A Babits-családfa

 

A Babits-családfa

Babits Mihályt egyszer láttam gimnazista koromban. Egy népművelési előadáson – sivár iskolateremben – olvasta föl, zihálta el rossz lélegzetével küzdve a Mint különös hírmondót. Az embert, mondják, megcsalják az emlékei. De fordítva is igaz, az ember megcsalja az emlékeit. Átstilizálja őket, kiszínezi, felnagyítja. Annyi Babits-képet látva azóta, időbeli változásában is követhetve Babits feledhetetlen arcát, könnyű volna most összerakni belőlük, hogy milyen volt az a tizenhét évesen megpillantott Babits. Könnyű volna „emlékezni” rá. De az emberi emlékezet, sajnos, a látványt felejti a legsebesebben; vagy legalábbis a látvány területén működik a legkiszámíthatatlanabb, legkínzóbb kihagyásokkal. Nem tudom – az emlékeimből legalábbis nem –, milyen volt akkor Babits. Szikár, barnás, sötét? – úgy tetszik, lehet. (Mondják, mindig is ilyen volt.) Nem tudom, feszélyezett volt-e (mondják, mindig is az volt), gyötrött volt-e, betegségtől kínzott (az lehetett már), nem tudom, hogyan mozgott, milyen gesztusokkal olvasott fel. Nincs emlékem se alakról, se arcvonásról. De a hangjáról van, a versről van, a vers hatásáról van.

Annak az emelt, szorított torokhangon kántáló s a szóvégi mássalhangzókat szokatlanul kiemelő versolvasásnak tónusát, színeit ma is fel tudom idézni. A hangot, Babits versolvasó hangját csaknem imitálni tudom. Ez annak a „találkozásnak” egyetlen személyhez kötött emléke. A többihez, ami történt, már nem, vagy csak alig kellett a nagy költő eleven jelenléte. Csak a vers kellett és a versolvasó.

A felkavaró és a mű szépségével betelni nem tudó műélvezetre nincs szavunk. Csak azt tudjuk, hogy fiatalon, fogékonyságunk teljében van benne valami extatikus (s ezt is csak utólag, fogékonyságunkat vesztve, regisztráljuk). Van benne valami lényünk legmélyét hullámoztató, valami visszatérésre, ismétlésre kényszerítő, csillapíthatatlan. Újra és újra elolvasni a verset? Persze, természetesen. Betéve megtanulni? Ahogy másnap a Nyugatból kimásolva betéve megtanultam. Igen, de a kapcsolat, az ilyen kapcsolat így se nyugszik el, így se hűl ki; él, dolgozik tovább, vele marad az emberrel. Beépül, részévé lesz.

De miért éppen ez a vers, a Mint különös hírmondó? Nagy vers persze, a babitsi oeuvre-ben is a legnagyobbak közül való. De hogy egy tizenhét éves diák éppen attól rendüljön meg, éppen az váltsa ki benne a műélvezet legteljét, hogy a költő elmondja: itt az ősz, jön a tél, jön a halál, ezen ma is csodálkozva töröm a fejemet. S csodálkozásom nyilván abból fakad, hogy valamiként szűkös-személytelenül fogjuk fel az olvasó és a költő viszonyát. Hogy ez a kapcsolat a valóságban alanyibb, érzelmileg dúsabban telített, a rokonszenv és az átélés-azonosulás szálaival szorosabban egybekötött, mintsem gondoljuk. Egyszer már leírtam – s véletlenül éppen Babitsról beszélve –, hogy a költő, a nagy költő, rokonunk, gyakran jobban ismert, mélyebben szeretett a vérszerinti rokonainknál.

S ehhez a rokonsághoz csak a művek kellenek. Nem is igen kell láthatóan vagy látványosan maga a költő; a foszló, alaktalan emlékek mutatják, nekem se kellett feltétlenül. A Mint különös hírmondó hatása bőven elő volt készítve rendszeres Babits-olvasással. S idővel, nagyon hamar megtetéződött, kiegészült jó néhány hasonló, egy életre szóló olvasói élménnyel, melyhez már csak távolról rögzült a feledhetetlen Babits-hang, s a költő ködösen látott sötét-szikár alakja.

A Babits-családfa – ahogyan minden nagy költőnké – tehát nyitott ma is. Babitscsal – ahogy a többiekkel is – rokonságra lehet lépni. Nemcsak úgy, ahogy a költő-utódok teszik, akik – hajlamuk szerint válogatva – Csokonaiban, Vörösmartyban vagy Aranyban mindenképpen ősüket, dédjüket látják, Petőfiben, Adyban, József Attilában apjukat, bátyjukat, s gyakran költőleg kamatoztatják is – igen helyesen cselekedve – a rájuk szállt örökséget. Ez az olvasói rokonság már-már önzetlenebb és másféleképpen is kamatozik.

De vajon élünk-e lehetőségével eléggé? Könnyű-e napjainkban belekerülni e látszólag nyitott Babits-családfába?

Nem könnyű. Miért?

Születésének kilencvenedik évfordulójára emlékezve és több mint harminc évvel a halála után talán higgadtabban gondolkozhatunk a kérdésen, mint amikor még elevenen éltek a személyéhez kapcsolódó ellen- és rokonszenvek; tárgyilagosabban, amikor már nincs a műve körül eleven esztétikai harc. Kettős sáncgyűrű az, ami az olvasókat, s főként a fiatalokat útjukon Babitshoz megtorpantja. Az első akadályt a kettő közül még könnyen veheti, átugorhatja a szenvedélyes olvasó: ez műveinek részbeni kiadatlansága. De azért mégsem olyan egyszerű dolog ez, s nem intézhető el azzal, hogy a verseit, műfordításait, s néhány szépprózai könyvét bárki bármikor a kezébe veheti. Nem tudok jobbat ennél a nagyképű kifejezésnél: Babits életműve egyetemes. Szomjú intellektusának, s hogy Vörösmartytól vegyem a jelzőt, lángoló, gondos eszének, felfokozott érzékenységének költői kifejezéséhez hozzá tartozik közvetlenül gondolati feldolgozása. Költészetéhez a tanulmányai. Az egyik közülük önmagában – bármi lenyűgöző is – csak profilkép.

Mondjam itt el, próbáljam jelezni, mennyi mindent jelentett a magyar irodalmi és szellemi gondolkozás egykori deprovincializálódása szempontjából ez a napjainkban talán szándéktalanul árnyékban hagyott babitsi félprofil? Mondjam, hogy irodalmunkat ő mérte fel először „világirodalmi szemekkel”, ő tudatosította elsőként – alapjaiban ma is érvényesen – Ady univerzális nagyságát, társadalmi és költői céljainak mineműségét, mondjam, hogy irodalmunk nagyjainak sorát ma is mindnyájunknak bátorságot adó belső műértéssel rajzolta meg – ha egy-egy tollvonásával itt-ott vitatkozunk is (jaj annak, akivel félszázad után már vitatkozni sem fognak); mondjam, hogyan óvta, micsoda hévvel, irodalmi önszemléletünk tisztaságát (paizsal és dárdával); mondjam, hogy miként figyelt a világra, mondjam, hogy „Kiáltvány a békéről”, hogy „Bergson”, hogy „Az írástudók felelőssége”?

Beszéljünk inkább a másik sáncgyűrűről. Az nagyobb akadály. Ha nem volna félreérthető, legszívesebben ide idézném, Babitsra alkalmaznám Rilke paradoxonát: „A hírnév nem egyéb, mint egy névhez tapadt félreértések összessége”. Már legalábbis a róla szállongó, felületes hírnév. Mert ez a szájról szájra adott, bizonytalan közhit – nem az olvasáson alapuló –, mintha már az életében is ellentétesen alakult volna minden az e téren megszokott hagyománnyal. A művészetben aranyszabály: a művész rangját legjava művei adják. S bizony nem a gyengéiről vagy a tévedéseiről híres. De vajon hogy áll ezzel Babits, nemcsak az értesültség szintjén, hanem iskolakönyveinkben, egyetemi jegyzeteinkben?

Az ő hírneve, legendája többnyire nem is művén alapszik, hanem mellékes körülmények pontatlan ismertetésén, látszatok egyoldalú beállításán, erőszakolt irodalomtörténeti konstrukciók megrögzülésén. Mintha Csokonait kollégiumi kicsapatásának így-úgy suttogott történetén mérnénk, s verseit Kölcsey remekművet átjavító, értetlen esztétikáján. Nem hiszünk Adynak, aki pedig az örökösen előráncigált Ady–Babits ellentétben letette a voksát, nem hiszünk a Magademésztő József Attilájának, nem hiszünk a szemtanú Illyés Gyulának, aki pedig már 1954-ben pontról pontra cáfolta a rossz legendát. „Meggondolom még egyszer, amit ki fogok mondani: alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében is, halálában is, mint Babits Mihályt.” Babitsról fiataloknak beszélve vallott így.

S ez a hitetlenség, mely ki tudja, milyen avult vagy egyenesen reakciós réges régi indulatokból is táplálkozik (lásd például Szabó Dezső: Filozopter az irodalomban című cikkét), ez az autentikusok vallomását félrevető hitetlenség: baj. A szeretet kényes. Az olvasói szeretet talán a legkényesebb. Választott rokonná nem leszünk fenntartásokkal, kénytelen elnézéssel. Ólomnehéz súlyokkal terhelten nem futunk neki sáncnak.

Minden nemzedék szinte kényszeresen igyekszik átadni kincseit az utódoknak. Szellemi kincstárunk kulcsát nemhogy féltve őrizzük, hanem egyenesen rátukmáljuk az utánunk jövőkre. Aggódva-megosztva így ápoljuk nemzeti hagyományainkat. Babits Mihály teoretikus nézeteinek leghevesebb mai bírálói se hiszik azt, hogy műve kihagyható a nemzeti hagyományból. Hogy annak nem mélyen szerves, és egy átmeneti korból korunk felé előremutató része. Nem hiszi senki, hogy a babitsi tekintet nyugtalan erkölcsi vizsgálódása, a szellem egész világra tárt, univerzális fogékonysága, a tudatos elme magát emésztő mélysége és tisztasága (s mindezeknek művészi eredménye) mellőzhető pillére volna annak a szellemi ívnek, mely Vörösmartytól és Madáchtól József Attiláig és tovább vezet, s melyet korunk tudatosan, kiszélesítve készít a jövőnek. Igaz, Babitsnak más szellemi koordináta-rendszere volt, mint a miénk. De Vörösmartyé is más volt, és Madáché is más.

A megemlékezés azonban nem a viták ideje, s bár volnának érveim, nem az érvelésé. Befejezésül nem mondhatok mást: ideje volna talán – annyi év s indulat elmúltával – a kényes olvasói szeretetre is tekintettel széthányni a sáncokat. Megnyitni a Babits-családfát. Szükségünk volna rá.

 

A kétfelől is cenzúrázott Babits

Szabó Zoltán, akinek szobrát a napokban avatta föl Göncz Árpád, és az Élet és Irodalomban kolumnás cikkben értékelte a falukutatáson is túlmutató munkásságát, a harmincas évek legvégén – mint ismeretes – Szellemi Honvédelem címen nagyszabású publicisztikai vállalkozásba kezdett. A magyarság szellemi tudatát akarta erősíteni, hazaszeretetét, önismeretét fokozni az idegen befolyás kísértésével szemben. Sem nem nacionalista, sem nem „világforradalmi” módon – ahogyan Göncz Árpád találóan kifejtette. A Szellemi Honvédelem nem csak cikkek, tanulmányok, elmélkedések eszmemenetével igyekezett a helyes magyar gondolkodást, a politika és a szellem egységét elmélyíteni, hanem a régi nagyok, költők, politikai gondolkodók idézésével erősítette a hagyományt.

Akkoriban, úgy 1939 elején, egy közösen eltöltött este alkalmával, Szabó Zoltán felvetette, hogy a népszerű publikálás céljából jó volna divatos módon kalendáriumot csinálni. Így jött létre hamarosan a Szellemi Honvédelem Naptára. A szokott naptároknál lényegesen intellektuálisabb tartalommal, de mégis kalendáriumjelleggel. Mégpedig az ország szellemi embereinek közös összefogásával. Nem csak az egykori falukutató írók vettek részt benne, Erdei Ferenctől, Veres Pétertől kezdve Illyés Gyula nagyszabású, egyetemes munkásságán át, hanem ott voltak a nácizmus ideológiájával szembeforduló magyar szellemi élet reprezentánsai is. Szekfű Gyulától, Kassák Lajostól, Móricz Zsigmondtól Szabó Dezsőig, Márai Sándorig, Tamási Áronig. És folytathatnám összefogásukat. Sik Sándortól Kodolányi Jánosig, Csécsy Imrétől, Pethő Sándortól Cs. Szabóig, Kereszturyig, a szociáldemokrata Millok Sándorig. Felsorolásukból fontos neveket így is kihagytam.

Szabó Zoltán még a nagybeteg Babitshoz is elment és verset kért tőle a naptár számára. S mivel Szabó Zoltán egy sereg szerkesztői munkát bízott rám (többek között velem íratta a magyar történelmi múlt fordító pillanatainak kalendáriumszerű, havonkénti megjelenítését), így némi háryjánoskodással, fiatalos öntömjénezéssel már-már úgy képzelhettem, hogy a Babits versnek én is felkérője-megrendelője voltam. Ha így volt, ha sem, 21 évesen dicsőség volt ez a javából. Felemelő, elképesztő érzés volt, hogy Babits Ezerkilencszáznegyven című nagy hazafias versét még a kéziratban kézbe vehettem, s egyáltalán hogy a Naptárban Babits verse mellett nekem is szerepelhetett írásom.

Nem méltatom, hogy a Szellemi Honvédelem Naptárában milyen vers a Babitsé. Hogy ez a késői vers a nagy nemzeti békeversek közül való, a Húsvét előtthöz, a Fortissimóhoz közel álló, s egyben utolsó szakaszában, mint az Ősz és tavasz között a múlás sejtelmét is érzékeltető.

Mindenesetre olyan vers, amelynek nemzeti tartalmait egy bizonyos politikai irányzat sajátos módon nem tűrte. A Naptár megjelentetése után, az új kiadásban cenzúrázta a verset. Cenzúrázta, mégpedig folyamatosan, mindkét politikai irányzat idején. Ahogy Kelevéz Ágnes, az 1993-as, kivételes gondossággal szerkesztett Babits Mihály összes versei című kötet utószavában megírta, cenzúrázta előbb 1942-ben. Akkor, 1942-ben ez volt a cenzúrázás személytelen megfogalmazása: „A fiatal katona és a Ne halált, ne ily harcot című verseket, valamint az Ezerkilencszáznegyven és Talán a vízözön… című versek néhány sorát nem vehettük be a kötetbe.” Ahogy Kelevéz Ágnes írja: „Babits háborúellenes versei közül azok ítéltettek némaságra, amelyek a feltüzelendő harci szellemet közvetlenül gyöngíthették volna, személyesen a kiszemelt áldozathoz, a harctérre induló katonákhoz szólhattak volna”. (Már benne voltunk a háborúban.)

Tehát, hogy pontos legyek, kimaradt az Ezerkilencszáznegyven következő versszaka:

Immár a népeket terelik mint nyájat, / emberek futkosnak, mint riadt patkányok, / városok lángolnak telhetetlen tűzben, / nemzetek halálát engedte az Isten. // Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag. / Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat. / Szemed úgy száll szerte, mint a bibliai / özönben a Noé csapzott galambjai.

1945-ben Török Sophie sajtórendezése alapján volt a versnek azért egy teljes nyomata is. De lám, milyen a sors. A Rozgonyi Iván szerkesztette és Szabolcsi Miklós által szaklektorált példány ugyan másként hagyott ki verseket, mint a megelőző cenzúrázás. Kihagyta a Vásár, Szíttál-e lassú mérgeket?, Csonka Magyarország, Áldás a magyarra, Erdély című verseket, megkurtította a Dal az esztergomi bazilikáról, a Hazám című vers egy-egy szakaszát (más szempontú, nagyobb pusztítást végzett az oeuvre terén, mint az 1942-es kiadás), ám változatlanul kihagyta az imént idézett Ezerkilencszáznegyven harmadik szakaszát. (Pedig „béke” volt, kádárizmus – Rákosiék addig nem engedték kiadatni a Babits-gyűjteményeket.)

S mint az 1942-es kiadásból, az Ezerkilencszáznegyven című vers változatlanul kurtítva maradt 1961-ben, 63-ban, 68-ban, 71-ben és 74-ben. És csak 1993-ban, mint mondtuk, Kelevéz Ágnes gondozásában lett teljes Babits Mihály valóban Összegyűjtött versei. Hány év telt el közben? Több, mint fél évszázad. A cenzúrázatlan vers utolsó strófájának, hisszük, örök emlékezetre szóló szavait hadd idézzük fel hát végül.

Mi minden voltál már nekem, édes hazám! / De most érzem csak, hogy mi voltál igazán. / Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled, / s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett. // Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa, / mint fához a levél, hulltomig kapcsolva, / mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, / mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.

 

Menteni minden értéket

Babits Mihály ellen annyit vétkeztünk, hallgatással, torzítással, félresikeredett filosz buzgalommal, hogy ünnepi jóvátételnek számít még az is, hogy most kötetbe fel nem vett, szándékkal kihagyott verseit, valamint töredékeit Aki a kékes égbe néz címmel kiadtuk. Igaza van Melczer Tibornak, a kötet gondos (a forrást, a változatokat is feltüntető) összeállítójának: Babits Mihály kéziratos hagyatéka veszélyeztetett nemzeti kincseink közé tartozik, s megmenteni belőle, ami menthető, természetes kötelességünk; megmenteni, míg a ceruzasorok el nem halványodnak, míg a papír el nem sárgul, meg nem gyűrődik-törődik, darabkái össze nem keverednek, el nem kallódnak. Ám Babits kiadott műve is többé-kevésbé veszélyeztetett nemzeti kincs – legalábbis az volt hosszú időn keresztül; a róla való ellenséges hallgatás ideje alatt két-három nemzedék is felnőtt, amely nem sajátította el értékeit, nem töltötte fel emlékezetét parázs szavaival, nem iktatta Babits magasra mutató példáját létünket egybetartó nagy nemzeti példaképeink közé. Ez a mai kéziratmentő Babits-kiadvány nem számukra, nem e nemzedék számára készült; nem a szerencsétlen körülmények miatt megfosztottaknak, mintegy pótlásul. Nekik ott vannak az utóbbi években már kapható ismert Babits-könyvek: az összes versek, az esszé- és tanulmánykötetek, a regények, a műfordítások. Melczer Tibor példaszerűen tájékoztató kiadványa a Babits-mű tisztelőinek, híveinek, alapos ismerőseinek szól, számukra jelent nagy érdekességet. (Isten őrizz belőle Babitscsal ismerkedni!)

Nem mintha nem volna a gyűjteményben két-három nagy Babits-vers is, de a kézírásos hagyatékból most kiemelt, „megmentett” versek, a korai zsengék, az első vagy a további kötetekből szántszándékkal kihagyottak, valamint a töredékek igazából annak „szólalnak meg”, annak beszélnek babitsul, akiben elevenen él a Babits-nyelv. Aki meghallja bennük a Babits-hangot már a hangolás fokán, felismeri a tömörített-bonyolított szórendet, a meglepő, de evidens szókapcsolást, a tudatos-merészen kivetett igét. Aki kapcsolni tudja például a korai versekben a még botladozva megnyilatkozó intellektuális igényt, a bontakozó nagyszabású szellemi formátumot a ragyogó későbbiekhez. Aki fel tudja fedezni – mert emlékezetében eleven – a kötet háborús verseiben a Fortissimo vagy a Húsvét előtt előképét. Aki megérti és a költő maga elé vágó igazmondásának fogja fel az Egy verseskönyv epilógusa című versben a klasszikus álmokat, magát a formát káromló kitörést. Igen, annak szólalnak meg, aki világosan „fogja”, hogy minden részletszépségük vagy akár teljes épségük ellenére – néhány nem esztétikai esettől eltekintve –, miért hagyta el őket kötetei szerkesztésekor Babits Mihály.

Ezt kell sejteni, átlátni, sőt megérteni. Nemcsak az olvasónak, hogy önbecsapás nélkül, igaz és zavartalan élvezettel ismerkedjék az eddig nagyjából ismeretlen Babits-versekkel, hanem azoknak is – és reméljük, képesek is rá –, akik Babits Mihály költői életművének további gondozásával, új és új kiadása sajtó alá rendezésével foglalkoznak. Annyi jóvátehetetlen rosszat követtünk már el nagy költőink életművének közrebocsátása alkalmából (sok kiváló, érdemes munka mellett), ne kövessük el Babits Mihállyal talán a lehető legrosszabbat: eszünkbe ne jusson az időrend megtartása kedvéért felbontani köteteinek tudatos elrendezését. A készülő „Babits-összes”, melyet törvényszerűen majd megkap a széles olvasóközönség is, legyen csak olyan, mint az Adyé, melyben a zsengék (esetleg kihagyottak) függelékben a kötetvégre kerültek. Aki az Ady összest kinyitja, aki a költővel új olvasóként ismerkedni akar, nem a hangolását, de a hangját hallhatja, méghozzá fortissimóban. Másfelől azt se feledjük, hogy a költők verseik elrendezésével többnyire mondani is akarnak valamit. Ady például, ciklusaiból kitetszően, fontosat és könnyen kiolvashatót. Babits is beszél hozzánk versei elrendezésével. Az a buzgalom, mely az időrend istenének, mint egyetlen istennek áldoz, ne törölhesse el, ne gyomlálhassa ki azt a rejtettebb, de csakúgy testet öltő mondanivalót. Óvni való szellemi-nemzeti kincsünk az is, nemcsak a versek szövege.

Babits Mihály az összes művek publikálásának kérdéséről, a zsengék, rögtönzések, kéziratban maradt versek közlésmódjának helyes gyakorlatáról több ízben is kifejtette véleményét. Hadd idézzem ennek egyik legtömörebb formáját a Beszélgető füzetek-ből. A már beszélni nem tudó költő Halász Gábor Vörösmarty-kiadásáról ezt jegyzi a füzetbe: „És még egy hibája van: a sok fiatalkori, zsenge mű túlságosan egysorban van a többivel, s alkalmas a laikus olvasót megzavarni és elriasztani. Gyulai ezt másképp csinálta… Kisebb betűkkel kellett volna szedni, ahogy Gyulai is csinálta…” Hadd egészítsem ki a világosság kedvéért Babits szavait: Gyulai Pál Vörösmarty-kiadása nyolcadik kötetében Ifjúkori kísérletek címmel mintegy függelékbe vette Vörösmarty zsengéit.

Bármennyire félreérthetetlen Babits álláspontja, kénytelen vagyok tovább érvelni, hiszen elképzelhető, hogy akad esetleg olyan vélemény is, hogy Babits a saját ügyében nem autentikus. Hogy ez lehetetlen? Miért volna az? Hiszen például sem Kosztolányi, sem József Attila nem bizonyult autentikusnak. Kosztolányinak is megjelentek a halála után a hátramaradt és kihagyott versei. Ez volt a Szeptemberi áhítat kötet. (Egyetlen nagy vers, sok ilyen és olyan mellett.) Mi több, Kosztolányi közvetlenül halála előtt, maga készített költői művéből összes Kosztolányit, bátran elhagyva fiatalkori verseiből, a Négy fal között-ből. Ám a mi összes Kosztolányinkban minden elrendezés, tipográfiai megkülönböztetés nélkül minden benne van. Visszatéve oda, ahonnan a költő kihagyta. A mi bármilyen kiváló szöveggondozású József Attilánkban pedig – a Medvetánc válogatásával mit sem törődve – minden zsenge, itt-ott lelt, gyerekkori füzetben talált, elfelejtett vagy szántszándékkal elhagyott vers ott van időrend szerint – lapozhat is rendületlenül az olvasó, míg igazi József Attila-versre talál.

Meglehet, hogy Babitsnak kevesebbet ártana az ilyen összesítés, mint József Attilának. Oly hamar kész a hangja, megszilárdult az egyénisége, kikerekedett a világba. De miért kell rontani, ártani – miféle kényszer ez? S ha már megtettük, hogy az Esszék, tanulmányok kötet élén – nem kevésbé fontos műrészlet ez, mint a költői – egy olyan egyetemi dolgozat áll, amit nem Babits írt, hanem csupán egy szépreményű diák, akiből később Babits lett, ne kövessünk el ehhez fogható blaszfémiát a költői művel. Ne tegyünk majd az új Babits-összes élére, hangleütésnek, az In Horatium helyébe kamaszfővel írt hangolásokat. Kezdődjön csak a lírai mű összefoglalása olyképpen, ahogy eddig kezdődött, ezzel a Horatius-idézettel:

„…hadd dalolok soha / nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fiatal füleknek.” S mintegy a jövendőre vetülő programként mondhassa el a versben újra és újra Babits: „Ekként a dal is légyen örökkön új, / a régi eszme váltson ezer köpenyt, / s a régi forma új eszmének / öltönyeként kerekedjen újra.”

A Babits-értő olvasó élvezni fogja majd a kötetből kimaradt versek és töredékek sorát a függelékben is, ahogyan igaz élvezettel és felismerésekkel forgatja most, ebben a Melczer Tibor jóvoltából megjelent „új” Babits-kötetben.

 

Új Babits-mű?

Könyvkiadásunk kezünkbe adta Babits Mihály „beszélgetőfüzeteit”, két vaskos kötetben, több mint ezer oldalon, a költő fényképével a fedőlapján. Az első kötet anyaga 1938-ból való, a másodiké 1940–41-ből. Az operációk miatt hangját vesztett, szólni képtelen költő keresett érintkezést környezetével, közölte kívánságait, panaszait, gondolatait a most sajtó alá rendezett papírfecniken, letépett naptár- meg noteszlapokon és a füzetekben. A megőrzött anyagot annak idején Török Sophie, majd most a példaszerű filológiai kiadásban Belia György egészítette ki jegyzetekkel. E lapszélen futó, helyzetfeltáró és magyarázó tájékoztatás nélkül bele sem foghatna az olvasó a hagyaték követésébe.

Az áldozatos filológus-munka eredményeként új, eddig lappangó Babits-művel gyarapodott hát irodalmunk? Rögtöni válasz helyett, próbáljunk a kérdésre a mai filológusfelfogás szempontjait is figyelembe véve felelni.

Korunkban a művészetkritika kénytelen így fogalmazni: művészeti tárgy mindaz, amit esztétikai gyönyörködtetés céljából kiállítanak. Legyen az kő, gyökér vagy konzervdoboz. E nem oktalanul kitágított meghatározás szellemében: írásmű mindaz, amit írnak – publikálás céljából. De bizonyos nagyságrenden felüli nagy írónál a publikálás szándéka sem feltétel: minden papírra vetett szó: mű. Egy levél, egy kérvény, talán még egy nyugta is.

Egyszerű olvasói ésszel nehéz persze erre rábólintani. Hol van akkor a köznapi élet és a mű közötti választóvonal? Van-e egyáltalában? És hol marad a művön belüli válogatás? Miért tart vissza, szinte kivétel nélkül, minden író zsengéket, sikertelen írásokat, ki nem dolgozott jegyzeteket az íróasztalában? Miért hagy el itt-ott megjelent írásaiból több-kevesebbet, mikor könyvbe rendezi őket? Miért törődik minden valamirevaló író írásai megszerkesztett rendjével és a rend szuggesztivitásával? (Lásd Ady szorosra zárt tematikai ciklusait vagy a Babits-verseskötetek kompozícióit.)

Vagy ez a törődés, ez a gond oktalan, sőt jogtalan?

Bizony az – legalábbis olybá tetszik, hogy az –, filológusaink buzgalma és könyvkiadásunk kialakult gyakorlata szerint. Nemcsak a kritikai, hanem a nagy tömegeknek szánt József Attila Összes versei kiadásban a költő minden zsengéje, minden keze vonása benne van. Minden, sőt annál is több, amit annak idején tudatosan elhagyott. Éspedig nem úgy, mint az Ady-összesben, nem függelékként. A Kosztolányi-összesbe is jegyzet, észrevétel nélkül visszakerült mindaz, amit a költő maga, élete végén, összes verseibe nem vett fel. Prózakötetei pedig hosszan, terjengősen közlik soha egybe nem gyűjtött, sok esetben okkal időtállónak nem tekintett írásait. Babits Mihály esszéinek várva várt kétkötetes pompás gyűjteménye (Esszék, tanulmányok), bár nem teljes gyűjtemény, egy sereg, a Gondolat és Írás sorozatba soha fel nem vett, könyvben nem publikált zsengével kezdődik. Pedig elrendezettségében mily szuggesztív, mennyire mértékszabó volt egykor az a sorozat! De most, a zsengéket is megelőzve, a Babits-esszék élén a tizennyolc éves egyetemi hallgató egy dolgozata áll, mely nem is irodalmi tárgyú.

Nem folytatom.

A Beszélgetőfüzetek második kötetének véletlenül csakugyan beszélgetést rögzítő 417. lapján – más alkalommal is jelzem a tényt – a következőket „mondja” Babits Rédey Tivadarnak, a Halász Gábor filológiai gondozásában éppen megjelent Vörösmarty Minden munkáiról: „És még egy hibája van: a sok fiatalkori zsenge stb. mű túlságosan egy sorban van a többiekkel, s alkalmas a laikus olvasót megzavarni s elriasztani. Gyulai ezt másképpen csinálta. Kisebb betűkkel kellett volna szedni, ahogy Gyulai is csinálta.”

Így Babits a zsengék közléséről. Még itt is, ebben a beszédet helyettesítő füzetben is; pontosan ugyanúgy, ahogyan részletesebben, nagyobb súllyal, megjelent írásaiban. Miért nem akadt meg ezen a szeme a sajtó alá rendezőnek? Igaz, más a zsengék és más a Beszélgetőfüzetek esete. Még ha minden szó Babits hiteles keze vonása is, nem írta Babits őket. Az írói megformálás legcsekélyebb szándéka sincs itt jelen. Lejegyzett beszélgetéscsokor tehát a kiadvány? A laikus olvasónak elég innen is, onnan is pár oldalt elolvasnia a két vaskos kötetből, hogy felpáráddzon benne a gyanú: a könyv címe eufemizmus. Ha a lapszélen futó jegyzetanyag megvilágítja is, hogy Babits esetenként egy-egy szót, mondatot kivel kívánt közölni, s ha a későbbiek során egy-egy irodalmat érintő megjegyzés is akad, vajon beszélgetés-e, és számít-e, hogy kinek szól a töredezett feljegyzés: „Fulladok, nagyon fáj, nem tudok köhögni, rettenetes ez, nem tudok nyelni, meghalok, ha elalszom, meghalok?” És mindez, mert nem a megörökítés vágya, hanem az élet, a betegség rettenetes kényszere hozta létre, egyik napról a másikra gyötrően ismétlődik; méghozzá a légzés és a testi anyagcserezavar minden megalázó mozzanatának új és új jelentkezésével.

Igaz, az operáció, majd az ápolói, orvosi gyakorlatlanság hosszan tartó kínzásai után (Babitsot heteken át fenyegeti, hogy egyik percről a másikra megfullad), vannak átmeneti jobb szakaszok is, amelyek változást mutatnak. Ezekben teret kap a mindennapi élet, melynek már vannak kéziratot, könyvet, szerkesztést érintő vonatkozásai is. Szavakat kap, néha még mondatokat is – és nemcsak a betegségről – egy-egy látogató, szó esik politikáról, irodalmi gondokról, és bő teret kap a költő kislánya, Ildikó, akivel a lábadozó Babits iskolai tananyagát korrepetálja.

De hát ami fő, az az irodalmi beszélgetések sora. Eszembe jutott, hogy Babits Mihály halálának napján vagy másnapján írótanoncként Sárközi Györggyel és Halász Gáborral töltöttem az estét, Szabó Zoltán Gül Baba utcai lakásán. Sárközi Babits egyik kedvence volt, Halász, talán nyilvános vitájuk miatt, távolabb állt tőle. De az este sivár szomorúságában, a gyászban, amely egész irodalmunkat egyformán sújtotta, Halász Gábor beszélni kezdett arról, hogy ki volt számára Babits. Azzal kezdte: sosem képzelte, hogy meghal, mielőtt Hitlert le nem verik. Hogy ezt az erkölcsi elégtételt meg nem éri. S azzal folytatta: legutoljára, amikor nála járt, az angol regényről beszélgettek. Hogy a némával, a haldoklóval tudott a legjobban beszélni egész Magyarországon. Megkerestem a kötetben ezt a beszélgetést. Íme, ez a nyoma: „Ennyit összeírni” (Török Sophie jegyzete szerint ez a Halász szerkesztette Justh Zsigmond Naplójára vonatkozik.) „És különben alig olvasok… Nem esett rosszul neked, hogy” (ti. felvette új kötetébe, az Írók két háború között-be a Halásszal vitázó cikket.) „Detektív, Sárközi küldte Athenaeum… Még egyet kaptam. Grey Dawn, Constant nymph”. Majd egy nem angol, hanem francia történész munkáját említi Babits. Aztán néhány irodalomra vonatkozó mondattöredék: „Rém rossz tud lenni minden romantikus”. Meg ilyesfélék: „Hogy változott a stílus… Hogy miért becsülték ennyire, nem tudom.” Végül két-három félmondat a fájdalomról, a betegségről.

Azt a beszélgetést tehát, amire Halász Gábor emlékezett, nem idézi fel a beszélgetőfüzet. Lehet, hogy más beszélgetőpartner más beszélgetését jobban megörökíti. Számomra a legtöbb rekonstruálhatatlan. De még ha részben rekonstruálható is, mint azokon a helyeken, ahol Babits a Baumgarten-díjra szóba kerülők nevét írja össze, tárgyalja meg, s egy-egy jelzővel, mondattal minősíti őket, úgy kell-e venni a kínnal leírt, odavetett szót, mint Babits meglatolt, nyilvánosságra szánt szavát? Szabad-e, jogos-e Szerb Antalról beszélve, kinek éppen akkor ad Baumgarten-díjat, idézni a füzetben írtakat: „Hát Halász különb anyag, mint Szerb. Igazabb. Nem zsurnalisztikus. Szerb Antal nagyon megalkuvó kritikákat is írt.”

A kiadvánnyal kapcsolatban ez azonban a legkisebb kételyem. Nem Szerb Antal vagy bárki más sérelme bánt, hanem – hadd mondjam ki végül – magáé Babitsé. Az emberi személyiség testi mivoltának van egy olyan köre, amely teljességgel zárt, amelyhez senkinek semmi köze – csak az orvos, az ápoló, a legközvetlenebb családtag tolakodhat be zavar, betegség esetén. Átmenetileg. A kiadvány ide von be bennünket. Tartósan, indiszkréten. Valójában nem naplót ad, vagy ahogyan bizony megtévesztően hirdeti: beszélgetőfüzeteket, hanem a felbomló test, az elakadt funkciójú szervek, a lassú kínhalál vergődésének véletlenül fennmaradt dokumentumait. Babits Mihály kálváriájának, melynek iszonyatos és megalázó szenvedéseit önnön teste okozta, vannak irodalmat, irodalomtörténetet érintő pillanatai, mikor Babits szelleme a kínokon felülemelkedett. Ezeket kétségtelenül érdemes lett volna az anyagból kiszűrni, és a tudósok számára nyilvánosságra hozni. De ez a teljességében a nagyközönség elé tárt egész nem más, mint a légszomj, az anyagcserezavar, a fájdalom és halálfélelem és a sikertelen orvoslás haláltánca. Szörnyűséges és kínzó olvasmány önmagában is, ha ismeretlen volna számunkra az, aki elszenvedi. Még kínzóbb, még gyötrőbb annak, akinek valami köze is van Babits Mihályhoz, szelleméhez, művészetéhez, emberi nagyságához. Jogunk van-e azt a pillanatot, amikor a tett és az emberi személyiség elválik a testtől, a test szemszögéből végigkövetni? A tetthez, a fénylőn ránk maradóhoz, csatolni azt, ami fizikai bomlás?

A beszélgetőfüzetekből azt tudja meg az olvasó, orvosi, csaknem naturális intimitásban, hogy milyen meghalni. S leszűrheti belőle, hogy a jó halál a legnagyobb adomány.

De ezt nem Babits Mihály műve mondja el – ne tévedjünk –, hanem a szenvedő test hörgése, jajgatása.

 

Komlós Aladár és a Nyugat

Komlós Aladár így vall kritikusi útjáról: …„a múltba fordultam és irodalomtörténész lettem… A természetes az lett volna, ha kiegészítem és elmélyítem a Nyugat-nak Az új magyar lírá-val kezdett feldolgozásomat. De a Nyugat ekkoriban (a személyi kultusz idején) megbélyegzett polgári folyóiratnak számított, s én nem állhattam becsmérlői közé… Így a XIX. század második felének tanulmányozására szorultam… Félig önkéntes száműzetésem nem maradt haszontalan számomra; ennek köszönhetem Petőfitől Adyig, Irodalmi ellenzéki mozgalmak, Reviczky, A magyar kritika Gyulaitól a neorealizmusig stb. könyveimet.”

Önkéntes száműzetés? Enyhe a kifejezés. Mert a tanulságtevő elmondhatja, hogy a személyi kultusz idején Komlós Aladár minden kritikai mozdulata vád lett, s az Írószövetségben vagy az Irodalomtörténeti Társaságban minden felszólalása hajtóvadászat jellegű bírálat. S akkor hogyan lehetett volna az egykori tanulmányt Az új magyar lírá-t kiegészíteni és elmélyíteni?

Mennyire a véletlennek alávetett, esetlegességeknek kitett a kritikusi pálya. Mert igaz, hogy Komlós Aladár a maga termő írói módján tekintélyes irodalomtörténeti munkákat hozott létre, mégis e sorok írójában egyszerre felrémlik egy diák, a maga réges-régi alteregója, aki a harmincas évek közepén Az új magyar lírá-ban keresett és talált eligazítást, tudósítást a Nyugat nagy költőiről. Sok minden más mellett, de mégis elsősorban e homályos és lelkes olvasói élmény miatt, sosem volt szememben ő csupán az a nagyra becsült, tisztelt irodalomtudós, a századvég legjobb ismerője, akinek az újabban felnőtt nemzedékek tekintik. Nem, Komlós Aladár a Nyugat kritikusa volt, az eleven, az alakuló értékek mérlegelője és felmutatója.

