Új Babits-mű?

Könyvkiadásunk kezünkbe adta Babits Mihály „beszélgetőfüzeteit”, két vaskos kötetben, több mint ezer oldalon, a költő fényképével a fedőlapján. Az első kötet anyaga 1938-ból való, a másodiké 1940–41-ből. Az operációk miatt hangját vesztett, szólni képtelen költő keresett érintkezést környezetével, közölte kívánságait, panaszait, gondolatait a most sajtó alá rendezett papírfecniken, letépett naptár- meg noteszlapokon és a füzetekben. A megőrzött anyagot annak idején Török Sophie, majd most a példaszerű filológiai kiadásban Belia György egészítette ki jegyzetekkel. E lapszélen futó, helyzetfeltáró és magyarázó tájékoztatás nélkül bele sem foghatna az olvasó a hagyaték követésébe.

Az áldozatos filológus-munka eredményeként új, eddig lappangó Babits-művel gyarapodott hát irodalmunk? Rögtöni válasz helyett, próbáljunk a kérdésre a mai filológusfelfogás szempontjait is figyelembe véve felelni.

Korunkban a művészetkritika kénytelen így fogalmazni: művészeti tárgy mindaz, amit esztétikai gyönyörködtetés céljából kiállítanak. Legyen az kő, gyökér vagy konzervdoboz. E nem oktalanul kitágított meghatározás szellemében: írásmű mindaz, amit írnak – publikálás céljából. De bizonyos nagyságrenden felüli nagy írónál a publikálás szándéka sem feltétel: minden papírra vetett szó: mű. Egy levél, egy kérvény, talán még egy nyugta is.

Egyszerű olvasói ésszel nehéz persze erre rábólintani. Hol van akkor a köznapi élet és a mű közötti választóvonal? Van-e egyáltalában? És hol marad a művön belüli válogatás? Miért tart vissza, szinte kivétel nélkül, minden író zsengéket, sikertelen írásokat, ki nem dolgozott jegyzeteket az íróasztalában? Miért hagy el itt-ott megjelent írásaiból több-kevesebbet, mikor könyvbe rendezi őket? Miért törődik minden valamirevaló író írásai megszerkesztett rendjével és a rend szuggesztivitásával? (Lásd Ady szorosra zárt tematikai ciklusait vagy a Babits-verseskötetek kompozícióit.)

Vagy ez a törődés, ez a gond oktalan, sőt jogtalan?

Bizony az – legalábbis olybá tetszik, hogy az –, filológusaink buzgalma és könyvkiadásunk kialakult gyakorlata szerint. Nemcsak a kritikai, hanem a nagy tömegeknek szánt József Attila Összes versei kiadásban a költő minden zsengéje, minden keze vonása benne van. Minden, sőt annál is több, amit annak idején tudatosan elhagyott. Éspedig nem úgy, mint az Ady-összesben, nem függelékként. A Kosztolányi-összesbe is jegyzet, észrevétel nélkül visszakerült mindaz, amit a költő maga, élete végén, összes verseibe nem vett fel. Prózakötetei pedig hosszan, terjengősen közlik soha egybe nem gyűjtött, sok esetben okkal időtállónak nem tekintett írásait. Babits Mihály esszéinek várva várt kétkötetes pompás gyűjteménye (Esszék, tanulmányok), bár nem teljes gyűjtemény, egy sereg, a Gondolat és Írás sorozatba soha fel nem vett, könyvben nem publikált zsengével kezdődik. Pedig elrendezettségében mily szuggesztív, mennyire mértékszabó volt egykor az a sorozat! De most, a zsengéket is megelőzve, a Babits-esszék élén a tizennyolc éves egyetemi hallgató egy dolgozata áll, mely nem is irodalmi tárgyú.

Nem folytatom.

A Beszélgetőfüzetek második kötetének véletlenül csakugyan beszélgetést rögzítő 417. lapján – más alkalommal is jelzem a tényt – a következőket „mondja” Babits Rédey Tivadarnak, a Halász Gábor filológiai gondozásában éppen megjelent Vörösmarty Minden munkáiról: „És még egy hibája van: a sok fiatalkori zsenge stb. mű túlságosan egy sorban van a többiekkel, s alkalmas a laikus olvasót megzavarni s elriasztani. Gyulai ezt másképpen csinálta. Kisebb betűkkel kellett volna szedni, ahogy Gyulai is csinálta.”

Így Babits a zsengék közléséről. Még itt is, ebben a beszédet helyettesítő füzetben is; pontosan ugyanúgy, ahogyan részletesebben, nagyobb súllyal, megjelent írásaiban. Miért nem akadt meg ezen a szeme a sajtó alá rendezőnek? Igaz, más a zsengék és más a Beszélgetőfüzetek esete. Még ha minden szó Babits hiteles keze vonása is, nem írta Babits őket. Az írói megformálás legcsekélyebb szándéka sincs itt jelen. Lejegyzett beszélgetéscsokor tehát a kiadvány? A laikus olvasónak elég innen is, onnan is pár oldalt elolvasnia a két vaskos kötetből, hogy felpáráddzon benne a gyanú: a könyv címe eufemizmus. Ha a lapszélen futó jegyzetanyag megvilágítja is, hogy Babits esetenként egy-egy szót, mondatot kivel kívánt közölni, s ha a későbbiek során egy-egy irodalmat érintő megjegyzés is akad, vajon beszélgetés-e, és számít-e, hogy kinek szól a töredezett feljegyzés: „Fulladok, nagyon fáj, nem tudok köhögni, rettenetes ez, nem tudok nyelni, meghalok, ha elalszom, meghalok?” És mindez, mert nem a megörökítés vágya, hanem az élet, a betegség rettenetes kényszere hozta létre, egyik napról a másikra gyötrően ismétlődik; méghozzá a légzés és a testi anyagcserezavar minden megalázó mozzanatának új és új jelentkezésével.

