Ki találkozik önmagával?

A Babits-családfa

A Babits-családfa

Babits Mihályt egyszer láttam gimnazista koromban. Egy népművelési előadáson – sivár iskolateremben – olvasta föl, zihálta el rossz lélegzetével küzdve a Mint különös hírmondót. Az embert, mondják, megcsalják az emlékei. De fordítva is igaz, az ember megcsalja az emlékeit. Átstilizálja őket, kiszínezi, felnagyítja. Annyi Babits-képet látva azóta, időbeli változásában is követhetve Babits feledhetetlen arcát, könnyű volna most összerakni belőlük, hogy milyen volt az a tizenhét évesen megpillantott Babits. Könnyű volna „emlékezni” rá. De az emberi emlékezet, sajnos, a látványt felejti a legsebesebben; vagy legalábbis a látvány területén működik a legkiszámíthatatlanabb, legkínzóbb kihagyásokkal. Nem tudom – az emlékeimből legalábbis nem –, milyen volt akkor Babits. Szikár, barnás, sötét? – úgy tetszik, lehet. (Mondják, mindig is ilyen volt.) Nem tudom, feszélyezett volt-e (mondják, mindig is az volt), gyötrött volt-e, betegségtől kínzott (az lehetett már), nem tudom, hogyan mozgott, milyen gesztusokkal olvasott fel. Nincs emlékem se alakról, se arcvonásról. De a hangjáról van, a versről van, a vers hatásáról van.

Annak az emelt, szorított torokhangon kántáló s a szóvégi mássalhangzókat szokatlanul kiemelő versolvasásnak tónusát, színeit ma is fel tudom idézni. A hangot, Babits versolvasó hangját csaknem imitálni tudom. Ez annak a „találkozásnak” egyetlen személyhez kötött emléke. A többihez, ami történt, már nem, vagy csak alig kellett a nagy költő eleven jelenléte. Csak a vers kellett és a versolvasó.

A felkavaró és a mű szépségével betelni nem tudó műélvezetre nincs szavunk. Csak azt tudjuk, hogy fiatalon, fogékonyságunk teljében van benne valami extatikus (s ezt is csak utólag, fogékonyságunkat vesztve, regisztráljuk). Van benne valami lényünk legmélyét hullámoztató, valami visszatérésre, ismétlésre kényszerítő, csillapíthatatlan. Újra és újra elolvasni a verset? Persze, természetesen. Betéve megtanulni? Ahogy másnap a Nyugatból kimásolva betéve megtanultam. Igen, de a kapcsolat, az ilyen kapcsolat így se nyugszik el, így se hűl ki; él, dolgozik tovább, vele marad az emberrel. Beépül, részévé lesz.

De miért éppen ez a vers, a Mint különös hírmondó? Nagy vers persze, a babitsi oeuvre-ben is a legnagyobbak közül való. De hogy egy tizenhét éves diák éppen attól rendüljön meg, éppen az váltsa ki benne a műélvezet legteljét, hogy a költő elmondja: itt az ősz, jön a tél, jön a halál, ezen ma is csodálkozva töröm a fejemet. S csodálkozásom nyilván abból fakad, hogy valamiként szűkös-személytelenül fogjuk fel az olvasó és a költő viszonyát. Hogy ez a kapcsolat a valóságban alanyibb, érzelmileg dúsabban telített, a rokonszenv és az átélés-azonosulás szálaival szorosabban egybekötött, mintsem gondoljuk. Egyszer már leírtam – s véletlenül éppen Babitsról beszélve –, hogy a költő, a nagy költő, rokonunk, gyakran jobban ismert, mélyebben szeretett a vérszerinti rokonainknál.

S ehhez a rokonsághoz csak a művek kellenek. Nem is igen kell láthatóan vagy látványosan maga a költő; a foszló, alaktalan emlékek mutatják, nekem se kellett feltétlenül. A Mint különös hírmondó hatása bőven elő volt készítve rendszeres Babits-olvasással. S idővel, nagyon hamar megtetéződött, kiegészült jó néhány hasonló, egy életre szóló olvasói élménnyel, melyhez már csak távolról rögzült a feledhetetlen Babits-hang, s a költő ködösen látott sötét-szikár alakja.

A Babits-családfa – ahogyan minden nagy költőnké – tehát nyitott ma is. Babitscsal – ahogy a többiekkel is – rokonságra lehet lépni. Nemcsak úgy, ahogy a költő-utódok teszik, akik – hajlamuk szerint válogatva – Csokonaiban, Vörösmartyban vagy Aranyban mindenképpen ősüket, dédjüket látják, Petőfiben, Adyban, József Attilában apjukat, bátyjukat, s gyakran költőleg kamatoztatják is – igen helyesen cselekedve – a rájuk szállt örökséget. Ez az olvasói rokonság már-már önzetlenebb és másféleképpen is kamatozik.

De vajon élünk-e lehetőségével eléggé? Könnyű-e napjainkban belekerülni e látszólag nyitott Babits-családfába?

Nem könnyű. Miért?

Születésének kilencvenedik évfordulójára emlékezve és több mint harminc évvel a halála után talán higgadtabban gondolkozhatunk a kérdésen, mint amikor még elevenen éltek a személyéhez kapcsolódó ellen- és rokonszenvek; tárgyilagosabban, amikor már nincs a műve körül eleven esztétikai harc. Kettős sáncgyűrű az, ami az olvasókat, s főként a fiatalokat útjukon Babitshoz megtorpantja. Az első akadályt a kettő közül még könnyen veheti, átugorhatja a szenvedélyes olvasó: ez műveinek részbeni kiadatlansága. De azért mégsem olyan egyszerű dolog ez, s nem intézhető el azzal, hogy a verseit, műfordításait, s néhány szépprózai könyvét bárki bármikor a kezébe veheti. Nem tudok jobbat ennél a nagyképű kifejezésnél: Babits életműve egyetemes. Szomjú intellektusának, s hogy Vörösmartytól vegyem a jelzőt, lángoló, gondos eszének, felfokozott érzékenységének költői kifejezéséhez hozzá tartozik közvetlenül gondolati feldolgozása. Költészetéhez a tanulmányai. Az egyik közülük önmagában – bármi lenyűgöző is – csak profilkép.

Mondjam itt el, próbáljam jelezni, mennyi mindent jelentett a magyar irodalmi és szellemi gondolkozás egykori deprovincializálódása szempontjából ez a napjainkban talán szándéktalanul árnyékban hagyott babitsi félprofil? Mondjam, hogy irodalmunkat ő mérte fel először „világirodalmi szemekkel”, ő tudatosította elsőként – alapjaiban ma is érvényesen – Ady univerzális nagyságát, társadalmi és költői céljainak mineműségét, mondjam, hogy irodalmunk nagyjainak sorát ma is mindnyájunknak bátorságot adó belső műértéssel rajzolta meg – ha egy-egy tollvonásával itt-ott vitatkozunk is (jaj annak, akivel félszázad után már vitatkozni sem fognak); mondjam, hogyan óvta, micsoda hévvel, irodalmi önszemléletünk tisztaságát (paizsal és dárdával); mondjam, hogy miként figyelt a világra, mondjam, hogy „Kiáltvány a békéről”, hogy „Bergson”, hogy „Az írástudók felelőssége”?

Beszéljünk inkább a másik sáncgyűrűről. Az nagyobb akadály. Ha nem volna félreérthető, legszívesebben ide idézném, Babitsra alkalmaznám Rilke paradoxonát: „A hírnév nem egyéb, mint egy névhez tapadt félreértések összessége”. Már legalábbis a róla szállongó, felületes hírnév. Mert ez a szájról szájra adott, bizonytalan közhit – nem az olvasáson alapuló –, mintha már az életében is ellentétesen alakult volna minden az e téren megszokott hagyománnyal. A művészetben aranyszabály: a művész rangját legjava művei adják. S bizony nem a gyengéiről vagy a tévedéseiről híres. De vajon hogy áll ezzel Babits, nemcsak az értesültség szintjén, hanem iskolakönyveinkben, egyetemi jegyzeteinkben?

Az ő hírneve, legendája többnyire nem is művén alapszik, hanem mellékes körülmények pontatlan ismertetésén, látszatok egyoldalú beállításán, erőszakolt irodalomtörténeti konstrukciók megrögzülésén. Mintha Csokonait kollégiumi kicsapatásának így-úgy suttogott történetén mérnénk, s verseit Kölcsey remekművet átjavító, értetlen esztétikáján. Nem hiszünk Adynak, aki pedig az örökösen előráncigált Ady–Babits ellentétben letette a voksát, nem hiszünk a Magademésztő József Attilájának, nem hiszünk a szemtanú Illyés Gyulának, aki pedig már 1954-ben pontról pontra cáfolta a rossz legendát. „Meggondolom még egyszer, amit ki fogok mondani: alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében is, halálában is, mint Babits Mihályt.” Babitsról fiataloknak beszélve vallott így.

S ez a hitetlenség, mely ki tudja, milyen avult vagy egyenesen reakciós réges régi indulatokból is táplálkozik (lásd például Szabó Dezső: Filozopter az irodalomban című cikkét), ez az autentikusok vallomását félrevető hitetlenség: baj. A szeretet kényes. Az olvasói szeretet talán a legkényesebb. Választott rokonná nem leszünk fenntartásokkal, kénytelen elnézéssel. Ólomnehéz súlyokkal terhelten nem futunk neki sáncnak.

Minden nemzedék szinte kényszeresen igyekszik átadni kincseit az utódoknak. Szellemi kincstárunk kulcsát nemhogy féltve őrizzük, hanem egyenesen rátukmáljuk az utánunk jövőkre. Aggódva-megosztva így ápoljuk nemzeti hagyományainkat. Babits Mihály teoretikus nézeteinek leghevesebb mai bírálói se hiszik azt, hogy műve kihagyható a nemzeti hagyományból. Hogy annak nem mélyen szerves, és egy átmeneti korból korunk felé előremutató része. Nem hiszi senki, hogy a babitsi tekintet nyugtalan erkölcsi vizsgálódása, a szellem egész világra tárt, univerzális fogékonysága, a tudatos elme magát emésztő mélysége és tisztasága (s mindezeknek művészi eredménye) mellőzhető pillére volna annak a szellemi ívnek, mely Vörösmartytól és Madáchtól József Attiláig és tovább vezet, s melyet korunk tudatosan, kiszélesítve készít a jövőnek. Igaz, Babitsnak más szellemi koordináta-rendszere volt, mint a miénk. De Vörösmartyé is más volt, és Madáché is más.

A megemlékezés azonban nem a viták ideje, s bár volnának érveim, nem az érvelésé. Befejezésül nem mondhatok mást: ideje volna talán – annyi év s indulat elmúltával – a kényes olvasói szeretetre is tekintettel széthányni a sáncokat. Megnyitni a Babits-családfát. Szükségünk volna rá.

A kétfelől is cenzúrázott Babits

Szabó Zoltán, akinek szobrát a napokban avatta föl Göncz Árpád, és az Élet és Irodalomban kolumnás cikkben értékelte a falukutatáson is túlmutató munkásságát, a harmincas évek legvégén – mint ismeretes – Szellemi Honvédelem címen nagyszabású publicisztikai vállalkozásba kezdett. A magyarság szellemi tudatát akarta erősíteni, hazaszeretetét, önismeretét fokozni az idegen befolyás kísértésével szemben. Sem nem nacionalista, sem nem „világforradalmi” módon – ahogyan Göncz Árpád találóan kifejtette. A Szellemi Honvédelem nem csak cikkek, tanulmányok, elmélkedések eszmemenetével igyekezett a helyes magyar gondolkodást, a politika és a szellem egységét elmélyíteni, hanem a régi nagyok, költők, politikai gondolkodók idézésével erősítette a hagyományt.

Akkoriban, úgy 1939 elején, egy közösen eltöltött este alkalmával, Szabó Zoltán felvetette, hogy a népszerű publikálás céljából jó volna divatos módon kalendáriumot csinálni. Így jött létre hamarosan a Szellemi Honvédelem Naptára. A szokott naptároknál lényegesen intellektuálisabb tartalommal, de mégis kalendáriumjelleggel. Mégpedig az ország szellemi embereinek közös összefogásával. Nem csak az egykori falukutató írók vettek részt benne, Erdei Ferenctől, Veres Pétertől kezdve Illyés Gyula nagyszabású, egyetemes munkásságán át, hanem ott voltak a nácizmus ideológiájával szembeforduló magyar szellemi élet reprezentánsai is. Szekfű Gyulától, Kassák Lajostól, Móricz Zsigmondtól Szabó Dezsőig, Márai Sándorig, Tamási Áronig. És folytathatnám összefogásukat. Sik Sándortól Kodolányi Jánosig, Csécsy Imrétől, Pethő Sándortól Cs. Szabóig, Kereszturyig, a szociáldemokrata Millok Sándorig. Felsorolásukból fontos neveket így is kihagytam.

Szabó Zoltán még a nagybeteg Babitshoz is elment és verset kért tőle a naptár számára. S mivel Szabó Zoltán egy sereg szerkesztői munkát bízott rám (többek között velem íratta a magyar történelmi múlt fordító pillanatainak kalendáriumszerű, havonkénti megjelenítését), így némi háryjánoskodással, fiatalos öntömjénezéssel már-már úgy képzelhettem, hogy a Babits versnek én is felkérője-megrendelője voltam. Ha így volt, ha sem, 21 évesen dicsőség volt ez a javából. Felemelő, elképesztő érzés volt, hogy Babits Ezerkilencszáznegyven című nagy hazafias versét még a kéziratban kézbe vehettem, s egyáltalán hogy a Naptárban Babits verse mellett nekem is szerepelhetett írásom.

Nem méltatom, hogy a Szellemi Honvédelem Naptárában milyen vers a Babitsé. Hogy ez a késői vers a nagy nemzeti békeversek közül való, a Húsvét előtthöz, a Fortissimóhoz közel álló, s egyben utolsó szakaszában, mint az Ősz és tavasz között a múlás sejtelmét is érzékeltető.

Mindenesetre olyan vers, amelynek nemzeti tartalmait egy bizonyos politikai irányzat sajátos módon nem tűrte. A Naptár megjelentetése után, az új kiadásban cenzúrázta a verset. Cenzúrázta, mégpedig folyamatosan, mindkét politikai irányzat idején. Ahogy Kelevéz Ágnes, az 1993-as, kivételes gondossággal szerkesztett Babits Mihály összes versei című kötet utószavában megírta, cenzúrázta előbb 1942-ben. Akkor, 1942-ben ez volt a cenzúrázás személytelen megfogalmazása: „A fiatal katona és a Ne halált, ne ily harcot című verseket, valamint az Ezerkilencszáznegyven és Talán a vízözön… című versek néhány sorát nem vehettük be a kötetbe.” Ahogy Kelevéz Ágnes írja: „Babits háborúellenes versei közül azok ítéltettek némaságra, amelyek a feltüzelendő harci szellemet közvetlenül gyöngíthették volna, személyesen a kiszemelt áldozathoz, a harctérre induló katonákhoz szólhattak volna”. (Már benne voltunk a háborúban.)

Tehát, hogy pontos legyek, kimaradt az Ezerkilencszáznegyven következő versszaka:

Immár a népeket terelik mint nyájat, / emberek futkosnak, mint riadt patkányok, / városok lángolnak telhetetlen tűzben, / nemzetek halálát engedte az Isten. // Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag. / Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat. / Szemed úgy száll szerte, mint a bibliai / özönben a Noé csapzott galambjai.

1945-ben Török Sophie sajtórendezése alapján volt a versnek azért egy teljes nyomata is. De lám, milyen a sors. A Rozgonyi Iván szerkesztette és Szabolcsi Miklós által szaklektorált példány ugyan másként hagyott ki verseket, mint a megelőző cenzúrázás. Kihagyta a Vásár, Szíttál-e lassú mérgeket?, Csonka Magyarország, Áldás a magyarra, Erdély című verseket, megkurtította a Dal az esztergomi bazilikáról, a Hazám című vers egy-egy szakaszát (más szempontú, nagyobb pusztítást végzett az oeuvre terén, mint az 1942-es kiadás), ám változatlanul kihagyta az imént idézett Ezerkilencszáznegyven harmadik szakaszát. (Pedig „béke” volt, kádárizmus – Rákosiék addig nem engedték kiadatni a Babits-gyűjteményeket.)

S mint az 1942-es kiadásból, az Ezerkilencszáznegyven című vers változatlanul kurtítva maradt 1961-ben, 63-ban, 68-ban, 71-ben és 74-ben. És csak 1993-ban, mint mondtuk, Kelevéz Ágnes gondozásában lett teljes Babits Mihály valóban Összegyűjtött versei. Hány év telt el közben? Több, mint fél évszázad. A cenzúrázatlan vers utolsó strófájának, hisszük, örök emlékezetre szóló szavait hadd idézzük fel hát végül.

Mi minden voltál már nekem, édes hazám! / De most érzem csak, hogy mi voltál igazán. / Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled, / s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett. // Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa, / mint fához a levél, hulltomig kapcsolva, / mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, / mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.