A Költészet és bírálat című könyvében, mely gazdag kritikusi életművének mintegy kompendiuma, legfontosabb mondanivalóinak összegző tanulmánya, számadást téve ő se mond mást. És amikor Ignotusról arcképet festve, tudós elemzéssel tisztázza, hogy mi volt az a magatartás, mik voltak az alapelvek, melyek a Nyugat szerkesztőit irányították az első nagy periódusban, akkor pontosabban kirajzolódik az az eszmei kapcsolat – ha persze bírálattal, korrekcióval – a nagy nemzedék és Komlós között. A létrehozóval való viszonya a tudatosítónak, vagy bírálónak

Körüljárva, kitapogatva, az utakat mutatva, aránylag könnyű volna ezek után Komlós Aladár kritikusi alapelveit összefoglalni. S mivel oly sok esztendő múlott el a harmincas évekbeli feltárás után, el is jutnánk a haladó irodalomszemlélet nem egy fontos evidenciáiig. De egy kritikust, úgy gondolom, elsősorban nem az elvi tézisei minősítenek – különösen, ha azok belesimulnak egy helyes és józan hagyományba – hanem a gyakorlata, a gyakorlatban folytonosan próbára tett hozzáértése. Komlós Aladár gyakorlatát három nagy területen is mérlegelheti és élvezheti a Költészet és bírálat olvasója. Líraelméletében, irodalomtörténeti feldolgozásában és a korunk problémavilágát is érintő irodalmi jelenségek elemzésében. A líraelemzésben (A líra műhelyében) szinte a leghálátlanabb feladatra vállalkozik: az alapkérdéseket bontja ki csaknem alapfokon. Mi a lírában a változó és mi az állandó, melyek a líra szépségkategóriái, milyen a vers zenéje, nyelve, mi a költői kép, az úgynevezett költőiség stb.? Amit mond, azt persze tanítani lehetne, ahogyan, remélem, tanítják is, de a tájékozottabb olvasó érdeklődését mégis inkább az köti le, az csigázza fel, ahol egy pontos idézettel, példával vagy elemzéssel már-már túllép az önmaga szabta ismeretterjesztő határokon. Ott a legforróbb a szövege, ahol világos és helyenként finoman distinktív megállapításait továbbgondolva, felbukkannak a kérdőjelek. Mert azok bizony felbukkannak…

Nem, dehogyis Komlós Aladárral vitázom. A lírai költészetnek arról a világviszonylatban érvényes átalakulásáról beszélek, melynek során nemcsak a lírai alapfogalmak, hanem magáról a líráról alkotott képzetünk is megváltozik. Komlós Aladár jól látja, és tudós pontossággal le is írja a lírai vers műfajának kialakulását; feltárja, hogy ez folyamat. Néhány mellékmondatából kiolvasni vélem: lehetségesnek tartja azt is, amiben én bizonyos vagyok: az emberiség koronként más-mást értett a költészet fogalmán. Egy-egy esztétikai rendszer: egy-egy korra érvényes fogalommeghatározás. Hogy ez mennyire így van, azt az olvasó magában Komlós Aladár irodalomtörténeti munkáiban, igen a Költészet és bírálat-ban iktatott A magyar költészet Petőfitől Adyig című nagyszabású elemzésben is nyomon követheti. Ez az elemzés a társadalmi jelenségek alaprajzából kiindulva, pontos képet ad a kor íróinak különböző magatartásformáiról, a magatartásformákon alapuló esztétikai törekvésekről, s elvezet – a folyamatot igazán pompásan tárva fel – a népnemzeti költészetfogalomtól Ady és általában a Nyugat gyökeresen új, de mégis szervesen kisarjadó költészet fogalmáig. Komlós Aladár a Nyugat nagyjaiban (elsősorban Adyban) megtestesült esztétika híveként és nagyszabású értőjeként forgatja át a néha bizony avatag múltat, s mutat rá a jövőt jelző tényekre. Biztos szemmel, pompás elemző hozzáértéssel teremt a Nyugatnak, a nyugatos esztétikának előzményt.

Igen, de célozni kénytelen vagyok arra, hogy az úgynevezett Nyugat-vers, úgy, ahogyan értelmezni szoktuk, leszűkítés. Ha Tóth Árpád vagy Juhász Gyula benne van, mint ahogyan benne van, a szerepjátszó Füst Milán már nehezebben szorítható bele (bármennyire szecessziós is), s furcsa módon az objektiváló Babits se (lásd közép és idős korszakát). Kassák természetesen már holdtávolságnyira van az elképzelt, tipikussá tett Nyugat-verstől, pedig például a Mesteremberek 1915-ből való. Az esztétikai változás, a költészetfogalom átalakulása, dehogyis állt meg a korai Nyugat-tal; rohamlépésben haladt tovább. S a mai évtizedekben már gyökeresen eltért tőle.

A Költészet és bírálat kapcsán célszerű mindezt leírni, végiggondolni mintegy újra és újra hangsúlyozva, hogy Komlós Aladár gazdag és eleven életművében rengeteg igazságot mondott ki, rengeteg érték felismerésére nyitotta rá a szemünket. A Költészet és bírálat című kopendiumában a líraelmélet kezdve a táj és lélek összefüggésén át (és még sok minden mellett) a XX. századi esztétika korábbi kialakulásának folyamatáig. Ha ma az olvasó kevéssé veszi is észre, egy roppant változást követhetünk nyomon, mely új váltást követett. Ha ettől az új váltástól Komlós Aladár már idegenkedni látszott is. Ám műve nyomán a kivételes megbecsülés és tisztelgés mintegy tanítványi fokon tárul hát szemünkbe, mert ha kénytelen meg is írta irodalomtörténeti munkáit, a Költészet és bírálat című írásával Az új magyar líra kiegészítését és elmélyítését – gondoljunk csak bele kritikusi oeuvre-jébe – mégis megírta. S neki is, nekünk is ez volt a legfontosabb.

 

A Kassák parabola

Előadás 1957 novemberében a svábhegyi Jókai Klubban. A későbbi lényegesen részletesebb tanulmány első változata. A tanulmány kidolgozott, teljes terjedelemben 1958 szeptemberében jelent meg a Kortársban. A megjelenéssel egyidőben, a folyóiratban Héra Zoltán: Kassák „harmóniája” címen negatívan értékelte a tanulmányt s legfőképpen Kassák munkásságát minősítette károsnak, pártellenesnek. Kassák Héra cikkére haragosan méltatlankodva válaszolt nekem, lásd: Újholdak és régi mesterek – Lengyel Balázs leveleskönyve, 37. levél, 53. oldal.

 

*

 

Mindnyájan titkos regényhősök vagyunk, életünkkel kifejez valamit a sors, újra lejátssza egyik-másik bibliai vagy mitológiai ősparaboláját, vagy kivételesen csinál belőle egy vadonat új alap-történetet. Hiszen minden, ami emberrel megeshet, valahol példaképszerűen megesett már: Antigone az erkölcs nevében ellentmondott a hatalomnak, Sokratesszel felhajtatták a bürök-poharat, Jónás megfutott a prófétaság elől, és így tovább; a szembeszegülésnek és a gyáva meghunyászkodásnak, a tiszta szerelemnek és a csalásnak, az erkölcsi érinthetetlenségnek és a morális rothadásnak minden változatát igazán teljes plaszticitással tárják elénk – afféle szegények bibliájaként – a zsidó ős-parabolák, az ókori monda-frizek. És ha sorsunk, élethelyzetünk modernebb előképét keressük: maga az egész irodalom, nemcsak a mitológia, minden igazi alkotás, egy-egy ilyen parabola kísérlet, ahogy profán szemmel nézve maga a biblia is egy irodalmi antológia: az istenes történetek gyűjteménye.

Újraélők és megíratlan regények hősei vagyunk s maga az író is az, habár más emberek életébe, hősei történetébe rejti bele a maga sors-mondanivalóit. Hogy János Vitéz legyen a parabola hőse és ne Petőfi Sándor, Julien Sorel és ne Stendhal. De közbelép a sors, eljön a segesvári csata és megszületik Petőfi a költő-példakép, meghal Henry Beyl és divatozik a Beylizmus, épp úgy, ahogy a börtön és a korai halál után, századunk elején, szétröppen a világba az Oszkár Wildeizmus. Elég egy-két sorscsapás és az író, hőseit félretolva maga is hőssé lesz.

Az lesz különösen, ha költő, aki nem a figuráin, hanem a maga legközvetlenebb kifejezésén dolgozik, versről versre egyénisége javát vetve latba, mígnem a mű (a belső történések sorozata) és a kívülről is látható élet találkozik és elkészül a parabola. Mekkora igazságtalanság, hogy nem elég verseket írni, hogy kell ez a parabola, nemcsak a hírverésért, plakátnak a világ szeme elé, hanem mert a költői termés szesze, aromája általa érik össze, vagy pontosabban: a versekben öntudatlanul áramló sorsérzés így válik igazolt egésszé. Olyasféleképpen, ahogy a Szeptember végén teljességéhez kell a közeli halál. Radnóti végső versében a tarkólövés. Van ebben elfogadhatatlan, felháborító, hogy egyfelől rendszerint ilyen drága ára van a költői hitelességnek, másfelől, hogy szinte törvényszerűen szenvedés, tragédia nyitja meg a mű előtt a világ elismerésének a kapuját; hogy a könyvek jósorsa a költők balsorsán alapul. De van benne felemelő is, hogy legalább a költő szenvedése valahol az időben, egy távoli igazságtevés során biztosan elnyeri a világ részvétét; s az ő múltakból kijajduló embersége vigasztalni tudja az éppen megtaposott emberséget.

A huszadik századi magyar prózairodalomnak van négy vagy öt kimagasló nagy alkotása. Egyik közülük Kassák Lajos önéletrajzi regénye, az Egy ember élete. Furcsa dolog egy kétségtelenül maradandó remekművet azért idézni, mert részletesen elmondja egy költő ifjúságát. De mégis jogos így idézni, mert az ilyen önéletrajz nem olyan tiszta alkotás, ahogyan egy regény regény, nem a művészi megformálás, a teremtő akarat újszülöttje, hanem az élet és az író közös alkotása. Ahogy Kassák az előszavában kifejezi: „most nem művészetet csinálok… csak egy megteremtett lénynek, magamnak a múltját akarom visszaidézni.” Vagyis, hogy benne van a parabola csírája, a Kassák-parabola nagyja.

A sors is megcsinálja a maga szürrealista játékait.

Nagykockás pepita nadrágba bújtat egy pelyhedző állú lakatoslegényt, lakkcipőt húz a lábára, magas szalmakalapot nyom a fejébe s pénz nélkül kis batyuval a hóna alatt felülteti Érsekújvárott a pesti vonatra, hogy aztán belőle legyen a modern magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, a modernség, a realizmuson túli irányzatok kardos apostola.

Szimbolikus indulás mindenesetre. Tán 1910-et írunk, amikor Kassák Lajos kegyelemből kapott vasárnapi gyógyszerész ruhában, kilopakodott a pesti pályaudvarról. Iskoláit 10 éves korában abbahagyta, mert inas akart lenni, nem úr, most felszabadult legény már. És olyan érintetlen az irodalomtól, mint a szűz az anyja méhében.

Hogy lesz valakiből író, nagy művész vagy bármiféle kiváló ember – ez mindig a legnyugtalanítóbb kérdések egyike, mert a kíváncsiskodó, az utód, a sors természetét tapogatja benne, a maga számára vonja le a levonható tanulságokat.

De még nyugtalanítóbb, hogy születik az irodalomban az új stílus, hogy születik az új művészet. Rejtélyes dolog, de azért a titok burkát mégis fel lehet nyitni, ki lehet magját tapogatni, legalább annyira, amennyire az emberi dolgok megközelíthetők. Egy-egy ember Párizsban, Berlinben vagy Budapesten önmagát keresi, szavakból próbálja kirakosgatni azt a belső világot, amelyet a modern nagyváros, a harcokkal teli élet, esetleg a tudatos osztályharc, a rámért sors, a lélek és a jellem törvényei benne folytonosan alakítanak. Igaz és pontos szavakat keres felajzottságában. S ráébred, hogy az eddigi művészi formák nem elégítik ki, tartalmait meghamisítják, törekvéseinek nem felelnek meg maradéktalanul. Az alkalmazkodó tehetség ilyenkor illeszkedni próbál, magát alakítja a megszokotthoz, mert az újítás jellem kérdése. Ragaszkodás a belső látomáshoz, konok és makacs erőfeszítés, amely a belső parancsnak jobban hisz, mint az ismert ízlésformáknak. Bartók makacssága ma már legendás. Mindenki ismeri füttyel és tapssal kísért koncertjei történetét. Kassák makacs kitartása a Bartókéval rokon új költészet mellett lassanként épp ilyen legenda.

De lépjünk csak előre egyelőre általánosságban. Az emberi tenyészet folytonos, de korok és stílusok változnak; s az új nemzedékekre örökségként rászáll a régiek objektív valóságából legkevésbé pusztuló: a művészetük, megvalósult harmónia igényük. Ezen az örökségen, a régiek megvalósult formaharmóniáján növünk fel – hiába tudjuk, hogy koronként változik – mert azt látjuk képben, szoborban, épületben, bútorban és plakátban – pedig közben velünk is változik a világ. Új tartalmak, új életérzések sarjadnak ki bennünk s hű kifejezésükre megszületik egy-egy kivételes művészben az új stílus igénye. Lázadás ez, szembefordulás a nevelésben kapott hagyományos ízléssel, nem a megbotránkoztatásért, a feltűnésért, hanem az őszinteségért. A magyar lírában századunkban már volt egy ilyen nagy szembefordulás: a Nyugat költőié. Ő előttük a vers konkrét, szinte prózában is elmondható tartalmak edénye. A XIX. század egyik legsejtelmesebb verse A vén cigány is mennyire tárgyszerűbb, életérzése mennyivel könnyebben lefordítható, áttehető a Vér és aranyhoz, A disznófejű nagyúrhoz, vagy akár a Mint aki a sínek közé esetthez képest. A vers a nyugatosok kezében, mint az emberi megismerés egyik eszköze, olyan lelki területek felé fordult, amelyek líránkban még nem voltak feltérképezve. Persze a líra ilyesfajta átalakulása világjelenség. A franciák például jóval előttünk átestek rajta s eljutottak Victor Hugo tematikus páthoszától Gerard de Nerval melanchóliájának „fekete napjáig”, Verlaine lebegő hangulat-lírájáig, Baudelaire gyötrött erkölcsi lélekismeretéig.

Kassák Lajos új fordulatot hozott költészetünkben. Utólag hajlamosak vagyunk némi törvényszerűséget felfedezni abban, hogy proletársorsból kiemelkedő, nyomortól, fizikai munkától edzett, az életet alulról néző, de mindenre kíváncsi, kemény lélek az, aki egyedül képes volt a hagyományos ízlést áttörve líránkat újra alakítani. Két dolog mindenesetre kellett hozzá: az élet, a való élet nyersességeinek közvetlen ismerete – s vele szemben nem félrehúzódó, hanem valami konstruktív, világ alakító vágy. Hogy milyen elevenen dolgozott mind a kettő Kassák Lajosban, arra szeretnék két jelentéktelennek látszó példát idézni. Az Egy ember életében a negyedik kötetben leírja, hogy egyszer egy keserves estén elment Bodrogival, a Nótaköltővel mulatni. Erősen ittak mind a ketten. Egyszerre csak Bodrogi pödörgetni kezdte a bajuszát s már énekelt is olyan állásban és olyan borízű hangon, mint valami nekikeseredett betyár.

 

Kint a pusztán szántok, vetek Kezem, lábam fárad. Téged pedig az uraság Viganóban járat.

 

– Csönd – ordítottam (idézem a regényből) – Nem így van, nem tudsz semmit! Így kell azt!

 

Künn a pusztán szántok vetek, Kezem, lábam csupa retek.

 

Az emberek, akik ott ültek az asztalok körül, pillanatokra fölfigyeltek ránk s most röhögtek, mint akik elértették a tréfát.

– Nem vicc ez, testvérek! Hanem fájdalom! Innen a szívemből való fájdalom… Ha nem hiszitek, hát kiteszem a szívemet az asztalra. Nem vagyok én költő, mint ez a sárgabajuszos itt mellettem. Én csak egy szegény ember vagyok. Éppen olyan szegény, mint ti. – Nincs csattanója a történetnek, de tanúsága azért van: a hamisan érzelgős sort: „Kezem, lábam fárad” egyből kigyomlálja, ha tetszik nyers tartalommal tölti meg az életismeret, a valóságon nevelkedett ízlés, amely részegen is elborzad minden irodalmiaskodástól.

S hogy milyen mélyen gyökeredzett a konstruktív világ alakító vágy, azt megint nem a kézenfekvő munkásmozgalmi példákon, hanem egy jelentéktelen apróságon hívjuk tetemre. Egy lány ül Kassák mellett a kávéházban. Így ír róla: „Szép lábai voltak, igazán szép lábai… Szerettem volna odahajolni, valami szépet mondani és a kezem érintésével megdicsérni ezeket a lábakat… Aztán megfogni a lány két vállát, erősen megfogni és megcsókolni a száját. Erősen megcsókolni. Úgy éreztem valami vad kívánsággal össze tudnám törni ezt a lányt s aztán szelíd jósággal újrateremteni.”

Összetörni s újrateremteni! Ahogy Kassák fiatalabbkori verseiben az egész világgal csinálja. Figyeljük csak:

 

Fiúk szeretik a lányokat a lányok liliomot égetnek a szemükben s megérintik őket fölzengenek bennük a hangszerek öreg zöld folyók nyújtóznak át a földeken néha úgy látszik kinyílnak a kapuk s a fák kiforrják lemetélt karjaikat a gyerek feje 14 percig sajgott a nikkelfogóban és mégis itt vagyunk valamennyien papa az asztalfőn ül és lógatja a bajszát 9 gyerek kanáriumadár 3 muskátli és a teleírt adóívek menyecskék fölbodorítják hiúságukat s a falak bocsánatot térdelnek hogy kissé fölmelegítettek bennünket szegény barátom most kitárja karjait mint a Championok 1922 kivülestünk a lőtávolon a nap leszállt ó ki merítené ki szemünk vad mocsarait talpunk alatt érezzük jajgató halottainkat Te ott vagy Én itt vagyok egymáshoz ér a húsunk és didergünk a világtalanságban

 

Hányféle hangulat s hangulat-törmelék ötvöződik össze a versben? Talán öt vagy hat, lehet, annál is több. Kezdődik a gyönyörű és csábító képpel a liliomot égető lányokkal és a bennük zengő hangszerekkel, s némi bizakodásra futja, míg a gyerek feje be nem kerül a nikkelfogóba, de ott már bizony sejteni lehet, hogy az élet nem öröm, mégis együtt ül a család, íme ez lesz a szerelemből, de most, ha még kívül is estünk a lőtávolon, érezzük halottainkat s végül ha a húsunk egymáshoz is ér a magány feloldhatatlan. Ennyi prózában. Összetört világ, látszatra idegen elemek s mégis mennyire összeszerkesztett, hiszen a szerelemtől jutunk el, családon, halottakon át, a szerelem hiábavalóságáig.

Máshelyt, ugyanebben a versciklusban így ír:

 

Követ dobtam a magasba és nem tért vissza a földre, kinyitottam a kalitkát s a madár nem akart elszállni, emlékszem egy lányra, akit soha nem láttam s hiába kérdezem milyen lehet az a lány, hogy többé nem tudom elfelejteni. Árva gyermek vagyok én, akit szál ingecskében itt felejtettek a város közepén, az idő múlik fölöttem s én egyhelyben forgok emlékeim hintaján. A sárga tarlókon szaladnak egykori pajtásaim s látni őket, amint belerohannak a kék égbe. Két béresember baktat napnyugat felé s egy aranykerék gurul a fejük fölött. Később édesanyámat is megismerem, kosár tiszta ruhával a fején éppen a városba tart. Így adom össze a világot, aztán széttöröm és elosztom, akár a frissensült kenyeret.

 

Nagyon is áttetsző ebben a versben: csakugyan széttöri s összeadja. Egyszerre több hangulat elemből indul el, hogy végül előálljon, váratlan villanással a végső hangulat. Vagy szívesebben mondanám: összeálljon a való világ és a káprázat elemeiből az a lelki táj, amelyet meg akart festeni.

Mert valahogyan a Kassák versek mind lelki tájak, amelyet a valóság elemeiből szerkesztett meg a költő, de azért mégis szorosabban kapcsolódnak a belső világhoz, mint a látható külsőhöz. Azért is kell összetörni hozzá a világ elemeit, elszabadítani nehézkedésüktől, mozdíthatatlan helyükről, hogy a kő, amit a költő elhajít ne térjen vissza, a madár ne akarjon elszállni, vagyis, hogy a belső, hangulati fény-árny játéknak, belső kompozíciónak megfelelő elemei lehessenek. A Kassák vers, kivált a ciklusban foglalt, korai Kassák vers, ennek a belső árnyjátéknak egy-egy filmkockája, – ezért is annyira rokonok, egy anyagból valók mind – s a teljes film, amit együtt levetítenek csakugyan egy ember belső élete mozdulásról mozdulásra. Más költőnél szokatlan ez a filmszerű egység, általában élesebben választják el egymástól verseiket s művükből külön külön vers-arcok tekintenek ránk, s legföljebb tematikus ciklus egységekben közlik őket, mint például Ady a pénz verseket a Vér és aranyban, a szerelmeiket az Új versekben. De Kassák nem tematikus költő, még kevésbé tárgyi és konkrét, mint a Nyugat költői, nála egy ilyen jellegzetesen XIX. századi helyzetjelentés, hogy: „Befordultam a kocsmába, / rágyújtottam a pipára” – amit népies költőink oly szívesen melegítenek fel, mondom, ez elképzelhetetlen nála. Nem, más itt a vers funkciója.

Más a vers funkciója – de kor és idő változván –, épp úgy totális funkció. Azt szoktuk ugyanis mondani – ha ugyan bízunk valamit is az esztétikában –, hogy a nagy költő teljes világképet ad. Ahogy a maga korában, a maga helyzetében teljes világképet rajzolt Petőfi, Ady vagy Babits. Az érzékekkel megélhető, az intellektussal bejárható, korunk valósága és filozófiája, mind elevenen élt költészetükben. Igen, csakhogy ahogy azóta a külső emberi világ egyre tágult, a maga túlzsúfolt konkrétságában egyre bejárhatatlanabb lett – mit alakult az emberiség tudata egy század alatt! –, úgy szegeződött a költők szeme egyre inkább a külső dolgokról arra a belső lapra, amelyre mintegy a jelenségek rávetődnek. Persze jelenthet ez a befeléfordulás elhatárolódást és leszűkülést is. Figyelheti valaki a maga lassú öregedésének fokozatos tragédiáját, szerelmi csalódásának melancholikus utórezgéseit, a sérült lélek nem gyógyuló sebeit – mindebből lehet kiváló költészet –, de Kassák nem leszűkítésből, ellenkezőleg az élet teljes „leírására” választja ezt a belső lapot. Benne épp úgy megvan, mint Babitsban a „szájjal, szemmel, füllel, orral felfalni az egész világot”-vágy, neki a szabad képzeletkapcsolásos, merészen vágó és merészen kibontó belső táj azért kell, hogy éppen a maga teljességében fejezze ki a kort s hogy versébe beleférjen minden intellektuális spekuláció, világnézet és tiszta líra. Hogy pillanatról pillanatra váltva, keverve érzést, gondolatot – úgy, ahogy tulajdonképpen tudatunkban is keveredik –, úgy írhasson egy versen belül: „A ma emberét a konstrukció megismerése és az elemek legyőzésére való törekvés jellemzi. Fizika és metafizika. Centrális és decentrális. Egoizmus és kollektivizmus. – A világ mai képén rossz naturalista festők dolgoznak. Végre is meg kell fejni a teheneket, szét kell hasogatni a nagy történelmi vásznakat és ki kell jelenteni, hogy mi is itt vagyunk. Ember. Konstruktőr. Egyensúly. Élettisztaság, ahol felszakadnak a mi álmatlan éjszakáink. Költők felfogják az idők láthatatlan jeleit. Ha nem virágoznának benne lángok, amik feléd kiáltanak, már régen meghaltam volna. De a szív tűzből van és idegen ajtókon kopog.”

Csak töredékesen idéztem, de így is az idézeten belül hányféle elem van! Intellektuális és érzékletes (a világ képén rossz festők dolgoznak) meg az a rafináltan naiv: Végre is meg kell fejni a teheneket. Bármilyen történelemformáló igényét mondja ki. S két-három lenyugtató, művi fogalom után, máris a magas líra: Élettisztaság, ahol felszakadnak a mi álmatlan éjszakáink, egészen addig, hogy a szív idegen ajtókon kopog. Ellentétes, idegen elemek micsoda pompás egységben.

Szerkesztés, ellentétes elemek, groteszk kisképűség és páthosz, disszonanciák: – modern művészetünk milyen jellegzetes elemei. Dehát – kérdezheti valaki – mire jó ez? S mire jó egyáltalában a szabadvers? Miért nem írnak egy hangulattömbből való verseket a mai költők? Kassák Lajos maga nálam sokkal illetékesebben tudna nekik válaszolni, én most csak egy lélektani példával szeretném megtoldani a már elmondottakat. Képzeljük magunkat bele Berzsenyi életébe Niklán. Kis falu, kúria a falu felett, vagy talán benne a faluban, sáros-poros utak, nagy-nagy falusi magány. Ebben az életformában csakugyan a természet játéka, az idő lassú változása a legnagyobb esemény. A világ valahogy köddé válik s csak nagynéha bukkan ki egy-egy jelenség a ködből, ha híreket hoz egy-egy látogató. Tessék csak jól belegondolni ebbe az életritmusba s elképzelni eseményeit. Meddig él, meddig uralkodik az ember lelkén itt egy hangulat. Hányszor éri évente olyan ütés itt az idegzetet, mely bennünket – feltéve ha érző és érzékeny emberek vagyunk – felborít napjában háromszor. A költészet s így a magyar nemesi költészet is egy életforma lecsapódása. A félrevonult vidéki élet – ha nem is a belső mélységet, az a költőn múlik – de megszabja a költészet határait, befolyásolja témakörét, téma kibontás-módját. Miért hisszük, hogy életünknek, mely végletes érzelmi rándulások és agyunkat csigázó intellektuális problémák között hányódik, maradéktalanul kifejezője lehet a régi fajta vers? Kár, hogy az orvostudomány nem tudja objektív számokban kifejezni, hogy használódnak korunkban idegsejtjeink s hogy használódtak őseinké 100–150 évvel ezelőtt.

Az embernek hűnek kell lenni önmagához s a művésznek kiváltképp. Ha valakiben él a dolgok olyan ismerete, a társadalmi törvényszerűségek, igazságtalanságok olyan tapasztalata, olyan higanymozgású érzelmi élet és olyan világot rendezni akaró vágy, mint amilyen elevenen él Kassák Lajosban, akkor szinte ugyanazzal az ösztönös mozdulattal, amellyel kijavította Bodrogit, a nótaköltőt, ki kellett javítani valamit irodalmunkban. Az őszinteség, a valóság beáramlásának gátjait kellett lerombolnia, ami a Nyugat nagyjai után ittmaradt s ami életükben időről időre őket is feszélyezte. A világot kellett széttörnie és verse új szövetében egybeillesztenie, hogy költészetében mind az a változatos kavargás helyet kapjon, ami életünkre jellemző. Az újítás, hadd ismételjük, jellem kérdése. Nos, a Kassák paraboláról lévén szó, hadd idézzek az Egy ember életéből néhány passzust. „Mindig az embert kerestem és bizonyos, hogy magamban is önmagam tiszta embersége érdekel legjobban. Gyötrődő és akaratos természet vagyok, mintha semmi összemosó szín nem lenne bennem a végletek között. Ha feldühödöm magamra, – csak önmagamra tudok komolyan és kitartással haragudni – nem meghalni szeretnék, össze szeretném törni magam a saját két öklöm alatt.” Vagy más helyt: „Akik fiatal korukban könyveket, dogmákat és üdvösséget ígérő frázisokat ettek magukba, azoknak sokkal könnyebb lehet a helyzetük. Nekem mindent most és a magam eszközeivel kell kibontanom a burkából. Néha szomorúság vész rajtam erőt. Néha attól tartok nem lesz elég időm ahhoz, hogy elérkezzem magamhoz, ahogy a szerencsés vándor egyszer szerencsésen hazaérkezik.” „A költők mindig olyan nagy elragadtatással írnak a dolgokról, én csak egyszerűen azt mondom: ez így van, az meg úgy van s ezek a megállapítások engem teljesen kielégítenek. Lehet-e költő olyan józan ember, mint amilyen én vagyok?” Végezetül még néhány önelemző mondatot: „Alapjában véve nem voltam szenvedélyes természet, ösztönösen mindig a tiszta egyensúly-állapotot kívántam s amit tettem nem elragadtatásból, csak természetesen tettem. Nem a fölingerelt idegeim ragadtak magukkal, egész súlyommal indultam el, vagy álltam oda valahová. Sosem éreztem, hogy halálosan megkívántam valamit, de sosem mondtam le semmiről, még akkor sem, ha annak a megszerzése esetleges veszedelmekkel járt is a részemre. A belenyugvó tétlenség bizonyosan megölt volna, formáló akaratom hozzányúlt a dolgokhoz és megformálta azokat, hogy teljesek legyenek és engem kielégítsenek.”

A jellem: hűség, hitelesség. De ha valaki versében felbontja a világot, merész képzetkapcsolásokon ugrik előre, hogy lehet hiteles? Nem kap-e itt túl nagy teret az esetlegesség? Hogy mennyire nem, egy példával szeretnék bizonyítani. A próza, az életrajz mégis csak egyszerű beszámolás. Kassák prózával szeretném bizonyítani a Kassák vers hitelességét. Hallgassanak csak meg előbb az önéletrajzból, az Egy ember életéből, utána A ló meghal a madarak kirepülnek „szürrealista” versből egy-egy rövid párhuzamos részletet. Lírailag más, mégis döbbenetesen azonos a kettő.

Végezetül még egy témát szeretnék érinteni: Kassák hatását irodalmunkra. Ha irodalomtörténészeink különös feledékenységgel nem is foglalkoztak ezzel az utolsó tíz évben, vaskos, és igen jól dokumentálható tanulmányokat lehetne írni arról, hogy hatott a fiatal József Attilára, Illyésre, Radnótira, a Meztelenül kötet Kosztolányijára – hogy csak költészetünk fényes csillagjait említsem. De tulajdonképpen nem is az érdekes, hogy ki mennyire került a hatása alá, mennyi Kassák verset írt, vagy próbált írni. Nagyobb, jelentősebb, hogy új utat nyitva, és emberi, erkölcsi példát adva talpára segítette, a saját útjukon járni tanította a tehetségeket. József Attila például általa került ki Juhász Gyula elvont szépségimádata alól, amikor fiatalon Kassák vers-ciklusokat írt, de nagyobb dolog, hogy érezhetően önnön útjához kapott bátorítást a kassáki élet és vers szemléletben.

S ez a hatás ma is, eleven költészetünkben is él. Líránk ma kettéválik hagyományos versírókra és a maguk útján haladó kísérletező költőkre, akik az úttörés eredményeinek alkalmazásával, ha nem is rímtelen versben, de új szövésű, merész gondolati és érzelmi ugrásokkal tele versben fejlesztik tovább a modern költészetet. Több kiváló, jelentős tehetség neve kívánkoznék ide, hadd említsek meg csak egyet: Weöres Sándorét.

Összegezésül, íme a Kassák parabola, úgy ahogy kibomlik az Egy ember életéből. 1910-ben megérkezett Budapestre egy lakatoslegény. Meg akarta ismerni a világot és meg akarta változtatni. Harcolt érte sztrájk szervezéssel, szóval, könyvvel, sok-sok könyvvel, mert nem agitátor volt, hanem művész. A világ sokat változott közben s ő a harcok között önmagához, belső világához hűséggel, egy kicsit megváltoztatta a magyar irodalmat. Új formán szőtte a magyar vers szövetét, új vers-dikciót teremtett, nem képpel és hasonlattal újított, mint a régi újítók. Klasszikus, kiegyensúlyozott cselekvő alkat volt, aki két lábán járva a földön érezte a kozmoszt s átérezte embertársai panaszát. Erről írt, a panaszról a legtöbbet és az emberséges jövendőről. De hadd szóljon befejezésül Kassák maga:

 

Költő, harcos, katona és serény munkás vagyok egyszemélyben aki nem tartozik senkinek. Egymagában indult el az ösvényen melyről jól tudta, e zord világban sehová sem vezet s azért csak megy tovább a kétség bokrai és bánat vermei közt mint akinek magasra emelt vörös zászló int a távolból mint akit a pásztor kiválasztott a nyájból mondván – nyakadban a csengővel csöngesd szét a tájon sorsunk elnémulhatatlan énekét.

 

Az elnémulhatatlan és múlhatatlan dal énekese előtt hajtsuk meg hálánk és tiszteletünk zászlaját.

 

Három költő vázlata 1957-ből

A nagyközönség évekig inkább csak fordítások alatt találkozott Weöres, Jékely, Rónay nevével; verseiket, versesköteteiket hiába kerestük, – másokat, másfajta műveket vett szárnyára a hír, tett híressé vagy hírhedtté. Most megjelent köteteik hosszú, többnyire aszályos évek termésének betakarítása. Költészetük a magyar költészet eleven része, amely – kő alatt a fű – kénytelen asztalfiókokban senyvedt.

Weöres Sándor közel tíz éves némaság után A hallgatás tornya című könyvében harminc év terméséből ad gazdag válogatást. Klasszikushoz méltó négyszáz oldalas nagy kötet. Olyasfajta gyönyörűség belefelejtkezni, követni járható útjait, elveszni útvesztőiben, mint amilyen gyönyörűség volt valaha rég az összes Babits, az összes Kosztolányi, vagy az összes József Attila. Ne ütközzék meg az olvasó a nagy nevek citálásán. Ne ütközzék meg: – az irodalom úgyis tudja, ha az olvasókhoz még nem is ért el – Weöres Sándor nagy költő. Persze, művét csak bizonyos ellenállás leküzdésével szeretheti meg a szélesebb olvasóközönség, mint ahogy Ady, József Attila példáján tudjuk, csak ezen az áron lehet megszeretni egy úttörő, ízlésformáló költő művét. De Weöres Sándor esetében a régi ízlés szokásos ellenállásán túl másról is, többről is van szó. Ő higany-nyugtalanságú kísérletező – ebben is rokon századunk modern költőivel – s miközben új költészetet teremt, kipróbálja a költészet végső határait, mennyire csak zene a vers, mennyire csak lebegő sejtelem. A gyanútlan olvasó első látásra nyilván megütközik, ha a kötetben rábukkan hírhedtté vált ritmuspróbáira, egysoros verseire, groteszk játékaira vagy azokra a verskísérletekre, amelyekkel a versbe fogható világ határait a legszélső sejdíthetőig kitolni igyekszik. De ha nem riad el, meg fogja találni mellettük a kísérletek eredményeit is, a mindenki számára érthető és fogható gyönyörű verseket, amelyekbe mint bójába fogódzva, elindulhat a költői kísérletek nyomába, s nyilván közelebb fog érkezni azokhoz is. S ha esetleg másfajta, túlságosan is reális témákhoz szokott ízlésének kezdetben idegen is lesz Weöres Sándor elvontabb tematikája, mely az élet nem individualista és nem materialista, hanem jellegzetes spiritualista szemléletéből fakad, – ha idegen is lesz a keleti és a klasszikus mítoszok gyakori felbukkanása, mégis meg fogja ragadni a vers-elemek vérbő realitása, a csodálatos nyelvi képzelet s az az orgonai (mindenre hangot találó) zengés, amelyre költőink közül egyedül Weöres Sándor képes. S hogy művekben szóljunk: A Valse tristetől, a Kodály megzenésítette Öregektől, a Bab el Mandeb-enen és a Rongyszőnyegen, meg a gyerekversekként közismertté vált Magyar etűdökön át el fog jutni bizonyára Weöres Sándor bonyolultabb verseiig, Az elveszett napernyőig, a Medeiaig, A föld meggyalázásáig, a Mária mennybemeneteléig. (Hogy a nagy verseket csak az utolsó évek terméséből idézzük.) És ha számára ez olyan bonyolult szimbólumokkal terhes költői magasság, amely ma még nem fogható, akkor is gazdag kárpótlást kap, ha beleveti magát a kisebb versek színpompás, dzsungeli erdejébe.

Jékely Zoltán Tilalmas Kert című kötete szintén válogatott kötet s olyasfajta nagyszabású életmű-betakarítás, mint a Weöres Sándoré. Egy egyensúlyosabb, konkrétabb ihletű, nagyívű költői pálya bontakozik ki benne. Jékely Zoltánt a múló idő ihleti, helyesebben az élet elmúlása készteti versről versre tiltakozásra. Erdélyi költő, s csakis ott, ahol az épületekben, templomokban és temetőkben olyan eleven még a múlt, a hajdani emberek élete, s olyan szorongató volt a sors (nem is a történeti emlékekben szegény Alföldön) alakulhatott ki lelki világa, amely a temetővel, a múlt kísértetjárásával van tele. Ifjúkori halál-félelem – ez volt induló költőként főfő témája, ez ihlette olyan sugallatos erejű, balladai hangulatú nagy versekre, mint a Kalotaszegi elégia, a Pisztráng balett, a Marosszentimrei templomban, vagy a Csillagtoronyban. Az elmúlás érzés – az ifjúkori nagy lírai korszak után – persze később is legfőbb ihletője maradt, ha közben Jékely Zoltán hangot is váltott és érthetően új témákat is talált. De útkereső kísérlettel közben, mely a Tilalmas Kert derekát képezi s hol erős leíró versekre és sanzon-szerű dalok gazdag csokrára bukkan az olvasó, melyeknek Jékely költészetünkben szinte egyetlen mestere, mondom, ezek közben is vissza-visszatér a régi hang, mígnem a kötet vége felé, hol az ötvenes évek termése gyűlik egybe, az ifjúkori szorongás nagy apokaliptikus látomásokba érik be. A Múzeumlátogatás, a Kirándulás a Húsvét-szigetekre, a Madár apokalipszis és a vörösmartyas zengésű Az utolsó szó keresése című versekből kitetszik, hogy alakul-mélyül a költő világ-érzékelése a tündéries, könnyes halálfélelemből egetvívó megrendüléssé; hogy érlel az ifjúkori remeklések után, ugyanaz az ihlet látomásos nagy verseket a költő férfikorában. Olyasfajta számvetéseket, csak sokkal keserűbb, sokkal dúltabb számvetéseket, mint amilyen Kosztolányi pályáján a Hajnali részegség vagy az Ének a semmiről, – s talán épp oly maradandókat.

Rónay György olyasféle romantikus költőnek indult, aki mint Schiller, gondolatai izzásával, heves intellektualitásával fűtötte versei pátoszát. A Te mondj el engem vallomás című fiatalkori kötete csupa eszmei magasizzás. A gondolat sisteregve tör utat magának – elsősorban nem érzelmi, hanem eszmei a feszültség. Nyár című most megjelent kötetében, amely 1938–56-ig foglalja össze tizennyolc év termését, egy költői átalakulást követhet nyomon az olvasó: a romantikus költő klasszicizálta magát. Persze a klasszicizálódás csak akkor tűnik elő, ha a nem időrendbe, hanem ízlésesen tárgyi, hangulati egységekbe fogott vers-csoportokat felbontjuk az időrend szerint. De olvasás közben – e felbontás nélkül is – meg-megérezni a vershang lüktető váltásait. Az olyan romantikusnak nevezhető fiatalabbkori versek mellett, mint a gyöngyházfényben csillogó Szárcsák, a Rózsadombi elégia, Nyári zenekar, Hölderlin, Tavasz elé, az olvasó nyugodtabb, lassabb sodrú, a valóság és a próza elemeivel erősebben megrakott verseket talál. Persze tudatos változásról van itt szó. Rónay György meg is hirdeti Ars Poeticájában az érzékletes valóság, az aranyjánosi realizmus igényét. De talán túlságosan korai volt költészetében a klasszicizálás, a szenvedély szerénységből való ki nem élése, az ember olykor sajnálja a romantikus hevület elapasztását, ha a dikció itt-ott túlságosan is kényelmes áramlására vagy az óhatatlanul beléje keveredett klasszikus-ismerős ízekre gondol. Persze azért ennek az „aranyjánosi” hangulatnak megvannak a maga szép eredményei, nem is annyira kiemelkedő versekben, hanem az egész lehiggadt, tisztarajzú költészetben, amelyből ugyan ide idézhetnénk nem egy érzékletes, melegfényű tájrajzot, mint például a Dunavecsén vagy a Kiskunságon járók címűt, vagy a Mátrai kép egy-egy darabját és emlegethetnénk nem utolsó sorban a címadó vers, meg a Nyárutó vagy a Somló mértéktartó pátoszát. Mondom, szép, rangadó ez a betakarítás így is. Rónay György költészetének van költői realizmussal rajzolt földje, benne a buggyanó nyár édes jóíze s van – ami nélkül nem lehet meg a líra – tiszta, delejes égboltja.

