szaladnak egykori pajtásaim s látni őket, amint belerohannak a kék égbe. Két béresember baktat napnyugat felé s egy aranykerék gurul a fejük fölött. Később édesanyámat is megismerem, kosár tiszta ruhával a fején éppen a városba tart. Így adom össze a világot, aztán széttöröm és elosztom, akár a frissensült kenyeret.

 

Nagyon is áttetsző ebben a versben: csakugyan széttöri s összeadja. Egyszerre több hangulat elemből indul el, hogy végül előálljon, váratlan villanással a végső hangulat. Vagy szívesebben mondanám: összeálljon a való világ és a káprázat elemeiből az a lelki táj, amelyet meg akart festeni.

Mert valahogyan a Kassák versek mind lelki tájak, amelyet a valóság elemeiből szerkesztett meg a költő, de azért mégis szorosabban kapcsolódnak a belső világhoz, mint a látható külsőhöz. Azért is kell összetörni hozzá a világ elemeit, elszabadítani nehézkedésüktől, mozdíthatatlan helyükről, hogy a kő, amit a költő elhajít ne térjen vissza, a madár ne akarjon elszállni, vagyis, hogy a belső, hangulati fény-árny játéknak, belső kompozíciónak megfelelő elemei lehessenek. A Kassák vers, kivált a ciklusban foglalt, korai Kassák vers, ennek a belső árnyjátéknak egy-egy filmkockája, – ezért is annyira rokonok, egy anyagból valók mind – s a teljes film, amit együtt levetítenek csakugyan egy ember belső élete mozdulásról mozdulásra. Más költőnél szokatlan ez a filmszerű egység, általában élesebben választják el egymástól verseiket s művükből külön külön vers-arcok tekintenek ránk, s legföljebb tematikus ciklus egységekben közlik őket, mint például Ady a pénz verseket a Vér és aranyban, a szerelmeiket az Új versekben. De Kassák nem tematikus költő, még kevésbé tárgyi és konkrét, mint a Nyugat költői, nála egy ilyen jellegzetesen XIX. századi helyzetjelentés, hogy: „Befordultam a kocsmába, / rágyújtottam a pipára” – amit népies költőink oly szívesen melegítenek fel, mondom, ez elképzelhetetlen nála. Nem, más itt a vers funkciója.

Más a vers funkciója – de kor és idő változván –, épp úgy totális funkció. Azt szoktuk ugyanis mondani – ha ugyan bízunk valamit is az esztétikában –, hogy a nagy költő teljes világképet ad. Ahogy a maga korában, a maga helyzetében teljes világképet rajzolt Petőfi, Ady vagy Babits. Az érzékekkel megélhető, az intellektussal bejárható, korunk valósága és filozófiája, mind elevenen élt költészetükben. Igen, csakhogy ahogy azóta a külső emberi világ egyre tágult, a maga túlzsúfolt konkrétságában egyre bejárhatatlanabb lett – mit alakult az emberiség tudata egy század alatt! –, úgy szegeződött a költők szeme egyre inkább a külső dolgokról arra a belső lapra, amelyre mintegy a jelenségek rávetődnek. Persze jelenthet ez a befeléfordulás elhatárolódást és leszűkülést is. Figyelheti valaki a maga lassú öregedésének fokozatos tragédiáját, szerelmi csalódásának melancholikus utórezgéseit, a sérült lélek nem gyógyuló sebeit – mindebből lehet kiváló költészet –, de Kassák nem leszűkítésből, ellenkezőleg az élet teljes „leírására” választja ezt a belső lapot. Benne épp úgy megvan, mint Babitsban a „szájjal, szemmel, füllel, orral felfalni az egész világot”-vágy, neki a szabad képzeletkapcsolásos, merészen vágó és merészen kibontó belső táj azért kell, hogy éppen a maga teljességében fejezze ki a kort s hogy versébe beleférjen minden intellektuális spekuláció, világnézet és tiszta líra. Hogy pillanatról pillanatra váltva, keverve érzést, gondolatot – úgy, ahogy tulajdonképpen tudatunkban is keveredik –, úgy írhasson egy versen belül: „A ma emberét a konstrukció megismerése és az elemek legyőzésére való törekvés jellemzi. Fizika és metafizika. Centrális és decentrális. Egoizmus és kollektivizmus. – A világ mai képén rossz naturalista festők dolgoznak. Végre is meg kell fejni a teheneket, szét kell hasogatni a nagy történelmi vásznakat és ki kell jelenteni, hogy mi is itt vagyunk. Ember. Konstruktőr. Egyensúly. Élettisztaság, ahol felszakadnak a mi álmatlan éjszakáink. Költők felfogják az idők láthatatlan jeleit. Ha nem virágoznának benne lángok, amik feléd kiáltanak, már régen meghaltam volna. De a szív tűzből van és idegen ajtókon kopog.”