Menteni minden értéket

Babits Mihály ellen annyit vétkeztünk, hallgatással, torzítással, félresikeredett filosz buzgalommal, hogy ünnepi jóvátételnek számít még az is, hogy most kötetbe fel nem vett, szándékkal kihagyott verseit, valamint töredékeit Aki a kékes égbe néz címmel kiadtuk. Igaza van Melczer Tibornak, a kötet gondos (a forrást, a változatokat is feltüntető) összeállítójának: Babits Mihály kéziratos hagyatéka veszélyeztetett nemzeti kincseink közé tartozik, s megmenteni belőle, ami menthető, természetes kötelességünk; megmenteni, míg a ceruzasorok el nem halványodnak, míg a papír el nem sárgul, meg nem gyűrődik-törődik, darabkái össze nem keverednek, el nem kallódnak. Ám Babits kiadott műve is többé-kevésbé veszélyeztetett nemzeti kincs – legalábbis az volt hosszú időn keresztül; a róla való ellenséges hallgatás ideje alatt két-három nemzedék is felnőtt, amely nem sajátította el értékeit, nem töltötte fel emlékezetét parázs szavaival, nem iktatta Babits magasra mutató példáját létünket egybetartó nagy nemzeti példaképeink közé. Ez a mai kéziratmentő Babits-kiadvány nem számukra, nem e nemzedék számára készült; nem a szerencsétlen körülmények miatt megfosztottaknak, mintegy pótlásul. Nekik ott vannak az utóbbi években már kapható ismert Babits-könyvek: az összes versek, az esszé- és tanulmánykötetek, a regények, a műfordítások. Melczer Tibor példaszerűen tájékoztató kiadványa a Babits-mű tisztelőinek, híveinek, alapos ismerőseinek szól, számukra jelent nagy érdekességet. (Isten őrizz belőle Babitscsal ismerkedni!)

Nem mintha nem volna a gyűjteményben két-három nagy Babits-vers is, de a kézírásos hagyatékból most kiemelt, „megmentett” versek, a korai zsengék, az első vagy a további kötetekből szántszándékkal kihagyottak, valamint a töredékek igazából annak „szólalnak meg”, annak beszélnek babitsul, akiben elevenen él a Babits-nyelv. Aki meghallja bennük a Babits-hangot már a hangolás fokán, felismeri a tömörített-bonyolított szórendet, a meglepő, de evidens szókapcsolást, a tudatos-merészen kivetett igét. Aki kapcsolni tudja például a korai versekben a még botladozva megnyilatkozó intellektuális igényt, a bontakozó nagyszabású szellemi formátumot a ragyogó későbbiekhez. Aki fel tudja fedezni – mert emlékezetében eleven – a kötet háborús verseiben a Fortissimo vagy a Húsvét előtt előképét. Aki megérti és a költő maga elé vágó igazmondásának fogja fel az Egy verseskönyv epilógusa című versben a klasszikus álmokat, magát a formát káromló kitörést. Igen, annak szólalnak meg, aki világosan „fogja”, hogy minden részletszépségük vagy akár teljes épségük ellenére – néhány nem esztétikai esettől eltekintve –, miért hagyta el őket kötetei szerkesztésekor Babits Mihály.

Ezt kell sejteni, átlátni, sőt megérteni. Nemcsak az olvasónak, hogy önbecsapás nélkül, igaz és zavartalan élvezettel ismerkedjék az eddig nagyjából ismeretlen Babits-versekkel, hanem azoknak is – és reméljük, képesek is rá –, akik Babits Mihály költői életművének további gondozásával, új és új kiadása sajtó alá rendezésével foglalkoznak. Annyi jóvátehetetlen rosszat követtünk már el nagy költőink életművének közrebocsátása alkalmából (sok kiváló, érdemes munka mellett), ne kövessük el Babits Mihállyal talán a lehető legrosszabbat: eszünkbe ne jusson az időrend megtartása kedvéért felbontani köteteinek tudatos elrendezését. A készülő „Babits-összes”, melyet törvényszerűen majd megkap a széles olvasóközönség is, legyen csak olyan, mint az Adyé, melyben a zsengék (esetleg kihagyottak) függelékben a kötetvégre kerültek. Aki az Ady összest kinyitja, aki a költővel új olvasóként ismerkedni akar, nem a hangolását, de a hangját hallhatja, méghozzá fortissimóban. Másfelől azt se feledjük, hogy a költők verseik elrendezésével többnyire mondani is akarnak valamit. Ady például, ciklusaiból kitetszően, fontosat és könnyen kiolvashatót. Babits is beszél hozzánk versei elrendezésével. Az a buzgalom, mely az időrend istenének, mint egyetlen istennek áldoz, ne törölhesse el, ne gyomlálhassa ki azt a rejtettebb, de csakúgy testet öltő mondanivalót. Óvni való szellemi-nemzeti kincsünk az is, nemcsak a versek szövege.

Babits Mihály az összes művek publikálásának kérdéséről, a zsengék, rögtönzések, kéziratban maradt versek közlésmódjának helyes gyakorlatáról több ízben is kifejtette véleményét. Hadd idézzem ennek egyik legtömörebb formáját a Beszélgető füzetek-ből. A már beszélni nem tudó költő Halász Gábor Vörösmarty-kiadásáról ezt jegyzi a füzetbe: „És még egy hibája van: a sok fiatalkori, zsenge mű túlságosan egysorban van a többivel, s alkalmas a laikus olvasót megzavarni és elriasztani. Gyulai ezt másképp csinálta… Kisebb betűkkel kellett volna szedni, ahogy Gyulai is csinálta…” Hadd egészítsem ki a világosság kedvéért Babits szavait: Gyulai Pál Vörösmarty-kiadása nyolcadik kötetében Ifjúkori kísérletek címmel mintegy függelékbe vette Vörösmarty zsengéit.

Bármennyire félreérthetetlen Babits álláspontja, kénytelen vagyok tovább érvelni, hiszen elképzelhető, hogy akad esetleg olyan vélemény is, hogy Babits a saját ügyében nem autentikus. Hogy ez lehetetlen? Miért volna az? Hiszen például sem Kosztolányi, sem József Attila nem bizonyult autentikusnak. Kosztolányinak is megjelentek a halála után a hátramaradt és kihagyott versei. Ez volt a Szeptemberi áhítat kötet. (Egyetlen nagy vers, sok ilyen és olyan mellett.) Mi több, Kosztolányi közvetlenül halála előtt, maga készített költői művéből összes Kosztolányit, bátran elhagyva fiatalkori verseiből, a Négy fal között-ből. Ám a mi összes Kosztolányinkban minden elrendezés, tipográfiai megkülönböztetés nélkül minden benne van. Visszatéve oda, ahonnan a költő kihagyta. A mi bármilyen kiváló szöveggondozású József Attilánkban pedig – a Medvetánc válogatásával mit sem törődve – minden zsenge, itt-ott lelt, gyerekkori füzetben talált, elfelejtett vagy szántszándékkal elhagyott vers ott van időrend szerint – lapozhat is rendületlenül az olvasó, míg igazi József Attila-versre talál.

Meglehet, hogy Babitsnak kevesebbet ártana az ilyen összesítés, mint József Attilának. Oly hamar kész a hangja, megszilárdult az egyénisége, kikerekedett a világba. De miért kell rontani, ártani – miféle kényszer ez? S ha már megtettük, hogy az Esszék, tanulmányok kötet élén – nem kevésbé fontos műrészlet ez, mint a költői – egy olyan egyetemi dolgozat áll, amit nem Babits írt, hanem csupán egy szépreményű diák, akiből később Babits lett, ne kövessünk el ehhez fogható blaszfémiát a költői művel. Ne tegyünk majd az új Babits-összes élére, hangleütésnek, az In Horatium helyébe kamaszfővel írt hangolásokat. Kezdődjön csak a lírai mű összefoglalása olyképpen, ahogy eddig kezdődött, ezzel a Horatius-idézettel:

„…hadd dalolok soha / nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fiatal füleknek.” S mintegy a jövendőre vetülő programként mondhassa el a versben újra és újra Babits: „Ekként a dal is légyen örökkön új, / a régi eszme váltson ezer köpenyt, / s a régi forma új eszmének / öltönyeként kerekedjen újra.”

A Babits-értő olvasó élvezni fogja majd a kötetből kimaradt versek és töredékek sorát a függelékben is, ahogyan igaz élvezettel és felismerésekkel forgatja most, ebben a Melczer Tibor jóvoltából megjelent „új” Babits-kötetben.

Új Babits-mű?

Könyvkiadásunk kezünkbe adta Babits Mihály „beszélgetőfüzeteit”, két vaskos kötetben, több mint ezer oldalon, a költő fényképével a fedőlapján. Az első kötet anyaga 1938-ból való, a másodiké 1940–41-ből. Az operációk miatt hangját vesztett, szólni képtelen költő keresett érintkezést környezetével, közölte kívánságait, panaszait, gondolatait a most sajtó alá rendezett papírfecniken, letépett naptár- meg noteszlapokon és a füzetekben. A megőrzött anyagot annak idején Török Sophie, majd most a példaszerű filológiai kiadásban Belia György egészítette ki jegyzetekkel. E lapszélen futó, helyzetfeltáró és magyarázó tájékoztatás nélkül bele sem foghatna az olvasó a hagyaték követésébe.

Az áldozatos filológus-munka eredményeként új, eddig lappangó Babits-művel gyarapodott hát irodalmunk? Rögtöni válasz helyett, próbáljunk a kérdésre a mai filológusfelfogás szempontjait is figyelembe véve felelni.

Korunkban a művészetkritika kénytelen így fogalmazni: művészeti tárgy mindaz, amit esztétikai gyönyörködtetés céljából kiállítanak. Legyen az kő, gyökér vagy konzervdoboz. E nem oktalanul kitágított meghatározás szellemében: írásmű mindaz, amit írnak – publikálás céljából. De bizonyos nagyságrenden felüli nagy írónál a publikálás szándéka sem feltétel: minden papírra vetett szó: mű. Egy levél, egy kérvény, talán még egy nyugta is.

Egyszerű olvasói ésszel nehéz persze erre rábólintani. Hol van akkor a köznapi élet és a mű közötti választóvonal? Van-e egyáltalában? És hol marad a művön belüli válogatás? Miért tart vissza, szinte kivétel nélkül, minden író zsengéket, sikertelen írásokat, ki nem dolgozott jegyzeteket az íróasztalában? Miért hagy el itt-ott megjelent írásaiból több-kevesebbet, mikor könyvbe rendezi őket? Miért törődik minden valamirevaló író írásai megszerkesztett rendjével és a rend szuggesztivitásával? (Lásd Ady szorosra zárt tematikai ciklusait vagy a Babits-verseskötetek kompozícióit.)

Vagy ez a törődés, ez a gond oktalan, sőt jogtalan?

Bizony az – legalábbis olybá tetszik, hogy az –, filológusaink buzgalma és könyvkiadásunk kialakult gyakorlata szerint. Nemcsak a kritikai, hanem a nagy tömegeknek szánt József Attila Összes versei kiadásban a költő minden zsengéje, minden keze vonása benne van. Minden, sőt annál is több, amit annak idején tudatosan elhagyott. Éspedig nem úgy, mint az Ady-összesben, nem függelékként. A Kosztolányi-összesbe is jegyzet, észrevétel nélkül visszakerült mindaz, amit a költő maga, élete végén, összes verseibe nem vett fel. Prózakötetei pedig hosszan, terjengősen közlik soha egybe nem gyűjtött, sok esetben okkal időtállónak nem tekintett írásait. Babits Mihály esszéinek várva várt kétkötetes pompás gyűjteménye (Esszék, tanulmányok), bár nem teljes gyűjtemény, egy sereg, a Gondolat és Írás sorozatba soha fel nem vett, könyvben nem publikált zsengével kezdődik. Pedig elrendezettségében mily szuggesztív, mennyire mértékszabó volt egykor az a sorozat! De most, a zsengéket is megelőzve, a Babits-esszék élén a tizennyolc éves egyetemi hallgató egy dolgozata áll, mely nem is irodalmi tárgyú.

Nem folytatom.

A Beszélgetőfüzetek második kötetének véletlenül csakugyan beszélgetést rögzítő 417. lapján – más alkalommal is jelzem a tényt – a következőket „mondja” Babits Rédey Tivadarnak, a Halász Gábor filológiai gondozásában éppen megjelent Vörösmarty Minden munkáiról: „És még egy hibája van: a sok fiatalkori zsenge stb. mű túlságosan egy sorban van a többiekkel, s alkalmas a laikus olvasót megzavarni s elriasztani. Gyulai ezt másképpen csinálta. Kisebb betűkkel kellett volna szedni, ahogy Gyulai is csinálta.”

Így Babits a zsengék közléséről. Még itt is, ebben a beszédet helyettesítő füzetben is; pontosan ugyanúgy, ahogyan részletesebben, nagyobb súllyal, megjelent írásaiban. Miért nem akadt meg ezen a szeme a sajtó alá rendezőnek? Igaz, más a zsengék és más a Beszélgetőfüzetek esete. Még ha minden szó Babits hiteles keze vonása is, nem írta Babits őket. Az írói megformálás legcsekélyebb szándéka sincs itt jelen. Lejegyzett beszélgetéscsokor tehát a kiadvány? A laikus olvasónak elég innen is, onnan is pár oldalt elolvasnia a két vaskos kötetből, hogy felpáráddzon benne a gyanú: a könyv címe eufemizmus. Ha a lapszélen futó jegyzetanyag megvilágítja is, hogy Babits esetenként egy-egy szót, mondatot kivel kívánt közölni, s ha a későbbiek során egy-egy irodalmat érintő megjegyzés is akad, vajon beszélgetés-e, és számít-e, hogy kinek szól a töredezett feljegyzés: „Fulladok, nagyon fáj, nem tudok köhögni, rettenetes ez, nem tudok nyelni, meghalok, ha elalszom, meghalok?” És mindez, mert nem a megörökítés vágya, hanem az élet, a betegség rettenetes kényszere hozta létre, egyik napról a másikra gyötrően ismétlődik; méghozzá a légzés és a testi anyagcserezavar minden megalázó mozzanatának új és új jelentkezésével.

Igaz, az operáció, majd az ápolói, orvosi gyakorlatlanság hosszan tartó kínzásai után (Babitsot heteken át fenyegeti, hogy egyik percről a másikra megfullad), vannak átmeneti jobb szakaszok is, amelyek változást mutatnak. Ezekben teret kap a mindennapi élet, melynek már vannak kéziratot, könyvet, szerkesztést érintő vonatkozásai is. Szavakat kap, néha még mondatokat is – és nemcsak a betegségről – egy-egy látogató, szó esik politikáról, irodalmi gondokról, és bő teret kap a költő kislánya, Ildikó, akivel a lábadozó Babits iskolai tananyagát korrepetálja.

De hát ami fő, az az irodalmi beszélgetések sora. Eszembe jutott, hogy Babits Mihály halálának napján vagy másnapján írótanoncként Sárközi Györggyel és Halász Gáborral töltöttem az estét, Szabó Zoltán Gül Baba utcai lakásán. Sárközi Babits egyik kedvence volt, Halász, talán nyilvános vitájuk miatt, távolabb állt tőle. De az este sivár szomorúságában, a gyászban, amely egész irodalmunkat egyformán sújtotta, Halász Gábor beszélni kezdett arról, hogy ki volt számára Babits. Azzal kezdte: sosem képzelte, hogy meghal, mielőtt Hitlert le nem verik. Hogy ezt az erkölcsi elégtételt meg nem éri. S azzal folytatta: legutoljára, amikor nála járt, az angol regényről beszélgettek. Hogy a némával, a haldoklóval tudott a legjobban beszélni egész Magyarországon. Megkerestem a kötetben ezt a beszélgetést. Íme, ez a nyoma: „Ennyit összeírni” (Török Sophie jegyzete szerint ez a Halász szerkesztette Justh Zsigmond Naplójára vonatkozik.) „És különben alig olvasok… Nem esett rosszul neked, hogy” (ti. felvette új kötetébe, az Írók két háború között-be a Halásszal vitázó cikket.) „Detektív, Sárközi küldte Athenaeum… Még egyet kaptam. Grey Dawn, Constant nymph”. Majd egy nem angol, hanem francia történész munkáját említi Babits. Aztán néhány irodalomra vonatkozó mondattöredék: „Rém rossz tud lenni minden romantikus”. Meg ilyesfélék: „Hogy változott a stílus… Hogy miért becsülték ennyire, nem tudom.” Végül két-három félmondat a fájdalomról, a betegségről.

Azt a beszélgetést tehát, amire Halász Gábor emlékezett, nem idézi fel a beszélgetőfüzet. Lehet, hogy más beszélgetőpartner más beszélgetését jobban megörökíti. Számomra a legtöbb rekonstruálhatatlan. De még ha részben rekonstruálható is, mint azokon a helyeken, ahol Babits a Baumgarten-díjra szóba kerülők nevét írja össze, tárgyalja meg, s egy-egy jelzővel, mondattal minősíti őket, úgy kell-e venni a kínnal leírt, odavetett szót, mint Babits meglatolt, nyilvánosságra szánt szavát? Szabad-e, jogos-e Szerb Antalról beszélve, kinek éppen akkor ad Baumgarten-díjat, idézni a füzetben írtakat: „Hát Halász különb anyag, mint Szerb. Igazabb. Nem zsurnalisztikus. Szerb Antal nagyon megalkuvó kritikákat is írt.”