 

A lélek idézése

Aki kinyitja Weöres Sándor kilencszáz oldalas, vaskos műfordítás gyűjteményét, bevezetésül egy négysoros versre bukkan. „Az, mégsem az: Festményekről színes fametszetek; – Sok hangszer, ének, egyetlen sipon; – Az, mégsem az: szélfújt árnyéka csak.” Szerény, figyelmeztető bejegyzés. Olyan szerény, hogy szinte a középkori kódex-másoló szövegtiszteletére és alázatára emlékeztet. Mindenesetre érdemes rajta elgondolkozni.

Az utolsó tíz-tizenöt évben, miközben műfordítás-irodalmunk régi törzse – éljünk egy XIX. századi hasonlattal – igen-szép, új virágzásba szökkent, megváltozott felfogásunk magáról a költői műfordításról. Egy régebbi és igen heves vitát észrevétlen eldöntött a gyakorlat. Az átköltésnek, a formai hűtlenségnek, az eredeti „kijavításának” vége; győzött, megmásíthatatlanul, a hűség, úgy is mondhatnám a műfordítói realizmus. Ismert tények ezek. Amikor a Nyugat költő-fordítói továbbfejlesztették a XIX. századi hagyományt, mely főként az olvasó pallérozására, a nemzeti csinosodás kedvéért fordított, a világirodalom tolmácsolását műhellyé alakították. Műhellyé olyképpen, hogy átmenetileg – különösen fiatalon – egyrészt saját fordulataikat, költői gyakorlatukat kísérletezték ki benne, másrészt, mintegy művük mellé „erkölcsi” támaszul, a saját esztétikai törekvéseiknek megfelelő világirodalmat plántálták át nyelvünkre. A Pávatollak, az Idegen költők, az Örök virágok egy-egy „mellékes” Babits, Kosztolányi és Tóth verskötet, amelynek nem egy költői megoldása filológiailag kimutathatóan beleépült az eredeti műbe, s amelynek válogatása vallomás a fordító-költő korabeli ízléséről, ízlés-törekvéséről. Műfordítás-irodalmunknak rendkívül termékeny, gazdag és hatásos, de mindenesetre szubjektív korszaka ez. Alapelve a beleélés bizonyos szabadsága és az az esztétikai követelmény, hogy a fordítás elsősorban jó magyar vers legyen. Eredménye, s fordító művén belül, a világirodalom néminemű uniformizálódása, a különböző korú és karakterű költők bizonyos összemosódása; – éppen a fordító-költő erős egyénisége következtében. Persze korántsem áll, hogy a Nyugat nagyjai mindig ilyen műhelytanulmányként, ilyen szubjektív módon fordítottak, a Shakespeare, Dante, Goethe, Sophokles tolmácsolások például semmiképpen sem tartoznak ide, de mellettük, az ő módjával alkalmazott beleélő módszerükön bátorságra kapva, felburjánzott a beleélésnek és az átköltéseknek nem egy olyan vadhajtása, amelyen többé kevésbé csak címke volt a világirodalmi név.

Az utóbbi évek fejlődése, műfordító irodalmunk új virágzása – mint említettük – ez után a szubjektivizmus után tett pontot. Mai költőink kezén a műfordítás önállóbb, egzaktabb műfaj lett, melyben a tudós művesség szabályai a döntők. Weöres Sándor most mégis azt írja műfordításai elé, hogy gyűjteménye „sok hangszer, ének, egyetlen sipon”. Vajon ez azt jelenti, hogy visszatért a nyugatosok módszerére? Vajon kötetében csakugyan egyetlen síp-szólam tolmácsolja a világirodalom zenekarát?

A „tudós” versfordításhoz két dolog kell. Egyrészt az eredetinek már-már Karinthy készségű átélése, másrészt a visszaadás formai képessége, széles stílus és hang-skála. Aki csak valamelyest is járatos Weöres Sándor költői művében, az tudja, milyen gazdag bőséggel rendelkezik mindkét talentummal. Szégyenkezve számolok be erről, hiszen olvasói és tisztelői előtt annyira ismert stiláris érzékenysége, bámulatos átélő és szuggesztív megidéző képessége. Kevés költészet van, amely egy zárt oeuvre-en belül ennyiféle hangot, stílust és variációt felölelne, mint az övé. Az egyéniség is valahol mélyebben rejtőzik benne – versei bármennyire is azonnal felismerhetők – mint Kosztolányiéban, vagy Tóth Árpádéban. Nos, semmiképpen sem műhely számára a fordítás, vagy legalábbis nem úgy műhely, mint mestereinél. Kötetében a világirodalom különböző hangjainak árnyalatos tagolódása szembeszökő. Háromezer év költészete, mert a Mahábháratától kezdve majd annyit ölel fel a kötet, úgy nyílik szét, mint egy legyező. S mint illik, csak vékony szál tartja egybe a külön elemeket s arra se könnyű rájönni, hogy mi ez a tartó szál, ahogy például Szabó Lőrincnél inkább tudni lehet. Mert Szabó Lőrinc a vers intellektuális vázát ragadja meg – ez az, ami az ő líra-legyezőjét egybefűzi – és gondolatáthúzásait, sajátos rímét ráaggatja a különböző korú és stílusú versekre. Weöres Sándor nála alkalmazkodóbb s csak aki jobban odafigyel, veszi észre vissza-visszatérő merész szókapcsolásait, összeolvasztásait, tömörítő megszemélyesítéseit; – ez az ő kapcsoló eleme, amely éppen hogy saját költészetének eredménye s nem arra való kísérlet. (Mellesleg Szabó Lőrincé is ilyen.) S végeredményben Weöres Sándor bengáli-tüzű költői kísérleteinek hol fejcsóváló, hol lelkes bámulói ezekben a műfordításokban olyasfajta eredményekben gyönyörködhetnek, olyan elkápráztató nyelvi találatok tűzijátékát élvezhetik, amelyeket a költő saját költészetéből csent el.

Nem, csak a fogalom másik értelmében és ott is csak bizonyos részben van a Lélek idézésének műhely jellege. A roppant terjedelmű, gazdag világirodalmi válogatásban van két-három terület – a kötet csúcsai –, amelyen átérezni az ős-keresést vagy azt a bizonyos világirodalmi „erkölcsi” támaszt. A kínai és indiai részre gondolok elsősorban és sejthetően a modern franciákra. Mindegyik rész egy-egy újdonságot jelentő önálló kis kötet lehetne. Kis kötet? A keleti költészetet harmadfélszáz oldal tolmácsolja olyan gazdag válogatásban s nem is említve, hogy olyan színvonalon, ahogy ez nyelvünkön nem szólalt meg soha. A horatiusi ódáknál bonyolultabb ritmusú rímes keleti vers olyan természetes és buja pompával nyílik ki benne az átültetésben, hogy a műfordítói bravúr és az egzotikum megízleltetése a XII. századi Dsajadéva költészetéből például ide kívánkozik:

 

Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatú délövi szélben, fülemüleszavu, kusza méhzizegésű lugas susogó sűrűjében Hari vigad a gyönyörű dalú kikeletben, sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadözönű lánykaseregben.

 

De míg a kínai költészet szemlélődő bölcsességéből, a miénknél árnyalatosabb és kevésbé impulzív érzelmi világából szívet-lelket gyógyító üdülés meríteni, s ahogy üdülés gyönyörködni India költészetének káprázatos és buja varázsában, úgy legföljebb csak hasznos és tanulságos a modern franciák megismerése. Mert Reverdy, Michaux és az ismert szürrealisták verseiből átültetett s kicsit extrémen válogatott költészet fellazult, s ugyanakkor elvont versépítése számunkra inkább csak érdekes, mint meggyőző.

De ha már a műhely-területek ürügyén félig-meddig kalauzává szegődtünk a Lélek idézésének, hadd folytassuk a kötet bemutatását. Mert ha le is nyűgözi az olvasót a fordító varázsa, egy ilyen nagy kötet mégis maga a dzsungel. Nehéz benne meglelni a csoda-fákat, kikerülni az itt-ott egyhangú szavannát, fellelni a sűrűségben a nagy-költészet egzotikus madarait. Mert a keleti költészet gazdag és szinte utolérhetetlen tolmácsolásán túl a líra egészen más tájain, bőven akadnak még kiemelkedő nagy fordítás-teljesítmények. Hadd említsük a középkori német költészetet, a francia népdal-fordításokat, az oroszok közül Puskin, Lermontov, Sevcsenko és Jeszenyin műveit és a modern nyugati irodalomból a Garcia Lorca és Eliot tolmácsolásokat. (Kár, hogy Eliot Puszta országa mellől hiányoznak a költő jegyzetei, mert így a kommentárt kívánó világhírű költemény a beavatatlan olvasó számára alig érthető.)

Mennyi költő s hányféle hang! S ha vannak is aránytalanságok a kötetben (például, hogy Rilke egy verssel szerepel, s hogy a húsz sor Chaucer nem hat ilyen rövid kivágásban), mekkora gazdagodása irodalmunknak ez az összefoglalás. S ha a végére érve visszagondolunk Weöres Sándor bevezető versére, újra csak a szerénysége, ami lenyűgöz. A klasszikusok szerénysége ez, ahogy maga a Lélek idézése műfordítás-irodalmunknak máris klasszikusa.

 

Négyen 1956-ban

Ott álltam Mészöly Miklóssal 1956. november 1-jén vagy 2-án a műteremlakásuk nagy nyitott ablakában, és együtt figyeltük az utcát. Alattunk, odalent a Városmajor utcában lőttek.

Felkelő nemzetőrök lőtték a szemközti alacsony ház ajtaját, hogy a zárat, a kaput szétlőjjék. Ávós-ház volt, tudtuk. (Később számos titkos felvétel került elő a házból Mészölyről és barátairól.)

Nem szeretem, ha lőnek.

Különösen nem, ha rám. Vannak erről élményeim, háborúból hozottak, és 56-osok.

A háborús előzmény – hogy a legszelídebbet válasszam, – többek között ennyi: 1944 szeptemberében eldöntöttük Nemes Nagy Ágnessel, hogy befejezem a katonáskodásomat. Még délelőtt kibicikliztem közvetlenül a határra kitelepített alakulatomhoz, melynek parancsnokhelyettese voltam, este pedig találkozunk a faluban a vonatnál. Irány: Budapest, hamis papírok, bujkálás stb. Még a Horthy-féle kiugrási kísérlet előtt voltunk, Szálasi előtt.

Csakhogy amint ott magamban bicikliztem a határral párhuzamosan a vasúti töltés mentén, túloldalról egy géppisztolysorozat fütyült el a fejem mellett. Ledobtam magam a gépről, a vasúti töltéshez lapultam. De amikor meghajolva a biciklit óvatosan odébb toltam és ismét felszálltam rá: újabb sorozat.

Nem mondhatom, hogy rajongtam érte. A magyar katonai ruháért lövést kapni az utolsó katonai napomon, még a megszokott balsorstól is visszás.

Ennek még semmi köze Mészöly Miklóshoz.

Annak már viszont van, hogy 1956. október 30-án elindultunk együtt Miklóssal, Alaine-nel, Ágnessel és Jékely Zoltánnal, hogy begyalogoljunk az írószövetségbe. (Közlekedés nem volt.) A Moszkva téren, a felette átívelő Várfok utcában tömeg, majd az utca végén kis barrikád. Afféle utcai padokból összetákolt dolog. Nevetséges.

Amint az utcát elálló sokadalomhoz értünk, közeledik feléje egy mentőautó. Ketten-hárman is, fiatalok, elébe ugranak, és integetnek neki, hogy álljon meg. S akkor a mentőautóból egy géppisztolysorozat, rájuk és ránk, akik lentebb álltunk, szélén a tömegnek.

Mészöly is, magam is ledobtuk magunkat a füves rézsűre. Az asszonyok és Jékely állva maradtak. Alaine-t lerántotta Miklós, én Ágnest. Jékely Zoli tétován álldogált. A géppisztoly tovább kelepelt.

– Feküdj! – ordítottuk.

Erre esetlenül leguggolt. Nem volt háborús gyakorlata.

A mentőautó rákapcsolt, a szétspriccelt tömegen, a sebesülteken át, lefutott a dombról. A barrikádon azonban felborult.

Jékely felegyenesedett, s azt mondta: – No, ebből elég. Elmegyek haza.

Mészöly már nem volt köztünk. Mint egy vadászeb, még négykézláb kivágott, majd kiegyenesedve futott a vágányok között, a téren, az autóból kikászálódott, menekülő ávósok után.

Nekik géppisztolyuk volt. Neki csak az indulata. Az se semmi.

A további előzményeket legszívesebben elhagynám. Úgysem hiszi el senki. Mert hogy valakinek bizonyos előérzetei legyenek a jövő veszedelmeiről? Ugyan kérem!

Azt mondja aznap estefelé Alaine – együtt voltunk akkor a mi Kékgolyó utcai lakásunkban –, hogy ma még valami baj történik velünk, nem nagy baj, de baj. S így lett. Úgy tíz óra felé tankágyúval kilőtték a lakásunkat. Az egyik ágyúlövés a dívány alatt törte át a falat, a dívány alatt, amelyen négyen kuporogtunk a házon kopogó gépfegyverzáporban. A másik az ablakkeretben robbant a fejünk felett. Ha csak két centivel arrébb jön és a szobában robban, egyikünk sem élne.

De így, csoda mód („baj lesz, de nem nagy baj”) a hajunk szála sem görbült meg a ránk repült malter és üvegcseréptől. Az ágyúzás, gépfegyverezés pedig folytatódott. (Kijavított nyomainak fehér foltjai ma is látszanak a ház kőburkolatán.)

Mondom, nem szeretem, ha rám lőnek. De Mészöly más. Másképpen van ezzel.

Bár itt, a műteremlakásuk ablakában álldogálva, nem felénk irányult a puskacső, sem az ágyú, mint az előző este. Mégis szívesebben mentem volna az ablaktól, de ő nem hagyott. Odacövekelt mellé a megszégyenítő bátorsága.

Odalent dördülések, sorozatok.

Miklós előre hajol. – Ellógtak ezek az ávósok hátul, a Városmajor felé. Hiába – dörmögi.

Aztán egy kis szünet után: – Micsoda jó két halálordítás volt a majorban. Hallottad?

Nem hallottam semmit. Sem halálordítást, sem halálhörgést.

Csak annyit fogtam fel, hogy ő más. Amit persze tudtam. Írásait olvasva nem volt kunszt tudni. Csakhogy itt és most ez az irodalmilag dokumentált másság foghatóvá vált; a lukácsisták úgy mondanák: „konkretizálódott”.

Mindig is sejtettem, a prózához, miként a lírához (talán az esszéhez is) az egyéniség teljes bevetése kell. Az egyéniségé, amely többet észlel, másként gondolkozik. Érzékelése tágasabb, indulatmenete szabadabb, gondolatfűzése merészebb. Szuverén. Ilyesféle ars poetica irányítja – mint ahogyan mondja is Mészöly: „Használjuk ki helyzetünk hátrányait”.

Hát ő alaposan kihasználta prózánkban keresztutat jelölő, duzzadva feszülő gazdag életművével. Valami olyannal, ami az olvasót folyamatosan megüti. Észleletei sajátosságaival (lásd a halálüvöltést, vagy a műben: például a Pontos történetek útközben-t), a színvonalat önkínzón egyre magasabbra emelő, magát csigázó igényességével (Az atléta halála), képtelen szuggesztivitása atmoszféráival (Saulus), drasztikumig kegyetlen igazmondásával (Magasiskola, Film), jelképpé terebélyesült képzetkapcsolásaival (Jelentés öt egérről), történeteibe rejtett, szinte erőszakos, önmagát se kímélő bátorságával.

Azzal például, amivel ott tartott engem is a műteremablakban. Pedig, ismétlem, nem szeretem, ha lövöldöznek, éppen mert háborút jártam. De Mészöly művészetében ő vesz célkeresztre bennünket. Mert olyan a világ, amilyen, meg olyanok vagyunk, amilyenek. Félek a szemétől. Legkivált a vesékbe látó, természetünket leleplező, kemény, éles írói látásmódja mélységétől. Attól, amit s ahogyan rólunk „mesél”.

 

Egy regény születésére

Írók számára egy új könyv olyasféle dolog, mint fiatal anyák számára egy újszülött. Nem, dehogyis akarom én ezzel megbántani az anyákat, de egyfelől annyi testi-lelki törődés, álom és növő gond hozza létre, másfelől annyi bizakodás tapad hozzá, hogy ez a hasonlat számunkra olyan természetes, hogy szinte illetlen dolog leírni. Amikor aztán végre, frissen, ahogy a nyomda-présből kikerült, kezünkben a könyv, van abban az öröm mellett csepp szomorúság is, hogy egy ilyen skatulya-alakú tárgy az, amiért dolgoztunk sok-sok hónapon át, töprengtünk, meditáltunk a világon harminc-negyven, vagy még több éven keresztül. Bizony, az anyai beteljesülés a miénknél boldogabb.

Mindezt azért mondom el, mert a napokban ünnepeltük meg a szigligeti alkotóházban, hogy Ottlik Gézának megjelent Iskola a határon című regénye. Harminc-negyven éves töprengésről beszéltem. Nem ok nélkül, mert ez a regény nem akármiféle, egy-a-sok-közül könyv, hanem egy lassan érlelő, túlzottan is lelkiismeretes elbeszélőtehetségnek évekig írt, afféle összefoglaló fél-életműve. De mielőtt rátérnék, hadd szóljak néhány szót magáról az íróról. Ottlik Géza nevét a negyvenes években tanulták meg az irodalom figyelői. A Magyar Csillagban, majd a 45 utáni folyóiratokban jelentek meg formailag mindig feszes, elegáns s az emberség, az etikum problémáit boncolgató elbeszélései. Évekig aztán önálló alkotások helyett magyarságban és pontosságban tündöklő fordítások (Dickens, Shaw, Keller, Arnold Zweig, Waugh, Hemingway stb.) alatt találkoztunk a nevével. Lefordított vagy egy fél könyvespolcra valót a világirodalom remekeiből. Saját novelláival, a Hajnali háztetők című kötettel, csak ötvenhétben jelentkezett s vívott ki magának jelentékeny rangot s keltett nagy várakozást további művei iránt. Az Iskola a határon ennek a várakozásnak beváltása, a nagy tehetséghez méltó mű. Témája tágabb értelemben mai téma: gyerekkori élményeit, egy katona iskolai életét rajzolta meg benne a huszas években. A konkrét és rengeteg plasztikus adattal alátámasztott társadalombírálat mellett, regényében megint egy mély etikus mondanivalón van a hangsúly: hogy lehet emberséges emberré fejlődni az abszolút kiszolgáltatottságban, jutasi altisztek, hatalmi mániások, szadisták, a hatalom pártfogását kereső fasisztoid csirkefogók s egy összezúzó nevelési rendszer kegyetlenkedései között. Hogy lehet ellenállni s el nem torzulni sem az ellenállásban, sem a mindig kísértő alkalmazkodásban. Tömör és könnyed szerkezet, akár egy repülőgép-váz, példátlan anyag-gazdagság, s kivételes lélektani mélység jellemzi a regényt. De elég, hiszen ezek önmagukban csak szavak. Az utóbbi egy-két év irodalmi életének volt néhány kiemelkedő eseménye. Szabó Magda Freskója, Mándy Iván novellái például, vagy Pilinszky János verskötete. Ezekhez csatlakozik Ottlik Géza regénye is. Úgy mondják, a kritikusok már tusakodnak érte, hogy melyikük írjon róla az irodalmi lapokban. Ők majd elemzik az Iskola a határon értékeit. Én ezzel a pár sorral csak egy szerény, ákombákom csillagocskát akartam ide rajzolni, hogy jelezze a hírt: megszületett.

 

Mit mond nekünk Ottlik?

Ha történetesen őt magát kérdeznénk, ha halálának emléknapja alkalmából ugyan válaszolni tudna, ingerülten bizonyosan azt mondaná: semmit. Ha műve alapján faggatnánk, az derülne ki: nagyon is sokat. Ottliknak két válasza van. Egy a teremtés módozata, a halál ellen tiltakozó. Már-már a lét berendezését tagadó. Végakaratában Ottlik elnémult szájjal nem tűrt gyászoló szónoklatokat, szertartást, papot. Döbbenetes volt a szótlan, zenétlen temetése.

De művében más a szava. Nézzük, miről beszél például alapművében, az Iskola a határon című regényében, ebben a nagy művészettel megírt, lelki és etikai jelenségekre koncentráló teremtésben. Hangsúlyozottan nem abban a hagyományosnak tetsző (XIX. századi) regényformában, amely főként a társadalmi jelenségek vizsgálatával telített. Nem, Ottlik regényében (és persze más műveiben) sokkal többről van szó. Arról beszél, hogy a nem élnivaló életet, a víz alatti létet hogyan lehet mégis kibírni. Hogyan lehet abban is, ott is felfedezni, hogy az élet jó dolog, ráébredni akkor is, hogy van egy függetlenített belső világunk, amely ezt bárhol, a katonai kényszer kellős közepén vagy rácsok között, a börtöncellában is érzékelni tudja. Ennek a más, szuverén énnek a megtapasztalása, felnövelésének aprólékos rajza, életmentő energiáinak felmutatása Ottlik elsődleges célja.

Vegyünk erre (erre az alapcélra) két egymástól eltérő dokumentumot. Egyet magát az Iskola a határon című regényből. A regény végén, amikor a katonaiskola szadista szörnyűségein már megedzve túl tudtak jutni a hősök, némileg gyerekként már férfivé érve, azt mondatja Ottlik az alakjairól: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget ünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán birodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

És most egy másik, egy az életből közvetlenül vett tragikus példát. Egy este azt mondta nekem Ottlik: „Jó, nem bánom, két hétre elmegyek kórházba, de csupán két hétre, nem többre. Rettenetes sok dolgom van még a Budával. Nincs időm betegeskedni.” Igen, de az éjszaka folyamán elvesztette az eszméletét, s néhány nap múlva meghalt. A Buda kéziratát Lengyel Péter rendezte el végső formában. Miért kellett Ottliknak rengeteg idő, mikor regénye lényegében készen volt? Miért kívánt magának nagybetegen energiát igénylő munkát? Valamit a vereség ellen. Azért, mert ő mondhatni mindig mindent átírt. A Hajnali háztetőket és az Iskola a határon című regényt az első megírás után több év múlva másodszor is, a Budát pedig harminc éven keresztül írta. (Volt olyan kézirata, amely háromszor-négyszer is új és új változatban volt a kezemben.) Ars poeticaszerű vallomásában azt hirdeti: kétszer kell a dolgokat megírni. Próza című kötetében „Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal” című interjújában ezeket mondja: „Az első megírása valaminek szükségszerűen spontán. Először lendületből kell írni, mert a lényeges dolgokat, ugye, isteni kegyelem, ihlet vagy arkangyal súgja az embernek…”. Úgy, hogy az írás „lázában” létrejöhessen, felszínre kerüljön az, amit tulajdonképpen meg akarunk írni; az a mélyebb (rendszerint a sztorin túli) mondanivaló, világlátás, megfigyelésrészlet, eszmélkedés, ami egyéniségünknek írói tartaléka, amiből dolgozunk, amit bármi történetre ráaggatva mindig is meg akarunk írni. Aztán kicsit nyugodni hagyva ezt a létrejött anyagot, meg kell újra írni az egészet. Hogy egy képpel tegyem érzékletessé: olyan kétfázisú művelet ez, mint a súlylökőé. A terhet előbb vállig emelni, s csak aztán egy végső kritikus erőfeszítéssel fel magasra. „Ezt különben a nyugati nagy írók mind tudják – mondta az interjúban Ottlik –, csak mi nem tudjuk”.

Szóval Ottlik – ahogy mondják – stílust hangsúlyozó úgynevezett stílusíró lett volna? Azért néztük meg a kérdést kicsit közelebbről. Az Iskola a határon kezdőfejezetében a főhős Bébé Szeredy Danival álldogál a Lukács fürdő tetőteraszán. „Csakugyan meleg volt ezen a júliusi napon ezerkilencszázötvenhétben – gondolja magában Bébé. – Néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét.”

Hm, az emberekét? Nem azt akarja-e Ottlik közölni: Néztük a lányok szép pucér hasát? Mégsem ezt mondja. Miért? Mert így a mondat túl célra tartott, kissé nyers vagy közönséges. Pedig a látvány, az eltakaratlan köldök, akkor, 1957-ben csakugyan újdonság volt.

Ottlik viszont ösztönösen előbb mellécéloz, s azzal a „leginkábbal” helyesbít, így találja telibe az élményt. Beszélhetnénk ezzel kapcsolatban stiláris fogásról is – ha nagyon erőltetnénk. Elmélkedhetnénk arról a természetes tudásról, hogy ritkán szabad az élményt a fogalmazással frontálisan megrohamozni; becserkészve, látszólag mellékes mozdulattal megközelítve a siker lehetősége nagyobb. Az úgynevezett stílusírók tudják ezt, az anyagra esküvők, a puszta anyagra hatni akarók ritkábban.

Nézzünk más példát. „Pár heti ismeretség után – mondja az író Szeredyről – kétségbevonhatatlanná vált róla, egyszerűen ott volt, jelen volt, mint az óraketyegés vagy a tücsökszó vagy mint a bodzaillat vagy mint a csillagok az égen, az a tény, hogy jószívű és becsületes ember.” Az alapállas, a közlendő nyersanyaga nem több ennél: Szeredy jószívű és becsületes. Ottlik ezt akarja kijelenteni – elhitetni. De hogy szavához kétség ne férjen, közbevet egy hasonlatcsokrot, egyre tágulót óraketyegéstől a csillagos égig. Mi más ez, mint a szuggerálás trükkje? Magasrendű, tartalmas stílusfogás? Vagy mégsem az, hanem a tücsökszóval, a bodzaillattal (és persze az éggel) súlyosbító kozmikus rendezés jelzése. Ottlik szövegét egyre-másra ilyen makroelemzéssel fel lehet fedni, többlettartalmát – némi figyelemmel – érzékelni lehet. Építkezése során művészileg megvalósul, hogy a szavak, fogalmak visszatérve és jelentéstartalommal töltekezve motívumként érzékletes jellé válnak, s a szó előtti és a szó mögötti közlendőt körvonalazzák. Azt, ami az egész írás értelme és célja. Ottlik úgy nyilatkozik nem egyszer, hogy ő a létezés szakmában dolgozik. A létezésről, erről a legmegfoghatatlanabb és legreálisabb magánvalóról kíván beszélni. És ehhez a célhoz képest mily nyomorúságosak írói eszközeink. Örökös kijelentés- és állításkötelezettségünk a nyelv és a nyelvtan törvényei szerint. Örökös részlethez kötöttségünk, mintha puszta nagyítóval próbálnánk képet kapni egy holdnagyságnyi területről. A feladathoz képest mennyit ér itt a stílus mágiája? Valamicskét ér ugyan, de vajmi keveset. Ottlik írása és gyakori újraírása csak látszatra stiláris, látszatra ezen a téren bravúr. De igazi célját, művészetének egyedülálló eredményét a motívumválasztással és az egyre-másra visszahozott motívumelemeknek tartalmi felnövelésével éri el. Olyasféle építkezésnek vagyunk a tanúi, mely az élettényekből jeleket csinál, a jelekből pedig jelrendszert: nyelvet a létérzetek közlésére. Valamiféle hálót, eligazítást az oly illó, oly törékeny, oly megfoghatatlan létezés-szférában.

Ezt kínálja nekünk Ottlik.

Végül a vázlatos, némileg jelzésszerű írás után beszélnünk kell egy másik jelzésről is. Arról, hogy Gödöllőn, ahol jó darabig élni kényszerült írás helyett töménytelen fordítás-munkában, rokonai megtalálták édesapja képét díszmagyarban, díszkarddal az oldalán. Ezt mai magyarkodásnak venni könnyelműség. Egyik nagyapámnak díszmagyaros fényképét valahol én is őrzöm, attól éppoly szabadelvű módon, liberálisan gondolkozott, mint mondjuk Eötvös József. Ottlik persze nem tagadta, de nem is tartotta fontosnak, hivalkodónak, hogy régi családból származott, ősei az Árpádok alatt szereztek nemességet, egyik felmenője Ottlyk György Rákóczi brigadérosa és főudvarmestere volt. Vagyis, ahogy írta Próza című könyvében, ősei protestánsok, a Habsburg ellenzékben levők, a hatalommal majdnem mindig szembenállók voltak. Ahogyan Ottlik Géza is szemben állt minden álságos hatalommal. Nácikkal, nyilasokkal, Rákosi híveivel és a kádárizmussal. Bármilyen útitárs hajlongással, gyanúsan öncélú népi-nemzeti tudattal. Ötvenhét után még az írószövetségbe sem volt hajlandó visszalépni. Semmikor. Nyugodtan nézhetjük hát a díszmagyaros úriember képét. Csak azt kell hozzátenni: Ottlik mindössze másféléves volt, amikor apja meghalt.

 

Ottlik igaza

A Mondat című folyóirat második számában, ahogy kinyitom, Ottlik Géza teljes oldalú arcképe néz rám. Döbbenetes. Cipit – hiszen ősidők óta így hívtuk – ez a kép még férfikora idején mutatja, lenyűgözőn és épen, nem megtörten, nem haldoklása rázuhant pillanatában. Az utolsó ép óráit akkor élte, amikor azt magyarázgatta, hogy ha nagyon muszáj, hajlandó kórházba menni, de csak két hétig, egy nappal sem tovább, mert ezer dolga van, folytatnia kell a regényt. Aznap este voltam nála, amikor aláírta – bár a stílust némileg nehezményezve – a Demokratikus Chartát. Zsörtölődve írta alá a politikus megfogalmazók nyelvi ügyetlensége miatt, meg talán azért is, mert az utóbbi években hajlamos volt kicsiségeken is bosszankodni. Nem az én kedvemért írta alá – különben is, olyan makacs volt, hogy ezt feltételezni képtelenség –, hanem, hogy így mondjam, a mi közös szemléletünk kedvéért, még ha rá is fért volna, én is tudtam, a megfogalmazás finomítása, pontosabbá, disztinktívabbá tétele. A Chartát nem író írta, annyi szent.

Azon az estén volt utolsó beszélgetésünk. Cipi másnap már elvesztette az eszméletét. Pár nap, és vége volt.

Végrendelete szerint nem kívánt, mit nem kívánt: nem tűrt szertartást, szónokot, énekkórust vagy bármi zenét. A vagy félórás temetési „szertartás” után kivitték a halottasházból, és eltemettük. Álltunk a néma „szertartás” idején lesütött, félrenéző szemmel. Akkor még ott volt Nemes Nagy Ágnes is, Vas István is, mindkettő a legfontosabb, legrégibb barát, akik azóta szintén elmentek „a minden testek útján”. Azt képzelem, szégyenkeztünk ott a halott mellett, szégyenkeztünk nemcsak azon, ami történik, hanem ami velünk történt. Azon, hogy hiába minden, írói erény, mű, siker vagy éppen elhallgatás, hiába szerkesztői feladat, közjogi méltóság, akár a mellettünk álló író-államelnöké, semmi sem segít. Ez adatik számunkra: a halottasház, a temető. A gonosz, feltörhetetlen némaság. Ami elfogadhatatlan, tűrhetetlen.

Pedig milyen volt Cipi fiatalon, milyen pezsgően szellemes, izgő-mozgó, s közben ragyogóan természetes, könnyeden mély, elegáns. Ahogyan azt mondta 1944 novemberében Vas Istvánnak – mintha egy jelentéktelen beszélgetésüket folytatná –: legjobb lesz, ha most átköltöztök hozzánk Marikával, velünk maradtok, csak ha véletlenül egyedül lennél a lakásban, úgy nem szabad sokat járkálnod, nehogy az alattunk levők meghallják. (Ez volt a gyilkos Szálasi-kor.) Aztán esténként már együtt veszekedtek, Györgyi meg Örley mellett, dühöngve, órák hosszat. Miért? Sok minden lényegtelen lényeges dologért. Például Vas István szerint azért – éppen ott voltam akkor –, mert nem olyan mély, olyan igazán igazi író Somerset Maugham, mint Cipi gondolja. Ez különben örök téma volt közöttük, szinte olyan állandó, mint a Copperfield Dávid egyik figurájának, Dick úrnak kényszerképzete I. Károly lefejezéséről. Igaz, van Maughamban elegáns könnyedség, ezt senki sem tagadta, de sok benne a divatos modernitás. Csupán csak az Eső más. De Ottlik akkor, a saját novellái kárára, túlságig szerette Maughamot. Ahogy túlságig szerette Örley Istvánt is – lásd A Flocsek bukása című kötetet –, akit, vagyis Örleyt a maga ízlését belekeverve Ottlik Medve Gáborban megírt az Iskola a határonban. Lehet, Maughamnak talán lehet, de nekünk, magyaroknak mégsem természetes, mégsem olyan magától értetődő, olyan könnyű elfogadni a gazdagok életkörülményeit. Egy novellában beszélve azt mondta egykor a fiatal Ottlik: túl magas a vitorláshajón a cockpit. Írók vagyunk, nem gazdag úrigyerekek, földbirtokosok, családiváltó-hamisítók, könnyed életélvezők. Nemes Nagy Ágnes hogy haragudott az ilyen mondenkedés miatt! Milyen vadak és szépek voltak egymással vitázva fiatalon! Egymást taszítók, egymást értők.

A Rákosi-korban Ottlikék Gödöllőn húzódtak meg a saját vidéki házukban, vagyis egy háromszobás „kulák”-villában. Cipi egyik nap, amikor kimentünk hozzájuk – elég gyakran kimentünk –, éppen Baudelaire verseit elemezte. Órákig, döbbenetesen jól. Csak sokkal később tudtam meg, hogy Ágnes szerint Cipi „süket” volt a versekhez – mi volt ebben a nem is titkolt sértettség, isten tudja. Tény, hogy a prózaírók legtöbbje csak a vers epikumát érti. Idővel mindenesetre, ezerszer ismételt, nem múló vita volt kettejük között: Ágnes szerint Cipi az ő verseit nem érti, Vas Pistáét se nagyon. Vas Pista egyszer dührohamot kapott azért, mert Ottlik ötszöri felszólításra sem olvasta el egy fontos versét. Egyszerűen elfelejtette, mert önösségében nem érdekelte – beteg volt már, de a lelki tényeket az ember nem realizálja. Ám akkor ott, fiatalon, Gödöllőn, Ottlik Baudelaire-t nemhogy értette, hanem valami különös érzékű, szinte felfoghatatlan zsenialitással elemezte. Summázva az emléket: lenyűgözően, rátapintóan, ihletetten.

Mit mondhatok még erre? Ottlik egész művének alapgondolatát megismételve mondja: „Az élet nagyszerű dolog. Az, mindenek ellenére.” Istenem, hogy is van ez? Így van ez valóban? Szabad megöregedni és meghalni? Nem tudom, ki csinálja így, de hogy gyalázat, az biztos. Ottlik – mégis úgy gondolom – bármi kínos volt mindnyájunknak, nem tűrt temetést, gyászbeszédet, csak döbbent némaságot: tudta, hogy mit és miért tesz. Ha meg is halt már. Némán igazat beszélt.

 

Rónay György utolsó regénye

Bármi szomorú, majdnem húsz éve annak, hogy meghalt Rónay György. Költőként, kritikusként, irodalomtörténészként, műfordítóként és regényíróként egyaránt kivételes alkotó volt. Írásban és erkölcsben olyan egységes, mint a ritka-ritka nagyok. Nincs műfaj, amely alapján nem kellene megilletődve tisztelegnünk. Hiszen olyan szinte egyedülálló, mértékadó kritikus volt (50-es, 60-as évek!), olyan magasrendű, csúcs-teljesítő műfordító, élete emlékeit idézve, késő periódusában olyan mély, láttató költő, s végül legutolsó regényében olyan teremtő prózaíró, hogy ott is, a regényben is műve maradandónak tetszik. Nemhiába beszéltek nagyszabású regényéről éppen a napokban.

Mondom, egy híján húsz éve, hogy Rónay meghalt, és éppen csak a halála előtt jelent meg utolsó regénye, A párduc és a gödölye. Nemcsak én hiszem, célzott rá, beszélt róla más is, nagyszabású regény ez, Rónay György prózájából messze kimagasló. A regény szövegét-történetét elemezve megkísérlem elmondani, hogy miért. Megpróbálom, bár jól tudom, hogy az igazi, a teljes műhöz képest az elemzés mindig fiaskóval jár. De vagy két nemzedéket már akkora szakadék választ el a múlttól, attól, amiről a regényben szó van, hogy mint tanú, talán segíthetek a regény megközelítésében.

A párduc és a gödölye keretes regény, amelynek története az 1960-as évtized vége felé indul, de az 50-es évekre, a sztálinizmus magyarországi tombolásának idejére kapcsol vissza, eufémizmussal kifejezve: a törvénytelenségek korszakára, majd újra a „jelenben”, a 60-as években zárul. Közben a cselekmény szerint lép ide vagy oda, olykor mélyebbre is az időben. Hőse egy vérbíró, aki statáriális bírósági elnökként felakasztat egy szerinte is ártatlan embert. Végignézi az akasztást, még a hulla szederjes arcába is bele kell néznie. (Akad előzőleg más bírói bűne is, egy politikai koncepciós ítélet, de ott a vádlottat „csak” tizenkét évre ítéli.) A regény irányulása kettős: feltárja egyrészt a rafinált megfélemlítésnek azt az idegenből Magyarországra plántált módozatát, amely egy jogi alapon álló bíróból vérbírót csinál; másrészt az író katolikus világszemlélete alapján végigelemzi a bírónak a jogszolgáltatásból már kiiktatott utótörténetében, hogy a bűnös mit tehet menthetetlen, „halálos” bűnével. Mégpedig mit tehet, mit tesz egy nem hívő ember, aki minden rugódozása, mentségbe kapaszkodása ellenére annak a belátására kényszerül, hogy bűnös.

Rónay Györgyöt már első regényében, a Keresztútban (1937) is mélyen foglalkoztatta a bűn és bűnhődés problémája. Az azután eltelt időben annyi iszonyatos bűnt látva és tapasztalva A párduc és a gödölyében megpróbál a keresztény humanizmus szellemében újabb feleletet adni. S mivel neki is, mint a sztálinizmust erkölcsileg érintetlenül átélt írótársainak, az a tapasztalata, hogy a bűnösség tudatát a kisebb vagy nagyobb bűnök elkövetői – és alig akad, aki valamilyen bűnt el ne követett volna ebben az időszakban – többségükben elutasítják maguktól, úgy veszik, mintha mit sem tettek volna. Rónay egyetlen megoldásként a szembenézést, a rossz cselekedet vállalt belső megbélyegzését, a bűnösség tudatával való együttélést tartja valamelyest is lehetséges megtisztulás emberhez méltó útjának.