Igaz, az operáció, majd az ápolói, orvosi gyakorlatlanság hosszan tartó kínzásai után (Babitsot heteken át fenyegeti, hogy egyik percről a másikra megfullad), vannak átmeneti jobb szakaszok is, amelyek változást mutatnak. Ezekben teret kap a mindennapi élet, melynek már vannak kéziratot, könyvet, szerkesztést érintő vonatkozásai is. Szavakat kap, néha még mondatokat is – és nemcsak a betegségről – egy-egy látogató, szó esik politikáról, irodalmi gondokról, és bő teret kap a költő kislánya, Ildikó, akivel a lábadozó Babits iskolai tananyagát korrepetálja.

De hát ami fő, az az irodalmi beszélgetések sora. Eszembe jutott, hogy Babits Mihály halálának napján vagy másnapján írótanoncként Sárközi Györggyel és Halász Gáborral töltöttem az estét, Szabó Zoltán Gül Baba utcai lakásán. Sárközi Babits egyik kedvence volt, Halász, talán nyilvános vitájuk miatt, távolabb állt tőle. De az este sivár szomorúságában, a gyászban, amely egész irodalmunkat egyformán sújtotta, Halász Gábor beszélni kezdett arról, hogy ki volt számára Babits. Azzal kezdte: sosem képzelte, hogy meghal, mielőtt Hitlert le nem verik. Hogy ezt az erkölcsi elégtételt meg nem éri. S azzal folytatta: legutoljára, amikor nála járt, az angol regényről beszélgettek. Hogy a némával, a haldoklóval tudott a legjobban beszélni egész Magyarországon. Megkerestem a kötetben ezt a beszélgetést. Íme, ez a nyoma: „Ennyit összeírni” (Török Sophie jegyzete szerint ez a Halász szerkesztette Justh Zsigmond Naplójára vonatkozik.) „És különben alig olvasok… Nem esett rosszul neked, hogy” (ti. felvette új kötetébe, az Írók két háború között-be a Halásszal vitázó cikket.) „Detektív, Sárközi küldte Athenaeum… Még egyet kaptam. Grey Dawn, Constant nymph”. Majd egy nem angol, hanem francia történész munkáját említi Babits. Aztán néhány irodalomra vonatkozó mondattöredék: „Rém rossz tud lenni minden romantikus”. Meg ilyesfélék: „Hogy változott a stílus… Hogy miért becsülték ennyire, nem tudom.” Végül két-három félmondat a fájdalomról, a betegségről.

Azt a beszélgetést tehát, amire Halász Gábor emlékezett, nem idézi fel a beszélgetőfüzet. Lehet, hogy más beszélgetőpartner más beszélgetését jobban megörökíti. Számomra a legtöbb rekonstruálhatatlan. De még ha részben rekonstruálható is, mint azokon a helyeken, ahol Babits a Baumgarten-díjra szóba kerülők nevét írja össze, tárgyalja meg, s egy-egy jelzővel, mondattal minősíti őket, úgy kell-e venni a kínnal leírt, odavetett szót, mint Babits meglatolt, nyilvánosságra szánt szavát? Szabad-e, jogos-e Szerb Antalról beszélve, kinek éppen akkor ad Baumgarten-díjat, idézni a füzetben írtakat: „Hát Halász különb anyag, mint Szerb. Igazabb. Nem zsurnalisztikus. Szerb Antal nagyon megalkuvó kritikákat is írt.”

A kiadvánnyal kapcsolatban ez azonban a legkisebb kételyem. Nem Szerb Antal vagy bárki más sérelme bánt, hanem – hadd mondjam ki végül – magáé Babitsé. Az emberi személyiség testi mivoltának van egy olyan köre, amely teljességgel zárt, amelyhez senkinek semmi köze – csak az orvos, az ápoló, a legközvetlenebb családtag tolakodhat be zavar, betegség esetén. Átmenetileg. A kiadvány ide von be bennünket. Tartósan, indiszkréten. Valójában nem naplót ad, vagy ahogyan bizony megtévesztően hirdeti: beszélgetőfüzeteket, hanem a felbomló test, az elakadt funkciójú szervek, a lassú kínhalál vergődésének véletlenül fennmaradt dokumentumait. Babits Mihály kálváriájának, melynek iszonyatos és megalázó szenvedéseit önnön teste okozta, vannak irodalmat, irodalomtörténetet érintő pillanatai, mikor Babits szelleme a kínokon felülemelkedett. Ezeket kétségtelenül érdemes lett volna az anyagból kiszűrni, és a tudósok számára nyilvánosságra hozni. De ez a teljességében a nagyközönség elé tárt egész nem más, mint a légszomj, az anyagcserezavar, a fájdalom és halálfélelem és a sikertelen orvoslás haláltánca. Szörnyűséges és kínzó olvasmány önmagában is, ha ismeretlen volna számunkra az, aki elszenvedi. Még kínzóbb, még gyötrőbb annak, akinek valami köze is van Babits Mihályhoz, szelleméhez, művészetéhez, emberi nagyságához. Jogunk van-e azt a pillanatot, amikor a tett és az emberi személyiség elválik a testtől, a test szemszögéből végigkövetni? A tetthez, a fénylőn ránk maradóhoz, csatolni azt, ami fizikai bomlás?

A beszélgetőfüzetekből azt tudja meg az olvasó, orvosi, csaknem naturális intimitásban, hogy milyen meghalni. S leszűrheti belőle, hogy a jó halál a legnagyobb adomány.

De ezt nem Babits Mihály műve mondja el – ne tévedjünk –, hanem a szenvedő test hörgése, jajgatása.