A kiadvánnyal kapcsolatban ez azonban a legkisebb kételyem. Nem Szerb Antal vagy bárki más sérelme bánt, hanem – hadd mondjam ki végül – magáé Babitsé. Az emberi személyiség testi mivoltának van egy olyan köre, amely teljességgel zárt, amelyhez senkinek semmi köze – csak az orvos, az ápoló, a legközvetlenebb családtag tolakodhat be zavar, betegség esetén. Átmenetileg. A kiadvány ide von be bennünket. Tartósan, indiszkréten. Valójában nem naplót ad, vagy ahogyan bizony megtévesztően hirdeti: beszélgetőfüzeteket, hanem a felbomló test, az elakadt funkciójú szervek, a lassú kínhalál vergődésének véletlenül fennmaradt dokumentumait. Babits Mihály kálváriájának, melynek iszonyatos és megalázó szenvedéseit önnön teste okozta, vannak irodalmat, irodalomtörténetet érintő pillanatai, mikor Babits szelleme a kínokon felülemelkedett. Ezeket kétségtelenül érdemes lett volna az anyagból kiszűrni, és a tudósok számára nyilvánosságra hozni. De ez a teljességében a nagyközönség elé tárt egész nem más, mint a légszomj, az anyagcserezavar, a fájdalom és halálfélelem és a sikertelen orvoslás haláltánca. Szörnyűséges és kínzó olvasmány önmagában is, ha ismeretlen volna számunkra az, aki elszenvedi. Még kínzóbb, még gyötrőbb annak, akinek valami köze is van Babits Mihályhoz, szelleméhez, művészetéhez, emberi nagyságához. Jogunk van-e azt a pillanatot, amikor a tett és az emberi személyiség elválik a testtől, a test szemszögéből végigkövetni? A tetthez, a fénylőn ránk maradóhoz, csatolni azt, ami fizikai bomlás?

A beszélgetőfüzetekből azt tudja meg az olvasó, orvosi, csaknem naturális intimitásban, hogy milyen meghalni. S leszűrheti belőle, hogy a jó halál a legnagyobb adomány.

De ezt nem Babits Mihály műve mondja el – ne tévedjünk –, hanem a szenvedő test hörgése, jajgatása.

Komlós Aladár és a Nyugat

Komlós Aladár így vall kritikusi útjáról: …„a múltba fordultam és irodalomtörténész lettem… A természetes az lett volna, ha kiegészítem és elmélyítem a Nyugat-nak Az új magyar lírá-val kezdett feldolgozásomat. De a Nyugat ekkoriban (a személyi kultusz idején) megbélyegzett polgári folyóiratnak számított, s én nem állhattam becsmérlői közé… Így a XIX. század második felének tanulmányozására szorultam… Félig önkéntes száműzetésem nem maradt haszontalan számomra; ennek köszönhetem Petőfitől Adyig, Irodalmi ellenzéki mozgalmak, Reviczky, A magyar kritika Gyulaitól a neorealizmusig stb. könyveimet.”

Önkéntes száműzetés? Enyhe a kifejezés. Mert a tanulságtevő elmondhatja, hogy a személyi kultusz idején Komlós Aladár minden kritikai mozdulata vád lett, s az Írószövetségben vagy az Irodalomtörténeti Társaságban minden felszólalása hajtóvadászat jellegű bírálat. S akkor hogyan lehetett volna az egykori tanulmányt Az új magyar lírá-t kiegészíteni és elmélyíteni?

Mennyire a véletlennek alávetett, esetlegességeknek kitett a kritikusi pálya. Mert igaz, hogy Komlós Aladár a maga termő írói módján tekintélyes irodalomtörténeti munkákat hozott létre, mégis e sorok írójában egyszerre felrémlik egy diák, a maga réges-régi alteregója, aki a harmincas évek közepén Az új magyar lírá-ban keresett és talált eligazítást, tudósítást a Nyugat nagy költőiről. Sok minden más mellett, de mégis elsősorban e homályos és lelkes olvasói élmény miatt, sosem volt szememben ő csupán az a nagyra becsült, tisztelt irodalomtudós, a századvég legjobb ismerője, akinek az újabban felnőtt nemzedékek tekintik. Nem, Komlós Aladár a Nyugat kritikusa volt, az eleven, az alakuló értékek mérlegelője és felmutatója.

A Költészet és bírálat című könyvében, mely gazdag kritikusi életművének mintegy kompendiuma, legfontosabb mondanivalóinak összegző tanulmánya, számadást téve ő se mond mást. És amikor Ignotusról arcképet festve, tudós elemzéssel tisztázza, hogy mi volt az a magatartás, mik voltak az alapelvek, melyek a Nyugat szerkesztőit irányították az első nagy periódusban, akkor pontosabban kirajzolódik az az eszmei kapcsolat – ha persze bírálattal, korrekcióval – a nagy nemzedék és Komlós között. A létrehozóval való viszonya a tudatosítónak, vagy bírálónak

Körüljárva, kitapogatva, az utakat mutatva, aránylag könnyű volna ezek után Komlós Aladár kritikusi alapelveit összefoglalni. S mivel oly sok esztendő múlott el a harmincas évekbeli feltárás után, el is jutnánk a haladó irodalomszemlélet nem egy fontos evidenciáiig. De egy kritikust, úgy gondolom, elsősorban nem az elvi tézisei minősítenek – különösen, ha azok belesimulnak egy helyes és józan hagyományba – hanem a gyakorlata, a gyakorlatban folytonosan próbára tett hozzáértése. Komlós Aladár gyakorlatát három nagy területen is mérlegelheti és élvezheti a Költészet és bírálat olvasója. Líraelméletében, irodalomtörténeti feldolgozásában és a korunk problémavilágát is érintő irodalmi jelenségek elemzésében. A líraelemzésben (A líra műhelyében) szinte a leghálátlanabb feladatra vállalkozik: az alapkérdéseket bontja ki csaknem alapfokon. Mi a lírában a változó és mi az állandó, melyek a líra szépségkategóriái, milyen a vers zenéje, nyelve, mi a költői kép, az úgynevezett költőiség stb.? Amit mond, azt persze tanítani lehetne, ahogyan, remélem, tanítják is, de a tájékozottabb olvasó érdeklődését mégis inkább az köti le, az csigázza fel, ahol egy pontos idézettel, példával vagy elemzéssel már-már túllép az önmaga szabta ismeretterjesztő határokon. Ott a legforróbb a szövege, ahol világos és helyenként finoman distinktív megállapításait továbbgondolva, felbukkannak a kérdőjelek. Mert azok bizony felbukkannak…

Nem, dehogyis Komlós Aladárral vitázom. A lírai költészetnek arról a világviszonylatban érvényes átalakulásáról beszélek, melynek során nemcsak a lírai alapfogalmak, hanem magáról a líráról alkotott képzetünk is megváltozik. Komlós Aladár jól látja, és tudós pontossággal le is írja a lírai vers műfajának kialakulását; feltárja, hogy ez folyamat. Néhány mellékmondatából kiolvasni vélem: lehetségesnek tartja azt is, amiben én bizonyos vagyok: az emberiség koronként más-mást értett a költészet fogalmán. Egy-egy esztétikai rendszer: egy-egy korra érvényes fogalommeghatározás. Hogy ez mennyire így van, azt az olvasó magában Komlós Aladár irodalomtörténeti munkáiban, igen a Költészet és bírálat-ban iktatott A magyar költészet Petőfitől Adyig című nagyszabású elemzésben is nyomon követheti. Ez az elemzés a társadalmi jelenségek alaprajzából kiindulva, pontos képet ad a kor íróinak különböző magatartásformáiról, a magatartásformákon alapuló esztétikai törekvésekről, s elvezet – a folyamatot igazán pompásan tárva fel – a népnemzeti költészetfogalomtól Ady és általában a Nyugat gyökeresen új, de mégis szervesen kisarjadó költészet fogalmáig. Komlós Aladár a Nyugat nagyjaiban (elsősorban Adyban) megtestesült esztétika híveként és nagyszabású értőjeként forgatja át a néha bizony avatag múltat, s mutat rá a jövőt jelző tényekre. Biztos szemmel, pompás elemző hozzáértéssel teremt a Nyugatnak, a nyugatos esztétikának előzményt.

Igen, de célozni kénytelen vagyok arra, hogy az úgynevezett Nyugat-vers, úgy, ahogyan értelmezni szoktuk, leszűkítés. Ha Tóth Árpád vagy Juhász Gyula benne van, mint ahogyan benne van, a szerepjátszó Füst Milán már nehezebben szorítható bele (bármennyire szecessziós is), s furcsa módon az objektiváló Babits se (lásd közép és idős korszakát). Kassák természetesen már holdtávolságnyira van az elképzelt, tipikussá tett Nyugat-verstől, pedig például a Mesteremberek 1915-ből való. Az esztétikai változás, a költészetfogalom átalakulása, dehogyis állt meg a korai Nyugat-tal; rohamlépésben haladt tovább. S a mai évtizedekben már gyökeresen eltért tőle.

A Költészet és bírálat kapcsán célszerű mindezt leírni, végiggondolni mintegy újra és újra hangsúlyozva, hogy Komlós Aladár gazdag és eleven életművében rengeteg igazságot mondott ki, rengeteg érték felismerésére nyitotta rá a szemünket. A Költészet és bírálat című kopendiumában a líraelmélet kezdve a táj és lélek összefüggésén át (és még sok minden mellett) a XX. századi esztétika korábbi kialakulásának folyamatáig. Ha ma az olvasó kevéssé veszi is észre, egy roppant változást követhetünk nyomon, mely új váltást követett. Ha ettől az új váltástól Komlós Aladár már idegenkedni látszott is. Ám műve nyomán a kivételes megbecsülés és tisztelgés mintegy tanítványi fokon tárul hát szemünkbe, mert ha kénytelen meg is írta irodalomtörténeti munkáit, a Költészet és bírálat című írásával Az új magyar líra kiegészítését és elmélyítését – gondoljunk csak bele kritikusi oeuvre-jébe – mégis megírta. S neki is, nekünk is ez volt a legfontosabb.

A Kassák parabola

Előadás 1957 novemberében a svábhegyi Jókai Klubban. A későbbi lényegesen részletesebb tanulmány első változata. A tanulmány kidolgozott, teljes terjedelemben 1958 szeptemberében jelent meg a Kortársban. A megjelenéssel egyidőben, a folyóiratban Héra Zoltán: Kassák „harmóniája” címen negatívan értékelte a tanulmányt s legfőképpen Kassák munkásságát minősítette károsnak, pártellenesnek. Kassák Héra cikkére haragosan méltatlankodva válaszolt nekem, lásd: Újholdak és régi mesterek – Lengyel Balázs leveleskönyve, 37. levél, 53. oldal.

*

Mindnyájan titkos regényhősök vagyunk, életünkkel kifejez valamit a sors, újra lejátssza egyik-másik bibliai vagy mitológiai ősparaboláját, vagy kivételesen csinál belőle egy vadonat új alap-történetet. Hiszen minden, ami emberrel megeshet, valahol példaképszerűen megesett már: Antigone az erkölcs nevében ellentmondott a hatalomnak, Sokratesszel felhajtatták a bürök-poharat, Jónás megfutott a prófétaság elől, és így tovább; a szembeszegülésnek és a gyáva meghunyászkodásnak, a tiszta szerelemnek és a csalásnak, az erkölcsi érinthetetlenségnek és a morális rothadásnak minden változatát igazán teljes plaszticitással tárják elénk – afféle szegények bibliájaként – a zsidó ős-parabolák, az ókori monda-frizek. És ha sorsunk, élethelyzetünk modernebb előképét keressük: maga az egész irodalom, nemcsak a mitológia, minden igazi alkotás, egy-egy ilyen parabola kísérlet, ahogy profán szemmel nézve maga a biblia is egy irodalmi antológia: az istenes történetek gyűjteménye.

Újraélők és megíratlan regények hősei vagyunk s maga az író is az, habár más emberek életébe, hősei történetébe rejti bele a maga sors-mondanivalóit. Hogy János Vitéz legyen a parabola hőse és ne Petőfi Sándor, Julien Sorel és ne Stendhal. De közbelép a sors, eljön a segesvári csata és megszületik Petőfi a költő-példakép, meghal Henry Beyl és divatozik a Beylizmus, épp úgy, ahogy a börtön és a korai halál után, századunk elején, szétröppen a világba az Oszkár Wildeizmus. Elég egy-két sorscsapás és az író, hőseit félretolva maga is hőssé lesz.

Az lesz különösen, ha költő, aki nem a figuráin, hanem a maga legközvetlenebb kifejezésén dolgozik, versről versre egyénisége javát vetve latba, mígnem a mű (a belső történések sorozata) és a kívülről is látható élet találkozik és elkészül a parabola. Mekkora igazságtalanság, hogy nem elég verseket írni, hogy kell ez a parabola, nemcsak a hírverésért, plakátnak a világ szeme elé, hanem mert a költői termés szesze, aromája általa érik össze, vagy pontosabban: a versekben öntudatlanul áramló sorsérzés így válik igazolt egésszé. Olyasféleképpen, ahogy a Szeptember végén teljességéhez kell a közeli halál. Radnóti végső versében a tarkólövés. Van ebben elfogadhatatlan, felháborító, hogy egyfelől rendszerint ilyen drága ára van a költői hitelességnek, másfelől, hogy szinte törvényszerűen szenvedés, tragédia nyitja meg a mű előtt a világ elismerésének a kapuját; hogy a könyvek jósorsa a költők balsorsán alapul. De van benne felemelő is, hogy legalább a költő szenvedése valahol az időben, egy távoli igazságtevés során biztosan elnyeri a világ részvétét; s az ő múltakból kijajduló embersége vigasztalni tudja az éppen megtaposott emberséget.

A huszadik századi magyar prózairodalomnak van négy vagy öt kimagasló nagy alkotása. Egyik közülük Kassák Lajos önéletrajzi regénye, az Egy ember élete. Furcsa dolog egy kétségtelenül maradandó remekművet azért idézni, mert részletesen elmondja egy költő ifjúságát. De mégis jogos így idézni, mert az ilyen önéletrajz nem olyan tiszta alkotás, ahogyan egy regény regény, nem a művészi megformálás, a teremtő akarat újszülöttje, hanem az élet és az író közös alkotása. Ahogy Kassák az előszavában kifejezi: „most nem művészetet csinálok… csak egy megteremtett lénynek, magamnak a múltját akarom visszaidézni.” Vagyis, hogy benne van a parabola csírája, a Kassák-parabola nagyja.

A sors is megcsinálja a maga szürrealista játékait.

Nagykockás pepita nadrágba bújtat egy pelyhedző állú lakatoslegényt, lakkcipőt húz a lábára, magas szalmakalapot nyom a fejébe s pénz nélkül kis batyuval a hóna alatt felülteti Érsekújvárott a pesti vonatra, hogy aztán belőle legyen a modern magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, a modernség, a realizmuson túli irányzatok kardos apostola.

Szimbolikus indulás mindenesetre. Tán 1910-et írunk, amikor Kassák Lajos kegyelemből kapott vasárnapi gyógyszerész ruhában, kilopakodott a pesti pályaudvarról. Iskoláit 10 éves korában abbahagyta, mert inas akart lenni, nem úr, most felszabadult legény már. És olyan érintetlen az irodalomtól, mint a szűz az anyja méhében.

Hogy lesz valakiből író, nagy művész vagy bármiféle kiváló ember – ez mindig a legnyugtalanítóbb kérdések egyike, mert a kíváncsiskodó, az utód, a sors természetét tapogatja benne, a maga számára vonja le a levonható tanulságokat.

De még nyugtalanítóbb, hogy születik az irodalomban az új stílus, hogy születik az új művészet. Rejtélyes dolog, de azért a titok burkát mégis fel lehet nyitni, ki lehet magját tapogatni, legalább annyira, amennyire az emberi dolgok megközelíthetők. Egy-egy ember Párizsban, Berlinben vagy Budapesten önmagát keresi, szavakból próbálja kirakosgatni azt a belső világot, amelyet a modern nagyváros, a harcokkal teli élet, esetleg a tudatos osztályharc, a rámért sors, a lélek és a jellem törvényei benne folytonosan alakítanak. Igaz és pontos szavakat keres felajzottságában. S ráébred, hogy az eddigi művészi formák nem elégítik ki, tartalmait meghamisítják, törekvéseinek nem felelnek meg maradéktalanul. Az alkalmazkodó tehetség ilyenkor illeszkedni próbál, magát alakítja a megszokotthoz, mert az újítás jellem kérdése. Ragaszkodás a belső látomáshoz, konok és makacs erőfeszítés, amely a belső parancsnak jobban hisz, mint az ismert ízlésformáknak. Bartók makacssága ma már legendás. Mindenki ismeri füttyel és tapssal kísért koncertjei történetét. Kassák makacs kitartása a Bartókéval rokon új költészet mellett lassanként épp ilyen legenda.