A regény hősének, a bírónak van azért némi mentsége. Nem kötelességtudatból, nem fölös buzgalomból indult akasztatni, hanem félelemből. Nem is ő fogalmazta meg a halálos ítéletet, készen adták a kezébe. Bírósági elnökként végrehajtó volt csupán, nem másként, csak más felelősséggel, mint az ítéletvégrehajtó, a hóhér.

A kerettörténet évekkel a statáriális tárgyalás után játszódik egy Balaton menti fürdőhelyen, ahová a bírót ugyanannak az állambiztonsági gondoskodásnak a megszelídült utódszerve, amely egykor akasztani küldte, kitelepíti – mégpedig az 50-es évek végén, a politikai átfordulás után. Kitelepíti nem nyers, hanem humanizáltabb erőszakkal, többszörös rábeszéléssel, lelki gyúrással. Jelenléte a fővárosban ugyanis szemetszúró. Bűne közismert, három szobás lakására, amelyben egyedül lakik – csak a kiváltságosoknak enged ilyesmit a korszak –, egyre-másra jelentkeznek az igénylők – a bíró felháborító szerepét emlegetve. Ez kellemetlen. Magas helyen eldöntik hát, hogy mint egykor hasznos, de kompromittálódott személyt eltávolítják, fizetését meghagyva elhelyezik az egyik állami tulajdonba vett nyaralóba – egy nyugatra távozott jogtudós villájába –, és ellátását rábízzák az amúgyis fizetett gondnoknőre. Itt él hát a bíró az ősztől tavaszig csaknem üres üdülőhelyen, nem internálva ugyan, de mint kiderül, megfigyelés alatt. Magányban, az emberi kapcsolatokat önként kerülve, összezárva a bűnnel, ami abban a pillanatok alatt szederjessé vált arcban, az akasztott ember képében újra és újra felbukkan benne, s rámered. Hiába, a magány a lelkiismeretvizsgálat helye.

Ebben a kínlódva tűrt, csak mindennapi itallal elviselhető számkivetettségben felkeresi a bírót egy fiatal újságíró, aki úgymond a személyi kultusz törvénytelenségeiről kíván írni, s aki arról a bizonyos statáriális tárgyalásról gyűjtött is adatokat. Ezzel ugrunk vissza az 50-es évek elejére, s bomlik ki kivételes plaszticitással nemcsak a bíró vérbíróvá válásának a története, hanem annak a „fortélyos félelemnek” a mechanizmusa is, amely a sztálini érában a társadalmat igazgatta. Aki nem élt még gátlástalan, véreskezű diktátorok hatalma alatt, az képtelen ezt a mechanizmust elképzelni, az éppúgy képtelen megérteni a társadalom mindent tűrő engedelmességét, ahogyan a fiatalabb nemzedékek képtelenek megérteni, hogy 1944-ben a megsemmisítő táborokba szállított zsidók miért nem futottak szét, miért hagyták magukat beletömködni (80–100 embert 40 férőhelyre) a vagonokba. A megértéshez kellenek a részletek. S Rónay csaknem fölös pontossággal sorjázza őket.

Legelőször is azt tárja fel, hogy a bíró hogyan vállalkozott az ártatlan ember statáriális kivégeztetésére. Egy este anonim telefon jelzi a lakásán, hogy percek múlva autót küldenek érte, jól ismert fekete Mercedest – csak az államirányítóknak volt ilyen autójuk abban az időben – szálljon be feltűnés nélkül. – Hova visznek? – Majd meglátja!

Följelentették? – ez a bíró első reakciója a szótlan autóút alatt, amelynek egyetlen eseménye, hogy egy forduló előtti fékezésnél előrebukik, majd a kanyarban rádől szomszédjára. Egy kemény tárgy nyomul akkor a bordáihoz, de csak egy futó pillanatra, igazán csak addig. Az autó egy villa udvarán parkol. Fölvezetik a villába a könyökénél fogva.

– Mit akarnak tőlem?

– Ne féljen – feleli a kísérő. – Ha okosan viselkedik, biztosíthatom, a saját ágyában fog aludni ma éjjel.

Odabent leültetik. Várnia kell. Hosszan várni. Kitölti az időt a hátborzongatóan nyájas udvariasság. – Vacsorázott már? Nem? Akkor megrendelem a vacsoráját. Ezüsttálcán hozzák, címeres monogramos ezüst evőeszközökkel (ugyan kié lehetett?), kristálypohárral, s egy üveg Chiantival. A tálcán finomságok, abban az évtizedben ismeretlenné vált ételek.

– A Főnök elvtárs – mondja a kísérő – jó étvágyat kíván önnek, és kéri, okvetlenül legyen türelemmel, amíg sorra nem kerül. Föltétlenül személyesen kíván beszélni önnel.

A bíró így ébred rá, hogy az országvezető főnök legendás hegyoldali villájában van. Egyelőre a földszinten; mert a villának nemcsak fölfelé van egy emelete, hanem lefelé kettő vagy három is, bombabiztos, összkomfortos, légkondicionált termek sora a föld alatt, egész labirintus, titkos kijáratokkal. Legalábbis a szóbeszéd szerint.

Az ellentmondást nem tűrő erőszak és a nyájaskodás, mindez csak bevezetés. Lélektani kioktatással folytatódik. Ha bevezetik a fogadóterembe, üljön le a nagy asztal végébe, tegye a kezét az asztallapra, ha a főnök belép, ne álljon fel, ne mutatkozzék be, és semmiképpen se nyúljon a hátsó zsebéhez, ahol a cigarettáját tartja, mert a mozdulatot félreérthetik. Cigaretta lesz az asztalon, tolla nincs, az átvilágítás kimutatta, kérjen, ha szükséges. A kihallgatás végén maradjon ülve, míg érte nem jönnek.

Csak ezek után vezetik be az üres fogadóterembe, amelynek oldalfalát földig érő kárpitok takarják, észrevétlen meg-meglebbennek, s diszkréten egy-egy csizmaorr kandikál ki alóluk. Később a bírónak erről eszébe jut egy angol regény megállapítása: „Amíg csak az üldözöttek rettegnek, addig még mindig van remény. De ha már az üldöző is fél, akkor mindennek vége.”

Erős fény gyullad ki, bejön a főnök. Dossziékat tesznek elé. Hallgat. Lapoz bennük. Majd így kezdi:

– Ön, Stoll Aurél, látom, a jezsuitáknál tanult, és az iskolában a társai Párducnak nevezték… Jó iskola… Kár, hogy nem vette be az életrajzaiba. Semmi hátránya sem származott volna belőle.

Ez a főnök első ütése. Mindjárt kiütés, hiszen hogyan is lehetne bíró valaki 1950 után, aki a jezsuitáknál tanult, és nem párttag ma sem? És a Párduc diáknév hogyan kerül ide? A bíró görcsbe rándul, majd rémületében elernyed. Mit tudhatnak még róla?

A főnök a második menetben a bírónak egy régi ügyét firtatja, amelynek során egy adventista csőszt a gyújtogatás vádja alól, bizonyítékok hiányában felmentett. A bíró alig emlékszik, rég volt, még a háború idején. Rémlik neki, hogy a hatóság a bűnt, a pajta felgyújtását a csőszre akarta kenni. Mivel a legcsekélyebb mértékben sem lehetett az elkövetést valószínűsíteni, ő ellenállt, de a hatóság, pár hétre a felmentés után, a csőszt lefogatta, félholtra verte, majd kidobta az orosz frontra aknát szedni.

– Látja – folytatta a főnök –, ön akkor az igazságot szolgálta, de nem szolgálta a népet. A háború alatt később hadbírói beosztást kapott. Disznóságot nem csinált. Megkapta tőlünk, hogy bíró maradhatott, „igazoltuk”. Tudta, hogy annak a szerencsétlennek, akit szíve szerint elítélt volna, s csupán bizonyítékok hiányában mentett fel, öt apró gyereke volt? Tudta vagy nem tudta? – reccsent rá váratlan indulattal a főnök.

– Nem tudtam – válaszolta a bíró, majd eszetlen vakmerőséggel hozzátette: – Ez nem szerepelt az ügyiratokban. – Azt hitte, nyomban elhurcolják, vagy ott helyben agyonverik. De nem történt semmi. A főnök elmagyarázta, milyen hatóság által támogatott biztosítási csalás volt az ügy mögött, s egyben milyen mocskos politikai sakkhúzás.

A bíró lehajtott fejjel megsemmisülten ült a helyén. Azt gondolta: „Vége. A körök bezárultak, mindenkiről mindent tudnak.”

A főnök csak ez után, a harmadik menetben tért rá a fennforgó ügyre. – Az országban, mint bizonyára tudja – kezdte hangjában fojtott indulattal – a statárium ellenére állandóan gyújtogatnak. Öngyulladások! Nevetséges!… Én tudom, miért égnek el a kazlak, az asztagok. Azért, mert felgyújtják őket. Hogy kik? Akiknek érdekük, hogy elpusztítsák a termést, fölperzseljék az országot… Ez világos, a vak is látja. De én nem engedem tönkretenni az eredményeinket – kiáltotta. – Majd elveszem a kedvüket a szabotálásoktól!… Itt van például ez a tarcsádi ügy. Egy ártatlan kis szalonnasütés, amitől egy egész vármegye… mit egy vármegye? egy egész ország elpusztulhatott volna. Csak mert egy kulák szalonnázni akar! Maga azt hiszi? Mert én nem hiszem.

Ellentmondást nem tűrő hangon folytatta: – A nyomozást lefolytatták, az eljárást befejezték. Az egész peranyag ott van a dossziéban. Tanúvallomások, ügyészi jelentés, szakvélemény, egyszóval minden, ami kell. Holnap délelőtt tizenegyre tűzettem ki az ítélet kihirdetését. Ön holnap reggel lemegy B.-be, hétre legyen készen, hétre ott lesz önért a kocsi. Mint a statáriális bíróság elnöke megtartja a tárgyalást, és a kellő formaságok között fölolvassa az ítéletet. Az is ott van a dossziéban. Az ítéletet azonnal végrehajtják. Utána hazajöhet.

Fölállt, két kézzel az asztalra támaszkodott. – Önt választottuk, mert gyakorlata van az ilyen tűzesetekben – mondta. Szúrós szemét a bíróra szögezve és egy végtelenségig tűnő percig mereven nézte, majd hirtelen sarkonfordult.

Így indul el a bíró kora reggel, s viszi le egy másik fekete autó a tárgyalásra, s akasztatja fel még délelőtt azt a parasztembert, aki a földje szélén szalonnát sütött, s ettől a tarló is felgyulladt, de a tarlótüzet maga oltotta el. Az ítéletvégrehajtás után a vérszomjas, epilepsziás polgármesterasszony, a megfélemlítés helyi fogaskereke, az ügy felfújója (egyébként kiugrott apáca) fogadást ad, a bírót a kivégzett özvegye leköpi, s a bíró szívinfarktus határán elszólja magát, hogy a rákényszerített ítélettel nem ért egyet. (Ebbe kapaszkodik később mint mentségbe.) Nem megy vissza a fővárosba, nem hajlandó egy autóban utazni a hóhérral, akivel leküldték. Gyötri a kényszerképzet: följelentették, így keveredett az ügybe. S az jelentette fel, aki tudta, hogy ő a Párduc, osztálytársa a jezsuitáknál, akinek a ragadványneve viszont az iskolában Gödölye volt. S akivel ő, az erőszakos, hatalmaskodó, kemény, a gyors karriert befutott, mindig is kegyetlenül bánt. Nyomban elindult hát felkeresni Gödölyét, akiről tudja, hogy vidéken, nem messze, vasutas. A vad, ha csapdába került, meg kell keresnie a csapda lazító szálát. De a bíró Gödölyénél nem leli a csapdát. Gödölye megtört, szelíd, hívő ember lett. Zsidó feleségét és kislányát, kiknek megmentése érdekében egykor a bírót is könyörögve kereste fel, elhurcolták, megölték. Vigasza az imádság és a Biblia. Éppen ott van nyitva az asztalán Izajás Jövendölésénél: „Együtt lakik majd akkor a farkas a báránnyal, s a párduc a gödölyével.”

Innen a regény címe, de hogy együtt tanyázzanak (az életben? a halálban? az üdvösségben?), még messze van. A múlt, az ifjúság, a hatalmaskodás korai bűnével, és a jelen, amely a Balatonparti magányban már ugyancsak múlt, így párádzik fel a regényben, amelynek további cselekménye most már egy teljes élet rekapitulálása előbb a mentségeket sorakoztatva fel, majd a mentségeket sorra elvetve. Közben meglehetős nagy lépéseket teszünk a sajátos közép-kelet-európai magyar történelemben, felidéződik a 44-es zsidó deportálás, a jogos népharagtól fűtött 56-os tragédia (a vérbírót akkor csaknem meglincselik, s az az adventista csősz menti meg, akit egykor kedvetlenül felmentett), s fölidéződik sorra azoknak a sorsa, akik ott az akasztás szörnyűségében és a korszak más szörnyűségeiben részt vettek, azt végigszenvedték. Sorsokba, cselekménybe ágyazottan rajzolódik ki a regény kettős problematikája, egyrészt a félelem és zsarnokság szorítását is akceptáló párducok bűne és megtisztulásuk lehetősége, másrészt a nem-részvételt is vállaló, a félrehúzódó gödölyéké. Rónay ábrázolt, de direkt szavakban is megfogalmazott álláspontja szerint nem mindenkiből lesz zsarnok, bár az emberi természetben a zsarnok-mivolt adottság. Ahhoz azonban, hogy egy potenciális zsarnok reális zsarnokká fejlődjék, a társadalomnak is lehetőséget kell kínálnia, kell a kimódolt megfélemlítettség. De igazából csak azokat lehet megfélemlíteni, a párducokat, akik maguk is hajlamosak rá, hogy megfélemlítsenek. Olyan ez, írja Rónay, mint egy fogaskerekekből álló bonyolult gépezet, egyik hajtja a másikat, és végül már a Legfőbb Megfélemlítő is fél. A gödölyék, akik tudatában vannak az egyéni erkölcsi elszámolás kötelezettségének, kiesnek ebből a rendszerből.

A bíró csak a regény végén tudja meg, mint végső lökést bűne elfogadására, hogy előtte két bíró is megtagadta a főnöknek a statáriális ügy végrehajtását. Igaz, nyomban vidékre helyezték őket, és egy-kettőre kiszorultak a bírói pályáról, de megmaradtak annak, ami ugyan ritka, magával békében élő embernek.

Miért összegzi Rónay György ezt a lelkiismeretvizsgáló, de megnyugtató kifejletre nem jutó történetet? S miért összegezzük ma már az emberek nagy részével együtt mi magunk is? Nemcsak azért, mert ahogy Rónay, mi magunk is láttuk azt a Szabadság-hegyi házat, ahol történhetett, ahol a Főnök élt, ahol emberei fekete Mercedeseikkel – egyébként történetesen ablakunk alatt, a Kékgolyó utcában, két alkalommal is kiszélesítve az egykor keskeny utat – robogtak fel-le a villája elé. Tehát nemcsak azért, mert Rónay aprólékos történetrajza – bárha a mai nemzedék számára hihetetlen – hiteles valóság, igaz.

Igen, de a regény mélye mégis más. Lélektani összegzése nem annyi csupán – bár az is alapigazság –, hogy tudni kell nemet mondani. Mégpedig nem hősködésből, vagy mint Párduc félelemből, hanem természetből. Ahogyan Gödölye teszi. Valami egyetemes, ha tetszik katolikus erkölcsi eszme fogalmazódik meg itt, amely kiegészíti, sőt alakítja is az ismert tékozló fiú történetét. Talán mégsem szó szerint igaz az (és nem is minden körülmények között), hogy jobban örülnek az égben egy megtértnek, mint kilencvenkilenc igaznak. Mert párducként, fogalmazza meg egyetemességében Rónay, minden későbbi kínlódás ellenére nincs végső megigazulás. Nincs megigazulás a mindennapokban. Csak az örökös emberi humánumban igazak a dolgok. A humánumban, amely a kivétellel, a tékozlóval szemben állandónak és természetesnek veszi az emberi erkölcsöt, mint valamirevaló létezésünk legbelső törvényét.

Nagy igény ez, botladozva, kínnal vállalható, de egyedül egyetemesen érvényes, Rónay György mindenesetre élete végén ránktestált mondanivalója. A minden ideológiától, tézistől független humánum törvénye. Hogy furcsa, bizarr tényt kapcsoljak hozzá: az a huszonöt-harminc évig eleven asztaltársaság – ma már kívülem mind odaát vannak – Rónayt a háta mögött, tréfásan, némi protestáns blaszfémiával úgy szólította egymásközt: A jóisten. Ha Ottlik a körülmények miatt harsányan dühöngött, ha Mándy kegyetlenül ironizált, ha Nemes Nagy Ágnes harcosan vitázott az irodalmi kérdésekről, és olykor hevesen szidta Vas Pistát, Rónay volt az, aki békét, legalábbis egyensúlyt teremtett. Az igazságok helyre tételét. Ilyen különleges erkölcsi súlyú volt mindnyájunk számára az ő mindennapos emberi magatartása, alkati humanizmusa, az, amely A párduc és a gödölyében összegzően, a nagy irodalom érvényével fogalmazódik meg.

 

A magyar líra az utóbbi évtizedekben

Nem analízis, csupán tendenciák felvázolása az 1970-es év elején, különös tekintettel a líra európai fejlődésjelenségeire.

 

A költészet oly annyira a nyelven alapul, hogy hagyományainak egy széles területét a nyelv természete, sajátos szelleme határozza meg. Ami a magyar költészetet illeti, például, meghatározólag hat rá a magyar nyelv három alapvető tulajdonsága. Elsőnek mondjuk azt, hogy a magyar nyelv a használatban nem absztrahálódott annyira, mint általában a nyugat-európai nyelvek; a szógyökök, szóképek ősi szemléletessége még egyre elevenen él benne, s így ami például a franciában természetes, mert a szavak elszakadtak eredeti képi tartalmaiktól, az a magyarban szó szerinti fordításban gyakran képzavar. S mivel a nyelv jobban őrzi a mélyről jövő szemléletességet, következménye: a képi kifejezés fokozott jelenléte némileg elkülöníti a nyugati költészetektől a magyar költészetet. Elkülöníti, mert a kép (a képi látás) a vers létrehozásának még ma is egyik legfontosabb költői eszköze. Meghatározó másodszor a magyar líra alakulására nézve a nyelvnek az a sajátossága, hogy az indogermán nyelvekkel ellentétben különböző verselési lehetőségekre alkalmas. Magyarul épp úgy megvalósítható a hosszú és rövid szótagok váltakozásán alapuló görög-római verselés, de ugyanakkor van egy ősinek tekintett, hangsúlyokon, iktusokon alapuló verselési mód is. S végül, harmadszorra: a magyar nyelv ragozó nyelv, a főnevek szóvégeit is megváltoztatja a különböző nyelvtani esetekben, s így a rímelésre, kivált az asszonánc teljes értékű elfogadása után, elnyűhetetlen és csaknem kimeríthetetlen lehetőséget rejt magában. Ha az idegen szemlélőnek a modern magyar költészetben esetleg érthetetlenül sok a kötött formában írt, vagy a rímes vers – s ezért ezt a költészetet itt-ott régiesnek tekinti –, akkor jusson eszébe, hogy ami a nyugati költőnek esetleg nyűg és kolonc vagy éppen avult dísz, az a magyar költőnek nyelvi lehetőségei miatt könnyű és természetes.

Mindezt előre kell bocsátani, hogy vázolni lehessen a magyar líra fejlődésének utóbbi évtizedeit. Hiszen legalább a nyelvi, versképzési hagyományt körvonalazni kell ahhoz, hogy hagyomány és újítás egymással szüntelenül konfrontáló pozícióit kicövekeljük. Ez a szüntelen konfrontáció századunkban (és nemcsak századunkban, csak kevéssé figyelünk fel rá) világjelenség. Roland Barhes Le degré zéro de l’écriture (Az írás nullfoka) című művében ugyan a klasszikus múltat teljességgel egyneműnek tekinti és úgy tartja, hogy csak Rimbaud óta teremtett a költészet valami „önálló, újdonatúj minőséget” „jel és szándék” vagyis a nyelv természetének és a költő kísérletező kedvének találkozásából, és hogy csupán azóta nem pusztán ritmusba szedett és rímmel felékesített próza a költészet, de más népek irodalmárai és tudósai a maguk lírai fejlődését tekintve sem a múltat nem látják oly sommásan minősíthetőnek, s ma a cezúrát a klasszikus és a modern líra között annyira élesnek, egyetlen költőben kitapinthatónak. (Lásd például többek között az angol líra fejlődését.) Mi magyarok azonban abban a helyzetben vagyunk, hogy – ha számon is tartjuk a modern költészet korai előkészítőit – mégis pontosan jelölni tudjuk a határvonalat. Az új magyar költészet a Nyugat című folyóirat költőinek (Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső stb.) fellépésével vette kezdetét a század elején, és valójában az ő művük nyomán, az ő teremtésük által kerültünk egy olyan újdonat új minőséget létrehozó máig homogén korszakba, melyben hagyomány és újítás konfrontációja csaknem állandósulva zajlik. De hogy itt megintcsak a nyelv által befolyásolt sajátos lírai fejlődésről van szó, kitetszik az alábbiakból. A nyugatos költők kezdeti törekvéseit párhuzamba szokták állítani a francia szimbolistákéval. Némi joggal s ugyanakkor torzítással is. Megkockáztathatnánk: minden párhuzam sántít – különösen a jelentékeny költők párhuzama. Mert igaz ugyan, hogy Ady szimbolista, de ugyanakkor már-már avantgarde is, a korai avantgarde új életérzést feltérképező, társadalmat változtató, forradalmi programjával. Nyelve azonban, amelyen ezt a félszimbolista fél-avantgarde, de mindenképpen merészen társító, távoli analógiákkal dolgozó költészetet megteremtette, korántsem absztrahált városi nyelv, hanem a tizenhetedik századi múltból és a népnyelvből visszhangzó, eleven képi erejű, szemléletességét ős-frissességben őrző beszédmód. Valami olyan specifikum, amely a modern mondanivalóknak magyarul roppant erőt ad, de csaknem fordíthatatlan. Az újdonat új minőség itt tehát lekottázhatatlan zengéssel átültethetetlen nyelvi televényen valósult meg. Nem így a többi nyugatos költő művében. Ők nem a nyelv ősiséget idéző lehetőségeit, hanem inkább pazar verstani hajlékonyságát hasznosították. Magas, kezdetben csaknem dekoratív formakultúrában szólaltatva meg a századelő városi emberének érzékeny humanista világát, finomult életérzését, erkölcsi-filozófiai töprengéseit. Igényes, hajlékony verskultúrát teremtve az elkövetkezőknek. És bár Babits leírta ugyan azt, hogy „nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét”, vagyishogy a vers valami eleve létező, amely csaknem a költő ellenére, malgré lui jön létre, az a költészet, amit teremtettek, mégsem úgy hozott létre vadonatúj minőséget, jel és szándék találkozásából, ahogy Barthes az érett Rimbaudnak és követőinek tulajdonítja. Holott mégis nagy költészet, világirodalmi rangú volt.

A magyar avantgarde – körülbelül egy időben a francia avantgarddal – Kassák Lajos személyében és mozgalmával éppen velük szemben lépett fel. Ezzel a nyugatos míves szimbolizmussal szemben. Kassák eredetileg munkás volt, a szocializmus tanain nevelkedett, s egyszerre akart új emberséges világot és új művészetet teremteni. Mélyről jövő szociális indulatból, s nemcsak avantgarde spekulációból vetette el a hagyományt. A verstanit is. Az esztétikait is. A nyelvit is. Ami avantgarde törekvés a század évtizedei során új és új hullámként a magyar költészetben jelentkezett, annak mind ő volt a forrása, távolabbi vagy közelebbi táplálója – ha tudnivaló persze, hogy ezeket az elkésett, vagy mesterségesen gátolt árhullámokat a világlíra nagy hullámverése is befolyásolta. Mindenesetre ő volt az, aki a kötött és rímes versformát elvetve, a „szép” vers szépségeszményét megtagadva expresszionista, szürrealista, vagy kubista eszközökkel teremtett költészetet, új, s ahogy ő mondta „konstruktív” költészetet, mégpedig egy új, az irodalomban eddig még szóhoz nem jutott osztály, mint képzelte a munkásosztály nevében.

De azért a magyar szabadverset, melyet nem segített XIX. századi hagyomány, nem ő teremtette meg kizárólagosan. Nem ugyan az avantgarde-ban, de a nyugatos formakultúra elleni lázadásban társa volt Füst Milán, aki rímtelen szabadverseiben eleve azzal a belsőbb, nem formai jellegű vers-specifikummal teremtett költészetet, amelyet Barthes a modern vers újdonat új specifikumának tekint, s a Nyugat romantikusan én-kultuszú költészetével szemben létrehozta – bár még szecessziós ízekkel keverten – a huszadik századra oly jellemző lírai személytelenítés első, és rendkívül szuggesztív magyar példáját.

Még egyre a tízes és húszas évek költői teremtésénél tartunk, a modern magyar költészet alapvetésénél. És ha még ide írunk két nevet, már inkább a harmincas évekből, Illyés Gyuláét és József Attiláét, akkor zárhatjuk is azoknak a költőknek a sorát, akiknek eredményei és kezdeményei felszívódva és tovább fejlesztve a közvetlenül mögöttünk lévő lírai korszakot leginkább színezték, vagy befolyásolták. De ahhoz, hogy végre a jelenig vagy közelmúltig előreugorjunk, fel kell tárnunk a magyar költészet fejlődésének egy megintcsak olyannyira sajátos alakulását, amelyre a világlírában kevés példa akad, s leginkább a spanyol költészetben, Garcia Lorca költői útjában látszik rá analógia. Az avantgarde ugyanis Magyarországon nemhogy hegemóniára tett volna szert a huszas, vagy a harmincas években, mint ahogy uralkodó irányzata volt, vagy legalábbis az új költői lehetőségek vitathatatlan kapunyitója a franciáknak, németeknek, angoloknak, s Majakovszkij életében az oroszoknak is, hanem megcsökött, háttérbe szorult. Nem a legradikálisabb ellenfél, az avantgarde győzte le a Nyugat polgári szimbolizmusát, vagy vette át tőle a zászlót, hanem egy új irányzat, a hagyományokkal sokkal szorosabb kapcsolatban álló népiesség. Ennek volt anticipátora és korlátjain messze túlnövő mestere Illyés Gyula.

Illyés, aki az eleven magyar költészet egyik legkiválóbb, legtermékenyebb alkotója, a félfeudális Horthy-Magyarország mélyen elnyomott osztályából, a szegényparasztságból származott s fiatalon Párizsba kerülve, az első világháború után közeli kapcsolatba került a felfutó avantgarde-mozgalom költőivel. De hazatérve nem azt folytatta, nem azt a példát, amely Párizsban elragadta, hanem – furcsát kell mondani – már-már osztályhűségből tényszerű, mindenki számára felfogható, forradalmi nézeteit a kétszerkettő világosságával megfogalmazó költészetre törekedett. A nép nyelvét, beszédmódját, világképét a magas költészetbe emelőre. Olyanra, amely a paraszti valóságból és a hagyományok talajáról kiindulva lépcső lehet a költő nyomába induló parasztfiataloknak a kultúra magasabb régiói felé. Ebből a szándékból és a 45-ös társadalmi változás nyomán Illyés lépcsőjén magasba rajzó parasztfiatalok térhódításából formálódott ki az a népies irányzat, amely a magyar költészet fejlődését napjainkig mélyen befolyásolja.

A népiességgel szemben József Attila az ellenpont. Nemcsak azért, mert származásra nézve városi proletár, és költészetében a városszéle világát és a proletáriátus szemléletét is kifejezte – a Horthy korszak elnyomó körülményei között. Ez még a költészet területén talán nem is jelentene alapvető különbséget. Hanem azért, mert ő kétfelől is, egyfelől a Nyugat „klasszicizmusa”, másfelől Kassák avantgardizmusa felől is, meghaladva megújító. A babitsi gondolati mélységet és hajlékony formakultúrát egyesítette ugyanis, az avantgarde által feltárt költői lehetőségekkel. Heves és fegyelmezett költői szándék, kísértetiesen fogékony intellektualitás tette próbára benne a nyelvet és hozta a felszínre, garmadával, rejtett kincseit. Ő az az egész világot értelmezni vágyó intellektuális költő, aki minden ösztönösre, a nyelv természetében rejlő titokzatos mozdulásra is maximálisan figyel. Tömörít, értelmez, összefoglal, de az érzékletesség teljével, a nyelv tenyészetének már-már rimbaud-i hasznosításával.

Ha most már végre rátérünk az utóbbi évtizedek költői fejlődésének ismertetésére, a sokféle lehetőség közül kezdetben a népies út volt nyitott az újabban jelentkezett költők számára és a József Attila-i vagy a nyugatos hagyományokat tovább fejlesztő az akadályozott, a csaknem mesterségesen elzárt. Az ötvenes évekre a népiesség hegemóniája a jellemző. Paraszttehetségek egész sora jelentkezett és került az irodalmi élet élvonalába (Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István, Csoóri Sándor, Csanádi Imre, Simon István).

A tényeket aprólékosan részletező, a látott valósághoz tapadó, a társadalmi változás problémakörét közvetlenül érintő verseszmény vált általánossá – a parasztfiatalok legmélyebb társadalmi élményének, a felkerülés lírai mondanivalóinak módfelett megfelelő. Ám ezt a hivatalosan is propagált és sommásan realistának mondott líra-eszményt kevesen tudták betölteni a régebbi költők közül, sikerrel csak azok, akik a társadalmi átalakulást a munkás sors szintjén élték át (Zelk Zoltán, Benjámin László). Előbb-utóbb azonban mind előttük, mind a paraszti sorból kiemelkedett tehetségek java része előtt kiviláglott verseik feladatszerűsége, költőietlen zártsága; az, hogy csupán annyit jelentenek, amennyit expressis verbis mondanak. S mire az úgynevezett „személyi kultusz” művészetpolitikája megszűnt, s az irodalomból kiszorított költők kötetei sorra megjelentek, a népies költők táborában is megérlelődött és hamarosan uralomra jutott a palotaforradalom. Diadala után is megmaradt ugyan nyelvhasználatukban a népnyelvhez, vagy az ősibb nyelvformákhoz való kötődésük, de mesterük vers-mintáit, merészen tényszerű indításait, az egyszerű élményhez való tapadását, józan vagy hevült reflexióinak felsorolását odahagyva, ott folytatták, ahol Illyés Gyula a hazatéréskor abbahagyta: lebegő jelentésű, a beleélésre tágabb teret adó, a nyelvet próbálgató szürrealista, vagy legalább is szürrealistább vers-vizióknál. S az évek során megteremtették a még leginkább Garcia Lorcával párhuzamot tartó népies szürrealizmus napjainkban is nagyhatású iskoláját. (Juhász, Nagy László, Csoóri Sándor, Kormos István, Szécsi Margit)

De hogy ez a palotaforradalom létrejöhetett, annak számos oka között elhanyagolhatatlan az ötvenes évek végének és a hatvanas évek elejének olyasféle reprezentatív költő betakarítása, mely keletkezésük idején nagyobb részt meg nem jelent művek publikálásából állt. (És elhanyagolhatatlan oka persze, az a hirtelen beáramló, fordításban megjelent világlíra – a modern költészet klasszikusai: Apollinaire-től, Eluard-tól Garcia Lorcán át T. S. Eliotig és Saint-John Persei-ig –, amely a szellemi sorompók felemelkedésével magyarul is olvasható lett.) De hogy a magyar előzményekről beszéljek, megjelentek sorra a harmincas-negyvenes évek kiváló tehetségeinek új vagy éppen egybegyűjtött művei, s bennük olyan versformáló módon váltak egyszeriben elevenné, melyek egy évtizeden át csak rejtve működhettek; olyan értékek kerültek napvilágra, amelyek újra felragyogtatták a lírai költészet átmenetileg homályba borult teljes feladatkörét.

Elsőként Szabó Lőrinc új kötetét, A huszonhatodik évet, majd egybeálló teljes életművét kell ebből a termésből említeni, ezt az Illyéssel a tények szeretetében, a megfigyelés pontosságában, az érvelés logikai tempójában rokon, de keserű individualizmusában ellentétes életművet, mely nyelvi, formai tendenciájában elvileg ugyan a Nyugat nagy nemzedékének hagyományával tartott, de azzal a gyakorlatával, hogy kakofon ritmusokkal, tudatosan rontott rímekkel „csúnyává” tette a kötött verset, akarva akaratlan a fellázítók, a merőben más versspecifikumot keresők irányába hajlította a versízlést.

S megjelent továbbá A hallgatás tornya, a harmincas évek Rimbaud-i hírben lévő csodagyerek-költőjének és Babits legkedveltebb tanítványának Weöres Sándornak a gyűjteményes kötete, mely az összegezés elutasíthatatlan hatásával tárta az olvasó elé a színen szereplő költők jónéhány törekvésének, vagy kvalitásának: a nagyerejű belső látomásoknak, a mitológiai feldolgozásoknak, a Füst Milán által már kezdeményezett személytelenítés kiteljesítő példáinak eredeti forrását. Nyelvi lelemény, zenei és képi bravúr, összpontosított reális megfigyelés és réveteg belső vízió, szösszenet és modernül ősi mitikus világmagyarázat olyan természetesen könnyed és ugyanakkor mélyen tartalmas áradását foglalta össze ez a gyűjtemény, hogy az olvasó tájait járva nemhogy a versfejlődés keresztútján, hanem a vers-lehetőségek sokirányú csomópontján érezhette magát. Weöres utakat talált vissza a hagyományhoz és előre a formabontás, az új formateremtés legkülönbözőbb változataihoz. Lao-ce-hoz, az ind eposzokhoz, Shelleyhez, Goethéhez, Arany Jánoshoz és Babitshoz épp úgy, mint Apollinaire-hez, Henri Michaux-hoz és mellesleg még a népies szürrealizmushoz is.

Egy-egy költőt persze, nemcsak azon kell mérlegre tenni, milyen utakat tör, milyen kapukat nyit meg, hanem azon, hogy a maga útján mit teljesít. Még szorosan a lírafejlődés szempontjából nézve is, a teljesítmény mérete és színvonala az elsődleges. Helyezkedjék el bár a mű az egymással konfrontáló erők, hagyomány és újatkeresés szélsőségei között. Mert bármennyire is lelkes hívei vagyunk az újnak, a mindig keresőknek, s legfőképpen az új minőség megtalálóinak, azt sem tagadhatjuk, hogy századunk maradandó lírai értékei alighanem túlnyomó többségükben ebben a közöttes elhelyezkedésben formálódtak ki. S azt sem lehet feledni, amit Apollinaire, az új harcos prófétája mond Egy vörösesszőkéhez című versében: „Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját – a Kaland s a Rend pörpatvarát.” Bár a vers folytatása szorosan ide tartozik: „Mi a kalandot kergetjük mindenfelé – Nem ellenetek harcolunk mi – Csak óriási s furcsa birtokokra vágyunk – Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk – Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott színek – Ezernyi súlytalan lebegő látomás – S ezekből kell valóságot teremtenünk.” Vagyis az alapvető, hogy Apollinaire honnan, milyen pozícióból kínált békejobbot a rendnek és a hagyománynak s ismerte el a líra egyetemességét.

De visszatérve az említett reprezentatív betakarításhoz, a magyar líra hiányos színképe igazán megvesztegető árnyalatgazdagsággal vált teljessé Weöres nemzedéktársainak, Vas István, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Rónay György (és ezt a felsorolást persze még folytatni lehet) új és új köteteinek vagy összefoglaló gyűjteményeinek megjelentetésével. (Ez lényegében a Nyugatnak a harmincas években kibontakozó, s immár harmadik nemzedéke, a mártírhalált halt és klasszikussá lett Radnóti Miklós társai.) Ezek a kiváló költők, egyenként jelentékeny életművek létrehozói, együttes hatásukban nemcsak a költői minőség követelményének szereztek fokozott, még nyomatékosabb érvényt, hanem nem kevésbé a versteremtés, a költői kibontakozás sokirányú lehetőségének polgárjogot. Vas István például a vizsgálódók kételkedve bízó intellektuális költészetnek, Jékely Zoltán a romantikusan költőinek, a szüntelenül szenvedélyt szikráztatónak, Kálnoky László a szürreálisig érő posztszimbolizmusnak, Rónay György pedig olyan babitsi formafegyelemből felnövesztett klasszicizmusnak, mely rejtve magába olvasztotta a kortársi, főként francia líra számos új eredményét.

Még egyre ezt a pótlólagos betakarítást követve nyomon, egy korábban csupán rövid ideig szereplő, s az irodalomba most újra visszatért költőcsoport hatását kell végül számba venni. Ezek az úgynevezett „újholdasok” – az Újhold című 1945–46 utáni folyóirat költői –, akik a háború és a fasizmus emberileg elviselhetetlen tapasztalatsorát fiatalon, a legérzékenyebb korukban élték át. Humanitásuk olyan felfokozását váltotta ez ki, s egyben létérzetükben olyan sebesülése is lett, mely szüntelenül odaszögezte őket az erkölcs és az emberi lét végső kérdéseihez, s szembenézésre kényszerítette a semmivel. A megnevezhetetlen és nehezen mondható nagy lírai mondanivalókkal. Felmutatni mégis őket és tapintani bennük a törvényt – erre már Weöres is, még előbb József Attila is adott példát. Ők is, ha nem is azonos módon, a költői és intellektuális összegező erő együttes latbavetésével, érzékletes tömörítéssel, a nyelvben rejlő titokzatos megfelelések és kapcsolatok felszínre hozásával törekedtek a feladat betöltésére. Sűrű, sodró szenvedélyű, képről képre lépő, de kihagyásokkal teli verstípust teremtettek. Olyasféleképpen, mintha egy hatalmas hídnak csupán a szikrázóan stabil pilléreit építenék meg. Ebben a verstípusban a vers és a költői én viszonyát megváltoztatták – erre ugyan Füst is, Weöres is, vagy T. S. Eliot is kínált nekik példát. Mindenesetre radikálisan eltértek a vallomásos költészet hagyományától. Nemes Nagy Ágnes objektivált; többnyire a leírt, ábrázolt világra vetítette rá belső világát. Pilinszky Jánosnál pedig az én leginkább általános alany, az ember. E szempontból a csoport költői közül, Rába György Nemes Nagyhoz, Rákos Sándor pedig Pilinszkyhez áll közel.

Az általuk létrehozott, minden mozdulásában mögöttes tartalmaktól feszülő, szűkszavú és külsőleg simára csiszolt vers a hatvanas évek közepére már nagyon is éreztette ízlésformáló erejét. Pilinszky szintaxist bontó szókapcsolásai, képeinek lobbanásos élessége, Nemes Nagy versmozdulatai, gondolathordozó képi motívum-rendszerei a jelentkező költők táborára alakítólag hatottak. Nem annyira persze, mint a népi szürrealizmus vagy szecesszió. Mert míg az a követőit felszabadította, a költői ösztönt gátlástalan mozgásra bátorítva, addig ez a szűkszavú intellektuális vers éppen fegyelmez. Itt a veszély az elhallgatásig való tömörítés, ott a szavak szétomló, egymást nemző, parttalan áradása.

