A Babits-családfa

Babits Mihályt egyszer láttam gimnazista koromban. Egy népművelési előadáson – sivár iskolateremben – olvasta föl, zihálta el rossz lélegzetével küzdve a Mint különös hírmondót. Az embert, mondják, megcsalják az emlékei. De fordítva is igaz, az ember megcsalja az emlékeit. Átstilizálja őket, kiszínezi, felnagyítja. Annyi Babits-képet látva azóta, időbeli változásában is követhetve Babits feledhetetlen arcát, könnyű volna most összerakni belőlük, hogy milyen volt az a tizenhét évesen megpillantott Babits. Könnyű volna „emlékezni” rá. De az emberi emlékezet, sajnos, a látványt felejti a legsebesebben; vagy legalábbis a látvány területén működik a legkiszámíthatatlanabb, legkínzóbb kihagyásokkal. Nem tudom – az emlékeimből legalábbis nem –, milyen volt akkor Babits. Szikár, barnás, sötét? – úgy tetszik, lehet. (Mondják, mindig is ilyen volt.) Nem tudom, feszélyezett volt-e (mondják, mindig is az volt), gyötrött volt-e, betegségtől kínzott (az lehetett már), nem tudom, hogyan mozgott, milyen gesztusokkal olvasott fel. Nincs emlékem se alakról, se arcvonásról. De a hangjáról van, a versről van, a vers hatásáról van.

Annak az emelt, szorított torokhangon kántáló s a szóvégi mássalhangzókat szokatlanul kiemelő versolvasásnak tónusát, színeit ma is fel tudom idézni. A hangot, Babits versolvasó hangját csaknem imitálni tudom. Ez annak a „találkozásnak” egyetlen személyhez kötött emléke. A többihez, ami történt, már nem, vagy csak alig kellett a nagy költő eleven jelenléte. Csak a vers kellett és a versolvasó.

A felkavaró és a mű szépségével betelni nem tudó műélvezetre nincs szavunk. Csak azt tudjuk, hogy fiatalon, fogékonyságunk teljében van benne valami extatikus (s ezt is csak utólag, fogékonyságunkat vesztve, regisztráljuk). Van benne valami lényünk legmélyét hullámoztató, valami visszatérésre, ismétlésre kényszerítő, csillapíthatatlan. Újra és újra elolvasni a verset? Persze, természetesen. Betéve megtanulni? Ahogy másnap a Nyugatból kimásolva betéve megtanultam. Igen, de a kapcsolat, az ilyen kapcsolat így se nyugszik el, így se hűl ki; él, dolgozik tovább, vele marad az emberrel. Beépül, részévé lesz.

De miért éppen ez a vers, a Mint különös hírmondó? Nagy vers persze, a babitsi oeuvre-ben is a legnagyobbak közül való. De hogy egy tizenhét éves diák éppen attól rendüljön meg, éppen az váltsa ki benne a műélvezet legteljét, hogy a költő elmondja: itt az ősz, jön a tél, jön a halál, ezen ma is csodálkozva töröm a fejemet. S csodálkozásom nyilván abból fakad, hogy valamiként szűkös-személytelenül fogjuk fel az olvasó és a költő viszonyát. Hogy ez a kapcsolat a valóságban alanyibb, érzelmileg dúsabban telített, a rokonszenv és az átélés-azonosulás szálaival szorosabban egybekötött, mintsem gondoljuk. Egyszer már leírtam – s véletlenül éppen Babitsról beszélve –, hogy a költő, a nagy költő, rokonunk, gyakran jobban ismert, mélyebben szeretett a vérszerinti rokonainknál.

S ehhez a rokonsághoz csak a művek kellenek. Nem is igen kell láthatóan vagy látványosan maga a költő; a foszló, alaktalan emlékek mutatják, nekem se kellett feltétlenül. A Mint különös hírmondó hatása bőven elő volt készítve rendszeres Babits-olvasással. S idővel, nagyon hamar megtetéződött, kiegészült jó néhány hasonló, egy életre szóló olvasói élménnyel, melyhez már csak távolról rögzült a feledhetetlen Babits-hang, s a költő ködösen látott sötét-szikár alakja.

A Babits-családfa – ahogyan minden nagy költőnké – tehát nyitott ma is. Babitscsal – ahogy a többiekkel is – rokonságra lehet lépni. Nemcsak úgy, ahogy a költő-utódok teszik, akik – hajlamuk szerint válogatva – Csokonaiban, Vörösmartyban vagy Aranyban mindenképpen ősüket, dédjüket látják, Petőfiben, Adyban, József Attilában apjukat, bátyjukat, s gyakran költőleg kamatoztatják is – igen helyesen cselekedve – a rájuk szállt örökséget. Ez az olvasói rokonság már-már önzetlenebb és másféleképpen is kamatozik.

De vajon élünk-e lehetőségével eléggé? Könnyű-e napjainkban belekerülni e látszólag nyitott Babits-családfába?

Nem könnyű. Miért?