De lépjünk csak előre egyelőre általánosságban. Az emberi tenyészet folytonos, de korok és stílusok változnak; s az új nemzedékekre örökségként rászáll a régiek objektív valóságából legkevésbé pusztuló: a művészetük, megvalósult harmónia igényük. Ezen az örökségen, a régiek megvalósult formaharmóniáján növünk fel – hiába tudjuk, hogy koronként változik – mert azt látjuk képben, szoborban, épületben, bútorban és plakátban – pedig közben velünk is változik a világ. Új tartalmak, új életérzések sarjadnak ki bennünk s hű kifejezésükre megszületik egy-egy kivételes művészben az új stílus igénye. Lázadás ez, szembefordulás a nevelésben kapott hagyományos ízléssel, nem a megbotránkoztatásért, a feltűnésért, hanem az őszinteségért. A magyar lírában századunkban már volt egy ilyen nagy szembefordulás: a Nyugat költőié. Ő előttük a vers konkrét, szinte prózában is elmondható tartalmak edénye. A XIX. század egyik legsejtelmesebb verse A vén cigány is mennyire tárgyszerűbb, életérzése mennyivel könnyebben lefordítható, áttehető a Vér és aranyhoz, A disznófejű nagyúrhoz, vagy akár a Mint aki a sínek közé esetthez képest. A vers a nyugatosok kezében, mint az emberi megismerés egyik eszköze, olyan lelki területek felé fordult, amelyek líránkban még nem voltak feltérképezve. Persze a líra ilyesfajta átalakulása világjelenség. A franciák például jóval előttünk átestek rajta s eljutottak Victor Hugo tematikus páthoszától Gerard de Nerval melanchóliájának „fekete napjáig”, Verlaine lebegő hangulat-lírájáig, Baudelaire gyötrött erkölcsi lélekismeretéig.

Kassák Lajos új fordulatot hozott költészetünkben. Utólag hajlamosak vagyunk némi törvényszerűséget felfedezni abban, hogy proletársorsból kiemelkedő, nyomortól, fizikai munkától edzett, az életet alulról néző, de mindenre kíváncsi, kemény lélek az, aki egyedül képes volt a hagyományos ízlést áttörve líránkat újra alakítani. Két dolog mindenesetre kellett hozzá: az élet, a való élet nyersességeinek közvetlen ismerete – s vele szemben nem félrehúzódó, hanem valami konstruktív, világ alakító vágy. Hogy milyen elevenen dolgozott mind a kettő Kassák Lajosban, arra szeretnék két jelentéktelennek látszó példát idézni. Az Egy ember életében a negyedik kötetben leírja, hogy egyszer egy keserves estén elment Bodrogival, a Nótaköltővel mulatni. Erősen ittak mind a ketten. Egyszerre csak Bodrogi pödörgetni kezdte a bajuszát s már énekelt is olyan állásban és olyan borízű hangon, mint valami nekikeseredett betyár.

– Csönd – ordítottam (idézem a regényből) – Nem így van, nem tudsz semmit! Így kell azt!

Az emberek, akik ott ültek az asztalok körül, pillanatokra fölfigyeltek ránk s most röhögtek, mint akik elértették a tréfát.

– Nem vicc ez, testvérek! Hanem fájdalom! Innen a szívemből való fájdalom… Ha nem hiszitek, hát kiteszem a szívemet az asztalra. Nem vagyok én költő, mint ez a sárgabajuszos itt mellettem. Én csak egy szegény ember vagyok. Éppen olyan szegény, mint ti. – Nincs csattanója a történetnek, de tanúsága azért van: a hamisan érzelgős sort: „Kezem, lábam fárad” egyből kigyomlálja, ha tetszik nyers tartalommal tölti meg az életismeret, a valóságon nevelkedett ízlés, amely részegen is elborzad minden irodalmiaskodástól.

S hogy milyen mélyen gyökeredzett a konstruktív világ alakító vágy, azt megint nem a kézenfekvő munkásmozgalmi példákon, hanem egy jelentéktelen apróságon hívjuk tetemre. Egy lány ül Kassák mellett a kávéházban. Így ír róla: „Szép lábai voltak, igazán szép lábai… Szerettem volna odahajolni, valami szépet mondani és a kezem érintésével megdicsérni ezeket a lábakat… Aztán megfogni a lány két vállát, erősen megfogni és megcsókolni a száját. Erősen megcsókolni. Úgy éreztem valami vad kívánsággal össze tudnám törni ezt a lányt s aztán szelíd jósággal újrateremteni.”

Összetörni s újrateremteni! Ahogy Kassák fiatalabbkori verseiben az egész világgal csinálja. Figyeljük csak:

Hányféle hangulat s hangulat-törmelék ötvöződik össze a versben? Talán öt vagy hat, lehet, annál is több. Kezdődik a gyönyörű és csábító képpel a liliomot égető lányokkal és a bennük zengő hangszerekkel, s némi bizakodásra futja, míg a gyerek feje be nem kerül a nikkelfogóba, de ott már bizony sejteni lehet, hogy az élet nem öröm, mégis együtt ül a család, íme ez lesz a szerelemből, de most, ha még kívül is estünk a lőtávolon, érezzük halottainkat s végül ha a húsunk egymáshoz is ér a magány feloldhatatlan. Ennyi prózában. Összetört világ, látszatra idegen elemek s mégis mennyire összeszerkesztett, hiszen a szerelemtől jutunk el, családon, halottakon át, a szerelem hiábavalóságáig.

Máshelyt, ugyanebben a versciklusban így ír:

Nagyon is áttetsző ebben a versben: csakugyan széttöri s összeadja. Egyszerre több hangulat elemből indul el, hogy végül előálljon, váratlan villanással a végső hangulat. Vagy szívesebben mondanám: összeálljon a való világ és a káprázat elemeiből az a lelki táj, amelyet meg akart festeni.

Mert valahogyan a Kassák versek mind lelki tájak, amelyet a valóság elemeiből szerkesztett meg a költő, de azért mégis szorosabban kapcsolódnak a belső világhoz, mint a látható külsőhöz. Azért is kell összetörni hozzá a világ elemeit, elszabadítani nehézkedésüktől, mozdíthatatlan helyükről, hogy a kő, amit a költő elhajít ne térjen vissza, a madár ne akarjon elszállni, vagyis, hogy a belső, hangulati fény-árny játéknak, belső kompozíciónak megfelelő elemei lehessenek. A Kassák vers, kivált a ciklusban foglalt, korai Kassák vers, ennek a belső árnyjátéknak egy-egy filmkockája, – ezért is annyira rokonok, egy anyagból valók mind – s a teljes film, amit együtt levetítenek csakugyan egy ember belső élete mozdulásról mozdulásra. Más költőnél szokatlan ez a filmszerű egység, általában élesebben választják el egymástól verseiket s művükből külön külön vers-arcok tekintenek ránk, s legföljebb tematikus ciklus egységekben közlik őket, mint például Ady a pénz verseket a Vér és aranyban, a szerelmeiket az Új versekben. De Kassák nem tematikus költő, még kevésbé tárgyi és konkrét, mint a Nyugat költői, nála egy ilyen jellegzetesen XIX. századi helyzetjelentés, hogy: „Befordultam a kocsmába, / rágyújtottam a pipára” – amit népies költőink oly szívesen melegítenek fel, mondom, ez elképzelhetetlen nála. Nem, más itt a vers funkciója.

Más a vers funkciója – de kor és idő változván –, épp úgy totális funkció. Azt szoktuk ugyanis mondani – ha ugyan bízunk valamit is az esztétikában –, hogy a nagy költő teljes világképet ad. Ahogy a maga korában, a maga helyzetében teljes világképet rajzolt Petőfi, Ady vagy Babits. Az érzékekkel megélhető, az intellektussal bejárható, korunk valósága és filozófiája, mind elevenen élt költészetükben. Igen, csakhogy ahogy azóta a külső emberi világ egyre tágult, a maga túlzsúfolt konkrétságában egyre bejárhatatlanabb lett – mit alakult az emberiség tudata egy század alatt! –, úgy szegeződött a költők szeme egyre inkább a külső dolgokról arra a belső lapra, amelyre mintegy a jelenségek rávetődnek. Persze jelenthet ez a befeléfordulás elhatárolódást és leszűkülést is. Figyelheti valaki a maga lassú öregedésének fokozatos tragédiáját, szerelmi csalódásának melancholikus utórezgéseit, a sérült lélek nem gyógyuló sebeit – mindebből lehet kiváló költészet –, de Kassák nem leszűkítésből, ellenkezőleg az élet teljes „leírására” választja ezt a belső lapot. Benne épp úgy megvan, mint Babitsban a „szájjal, szemmel, füllel, orral felfalni az egész világot”-vágy, neki a szabad képzeletkapcsolásos, merészen vágó és merészen kibontó belső táj azért kell, hogy éppen a maga teljességében fejezze ki a kort s hogy versébe beleférjen minden intellektuális spekuláció, világnézet és tiszta líra. Hogy pillanatról pillanatra váltva, keverve érzést, gondolatot – úgy, ahogy tulajdonképpen tudatunkban is keveredik –, úgy írhasson egy versen belül: „A ma emberét a konstrukció megismerése és az elemek legyőzésére való törekvés jellemzi. Fizika és metafizika. Centrális és decentrális. Egoizmus és kollektivizmus. – A világ mai képén rossz naturalista festők dolgoznak. Végre is meg kell fejni a teheneket, szét kell hasogatni a nagy történelmi vásznakat és ki kell jelenteni, hogy mi is itt vagyunk. Ember. Konstruktőr. Egyensúly. Élettisztaság, ahol felszakadnak a mi álmatlan éjszakáink. Költők felfogják az idők láthatatlan jeleit. Ha nem virágoznának benne lángok, amik feléd kiáltanak, már régen meghaltam volna. De a szív tűzből van és idegen ajtókon kopog.”

Csak töredékesen idéztem, de így is az idézeten belül hányféle elem van! Intellektuális és érzékletes (a világ képén rossz festők dolgoznak) meg az a rafináltan naiv: Végre is meg kell fejni a teheneket. Bármilyen történelemformáló igényét mondja ki. S két-három lenyugtató, művi fogalom után, máris a magas líra: Élettisztaság, ahol felszakadnak a mi álmatlan éjszakáink, egészen addig, hogy a szív idegen ajtókon kopog. Ellentétes, idegen elemek micsoda pompás egységben.

Szerkesztés, ellentétes elemek, groteszk kisképűség és páthosz, disszonanciák: – modern művészetünk milyen jellegzetes elemei. Dehát – kérdezheti valaki – mire jó ez? S mire jó egyáltalában a szabadvers? Miért nem írnak egy hangulattömbből való verseket a mai költők? Kassák Lajos maga nálam sokkal illetékesebben tudna nekik válaszolni, én most csak egy lélektani példával szeretném megtoldani a már elmondottakat. Képzeljük magunkat bele Berzsenyi életébe Niklán. Kis falu, kúria a falu felett, vagy talán benne a faluban, sáros-poros utak, nagy-nagy falusi magány. Ebben az életformában csakugyan a természet játéka, az idő lassú változása a legnagyobb esemény. A világ valahogy köddé válik s csak nagynéha bukkan ki egy-egy jelenség a ködből, ha híreket hoz egy-egy látogató. Tessék csak jól belegondolni ebbe az életritmusba s elképzelni eseményeit. Meddig él, meddig uralkodik az ember lelkén itt egy hangulat. Hányszor éri évente olyan ütés itt az idegzetet, mely bennünket – feltéve ha érző és érzékeny emberek vagyunk – felborít napjában háromszor. A költészet s így a magyar nemesi költészet is egy életforma lecsapódása. A félrevonult vidéki élet – ha nem is a belső mélységet, az a költőn múlik – de megszabja a költészet határait, befolyásolja témakörét, téma kibontás-módját. Miért hisszük, hogy életünknek, mely végletes érzelmi rándulások és agyunkat csigázó intellektuális problémák között hányódik, maradéktalanul kifejezője lehet a régi fajta vers? Kár, hogy az orvostudomány nem tudja objektív számokban kifejezni, hogy használódnak korunkban idegsejtjeink s hogy használódtak őseinké 100–150 évvel ezelőtt.

Az embernek hűnek kell lenni önmagához s a művésznek kiváltképp. Ha valakiben él a dolgok olyan ismerete, a társadalmi törvényszerűségek, igazságtalanságok olyan tapasztalata, olyan higanymozgású érzelmi élet és olyan világot rendezni akaró vágy, mint amilyen elevenen él Kassák Lajosban, akkor szinte ugyanazzal az ösztönös mozdulattal, amellyel kijavította Bodrogit, a nótaköltőt, ki kellett javítani valamit irodalmunkban. Az őszinteség, a valóság beáramlásának gátjait kellett lerombolnia, ami a Nyugat nagyjai után ittmaradt s ami életükben időről időre őket is feszélyezte. A világot kellett széttörnie és verse új szövetében egybeillesztenie, hogy költészetében mind az a változatos kavargás helyet kapjon, ami életünkre jellemző. Az újítás, hadd ismételjük, jellem kérdése. Nos, a Kassák paraboláról lévén szó, hadd idézzek az Egy ember életéből néhány passzust. „Mindig az embert kerestem és bizonyos, hogy magamban is önmagam tiszta embersége érdekel legjobban. Gyötrődő és akaratos természet vagyok, mintha semmi összemosó szín nem lenne bennem a végletek között. Ha feldühödöm magamra, – csak önmagamra tudok komolyan és kitartással haragudni – nem meghalni szeretnék, össze szeretném törni magam a saját két öklöm alatt.” Vagy más helyt: „Akik fiatal korukban könyveket, dogmákat és üdvösséget ígérő frázisokat ettek magukba, azoknak sokkal könnyebb lehet a helyzetük. Nekem mindent most és a magam eszközeivel kell kibontanom a burkából. Néha szomorúság vész rajtam erőt. Néha attól tartok nem lesz elég időm ahhoz, hogy elérkezzem magamhoz, ahogy a szerencsés vándor egyszer szerencsésen hazaérkezik.” „A költők mindig olyan nagy elragadtatással írnak a dolgokról, én csak egyszerűen azt mondom: ez így van, az meg úgy van s ezek a megállapítások engem teljesen kielégítenek. Lehet-e költő olyan józan ember, mint amilyen én vagyok?” Végezetül még néhány önelemző mondatot: „Alapjában véve nem voltam szenvedélyes természet, ösztönösen mindig a tiszta egyensúly-állapotot kívántam s amit tettem nem elragadtatásból, csak természetesen tettem. Nem a fölingerelt idegeim ragadtak magukkal, egész súlyommal indultam el, vagy álltam oda valahová. Sosem éreztem, hogy halálosan megkívántam valamit, de sosem mondtam le semmiről, még akkor sem, ha annak a megszerzése esetleges veszedelmekkel járt is a részemre. A belenyugvó tétlenség bizonyosan megölt volna, formáló akaratom hozzányúlt a dolgokhoz és megformálta azokat, hogy teljesek legyenek és engem kielégítsenek.”

A jellem: hűség, hitelesség. De ha valaki versében felbontja a világot, merész képzetkapcsolásokon ugrik előre, hogy lehet hiteles? Nem kap-e itt túl nagy teret az esetlegesség? Hogy mennyire nem, egy példával szeretnék bizonyítani. A próza, az életrajz mégis csak egyszerű beszámolás. Kassák prózával szeretném bizonyítani a Kassák vers hitelességét. Hallgassanak csak meg előbb az önéletrajzból, az Egy ember életéből, utána A ló meghal a madarak kirepülnek „szürrealista” versből egy-egy rövid párhuzamos részletet. Lírailag más, mégis döbbenetesen azonos a kettő.

Végezetül még egy témát szeretnék érinteni: Kassák hatását irodalmunkra. Ha irodalomtörténészeink különös feledékenységgel nem is foglalkoztak ezzel az utolsó tíz évben, vaskos, és igen jól dokumentálható tanulmányokat lehetne írni arról, hogy hatott a fiatal József Attilára, Illyésre, Radnótira, a Meztelenül kötet Kosztolányijára – hogy csak költészetünk fényes csillagjait említsem. De tulajdonképpen nem is az érdekes, hogy ki mennyire került a hatása alá, mennyi Kassák verset írt, vagy próbált írni. Nagyobb, jelentősebb, hogy új utat nyitva, és emberi, erkölcsi példát adva talpára segítette, a saját útjukon járni tanította a tehetségeket. József Attila például általa került ki Juhász Gyula elvont szépségimádata alól, amikor fiatalon Kassák vers-ciklusokat írt, de nagyobb dolog, hogy érezhetően önnön útjához kapott bátorítást a kassáki élet és vers szemléletben.

S ez a hatás ma is, eleven költészetünkben is él. Líránk ma kettéválik hagyományos versírókra és a maguk útján haladó kísérletező költőkre, akik az úttörés eredményeinek alkalmazásával, ha nem is rímtelen versben, de új szövésű, merész gondolati és érzelmi ugrásokkal tele versben fejlesztik tovább a modern költészetet. Több kiváló, jelentős tehetség neve kívánkoznék ide, hadd említsek meg csak egyet: Weöres Sándorét.

Összegezésül, íme a Kassák parabola, úgy ahogy kibomlik az Egy ember életéből. 1910-ben megérkezett Budapestre egy lakatoslegény. Meg akarta ismerni a világot és meg akarta változtatni. Harcolt érte sztrájk szervezéssel, szóval, könyvvel, sok-sok könyvvel, mert nem agitátor volt, hanem művész. A világ sokat változott közben s ő a harcok között önmagához, belső világához hűséggel, egy kicsit megváltoztatta a magyar irodalmat. Új formán szőtte a magyar vers szövetét, új vers-dikciót teremtett, nem képpel és hasonlattal újított, mint a régi újítók. Klasszikus, kiegyensúlyozott cselekvő alkat volt, aki két lábán járva a földön érezte a kozmoszt s átérezte embertársai panaszát. Erről írt, a panaszról a legtöbbet és az emberséges jövendőről. De hadd szóljon befejezésül Kassák maga:

Az elnémulhatatlan és múlhatatlan dal énekese előtt hajtsuk meg hálánk és tiszteletünk zászlaját.