A betakarítást lezárva, végül még az ötvenes évek fordulóján jelentkezett új költők egy népes csoportjának irányzatáról is számot kell adni. Az úgynevezett Tűztánc-nemzedék már korántsem szűkösen tematikus, de azért a közéleti célokat újra közvetlenül szolgáló költőiéről. Irányzattá ezeket a fiatalokat a közös társadalmi szándék egyesítette, a szocialista célokért való küzdelem, s kevésbé a hangvétel vagy a költői eszközök rokon használata. Hiszen a csoportot később reprezentáló két költő közül Váci Mihály még nagyjából Illyés nyomdokait követte, míg Garai Gábor hajlékony formaművészete az egész Nyugatos lírán iskolázódott. Nem hiába írta róla összegyűjtött versei, A szenvedély évszakai alkalmából – tehát jónéhány év távlatából nézve – az egyik kritikus, hogy a nem epigon szintű hatást vizsgálva, kiemelkedő versei mögött József Attila áll, jó versei mögött Babits, színvonalas, de kevésbé jó versei mögött Szabó Lőrinc.

Mindezekből eleve világos, hogy a fejlődést illetőleg a magyar líra az utóbbi másfél-két évtizedben nagyon is komplex állapotba került. A továbblépés messzemenően tárt lehetőségei közé. Hogy összegezzünk: adva van benne egy más, nem szűkös, nem önkifejezést csonkító közéleti költői út. Adva van továbbá a népies szürrealizmus ösztönöset és hagyományosat egyesítő nagy irányzata. Vele szemben az empirikus szemléletességet s az elvont filozófikusat egyesítő, kihagyásos Újhold-költészet. S közöttük nem csekély hatással a keletkező újra, az idősebb évjáratú, a pályájuk csúcsán lévő költők egyre elmélyültebb, frontok közötti, de a frontok eredményeitől át-átszőtt produkciója. Ha a termés felől vesszük számba ezt a mögöttünk lévő tíz-tizenöt évet, akkor elsősorban az utóbbiak műveit, vagy összegezéseit kell számba vennünk, no persze egyfelől Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek, másfelől Pilinszky Jánosnak és Nemes Nagy Ágnesnek összegezéseit sem mellőzve. Hiszen, mint ahogyan mondtam már, a költészetben mégsem a felfedett fejlődéslehetőségek, hanem a létrehozott értékek a döntők. Így be kell számolni a talán mindkét tábor részéről egyik ősnek tekinthető Weöres Sándor új és új eredményeiről, a Tűzkút, a Merülő Saturnus, s legfőképpen a roppant sikert elért Psyché című kötetéről, melyben a személytelenítő költészetnek végső határáig eljutott – egész életművében mindig is kutatta a végső határokat –, egy kitalált, múlt századi magyar költőnő sorstükröző teljes életművét adva közre, archaizált nyelven, régiesített verselésben, helyesírásban. S beszélni kell az iskolaalapító mester, Illyés Gyula átalakulásáról, metafizikátlanul metafizikus szembenézésével a lét végső kérdéseivel, öregedéssel, elmúlással, összegezhető sorstanulságokkal – verseinek lírai hevét a nagy mesterek és ősök hőfokáig fellobbantóval. S számot kell adni Zelk Zoltán énekhangjának kötetről kötetre megejtőbb és szuggesztívabb bel cantójáról, s az összegező gyűjtemény, a Sirály megrendítő pályaképrajzáról, mely a Kassák mellett, az avantgarddal indult költő útját végigköveti a József Attilával való tematikus egyezéseken, a szocialista költői eszmények tudatos szolgálatán át önmaga és nem könnyű sorsa teljes lírai feltérképezéséig. S számot kell adni Vas István Menekülő Múzsájáról, mely az ifjúkori vonzó dallamokat megtörve, s költői eszköztárban kételkedve, sőt tudatos prózaisággal helyettesítve őket, néz szembe az egykor felrémlett, s most az öregedéssel egyre riasztóbbá vált létfilozófiai problémákkal. Említeni kell Hajnal Annának az egyszerű, a naiv lírai élmény hitelét rehabilitáló költészetét, Csorba Győző és Takáts Gyula objektiválására törekvő, puritán költői eredményeit, végül azt a meglehetősen egyedülálló kísérletet is, melyet Somlyó György – részben a mai francia költészet eredményeihez kapcsolódva – az elmélkedő esszé-verssel végez.

Érdemes, értékes művek kiemelésével bizony nagyon is folytatni kellene még ezt a felsorolást. De művek idézése és átabotában való jellemzése helyett, térjünk vissza a fejlődés folyamatára, hiszen célunk nem az analízis, csupán a tendenciák vázolása. Mi történt itt a hatvanas évek végére? Mintha egy új avantgarde hullám csapott volna át a magyar lírán a vers-struktúra annyira megváltozott. Mintha az a sokirányú és sokféle törekvés az új költői specifikum megteremtésére, amely a líra felszíne alatt érlelődött, egyszerre ért volna be. Ady félavantgardja és Kassák avantgardja, Füst személytelensége, József Attila nyelvmélyi és tudatmélyi felfedezései, Szabó Lőrinc szépségeszményt oldó „csúnya” verseszménye, Weöres minden lehetséges utat bejáró kísérletsora, Vas István eszközökben kételkedő prózaisága, Pilinszky szintaxist bontó életérzés összegezései, Nemes Nagy gondolatot hordozó, objektív képi motívum-világa, Nagy László ösztönt szabadító társításai, Juhász Ferenc parttalan, dekoratív képhalmozása. Együtt, kielemezhetetlenül közösen hozták létre ezt a másfajta verset, a mai magyar vers anyanyelvét. És persze nemcsak ők hozták létre. Részes ebben a világlíra is, amely már nemcsak nagyjaiban, de egész színes folyamatában megszólalt magyarul az utóbbi húsz év alatt. Részes benne – kimerítően dehogy is lehetne felsorolni – a szovjet új hullámtól kezdve a dél-amerikai és az észak-amerikai költészeten át (Ginsburg, Ferlinghetti) az újabb és nagy hírre szert tett német, angol és francia költőkig mindenki. Csaknem a lettristáktól a szemantikusokig.

És ha a magyar kritikus ma azt mondja, hogy a magyar líra mai anyanyelve egyben a világlíra anyanyelve is, akkor azt reméli, hogy nem túloz. A világköltészet néminemű ismeretében annyit bizonyosan állíthat, hogy az eddigiekben nem említett, de a hatvanas-hetvenes években kiforrott magyar tehetségek olyan eszközöket használnak, úgy beszélnek, olyan módon teremtenek költői jelrendszert, hogy műveik magyarázat nélkül tehetők más, ismert költészetek termékei mellé. Még akkor is, ha közülük ki így, a másik amúgy beszéli ezt az anyanyelvet. Ha az egyik például, mint Ladányi Mihály elkötelezett, közvetlen társadalmi hatású költészetre tör (épp úgy, mint a szovjet hullám), a másik mindent kételkedve újra tapogató, újra mérlegre tevő szemantikus állásponton van (Tandori Dezső, Petri György), ha a harmadik már-már hangerősítővel, mint az amerikai üvöltők analizálja végig képtelen sorsának fordulópontjait (Orbán Ottó), vagy a szóinflálódás idején minden erejével keresi azt az egyetlen szót, azt a tömörítést, amely mintegy örökérvényesen hordozza megpillantott igazságait (Székely Magda, Tóth Judit).

Úgy összegezhetnénk: a magyar líra, mely értékekben sosem szűkölködött, az itt vázolt fejlődés eredményeként ma együtt lép, együtt halad, egy költői specifikumot használ a világlírával. S bár a költészet az anyanyelvben gyökeredzik, a versnyelv, a költői specifikum közössége okán mégsem lehet felhagyni a reménnyel, hogy a magyar líra értékeire talán egyszer jobban odafigyel a költők és a költészetet szerető olvasók nagy, nemzetek feletti egyetemessége.

 

Játékosok

A költők játékszeretete. Sőt kivételes játékkedve. Van ilyesmi? Hiszen ritkán, nagyon ritkán az örömet, de többnyire a szomorúságot, a kétségbeesést írják meg. Azt, hogy az ember fáj a földnek. Meg azt, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény. Igen, de még a legrettenetesebb megállapítást is a szavak összecsengésével, rímben írják. A nyelv játékával.

Tóth Árpád el is mondja a dolog kulcsát:

 

Szeszélyes, bús ajándék E rímes, furcsa játék, Ó, zokog, bár negédes – Fogadd szivedbe, édes! Mert csupa szívbe vert seb Vérszínezi e verset, Mint halvány őszi rózsa Szirmát az őszi rozsda.

 

És e rímes, furcsa játék végén azt mondja: Meghalni volna jó ma.

 

*

 

A költők játékos kedvéről bőven beszél az én korom is. Hadd idézzek egyet-mást előbb még a nagy reménységek rövid pillanataiból.

1945-ben, a legmeghittebb barátság idején Vas Istvánnal és második feleségével, Marikával nyaraltunk Marika szüleinél, Kondoroson Nemes Nagy Ágnessal.

Vas István éppen Shakespeare III. Richárd-ját fordította, de a napi munka után volt időnk az elmés-tréfás beszédre. Ágnes már akkor szeretett játszani. Feladta magának és Vas Istvánnak, hogy csináljanak párhuzamosan egy nyolcsoros stanzafélét. No nem választott témáról, csak stanzát, azonos rímekkel. Ágnes ezeket a rímeket javasolta: imára, Anna-bál, simára, kanna, tál, kitára, Hannibál, fergeteg, kergetek – meglehetősen nehezítve a feladatot.

Nemes Nagy Ágnes versezete ez lett, az alanyiság némileg konvencionális stílusában:

 

Térdemre csuklom. A pap szólt: »Imára«. S eszembe jut a régvolt Anna-bál, S révedek ruhára, szép simára, S hogy csillogott a fényben kanna, tál, S rám karcsu ifjú karcsu kart kitára, S győztesebb volt, mint hajdan Hannibál. S míg rám zuhant a tömjén-fergeteg, Mint gyermekek, én álmot kergetek.

 

Vas István versmegoldása fanyarabb lett, nem érzelmes-romantikus:

 

A kaszinón, amint kaput kitára, csodálkozni nem győzött Hannibál. Megállapította, hogy nem imára készítvék ott serlegek, kanna, tál. Megszólította őt egy hapsi: »Mára érkezett? Jókor. Ez az Anna-bál.« Hannibál így szólt: »Ezer fergeteg! Inkább rómaiakat kergetek.«

 

A következő feladat megoldásában Nemes Nagy Ágnes is modernül szellemes lett, még a kecskecsecses-szőlő virágzásának nemiséget felkeltő jellegét is belerejtette a versbe:

 

Autó alatt javítja a csapágyat. Elbűvölnek a látható kecsek, – érzem – még virágzik a kecskecsecs – terhét a háborus nemi apálynak.

 

Vas István ezzel a verssel kontrázott:

 

Megpillantott egy tekergő csapágyat. Ó, ezek a technokrata kecsek! De szebb a rajza árnak és apálynak és szebb forma nekem egy kecskecsecs.

 

Ezek a vidám verstréfák, játékos kezdemények társaságunkban gazdagon folytatódtak, más barátokkal bővültek (Kálnoky, Jékely, Pilinszky, Szabó Magda), csak egy idő múlva a legkevésbé sem felhőtlen vidámság közepette. Elmúlt három év (megszűnt az Újhold), és a fordulat ideje után barátaink vers-játékai keserves politikával telítődtek. Amikor 1957-ben lakásunkon házkutatást tartottak, és engem a Gyorskocsi utcai fogházba vittek, nagy köteg vers-szekretert gyűjtöttek és jegyzőkönyveztek a házkutatók, hogy a ceruzával készült és hajtogatott „hieroglifákat” megfejtsék. Ezek a versek ugyanis úgy készültek, hogy a költők a hajtogatott papír alján megjelölték a verscímet, valamint a versmértéket, magukat a verssorokat azonban behajtva letakarták, csak a rímet írták ki a papír másik oldalán folytatásul. (A rímes sort kellett létrehozni, majd letakarni a következő sor számára.) A börtönben napokig töprengtem, és mondhatom, alapos félelemmel töprengtem, hogy a vaskos politikai szövegeket hogyan mossam ki, hogyan interpretáljam a csöppet sem jó szándékú kihallgatóknak. Mit mondjak például akkor, ha verscímként ez áll: Kosztolányi Dezső: A vörös kisgyermek panaszai? Vagy: Tamási Áron: Ábel a szovjet rengetegben?

Íme, egy példája a szekreternek. Emlékeznek ugye arra, hogy Sztálin halála után Malenkov volt a Szovjetunió vezetője? Megírtuk hát Ágnes, Jékely, Kálnoky és személyem a Bóka László: Az én Malenkovom című művünket. (Tudni való, hogy abban az időben Bóka László költő és irodalomtörténész létére harcos, vonalas államtitkár volt, ki minden évben – maga mondta nekem – születésnapi gratuláló levelet küldött Rákosinak.) Tehát alul a cím: s utána letakart sorok által készült a csak rímekkel irányított vers, a Bóka László: Az én Malenkovom:

 

Sztálin lelkéből lelkedzett vezér. Sas-szárnyú szava szívcsúcsomig ér. Hűséget esküszöm Malenkovomnak, Áldott tehetségünk onnat van, onnat. Ó dalmahodó, büszke távlatok, Elérni, megragadni hátatok. Ezt hirdetem fent én is a katedrán, Fölkent kezed, bátyuska áldva tedd rám. Duzzadt szívvel hálám le így rovom: S popsin csókollak, nagy Malenkovom.

 

Szívesen mutatnék még talán ennél a szekreternél is szellemesebb vagy pikánsabb versezetet, hiszen az ötvenes években nagy játékunk volt. Igen, de mint jeleztem, a lakásunkba kiszállt detektívek elvitték őket. Feltúrták papírjainkat, kéziratainkat. A papírkosár volt a fő kedvencük, a használt összegyűrt indigót kisimították s leltárba vették. Engem ugyan elég gyorsan elvittek, de a detektívek egy része ott maradt a lakásban, és órákig kutatott. Mint kiderült, röplapokat kerestek. S amikor az ágyunk matracait szétbontották, „megvan végre!” – ujjongtak. Az ágyam ugyanis tele volt kézirattal. Fából készült „rugói”, hosszú lécei közül kitört néhány, s ezt kézirattal támasztottuk alá. Történetesen regényem, az Ezüstgaras másod- és harmadpéldányával. A detektívek megmámorosodva túrtak bele a zsákmányba, s kezdték olvasni. Ágnes – ahogy később mondta is – fanyar mosollyal, sőt keserűen felnevetve észlelte örömüket. Egy tizenhatodik századi történelmi regény, hiába, nem olyan, mint egy rejtett, osztogatni való röpcédula. Végül csalódottan mentek el. Igen, de mi lett a leltározott szekreterekkel? Szerencsémre a hajtogatott papírokat, a különböző kézírásokat nem tudták elolvasni. Vissza azért nem adták őket. Csak néhány megkezdett Füst Milán-szekreterünk maradt meg. Hogy mutassam a stílust, ilyesfélék, mint a Füst Milán: Egy nyájas kísértet éneke a szűzhöz:

 

Csupán szellem vagyok, de élek földi kinccsel, Szélben eljátszanék lebbenő szőke tinccsel, Ne félj! Horgas kezem nyujt szeplős naspolyát, Vagy szúrd belém, leány, szivednek ráspolyát.

 

És így tovább, nem is tudom, kikkel játszotta Ágnes. Nekem játékos kedvében egy szonettet kínált, természetesen csak a rímeket adva meg: baltacim – zsávoly – zsámoly – baldachin – tarka szín – számolj – száz moly – ajkain – konok – homok – képpel – király – kijár – csépel. Tessék ezekből a szavakból ép szonettet kerekíteni; Ágnes címet is adott: Szigliget. Íme, az ő szonettje:

 

A bojtvirág, a mák, a baltacim színes csíkjától rétünk, mint a zsávoly, fölötte hegy, zöldbársony imazsámoly és odafönn a boltos baldachin. Repül a labda, kék és tarka szín, Végh, légy forgó, Vázsonyi Bandi, számolj! Resvedt könyvünket hadd harapja száz moly, míg dal zeng szép színésznék ajkain. Kardos Lacink, könyörgök, mért konok? Művünket befujja a futóhomok, mért küzdjünk percért hadvészülte képpel? Hisz köztünk úgyis Maga lesz király, a tisztelet meg mindenképp kijár – mért, hogy tollával minket sárba csépel?

 

Ágnes a szonettjében, mint látható, megnevezte egyik-másik jelen levő írótársunkat, a Dsida Jenő-s versekkel indult Végh Györgyöt, aki önéletrajzával prózaíró lett (Mostoha éveim), Vázsonyi Endrét (neki is van azért egy, a vonalasságot kigúnyoló kis remeklése), s végül Kardos Lászlót, a Nagyvilág akkori főszerkesztőjét, aki valaha a Nyugat munkatársa volt, s akit ezért ő kedvelt: bár pártos volt, de jóindulatú, emberséges.

Ágnes kedvéért, rímei nyomán írtam első és utolsó verseményemet. Valaha publikáltam is, de rossz sorvégi jambusai miatt vessünk fátyolt rá: kritikusaim joggal kifogásolnák verstani ismereteim hiányát. Különben is a szigligeti játék nem volt annyira személyhez kötött, kettőnk játéka. Nehogy az átmenetileg funkciótlannak látszó alkotóházat a kádáristák elvegyék – szó volt róla –, ’57 után szorosabban egybegyűlt a társaság, már-már szervezetten. Voltak a nyár folyamán újra és újra kihallgatottak, helyben letartóztatottak (pl. Sándor András), majd idővel börtönből kiszabadultak – a hatvanas években olykor többségben voltunk –, másfelől voltak olyan teljesen elkülönültek, akik kádáristák lettek, mint Fodor József és Jankovich Ferenc, hogy a közismerteket ne is említsem. Szóval, mihelyt összeszokott a tisztességesebbek társasága, messze többségben voltunk, nagy, közös játékok kezdődtek.

S ment a játék a hatvanas évektől kezdve szinte a társaság összetartozásáig. Ez volt az úgynevezett Szent István, ami nem más, mint egy bonyolított barkochbaféle. Ketten kimennek, megállapodnak abban, hogy kicsodák, vagyis kit játszanak, majd abban is, hogy mi az összefüggés közöttük. A benti társaság kérdéseket tesz fel nekik: rá kell jönniük, hogy a két személy kicsoda, és mi közük van egymáshoz. Azért Szent István a játék neve, mert az egyik, csaknem néma, de színpadi készséggel rendelkező személy mondjuk Szent István, a másik Nagy Lajos: az összefüggés az, hogy mindketten királyok. De úgy is lehet variálni, hogy a másik Király István (az egykori egyetemi tanár). Ez persze akkoriban azonnal kitalálható banalitás volt. Valamivel nehezebb, ha Petőfi és Petrovics Emil személyét adják fel a szereplők. Még szellemesebb: Szvatopluk és III. Richárd angol király; a kapcsolat: a fehér ló mondája és az „országomat egy lóért” idézet. Még fifikusabb vagy rejtettebb: Edgar Allan Poe és La Fontaine; ugye kitalálható, hogy kik, hogy mi közük van egymáshoz? Nem több, mint a holló. Erdődy János, Kerényi Grácia, Tatay Sándor, Telegdi Polgár István, Szántó Piroska, Galgóczi Erzsébet, Nemes Nagy Ágnes és Tímár György, Sumonyi Zoltán, Kabdebó Lóránt voltak a fő játékosok. Olykor részt vett a játékban Görgey Gábor és Gergely Ágnes is. Többnyire költők vagy költői hajlamúak. Mándy Iván vagy Ottlik menekült tőlünk, mint a tűztől. Nemes Nagy Ágnes, mint Tímár és Erdődy, cédulák halmazával gyűjtötte össze a Szent István-lehetőségeket. Csak néhányat idézek rengeteg ötletéből: Kleopátra és Laokoón (kígyóhalál), Graham Greene és Zöld Marci, Búvár Kund és Kund Abigél, Aragon és Lohengrin (Elza), Csehov és Zelk (Sirály). Szinte nevetségesen könnyűek, csak rá kell jönni a személyre: Szondi Lipót és Szondi György, Lamartine és Martin Luther King. Vagy egy igazán nehéz: Zilahy Lajos és Ottlik Géza: egyfelől A híd című darabja, másfelől Ottlik bridge-könyve (bridge angolul híd).

Itt halmozódnak előttem Nemes Nagy Ágnes játékcédulái. Képtelenül bő anyag. Van olyan, hogy neveket talált ki, van, ahol a nevek körülírását, végül – ez a legegyszerűbb – azonos kezdőbetűs fogalmak gyűjteményét: város, folyó, tó, tenger, ország, sivatag stb. Ezt, ha unatkozott, ketten-hárman is játszottuk. Szellemes, találékony, gyors esze felpezsdült a játéktól. Máskor körülírta egy-egy író nevét: Kelmevágó vetni való (Szabó Magda), Tavaszhónapi (Áprily), Keseri, ám francia játék (Szomory Dezső), Nyújt-i angol végre (Ady Endre), Szénporos félisten módhatározóval (Kormos István), végül egy politikai: angol–magyar csók-késztetés (Kissinger). Kettőt-hármat merek még idetenni legkülönbözőbb sajátos meghatározásaiból: Ón mennyboltja (cinege), hon-költségű négylábú (hazaáruló), és kutyája égett (sebesült), száradó fej (Aszófő).

Hogy a nyelvijáték-késztetés miként burjánzott benne: cédulák halmazát szedte össze a halála után Vera, a feleségem. Még olyan jegyzetanyag is bőven akadt, melyben Ágnes sokbetűjű szavakat gyűjtött egybe. Ilyeneket, mint: kárókatonacsalogató (19 betű), repülőmotortolóerő (18 betű), ömlesztettsajtár (17 betű), és hogy természetes is legyen: kultúrtalálkozó (15), pávaszempotroh (14). A két leghosszabb: toportyánféregútilapu (21), rododendronnyíróolló (20).

Visszakanyarodva a Szent István-játékra: a társaság évente februárban Szigligeten ült össze, igaz, megesett virágzása idején, hogy később még Budapesten is játszottak, de a februári szigligeti időszak volt az alapidőszak, amikor a fő játékosok, megittasulva, másféle színházasdiba, bohóckodásba is belementek. Lukácsy András, aki remek könyveket írt a játékról, jól mondja, sose képzelte volna Szántó Piroskát és Nemes Nagy Ágnest kúszva-csúszva, csigát játszva bohóckodva úgy nevetni, mint Szigligeten a játék örömteli tetőfokán.

Ágnes jókedvében játéktársainak névnapra, születésnapra – alapos gyanúm, hogy éppen az én névnapomra – ilyen versikéket rögtönzött:

 

Szigligeti februárban azt kívánom, élj te nyárban, de teled is vidám legyen, ezt kívánom Szigligeten. Kékcinkéket, zöldikéket, kívánok én, hű, de szépet, fakutyázást, szánkót, korit, boldogságot, mindenkorit.

 

vagy:

 

Február hóban térdig a hóban mit kívánjak teneked? Szigligeti teleket

 

Persze Ágnes – mint a cédulák halmai dokumentálják – szisztematikusan fel is készült a játékra, és olykor haragudott, ha nem tudta időben érvényesíteni játékötleteit, mert Tímár és Erdődy, a játékban nagy riválisai, letarolták előtte a terepet, pedig ő szórakozni és kitűnni akart. Bár úgy igaz, a legtöbb író kitűnni akar. Akár olyan fantáziadús, világméretű tehetség, mint Szabó Magda, olyan hangosan bohóckodó, mint Gyurkovics Tibor, olyan sokat tudó beszédkényszeres, mint Lukácsy Sándor. Hogy Tandori „szétbeszélő” madaras, lóversenyes mániáját ne is említsem. Igen, de Ágnes, kivált játék közben, nem akart csevegni vagy beszélgetni. Szeretett ugyan beszélgetni, de csak kevesekkel. Lator Lászlóval, a nyári időszakban Domokos Mátyással vagy Ács Margittal – velük egyszer vagy két héten keresztül vitatkoztunk Németh László és Illyés Gyula különböző megítéléséről –, vagy Szabó Magdával, Szobotkával, Székely Magdával, Tóth Judittal, Gergely Ágnessal. De igazából ritka pillanat volt, amikor jól érezte magát, ha a játszótársak beszélgetni kezdtek. Kivált, ha egyik-másik barátunk rátukmálta Ágnesre verseit. Ilyenkor idegesen félrenézett, vagy felvetette a fejét, s láttam (persze csak én láttam), hogy szikrázik a szeme.

 

*

 

Vas István felolvasása, a vele való beszélgetés persze más volt. Nem úgy, mint az örökösen játszó Szántó Piroska, Vas csak éppen-éppen, olykor-olykor (Ágnes szavával: csak til-tul) játszott. De hol volt már közöttünk az a meghittség, az az örömteli játék, mint egykor 1945-ben? A hecces rímfeladataik? Vas István A félbeszakadt nyomozást 1967-ben így dedikálta nekünk: „Balázsnak baráti öleléssel Pista”, majd alább: „és Ágnesnak kézcsókkal – kicsit félve bocsátom a szeme elé. P.” Hogy miért félve, már nem tudhatni. Egy biztos A félbemaradt nyomozásról: a Hagyomány és kísérlet című tanulmánykötetemben tapintatosan, de határozottan szembefordultam azzal, amit Vas Kassákról és az avantgárdról óvatosan, ám mégis negatív szellemben írt. De igazi vitánk későbbi. Nyolc-tíz oldalas levelekben vitatkoztunk, mert Vas István szerint mi elárultuk Babitsot, és Kassákhoz csatlakoztunk. (Hármunk leveleit publikálta a Holmi – 1994. március – és Két Róma című esszékötetem.) Az igazi, végső elhidegülés egy emlékeket idéző felolvasás után történt, és nyilvános, publikált veszekedésbe torkollott. Nem politikáról volt szó, nevessetek („nunc plaudite, nunc ridente”): Ágnes és Vas István azon vesztek össze végérvényesen, hogy a Keveháza, majd Csokonai Tartózkodó szerelem című verse hangsúlyos, magyaros ritmusban íródott-e (ez volt Vas álláspontja), vagy jambus, illetve ionicus a minore-e – ez Ágnesé. És ha hiszik, ha nem, dühöngve veszekedtek ezen. (Különben megtaláltam vagy megtaláltuk Erdélyi János levelezésében – Akadémiai Kiadó, II. kötet, 134. oldal –: Arany János is jambusosnak tekinti versét.)

De hadd tisztázzam: a kondorosi (1945-ös) nagy barátság után az elhidegülés régebbi keletű, legföljebb voltak langyosabb, felmelegítőbb periódusai. A törés 1948 után történt, amikor Vas István tőlünk, újholdasoktól elhidegült, és – legalábbis mi így hittük – vonalas népi költők táborához csatlakozott. Igaz, ez régen volt, a költők is hamarosan kiábrándultak a pártból, sőt bátran szembefordultak vele. De a jambus- és a ionicus a minore-ügy, meg előbb a hosszú levélváltás azt eredményezte, hogy Ágnes ugyan részt vett olykor abban a körben, amelynek Vas István Szigligeten a központja volt (Görgey Gábor, Sumonyi Zoltán, Kabdebó Lóránt stb.), ám ritkásan vett részt. Magam még kevésbé. Egy alkalommal viszont, amely csaknem az utolsó meghittnek induló együttlét volt, Vas István felolvasott egy fejezetet készülő könyvéből, a Mért vijjog a saskeselyűből. Arról szólt a fejezet – bravúrosan megírva –, hogy Vas Radnóti Miklóssal és a házigazda Péter András társaságával némi borozgatás után ellátogatott egy Virág utcai kuplerájba, és hogyha Radnóti – mint később kiderült – nem is, de Vas belement a szokott, természetes kalandba. Hazatérve túláradó élményszerűséggel el is mondta a történteket feleségének, Etinek, azzal a minősítéssel, hogy a dolog szerelem nélküli, személytelen, emberi mivoltában végül is jó volt. Eti felháborodott, azt vágta Vas arcába: – Te is csak férfi vagy! – Vas rákontrázott: – Te is csak nő!

Ágnes dermedten hallgatta a felolvasást, én kínban, feszélyezetten. Befejezve az estét, némi kötelező udvariaskodásokat mondva mentünk el. Szántó Piroska persze észrevette merevségünket:

– Hogy ti milyen prűdek vagytok! – mondta búcsúzóul.

 

*

 

Jobb volt játszani, mint annyi horzsolódás, ellentét után még a legmagasabb fokon is irodalomról beszélgetni. Játszani vidáman, majd később – nem is sokkal később, hiszen úgy szaladtak az évek – még a legkétségbeejtőbb állapotban is. Ágnes kínzott állapotában, majd operációi után és egyre kevésbé reményteljes gyógykezelése alatt. Nem képzelheti el az ember, hogy milyen a halál, majd a halála után tudja meg, ha megtudja. Ő nem akarta tudni vagy akár megsejteni. Sorsáról, félelméről beszélni soha senkivel nem akart. Holott, úgy hiszem, sok-sok évvel előbb már benne dolgozott a végzetes betegség. Csak nem tudtuk. És időben az orvosok sem tudták. Sőt műhibák sorát követték el, még az okos sebészprofesszor bravúros műtéte után is. Igaz, Ágnes nehéz beteg volt, az orvoslásba beleszóló. Azt is megtette később, hogy a rossz diagnózist felállító kezelőorvosának megmondta: – Maga, úgy látszik, kerül engem! (Persze a lelkiismerete miatt jó oka volt kerülnie a nagybeteget.) Az operáció után egyetlen professzor volt a klinikán következetes és tisztességes, nem is fogadott el hálapénzt, mint a többiek, talán azért, mert tudta, hogy Ágnes menthetetlen.

De a létezés és benne a játék! A rettenetes operáció után, amikor a kórházban már lábadozott, és néha már fel tudott kelni az ágyból, megkért, hogy esténként menjek be hozzá, és a csöppet sem meghitt kórházi folyosón játsszunk időtöltésül. Mit játsszunk? A legegyszerűbbet. Egy kiválasztott betűvel egy fogalmat kell írni: Olyan hegy-folyó-város-ország-félét. Mindig ő nyert, persze, neki volt több találata. Nem azért, mert akartam, hogy nyerjen és örüljön. (Gyenge öröm és méltatlan is, objektivitása ilyesmit nem tűrt volna.) Egy életen át gyorsabb volt az észjárása.

A kórház után, hacsak a terápiás mérgezés nem gyötörte, hívta a látogatókat. Nem panaszkodni akart, hanem másról, irodalomról beszélni. Jöttek is sorra, akik szerették, akik tudták, hogy szüksége van rájuk. Lator László, Ács Mara, Gergely Ágnes, Bárdos László, Ferencz Győző, Bajcsi Cecília. Nem beszélve azokról a barátnőkről, akik gondozták, segítették a mindennapokban.

Aztán 1991 tavaszán újra Szigligetre mentünk. Hát igen, ez volt az egykori helyszín. Ami fontosabb: a Paradicsomkert, a Balaton-vers és a Ház a hegyoldalban helyszíne. De Ágnes abban a nem februári társaságban még egyszer játszani akart. Véletlenül ott volt velünk Tímár György is, ő verbuválta össze az egybegyűlteket, köztük volt Ágh Zsófia, Kecskeméti Kálmán, a festő, és még ketten-hárman, nem is tudom, kik, Tímár adta fel Ágnesnek a végső feladatot. Hát az olyan körmönfont volt – nem is értem, hogy merészelte Ágnes állapotára tekintettel. Kitalálni én sosem tudtam volna. Arra vagy olyasfélére rájöttem volna, amit olyan szellemesen adott fel egykor Tímár, hogy Piszkos Fred kapcsolódik Hajós Alfrédhoz, mert Piszkos Fred hajós volt, és Fred vagy Alfréd azonos, de hogy Mussolini hogyan kapcsolódik Clemenceau-hoz? Hiszen hogy egyáltalában ki kicsoda, már az is nehéz.

De Ágnes kitalálta a két figurát, és, bár tétovázva, az összefüggést is. A döbbenetes kapcsolatot: Mussolinit lábbal felfelé akasztották fel Milánóban, Clemenceau-t pedig függőlegesen, állva temették el a párizsi Panthenonban. Hogy jött rá Ágnes? Isten tudja.

Amikor közölte a megfejtést, csak annyit mondott: – Köszönöm a játékot. – És a feltorlódott csendben annyit tett hozzá, lezárásul: – Hát ez is megvolt.

Visszamentünk a szobájába, megigazította a fején a parókáját, hiszen a kemoterápia miatt kihullott a haja. Egykor tömött, gyönyörű, szőke haja volt. Emlékszem, egy férfi a 2-es villamoson a nyári léghuzatban szinte kétségbeesve szólt rá: – Asszonyom, csináljon valamit a hajával, megfulladok.

De az régen volt. Nagyon régen.

 

Mándy Iván egyetlen levele ürügyén

Mándy sohasem volt jó levélíró. Hosszú barátságunk idején néhány üdvözlő aláíráson túl nem is írt ő levelet se nekem, se Nemes Nagy Ágnesnak. Egyedül az rémlik, hogy 1948-ban, amikor Ángessal Rómában voltunk, Mándy mégis írt nekünk egy tréfás-ironikus beszámolót a budapesti irodalmi eseményekről, de ez a levél elveszett. A múlt évben viszont kénytelen voltam elküldeni számára egy Vargha Kálmánról szóló cikkemet, mert féltem, hogy Iván megbántódik Végh György emlegetése miatt, mivel a Fabulya feleségei körüli mendemondák, ilyen-olyan pletykák érzékenységét sértették. Igaz ugyan, hogy a Fabulya okán Végh György lehetett sértett, nem ő, de a reciprok sérelem is sérelem. Tény, hogy egy életre megharagudtak egymásra. Az igazság kedvéért – meg azért, nehogy rám is megharagudjon – megkérdeztem Ivánt, nincs-e kifogása a szöveg (a nagyon is diplomatikus szöveg) ellen. Ezt írtam: „A fabulya könyv… csöppet sem volt előnyösen stilizált. Írni, Mándy magas fokán, csak őszintén lehet – a más és a magunk rovására egyaránt. S ő a Fabulyában mindkettőt megtette. A jellemet, a történetet maliciózusan részletezi – alakításának éppen ez a módszere –, ha egészében végül tud felemelőt is mondani. Legalább annyit, hogy milyen esendők vagyunk. Milyen esendő a regény figurája és voltaképpen a szerző is.”

Egy nappal a halála után, 1995. október 7-én cikkem kéziratára ezt a választ kaptam (Mándy sajátos, macskakaparás jellegű kézírásával): „Kedves Balázs, döntöttem, mint zord cenzor, és arra kérlek, ne dobj el semmit a Vargha Kálmánról szóló írásból. Ennyit igazán megérdemel ez az igen tehetséges és igen szerény kritikus. Kálmán nagyon jó anyagra talált Fabulyában. És miért hagyta volna ki a feleségeit? Én pedig semmit se találok az írásodban, amiért meg tudnék sértődni. (Ehhez igazán van érzékem.) Szóval minden rendben. Aggodalmad teljesen felesleges. Üdvözöl Iván. Ui. Kérlek küld [sic] el a lapot. Jólesik, hogy egy pillanatra beültem a Rónay asztalhoz.”

De ha már a Fabulya feleségei és főként a Rónay-asztal szóba került, érdemes volna a dokumentumon túl némileg elgondolkozni. Mándyról és az írói érzékenységről, valamint az ő objektív értékeléséről. Kezdjük a Rónay-asztallal. Igaz, bizony érzékenyek voltunk. De még mennyire! Pedig nem panaszkodhattunk: megjelentünk az ötvenes években is. Úgy bizony! A katolikus Vigiliában például, Rónay lapjában, ezen az egyháznak meghagyott szigeten. Sőt olykor még a Dunántúlban is meg-megjelentünk (a Jelenkor elődjében), bár ebből ilyen-olyan probléma lett, legorombították miattunk vagy éppen elcsapták a szerkesztőt. Szántó Tibort – ha más ürüggyel is – be is csukták ’57-ben. Ezekben az időkben megeshetett ilyen semmiség. Szegény Rónay Györgynek mint katolikus szerkesztőnek se lehetett miattunk nagyon könnyű. Hogy túlnyomóan protestánsok voltunk, az még hagyján. De hogy Jékely Zoltán éppen a Vigiliában hirdeti meg a reformáció „új bátor tanait” az ellenreformáció hitével szemben (lásd Középkori fametszet I.), azt csak Rónay nagyvonalúsága tehette lehetővé. Az se lehetett öröm neki, hogy amikor Nemes Nagy Ágnes A lovak és az angyalok című versét lehozta a Vigilia (a Kortárs egy féléves huzavona után se publikálta – „túl sok a vers”, aggályoskodott Simon István, a szerkesztő), szóval, amikor A lovak és az angyalok című vers végre megjelent, egy tiszteletre méltó kanonok nyájasan, de egyértelműen megírta Ágnesnak: „Lányom, nem illik a szentekről tiszteletlenül beszélni”, nem lehet egy szentről olyasmit írni, hogy a „csuhád csücskét megfogom”, és egyáltalán angyalokról és lovakról együtt írni blaszfémia.

Ez a Rónay-asztal az ötvenes évek elejétől-közepétől kezdve heti összejövetel volt úgy húsz-huszonöt éven keresztül. Állandó résztvevője volt Ottlik, Mándy, Nemes Nagy Ágnes, Vargha Kálmán, egy jó darabig Pilinszky, majd míg el nem vitte a filmdramaturgja: Nemeskürty István. Még Réz Pál és Kellér Andor is jelen volt egyszer-egyszer. És persze magam is jelen voltam. De ’57 körül, és jó darabig utána is, más hallgatag társak is jelen voltak, akik ugyan kicsit távolabb ülve és látszólag újságokba merülve hallgatták a beszélgetéseinket. No hiszen hallgathatták! Ágnes és Rónay ilyenkor belemerült a verstanba. (Mándy és Ottlik bosszankodásával mit sem törődve.) Jöttek az úgynevezett anapesztusfejtegetések. Olyanok például, hogy a Keveháza nem hangsúlyos, magyaros ritmusú vers, hanem anapesztikus. Nincs igaza Vas Istvánnak. Érdekes volna tudni, hogy a közelünkbe letelepedett „újságolvasó” vajon mit írhatott jelentésébe.

Hallgatag megfigyelőink főként 1957 után tiszteltek meg bennünket, kivált, hogy nemcsak a Vigiliában, de itt-ott a hivatalos kiadásban is megjelentünk, könyvben is. Lásd Mándy Iván: Idegen szobák, 1957, Fabulya feleségei, 1959 (a Csutak-könyvekről, vagyis az ifjúsági írásokról nem is beszélve), Ottlik Géza: Hajnali Háztetők, 1957, Iskola a határon, 1959, Nemes Nagy Ágnes: Szárazvillám, 1957. No persze azt nem lehet mondani, hogy azokat a könyveket értékükhöz méltó módon fogadta volna a kritika. A Szárazvillám-ot a Kortársban Kardos László ugyan jóindulattal mentegette, de egy másik kritikus (ismert klasszika-filológus) Pilinszkyvel és Weöressel együtt mindhármuk kiadását helytelennek tekintette. Ottlik ’57-es megjelentetését az ÉS kritikusa (Halasi Andor) népi demokráciánk fölösleges luxusának minősítette; az Iskola a határon-t pedig két cikk is elemezte, méghozzá egyetlen kritikus tollából. Az első kritika dicsérte a könyv antifasizmusát, de amikor Ottlik a Lukács uszodában meglátva a kritikust, közölte, hogy regénye általánosabb, nem csupán a fasizmusról szól, kritikusunk új cikket írt, sokkal negatívabbat. Mándy még rosszabbul járt, mert naivul írni szerettem volna róla, holott sejthettem volna, hogy az eleven irodalomról nekem lehetőséget nem adnak – Weöres fordításairól például írhattam, verseiről nem. „Ilyen pályaszéli írókról mi nem írunk” – utasította el ajánlkozásomat az ÉS akkori főszerkesztője.