Születésének kilencvenedik évfordulójára emlékezve és több mint harminc évvel a halála után talán higgadtabban gondolkozhatunk a kérdésen, mint amikor még elevenen éltek a személyéhez kapcsolódó ellen- és rokonszenvek; tárgyilagosabban, amikor már nincs a műve körül eleven esztétikai harc. Kettős sáncgyűrű az, ami az olvasókat, s főként a fiatalokat útjukon Babitshoz megtorpantja. Az első akadályt a kettő közül még könnyen veheti, átugorhatja a szenvedélyes olvasó: ez műveinek részbeni kiadatlansága. De azért mégsem olyan egyszerű dolog ez, s nem intézhető el azzal, hogy a verseit, műfordításait, s néhány szépprózai könyvét bárki bármikor a kezébe veheti. Nem tudok jobbat ennél a nagyképű kifejezésnél: Babits életműve egyetemes. Szomjú intellektusának, s hogy Vörösmartytól vegyem a jelzőt, lángoló, gondos eszének, felfokozott érzékenységének költői kifejezéséhez hozzá tartozik közvetlenül gondolati feldolgozása. Költészetéhez a tanulmányai. Az egyik közülük önmagában – bármi lenyűgöző is – csak profilkép.

Mondjam itt el, próbáljam jelezni, mennyi mindent jelentett a magyar irodalmi és szellemi gondolkozás egykori deprovincializálódása szempontjából ez a napjainkban talán szándéktalanul árnyékban hagyott babitsi félprofil? Mondjam, hogy irodalmunkat ő mérte fel először „világirodalmi szemekkel”, ő tudatosította elsőként – alapjaiban ma is érvényesen – Ady univerzális nagyságát, társadalmi és költői céljainak mineműségét, mondjam, hogy irodalmunk nagyjainak sorát ma is mindnyájunknak bátorságot adó belső műértéssel rajzolta meg – ha egy-egy tollvonásával itt-ott vitatkozunk is (jaj annak, akivel félszázad után már vitatkozni sem fognak); mondjam, hogyan óvta, micsoda hévvel, irodalmi önszemléletünk tisztaságát (paizsal és dárdával); mondjam, hogy miként figyelt a világra, mondjam, hogy „Kiáltvány a békéről”, hogy „Bergson”, hogy „Az írástudók felelőssége”?

Beszéljünk inkább a másik sáncgyűrűről. Az nagyobb akadály. Ha nem volna félreérthető, legszívesebben ide idézném, Babitsra alkalmaznám Rilke paradoxonát: „A hírnév nem egyéb, mint egy névhez tapadt félreértések összessége”. Már legalábbis a róla szállongó, felületes hírnév. Mert ez a szájról szájra adott, bizonytalan közhit – nem az olvasáson alapuló –, mintha már az életében is ellentétesen alakult volna minden az e téren megszokott hagyománnyal. A művészetben aranyszabály: a művész rangját legjava művei adják. S bizony nem a gyengéiről vagy a tévedéseiről híres. De vajon hogy áll ezzel Babits, nemcsak az értesültség szintjén, hanem iskolakönyveinkben, egyetemi jegyzeteinkben?

Az ő hírneve, legendája többnyire nem is művén alapszik, hanem mellékes körülmények pontatlan ismertetésén, látszatok egyoldalú beállításán, erőszakolt irodalomtörténeti konstrukciók megrögzülésén. Mintha Csokonait kollégiumi kicsapatásának így-úgy suttogott történetén mérnénk, s verseit Kölcsey remekművet átjavító, értetlen esztétikáján. Nem hiszünk Adynak, aki pedig az örökösen előráncigált Ady–Babits ellentétben letette a voksát, nem hiszünk a Magademésztő József Attilájának, nem hiszünk a szemtanú Illyés Gyulának, aki pedig már 1954-ben pontról pontra cáfolta a rossz legendát. „Meggondolom még egyszer, amit ki fogok mondani: alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében is, halálában is, mint Babits Mihályt.” Babitsról fiataloknak beszélve vallott így.

S ez a hitetlenség, mely ki tudja, milyen avult vagy egyenesen reakciós réges régi indulatokból is táplálkozik (lásd például Szabó Dezső: Filozopter az irodalomban című cikkét), ez az autentikusok vallomását félrevető hitetlenség: baj. A szeretet kényes. Az olvasói szeretet talán a legkényesebb. Választott rokonná nem leszünk fenntartásokkal, kénytelen elnézéssel. Ólomnehéz súlyokkal terhelten nem futunk neki sáncnak.

Minden nemzedék szinte kényszeresen igyekszik átadni kincseit az utódoknak. Szellemi kincstárunk kulcsát nemhogy féltve őrizzük, hanem egyenesen rátukmáljuk az utánunk jövőkre. Aggódva-megosztva így ápoljuk nemzeti hagyományainkat. Babits Mihály teoretikus nézeteinek leghevesebb mai bírálói se hiszik azt, hogy műve kihagyható a nemzeti hagyományból. Hogy annak nem mélyen szerves, és egy átmeneti korból korunk felé előremutató része. Nem hiszi senki, hogy a babitsi tekintet nyugtalan erkölcsi vizsgálódása, a szellem egész világra tárt, univerzális fogékonysága, a tudatos elme magát emésztő mélysége és tisztasága (s mindezeknek művészi eredménye) mellőzhető pillére volna annak a szellemi ívnek, mely Vörösmartytól és Madáchtól József Attiláig és tovább vezet, s melyet korunk tudatosan, kiszélesítve készít a jövőnek. Igaz, Babitsnak más szellemi koordináta-rendszere volt, mint a miénk. De Vörösmartyé is más volt, és Madáché is más.

A megemlékezés azonban nem a viták ideje, s bár volnának érveim, nem az érvelésé. Befejezésül nem mondhatok mást: ideje volna talán – annyi év s indulat elmúltával – a kényes olvasói szeretetre is tekintettel széthányni a sáncokat. Megnyitni a Babits-családfát. Szükségünk volna rá.