Három költő vázlata 1957-ből

A nagyközönség évekig inkább csak fordítások alatt találkozott Weöres, Jékely, Rónay nevével; verseiket, versesköteteiket hiába kerestük, – másokat, másfajta műveket vett szárnyára a hír, tett híressé vagy hírhedtté. Most megjelent köteteik hosszú, többnyire aszályos évek termésének betakarítása. Költészetük a magyar költészet eleven része, amely – kő alatt a fű – kénytelen asztalfiókokban senyvedt.

Weöres Sándor közel tíz éves némaság után A hallgatás tornya című könyvében harminc év terméséből ad gazdag válogatást. Klasszikushoz méltó négyszáz oldalas nagy kötet. Olyasfajta gyönyörűség belefelejtkezni, követni járható útjait, elveszni útvesztőiben, mint amilyen gyönyörűség volt valaha rég az összes Babits, az összes Kosztolányi, vagy az összes József Attila. Ne ütközzék meg az olvasó a nagy nevek citálásán. Ne ütközzék meg: – az irodalom úgyis tudja, ha az olvasókhoz még nem is ért el – Weöres Sándor nagy költő. Persze, művét csak bizonyos ellenállás leküzdésével szeretheti meg a szélesebb olvasóközönség, mint ahogy Ady, József Attila példáján tudjuk, csak ezen az áron lehet megszeretni egy úttörő, ízlésformáló költő művét. De Weöres Sándor esetében a régi ízlés szokásos ellenállásán túl másról is, többről is van szó. Ő higany-nyugtalanságú kísérletező – ebben is rokon századunk modern költőivel – s miközben új költészetet teremt, kipróbálja a költészet végső határait, mennyire csak zene a vers, mennyire csak lebegő sejtelem. A gyanútlan olvasó első látásra nyilván megütközik, ha a kötetben rábukkan hírhedtté vált ritmuspróbáira, egysoros verseire, groteszk játékaira vagy azokra a verskísérletekre, amelyekkel a versbe fogható világ határait a legszélső sejdíthetőig kitolni igyekszik. De ha nem riad el, meg fogja találni mellettük a kísérletek eredményeit is, a mindenki számára érthető és fogható gyönyörű verseket, amelyekbe mint bójába fogódzva, elindulhat a költői kísérletek nyomába, s nyilván közelebb fog érkezni azokhoz is. S ha esetleg másfajta, túlságosan is reális témákhoz szokott ízlésének kezdetben idegen is lesz Weöres Sándor elvontabb tematikája, mely az élet nem individualista és nem materialista, hanem jellegzetes spiritualista szemléletéből fakad, – ha idegen is lesz a keleti és a klasszikus mítoszok gyakori felbukkanása, mégis meg fogja ragadni a vers-elemek vérbő realitása, a csodálatos nyelvi képzelet s az az orgonai (mindenre hangot találó) zengés, amelyre költőink közül egyedül Weöres Sándor képes. S hogy művekben szóljunk: A Valse tristetől, a Kodály megzenésítette Öregektől, a Bab el Mandeb-enen és a Rongyszőnyegen, meg a gyerekversekként közismertté vált Magyar etűdökön át el fog jutni bizonyára Weöres Sándor bonyolultabb verseiig, Az elveszett napernyőig, a Medeiaig, A föld meggyalázásáig, a Mária mennybemeneteléig. (Hogy a nagy verseket csak az utolsó évek terméséből idézzük.) És ha számára ez olyan bonyolult szimbólumokkal terhes költői magasság, amely ma még nem fogható, akkor is gazdag kárpótlást kap, ha beleveti magát a kisebb versek színpompás, dzsungeli erdejébe.

Jékely Zoltán Tilalmas Kert című kötete szintén válogatott kötet s olyasfajta nagyszabású életmű-betakarítás, mint a Weöres Sándoré. Egy egyensúlyosabb, konkrétabb ihletű, nagyívű költői pálya bontakozik ki benne. Jékely Zoltánt a múló idő ihleti, helyesebben az élet elmúlása készteti versről versre tiltakozásra. Erdélyi költő, s csakis ott, ahol az épületekben, templomokban és temetőkben olyan eleven még a múlt, a hajdani emberek élete, s olyan szorongató volt a sors (nem is a történeti emlékekben szegény Alföldön) alakulhatott ki lelki világa, amely a temetővel, a múlt kísértetjárásával van tele. Ifjúkori halál-félelem – ez volt induló költőként főfő témája, ez ihlette olyan sugallatos erejű, balladai hangulatú nagy versekre, mint a Kalotaszegi elégia, a Pisztráng balett, a Marosszentimrei templomban, vagy a Csillagtoronyban. Az elmúlás érzés – az ifjúkori nagy lírai korszak után – persze később is legfőbb ihletője maradt, ha közben Jékely Zoltán hangot is váltott és érthetően új témákat is talált. De útkereső kísérlettel közben, mely a Tilalmas Kert derekát képezi s hol erős leíró versekre és sanzon-szerű dalok gazdag csokrára bukkan az olvasó, melyeknek Jékely költészetünkben szinte egyetlen mestere, mondom, ezek közben is vissza-visszatér a régi hang, mígnem a kötet vége felé, hol az ötvenes évek termése gyűlik egybe, az ifjúkori szorongás nagy apokaliptikus látomásokba érik be. A Múzeumlátogatás, a Kirándulás a Húsvét-szigetekre, a Madár apokalipszis és a vörösmartyas zengésű Az utolsó szó keresése című versekből kitetszik, hogy alakul-mélyül a költő világ-érzékelése a tündéries, könnyes halálfélelemből egetvívó megrendüléssé; hogy érlel az ifjúkori remeklések után, ugyanaz az ihlet látomásos nagy verseket a költő férfikorában. Olyasfajta számvetéseket, csak sokkal keserűbb, sokkal dúltabb számvetéseket, mint amilyen Kosztolányi pályáján a Hajnali részegség vagy az Ének a semmiről, – s talán épp oly maradandókat.

Rónay György olyasféle romantikus költőnek indult, aki mint Schiller, gondolatai izzásával, heves intellektualitásával fűtötte versei pátoszát. A Te mondj el engem vallomás című fiatalkori kötete csupa eszmei magasizzás. A gondolat sisteregve tör utat magának – elsősorban nem érzelmi, hanem eszmei a feszültség. Nyár című most megjelent kötetében, amely 1938–56-ig foglalja össze tizennyolc év termését, egy költői átalakulást követhet nyomon az olvasó: a romantikus költő klasszicizálta magát. Persze a klasszicizálódás csak akkor tűnik elő, ha a nem időrendbe, hanem ízlésesen tárgyi, hangulati egységekbe fogott vers-csoportokat felbontjuk az időrend szerint. De olvasás közben – e felbontás nélkül is – meg-megérezni a vershang lüktető váltásait. Az olyan romantikusnak nevezhető fiatalabbkori versek mellett, mint a gyöngyházfényben csillogó Szárcsák, a Rózsadombi elégia, Nyári zenekar, Hölderlin, Tavasz elé, az olvasó nyugodtabb, lassabb sodrú, a valóság és a próza elemeivel erősebben megrakott verseket talál. Persze tudatos változásról van itt szó. Rónay György meg is hirdeti Ars Poeticájában az érzékletes valóság, az aranyjánosi realizmus igényét. De talán túlságosan korai volt költészetében a klasszicizálás, a szenvedély szerénységből való ki nem élése, az ember olykor sajnálja a romantikus hevület elapasztását, ha a dikció itt-ott túlságosan is kényelmes áramlására vagy az óhatatlanul beléje keveredett klasszikus-ismerős ízekre gondol. Persze azért ennek az „aranyjánosi” hangulatnak megvannak a maga szép eredményei, nem is annyira kiemelkedő versekben, hanem az egész lehiggadt, tisztarajzú költészetben, amelyből ugyan ide idézhetnénk nem egy érzékletes, melegfényű tájrajzot, mint például a Dunavecsén vagy a Kiskunságon járók címűt, vagy a Mátrai kép egy-egy darabját és emlegethetnénk nem utolsó sorban a címadó vers, meg a Nyárutó vagy a Somló mértéktartó pátoszát. Mondom, szép, rangadó ez a betakarítás így is. Rónay György költészetének van költői realizmussal rajzolt földje, benne a buggyanó nyár édes jóíze s van – ami nélkül nem lehet meg a líra – tiszta, delejes égboltja.

A lélek idézése

Aki kinyitja Weöres Sándor kilencszáz oldalas, vaskos műfordítás gyűjteményét, bevezetésül egy négysoros versre bukkan. „Az, mégsem az: Festményekről színes fametszetek; – Sok hangszer, ének, egyetlen sipon; – Az, mégsem az: szélfújt árnyéka csak.” Szerény, figyelmeztető bejegyzés. Olyan szerény, hogy szinte a középkori kódex-másoló szövegtiszteletére és alázatára emlékeztet. Mindenesetre érdemes rajta elgondolkozni.

Az utolsó tíz-tizenöt évben, miközben műfordítás-irodalmunk régi törzse – éljünk egy XIX. századi hasonlattal – igen-szép, új virágzásba szökkent, megváltozott felfogásunk magáról a költői műfordításról. Egy régebbi és igen heves vitát észrevétlen eldöntött a gyakorlat. Az átköltésnek, a formai hűtlenségnek, az eredeti „kijavításának” vége; győzött, megmásíthatatlanul, a hűség, úgy is mondhatnám a műfordítói realizmus. Ismert tények ezek. Amikor a Nyugat költő-fordítói továbbfejlesztették a XIX. századi hagyományt, mely főként az olvasó pallérozására, a nemzeti csinosodás kedvéért fordított, a világirodalom tolmácsolását műhellyé alakították. Műhellyé olyképpen, hogy átmenetileg – különösen fiatalon – egyrészt saját fordulataikat, költői gyakorlatukat kísérletezték ki benne, másrészt, mintegy művük mellé „erkölcsi” támaszul, a saját esztétikai törekvéseiknek megfelelő világirodalmat plántálták át nyelvünkre. A Pávatollak, az Idegen költők, az Örök virágok egy-egy „mellékes” Babits, Kosztolányi és Tóth verskötet, amelynek nem egy költői megoldása filológiailag kimutathatóan beleépült az eredeti műbe, s amelynek válogatása vallomás a fordító-költő korabeli ízléséről, ízlés-törekvéséről. Műfordítás-irodalmunknak rendkívül termékeny, gazdag és hatásos, de mindenesetre szubjektív korszaka ez. Alapelve a beleélés bizonyos szabadsága és az az esztétikai követelmény, hogy a fordítás elsősorban jó magyar vers legyen. Eredménye, s fordító művén belül, a világirodalom néminemű uniformizálódása, a különböző korú és karakterű költők bizonyos összemosódása; – éppen a fordító-költő erős egyénisége következtében. Persze korántsem áll, hogy a Nyugat nagyjai mindig ilyen műhelytanulmányként, ilyen szubjektív módon fordítottak, a Shakespeare, Dante, Goethe, Sophokles tolmácsolások például semmiképpen sem tartoznak ide, de mellettük, az ő módjával alkalmazott beleélő módszerükön bátorságra kapva, felburjánzott a beleélésnek és az átköltéseknek nem egy olyan vadhajtása, amelyen többé kevésbé csak címke volt a világirodalmi név.

Az utóbbi évek fejlődése, műfordító irodalmunk új virágzása – mint említettük – ez után a szubjektivizmus után tett pontot. Mai költőink kezén a műfordítás önállóbb, egzaktabb műfaj lett, melyben a tudós művesség szabályai a döntők. Weöres Sándor most mégis azt írja műfordításai elé, hogy gyűjteménye „sok hangszer, ének, egyetlen sipon”. Vajon ez azt jelenti, hogy visszatért a nyugatosok módszerére? Vajon kötetében csakugyan egyetlen síp-szólam tolmácsolja a világirodalom zenekarát?

A „tudós” versfordításhoz két dolog kell. Egyrészt az eredetinek már-már Karinthy készségű átélése, másrészt a visszaadás formai képessége, széles stílus és hang-skála. Aki csak valamelyest is járatos Weöres Sándor költői művében, az tudja, milyen gazdag bőséggel rendelkezik mindkét talentummal. Szégyenkezve számolok be erről, hiszen olvasói és tisztelői előtt annyira ismert stiláris érzékenysége, bámulatos átélő és szuggesztív megidéző képessége. Kevés költészet van, amely egy zárt oeuvre-en belül ennyiféle hangot, stílust és variációt felölelne, mint az övé. Az egyéniség is valahol mélyebben rejtőzik benne – versei bármennyire is azonnal felismerhetők – mint Kosztolányiéban, vagy Tóth Árpádéban. Nos, semmiképpen sem műhely számára a fordítás, vagy legalábbis nem úgy műhely, mint mestereinél. Kötetében a világirodalom különböző hangjainak árnyalatos tagolódása szembeszökő. Háromezer év költészete, mert a Mahábháratától kezdve majd annyit ölel fel a kötet, úgy nyílik szét, mint egy legyező. S mint illik, csak vékony szál tartja egybe a külön elemeket s arra se könnyű rájönni, hogy mi ez a tartó szál, ahogy például Szabó Lőrincnél inkább tudni lehet. Mert Szabó Lőrinc a vers intellektuális vázát ragadja meg – ez az, ami az ő líra-legyezőjét egybefűzi – és gondolatáthúzásait, sajátos rímét ráaggatja a különböző korú és stílusú versekre. Weöres Sándor nála alkalmazkodóbb s csak aki jobban odafigyel, veszi észre vissza-visszatérő merész szókapcsolásait, összeolvasztásait, tömörítő megszemélyesítéseit; – ez az ő kapcsoló eleme, amely éppen hogy saját költészetének eredménye s nem arra való kísérlet. (Mellesleg Szabó Lőrincé is ilyen.) S végeredményben Weöres Sándor bengáli-tüzű költői kísérleteinek hol fejcsóváló, hol lelkes bámulói ezekben a műfordításokban olyasfajta eredményekben gyönyörködhetnek, olyan elkápráztató nyelvi találatok tűzijátékát élvezhetik, amelyeket a költő saját költészetéből csent el.

Nem, csak a fogalom másik értelmében és ott is csak bizonyos részben van a Lélek idézésének műhely jellege. A roppant terjedelmű, gazdag világirodalmi válogatásban van két-három terület – a kötet csúcsai –, amelyen átérezni az ős-keresést vagy azt a bizonyos világirodalmi „erkölcsi” támaszt. A kínai és indiai részre gondolok elsősorban és sejthetően a modern franciákra. Mindegyik rész egy-egy újdonságot jelentő önálló kis kötet lehetne. Kis kötet? A keleti költészetet harmadfélszáz oldal tolmácsolja olyan gazdag válogatásban s nem is említve, hogy olyan színvonalon, ahogy ez nyelvünkön nem szólalt meg soha. A horatiusi ódáknál bonyolultabb ritmusú rímes keleti vers olyan természetes és buja pompával nyílik ki benne az átültetésben, hogy a műfordítói bravúr és az egzotikum megízleltetése a XII. századi Dsajadéva költészetéből például ide kívánkozik:

De míg a kínai költészet szemlélődő bölcsességéből, a miénknél árnyalatosabb és kevésbé impulzív érzelmi világából szívet-lelket gyógyító üdülés meríteni, s ahogy üdülés gyönyörködni India költészetének káprázatos és buja varázsában, úgy legföljebb csak hasznos és tanulságos a modern franciák megismerése. Mert Reverdy, Michaux és az ismert szürrealisták verseiből átültetett s kicsit extrémen válogatott költészet fellazult, s ugyanakkor elvont versépítése számunkra inkább csak érdekes, mint meggyőző.

De ha már a műhely-területek ürügyén félig-meddig kalauzává szegődtünk a Lélek idézésének, hadd folytassuk a kötet bemutatását. Mert ha le is nyűgözi az olvasót a fordító varázsa, egy ilyen nagy kötet mégis maga a dzsungel. Nehéz benne meglelni a csoda-fákat, kikerülni az itt-ott egyhangú szavannát, fellelni a sűrűségben a nagy-költészet egzotikus madarait. Mert a keleti költészet gazdag és szinte utolérhetetlen tolmácsolásán túl a líra egészen más tájain, bőven akadnak még kiemelkedő nagy fordítás-teljesítmények. Hadd említsük a középkori német költészetet, a francia népdal-fordításokat, az oroszok közül Puskin, Lermontov, Sevcsenko és Jeszenyin műveit és a modern nyugati irodalomból a Garcia Lorca és Eliot tolmácsolásokat. (Kár, hogy Eliot Puszta országa mellől hiányoznak a költő jegyzetei, mert így a kommentárt kívánó világhírű költemény a beavatatlan olvasó számára alig érthető.)

Mennyi költő s hányféle hang! S ha vannak is aránytalanságok a kötetben (például, hogy Rilke egy verssel szerepel, s hogy a húsz sor Chaucer nem hat ilyen rövid kivágásban), mekkora gazdagodása irodalmunknak ez az összefoglalás. S ha a végére érve visszagondolunk Weöres Sándor bevezető versére, újra csak a szerénysége, ami lenyűgöz. A klasszikusok szerénysége ez, ahogy maga a Lélek idézése műfordítás-irodalmunknak máris klasszikusa.

Négyen 1956-ban

Ott álltam Mészöly Miklóssal 1956. november 1-jén vagy 2-án a műteremlakásuk nagy nyitott ablakában, és együtt figyeltük az utcát. Alattunk, odalent a Városmajor utcában lőttek.