A korra nézve legélesebb, „legkompromittálóbb” Mándy-írások, az ötvenes évekre legjellemzőbbek, dehogyis voltak publikusak. Igaz, az átírás kényszeréről, a tengődésről, írói lehetetlenülésről, a link pénzhajszolásról, a lecsúszásról szó van a Fabulya feleségeiben is, de az ugyanakkor elkészült Előadók, társszerzők című kötet publikálásáról akkoriban szó sem lehetett. Az Előadók, társszerzők lazán kapcsolódó, de nagyon is összefüggő sorozata nem jelenhetett meg úgy tizenöt évig. 1970-ben adta ki a Magvető. Nem egyszerűen pályaszéliek voltunk. Kirekesztett volt – ha tudta, ha sem –, nagyobb részében kirekesztett maga az ország. Mindössze két kísérlet volt abból, hogy publikáljunk valamit is. Az Előadó érkezik című Mándy-írást velem közösen hangjátékosítva sugározta a Magyar Rádió – valaki elfogadta, meg merte tenni. A másik publikálás elég groteszk volt. Galsai Pongrácnak egy novellát kellett volna felolvasnia Pécsett, de ahogy a belső zsebében kereste az írását – maga írta meg később –, zavarában véletlenül Mándy egyik „előadó”-írását találta meg, azt olvasta fel – persze mint a sajátját.

Igen valószínű, hogy Galsai Mándy írását megfelelőnek tartotta, mert bármilyen zavart lehetett is, a gyengét a sajátjaként ugyan miért olvasta volna fel? Egy Mándyról szólt írásában mindenesetre ez volt a véleménye: „Mándy realizmusát egy lépés, egy mozdulat, egy gondolat választja el a bizarr tartománytól.” (Igen elgondolkoztató, mondhatni alapvélemény.) Rónay György 1957-ben így írt: „A közelmúltban annyi többé vagy kevésbé sikerült Mándy-utánzatot olvashattunk, hogy már igazán időszerű volt magának a mintának a megjelenése: az Idegen szobák című elbeszélésköteté, amely az írónak az utolsó nyolc-tíz évből való java novelláit tartalmazza. Mándy Ivánnal is olyasmi történt, mint – mutatis mutandis – Weöres Sándorral. Némán voltak jelen irodalmunkban, és iskolájuk nőtt anélkül, hogy ők maguk a friss megjelenés élő szavával nevelhettek volna.”

Helyzetét Mándy maga így elevenítette meg: „Egy másik színhely. Balázsék lakása. Idő: ugyanaz, 1951. személyek: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Pilinszky János és én. Ittuk a feketét. Beszélgettünk. Hallgattunk. A kitaszítottak. (Ünnepélyesen.) A lepasszoltak. (Kevésbé ünnepélyesen.) Írásaink már rég nem jelentek meg. Csak átírásaink. A nagy átíró korszak! Az »átíró korszak« terméke – írja Erdődy Edit, Mándy monográfusa – a Fabulya feleségei című kisregény, melyet az író az Előadók, társszerzők ciklussal együtt is megjelentetett (1970), hangsúlyozva a kötet darabjaival való soros rokonságot. A Fabulya véleményünk szerint Mándy egyik legsikerültebb kísérlete az újabb epikus formák és elbeszélésmódok kialakítására, olyan mű, amely a hetvenes évek prózatörekvéseinek egy korai előfutáraként is értékelhető.” És nemcsak azt mondja, hogy az emberi léthelyzet pőre megmutatása, a belső világ kivetítése többet érzékeltethet a kor valóságából, mint sok „realista” mű, nemcsak azt, hogy szerinte a korélményben a kafkai létszemlélet is szerepet játszhatott, hanem hogy Mándy a Fabulyá-ban és persze az Előadók, társszerzőkben is olyan többsíkú prózastílust hozott létre, amely váltakozva, hol alanyi, hol tárgyias módon másfajta prózaiság előfutára volt. „Bennük új kompozíciós eljárásokat próbál ki az író” – mondja a monográfus.

Rónay György, aki Olvasás közben című kritikagyűjteményében hat Mándy-művet kísért végig az Idegen szobáktól kezdve a Fabulya feleségein, A pálya szélén címűn át és így tovább, egyre mélyebben jellemezte Mándy művészetét. Hadd emeljek ki egy részletet, bár Rónay kritikái olyan lényegre törők, hogy szinte bármelyikből idézhetnék. „Nagyon nyomatékosan szeretném hangsúlyozni ezt – mondja Rónay –: Mándy Ivánnal kapcsolatban annyi a félreértés, jobban mondva egyszerűen csak értetlenség, hogy sohasem lehet azt elégszer ismételni: világa nem kitalált világ, nem »szürrealista« kompozíció, légüres térbe fújt szappanbuborék-fantazmagória. Sosem éreztem benne, hogy azt a földrajzilag-társadalmilag létező világot, amelyet ábrázol, irreálissá költené át. Ellenkezőleg: mindig az ragadott meg benne, mennyire e létező világ leglényegéig tud hatolni.”

Legszívesebben nem folytatnám tovább az idézetet, hiszen amit Rónay mond, ma már evidencia. Mégis jó okom van arra, hogy az idézést, legalább két mondat erejéig, tovább folytassam: „Persze nem az aprólékosan részletező realizmus tény- és oknyomozásával [tud hatni] – folytatja Rónay –, hanem azzal a – maga módján kidolgozott – modern ábrázolásmóddal, amely a komplex valósággal egyenértékű komplex művészi valóságot teremt. A pálya szélén például, melynek kitűnő címét annyit és oly kevés megértéssel szokták ellene fordítani, ilyen sűrített, lényegében lírai fogantatású (lírai érzékelésből és azonosulásból fakadó) foglalata egy egész pesti táj és nép világának, érzésvilágának, élményvilágának, sőt tudatvilágának is.” Azt hiszem, nem vitás a mai olvasónak, hogy Rónayt ebben a részletezésben, a mondat bővítésben indulat feszíti, az értsétek meg végre, lássátok már meg természetes, heves igénye, amely a maga roppant fegyelmezettsége mellett ritkán tört írásainak előterébe. Pedig ha az Idegen szobák, a Fabulya, A pálya szélén, az Előadók, társszerzők kivételes (vagyis nem vonalas) kritikusait sorolni kezdem (nem voltak sokan), akkor döbbenetesen ugyanazt a lényeget mondják, mint Rónay György. Ugyanazt mondja Nemeskürty István, Vargha Kálmán (három kitűnő kritikai tanulmányban), Török Endre, Konrád, Szabó György, sőt még a párthoz közel álló Vitányi Iván is. És a nevesebb ismert irodalmárok, bár szóban azt a véleményt szokták mondani – magamat is talán arcátlanul beleértve –, hogy az Előadók, társszerzők Mándynak talán a legjobb könyve. (Élete vége felé mást csinált, még általánosabb, tárgyiasító, univerzális [talán még mélyebb] létlírát, lásd például A bútorok, A trafik, Strandok, uszodák, A villamos, Magukra maradtak című remekműveket.)

Igen, de hogy gondolkoznak ma is még azok, akik az ötvenes évek Mándy-írásait, a Fabulyát és a többieket már-már fölös műveknek, ballasztnak, pályaszélieknek tekintik? A Népszabadság 1995. szeptember 2-i számában például, bizony, 1995-ben a magyar novellairodalom egész útját felvázoló, terjedelmes bemosakodással írja meg Mándy értékeit a nagyra becsült, neves irodalomtudós, Németh G. Béla. Örül az ember, ha a múltra, távolságra néző tudós tapint rá eleven értékre. Így igaz, így öröm a jelen megbecsülése, tudósi befogadása.

Igen, de Mándy értékeinek magasrendű dicsérete mellett mit mond Németh G. Béla? „Írói ügyködésről tudósító – kivált Fabulya-históriái – írja a Népszabadságban Németh G. Béla – egy alkalomra szórakoztatnak, másodikra kissé untatnak, harmadikra már inkább átlapozzuk őket.” Vagyis az Előadók, társszerzőket is, ha jól értem. Németh G. Béla mindenesetre így folytatja: „Már Goethe óvott attól, hogy az olvasót írói sorssal pertraktáljuk. S tán kár volt e szép kötetbe azokat a novellákat fölvenni, amelyeknek tárgyáról, úgy látszik illőnek tartotta, hogy ő is írjon (nyilas idők, ötvenes évek). Ezekben nehezen érvényesül művészi eljárása, s némi túlbeszéléshez is vezet.”

Ha Németh G. Béla újraolvasta Mándynak ezeket az írásait, ha friss benyomása nyomán csakugyan ezt gondolta, úgy szíve joga ezt gondolni. Ám tegye. De ha egy más időkből kapott szemlélet („ilyen pályaszéli írókról nem írunk”) akár távolról is befolyásolta volna, úgy minden megbecsülés ellenére szükségesnek látszik véleményének revíziója. Szükséges, mert akár Rónay György esszéiről, kritikáiról, akár másokról gondolkozva kiderül, hogy az ötvenes évek vonalas közérzetének mélyén indulati töltet volt jelen Mándy ellen. És hogy ez a közérzet, ez az irodalompolitikai értékelés – az író műveit esetleg később már elismerve, de a múlt értékeit mellőzve – Mándy kvalitásait értéktelenítve tovább él. Beleszívódott, mint a reklám, titkosan-nyíltan az agyakba. A legnagyobb jóhiszeműség mellett is. Beleszívódott, tovább él, nemcsak Mándy, hanem jó néhány „lepasszolt” író negligálásában, egész irodalmi irányzatok fölényes semmibevételével.

Így hát bármilyen sokra becsüli is az ember a nemzedékeket felnevelő kiváló irodalomtudóst, talán nem képtelen dolog felvetni, hogy mai nézeteinek alapjai esetleg a múltból fakadnak. Általában véve pedig talán nem haszontalan a mai irodalomtörténeti gondolkodásmód tudományos revideálása, ha ez a felülvizsgálat persze már mutat is némi – bár fordulatot nem hozó – eredményeket.

Pilinszky lakásai

Pilinszky János, amikor 1945-ben megismertem, egy ugrásra lakott tőlem, a Molnár utcában. Úgy is mondhatnám, hogy a szobám mögött, egy kicsit srégen a párhuzamos épülettömbben volt a szobája. Csakhogy míg az enyém a Belgrád rakpartra nézett, hol 45 nyarán a Dunáig emelkedő roppant szeméthegyen végesvégig zöldellt a gaz, zümmögtek a legyek milliárdjai, a Molnár utca más volt, elzártabb, szegényebb és kevésbé is sérült az ostromban, mint az egykor előkelő Duna-part. Inkább kisvárosias volt, vagy kispolgári módon intim. Mai képe persze nem azonos az egykorival. A rengeteg parkoló autó és az állandó forgalom eltünteti az utca atmoszféráját, eltakarja még a házakat is. Ki hinné el nekem, hogy negyvenöt nyarának egy délutánján, Kálnoky Lászlóval a minisztériumból hazagyalogolva (villamos még nem volt) a Váci utcában a Rutterschmidt-ház előtt, ott, ahol Pilinszky barátja és pártfogója Thurzó Gábor élt, az üres utca közepén zavartalanul feküdt egy halott.

Pilinszky vagy száz-százötven méterre innen egy gangos bérházban lakott, egy nagy család kellős közepén. Nénje férjével és két kis gyermekével, két (apáca?) nagynénivel, s ő közös szobában az anyjával. Úgy tudom, ez a közös szoba (anyja ágya egy alkovban állt) még tíz év múlva is változatlan életkerete volt. Hogyan dolgozott itt, ebben a magány nélküli állandó nyüzsgésben, ebben a nők által irányított, gyerekzsivajtól hangos közösségben? El sem tudom képzelni. Pedig ebben a tíz esztendőben írta a nagy verseit, életművének később alig megközelített csúcsait, melyek 48 után már a megjelenés reménye nélkül készültek, így az Apokrif is, de 59-ben csodamód, három irodalmi főkorifeus engedékeny szakvéleménye alapján 1000 példányban, a Harmadnaponban mégis napvilágra kerülhettek. Valószínű, hogy ekkor szokta meg az eszpresszókban üldögélést, mint életformát. S valószínű, hogy itt, a női zsúfoltságban élve, szokta meg, hogy ő az, akit kiszolgálnak, aki elvárja, hogy a dolgait mások intézzék. Gyakran járt hozzánk, különösen később, amikor Nemes Nagy Ágnessel a Kékgolyó utcába költöztünk. De valahányszor lemondott egy megbeszélt látogatást, sosem ő telefonált, pedig volt a lakásban telefonjuk. Már megismertem az édesanyja sajnálkozó hangját: – Jancsi beteg, nem tud elmenni, nagyon sajnálja.

– Annyira beteg, hogy nem tud telefonhoz jönni?

– Nem, de pihen szegény.

Egyszer azt írtam róla: megszokta – képletesen szólva –, hogy fehér bottal jár. S ahogyan múltak az évek, egyre nőtt, súlyosodott a kezében ez a fehér bot. Igaz, az élet apró és elkerülhetetlen praktikumához csakugyan nem volt érzéke. (Sosem kényszerült rá, hogy csinálja.) Nemes Nagy Ágnes egyszer kivitte a konyhába, hogy beszélgetés közben hámozzák meg együtt a vacsorára való krumplit. Kést nyomott az ő kezébe is, és egy jókora, göcsörtök nélküli krumplit, mit könnyű hámozni. Aprócska, idomtalan görcs maradt belőle, mert Jancsi, aki életében nem csinált ilyesmit, ujjnyi vastagon hámozott.

Odahaza, a zajló életű lakásban mindezt a nők csinálták. Ők tették alá a széket, ők döntöttek az életéről. Amikor egyszer anyjának szóba hozta a nősülését, az asszony azt mondta: – Hogy képzeled? Egy protestáns nőt a családunkba?!

Rómában, ahol 48 elején a Collegium Hungaricumban hónapokat töltött, akkor sem élt egy szobában egyedül. Pedig nem volt szokás, hogy ösztöndíjasokat, hacsak nem voltak házasok, egy szobába tegyenek. Gyanúm, hogy a párosítást ők kérhették Toldalagi Pállal, akihez vonzódott, akit jelentős költőnek tartott szóban és írásban, s akivel költőileg is némi rokonságot érezhetett. De Pilinszky Rómában sem élt másként, mint Budapesten. Nem járta a várost, a múzeumokat, templomokat, képtárakat, a régi Róma műemlékeit, romjait. Intellektuálisan nem érdekelte a világ. Ült az Argentína nevű eszpresszóban és nézett. Igaz, a hóna alatt mindig könyvvel járt, de mindig ugyanazzal a könyvvel. Simon Weil egy kötetével például évekig. Más érdekelte, de az aztán mélyen.

Írótársainak könyve, más írása? Már úgy értem, Dosztojevszkijen vagy a biblián kívül – legalábbis így nyilatkozta egyszer – alig. Sosem felejtem el, Rómából való elutazásuk után, véletlenül benyitottam a volt szobájukba. A rideg, üres helyiségben (az ösztöndíjasok a volt főúri kastély cselédszobáit kapták, a szolgák lakrészét fenn a harmadik emeleten) némi papírszemét között két könyv hevert az egyik sarokban. Az egyikben ez állt: Pilinszky Jánosnak baráti nagy szeretettel Lénárd Sándor. A másikon valami hasonló Toldalaginak. Lénárd, akinek kitűnő könyveit (Római történetek, Egy nap a láthatatlan házban, Völgy a világ végén stb.) a magyar olvasó jól ismeri, akkor a Collegium orvosa volt. Ma is őrzöm ezeket a dedikált példányokat, mert féltem, hogy szerzőjükhöz a szemétből visszakerülnek.

Nemes Nagy Ágnes még Rómában egyszer azt mondta Pilinszkynek térfásan, de nem oktalanul: – „Jancsi, maga önző ösztönállat.” Nem is haragudott érte. Vagy egy héttel az elutazása előtt, fehér keze mutatóujját magasra emelve, így magyarázott: – „Anyám odahaza már reszket, remeg az egész teste, tudja, hogy jövök.”

Ez a mélyen ösztönös, túlfűtött viszonylat, melyet talán a férfikorban is tartó egy szobában élés alakított ki, azért megható volt és felemelő is. Nem felejthető, hogy pátyolgatta beteg anyját később Szigligeten. De szokatlan volt, már-már a deviancia határát súroló. Pilinszky barátkozásaiban is volt valami intellektuálisan kiszámíthatatlan, öntörvényű ösztönösség. Egyfajta tekintetnélküliség is. Hirtelen megszeretett embereket, többnyire olyanokat, akikben megérzett valami defektust, akik szenvedtek valami külső körülménytől, de leginkább saját természetük adottságaitól, aztán épp oly váratlanul otthagyta őket. Mintha a szenvedésben való közösség létesítette volna az egészet. A halála előtti évekről keveset tudok, de mint a Sheryl Sutton-nal való barátsága, mind új házassága a francia gitárosnővel ezt a szenvedés-kapcsoltságot látszik igazolni.

De nem arról írok, hogy Pilinszky milyen volt, nem arról, hogy egyénisége az idők folyamán, ahogyan a költészete is, gyökeres változáson esett át, hanem a lakásairól. Kitérni azért térek ki, mert a lakás, az együttélés módja azért valakit jellemez, más tulajdonságait is megvilágítja. Hogy mikor szűnt meg a Molnár utcai lakás? Tüskés Tibor azt írja az Arcok és vallomások kötetben, ő pedig pontos ember, hogy Pilinszky 1962-ben költözött első önálló otthonába, az Izabella utca 52-be. Negyvenévesen. Ez a lakás egyszoba-konyhás, udvari lakás volt, a földszinten, konyhai bejárattal. Igazi proli lakás volt. A berendezése sem különb, hiszen ne felejtsük, Pilinszky mindig is szegény volt. Akkoriban ugyan a hírnév már kezdte felkapni, de szegény maradt. Egyszer-kétszer jártam csak itt nála, például Claude Roy, francia költő és kritikus látogatása alkalmából, aki néhány napot töltött csak Budapesten és beszélgetésünk alatt jelezte, hogy Pilinszkyvel okvetlenül találkozni akar. Pilinszky a közös találkozásra meghívta Törőcsik Marit is, akinek ezzel nyilván kedveskedni akart, és a gáláns francia a kellemesen induló irodalmi beszélgetés fonalát elmetszve, teljes érdeklődésével nyomban a kiváló színésznő felé fordult. Nemes Nagy Ágnest jobbára a tolmácsolásra szorítva. Törőcsik Mari ugyanis nem tudott franciául. Pilinszky is – ahogyan jómagam is – meglehetősen bizonytalanul beszélt. Anekdotába illő esete volt például, amikor Illyésnél Pierre Emmanuel jelenlétében el akart mesélni egy történetet, és úgy akarta kezdeni: „Amikor feleségem volt”, nagy közkacagásra azt mondta: „Amikor asszony voltam.”

Ám ebben, a hangsúlyozom, negyvenévesen elért első önálló lakásban Pilinszky nem érezte jól magát. Nem a külső körülmények, hanem a magány miatt. Azt tervezte – és erről többször is hosszan beszélt –, hogy Székesfehérvárott élő unokaöccsét, a muzeológus Kovács Pétert rábeszéli, szerezzen ott egy nagyobb lakást, s ő a családjához (feleség, gyermek) leköltözik. De a tervből semmi sem lett. Magas közbenjárásra végül a Hajós utca 1. számban kapott megfelelő lakást, ahol is összeköltözött két nagynénjével. Ezt a házat csak a lépcsőházig ismerem, a lakást nem. Csak Pilinszky elbeszéléséből tudom, hogy a két idős hölgy nem tudott egymással kijönni (az egyik eredendően nyomott volt, a másik agyérelmeszesedéses). Összekapásaik hevében minduntalan betörtettek Pilinszky szobájába – ha volt látogatója, ha sem –, és követelték, tegyen köztük igazságot. Nem éppen ideális állapot ez egy költőnek, aki mégis, minden esendősége és gyengéje ellenére, kora egyik legnagyobb költője volt. Igaz, ez már a másik Pilinszkyvel történt, aki szenvedései súlya és a világhír megbontó hatása alatt csak részben volt azonos azzal, akit a negyvenes-ötvenes években fenntartások nélkül szeretni tudtam. Egy másik Pilinszky volt, akiben a régi mélységek mellett elevenen dolgozott az önutánzás manírja, s aki az emberekben már inkább csak visszhangfalat keresett, önimádatának tükröt, s többnyire lefelé barátkozott. Utoljára akkor láttam, amikor Angliából visszatérve – Weöres Sándorékkal, Vas Istvánnal, Nemes Nagy Ágnessel és Juhász Ferenccel volt kint egy delegációban, mondom, akkor láttam utoljára, amikor a repülőtérről behozva, kocsimtól a Hajós utcai házkapuhoz kísértem. Dél volt, fényes délelőtt, s emlékszem a vékony, izomtalan, törékeny csontú karjára, mert erősen kellett fognom. Még bántott is a lélek, hogy nem kísértem fel a lépcsőn, fel a lakásig, akár az ágyáig. S nem vettem el tőle a whiskys-üveget. Pedig el kellett volna venni. És nemcsak ott, akkor.

A kocsim azonban rossz helyen állt. Ez-az mindig közbejön és meggátolja, hogy egymásért valamit tegyünk, hogy egy hajszálnyinál többel cselekedni tudjunk. De hát esendő életünkben apró-cseprő dolgokon túl tehetünk-e bármit is olyan valakiért, akit a műve amúgy is maradandóvá tesz, már-már szentté avat?

 

A pontosítás kedvéért

Valaki közülünk már részletesen megírta, hogy Pilinszky János Apokrif című nagy verse rosszul van datálva. Mégpedig a rossz datálást Pilinszkyre rákényszerítették. A vers valójában a Rákosi-korszak legkegyetlenebb idején keletkezett, mégpedig 1951 végén vagy legkésőbb 1952-ben, de bizonyos irodalompolitikusok rávették Pilinszkyt (1958-ban), hogy a verset az enyhültebb Nagy Imre korszakra datálja és ne a „fordulat éve” körülményeire. Nem emlékszem biztosan, hogy ki írta ezt meg, rémlik, egyre erősebben, hogy Domokos Mátyás, de Lator László is világosan emlékszik rá – nekem újból szóvá is tette –, magam pedig egyik esszékötetemen kívül (Két sorsforduló 284–288. o.) a Magyar Hírlap Készülj az érettségire rovatban is jeleztem. (A pontosítás kedvéért utánanéztem: Domokos Mátyás: Leletmentés, 94. oldal.)

Mégis itt van a Tiszatáj Diákmelléklete első mondatában a helytelen adat. Igaz, a mai fiatalok számára az évszám szinte mellékes. Lehet, de mégsem egészen. Ideológiai erőszak hozta létre. És Pilinszky mit tehetett, belement, mint lényegtelenbe. Ám a vers keletkezésének másfelől is története van. Inkább 1952-ben lehetett, Pilinszky a maga naivitásában elmondta Nemes Nagy Ágnesnek, hogy gyakran lát engem eszpresszóban randevúzni egy érdekes fiatal asszonnyal. Ebből rettenetes családi konfliktus lett, melynek során Ágnes sértett haragjában válni akart, Pilinszky pedig kijelentette, hogy beleszeretett Ágnesba és el akarja venni feleségül. Kis idővel azt is szóba hozva, hogy kedvéért Ágnes katolizáljon. Ezt kvázi természetesnek tartotta. Ágnes apja református presbiter volt, nagyapja vagy dédapja református pap, a katolizálás abban a családban elképzelhetetlen volt. Nemcsak a hagyomány, hanem Ágnes szuverén isten-képzete miatt is. Pilinszky családja, anyja és annak volt apáca nőtestvérei a protestáns gondolkozást tartotta lehetetlennek. De hogy az érzelmi kötődés a szellem területén már előbb is megvolt Ágnes és Pilinszky között, azt az is jelezte, hogy a felizzott testvéri, már-már feleségjelölti kapcsolatban Pilinszky Ágnesnak dedikálta az Apokrifot. A kézzel írt dedikált vers ismert. Igaz, hiszen – ha jól emlékszem – 56 elején feleségül vett egy fiatal művésznőt, aki 56 végén sok minden, nem is politikai okból, kimenekült az országból. De előbb, a mi családi konfliktusunk idején, sőt azután is, Pilinszky két-három naponként megjelent nálunk a Kékgolyó utcában, ahogy mondogatta „bejárta az utat a Molnár utcából a Kékgolyó utcában” és többek között az Apokrifot alakította, javítgatta. Írt néhány sort hozzá, változatokat csinált, megváltoztatta a strófarendszerét és a verset újra és újra felolvasta. A vers, az Apokrif, a reménytelenségen túl, sajátos szerelmes vers volt, csodálom, hogy Alföldy Jenő nem veszi észre, és csupán egykori múltnak, „elhagyott kedvesnek” tekinti, „szerelmi szakításból íródott”-nak. Holott az ismert Pilinszky-közérzeten túl az eleven érzelmi helyzet világos. „Csak most az egyszer szólhatnék veled, – kit úgy szerettem. Év az évre, – de nem lankadtam mondani, – mit kisgyerek sír deszkarésben, – a már-már elfuló reményt, – hogy megjövök és megtalállak. – Torkomban lüktet közeled. – Riadt vagyok, mint egy vadállat.” Ez bizony eleven érzés, nem valamilyen múlt. És amit a folytatásban mond, az a pilinszkys sajátosság: „Szavadat, az emberi beszédet, – én nem beszélem” és ismétli ezt a sajátosságot: „Nem értem én az emberi beszédet, – és nem beszélem a te nyelvedet.”

Általában tehát igaza van Alföldy Jenőnek, mikor azt mondja, hogy Pilinszky a remény eretneke. A kezdeti nagy versek bizonyítják, majd a későbbi lírailag absztraktabb és ismételt motívumokkal teli versek, a Szálkák és a Végkifejlet a legerősebben. De mindennek ellenére, a legnagyobb műben, az Apokrifban számomra mintha más volna, pontosabban más is volna. Hiába csorog alá, csorog az üres árok, Pilinszky az érzelem feszültsége vagy a vers dinamizmusa alapján itt a reménységnek volna eretneke. Mindennek ellenére sejtelme volna valamire. Legalább arra, hogy „Látja Isten, hogy állok a napon”.

Alföldy Jenő igen merész, amikor a Tiszatáj Diákmellékleteként (2000 január) egész tanulmányt ír Pilinszkyről. Elemzése kiváló, amikor írja, például hogy a mélyen vallásos Pilinszky számára a gondviselés is megszűnt, hogy „az istenfélelem hagyományos keresztény fogalma itt egy pillanatra a félelmes Isten fogalmára módosul”, és hogy „a műben megjelenik az a fajta eretnekség”, amely finoman körüllengi Pilinszky keresztény világképét”. Igaz, ma erről nem beszélünk, nem illik beszélni róla, de annak idején a Vigiliában – csak a Vigiliában és nem könyveiben – Rónay bírálva elemezte Pilinszky vallási szemléletét. Rónay katolicizmusa más volt.

Alföldy Jenő sok minden más igazságot is elmond, melyek fontosak, alapvetőek. Nagy súllyal beszél – egyfelől a 20. századi megsemmisítő táborok következményeiről, iszonyatáról, másfelől arról a nyomásról és tragédiasorozatról, amely a magyar társadalom nagy részére a Rákosi-kor idején ránk nehezedett. (Nagy Ferenc–Kovács Béla-ügy, Rajk per, Mindszenty-per, kitelepítés, kollektivizálás stb.) Alföldy Jenő nem ok nélkül emlegeti Vörösmartyt, az Előszót vagy A vén cigányt, megérezhette, ugyanis, hogy e verseket állandó közérzetünk kifejezéséül Pilinszky a maga tragikus hangján társaságunkban gyakran elmondta. Közös kétségbeesésünknek mintegy transzponálására. Igen, de a haláltáborok létének emléke, sem a rettenetes kor nyomása, nem úgy jelentkezik az Apokrifban, ahogy azt Alföldy Jenő részletezve, és történetileg közvetlenül indokolva kifejti. Az Apokrif nem az embertelenség, a tömeggyilkosság Auschwitz vagy Mauthausen demonstrációjának vagy az elszemélytelenedésnek, a felelősség hiányának a verse. Látni kell, az Apokrif nem az áldozatok szenvedéséről beszél, és nem is a lelkiismeret verse. Pilinszky a legsajátosabban, legszemélyesebben magamagáról beszél. És szól arról, hogy a „máshoz pártoló kedvest” érzi pótolhatatlannak, és miatta terjeszti ki fájdalmát a mindenségre.

Igen, a legszemélyesebben beszél, de más módon, mint ahogy hozzászoktunk. Ez nem olyan lírai vers, hogy rapszódiáról vagy elégiáról, egyáltalán bármilyen hagyományos költői kategóriáról lehetne beszélni. Még inkább azzal lehetne az Apokrif műfaját közelíteni, hogy minden mozzanatát, a létérzettől kezdve Isten képzetéig, áttételesen, objektiválva, objektív korreletivot alkalmazva érzékelteti. Így lesz „szerelmes” vers az emberi személyiségnek sűrített, tárgyiasított képzete. Szó szerint apokrif szöveg, vagyis nem hitelesített vallás képzetek magasztos összefoglalása. A paradicsommal szemben („valamikor a paradicsom állt itt”) mindennek szakrális negatívuma, apokrif apokalipszis. Melyben, jeleztem, egyedül talán a szerelem az egyetlen eretnekség a reménységben. De ott is csak éppen-éppen. „Hazátlanabb az én szavam a szónál. Nincs is szavam.”

Ám ne tévedjünk, ez is áttételezés. Nem, semmiképpen nem közvetlen pillanatnyi érzelmi azonosság-tudat. Másfajta költészet ez. Más érzékeléssel. Másképp jön létre. Majd, majd, ha nemzedékünk végleg kihal – és ha egyáltalában érdemes lesz tudakolni – akkor lehet pontosítani, miért formálódott Pilinszky költészete úgy, ahogy formálódott. Mi rejlik mögötte? Mennyi gátlás és szenvedés, miért csorog alá az üres árok.

Alföldy Jenő Apokrif tanulmánya rengeteg részelemmel, biblikus analógiával telített, sok igazságot, de nem egy tévedést tartalmaz. Csak fenntartással mondható, hogy képet adó olvasmány az ifjúság számára.

 

Rossz beidegzés avagy pillanatnyi rosszkedv

Hogy polgár…? Négy évtizeden át (és előtte is, lásd Molière: Úrhatnám polgár) annyiszor becsmérelték fogalmát, hogy talán érdemes, akár pusztán irodalmi szempontból szemügyre venni, mit értünk rajta – még ha a megközelítés közhelyt mutat is. És az általánosságokon túl talán szabad szubjektív, személyes példákból is tapintani, körvonalazni alakulását.

Tehát előbb általánosítva. Egy nemzet irodalma sajátosan „tükrözi” – de hagyjuk a ránk ragadt marxista kifejezést –, atmoszférájában jelzi, alakítja a társadalom általános állapotát. Nem az irodalom esztétikai minőségéről beszélek (az inkább az írók értékének a függvénye), hanem a magatartásbeli-erkölcsi jellegről; arról, hogy milyen érzelmi-értelmi életmód, milyen történetek, cselekvési formák, milyen figurák alakulnak ki. Arról, hogy az íróra, ha akarja, ha nem, hogy nyomja rá a társadalom a bélyegét. Nézzünk egy szemet szúró példát. A cseh irodalomban (és persze a filmben) töményen jelen van a polgár léte, a történések módja és sora, Hasektől Hrabalig, Svejktől az oly burleszk Sörgyári capriccióig, a Porubka felügyelő szomorúságáig. Aszerint, hogy ki mit tud, mennyit konyít róla. A kortyból a tenger ízlelhető. Nem egészen úgy a magyar irodalomban. Igaz, Mikszáth megírta fiatalon – istennek hála – a Tót atyafiakat és A jó palócokat, de egészében, még ha keservesen keserű is, megközelítésmódja túlnyomóan a dzsentrié. Móricz parasztokat és dzsentriket ábrázol, s csak élete vége felé a városi polgár és proletár között a remek Kiserdei angyalokat. Molnár Ferenc – az egyik legérdekesebb, legnegatívabb polgárpélda – Az éhes városban bemutatja a századvégi-századelői Budapestet, és a Liliomban, bár szentimentálisan, a városi félproletár világot. De isten őrizz, hogy irodalomtörténetet mondjunk fel. Jelzésnek annyit: Krúdy, Kosztolányi, Babits regényei átmenetek, a figurák-hősök történetét tekintve többnyire félpolgári tragédiák (Pacsirta, Aranysárkány, Kártyavár stb.). Kassák és Illyés remekművét (Egy ember élete, Puszták népe) mint szociológiailag más képletet ne hozzuk itt fel. A múltra, a legjellegzetesebb polgári múltra Márai Sándor Egy polgár vallomásai című alapműve volna döntő, és általában a Márai-oeuvre (idővel ugyan némi polgáridealizálással), ha szellemisége átitatta volna az életet, ha nemzedékeken át nem tépték volna ki gyökerestül. Ha a magyar társadalom értette volna a múlt negyven év alatt azt, amit egy másik kényszerített emigráns, Cs. Szabó László megállapít: „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies… A hősies polgári kultúra alkotta Európában azt a remekművet melynek napnyugati kultúra a neve.”

Igen, de egyfelől a Horthy-féle félfeudális eszmei-politikai gyakorlat, másfelől a negyvenéves marxista gondolkozás hevesen polgárellenes volt. Persze tény, hogy a polgári lét a humánum szempontjából negatívumokat is felmutat. Jelezheti a túlzott anyagiasságot például, a szerzéshez való törik-szakad ragaszkodást, amely bizonyos egyedeiben, szélsőségeiben messze túlmegy azon a gazdasági-erkölcsi stabilitáson, amely nemzedékek folyamatosságában képes magát fenntartani. Hiszen a szinte apáról fiúra testáló birtoklás, hivatás, családi-erkölcsi hagyományosság egyike a legszerencsésebb polgári életmódoknak. Mégis a java eszmények ellenére annyit ócsároltak bennünket, nem marxista írókat a ránk aggatott polgári jelzőkkel, hogy hajlamosak voltunk nem társadalmi, hanem erkölcsi kategóriaként, külön elitnek képzelni magunkat. Az anyagi foglalkozásoktól (tanítás, tisztviselőség, esetleg kereskedés, ipar) függetleneknek.

De vajon így van-e? Megpróbálom a kérdés gyakorlati felvetése kedvéért a múlt század közepétől, végétől kezdve a felmenőimet kategorizálni. Voltak kisnemesből lett papok, mérnökök, gimnáziumi tanárok, bírók, tisztviselők, sőt irodalmárok, írók, többnyire alacsonyabb társadalmi szintből kiindulva, a vidéki életkeretből tisztes fővárosi szintet elérve – ott nyugszik legtöbbjük a Kerepesi temetőben. Ezek – ha gondolták magukról, ha sem – bizony polgárok voltak, azzá lettek legalábbis. S ha volt feleségem, Nemes Nagy Ágnes családját veszem számításba, bennük is ott látom a vidékről (Trianon miatt) városba költözött famíliacsoportokat, akik bár lassabban, bár a liberalizmussal nehezebben barátkozva, de egyértelműen polgárosodtak. (Kiveszem közülük persze Nemes Nagy Ágnest, az ő szellemi előfutár jellegét.)

Ám hogy az akklimatizálódás általában nehezen ment a vidék tekintetében, majd a marxista gondolkozás miatt egyenesen polgárellenes harcot hirdetve, érdemes erre nézve elolvasni azt a tudományos dolgozatot, amelyet Standeisky Éva írt a Holmi 1994. októberi számában A népi írók és a hatalom (1957–58) címmel. Különösen azokat a gondolatokat kell kiemelni, amelyekkel Veres Péter érvelt az MSZMP vezetőivel, Kádár Jánossal folytatott tárgyalásai nyomán. Persze bizonyos mentséget a tárgyalások során azért el kell ismerni, hiszen Veres Péter régebbi, sokkal régebbi álláspontja sem volt más, mint a kádárizmus idején. Veres Móricz Zsigmond lapjában, a Kelet Népében 1940 körül már azt fejtegette – jól emlékszem cikkére –, hogy polgári író szerinte nem tehet mást, mint hogy a népi írók mozgalmát támogatja. Kibontakozásának nincs más – nemzeti, szociológiai, irodalmi? – lehetősége. Ezt az egyoldalúságot az akkori Veres Péternek talán meg lehet érteni, és szintén – úgy képzelem – meg lehet érteni azoknak a fiataloknak sajátos, kisebbségi érzésekkel teli indulatát, akiket 1946-ban, 1947-ben a parasztságból kiemeltek ugyan, de a már polgárosult értelmiségiekkel szemben szélesebb szellemi tapasztalatot, nyelvtudást nehezen tudtak elérni. Ám hogy a polgárellenes érzés az első nemzedékben milyen mélyen gyökeredzik, még a legmagasabb erkölcsi-szellemi szinten is, hadd idézzem Illyés Gyula példáját. 1953 körül az akkor készült Fáklyalángról vitatkozva az Írószövetségben az egyik kritikus felvetette: elég képtelen dolog számára, hogy bár 1848 polgári forradalom volt, mégis a színdarabban egyetlen polgár van csupán, s az is, ahogy akkor mondták, negatív. Mire Illyés ilyesképpen válaszolt: – Engedtessék meg nekem, hogy a darabban ez legyen a polgárokról a véleményem.

És még egy példát Illyésről, személyeset. Nem csupán az általam hallottakon, hanem Nemes Nagy Ágnes lejegyzésén és Kelevéz Ágnes (Irodalmi Múzeum) magnófelvételén alapulót. 1951-ben az írókongresszuson Illyéstől bizonyos kedvességet tapasztalva (a kongresszuson a kiváltságosak büféjéből Szabó Magdának és Nemes Nagy Ágnesnak kihozott egy-egy mignont, és átnyújtotta nekik). Ágnessal néhány nap után – megbeszélés alapján – felmentünk Illyéshez. A beszélgetés elején Kuczka Péter harcos-vonalas verseit már-már dicsérve azt mondta: – Ha az irodalmi helyzet olyan, amilyen, ő akkor is tud a nagyapja paraszti kezéről írni. – Akkor írta a Két kéz című versét. Mire Nemes Nagy Ágnes megkérdezte: – De mit csináljon az úgynevezett polgári költő? – Hogy mit csináljon? A polgári költő akassza fel magát – mondta Illyés.

Flóra, Illyés felesége, a másik szobából hallgatta a beszélgetést, s fennhangon közbeszólt: – Miért mondasz ilyeneket, Gyula? Láthatod, mennyire kétségbeesettek.

Mire Illyés: – Nem mondhatok mást. A polgári költő amúgy is csak nagyon kivételesen tehetséges, ritkán ér valamit. A polgári költő akassza fel magát!