Csak töredékesen idéztem, de így is az idézeten belül hányféle elem van! Intellektuális és érzékletes (a világ képén rossz festők dolgoznak) meg az a rafináltan naiv: Végre is meg kell fejni a teheneket. Bármilyen történelemformáló igényét mondja ki. S két-három lenyugtató, művi fogalom után, máris a magas líra: Élettisztaság, ahol felszakadnak a mi álmatlan éjszakáink, egészen addig, hogy a szív idegen ajtókon kopog. Ellentétes, idegen elemek micsoda pompás egységben.

Szerkesztés, ellentétes elemek, groteszk kisképűség és páthosz, disszonanciák: – modern művészetünk milyen jellegzetes elemei. Dehát – kérdezheti valaki – mire jó ez? S mire jó egyáltalában a szabadvers? Miért nem írnak egy hangulattömbből való verseket a mai költők? Kassák Lajos maga nálam sokkal illetékesebben tudna nekik válaszolni, én most csak egy lélektani példával szeretném megtoldani a már elmondottakat. Képzeljük magunkat bele Berzsenyi életébe Niklán. Kis falu, kúria a falu felett, vagy talán benne a faluban, sáros-poros utak, nagy-nagy falusi magány. Ebben az életformában csakugyan a természet játéka, az idő lassú változása a legnagyobb esemény. A világ valahogy köddé válik s csak nagynéha bukkan ki egy-egy jelenség a ködből, ha híreket hoz egy-egy látogató. Tessék csak jól belegondolni ebbe az életritmusba s elképzelni eseményeit. Meddig él, meddig uralkodik az ember lelkén itt egy hangulat. Hányszor éri évente olyan ütés itt az idegzetet, mely bennünket – feltéve ha érző és érzékeny emberek vagyunk – felborít napjában háromszor. A költészet s így a magyar nemesi költészet is egy életforma lecsapódása. A félrevonult vidéki élet – ha nem is a belső mélységet, az a költőn múlik – de megszabja a költészet határait, befolyásolja témakörét, téma kibontás-módját. Miért hisszük, hogy életünknek, mely végletes érzelmi rándulások és agyunkat csigázó intellektuális problémák között hányódik, maradéktalanul kifejezője lehet a régi fajta vers? Kár, hogy az orvostudomány nem tudja objektív számokban kifejezni, hogy használódnak korunkban idegsejtjeink s hogy használódtak őseinké 100–150 évvel ezelőtt.

Az embernek hűnek kell lenni önmagához s a művésznek kiváltképp. Ha valakiben él a dolgok olyan ismerete, a társadalmi törvényszerűségek, igazságtalanságok olyan tapasztalata, olyan higanymozgású érzelmi élet és olyan világot rendezni akaró vágy, mint amilyen elevenen él Kassák Lajosban, akkor szinte ugyanazzal az ösztönös mozdulattal, amellyel kijavította Bodrogit, a nótaköltőt, ki kellett javítani valamit irodalmunkban. Az őszinteség, a valóság beáramlásának gátjait kellett lerombolnia, ami a Nyugat nagyjai után ittmaradt s ami életükben időről időre őket is feszélyezte. A világot kellett széttörnie és verse új szövetében egybeillesztenie, hogy költészetében mind az a változatos kavargás helyet kapjon, ami életünkre jellemző. Az újítás, hadd ismételjük, jellem kérdése. Nos, a Kassák paraboláról lévén szó, hadd idézzek az Egy ember életéből néhány passzust. „Mindig az embert kerestem és bizonyos, hogy magamban is önmagam tiszta embersége érdekel legjobban. Gyötrődő és akaratos természet vagyok, mintha semmi összemosó szín nem lenne bennem a végletek között. Ha feldühödöm magamra, – csak önmagamra tudok komolyan és kitartással haragudni – nem meghalni szeretnék, össze szeretném törni magam a saját két öklöm alatt.” Vagy más helyt: „Akik fiatal korukban könyveket, dogmákat és üdvösséget ígérő frázisokat ettek magukba, azoknak sokkal könnyebb lehet a helyzetük. Nekem mindent most és a magam eszközeivel kell kibontanom a burkából. Néha szomorúság vész rajtam erőt. Néha attól tartok nem lesz elég időm ahhoz, hogy elérkezzem magamhoz, ahogy a szerencsés vándor egyszer szerencsésen hazaérkezik.” „A költők mindig olyan nagy elragadtatással írnak a dolgokról, én csak egyszerűen azt mondom: ez így van, az meg úgy van s ezek a megállapítások engem teljesen kielégítenek. Lehet-e költő olyan józan ember, mint amilyen én vagyok?” Végezetül még néhány önelemző mondatot: „Alapjában véve nem voltam szenvedélyes természet, ösztönösen mindig a tiszta egyensúly-állapotot kívántam s amit tettem nem elragadtatásból, csak természetesen tettem. Nem a fölingerelt idegeim ragadtak magukkal, egész súlyommal indultam el, vagy álltam oda valahová. Sosem éreztem, hogy halálosan megkívántam valamit, de sosem mondtam le semmiről, még akkor sem, ha annak a megszerzése esetleges veszedelmekkel járt is a részemre. A belenyugvó tétlenség bizonyosan megölt volna, formáló akaratom hozzányúlt a dolgokhoz és megformálta azokat, hogy teljesek legyenek és engem kielégítsenek.”