Felkelő nemzetőrök lőtték a szemközti alacsony ház ajtaját, hogy a zárat, a kaput szétlőjjék. Ávós-ház volt, tudtuk. (Később számos titkos felvétel került elő a házból Mészölyről és barátairól.)

Nem szeretem, ha lőnek.

Különösen nem, ha rám. Vannak erről élményeim, háborúból hozottak, és 56-osok.

A háborús előzmény – hogy a legszelídebbet válasszam, – többek között ennyi: 1944 szeptemberében eldöntöttük Nemes Nagy Ágnessel, hogy befejezem a katonáskodásomat. Még délelőtt kibicikliztem közvetlenül a határra kitelepített alakulatomhoz, melynek parancsnokhelyettese voltam, este pedig találkozunk a faluban a vonatnál. Irány: Budapest, hamis papírok, bujkálás stb. Még a Horthy-féle kiugrási kísérlet előtt voltunk, Szálasi előtt.

Csakhogy amint ott magamban bicikliztem a határral párhuzamosan a vasúti töltés mentén, túloldalról egy géppisztolysorozat fütyült el a fejem mellett. Ledobtam magam a gépről, a vasúti töltéshez lapultam. De amikor meghajolva a biciklit óvatosan odébb toltam és ismét felszálltam rá: újabb sorozat.

Nem mondhatom, hogy rajongtam érte. A magyar katonai ruháért lövést kapni az utolsó katonai napomon, még a megszokott balsorstól is visszás.

Ennek még semmi köze Mészöly Miklóshoz.

Annak már viszont van, hogy 1956. október 30-án elindultunk együtt Miklóssal, Alaine-nel, Ágnessel és Jékely Zoltánnal, hogy begyalogoljunk az írószövetségbe. (Közlekedés nem volt.) A Moszkva téren, a felette átívelő Várfok utcában tömeg, majd az utca végén kis barrikád. Afféle utcai padokból összetákolt dolog. Nevetséges.

Amint az utcát elálló sokadalomhoz értünk, közeledik feléje egy mentőautó. Ketten-hárman is, fiatalok, elébe ugranak, és integetnek neki, hogy álljon meg. S akkor a mentőautóból egy géppisztolysorozat, rájuk és ránk, akik lentebb álltunk, szélén a tömegnek.

Mészöly is, magam is ledobtuk magunkat a füves rézsűre. Az asszonyok és Jékely állva maradtak. Alaine-t lerántotta Miklós, én Ágnest. Jékely Zoli tétován álldogált. A géppisztoly tovább kelepelt.

– Feküdj! – ordítottuk.

Erre esetlenül leguggolt. Nem volt háborús gyakorlata.

A mentőautó rákapcsolt, a szétspriccelt tömegen, a sebesülteken át, lefutott a dombról. A barrikádon azonban felborult.

Jékely felegyenesedett, s azt mondta: – No, ebből elég. Elmegyek haza.

Mészöly már nem volt köztünk. Mint egy vadászeb, még négykézláb kivágott, majd kiegyenesedve futott a vágányok között, a téren, az autóból kikászálódott, menekülő ávósok után.

Nekik géppisztolyuk volt. Neki csak az indulata. Az se semmi.

A további előzményeket legszívesebben elhagynám. Úgysem hiszi el senki. Mert hogy valakinek bizonyos előérzetei legyenek a jövő veszedelmeiről? Ugyan kérem!

Azt mondja aznap estefelé Alaine – együtt voltunk akkor a mi Kékgolyó utcai lakásunkban –, hogy ma még valami baj történik velünk, nem nagy baj, de baj. S így lett. Úgy tíz óra felé tankágyúval kilőtték a lakásunkat. Az egyik ágyúlövés a dívány alatt törte át a falat, a dívány alatt, amelyen négyen kuporogtunk a házon kopogó gépfegyverzáporban. A másik az ablakkeretben robbant a fejünk felett. Ha csak két centivel arrébb jön és a szobában robban, egyikünk sem élne.

De így, csoda mód („baj lesz, de nem nagy baj”) a hajunk szála sem görbült meg a ránk repült malter és üvegcseréptől. Az ágyúzás, gépfegyverezés pedig folytatódott. (Kijavított nyomainak fehér foltjai ma is látszanak a ház kőburkolatán.)

Mondom, nem szeretem, ha rám lőnek. De Mészöly más. Másképpen van ezzel.

Bár itt, a műteremlakásuk ablakában álldogálva, nem felénk irányult a puskacső, sem az ágyú, mint az előző este. Mégis szívesebben mentem volna az ablaktól, de ő nem hagyott. Odacövekelt mellé a megszégyenítő bátorsága.

Odalent dördülések, sorozatok.

Miklós előre hajol. – Ellógtak ezek az ávósok hátul, a Városmajor felé. Hiába – dörmögi.

Aztán egy kis szünet után: – Micsoda jó két halálordítás volt a majorban. Hallottad?

Nem hallottam semmit. Sem halálordítást, sem halálhörgést.

Csak annyit fogtam fel, hogy ő más. Amit persze tudtam. Írásait olvasva nem volt kunszt tudni. Csakhogy itt és most ez az irodalmilag dokumentált másság foghatóvá vált; a lukácsisták úgy mondanák: „konkretizálódott”.

Mindig is sejtettem, a prózához, miként a lírához (talán az esszéhez is) az egyéniség teljes bevetése kell. Az egyéniségé, amely többet észlel, másként gondolkozik. Érzékelése tágasabb, indulatmenete szabadabb, gondolatfűzése merészebb. Szuverén. Ilyesféle ars poetica irányítja – mint ahogyan mondja is Mészöly: „Használjuk ki helyzetünk hátrányait”.

Hát ő alaposan kihasználta prózánkban keresztutat jelölő, duzzadva feszülő gazdag életművével. Valami olyannal, ami az olvasót folyamatosan megüti. Észleletei sajátosságaival (lásd a halálüvöltést, vagy a műben: például a Pontos történetek útközben-t), a színvonalat önkínzón egyre magasabbra emelő, magát csigázó igényességével (Az atléta halála), képtelen szuggesztivitása atmoszféráival (Saulus), drasztikumig kegyetlen igazmondásával (Magasiskola, Film), jelképpé terebélyesült képzetkapcsolásaival (Jelentés öt egérről), történeteibe rejtett, szinte erőszakos, önmagát se kímélő bátorságával.

Azzal például, amivel ott tartott engem is a műteremablakban. Pedig, ismétlem, nem szeretem, ha lövöldöznek, éppen mert háborút jártam. De Mészöly művészetében ő vesz célkeresztre bennünket. Mert olyan a világ, amilyen, meg olyanok vagyunk, amilyenek. Félek a szemétől. Legkivált a vesékbe látó, természetünket leleplező, kemény, éles írói látásmódja mélységétől. Attól, amit s ahogyan rólunk „mesél”.

Egy regény születésére

Írók számára egy új könyv olyasféle dolog, mint fiatal anyák számára egy újszülött. Nem, dehogyis akarom én ezzel megbántani az anyákat, de egyfelől annyi testi-lelki törődés, álom és növő gond hozza létre, másfelől annyi bizakodás tapad hozzá, hogy ez a hasonlat számunkra olyan természetes, hogy szinte illetlen dolog leírni. Amikor aztán végre, frissen, ahogy a nyomda-présből kikerült, kezünkben a könyv, van abban az öröm mellett csepp szomorúság is, hogy egy ilyen skatulya-alakú tárgy az, amiért dolgoztunk sok-sok hónapon át, töprengtünk, meditáltunk a világon harminc-negyven, vagy még több éven keresztül. Bizony, az anyai beteljesülés a miénknél boldogabb.

Mindezt azért mondom el, mert a napokban ünnepeltük meg a szigligeti alkotóházban, hogy Ottlik Gézának megjelent Iskola a határon című regénye. Harminc-negyven éves töprengésről beszéltem. Nem ok nélkül, mert ez a regény nem akármiféle, egy-a-sok-közül könyv, hanem egy lassan érlelő, túlzottan is lelkiismeretes elbeszélőtehetségnek évekig írt, afféle összefoglaló fél-életműve. De mielőtt rátérnék, hadd szóljak néhány szót magáról az íróról. Ottlik Géza nevét a negyvenes években tanulták meg az irodalom figyelői. A Magyar Csillagban, majd a 45 utáni folyóiratokban jelentek meg formailag mindig feszes, elegáns s az emberség, az etikum problémáit boncolgató elbeszélései. Évekig aztán önálló alkotások helyett magyarságban és pontosságban tündöklő fordítások (Dickens, Shaw, Keller, Arnold Zweig, Waugh, Hemingway stb.) alatt találkoztunk a nevével. Lefordított vagy egy fél könyvespolcra valót a világirodalom remekeiből. Saját novelláival, a Hajnali háztetők című kötettel, csak ötvenhétben jelentkezett s vívott ki magának jelentékeny rangot s keltett nagy várakozást további művei iránt. Az Iskola a határon ennek a várakozásnak beváltása, a nagy tehetséghez méltó mű. Témája tágabb értelemben mai téma: gyerekkori élményeit, egy katona iskolai életét rajzolta meg benne a huszas években. A konkrét és rengeteg plasztikus adattal alátámasztott társadalombírálat mellett, regényében megint egy mély etikus mondanivalón van a hangsúly: hogy lehet emberséges emberré fejlődni az abszolút kiszolgáltatottságban, jutasi altisztek, hatalmi mániások, szadisták, a hatalom pártfogását kereső fasisztoid csirkefogók s egy összezúzó nevelési rendszer kegyetlenkedései között. Hogy lehet ellenállni s el nem torzulni sem az ellenállásban, sem a mindig kísértő alkalmazkodásban. Tömör és könnyed szerkezet, akár egy repülőgép-váz, példátlan anyag-gazdagság, s kivételes lélektani mélység jellemzi a regényt. De elég, hiszen ezek önmagukban csak szavak. Az utóbbi egy-két év irodalmi életének volt néhány kiemelkedő eseménye. Szabó Magda Freskója, Mándy Iván novellái például, vagy Pilinszky János verskötete. Ezekhez csatlakozik Ottlik Géza regénye is. Úgy mondják, a kritikusok már tusakodnak érte, hogy melyikük írjon róla az irodalmi lapokban. Ők majd elemzik az Iskola a határon értékeit. Én ezzel a pár sorral csak egy szerény, ákombákom csillagocskát akartam ide rajzolni, hogy jelezze a hírt: megszületett.

Mit mond nekünk Ottlik?

Ha történetesen őt magát kérdeznénk, ha halálának emléknapja alkalmából ugyan válaszolni tudna, ingerülten bizonyosan azt mondaná: semmit. Ha műve alapján faggatnánk, az derülne ki: nagyon is sokat. Ottliknak két válasza van. Egy a teremtés módozata, a halál ellen tiltakozó. Már-már a lét berendezését tagadó. Végakaratában Ottlik elnémult szájjal nem tűrt gyászoló szónoklatokat, szertartást, papot. Döbbenetes volt a szótlan, zenétlen temetése.

De művében más a szava. Nézzük, miről beszél például alapművében, az Iskola a határon című regényében, ebben a nagy művészettel megírt, lelki és etikai jelenségekre koncentráló teremtésben. Hangsúlyozottan nem abban a hagyományosnak tetsző (XIX. századi) regényformában, amely főként a társadalmi jelenségek vizsgálatával telített. Nem, Ottlik regényében (és persze más műveiben) sokkal többről van szó. Arról beszél, hogy a nem élnivaló életet, a víz alatti létet hogyan lehet mégis kibírni. Hogyan lehet abban is, ott is felfedezni, hogy az élet jó dolog, ráébredni akkor is, hogy van egy függetlenített belső világunk, amely ezt bárhol, a katonai kényszer kellős közepén vagy rácsok között, a börtöncellában is érzékelni tudja. Ennek a más, szuverén énnek a megtapasztalása, felnövelésének aprólékos rajza, életmentő energiáinak felmutatása Ottlik elsődleges célja.

Vegyünk erre (erre az alapcélra) két egymástól eltérő dokumentumot. Egyet magát az Iskola a határon című regényből. A regény végén, amikor a katonaiskola szadista szörnyűségein már megedzve túl tudtak jutni a hősök, némileg gyerekként már férfivé érve, azt mondatja Ottlik az alakjairól: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget ünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán birodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

És most egy másik, egy az életből közvetlenül vett tragikus példát. Egy este azt mondta nekem Ottlik: „Jó, nem bánom, két hétre elmegyek kórházba, de csupán két hétre, nem többre. Rettenetes sok dolgom van még a Budával. Nincs időm betegeskedni.” Igen, de az éjszaka folyamán elvesztette az eszméletét, s néhány nap múlva meghalt. A Buda kéziratát Lengyel Péter rendezte el végső formában. Miért kellett Ottliknak rengeteg idő, mikor regénye lényegében készen volt? Miért kívánt magának nagybetegen energiát igénylő munkát? Valamit a vereség ellen. Azért, mert ő mondhatni mindig mindent átírt. A Hajnali háztetőket és az Iskola a határon című regényt az első megírás után több év múlva másodszor is, a Budát pedig harminc éven keresztül írta. (Volt olyan kézirata, amely háromszor-négyszer is új és új változatban volt a kezemben.) Ars poeticaszerű vallomásában azt hirdeti: kétszer kell a dolgokat megírni. Próza című kötetében „Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal” című interjújában ezeket mondja: „Az első megírása valaminek szükségszerűen spontán. Először lendületből kell írni, mert a lényeges dolgokat, ugye, isteni kegyelem, ihlet vagy arkangyal súgja az embernek…”. Úgy, hogy az írás „lázában” létrejöhessen, felszínre kerüljön az, amit tulajdonképpen meg akarunk írni; az a mélyebb (rendszerint a sztorin túli) mondanivaló, világlátás, megfigyelésrészlet, eszmélkedés, ami egyéniségünknek írói tartaléka, amiből dolgozunk, amit bármi történetre ráaggatva mindig is meg akarunk írni. Aztán kicsit nyugodni hagyva ezt a létrejött anyagot, meg kell újra írni az egészet. Hogy egy képpel tegyem érzékletessé: olyan kétfázisú művelet ez, mint a súlylökőé. A terhet előbb vállig emelni, s csak aztán egy végső kritikus erőfeszítéssel fel magasra. „Ezt különben a nyugati nagy írók mind tudják – mondta az interjúban Ottlik –, csak mi nem tudjuk”.

Szóval Ottlik – ahogy mondják – stílust hangsúlyozó úgynevezett stílusíró lett volna? Azért néztük meg a kérdést kicsit közelebbről. Az Iskola a határon kezdőfejezetében a főhős Bébé Szeredy Danival álldogál a Lukács fürdő tetőteraszán. „Csakugyan meleg volt ezen a júliusi napon ezerkilencszázötvenhétben – gondolja magában Bébé. – Néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét.”

Hm, az emberekét? Nem azt akarja-e Ottlik közölni: Néztük a lányok szép pucér hasát? Mégsem ezt mondja. Miért? Mert így a mondat túl célra tartott, kissé nyers vagy közönséges. Pedig a látvány, az eltakaratlan köldök, akkor, 1957-ben csakugyan újdonság volt.

Ottlik viszont ösztönösen előbb mellécéloz, s azzal a „leginkábbal” helyesbít, így találja telibe az élményt. Beszélhetnénk ezzel kapcsolatban stiláris fogásról is – ha nagyon erőltetnénk. Elmélkedhetnénk arról a természetes tudásról, hogy ritkán szabad az élményt a fogalmazással frontálisan megrohamozni; becserkészve, látszólag mellékes mozdulattal megközelítve a siker lehetősége nagyobb. Az úgynevezett stílusírók tudják ezt, az anyagra esküvők, a puszta anyagra hatni akarók ritkábban.

Nézzünk más példát. „Pár heti ismeretség után – mondja az író Szeredyről – kétségbevonhatatlanná vált róla, egyszerűen ott volt, jelen volt, mint az óraketyegés vagy a tücsökszó vagy mint a bodzaillat vagy mint a csillagok az égen, az a tény, hogy jószívű és becsületes ember.” Az alapállas, a közlendő nyersanyaga nem több ennél: Szeredy jószívű és becsületes. Ottlik ezt akarja kijelenteni – elhitetni. De hogy szavához kétség ne férjen, közbevet egy hasonlatcsokrot, egyre tágulót óraketyegéstől a csillagos égig. Mi más ez, mint a szuggerálás trükkje? Magasrendű, tartalmas stílusfogás? Vagy mégsem az, hanem a tücsökszóval, a bodzaillattal (és persze az éggel) súlyosbító kozmikus rendezés jelzése. Ottlik szövegét egyre-másra ilyen makroelemzéssel fel lehet fedni, többlettartalmát – némi figyelemmel – érzékelni lehet. Építkezése során művészileg megvalósul, hogy a szavak, fogalmak visszatérve és jelentéstartalommal töltekezve motívumként érzékletes jellé válnak, s a szó előtti és a szó mögötti közlendőt körvonalazzák. Azt, ami az egész írás értelme és célja. Ottlik úgy nyilatkozik nem egyszer, hogy ő a létezés szakmában dolgozik. A létezésről, erről a legmegfoghatatlanabb és legreálisabb magánvalóról kíván beszélni. És ehhez a célhoz képest mily nyomorúságosak írói eszközeink. Örökös kijelentés- és állításkötelezettségünk a nyelv és a nyelvtan törvényei szerint. Örökös részlethez kötöttségünk, mintha puszta nagyítóval próbálnánk képet kapni egy holdnagyságnyi területről. A feladathoz képest mennyit ér itt a stílus mágiája? Valamicskét ér ugyan, de vajmi keveset. Ottlik írása és gyakori újraírása csak látszatra stiláris, látszatra ezen a téren bravúr. De igazi célját, művészetének egyedülálló eredményét a motívumválasztással és az egyre-másra visszahozott motívumelemeknek tartalmi felnövelésével éri el. Olyasféle építkezésnek vagyunk a tanúi, mely az élettényekből jeleket csinál, a jelekből pedig jelrendszert: nyelvet a létérzetek közlésére. Valamiféle hálót, eligazítást az oly illó, oly törékeny, oly megfoghatatlan létezés-szférában.

