A kétfelől is cenzúrázott Babits

Szabó Zoltán, akinek szobrát a napokban avatta föl Göncz Árpád, és az Élet és Irodalomban kolumnás cikkben értékelte a falukutatáson is túlmutató munkásságát, a harmincas évek legvégén – mint ismeretes – Szellemi Honvédelem címen nagyszabású publicisztikai vállalkozásba kezdett. A magyarság szellemi tudatát akarta erősíteni, hazaszeretetét, önismeretét fokozni az idegen befolyás kísértésével szemben. Sem nem nacionalista, sem nem „világforradalmi” módon – ahogyan Göncz Árpád találóan kifejtette. A Szellemi Honvédelem nem csak cikkek, tanulmányok, elmélkedések eszmemenetével igyekezett a helyes magyar gondolkodást, a politika és a szellem egységét elmélyíteni, hanem a régi nagyok, költők, politikai gondolkodók idézésével erősítette a hagyományt.

Akkoriban, úgy 1939 elején, egy közösen eltöltött este alkalmával, Szabó Zoltán felvetette, hogy a népszerű publikálás céljából jó volna divatos módon kalendáriumot csinálni. Így jött létre hamarosan a Szellemi Honvédelem Naptára. A szokott naptároknál lényegesen intellektuálisabb tartalommal, de mégis kalendáriumjelleggel. Mégpedig az ország szellemi embereinek közös összefogásával. Nem csak az egykori falukutató írók vettek részt benne, Erdei Ferenctől, Veres Pétertől kezdve Illyés Gyula nagyszabású, egyetemes munkásságán át, hanem ott voltak a nácizmus ideológiájával szembeforduló magyar szellemi élet reprezentánsai is. Szekfű Gyulától, Kassák Lajostól, Móricz Zsigmondtól Szabó Dezsőig, Márai Sándorig, Tamási Áronig. És folytathatnám összefogásukat. Sik Sándortól Kodolányi Jánosig, Csécsy Imrétől, Pethő Sándortól Cs. Szabóig, Kereszturyig, a szociáldemokrata Millok Sándorig. Felsorolásukból fontos neveket így is kihagytam.

Szabó Zoltán még a nagybeteg Babitshoz is elment és verset kért tőle a naptár számára. S mivel Szabó Zoltán egy sereg szerkesztői munkát bízott rám (többek között velem íratta a magyar történelmi múlt fordító pillanatainak kalendáriumszerű, havonkénti megjelenítését), így némi háryjánoskodással, fiatalos öntömjénezéssel már-már úgy képzelhettem, hogy a Babits versnek én is felkérője-megrendelője voltam. Ha így volt, ha sem, 21 évesen dicsőség volt ez a javából. Felemelő, elképesztő érzés volt, hogy Babits Ezerkilencszáznegyven című nagy hazafias versét még a kéziratban kézbe vehettem, s egyáltalán hogy a Naptárban Babits verse mellett nekem is szerepelhetett írásom.

Nem méltatom, hogy a Szellemi Honvédelem Naptárában milyen vers a Babitsé. Hogy ez a késői vers a nagy nemzeti békeversek közül való, a Húsvét előtthöz, a Fortissimóhoz közel álló, s egyben utolsó szakaszában, mint az Ősz és tavasz között a múlás sejtelmét is érzékeltető.

Mindenesetre olyan vers, amelynek nemzeti tartalmait egy bizonyos politikai irányzat sajátos módon nem tűrte. A Naptár megjelentetése után, az új kiadásban cenzúrázta a verset. Cenzúrázta, mégpedig folyamatosan, mindkét politikai irányzat idején. Ahogy Kelevéz Ágnes, az 1993-as, kivételes gondossággal szerkesztett Babits Mihály összes versei című kötet utószavában megírta, cenzúrázta előbb 1942-ben. Akkor, 1942-ben ez volt a cenzúrázás személytelen megfogalmazása: „A fiatal katona és a Ne halált, ne ily harcot című verseket, valamint az Ezerkilencszáznegyven és Talán a vízözön… című versek néhány sorát nem vehettük be a kötetbe.” Ahogy Kelevéz Ágnes írja: „Babits háborúellenes versei közül azok ítéltettek némaságra, amelyek a feltüzelendő harci szellemet közvetlenül gyöngíthették volna, személyesen a kiszemelt áldozathoz, a harctérre induló katonákhoz szólhattak volna”. (Már benne voltunk a háborúban.)

Tehát, hogy pontos legyek, kimaradt az Ezerkilencszáznegyven következő versszaka:

Immár a népeket terelik mint nyájat, / emberek futkosnak, mint riadt patkányok, / városok lángolnak telhetetlen tűzben, / nemzetek halálát engedte az Isten. // Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag. / Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat. / Szemed úgy száll szerte, mint a bibliai / özönben a Noé csapzott galambjai.

1945-ben Török Sophie sajtórendezése alapján volt a versnek azért egy teljes nyomata is. De lám, milyen a sors. A Rozgonyi Iván szerkesztette és Szabolcsi Miklós által szaklektorált példány ugyan másként hagyott ki verseket, mint a megelőző cenzúrázás. Kihagyta a Vásár, Szíttál-e lassú mérgeket?, Csonka Magyarország, Áldás a magyarra, Erdély című verseket, megkurtította a Dal az esztergomi bazilikáról, a Hazám című vers egy-egy szakaszát (más szempontú, nagyobb pusztítást végzett az oeuvre terén, mint az 1942-es kiadás), ám változatlanul kihagyta az imént idézett Ezerkilencszáznegyven harmadik szakaszát. (Pedig „béke” volt, kádárizmus – Rákosiék addig nem engedték kiadatni a Babits-gyűjteményeket.)

S mint az 1942-es kiadásból, az Ezerkilencszáznegyven című vers változatlanul kurtítva maradt 1961-ben, 63-ban, 68-ban, 71-ben és 74-ben. És csak 1993-ban, mint mondtuk, Kelevéz Ágnes gondozásában lett teljes Babits Mihály valóban Összegyűjtött versei. Hány év telt el közben? Több, mint fél évszázad. A cenzúrázatlan vers utolsó strófájának, hisszük, örök emlékezetre szóló szavait hadd idézzük fel hát végül.

Mi minden voltál már nekem, édes hazám! / De most érzem csak, hogy mi voltál igazán. / Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled, / s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett. // Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa, / mint fához a levél, hulltomig kapcsolva, / mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, / mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.