Persze pillanatszülte, meglehet impresszionisztikus volt ez a beszélgetés – legalábbis Illyés részéről. Nemes Nagy Ágnes részéről viszont meghatározó. Ideológiát élesen, csupaszon kimondó. Kérdés, hogy ez az ideológia napjainkban miként alakul; Illyés Gyula egykori eszméi alapján, vagy inkább Márai, Cs. Szabó szelleme szerint. Hisszük az utóbbit. Pillanatig sem lehet azonban kétséges: évtizedek kellenek még ahhoz, hogy a magyar társadalomban határozottabb magatartásnormák alakuljanak ki, általános érvényű, emeltebb szintű egyezmény és természetesen rögződő életvitel. Nemzedéki, nemzeti ellentéteket, vidéki és városi szembenállást elhalványító vagy teljességgel elmosó. Rossz berögződésektől független. Olyan más mentalitás, mely nem az ellentétekkel teli múlt, hanem az alakuló jelen s jövő szerint érvényesül. Hogy ezt majd polgárinak fogják-e nevezni, vagy más fogalom lesz rá, új társadalmi kategória – ki tudhatná?

 

A személyes hit – személytelenül

Rónay György, aki valamikor a Vigilia szerkesztője volt, és ne feledjük, irodalmi félmúltunk egyik maradandó, nagyformátumú írója, ezeket mondja a Szentek Írók Irányok című könyvében (Szent István társulat, 1970.): „Bizonyára senki előtt sem titok a jelenlévők közül, hogy én magam keresztény vagyok és hívő, tehát Ady »vallásos« lírájának, vagy jobb, találóbb hagyományosan szebb magyar szóval istenes költészetének problémáját is a hívő szemével, tapasztalatával, és a hit élményének birtokában nézem és igyekszem megérteni.” Érdemes tehát Rónay szemszöge alapján vázlatos képet adni arról, miként alakul ki Ady „istenes lírája”. Valamint rápillantani arra, hogy miként formálódik Babits hite. (Lásd, Rónay másik tanulmányát.) És végül arról, hogy milyen kapcsolat lehetséges a vallásos élmény és a mély lírai-költői élmény között. Erre nézve – némi személyességgel, hiszen egykor feleségem volt – vázolni azt is, hogy miként alakult ki Nemes Nagy Ágnes forró és kétségbeesett, istennel szembeforduló, „istenkísértő” hite. A végső őszinteség fokán lehetséges-e ezzel szembenézni?

Ady szemlélete világos és folyamatosabb annál – Rónay szerint –, mint gondolni szoktunk rá. Fiatalon, 1908 előtt ott van a Krisztus-kereszt az erdőn című verse, mely – mint írta – Krisztusra tekintve „vidám legényként unta a faragott képet”, mégis – idővel – kalapot emel a kereszt előtt. Aztán ott vannak a vívódásai: „van Isten, de nem nagyon törődik velünk”. S aki azt mondja: „Hiszek Istenben, mert hinni akarok”, meg azt is – és Rónay szerint ez Pascalra emlékeztet –: „Nincs már semmi hinni-való, – Higyjünk hát egy van-vagy-nincs Úrnak”. De Ady későbbi Isten élményét elemezve Rónay Adynak misztikus éjszakájáról beszél, mely negatív, az Istennel való harcával teljes, és ha egyéni változatban is, de jellemzi a misztikus istenélmények általános struktúráit. Ezt mindenki tudja, erre mindenki rájöhet.

Az új az – amit Rónay kimutat –, hogy A halottak élén többek között A Sion-hegy alatt az ő Istene „fölért”: Adynak már nem kell birkóznia Istennel, „nem kell néven nevezni Istent. Mert Isten egyszerűen van”. Ady „öregkori” Istene (37–38 év volt ez az öregkor!), kiharcolt Isten, Adyban lakó, a vele együtt létező. Kiharcolt Isten – ismétli Rónay –, akiben szállást vesz a maga „kiharcolt hitetlenségével”. Ahogy az Álmom: az isten című verse mondja:

 

A sorsom: menni, menni, menni S az álmom: az Isten.

 

Babits hite talán még komplexebb, filozófiailag még árnyaltabb, mint Adyé, de lényegében mégis így egyszerűsíthető, s egyben a kálvinista eleve elrendelést tagadó: (Az elbocsátott vad):

 

„Vezessen hozzád a szabadság!” így kérem olykor aki vár, mert nem annak kell az imádság, ki Istent megtalálta már.

 

De idéznem kell még – Rónay nyomán is – a Csillag után című verset, mely ugyan „még mindig föltételes / de a föltételes leplezésben már rég megengedő, elismerő, bevalló / végsorai mondják: hogy mire odaérne / mire odaért,

 

te már függnél a kereszten, s ehelyett hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirhámmal, keserűszagú mirhámmal kenném véres lábadat.

 

Végül néhány megjegyzést csupán Nemes Nagy Ágnes istennel harcba álló, kétségbeesett hitéről.

Fiatalon, huszonegynéhány évesen, a háború utáni élmények nyomán a Keress hazát című versében így beszél:

 

Keress hazát! Az űrbe horgonyozz, s a semmiségnek vetve gyönge hátad, hol nem perzselhet többé torz nyomod, egy ifjú istent szülj, mint az imádat.

 

A szabadsághoz című versében pedig így beszél:

 

mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek, s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?

 

Szerb Antalra és Halász Gáborra gondolva ugyancsak feltehetően, de számomra világosan így:

 

A szájukat szeretném újra látni, langyos állukat, amely szétrepedt – s Rómába vágyom kerteket csodálni, és enni sűrű, finom étkeket.

 

Ugyanis 1945-ben amikor a vers keletkezett, mindenki éhezett. Innen a vers valósága. S innen a vágyálma is:

 

Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet! törd át a törvényt! Add ide magad! Hogy ne egyenek annyit az üzérek, s hogy a halottak feltámadjanak!

 

S az apjáról emlékezve így ír A halottak című versében a létezés képtelenségéről, a halál tűrhetetlen mivoltáról:

 

Ne hagyjatok! Kerítsetek! halálos tőrbe ejtsetek, s míg szűkölök, villogjon ép fegyveretek, melyen a lét nem ejthet többé semmi csorbát: a tiszta, öldöklő igazság!

 

Hogy Ekhnáton jegyzeteiből című versében, hogy úgy mondjam istent kívánt létrehívni, az köztudott. Kevéssé ismert halála előtti talán utolsó verse, amely az Összegyűjtött verseiben jelent meg (1995) Istenről, melynek alcíme: Hiánybetegségeink legnagyobbika. Ezekben beszél Istenről a legsúlyosabb szavakkal. Ilyesformán:

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

A létezés képtelenségeire így rákérdezve az Isten lényegét, személyiségét kutatva, mégis gyötrelmes visszavonással, minden végső kétségbeeséssel csak ennyit mond: „Egy szót se szóltam”. Ez rejlik, ez az elnémulás marad meg minden viaskodás után. Ez a túlmutatás.

Nem tudom, szabad-e feltételeznem, Rónay György szellemiségét merészen követve, hogy a költők érzékenysége, szélsőséges élményképessége nyomán van, lehet, elképzelhető ateizmuson keresztüli kereszténység. Hogy az végül is vívódó, hű kereszténység. Morális és szakrális.

 

Francia ablak

Annyit beszéltünk már történetileg ’56-ról, hogy szabad talán nekem áttételesebb, távolabbi irodalmi ügyekről, messzebb ható tényekről is beszélni. Horribile dictu: kezdetben kivált irritáló személyes dolgokról.

Arról, amikor Nemes Nagy Ágnessal együtt éltünk a Kékgolyó utcában, ahol az ablakunkból, mint írta: „felülről látni ezt az udvart, / az apró, öt ház udvarát, / mindig felülről és haránt, / mint egy képet, mely távlatában, / mint a múltat, mely önmagában, / bárhonnan nézed, visszaránt”. Igen, csakhogy az ablaknyi visszarántott kép, sajna, bizony réges-régi múlt lett: nincs már az öt földszintes ház a kovácsműhellyel, hanem a Kékgolyó vendéglő áll a helyükön. S nincs ott, nem él már az a Kékgolyó utcai szomszédos írótársunk sem, aki akkoriban, 1956 nyarán valami pártfunkciót kapott, s mivel éppen átmeneti olvadás volt – Rákosit akkor küldték el –, arra biztatott az utcasarkon állva, hogy mint az Újhold idején (1946–47-ben), indítsuk újra a folyóiratot. Írótársam jóindulatú és szegény proletárköltő volt, olyan szegény, mint a templom egere. Költőileg is olyan szegény, hogy Kormos István nem győzött derülni a sorain. „A kapából nem lesz balta – emlegette a klasszikussá vált képzavarát –, akkor se, ha szűzlány varrta.” Kormos szerette az ilyesmit, egész gyűjteménye volt hasonlókból, az említett költőtől is egy sereg idézetet tudott. Igen, de az utcasarki beszélgetésből „ügy” lett. A pártközponton keresztül közölték velem, hogy a Kuczka Péter és Lukácsy Sándor által alapítandó harcos folyóirat ellensúlyozására engedélyeznek egy merőben más szellemű folyóiratot a számunkra. Anyagi bázist és szerkesztőséget kínáltak. Ez döbbenetes volt. ’56 nyarán lélegezni is alig tudva, belementünk. A pártközpont és az állami szervek terveinket elfogadták. Közös megállapodásunk szerinti főszerkesztő: Weöres Sándor, felelős szerkesztőségem melletti társszerkesztők: Mándy Iván, Pilinszky János, Kálnoky László és Lakatos István. A folyóirat neve: Magyar Orfeusz. Nem tréfa. Így történt. Előttem van az első három szám koncepcionális vázlata, s ami fontosabb, szeptember végén elkészült az első szám, s 1956. október 5-én átadtuk a kéziratot a nyomdának. Jegyzeteim szerint, mert másolatot (hol volt még akkor a fénymásoló!) nem csináltunk, az alábbi írások kerültek bele. Vers: Weöres, Pilinszky, Kálnoky, Jékely, Lakatos, Szabó Lőrinc, Károlyi Amy és Nemes Nagy Ágnes. Próza: Mándy, Szabó Magda, Ottlik, Mészöly Miklós. Tanulmány: Rónay György, Vajda Endre, Szobotka Tibor, Rába György. Csak a nevek. Bizonyos hogy csináltam legalább tartalomjegyzéket is, de az sincs meg. Ott van viszont dossziémban, részben az én, részben Ágnes írásával, a második és harmadik szám körvonalazott programja. Szentkuthy, Határ, Bohuniczky Szefi, Tamási, Tersánszky és Kassák neve szerepelt benne. Valamint Füst Milán és Németh László regényrészlete. Mellékelve ma is ott áll kéziratban Hankiss Elemér Hamlet-tanulmánya és Tellér Gyula versei.

A nyomdába küldött anyag a forradalom idején elveszett, de megmaradt számunkra a hivatalos kalkuláció. A folyóirat 3000 példányos – havonta hat ív terjedelmű, kétnyomásos fedőlappal és illusztrációval készült. Költség az állam, a Lapkiadó részéről mindössze kb. 350 000 Ft. Igazán nem tűnik soknak.

Mikor már jócskán túl jártunk 1957 kora nyarán (a tél végét és a tavaszt a Fő utcában voltam kénytelen vizsgálati fogságban tölteni; biztos hely egy szerkesztőnek), szóval nyár felé meghívó érkezett Nemes Nagy Ágnes részére Olaszországból, hogy vegyen részt egy nemzetközi értekezleten, ha jól emlékszem, Szentkuthyval együtt. A Könyvhivatal igazgatójától, pontosan: a Kiadói Főigazgatóság vezetőjétől kellett engedélyt kérni, meg nyilván rajta keresztül a Belügyminisztériumtól. A Könyvhivatal vezetőjét jól ismertük még Párizsból 1948-ból; akkor a Párizsi Magyar Intézet titkára volt, későbbi feleségével pedig együtt voltunk a franciák tanfolyamán az Alliance Francaise-en.

Akkor jó volt fiatalnak lenni Párizsban, és csak fél füllel hallani az otthoni híreket. Senki közülünk nem volt akkor kommunista párttag. Ők csak hazatérve és megházasodva, később lettek azok. Útjaink ezzel el is váltak. De a múlt, a kellemes hajdani párizsi együttlét azért, azt hittük, jelent majd valamit. A magas hivatal képviselője azonban rögtön megmondta, hogy nézeteink megváltoztatása nélkül szó sem lehet Nemes Nagy Ágnes olaszországi kiküldetéséről. Szó szót követett, erősködni, sőt a múltat idézve veszekedni kezdtünk. Azt is felemlítettük, hogy a forradalom idején ő egyáltalán nem is volt kádárista, és dehogy beszélt akkor ő „ellenforradalomról”. Hiába, jottányit sem engedett, a hatalom a már kádárista Fodor Józsefet és Jankovich Ferencet küldte ki az értekezletre. Jankovichnak már 1957 nyarán az Élet és Irodalomban volt egynéhány lendületes verse az ország, a nemzet boldogságáról, amelyet a munkásparaszt kormány lehetővé tett. Többek között szó szerint ezt írta: „és boldogok börtöneink rácsai”. Isten tudja, miért, de ez a sor megmaradt bennem.

Személyes ügyek ezek. Ugye, jobb a múltról nem beszélni. Kivált az emberi részletekről nem. Bár meglehet, hogy a részletek érdekesebbek, mint gondolnánk, a mentalitások alakulása, az, amint a harcok után apránként meghajlik ennek-annak a gerince. Nemcsak az értelmiség, hanem egy egész ország miként formálja sorsát. S főként az írói sors hogyan alakul. Hiszen a Rákosi-kor lényegesen egyértelműbb volt. Az írók egy része lelkesen, többnyire naivul belement, másik része elhallgatva szembefordult a rendszerrel. (Bár ez sem oly egyértelmű, lelkes népi hitvallás után jött idővel a jobbakban a súlyos és gyors kiábrándulás, lásd Nagy László és Juhász Ferenc nagyszabású szembefordulását még a Rákosi-korban.) Viszont a kádárizmus állandó, hittük, egész életre szóló kényszert alkalmazott ugyan, de valami relativizmust hozott létre, bizonyos dolgoknak szóba nem hozása mellett az írói életnek, sőt a gyarapodásnak is némi lehetőségét. Kádár szavajárása szerint előbb ütni kell, azután némileg engedni. És az ország nagyobb része, mi tagadás, elfogadta ezt. Legalábbis tűrt.

Kádárék általában a szerepet játszott, politikus alkatú írókat ütötték, őket börtönözték be. Legfőképpen azonban egyszerű, névtelen embereket, munkásokat, értelmiségieket tartóztattak le, és ítéltek halálra; míg teljes képmutatásukban a neves írókat – kitüntették. Így lett 1957-ben például Kossuth-díjas Németh László, Szabó Lőrinc, Fülep Lajos. (Csak zárójelben jegyzem meg, Kassák Lajos akkor elutasította az Aczél által felkínált díjat.) Idővel, egy-két éven belül a Rákosi miatt hallgató írók nagyobb része is nyilvánosságot kapott; megjelent Weöres, Kassák, Jékely, Kálnoky, Ottlik, Mándy, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába, Szabó Magda, még Mészöly Miklós mesekönyve is. És persze más, különböző irányzatú, értékes írók könyvei is; feltétel csupán az volt: simuljanak bele az „irodalmi egységbe”. Hogy miként lehetett az egységbe belesimulni? Íme egy példa. Pilinszky János verseinek kéziratát Illés Endre a legmagasabb pártkritikusokkal (Pándival, Királlyal és Szabolcsival) olvastatta végig. A kötet kiadásához hozzájárultak ezek az ideológiai irányítók, de csak azzal a feltétellel, hogy Pilinszky írjon még egy antifasiszta verset. Ezt Pilinszky kínnal, de gyönyörűen meg is írta. Ám ez sem volt elég. Domokos Mátyás mondja el, hogy Illés Endre azzal nyújtotta át a kéziratot a képszerkesztőknek: „De aztán nehogy szép könyvet csináljatok belőle.” Becsületükre mondom, csúnya könyvet azért sem csináltak.

Volt tehát publikálás. Csakhogy nevetségesen kis példányban, és akkor is ellenségesen foglalkoztak írásainkkal. A Kortárs és az Élet és Irodalom kritikusai például egybehangzóan azt írták: „Weöres, Ottlik, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes kiadása irodalompolitikánk fölös luxusa.” Mellesleg akkoriban Nagy László vagy Juhász helyzete sem volt sokkal jobb.

Nem csak róluk, általában mondom: a hivatalos irodalompolitika mindenáron egységet követelt a legkülönbözőbb íróktól és irodalmi irányzatoktól, ami jobb esetben eltűrt tengődést jelentett, rosszabb esetben elnémítást. Lásd például Hamvas Béla vagy Várkonyi Nándor sorsát. Egészséges levegőt, nyitott ablakot a magyar irodalomnak más hozott – Párizs hozott, sok minden mellett két csúcsművel: Gara László francia nyelvű magyar antológiájával és a hazai értékrendet tisztességgel helyretevő Magyar Műhely folyóirattal, amely Kassák, Füst, Szentkuthy és Weöres súlyát külön-külön reprezentáló számokban dokumentálta. Igazságot téve, sok minden más mellett is, a hazai általános igazságtalanságban. Ép magyar nyelven kifejezve azt, hogy milyen az értékes magyar irodalom. Persze mondanom sem kell, nem a vonalasok, a megalkuvók írták a Magyar Műhely-cikkeket, -tanulmányokat, hanem azok, akik szemben álltak, s akikkel olykor (gyakran) kellemetlenkedni tudtak a hatalmon lévők, mint például: Várkonyi Nándor, Justus Pál, Dévényi Iván, vagy azok, akik eleve függetlenek voltak, mint Fenyő Miksa, Cs. Szabó László, Hanák Tibor, Gömöri György, Határ Győző, Bori Imre. Hadd írom ide a Magyar Műhely akkori szerkesztőgárdájának nevét, Papp Tiborét, Nagy Pálét és Márton Lászlóét, akik természetesen maguk is publikáltak a fontos számokban.

A másik kivételes vállalkozás Gara László antológiája, az Anthologie de la Poesie hongroise volt, amely az egész magyar irodalom múltjával és jelenével tárt ablakot a világra, és persze túlmutatott minden addigi képzeten. Gara csodálatos ember volt.

Negyvennyolc francia írót – és milyen elsőrendű neveket! – rá tudott venni arra, hogy ezt a számukra idegen költészetet fordítsák, ráadásul a franciában teljesen idegen verstani megoldásokkal. Ők, akik fordítani nem szeretnek. Guillevic, miközben tisztességgel és gazdagon fordított magyar költőket, így beszélt nekem egyszer mellékesen: „Miért olvasnám T. S. Eliot költészetét? elég gazdag számomra a francia irodalom.” Jean Rousselot azt mondta: „Micsoda neveket kell nekünk megtanulnunk? Aarpaad Tot. Borzasztó.” De azért lefordította még Az ember tragédiáját is. Gara László micsoda kitartással, milyen szívós erőszakkal bírta rávenni francia barátait – köztük nagynevű költőket, mint pl. André Frénaud-t, Pierre Emmanuelt –, hogy az ő nyersfordításai és más magyar írók-irodalmárok nyersfordításai alapján a magyar versből – francia verset teremtsenek. Benne van ebben 1956, a fiatalok hősiessége, a mártírok vére, az úgynevezett disszidensek kényszerű kiszaladása, az európai tisztességes emberek megrendülése. A francia költőknek Gara László iránti szeretete. Az apostoli felbuzdulás tisztelete.

Nem mondom tovább a részleteket. Nem, hogy több év munkája nyomán az Éditions du Seuil kiadásában végül 1962-ben jelent meg az antológia, az Ómagyar Mária-siralomtól és Janus Pannoniustól kezdve az egymást követő századokon át, a nagyokon keresztül számba véve a kisebbeket is (például Balassi előtt Apáti Ferencet, Heltai Gáspárt, Bornemissza Pétert és másokat), összképet adva a magyar költészetről. Részletezve bizony a nagy XIX. és XX. századot, egészen a már-már kitapintható jelenig. Olyan tárgyilagos képet adva, hogy 1962-t tekintve mindenki benne volt, az egykori kommunisták és az új-kádáristák java, a mellőzött vagy disszidált igazi költőkkel együtt. Hadd ne soroljam neveiket, csak jelzem Gara László értéktisztelő, szent tárgyilagosságát. Az ő tiszta, be nem homályosított műhelyablakát.

Végezetül még két gondolatot. Csaknem mellőzve, hogy Gara László mi mindent tett Déry Tibor kiszabadításáért a Nemzetközi PEN révén, s mit még másokért is, hogy milyen világhíres franciákat és más külföldieket (Camus, Koestler) tudott megmozgatni, tiltakozásra késztetni. Mondom, két dolgot csupán. Az elsőt a francia fordítás képtelenségéről. Nemcsak arról van szó, amit már mondtam, hogy tudniillik a franciák és a francia költők nem szeretnek fordítani, és csupán tanárok vagy félirodalmárok fordítottak eddig, hanem arról is, hogy a hagyományos rímelő és ritmizáló módszer a francia versben, különösen napjainkban, de az antológia idején is, mennyire idegen volt. A mi agglutináló nyelvünk csodálatos lehetőséget kínál a rímelésre – a prepozíciós nyelvhasználat, mint a francia, viszont mozdíthatatlanná teszi a szóalakot. Igen szűk tehát a rímelési lehetőség. Jelen voltam, amikor Guillevic Nemes Nagy Ágnes Lázár című versét fordította. Azt mondta az első sor fordítása után Ágnesnak: „Most négy rímelési lehetőségem van mindössze. Döntse el, melyiket használjam.” Nem emlegetem Gara László és segítője, Sipos Gyula kínszenvedését, amikor a magyar klasszikus verselést próbálták franciára alkalmazni, mondjuk az alkaioszi sort Berzsenyi versében. Egyetlenegyet csupán: az a francia alexandrin, amelyet Corneille-től, Racine-tól, Molière-en át a francia költészet nagy része alkalmaz, a magyar fordításban verstanilag kénytelen csalás. A franciák tizenkét és tizenhárom soros szótagokban fordítanak, nem szó közepi és szó végi jambikus jellegben. Igen ám, de ha mi magyarosan hangsúlyos verset képzünk a francia alexandrinból, akkor az olyan idegen ízt ad a mi szövegünknek, ami a francia költészet számára már képtelenség.

Több mint harminc év telt el azóta, hogy megjelent az Anthologie de la Poesie hongroise. Az idők során persze különböző magyar részantológiák más nyelven is meg-megjelentek. Többek között említenünk kell a Minneapolisban Albert Tezlától kiadott, 1945 utáni nagyszabású gyűjteményt: az Ocean at the Window-t (Ablak az óceánra címűt). De csak most, éppen napjainkban, 1996 őszén készült el az angol nyelvű költői antológia, a Garával rokon változat, az In Quest of the Miracle Stag (A csodaszarvas nyomában), Makkai Ádám kiadásában, számos barát és együttműködő csaknem ezeroldalas művében. S mint Gara László antológiája, Cs. Szabó László azonos utószavával.

Végül egyetlen utolsó megjegyzés csupán a Magyar Műhely-szerkesztők (Papp Tibor, Nagy Pál és Márton László) értéktudatosító, ablaknyitó szerepéről. Hogy Weöres Sándor a század kimagasló zsenije, az ma már, úgy hiszem, senkinek sem kétséges. Igen, de 1949-től kezdve – ahogy a Kortársi Kislexikon írja – hét éven át csak műfordításai és gyerekversei jelentek meg. 1951-ben könyvtárosi állását is elvesztette. Megjelent ugyan 1956 késő őszén A hallgatás tornya – harminc év verseiből –, de azokban az időkben még barátoknak sem lehetett szétküldeni, Sanyi dedikálása számunkra 1957. március 14-én kelt. Az úgynevezett ellenforradalmi időszak negligálta, sőt támadta írásait. Műfordításai jelentek meg csupán A lélek idézése címmel, egyedül erről a nagyszabású kötetről hagytak például nekem írni. De mi lett a verseivel? Igaz, a Tűzkút című kötete megjelent 1964-ben, de hogyan, milyen módon? A Magyar Műhely adta ki a Hollandiai Értelmiségi Kör támogatásával, Párizsban. Ez még hagyján is volna, de Weöres Sándornak az Élet és Irodalomban nyilatkoznia kellett, rákényszerítették, nyilvánítsa ki, hogy a Tűzkutat a Magyar Műhely jogtalanul adta ki, ő semmiről nem tudott, fogalma sem volt arról, hogyan került kezükbe a kézirat. E botrány után kezdték kiadni újra Magyarországon a köteteit. Hagyták róla írni.

Ilyen volt a szabadság – a ránk erőszakolt „irodalmi egység” szabadsága.

 

Mai történet 150 év előttről

Sándor Iván regénye, A futár 1848–49-ben játszódik. Műfaja szerint történelmi regény. Az igényesebb olvasó gyanakvása még korai: nem olyan történelmi regény ez, amely művészet és ismeretterjesztés kompromisszumán alapszik, s többnyire becsapja az embert mindkét területen. Nem is holmi kalandos vagy szép mese múltunkról, cizellált, minuciózus előadásban, sem nem – ami szintén elképzelhető – történelmi elemekből szerkesztett parabola a jelenünkről. Sándor Iván valódi történelmi regényt írt, vagyis oknyomozást végzett: jelen problémavilágunknak mondja el az előtörténetét. Azt tárja fel, de pontosabb úgy mondani, az epikus megelevenítés érzékletességével azt ábrázolja, hogy az 1848-as forradalom elbukása miatt, nehezen bogozható konfliktus-gubancként miként szállt ránk mindaz, amivel gyűrkőzni még ma is feladatunk.

Hogy valójában mi is? A regény érzékletes, csupa plaszticitás valóságával szemben, csupa elvont dolgot kell feleletül mondanom. Olyasmit, mint a közösségben élő ember intézményesített szabadsága. A személyiség emberi érinthetetlensége. Meg olyasmit, amit a mellénk állt román forradalmár, Nicolae Stancu mond a regényben: „Amíg egyetlen családot fenyegetés érhet nemzetisége vagy vallása miatt, addig egyikünk sincs biztonságban.” Meg amit a főhőssel mondat az író: „Szeretnék olyan helyzetbe kerülni, amelyben nem kényszerülök arra, hogy a jobbik rosszal elégedjek meg…” De nem szeretném elijeszteni az olvasót, nem elmélkedő tanulmányt, hanem regényt vesz a kezébe, csaknem pikareszken kalandos, életbő regényt. S hogy tenyészetének mélyen megragadó intellektuális síkja is van, egy rossz hagyományt elvetve, végre-végre tekintsük erénynek.

De az, hogy a regényhős agyát megfeszítve mérlegelő tudatosuló fiatalember – szemben a legtöbb történelmi regény agyvérszegény hőseivel – A futárnak csak egyik jellegzetessége, kellemes újsága. Van a könyv szemléletének, az író ábrázolásmódjának – tudatunkat szintén szélesítő – két másik újsága is. Az egyik az, hogy a 48-as forradalom kezdő lépéseit nem a centrumban, Pest-Budán, hanem a nehezebben mozduló végeken, a gyenge pontokat nyomban feltáró nemzetiségi vidéken mutatja be. Vizsgálódásainak tárgya: hogyan élik át a jogkiterjesztést, a törvény előtti egyenlőséget a különböző módon eddig jogtalanok, más-más okból kirekesztettek? Vállvetve küzdve a jogok realizálásáért vagy – mint tudjuk – egymásnak ugraszthatóan? S főként: mi ennek az egymás elleni kijátszásnak előre elkészített rutinos forgatókönyve? A reakció kidolgozott, pontos stratégiája?

Ezt a stratégiát Sándor Iván lépésről lépésre fejti ki. Kiindulása csaknem extrém, s éppen azért fokozottan láttató. Főhőse egy mózeshitéért üldözött, nemzedékeken át új és új menekülésre kényszerített székely család sarja, akit még a zsidók közössége – bár választott hite szerint zsidó – sem fogad be igazából, de aki a jognélküliséget, a kilátástalan körülzártságot önként vállalt hite következményének tekinti s paraszti-székely nyugalommal veszi tudomásul. Ezzel a kirekesztett, de befogadásra váró fiatalemberrel akkor ismerkedünk meg, amikor a reakció éppen elkezd a jogokra váró nemzetiségekkel manipulálni, a magyar kormánytól kapott demokratizmusra hivatkozva, kiűzi például a zsidókat Temesvárról, lefogja a nemzetőrség szervezésével megbízott kormánykiküldöttet – a közrend fenntartása ürügyén. Egy véletlen folytán a főhős, Eösi János is belekerül a reakció mozgásba lendülő gépezetébe. Kis csavarnak szánják, afféle spiclinek, de naiv embersége, a jogfosztás iránti kiélesedett érzékenysége erre alkalmatlanná teszi – bár pillanatnyilag még zűrzavart lát csak és semmit sem ért meg. Mi persze utólag tudunk a megindult gépezetről – hogyne; ki ne tartaná számon Jelasich felvonulását és a bécsi politika nemzetiségeket bujtogató húzásait, de Sándor Iván felszínes vagy kevésbé felszínes értesültségeinket meghaladva, mozdulatról mozdulatra mutatja kitervelt munkáját. Aprólékosan kibomló roppant világos víziót tár elénk a magyar forradalomnak vetett nagypolitikai csapdáról. Belerángatva az események középpontjába, a személyes sorsából kilendített Eösi Jánossal ezt életi át, s a szabadság s jog kérdésein töprengő fiatalembert olyan felismerésekig juttatja el, amelyekig a magyar forradalmárok eljutottak vagy el kellett volna jutniuk. Élményről élményre kell ráébrednie a körülzártság, a jogfosztás népek fölé magasodó rendszerének természetére. Eösi élményeiből így lesznek történelmi felismerések, sorsából a lényeget feltáró történelem.

A másik újság, ami A futárt mélyen jellemzi, ha akarom, megint csak természetesnek tűnő írói fogás. Az, hogy a könyv történetét ezúttal nem a túlélő hős, hanem az elpusztuló mondja el. Igen, de ez mégsem olyan természetes. Hozzá vagyunk szokva – sajnos, a magunk életéből meríthetjük erre a legtöbb tapasztalatot –, hogy a háborús történeteket a túlélők mesélik el. S így végül is mindnyájunké happy end. Élménysorunk nem ott zárul, sohasem ott: aznap lelőttek, felkoncoltak, megöltek. Egy kicsit más képünk volna az emberi sorsról, ha a beszámolók, történetek, emlékiratok végén itt volna a pont. Sándor Iván meri ide tenni. Igen, de ha az olvasó elgondolkozik rajta, nagyon is szükségszerű így. Hiszen Eösi János a forradalommal egybeforrott rövid életpályája alatt szüntelenül a kiszolgáltatott jognélküliségtől akar szabadulni a befogadásba. A körülzártságból a közösség szabadságába. Minden választása, amely ugyan monotonon a rossz helyett csak a kevésbé rossz felé kényszerül, ezt szolgálja. S mivel a körülzárás a forradalom bukásával az egész cselekvési terét bekerítette (magát a magyar forradalmat), s mivel a kibújást: a jogtalan állapotban való magántengődést többé elfogadni nem akarja, önként csúszik be a szó szerint is körülzártak, az elfogott forradalmár tisztek közé. Vállalja a forradalmár véget – a forradalmárok között befogadott, egyenlő. Villanófényű, végső jelképes cselekménymozzanata a regénynek: a megtorló reakció magánosan, elkülönítve lövi agyon. Emberi egyenlőségét még halálában is tagadva.

Jól szerkesztett, megrázó drámát kaptunk tehát A futárban. Személyes sors és történelmi mozgás összefüggéseit felfejtőt. Személyes drámát, ami egyben nemzeti is. Lehetne persze itt-ott kifogásokat emelni, hogy például a sűrítés, tömörítés kedvéért túl sebesen okosodik meg a főhős; hogy egyetlen esztendő leforgása alatt egy teljes élet tapasztalatkincsét szerzi meg és dolgozza fel magában. És milyen pompás tudatossággal! S hogy sorsa túl sok pikareszk véletlen elem alkalmazásával társul a forradalom vezető elitjéhez, ehhez a nagyszerű magyar elithez, amely ott pusztult a harctereken – e hősök arcképe, betelő sorsa megint csak drámai magas szint. De ez az írói tempó, ez a százhúszas rohanás még önmagában sosem baj, ha biztos kézben van a volán. Ha az író bírja műgonddal, lélektani és történeti hitelesítéssel, tehetséggel. Sándor Iván bírja. Igazi könyvet, gondolatgazdag, szép regényt írt, mely teljesítményével erősíteni látszik magának a történelmi regénynek mint műfajnak, korunkban némileg megrendült hitelét, problémáink előzményeit feltáró fontos funkcióját.

 

Keresztury Dezső emlékezete

A kilencvenkét esztendős korában elhunyt Keresztury Dezsőt hosszú, munkás élete során tisztelet és megbecsülés övezte – merem állítani, az egész országé. Spontán tisztelet, ami szeretet is. Az ilyen közös érzést, melyet nem halványít sem irigység, sem gyűlölet, a sokirányú hasznosan tevékeny élet váltja ki, közös dolgaink olyasféle szolgálata, mely csak az ügyre tekint, s nem emeli ki a cselekvő személyiséget. Ha korunknak a köz javáért munkálkodó írói élet példaképembereit próbálom számba venni, akkor az elsők között kell Keresztury Dezsőt említenem. Munkában gazdag, hosszú élete során sikerült foltmentesen kiállnia a közéleti ember legnehezebb próbáját, a hatalmat is. Minisztersége alatt (1945–47) az ország kulturális életének gyakorlati irányítójaként sem képzelte magáról, hogy ő egyben az Irodalom Köztársaságának is irányítója. Volt benne szilárdság, férfias jellemerő mindig pontosan szétválasztani a szolgálat érdemét a tehetség vagy a mű érdemétől, pedig volt belőle bőven: nem keverte soha össze a hivatali rangot az írói ranggal.

Az ember és a szerep másoknál unalomig boncolt problémája nem kezdte ki, nem rontotta meg életművének sem nagyobb, sem kisebb részét. Cselekvő életvitelében volt valami tartózkodóan férfias, a szó hagyományos értelmében. Lírája a munkás életmenet mögött, szinte rejtetten bontakozott ki. Mintegy a közdolgok magánvetületeként, érzelmi kiegészítésként, elmélyítő emberi hitelként.

Pedig lírai, tudományos és esszéista életműve egyaránt igen gazdag volt. Arany Jánosról szóló könyve már 1937-ben megjelent, majd hosszas, gondos tudós munkával létrehozta a nagy Arany-monográfiát: Mindvégig. Arany János 1817–1882 (1990). Kivételesen népszerű volt A magyar irodalom képeskönyve című illusztratív kiadványa és tanulmányainak, esszéinek, emlékezéseinek sorozata, a Helyünk a világban (1946) című gyűjteménytől kezdve az Örökség, Árnyak nyomában, A szépség haszna, a Híres magyar könyvtárak, A magyar önismeret útja című cikk- és tanulmány-gyűjteményei. Legszámosabbak mégis lírai kötetei. A Dunántúli hexameterektől kezdve (1956) az egyre gazdagabban kibomló lírai termésig, az 1995-ös Valaki tenyerén című versgyűjteményig.

Lét és sors, magyarság és emberség, haza és szülőföld, ember és táj, egyén és közösség viszonya egymást követve bukkan elő ebből a költészetből és nyer költői választ. Az oly kimagasló Dunántúli hexameterek című kötet például életszemléletének mintegy párlata, melyben hazát teremt magának. Múltból, emlékekből, eszményien szép tájból, eszményesített emberekből s a maga ideáiból. Egy dolgos, tisztességtartó pannon hazaeszményt teremt, melyben a jövőért való fáradozásnak tere és becsülete van, a munkás életnek messze ható értelme.

Úgy képzelem, remélem, hogy minden nemzedék, minden kor formál magának ilyen, cselekvésre ösztönző ideált. Kereszturyé oly nosztalgikus, oly tiszta, hogy megilleti változó világunk kivételes tisztelgése.

„Nem vagyok több a többinél csak elvégzem a dolgom, / monoton dobok dobolnak s kél-száll a nap, a hold” – írja a lét kétségeit sem feledve el. „Nem vagyok több a többinél” – ez az öndeheroizálás elgondolkoztató korunkban (és nem csak korunkban), annyira máshoz vagyunk szokva. Hiszen a költői én romantikus önfelnagyítása líránkban még manapság is érvényesül, a véletlen adta pillanatnyit visszaszorító személytelenítés vagy objektiválás mellett. De Kereszturyt alanyisága ellenére a mulandó élet az egyetemes törvények átélésére és megfogalmazására készteti. Írásaiból az élet, a haza, a munka, az örökösen emberiesítendő világ folyamatosságának a gondolata bontakozik ki. Ez a folyamatosság volt a vigasza a hosszú öregedéssel és az elmúlás gondolatával szemben is.

„Az élet mégis él: medret váj, házat emel magának – írta. – Szolgáld híven! Egyenes beszéd kell ott, hol munka – a munka, s egymásba kerengő vér új életet szül.” Ezen a klasszicista életszemléleten csak ritkán ütött át a személyes fájdalom; az, amit a költő legyűrt, elnyomott magában versírás közben, ami mégis így tört fel benne: „de legnehezebb nyílt szívvel élni alig-sejtve mivégre s tudva, hogy újrakezdeni nem lehet.”

Most, hogy szomorúságunkra Keresztury Dezső élete lezárult, és bár munkáit a kitüntetések gazdag és bőven megérdemelt sora kísérte (Herder-, Grillparzer-, Állami és Széchenyi-díj), összegezésünk mégis egyedibb, mégis teljesebb. Az írói mű, bár apránként épül, mégis egyetlen egész, melyet a kvalitás és a személyiség hitelesít. Keresztury Dezső egész életében igaz ember, egyedi, hiteles személyiség volt, tudósnak, költőnek maradandó. S talán szabad annyit hozzátenni: ez a legtöbb, amit mi s legfőképpen a jövendő emlékezet létrehoz, nem feledve megtart becsülésében. Éltetve azt, ami valójában a magyarság szellemi része.

 

Kosáry Domokosról

Az ember csak apránként, szinte mellékesen tudja meg azt, hogy kikkel él együtt az évtizedek során, a múló időben. Hogy kinek vagy kiknek lesz a mindennapokon túlmutató, maradandó a szellemi teljesítménye, s viszont kinek érdektelen, esik ki a munkássága. S tovább lépve, csak sokkal később ismeri fel azt is, hogy a dolgok arányában, a mindennapokban mennyivel több az, ami kikristályosul, ami maradandó. Hogy az eleve más minőségűvé válik. Márai Sándor a maga ismert fordulatát alkalmazva, olyasmit mondana: a mű titok.

De hogyan lesz a mindennapokból titok?

Távoli emlékeimet követve, megpróbálok belőlük egyet s mást kinyomozni. A magam szubjektív és esetleges módján felfedezni, hogy miként jött létre valami igazi, értékként abszolút. A magam számára például hogy lett Kosáry Domokosból, az általam jó néhányszor látott, ismert, sokatígérő szellemi társból nagyszabású tudós, valaki, aki képletesen mondva maga „mű”.