Ezt kínálja nekünk Ottlik.

Végül a vázlatos, némileg jelzésszerű írás után beszélnünk kell egy másik jelzésről is. Arról, hogy Gödöllőn, ahol jó darabig élni kényszerült írás helyett töménytelen fordítás-munkában, rokonai megtalálták édesapja képét díszmagyarban, díszkarddal az oldalán. Ezt mai magyarkodásnak venni könnyelműség. Egyik nagyapámnak díszmagyaros fényképét valahol én is őrzöm, attól éppoly szabadelvű módon, liberálisan gondolkozott, mint mondjuk Eötvös József. Ottlik persze nem tagadta, de nem is tartotta fontosnak, hivalkodónak, hogy régi családból származott, ősei az Árpádok alatt szereztek nemességet, egyik felmenője Ottlyk György Rákóczi brigadérosa és főudvarmestere volt. Vagyis, ahogy írta Próza című könyvében, ősei protestánsok, a Habsburg ellenzékben levők, a hatalommal majdnem mindig szembenállók voltak. Ahogyan Ottlik Géza is szemben állt minden álságos hatalommal. Nácikkal, nyilasokkal, Rákosi híveivel és a kádárizmussal. Bármilyen útitárs hajlongással, gyanúsan öncélú népi-nemzeti tudattal. Ötvenhét után még az írószövetségbe sem volt hajlandó visszalépni. Semmikor. Nyugodtan nézhetjük hát a díszmagyaros úriember képét. Csak azt kell hozzátenni: Ottlik mindössze másféléves volt, amikor apja meghalt.

Ottlik igaza

A Mondat című folyóirat második számában, ahogy kinyitom, Ottlik Géza teljes oldalú arcképe néz rám. Döbbenetes. Cipit – hiszen ősidők óta így hívtuk – ez a kép még férfikora idején mutatja, lenyűgözőn és épen, nem megtörten, nem haldoklása rázuhant pillanatában. Az utolsó ép óráit akkor élte, amikor azt magyarázgatta, hogy ha nagyon muszáj, hajlandó kórházba menni, de csak két hétig, egy nappal sem tovább, mert ezer dolga van, folytatnia kell a regényt. Aznap este voltam nála, amikor aláírta – bár a stílust némileg nehezményezve – a Demokratikus Chartát. Zsörtölődve írta alá a politikus megfogalmazók nyelvi ügyetlensége miatt, meg talán azért is, mert az utóbbi években hajlamos volt kicsiségeken is bosszankodni. Nem az én kedvemért írta alá – különben is, olyan makacs volt, hogy ezt feltételezni képtelenség –, hanem, hogy így mondjam, a mi közös szemléletünk kedvéért, még ha rá is fért volna, én is tudtam, a megfogalmazás finomítása, pontosabbá, disztinktívabbá tétele. A Chartát nem író írta, annyi szent.

Azon az estén volt utolsó beszélgetésünk. Cipi másnap már elvesztette az eszméletét. Pár nap, és vége volt.

Végrendelete szerint nem kívánt, mit nem kívánt: nem tűrt szertartást, szónokot, énekkórust vagy bármi zenét. A vagy félórás temetési „szertartás” után kivitték a halottasházból, és eltemettük. Álltunk a néma „szertartás” idején lesütött, félrenéző szemmel. Akkor még ott volt Nemes Nagy Ágnes is, Vas István is, mindkettő a legfontosabb, legrégibb barát, akik azóta szintén elmentek „a minden testek útján”. Azt képzelem, szégyenkeztünk ott a halott mellett, szégyenkeztünk nemcsak azon, ami történik, hanem ami velünk történt. Azon, hogy hiába minden, írói erény, mű, siker vagy éppen elhallgatás, hiába szerkesztői feladat, közjogi méltóság, akár a mellettünk álló író-államelnöké, semmi sem segít. Ez adatik számunkra: a halottasház, a temető. A gonosz, feltörhetetlen némaság. Ami elfogadhatatlan, tűrhetetlen.

Pedig milyen volt Cipi fiatalon, milyen pezsgően szellemes, izgő-mozgó, s közben ragyogóan természetes, könnyeden mély, elegáns. Ahogyan azt mondta 1944 novemberében Vas Istvánnak – mintha egy jelentéktelen beszélgetésüket folytatná –: legjobb lesz, ha most átköltöztök hozzánk Marikával, velünk maradtok, csak ha véletlenül egyedül lennél a lakásban, úgy nem szabad sokat járkálnod, nehogy az alattunk levők meghallják. (Ez volt a gyilkos Szálasi-kor.) Aztán esténként már együtt veszekedtek, Györgyi meg Örley mellett, dühöngve, órák hosszat. Miért? Sok minden lényegtelen lényeges dologért. Például Vas István szerint azért – éppen ott voltam akkor –, mert nem olyan mély, olyan igazán igazi író Somerset Maugham, mint Cipi gondolja. Ez különben örök téma volt közöttük, szinte olyan állandó, mint a Copperfield Dávid egyik figurájának, Dick úrnak kényszerképzete I. Károly lefejezéséről. Igaz, van Maughamban elegáns könnyedség, ezt senki sem tagadta, de sok benne a divatos modernitás. Csupán csak az Eső más. De Ottlik akkor, a saját novellái kárára, túlságig szerette Maughamot. Ahogy túlságig szerette Örley Istvánt is – lásd A Flocsek bukása című kötetet –, akit, vagyis Örleyt a maga ízlését belekeverve Ottlik Medve Gáborban megírt az Iskola a határonban. Lehet, Maughamnak talán lehet, de nekünk, magyaroknak mégsem természetes, mégsem olyan magától értetődő, olyan könnyű elfogadni a gazdagok életkörülményeit. Egy novellában beszélve azt mondta egykor a fiatal Ottlik: túl magas a vitorláshajón a cockpit. Írók vagyunk, nem gazdag úrigyerekek, földbirtokosok, családiváltó-hamisítók, könnyed életélvezők. Nemes Nagy Ágnes hogy haragudott az ilyen mondenkedés miatt! Milyen vadak és szépek voltak egymással vitázva fiatalon! Egymást taszítók, egymást értők.

A Rákosi-korban Ottlikék Gödöllőn húzódtak meg a saját vidéki házukban, vagyis egy háromszobás „kulák”-villában. Cipi egyik nap, amikor kimentünk hozzájuk – elég gyakran kimentünk –, éppen Baudelaire verseit elemezte. Órákig, döbbenetesen jól. Csak sokkal később tudtam meg, hogy Ágnes szerint Cipi „süket” volt a versekhez – mi volt ebben a nem is titkolt sértettség, isten tudja. Tény, hogy a prózaírók legtöbbje csak a vers epikumát érti. Idővel mindenesetre, ezerszer ismételt, nem múló vita volt kettejük között: Ágnes szerint Cipi az ő verseit nem érti, Vas Pistáét se nagyon. Vas Pista egyszer dührohamot kapott azért, mert Ottlik ötszöri felszólításra sem olvasta el egy fontos versét. Egyszerűen elfelejtette, mert önösségében nem érdekelte – beteg volt már, de a lelki tényeket az ember nem realizálja. Ám akkor ott, fiatalon, Gödöllőn, Ottlik Baudelaire-t nemhogy értette, hanem valami különös érzékű, szinte felfoghatatlan zsenialitással elemezte. Summázva az emléket: lenyűgözően, rátapintóan, ihletetten.

Mit mondhatok még erre? Ottlik egész művének alapgondolatát megismételve mondja: „Az élet nagyszerű dolog. Az, mindenek ellenére.” Istenem, hogy is van ez? Így van ez valóban? Szabad megöregedni és meghalni? Nem tudom, ki csinálja így, de hogy gyalázat, az biztos. Ottlik – mégis úgy gondolom – bármi kínos volt mindnyájunknak, nem tűrt temetést, gyászbeszédet, csak döbbent némaságot: tudta, hogy mit és miért tesz. Ha meg is halt már. Némán igazat beszélt.

Rónay György utolsó regénye

Bármi szomorú, majdnem húsz éve annak, hogy meghalt Rónay György. Költőként, kritikusként, irodalomtörténészként, műfordítóként és regényíróként egyaránt kivételes alkotó volt. Írásban és erkölcsben olyan egységes, mint a ritka-ritka nagyok. Nincs műfaj, amely alapján nem kellene megilletődve tisztelegnünk. Hiszen olyan szinte egyedülálló, mértékadó kritikus volt (50-es, 60-as évek!), olyan magasrendű, csúcs-teljesítő műfordító, élete emlékeit idézve, késő periódusában olyan mély, láttató költő, s végül legutolsó regényében olyan teremtő prózaíró, hogy ott is, a regényben is műve maradandónak tetszik. Nemhiába beszéltek nagyszabású regényéről éppen a napokban.

Mondom, egy híján húsz éve, hogy Rónay meghalt, és éppen csak a halála előtt jelent meg utolsó regénye, A párduc és a gödölye. Nemcsak én hiszem, célzott rá, beszélt róla más is, nagyszabású regény ez, Rónay György prózájából messze kimagasló. A regény szövegét-történetét elemezve megkísérlem elmondani, hogy miért. Megpróbálom, bár jól tudom, hogy az igazi, a teljes műhöz képest az elemzés mindig fiaskóval jár. De vagy két nemzedéket már akkora szakadék választ el a múlttól, attól, amiről a regényben szó van, hogy mint tanú, talán segíthetek a regény megközelítésében.

A párduc és a gödölye keretes regény, amelynek története az 1960-as évtized vége felé indul, de az 50-es évekre, a sztálinizmus magyarországi tombolásának idejére kapcsol vissza, eufémizmussal kifejezve: a törvénytelenségek korszakára, majd újra a „jelenben”, a 60-as években zárul. Közben a cselekmény szerint lép ide vagy oda, olykor mélyebbre is az időben. Hőse egy vérbíró, aki statáriális bírósági elnökként felakasztat egy szerinte is ártatlan embert. Végignézi az akasztást, még a hulla szederjes arcába is bele kell néznie. (Akad előzőleg más bírói bűne is, egy politikai koncepciós ítélet, de ott a vádlottat „csak” tizenkét évre ítéli.) A regény irányulása kettős: feltárja egyrészt a rafinált megfélemlítésnek azt az idegenből Magyarországra plántált módozatát, amely egy jogi alapon álló bíróból vérbírót csinál; másrészt az író katolikus világszemlélete alapján végigelemzi a bírónak a jogszolgáltatásból már kiiktatott utótörténetében, hogy a bűnös mit tehet menthetetlen, „halálos” bűnével. Mégpedig mit tehet, mit tesz egy nem hívő ember, aki minden rugódozása, mentségbe kapaszkodása ellenére annak a belátására kényszerül, hogy bűnös.

Rónay Györgyöt már első regényében, a Keresztútban (1937) is mélyen foglalkoztatta a bűn és bűnhődés problémája. Az azután eltelt időben annyi iszonyatos bűnt látva és tapasztalva A párduc és a gödölyében megpróbál a keresztény humanizmus szellemében újabb feleletet adni. S mivel neki is, mint a sztálinizmust erkölcsileg érintetlenül átélt írótársainak, az a tapasztalata, hogy a bűnösség tudatát a kisebb vagy nagyobb bűnök elkövetői – és alig akad, aki valamilyen bűnt el ne követett volna ebben az időszakban – többségükben elutasítják maguktól, úgy veszik, mintha mit sem tettek volna. Rónay egyetlen megoldásként a szembenézést, a rossz cselekedet vállalt belső megbélyegzését, a bűnösség tudatával való együttélést tartja valamelyest is lehetséges megtisztulás emberhez méltó útjának.

A regény hősének, a bírónak van azért némi mentsége. Nem kötelességtudatból, nem fölös buzgalomból indult akasztatni, hanem félelemből. Nem is ő fogalmazta meg a halálos ítéletet, készen adták a kezébe. Bírósági elnökként végrehajtó volt csupán, nem másként, csak más felelősséggel, mint az ítéletvégrehajtó, a hóhér.

A kerettörténet évekkel a statáriális tárgyalás után játszódik egy Balaton menti fürdőhelyen, ahová a bírót ugyanannak az állambiztonsági gondoskodásnak a megszelídült utódszerve, amely egykor akasztani küldte, kitelepíti – mégpedig az 50-es évek végén, a politikai átfordulás után. Kitelepíti nem nyers, hanem humanizáltabb erőszakkal, többszörös rábeszéléssel, lelki gyúrással. Jelenléte a fővárosban ugyanis szemetszúró. Bűne közismert, három szobás lakására, amelyben egyedül lakik – csak a kiváltságosoknak enged ilyesmit a korszak –, egyre-másra jelentkeznek az igénylők – a bíró felháborító szerepét emlegetve. Ez kellemetlen. Magas helyen eldöntik hát, hogy mint egykor hasznos, de kompromittálódott személyt eltávolítják, fizetését meghagyva elhelyezik az egyik állami tulajdonba vett nyaralóba – egy nyugatra távozott jogtudós villájába –, és ellátását rábízzák az amúgyis fizetett gondnoknőre. Itt él hát a bíró az ősztől tavaszig csaknem üres üdülőhelyen, nem internálva ugyan, de mint kiderül, megfigyelés alatt. Magányban, az emberi kapcsolatokat önként kerülve, összezárva a bűnnel, ami abban a pillanatok alatt szederjessé vált arcban, az akasztott ember képében újra és újra felbukkan benne, s rámered. Hiába, a magány a lelkiismeretvizsgálat helye.

Ebben a kínlódva tűrt, csak mindennapi itallal elviselhető számkivetettségben felkeresi a bírót egy fiatal újságíró, aki úgymond a személyi kultusz törvénytelenségeiről kíván írni, s aki arról a bizonyos statáriális tárgyalásról gyűjtött is adatokat. Ezzel ugrunk vissza az 50-es évek elejére, s bomlik ki kivételes plaszticitással nemcsak a bíró vérbíróvá válásának a története, hanem annak a „fortélyos félelemnek” a mechanizmusa is, amely a sztálini érában a társadalmat igazgatta. Aki nem élt még gátlástalan, véreskezű diktátorok hatalma alatt, az képtelen ezt a mechanizmust elképzelni, az éppúgy képtelen megérteni a társadalom mindent tűrő engedelmességét, ahogyan a fiatalabb nemzedékek képtelenek megérteni, hogy 1944-ben a megsemmisítő táborokba szállított zsidók miért nem futottak szét, miért hagyták magukat beletömködni (80–100 embert 40 férőhelyre) a vagonokba. A megértéshez kellenek a részletek. S Rónay csaknem fölös pontossággal sorjázza őket.

Legelőször is azt tárja fel, hogy a bíró hogyan vállalkozott az ártatlan ember statáriális kivégeztetésére. Egy este anonim telefon jelzi a lakásán, hogy percek múlva autót küldenek érte, jól ismert fekete Mercedest – csak az államirányítóknak volt ilyen autójuk abban az időben – szálljon be feltűnés nélkül. – Hova visznek? – Majd meglátja!

Följelentették? – ez a bíró első reakciója a szótlan autóút alatt, amelynek egyetlen eseménye, hogy egy forduló előtti fékezésnél előrebukik, majd a kanyarban rádől szomszédjára. Egy kemény tárgy nyomul akkor a bordáihoz, de csak egy futó pillanatra, igazán csak addig. Az autó egy villa udvarán parkol. Fölvezetik a villába a könyökénél fogva.

– Mit akarnak tőlem?

– Ne féljen – feleli a kísérő. – Ha okosan viselkedik, biztosíthatom, a saját ágyában fog aludni ma éjjel.

Odabent leültetik. Várnia kell. Hosszan várni. Kitölti az időt a hátborzongatóan nyájas udvariasság. – Vacsorázott már? Nem? Akkor megrendelem a vacsoráját. Ezüsttálcán hozzák, címeres monogramos ezüst evőeszközökkel (ugyan kié lehetett?), kristálypohárral, s egy üveg Chiantival. A tálcán finomságok, abban az évtizedben ismeretlenné vált ételek.

– A Főnök elvtárs – mondja a kísérő – jó étvágyat kíván önnek, és kéri, okvetlenül legyen türelemmel, amíg sorra nem kerül. Föltétlenül személyesen kíván beszélni önnel.

A bíró így ébred rá, hogy az országvezető főnök legendás hegyoldali villájában van. Egyelőre a földszinten; mert a villának nemcsak fölfelé van egy emelete, hanem lefelé kettő vagy három is, bombabiztos, összkomfortos, légkondicionált termek sora a föld alatt, egész labirintus, titkos kijáratokkal. Legalábbis a szóbeszéd szerint.