A jellem: hűség, hitelesség. De ha valaki versében felbontja a világot, merész képzetkapcsolásokon ugrik előre, hogy lehet hiteles? Nem kap-e itt túl nagy teret az esetlegesség? Hogy mennyire nem, egy példával szeretnék bizonyítani. A próza, az életrajz mégis csak egyszerű beszámolás. Kassák prózával szeretném bizonyítani a Kassák vers hitelességét. Hallgassanak csak meg előbb az önéletrajzból, az Egy ember életéből, utána A ló meghal a madarak kirepülnek „szürrealista” versből egy-egy rövid párhuzamos részletet. Lírailag más, mégis döbbenetesen azonos a kettő.

Végezetül még egy témát szeretnék érinteni: Kassák hatását irodalmunkra. Ha irodalomtörténészeink különös feledékenységgel nem is foglalkoztak ezzel az utolsó tíz évben, vaskos, és igen jól dokumentálható tanulmányokat lehetne írni arról, hogy hatott a fiatal József Attilára, Illyésre, Radnótira, a Meztelenül kötet Kosztolányijára – hogy csak költészetünk fényes csillagjait említsem. De tulajdonképpen nem is az érdekes, hogy ki mennyire került a hatása alá, mennyi Kassák verset írt, vagy próbált írni. Nagyobb, jelentősebb, hogy új utat nyitva, és emberi, erkölcsi példát adva talpára segítette, a saját útjukon járni tanította a tehetségeket. József Attila például általa került ki Juhász Gyula elvont szépségimádata alól, amikor fiatalon Kassák vers-ciklusokat írt, de nagyobb dolog, hogy érezhetően önnön útjához kapott bátorítást a kassáki élet és vers szemléletben.

S ez a hatás ma is, eleven költészetünkben is él. Líránk ma kettéválik hagyományos versírókra és a maguk útján haladó kísérletező költőkre, akik az úttörés eredményeinek alkalmazásával, ha nem is rímtelen versben, de új szövésű, merész gondolati és érzelmi ugrásokkal tele versben fejlesztik tovább a modern költészetet. Több kiváló, jelentős tehetség neve kívánkoznék ide, hadd említsek meg csak egyet: Weöres Sándorét.

Összegezésül, íme a Kassák parabola, úgy ahogy kibomlik az Egy ember életéből. 1910-ben megérkezett Budapestre egy lakatoslegény. Meg akarta ismerni a világot és meg akarta változtatni. Harcolt érte sztrájk szervezéssel, szóval, könyvvel, sok-sok könyvvel, mert nem agitátor volt, hanem művész. A világ sokat változott közben s ő a harcok között önmagához, belső világához hűséggel, egy kicsit megváltoztatta a magyar irodalmat. Új formán szőtte a magyar vers szövetét, új vers-dikciót teremtett, nem képpel és hasonlattal újított, mint a régi újítók. Klasszikus, kiegyensúlyozott cselekvő alkat volt, aki két lábán járva a földön érezte a kozmoszt s átérezte embertársai panaszát. Erről írt, a panaszról a legtöbbet és az emberséges jövendőről. De hadd szóljon befejezésül Kassák maga:

 

Költő, harcos, katona és serény munkás vagyok egyszemélyben aki nem tartozik senkinek. Egymagában indult el az ösvényen melyről jól tudta, e zord világban sehová sem vezet s azért csak megy tovább a kétség bokrai és bánat vermei közt mint akinek magasra emelt vörös zászló int a távolból mint akit a pásztor kiválasztott a nyájból mondván – nyakadban a csengővel csöngesd szét a tájon sorsunk elnémulhatatlan énekét.

 

Az elnémulhatatlan és múlhatatlan dal énekese előtt hajtsuk meg hálánk és tiszteletünk zászlaját.