Furcsa, hogy különböző fajsúlyú emlékeket kell összehordanom, hogy az „átlényegülést” követni tudjam. Kosáry Domokost személyesen úgy a negyvenes évek legelején még a Horthy-korszakban ismertem meg. Igaz, legelső Görgey-könyvét (1936-ban, vagy 39-ben) már előbb olvastam, és egy életre meghatározta Görgeyről szóló képemet az ő értékelése.

Eldöntötte számomra a hazug és nemzetileg felpántlikázott Görgey-kérdést. De nem a könyv olvasása idején, hanem valamivel később a Teleki Pál Intézet kapcsán ismertem meg személyesen Kosáry Domokost, s ha jól sejtem Szabó Zoltán, Halász Gábor, vagy éppen Bibó István társaságában, akikkel 1937 óta szoros kapcsolatban voltam. Ők persze idősebbek voltak nálam, szellemileg képtelenül nagy differenciával, Bibó hét évvel, Kosáry Domokos öttel. Korkülönbség ez? Ugyan! De gondoljuk csak meg, milyen szakadék van egy írogató, húszas éveit éppen elért egyetemi hallgató, másfelől egy kikristályosult hivatású tudós között.

Mi hozott össze Kosáry Domokossal? Az orosz fogság. A gödöllői találkozás. A tábor, ahol a premontrei gimnáziumban „malenki robot” címén huszonhatezer embert tereltek össze a szovjet katonák. Dehogy volt az malenki robot! Hanem az utcán, a házak pincéjében ok nélkül elhurcoltak sokasága. Kemény, dermesztő fagy volt 1945 januárjában és ablaktalanok az épületek. És akkora tömegben zárták össze az oroszok a foglyokat, hogy az éjszakában csak összekucorodva, összebújva ülni lehetett a padlón, mert feküdni, kinyúlni nem volt hely. Nappal meg kizavartak bennünket a szélben-fagyban, mert az oroszok az embereket állandóan számolták. Számolták órák hosszat hajnaltól alkonyig, mert nekik soha semmi sem stimmelt. Nekik soha. Vagy nem is akarták, hogy a fogolylétszám stimmeljen, ki tudhatja?

A rövidebb-hosszabb fogolylét után aztán, egy szerencsés időben, működni kezdett a Teleki Intézet a történelemtudósok kiválóságaival, és működött, élt a „három éves irodalom” (ahogy Nemes Nagy Ágnes utóbb nevezte), meg a mi Újhold folyóiratunk. Ez tudott dolog volt, azt gondolom mindkét felől. S az is tudott dolog lett, hogy 1948–49-ben megszűnt mind a kettő. A Teleki Intézet és az Újhold nagyjából egy időben.

Aztán Mándyval, Vidor Miklóssal, Bárány Tamással ifjúsági regényeket kezdtünk írni, Mészöly Miklós, Végh György meséket, magam elsősorban, érdeklődésem szerint, történelmi regényeket. A költők, Weöres, Jékely, Vas, Kálnoky, Kormos, Nemes Nagy, Csorba, Szabó Magda, Jánosy István, sőt még Pilinszky is (és persze Rónay György, ha egyáltalán hagyták) verset fordítottak. Rába György kényszerűségből elhallgatott. Igazából a történelmi regénnyel jutottam el Kosáry Domokoshoz.

Persze, már nem a Teleki Pál Intézetben találtam meg, ó nem ott, hol volt már az 50-es években az az Intézet! Az Agrártudományi Egyetemen találtam akkor meg Kosáryt, könyvtáros vagy talán bibliográfus volt. Igen, de Kosáry ebben a tudós számára képtelen, méltatlan állapotban, létrehozott egy kivételes fontosságú, felmérhetetlen jelentőségű tudományos alapművet a történelmi kutatás számára. (Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. I–III. kötet.) A valamirevaló tudományban – tudja mindenki – enélkül mozdulni sem lehet.

Hogy legyen számomra a „személyi kultusz” idején írói menedék – mint jeleztem is imént –, történelmi regények írására vetemedtem. Hiszen a történelem amúgyis eleve érdekelt. Igen, de hiába olvastam alaposabban, most már írói témát keresve Szekfüt, az öt kötetes Gracza Györgyöt, sőt még itt-ott a rendkívül hasznosan olvasmányos millenniumi Szilágyit, hiába olvastam végig például Cs. Szabó László szubjektív, ám kiváló Erdélyben című könyvét, meg az általa szerkesztett Erdély Öröksége sorozatot, nekem az adatgyűjtéshez elsősorban források kellettek. (Mellesleg már a hetvenes években, három történelmi könyvem után, meghívtak Egerbe egy történelmi kongresszusra, ott volt Köpeczi Béla is főemberként, tán miniszterként, de tudósaink se Szekfü Gyula nevét, se Cs. Szabóét, sajátosan ki sem ejtették. Pedig a tűzzel-vassal hajszolt ideológiákkal szemben, mint mondtam, a források érdekeltek, mert szerettem volna a 48-as regényem, A szebeni fiúk után – annak is véletlenül talált forrása volt – a tizenhatodik század egész történelmi valóságát, Felvidéket, Erdélyt, Dunántúlt, le a tengerig egy érzékletes, írói koncepcióban bemutatni. Körképet a később végül megírt Ezüstgaras című regényemhez.

Így jutottam el újra Kosáry Domokoshoz. Három kötetes alapkönyve nyomán így tudtam előre menni és mivel fantasztikus forrásokat terített elém, elképesztő gazdagságban bolyongtam az általa kínált tények erdejében. Szó szerint bolyongtam, Kosáry tanácsai nyomán csaknem másfél-két éven keresztül. Nemes Nagy Ágnes ugyan rám-rám szólt, hogy ne olvassak csupán, írjak is, koncipiáljam meg a regény-vázat, ne élvezgessem, ízelgessem azt, amit Kosáry Domokos kínált. No, örömmel és keservvel vegyesen, három év után megírtam végül, és ki is adták az Ezüstgarast, szerintem legjobb szépprózai könyvemet. Csakhogy igazából alighogy megköszönhettem Kosáry Domokos szaklektori véleményezését – örök szomorúságom, hogy az a szaklektori jelentés elveszett – hamarosan más történt vele, mint amit a történelemről és a történelemtudósról az ember elképzel.

Nem szálazom, hiszen a dolog nemcsak történetként, hanem történelemként is közismert. Kosáry Domokos az Egyetemi Könyvtár zárolt anyagába helyezte-zárta mindazt, amit 1956-ban, a forradalom idején dokumentumként egybegyűjtött. Zárolt anyagként, mert már nyakunkra súlyosult a kádárista ellenforradalom. Csakhogy a szovjet–„magyar” hatalom fikarcnyit sem törődött azzal, hogy egy tudományos gyűjtemény zárolt. Feltörték, nyilván megsemmisítették, Kosáry Domokost börtönbe zárták. Úgy néhány évre, a biztonság kedvéért. Közben – hogy némi csekély párhuzam is legyen, elvégre a történelemben lehetnek közös pontok – néhány hónapra fogva tartottak engem is a Fő utcában.

Mit csinál egy tudós a börtönben? A kihallgatások, zaklatások, ítéletek után? Ír, ha hagyják. Nekem a vizsgálati fogság közben nem volt ceruzám, papírom; később nagy kegyből lett, mégsem tudtam a jegyzeteimet kihozni. Más ügyesebb volt. Lakatos István például ceruzájával a papír helyett – azt elvették volna – a latin szöveg alá sikeresen beleírta az Aeneis szövegét remek költői fordításban. De hogy visszafordítsam a szót, Kosáry Domokosnak idővel, némi hosszabb börtöni konszolidáció után adtak ceruzát és papírt, sőt adtak tudományos könyveket is – micsoda nagylelkűség! Persze, azt aligha tudhatták – nem hinném, hogy a fegyintézet vezetői oly járatosak, – hogy Kosáry ebben a zárt állapotban is ellenáll: a már-már kiiktatott Széchenyi Istvánról ír. Döblingben egy őrzött félig-fogolyról egy másik magyarországi fogoly. (Természetes ugye, hogy Kosáry könyve csak később jelenhetett meg, sok évvel később, 1981-ben.)

Ez így együttesen jellegzetes dráma. Csakhogy az irodalom műfajában a dráma más. Nem a történelemtudós és a történelemírás közös műve. A tudomány ugye tényekkel hozza létre azt, amit az író felépítve, fordulatokkal, ütköztetésekkel, a dráma katartikus képességével létrehoz. Igaz, létrehoz Kosáry Széchenyi Döblingben című könyve is katarzist, a dráma döbbenetes létrejöttét, azt, amit Arany a Széchenyi emlékezetében megírt: „Te sem haltál meg, népem nagy halottja! – Nem mindenestül rejt a cenki sír”. De Kosáry az események lépésről lépésre haladó, történelmileg hiteles tényeit és lélektanát írta meg. Azt, hogy Széchenyi az 1848-as lelki összeomlás után, a mániákus depresszió mélypontján túllépve (olykor még bele-beleesve), hogy küzd a Habsburg elnyomással szemben, az aulikus-mentalitást, vagy éppen passzivitást elkerülve, azt mély szarkazmussal kigúnyolva. A Timesnak névtelenül eljuttatott cikkeivel, a Blickkel, (2000 példány!) és a titkon elterjedt Rückblickkel. Zsenialitásával már-már az őrületet álcázva, a Blicket például becsmérelve. Ellenfelei, az udvari emberek, titkos rendőrök, kémek, sejthették ugyan rejtett munkásságát, de a tényeket nem tudták bizonyítani. Ahogy Kosáry felfedi a tényleges történetsort az már-már görög mítoszba, fordított Oidipuszba illő. A bukás, az egyszerre csak kénytelen öngyilkosság, melyet minden terhelő adatot elrejtve, mégis Széchenyi titkára okozott azzal, hogy hiúságból, mint történelmi emléket, magánlevelei közé beletette a Rückblick kézírt szövegét. (A Blick kéziratát, úgy tűnik, Széchenyi Béla elégette.) Persze, hogy a rendőrök végignézik a titkár levelezését, persze, hogy egyszerre kipattan a titok, lecsap a sors. Széchenyi öngyilkosságba kényszerül, nehogy valódi bolondok között bolondok házába zárják. Oly helyzetben, oly képtelen körülmények között, mely rosszabb a börtönnél.

Ez, mint mondtam, nem puszta dráma, hanem görög sorstragédia. Annak ellenére, hogy Kosáry Széchenyi-könyve aprólékosan mozzanatos, ténysorozatokkal dokumentált, tárgyszerű történelmi mű. Igen, de milyen helyzetben hozta létre a tudós író, milyen helyzetben élt, dolgozott, halt meg a történelmi hős? Lehet, nagyon is lehet, hogy ez a kettősség hozta létre a remeklést, azt ami nemcsak történelemtudomány. Kosáry hiszen közismerten nagy tudós, vannak a tudományban tisztázó alapmunkái. Például a sok mű között: Nemzeti fejlődés, művelődés és politika (1989), Újjáépítés és polgárosulás 1711–1867 (1990) és átdolgozva: A Görgey kérdés története I–II. (1994) stb. De ezúttal nem általában a nagy tudós történészről szeretnék beszélni. Egy párhuzamosságról csupán: Kemény János tatár fogságban írta Önéletleírását (befejezetlen tört mondata indulatos óvás a Habsburg politikától), Bethlen Miklós bécsi fogságban írt, Széchenyi bezártan, kényelmesebb helyen Döblingben, Kosáry tudós munkában, de a magyar börtönben. Hogy lesz ilyen körülmények között a tudományos műből valami szellemi-irodalmi többlet? „Titkos mű”. Érdemes talán erről elgondolkozni.

Idézhetném egy nagy író alapigazságát. „A műveltség valóban hősiesség”. Meg ezt: „Hős az, aki áldozatok árán élni tud egy eszményért.” Egy ünnepi pillanatban, szabad talán ezt az igazat Kosáry Domokosnak szemtől szemben közösen elmondanunk.

 

Boldogok-e a költők?

Gyurkovics Tibor a Lyukasóra Rekontra rovatában mindig is kiválóan szellemes, olykor felismerő. A 2000. áprilisi számban például elmondja, hogy Pilinszky „fekete és szürke, mint az ón. Csupa terhelt szomorúság. Koncentrált belső magány”. Így igaz. Magamban én úgy mondom: Pilinszky léte a csillagvilágban a „fekete lyuk”. És Gyurkovics egy döbbenetes felsorolásban idézi is Pilinszky felismeréseit a létben. Azt, többek között, hogy „ülünk az ég korlátain, / mint elítélt fegyencek”. „A számban érzem mocskait / egy leskelő pokolnak.” „A teremtés bármilyen széles, / ólnál is szűkösebb.” És így tovább.

De hogy vele szemben, mint ahogy Gyurkovics Tibor Rekontrájában írja, a költők felemelkedők, „szárnyra kelők, boldogok”? És hozzáteszi nyomatékkal: „Dsida mindig ilyen”.

Talán nem volna teljesen oktalan egy-egy idézettel elevenné tenni Dsida boldogságát. Mondjuk A sötétség verséből egy részlettel:

 

…Mondd, kissé mártottál-e már hófehér cukrot barna lébe, egy feketekávés pohár keserű, nyirkos éjjelébe? S figyelted-e: a sűrű lé mily biztosan, mily sunyi-resten szivárog, kúszik fölfelé a kristálytiszta kockatestben? Így szívódik az éjszaka beléd is, fölfelé eredve, az éjszaka, a sír szaga minden rostodba és eredbe, mígnem egy lucskos, barna esten az olvadásig itat át, hogy édesítsd valamely isten sötét keserű italát.

 

S e vers mellett sorakozik A félelem szonettje, például ilyen megállapítások között: „s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg”, majd ott a Naplemente ezzel a befejezéssel:

 

Milyen sötét lesz! Fülelő csend. Lassan felmutatom eres két kezemet a csillagoknak: Nézzétek meg: üres. Üres.

 

S mellette ott van a mindössze harmincegy évet élt költőnek mintegy befejező verse (Elárul, mert világít):

 

Nem rejt el e vacak világ itt. Békák közé leguggolok. A szív elárul, mert világít, illatoznak a szemgolyók. Aki él, nem rejtőzhet el. Jön. Itt van már. Egész közel.

 

Talán mégsem olyanok a költők, mint ahogy egy pillanatnyi benyomás jellemzi őket. Talán kétséges szárnyrakelőnek, diadalmasnak, levegősodrásúnak mondani az Anna után sóvárgó Juhász Gyulát, akiről Szalatnai Rezső könyvében (Juhász Gyula hatszáz napja) elfogadhatóbb állapotot ismertet ugyan, mégis valaki azt írja róla: „a magyar költészet keresztre feszített Krisztusa”, Péter László pedig ezt: „Valóságos csapás volt számára a Szakolca, mely a költő önbizalmát végleg szétzúzta, apjától örökölt beteg szervezetének ellenállását megtörte, kiszolgáltatta őt a szörnyű kórnak, az idegbajnak”. És tovább sorolva az idézett összefoglalásban a költőket: igaz volna, hogy Áprily Lajost nem emésztette az örökös melankólia, melyben csupán a természet felvillanó szépsége kínált számára enyhületet?

Persze, igaza van Gyurkovics Tibornak, amikor idézi Pilinszkyt. A tengermélység-szomorúságát, melyben azért feltűnik egy-egy pillanatra – látnivaló, érzékelhető – a felcsillanó magasság. És igaz, Jékelyben az örökös halál-érzet mellett fel-felbukkan a vad öröm. De az oly harmonikusnak hitt Petőfiben ott van, kibomlik nászútján a halált idéző Szeptember végén. Micsoda nászi képzet! Hogy a legutolsó Petőfi-verset, a Szörnyű idő… címűt ne hozzuk ide, legfeljebb a vers zárását:

 

Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higgyen, hogy ez történhet? És e beszédet nem veszi Egy őrült, rémülésteli, Zavart ész meséjének?

 

Ez volna hát a boldog költők boldogsága? A súly felemel, mondja Gyurkovics Tibor. De kit és mikor? Gondolom túl mindenen, a költészet transfigurativ hatalma által.

 

Sirató

Régóta ismétlem magamban Rákos Sándornak egyik alapversét, azt a bizonyos egysorosát: „Minden halál hősi halál”. Temetésén valaki idézte is. Nem mintha degradálni akarnám a hősi halál szokványos megdicsőítő jellegét, hanem mert értelmezni szeretném azt, amit Rákos Sándor a halállal, mint képtelen és elmondhatatlan életténnyel kifejez. Ami – bárhogyan is játszódik le történetünk – végül is minősítő. Pontosabban minősíthetetlen. Azzal, amivel élete során mint legnyugtalanítóbb, legfőbb mondanivalóval Rákos Sándor újra és újra nekikezd, nekifeszül, s olykor, mint ez idézetben is, ilyen gnomatikusan beszél.

Az öregedés, a halál előtti mondanivalóról – mint a klasszikusoktól általában – róla csakugyan idézetek halmazát hozhatnánk fel. Igen, a késői lírai felizzásról. Ám Rákos Sándor művét korántsem ez jellemzi, a múló idő alkalmi felismerése. Neki az a kivételessége, hogy ő egész életében – néhány múló pillanattól eltekintve – a halál fájdalmas sejtelmét és ránkdöbbentő realitását írta meg. Mintha a Szeptember végén pillanatnyi riadalmas halál-vízióját fogalmazta volna mindig is. Ha előveszem régesrégi dolgainkat, történetesen az 1947-es, 48-as Újhold verseket, elgondolkoztató, hogy ő már akkor is milyen érzéseket, élettényeket elevenített meg. Az 1947-es versében, az Intés a szívhez címűben így beszél: „Szívem, rettenetes fekete nyaram, mely isten poklából – s minő rontás mérge dobott ki?” Az Önfeddés című versében így beszél magáról: „Kitakargattad ronda sebeid, sokféle csonkaságod – és még hozzá gyalázatod is eldicsekedted”, s verse így végződik: „Ennyi undokságot csak a hallgatás moshat le rólad”. S nagyszabású versében, a később címadóvá lett Az eb válaszolban Istent így szólítja meg:

 

s akkor szemedbe vágom, hogy hazudtál, hogy igéd festett s minden szavad ál, hallja meg a Föld millió fülével: a gyászangyal vagy, a szárnyas halál, a végítélet csontembere vagy te, ki éhséget vet és pestist arat, jégfergeteget zúdít a hegyekre s megfagyasztja a szálló madarat, – ilyen vagy, ez vagy!…

 

De ne csak a döbbenetes indulatú versekre figyeljünk, hallgassunk Rákos Sándor kritikai magatartásából ízelítőt, abból például, amikor Szabó Magda Bárány című verséről beszél: …„túljutott a femininum rossz értelemben vett korlátozó körein: tartalom van a mélyén, a földredobott Lény nemnélküli vad elkeseredése… Mert ami most az alárendeltség viszony és a sok évezredes elnyomatásból adódik, azt pár évvel ezelőtt a borzalom szavai, ágyukilövések és bombacsapódások ordították a fülünkbe: hogy mindegy, akár férfi, akár nő, a kegyetlen isten tenyerén didergő Eleven, egyforma sors vár itt valamennyiünkre és nincs neme a lélek iszonyatának… itt már az emberi létformából forgat ki valakit a csalódottság.”

Bizony a didergő Elevent forgatja ki – ahogy idézi – és nemcsak őt, hanem az egész költő-nemzedéket, Pilinszkytől, Rábától, Somlyótól, Vidortól, Jánosy Istvánig, a költőként induló Szabó Magdáig, az egykor játékos Végh Györgyig. Azt a nemzedéket, amely azzal különbözött az előttejáróktól és az utána következőktől, hogy a fiatal létezés legsúlyosabb, legközvetlenebb tapasztalatával élte meg a háborút. A Pokol tornácát – hogy Lakatos Istvánt idézzem. Így alakult ki – bizony kell hangsúlyozni – elődök és utódok között más kifejezésmód, némileg más stílus. Különböző a Nyugat első, második és harmadik nemzedékétől és elkülönült azoktól, a náluk fiatalabbaktól is, akik népi-nemzeti hagyományok alapján erősítették a nyelvi szecesszió bravúrját, sűrű képi torlódást, másfajta dinamizmust alakítva versnyelvünkben.

Persze, az idő múlik, ha a sebesülés emléke mélyen eleven is, lassan változnak a költők. De fiatalon, a legérzékenyebb korban kapva gellert, vagy megélve a csaknem halálos sebesülést, hogy él tovább az ember? Mennyire alakította át Pilinszky belső világát, mennyire Rákos Sándorét? Azt képzelem, hogy a sebzett költők közül ők maradtak sorsukban, művükben leginkább változatlanok. Belső törvényeik, léthez való viszonyukhoz mérten lényegileg mozdulatlanok. Pilinszky műve – hogy képpel mondjam – a csillagvilágban „fekete lyuk” – a Szálkák és a Végkifejlet – hogy címeiket idézzem – megismételt elvonás. Rákos Sándor költészete más, részletezve, gazdagítva, mint ami fiatalon már létrejött benne. A létezés filozófiai kétségeinek dermesztő variánsai vagy dokumentumai. Nagy életműről van szó – nem szűkíthetjük körét az alapproblémára, hiszen nem a filozófia a kérdés – de a burjánzó variánsok, a merész alakítások sora a Rasz Samra torzóitól kezdve, Áton isten igazságáról beszélve, Claudius magánbeszédét fogalmazva, Krúdyról, Füst Milánról, Szabó Lőrincről gondolkozva, vagy olykor áradó rím és ritmusvariánsokat csinálva, mégis ott van, szemünk elé mered a főkérdés. A létezés s a halál, a transcendencia megfelelhetetlen, de folytonosan megfelelendő léte vagy nem léte. És ott vannak ősmítoszt teremtő műfordításai az akkád-sumér archaikus agyagtáblák. Bőséggel sorolhatnám verseinek a holt és eleven líra áradó sorát, felidézve annak a jelentős, nagyszabású költészetnek alapírásait, olyanokat mint a Kiáltásnyi csönd, a Szegények vonulása, a Sirató, a Harc a madárral, nem beszélve a már említett Rasz Samra torzóit, melynek archaikus kibontása előtt így hangzik például a vers bevezető mottója: „A béke védelmében írtam; a háború testi-lelki rokkantjainak s egy háborúban elsikkasztott nemzedék újra megszólaló költőinek ajánlom”.

Igen, de mit mondanak az újra megszólaló költők? Mit idéz tőlük-belőlük Rákos Sándor? Csak néhányat a nem is az öregkori, a nemrégen létrejött versekből, csak a szokott tónusúakból: „Az idő, mint dördülő hegyomlás, sziklákat betemet, népeket, városokat… nemzés virága nyílik-csukódik, az eleven húst halál tapossa szüntelenül…” (Szegények vonulása) vagy: „…izenként szétszabdalt – húsok mozaikrészecskéiből így épül – hideg kegyetlen vonalak közt – a béke.” (A test békéje). Vagy a szintén régebbi Emelkedő című versből: „hagytad reám csak világod fonákját – minden édesnek keserűjét – …pályám bérével adósom maradtál”. Végül néhány további idézet az újabb kötetből: „…rostélyom leeresztve várom – Őt aki szökken szemtől-szembe – s mellemnek szegezi halálom”. (Csörte) A Helyzetgyakorlat című sorozat Ráébredés című darabjából:

„…a szív – az eszmélkedés – fantaszta – énje – (hitte – naponként – vele hal – vele támad föl – a világ) kihalt belőle…” Ugyanebből: „Halál – naponta túléled – nem válsz immunissá – újra megkapod – bármikor belehalhatsz”. Az Időkímélés című részből: „– idő – Te – homokóráddal – magzatmoccanásunkból – fölénkhajolva – halálunkká méred – életünket”. És mellette e halál-tobzódásban már-már a legplasztikusabb: „Add meg nekünk halálunk méltóságát – jár annak aki az elmúlás – gondolatával kel és fekszik.” (Az időmegélés, fohásszal) De elég. Az idézetekből, akár a Semmi úr semmibe indul, akár a Helyzetgyakorlatok kötetből (az egyik 1996-os, a másik 1999-es kiadás) tömény, azonos a léthelyzet. Legföljebb azt kell végül hangsúlyozni, hogy van azért ennek a halálteli költészetnek, ennek az általa szinte végletesen kiemelt nemzedéknek olyan alapmondanivalója, ami bármit is mond Rákos Sándor arról, hogy „kerüljétek a síromat – halni hagyjatok legalább” – figyelmeztetésül minden jövendőnek elevenen beszél, mégpedig éppen a Kortárs sírfelirata című versben: „nyers erőszak fojtogatott – hol ennek hol annak nevezték – s bár váltott nevet alakot – korbácstól némultak az eszmék”. S így pontosítja: „Két terror között olajág – botorul azt hittük szabadság – pedig már újabb despoták – főszerepeit osztogatták”.

Persze meglehet, hogy a köznapokban élő embernek túlzott ez örökös lét- és erkölcsi probléma, a halál és újra halál. Igen, de Rákosnak ha olykor nem is mindig a részletezett, indulatos kétségbeesett művében, hanem egy-egy összeszedett, tömény megfogalmazásában jelen van költészetünknek egy-egy nagy pillanata. Bizony ott van. Így hát Rákos Sándor legfontosabb kötetének címe nem pontos. Mert nem igaz, hogy Senki úr semmibe indul – ahogy magára gondolva írta, hanem útra indult egy kivételes nagy költő a maradandó magyar költészetbe.

 

Korhatárok fordulópontjai

A tokaji írótábor a művészeti autonómia kérdéskörét 1968 és 1992 között kívánta vizsgálat tárgyává tenni. Érthetően, mivel 1968 után kitapintható, nagyon is szembeszökő az ellentét a hivatalos irodalompolitika hívei és az autonómia széles, egyre határozottabb követői között. Magam is olyanképpen szoktam fogalmazni: meddig tartottak az ötvenes évek? A matematikát megcáfolva a hetvenes évekig. De egy-egy történelmi folyamatban ha bizonyosan vannak is határok, ezek a határok az egyéni döntések és a döntések körülményei miatt olykor óvatosságra intenek. Hiszen ha jobban megfontoljuk, a folyamat kezdete 1945, vagyis egy haladó, humanista lelkesültség a fasizmus és a nácizmus megdöntésének pillanatában. Majd jön az elkövetkező évek után – kinek-kinek felébredése szerint – a dezillúzió, az írói-szellemi autonómia elpusztítása, akár elhallgattatással, akár az autonómiát megtagadó belső kényszer vállalásával. Barátaim, idősebb vagy velem egykorú írótársaim szempontjából ez nagyjából 1947–48-ra s főként 49-re tehető. De a nagy összefüggések szempontjából hozzáfűzném, hogy nem is egészen 1945 itt a határ, hanem a húszas-harmincas évek, itt rejlik egy általános történelmi tragédia, melynek során a legkiválóbb elméket megragadó szocialisztikus humanizmus megkérdőjeleződik és megy tönkre, lásd a harmincas évek koncepciós pereit, a spanyol polgárháború tényeit, Gide és például az Eliot utáni költőnemzedék, az „Oxford Poets” (Auden, Spender) dezillúzióját.

Mindezek ellenére annyi biztos, hogy elvileg az írói autonómia könnyen megfogalmazható. Akár a klasszikusok jelzése alapján, akár az újabb alkotók tézisei szerint. Kölcsey „keble Istenének” ír, Kosztolányi azt mondja, „én önmagamat önmagammal mérem”, József Attila – hogy a metafizikus szemléletre is példát mondjunk sok megfogalmazása közül – így ír: „majd én feloldozom magam, / ki él, segít nekem”. Nemes Nagy Ágnes azt mondja: „az ember nem célból ír, hanem okból”. Az a kérdés, hogy az író célból ír-e, vagyis követelményt teljesít-e írás közben, vagy okból, keble istene szerint, nyilván döntő különbség. Ha egy nagyjelentőségű költő fiatalsága hevében azt mondja: „Pártom te kardos / angyalom / öledben én sem / alhatom”, nem ugyanaz, mint az a líra, amit megtalálunk a Sztálin- és Rákosi-antológiákban – sajnos kiváló költők írásai nyomán is. Ebben már többnyire egyértelmű az autonómia hiánya, a körülmények kényszere, amely vagy az egzisztencia biztonságára megy, azt kívánja menteni, vagy a túldimenzionált karriervágyra. A tér és idő koordinátái kényes distinkciókat igényelnek persze 1968 után is, de kivált 1945 után. Hadd mondjak egy végletes példát. Ha a tankönyvből is jól ismert és ezerszer hallott Tavasz Magyarországon című verset idézzük, vagy a költőnek Rákosiról szóló versét, amely így hangzik: „Az első szó róla beszéljen / csak őt dícsérjem a zömök / férfit, akit tizenhat évig / titkoltak tőlünk börtönök”, akkor el tudom képzelni (nehezen ugyan), hogy az író okból írta a verset, autonóm cselekvéssel. A tengernyi vonalas szemetet, melyet a párt irodalompolitikája hívott életre, azért persze fölösleges óvatosan mérlegre tenni.

Mégis, mint célozni igyekeztem, az átbillenés az autonómiából a célirodalomba problematikusabb, mint ahogyan azt gondolni vélik azok, akik a 70-es, és 80-as években kisebb nyomás alatt voltak és más szellemi közegben éltek. A határokat így tagolnám: 1949-től 58-ig csaknem teljesen megszűnik az autonómia lehetősége. (Csak zárójelben: az alkotók vagy csak asztalfióknak írnak, vagy megpróbálnak elég fájdalmas és egy rövid ideig kompromisszumra hajlamos állapotokat teremtve: írónak maradni.) De az a pillanat, amikor Horváth Márton, a Szabad Nép szerkesztője kinyilvánította: nem az kérdés, hogy milyen módon írunk, realizmus vagy szocialista realizmus szerint, hanem az, hogy lelkesítjük-e Tito ellen a harcra kész magyar honvédeket, ez kiküszöbölte minden kompromisszum lehetőségét. Amikor később a Magyar Írók Szövetsége lepedőnyi kérdőívet nyomott az írók kezébe, és azt kitöltve egyenként kellett megjelenni a bizottság előtt, egyik esszéista barátom, a kitűnő Vajda Endre így értesített bennünket, várakozókat: „Vigyázzatok, pénzt is kínálnak!” Kassák Lajos, mellettem ülve, így mutatta meg kitöltetlen kérdőívét: „Beteg vagyok, semmit sem dolgozom.”

Az úgynevezett három T korszaka persze más volt. Azért igyekeztem a másságáról most egyelőre nem beszélni, mert, ha elfelejtődik is a múlt, a két időszak mégiscsak egynemű. 1984-ben, igen 1984-ben, az egyik áprilisi Népszabadság-cikk azt írja, hogy az alábbi irányelvek „sok lényeges vonatkozásban méltán máig érvényesek”. „A revizionizmus és az ellenforradalom számlájára írandó az is – mondja a Népszabadság –, hogy – főleg fiatal – művészeink egy részére nagy hatással vannak a polgári dekadencia különböző irányzatai a naturalizmustól a szürrealizmusig, s alkotásaikkal művészileg is zsákutcába jutottak. Egyesek felújítanak olyan régi, formalista törekvéseket, amelyeken a legjobb művészek nemcsak a szocialista, hanem a kapitalista országokban is már régen túljutottak…” S még egy idézet, igaz, korábbi, a Kortársból: „Ottlik, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy megjelentetése szocialista irodalmunk fölös luxusa.”

Újra csak azt ismétlem: nem 68-tól 1992-ig terjed itt az autonómia problémája; az 1949-től kiformálódott kor lényegében egynemű. Csak egymástól elkülönülő etapjai vannak, melyek a kemény és puha diktatúra címkével ruházhatók fel. Mivel a kemény diktatúra egy-egy distinktívebb jellegzetességét a fiatalabb nemzedék kevésbé ismerheti, hadd álljon itt néhány példa. Elsőnek hadd idézzem Kassák Lajos Szénaboglya című naplókönyvének 1955 márciusára vonatkozó részletét: „Időnként, ha már nagyon terhesnek érzem a magányosságot, benézek a Hungáriába. A 19-es forradalom után hét évig éltem emigrációban, és most megállapíthatom, hét év óta ismét emigrációban kallódom. Úgynevezett belső emigrációban. Hogy melyik volt elviselhetőbb? – Úgy érzem: az előbbi. Hiszen akkor gyilkos ellenségek elől mentettem az életemet, most elég kíméletes gesztussal kiütötték kezemből a tollat. Kicsodák? Az írók – nyilván felsőbb utasításra… Megkaptak minden (nagyon sok esetben túlzott) anyagi és erkölcsi támogatást az államtól, s ma fájdalmasan érzik, hogy közepes írókból kitüntetésekkel díszített, anyagi jóléttől kövérre dagadt kincstári hivatalnokokká alakultak át… Nyüzsögnek a Hungáriában, és nem tudják, hogy mitévők legyenek önmagukkal. Nem mernek kilépni a jól jövedelmező szolgálatból, és szeretnék visszakönyörögni magukat a magyar irodalomba… Olykor-olykor én is benézek ebbe a vásárian pompás gyűjtőmedencébe, s amíg a mai kollégák siralmait hallgatom, eszembe jut, hogy kirojtozódott nadrágban Karinthy Frigyes itt írta az Esik a hó nagyszerű novelláit, itt szomorkodott Szép Ernő, itt izgult Kosztolányi, itt születtek Tóth Árpád barnafürtös fejében a pompás rímek, és még hányan zsúfolódtak és lelkesedtek ott fönt a karzaton, ami egy óriási hajóhoz hasonlított, ami kincsekkel terhelten halad előre sziklák és zátonyok között, és Osvát Ernő a kormányosa.”

Kassákról – bármennyire folytatni lehetne a még sokkal súlyosabb idézeteket – csak annyit, amit általában nem tudnak. 1957-ben a puha diktatúra csábítása kedvéért, két igen neves és máskülönben érdeméhez méltó író lett Kossuth-díjas (Német László, Szabó Lőrinc) – csak ne lett volna az a szörnyű politikai szituáció, ami volt. Kassák akkor nem fogadta el a Kossuth-díjat, amelyet a hatalom neki felkínált. Az ő Kossuth-díja sokkal későbbi.

Ami az én korosztályomat illeti, abból is kiemelek egyet s mást. A kötelező szemináriumokat például, melyek a párttörténet megjelölt fejezeteinek didaktikus kikérdezései voltak. A leckék felmondása az írók számára egzisztenciális kényszer volt – igaz, másoknak, sajna kiemelkedésre alkalmas lehetőség is. Olyan kiváló idős író, mint például Nagy Lajos is kénytelen volt a szemináriumokon részt venni. Akit az írószövetségből kiközösítettek, tagságát megszüntették, mint például Jékely Zoltánt, Vidor Miklóst vagy Rónay Györgyöt, annak igen kétséges volt a státusa. Rónaynak és Vidornak például jó darabig még fordítást sem adtak, Rónay Victor Hugot például Pilinszky nevén fordított, Vidor egy s más alkalommal Nemes Nagy Ágnesén. Abban a szemináriumi csoportban, amely nagyjából az egykori Újhold-körből állt, Kormos István olykor bohém könnyelműséggel elmulasztotta a részvételt, s ezért a vezetőség Vas Istvánt bízta meg, hogy a jelölt napon értesítse Kormost, hogy biztosan jelen legyen. Hogy ez képtelenség, kitalált mese? Ilyen kényszerhelyzetben hogyan is lehet tekintélyes, autonóm író? Nos, csak az atmoszféra kedvéért, egy másik eset. Az éjszaka közepén harsányan csörgettek Nemes Nagy Ágnessel közös lakásunk ajtaján. De semmi baj, hála istennek, csak egy távirat: „Sztálin ódádat hétfőn délig várjuk. Írószövetség.” Nem írta meg, és nem lett semmi baj. De azért az idegek olykor meg-megfeszültek. Egyik társunk a szövetség nyilvános ülésén felszólalásában így nyilatkozott Pilinszky jelenlétében: „Pilinszky is ellenség.” Egykori társunk, akiről előbb is, később is sok jót tudok, nyilván rég elfelejtette már ezt az epizódot. Pilinszkynek azonban nem voltak jó idegei. A költők már ilyenek, vagy ilyenek is. Nem tudta, hogy kiközösítve azon nyomban el kell-e hagynia a termet, vagy csak némán lapuljon. Elvégre történt egy s más ebben a korban.

De hagyjuk a múltat, mely nyomorúságában hosszan árad, s akik nem élték át, azoknak még unalmas is. Érdemes inkább az autonómia fogalmát tekintve egy distinkciót tenni. Azt, hogy szélsőségeit tekintve polgári-jogi, vagy írói-e az autonómia? Még ha rengeteg átmenet van is a kettő között. Még ha az 1968 és 92 közötti időszak a múlttal szemben a kényszerű vagy látszólagos passzivitással szemben csaknem egyértelműen aktívvá válik, ugye emlékszünk: az Írószövetség közgyűlése szembefordul a funkcionáriusokkal, és különösen az 1980-as évek végén az írók egy csoportja a párt egy csoportjával közösen harcot hirdet a hatalom ellen. A polgári-jogi autonómia – bármilyen nemes erkölcsi alap áll is mögötte – nem azonos azonban, vagy csak nagyon ritkán azonos azzal az írástudói erkölcsi alappal, amelyről mint világítótoronyról Babits beszél. Babits azt mondja: a kor kérdése erkölcsi kérdés. Méghozzá az írástudók kérdése. De emelt kérdés. Okból támadt kérdés. Ahogyan Poszler György írja Az írástudók autonómiája című cikkében: nem gyakorlati-jogi, nem hétköznapi politikai, hanem ünnepi-morális szintű. Más kérdés, hogy a gyakorlati-jogi is hordoz magában bőven, hordozhat magában erkölcsöt. De azt a szakralitást, amelyről Babits beszél, amely az ő írói készsége, szelleme nyomán jön létre, nem teremti meg a mégoly helyes pragmatizmus sem. Poszler azt mondja, messzemenően kihegyezve a gondolatmenetet: „az írástudónak dolga az Evangélium, a katonáé a Szolgálati szabályzat”. A kemény és puha diktatúrát ábrázolva így beszél: „Az életet gyilkoló gyakorlati dogmatizmusban sokan pusztultak, a többiek, vagy sokan közülük, épen maradtak. Az erkölcsöt romboló elméleti cinizmusban kevesen pusztultak, a többiek, vagy sokan közülük, emberileg károsodtak.”

Azt, hogy ez a károsodás mekkora volt, akkor tudjuk igazán, ha némileg visszatekintve, egy történelmi véletlen roppant szerencséje következtében, látjuk, mi lett a vállvetve egymás mellett harcolókból. Milyen fenekedő harc keletkezett köztük most már egymás ellen. Márai Sándor Ami a naplóból kimaradt című könyvében Babits nyomán ezeket írja: „…aki a nemzeti, faji vagy osztály-érdek szolgálatába szegődik, s a reális szolgálat érdekében megtagadja az abszolút Igaznak, Jónak, Szépnek, Erkölcsnek hirdetését – tehát csak azt hirdeti, ami a nemzet, fajta, vagy az osztály érdekében igaz, jó, szép, vagy erkölcsös –, elárulta papi voltát, alkalmazottja egy gyakorlati érdekszövetségnek, ami lehet a haza, az egyház vagy egy párt, oly mindegy…”

Bármennyire szorongatottak vagyunk mi nemzetileg, s élünk mi magunk sebeket osztva s kapva, mai íróként nem ártana arra az írástudóktól érkező világítótoronyfényre többet s igazabbul figyelnünk.