Az ellentmondást nem tűrő erőszak és a nyájaskodás, mindez csak bevezetés. Lélektani kioktatással folytatódik. Ha bevezetik a fogadóterembe, üljön le a nagy asztal végébe, tegye a kezét az asztallapra, ha a főnök belép, ne álljon fel, ne mutatkozzék be, és semmiképpen se nyúljon a hátsó zsebéhez, ahol a cigarettáját tartja, mert a mozdulatot félreérthetik. Cigaretta lesz az asztalon, tolla nincs, az átvilágítás kimutatta, kérjen, ha szükséges. A kihallgatás végén maradjon ülve, míg érte nem jönnek.

Csak ezek után vezetik be az üres fogadóterembe, amelynek oldalfalát földig érő kárpitok takarják, észrevétlen meg-meglebbennek, s diszkréten egy-egy csizmaorr kandikál ki alóluk. Később a bírónak erről eszébe jut egy angol regény megállapítása: „Amíg csak az üldözöttek rettegnek, addig még mindig van remény. De ha már az üldöző is fél, akkor mindennek vége.”

Erős fény gyullad ki, bejön a főnök. Dossziékat tesznek elé. Hallgat. Lapoz bennük. Majd így kezdi:

– Ön, Stoll Aurél, látom, a jezsuitáknál tanult, és az iskolában a társai Párducnak nevezték… Jó iskola… Kár, hogy nem vette be az életrajzaiba. Semmi hátránya sem származott volna belőle.

Ez a főnök első ütése. Mindjárt kiütés, hiszen hogyan is lehetne bíró valaki 1950 után, aki a jezsuitáknál tanult, és nem párttag ma sem? És a Párduc diáknév hogyan kerül ide? A bíró görcsbe rándul, majd rémületében elernyed. Mit tudhatnak még róla?

A főnök a második menetben a bírónak egy régi ügyét firtatja, amelynek során egy adventista csőszt a gyújtogatás vádja alól, bizonyítékok hiányában felmentett. A bíró alig emlékszik, rég volt, még a háború idején. Rémlik neki, hogy a hatóság a bűnt, a pajta felgyújtását a csőszre akarta kenni. Mivel a legcsekélyebb mértékben sem lehetett az elkövetést valószínűsíteni, ő ellenállt, de a hatóság, pár hétre a felmentés után, a csőszt lefogatta, félholtra verte, majd kidobta az orosz frontra aknát szedni.

– Látja – folytatta a főnök –, ön akkor az igazságot szolgálta, de nem szolgálta a népet. A háború alatt később hadbírói beosztást kapott. Disznóságot nem csinált. Megkapta tőlünk, hogy bíró maradhatott, „igazoltuk”. Tudta, hogy annak a szerencsétlennek, akit szíve szerint elítélt volna, s csupán bizonyítékok hiányában mentett fel, öt apró gyereke volt? Tudta vagy nem tudta? – reccsent rá váratlan indulattal a főnök.

– Nem tudtam – válaszolta a bíró, majd eszetlen vakmerőséggel hozzátette: – Ez nem szerepelt az ügyiratokban. – Azt hitte, nyomban elhurcolják, vagy ott helyben agyonverik. De nem történt semmi. A főnök elmagyarázta, milyen hatóság által támogatott biztosítási csalás volt az ügy mögött, s egyben milyen mocskos politikai sakkhúzás.

A bíró lehajtott fejjel megsemmisülten ült a helyén. Azt gondolta: „Vége. A körök bezárultak, mindenkiről mindent tudnak.”

A főnök csak ez után, a harmadik menetben tért rá a fennforgó ügyre. – Az országban, mint bizonyára tudja – kezdte hangjában fojtott indulattal – a statárium ellenére állandóan gyújtogatnak. Öngyulladások! Nevetséges!… Én tudom, miért égnek el a kazlak, az asztagok. Azért, mert felgyújtják őket. Hogy kik? Akiknek érdekük, hogy elpusztítsák a termést, fölperzseljék az országot… Ez világos, a vak is látja. De én nem engedem tönkretenni az eredményeinket – kiáltotta. – Majd elveszem a kedvüket a szabotálásoktól!… Itt van például ez a tarcsádi ügy. Egy ártatlan kis szalonnasütés, amitől egy egész vármegye… mit egy vármegye? egy egész ország elpusztulhatott volna. Csak mert egy kulák szalonnázni akar! Maga azt hiszi? Mert én nem hiszem.

Ellentmondást nem tűrő hangon folytatta: – A nyomozást lefolytatták, az eljárást befejezték. Az egész peranyag ott van a dossziéban. Tanúvallomások, ügyészi jelentés, szakvélemény, egyszóval minden, ami kell. Holnap délelőtt tizenegyre tűzettem ki az ítélet kihirdetését. Ön holnap reggel lemegy B.-be, hétre legyen készen, hétre ott lesz önért a kocsi. Mint a statáriális bíróság elnöke megtartja a tárgyalást, és a kellő formaságok között fölolvassa az ítéletet. Az is ott van a dossziéban. Az ítéletet azonnal végrehajtják. Utána hazajöhet.

Fölállt, két kézzel az asztalra támaszkodott. – Önt választottuk, mert gyakorlata van az ilyen tűzesetekben – mondta. Szúrós szemét a bíróra szögezve és egy végtelenségig tűnő percig mereven nézte, majd hirtelen sarkonfordult.

Így indul el a bíró kora reggel, s viszi le egy másik fekete autó a tárgyalásra, s akasztatja fel még délelőtt azt a parasztembert, aki a földje szélén szalonnát sütött, s ettől a tarló is felgyulladt, de a tarlótüzet maga oltotta el. Az ítéletvégrehajtás után a vérszomjas, epilepsziás polgármesterasszony, a megfélemlítés helyi fogaskereke, az ügy felfújója (egyébként kiugrott apáca) fogadást ad, a bírót a kivégzett özvegye leköpi, s a bíró szívinfarktus határán elszólja magát, hogy a rákényszerített ítélettel nem ért egyet. (Ebbe kapaszkodik később mint mentségbe.) Nem megy vissza a fővárosba, nem hajlandó egy autóban utazni a hóhérral, akivel leküldték. Gyötri a kényszerképzet: följelentették, így keveredett az ügybe. S az jelentette fel, aki tudta, hogy ő a Párduc, osztálytársa a jezsuitáknál, akinek a ragadványneve viszont az iskolában Gödölye volt. S akivel ő, az erőszakos, hatalmaskodó, kemény, a gyors karriert befutott, mindig is kegyetlenül bánt. Nyomban elindult hát felkeresni Gödölyét, akiről tudja, hogy vidéken, nem messze, vasutas. A vad, ha csapdába került, meg kell keresnie a csapda lazító szálát. De a bíró Gödölyénél nem leli a csapdát. Gödölye megtört, szelíd, hívő ember lett. Zsidó feleségét és kislányát, kiknek megmentése érdekében egykor a bírót is könyörögve kereste fel, elhurcolták, megölték. Vigasza az imádság és a Biblia. Éppen ott van nyitva az asztalán Izajás Jövendölésénél: „Együtt lakik majd akkor a farkas a báránnyal, s a párduc a gödölyével.”

Innen a regény címe, de hogy együtt tanyázzanak (az életben? a halálban? az üdvösségben?), még messze van. A múlt, az ifjúság, a hatalmaskodás korai bűnével, és a jelen, amely a Balatonparti magányban már ugyancsak múlt, így párádzik fel a regényben, amelynek további cselekménye most már egy teljes élet rekapitulálása előbb a mentségeket sorakoztatva fel, majd a mentségeket sorra elvetve. Közben meglehetős nagy lépéseket teszünk a sajátos közép-kelet-európai magyar történelemben, felidéződik a 44-es zsidó deportálás, a jogos népharagtól fűtött 56-os tragédia (a vérbírót akkor csaknem meglincselik, s az az adventista csősz menti meg, akit egykor kedvetlenül felmentett), s fölidéződik sorra azoknak a sorsa, akik ott az akasztás szörnyűségében és a korszak más szörnyűségeiben részt vettek, azt végigszenvedték. Sorsokba, cselekménybe ágyazottan rajzolódik ki a regény kettős problematikája, egyrészt a félelem és zsarnokság szorítását is akceptáló párducok bűne és megtisztulásuk lehetősége, másrészt a nem-részvételt is vállaló, a félrehúzódó gödölyéké. Rónay ábrázolt, de direkt szavakban is megfogalmazott álláspontja szerint nem mindenkiből lesz zsarnok, bár az emberi természetben a zsarnok-mivolt adottság. Ahhoz azonban, hogy egy potenciális zsarnok reális zsarnokká fejlődjék, a társadalomnak is lehetőséget kell kínálnia, kell a kimódolt megfélemlítettség. De igazából csak azokat lehet megfélemlíteni, a párducokat, akik maguk is hajlamosak rá, hogy megfélemlítsenek. Olyan ez, írja Rónay, mint egy fogaskerekekből álló bonyolult gépezet, egyik hajtja a másikat, és végül már a Legfőbb Megfélemlítő is fél. A gödölyék, akik tudatában vannak az egyéni erkölcsi elszámolás kötelezettségének, kiesnek ebből a rendszerből.

A bíró csak a regény végén tudja meg, mint végső lökést bűne elfogadására, hogy előtte két bíró is megtagadta a főnöknek a statáriális ügy végrehajtását. Igaz, nyomban vidékre helyezték őket, és egy-kettőre kiszorultak a bírói pályáról, de megmaradtak annak, ami ugyan ritka, magával békében élő embernek.

Miért összegzi Rónay György ezt a lelkiismeretvizsgáló, de megnyugtató kifejletre nem jutó történetet? S miért összegezzük ma már az emberek nagy részével együtt mi magunk is? Nemcsak azért, mert ahogy Rónay, mi magunk is láttuk azt a Szabadság-hegyi házat, ahol történhetett, ahol a Főnök élt, ahol emberei fekete Mercedeseikkel – egyébként történetesen ablakunk alatt, a Kékgolyó utcában, két alkalommal is kiszélesítve az egykor keskeny utat – robogtak fel-le a villája elé. Tehát nemcsak azért, mert Rónay aprólékos történetrajza – bárha a mai nemzedék számára hihetetlen – hiteles valóság, igaz.

Igen, de a regény mélye mégis más. Lélektani összegzése nem annyi csupán – bár az is alapigazság –, hogy tudni kell nemet mondani. Mégpedig nem hősködésből, vagy mint Párduc félelemből, hanem természetből. Ahogyan Gödölye teszi. Valami egyetemes, ha tetszik katolikus erkölcsi eszme fogalmazódik meg itt, amely kiegészíti, sőt alakítja is az ismert tékozló fiú történetét. Talán mégsem szó szerint igaz az (és nem is minden körülmények között), hogy jobban örülnek az égben egy megtértnek, mint kilencvenkilenc igaznak. Mert párducként, fogalmazza meg egyetemességében Rónay, minden későbbi kínlódás ellenére nincs végső megigazulás. Nincs megigazulás a mindennapokban. Csak az örökös emberi humánumban igazak a dolgok. A humánumban, amely a kivétellel, a tékozlóval szemben állandónak és természetesnek veszi az emberi erkölcsöt, mint valamirevaló létezésünk legbelső törvényét.

Nagy igény ez, botladozva, kínnal vállalható, de egyedül egyetemesen érvényes, Rónay György mindenesetre élete végén ránktestált mondanivalója. A minden ideológiától, tézistől független humánum törvénye. Hogy furcsa, bizarr tényt kapcsoljak hozzá: az a huszonöt-harminc évig eleven asztaltársaság – ma már kívülem mind odaát vannak – Rónayt a háta mögött, tréfásan, némi protestáns blaszfémiával úgy szólította egymásközt: A jóisten. Ha Ottlik a körülmények miatt harsányan dühöngött, ha Mándy kegyetlenül ironizált, ha Nemes Nagy Ágnes harcosan vitázott az irodalmi kérdésekről, és olykor hevesen szidta Vas Pistát, Rónay volt az, aki békét, legalábbis egyensúlyt teremtett. Az igazságok helyre tételét. Ilyen különleges erkölcsi súlyú volt mindnyájunk számára az ő mindennapos emberi magatartása, alkati humanizmusa, az, amely A párduc és a gödölyében összegzően, a nagy irodalom érvényével fogalmazódik meg.

A magyar líra az utóbbi évtizedekben

A költészet oly annyira a nyelven alapul, hogy hagyományainak egy széles területét a nyelv természete, sajátos szelleme határozza meg. Ami a magyar költészetet illeti, például, meghatározólag hat rá a magyar nyelv három alapvető tulajdonsága. Elsőnek mondjuk azt, hogy a magyar nyelv a használatban nem absztrahálódott annyira, mint általában a nyugat-európai nyelvek; a szógyökök, szóképek ősi szemléletessége még egyre elevenen él benne, s így ami például a franciában természetes, mert a szavak elszakadtak eredeti képi tartalmaiktól, az a magyarban szó szerinti fordításban gyakran képzavar. S mivel a nyelv jobban őrzi a mélyről jövő szemléletességet, következménye: a képi kifejezés fokozott jelenléte némileg elkülöníti a nyugati költészetektől a magyar költészetet. Elkülöníti, mert a kép (a képi látás) a vers létrehozásának még ma is egyik legfontosabb költői eszköze. Meghatározó másodszor a magyar líra alakulására nézve a nyelvnek az a sajátossága, hogy az indogermán nyelvekkel ellentétben különböző verselési lehetőségekre alkalmas. Magyarul épp úgy megvalósítható a hosszú és rövid szótagok váltakozásán alapuló görög-római verselés, de ugyanakkor van egy ősinek tekintett, hangsúlyokon, iktusokon alapuló verselési mód is. S végül, harmadszorra: a magyar nyelv ragozó nyelv, a főnevek szóvégeit is megváltoztatja a különböző nyelvtani esetekben, s így a rímelésre, kivált az asszonánc teljes értékű elfogadása után, elnyűhetetlen és csaknem kimeríthetetlen lehetőséget rejt magában. Ha az idegen szemlélőnek a modern magyar költészetben esetleg érthetetlenül sok a kötött formában írt, vagy a rímes vers – s ezért ezt a költészetet itt-ott régiesnek tekinti –, akkor jusson eszébe, hogy ami a nyugati költőnek esetleg nyűg és kolonc vagy éppen avult dísz, az a magyar költőnek nyelvi lehetőségei miatt könnyű és természetes.

Mindezt előre kell bocsátani, hogy vázolni lehessen a magyar líra fejlődésének utóbbi évtizedeit. Hiszen legalább a nyelvi, versképzési hagyományt körvonalazni kell ahhoz, hogy hagyomány és újítás egymással szüntelenül konfrontáló pozícióit kicövekeljük. Ez a szüntelen konfrontáció századunkban (és nemcsak századunkban, csak kevéssé figyelünk fel rá) világjelenség. Roland Barhes Le degré zéro de l’écriture (Az írás nullfoka) című művében ugyan a klasszikus múltat teljességgel egyneműnek tekinti és úgy tartja, hogy csak Rimbaud óta teremtett a költészet valami „önálló, újdonatúj minőséget” „jel és szándék” vagyis a nyelv természetének és a költő kísérletező kedvének találkozásából, és hogy csupán azóta nem pusztán ritmusba szedett és rímmel felékesített próza a költészet, de más népek irodalmárai és tudósai a maguk lírai fejlődését tekintve sem a múltat nem látják oly sommásan minősíthetőnek, s ma a cezúrát a klasszikus és a modern líra között annyira élesnek, egyetlen költőben kitapinthatónak. (Lásd például többek között az angol líra fejlődését.) Mi magyarok azonban abban a helyzetben vagyunk, hogy – ha számon is tartjuk a modern költészet korai előkészítőit – mégis pontosan jelölni tudjuk a határvonalat. Az új magyar költészet a Nyugat című folyóirat költőinek (Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső stb.) fellépésével vette kezdetét a század elején, és valójában az ő művük nyomán, az ő teremtésük által kerültünk egy olyan újdonat új minőséget létrehozó máig homogén korszakba, melyben hagyomány és újítás konfrontációja csaknem állandósulva zajlik. De hogy itt megintcsak a nyelv által befolyásolt sajátos lírai fejlődésről van szó, kitetszik az alábbiakból. A nyugatos költők kezdeti törekvéseit párhuzamba szokták állítani a francia szimbolistákéval. Némi joggal s ugyanakkor torzítással is. Megkockáztathatnánk: minden párhuzam sántít – különösen a jelentékeny költők párhuzama. Mert igaz ugyan, hogy Ady szimbolista, de ugyanakkor már-már avantgarde is, a korai avantgarde új életérzést feltérképező, társadalmat változtató, forradalmi programjával. Nyelve azonban, amelyen ezt a félszimbolista fél-avantgarde, de mindenképpen merészen társító, távoli analógiákkal dolgozó költészetet megteremtette, korántsem absztrahált városi nyelv, hanem a tizenhetedik századi múltból és a népnyelvből visszhangzó, eleven képi erejű, szemléletességét ős-frissességben őrző beszédmód. Valami olyan specifikum, amely a modern mondanivalóknak magyarul roppant erőt ad, de csaknem fordíthatatlan. Az újdonat új minőség itt tehát lekottázhatatlan zengéssel átültethetetlen nyelvi televényen valósult meg. Nem így a többi nyugatos költő művében. Ők nem a nyelv ősiséget idéző lehetőségeit, hanem inkább pazar verstani hajlékonyságát hasznosították. Magas, kezdetben csaknem dekoratív formakultúrában szólaltatva meg a századelő városi emberének érzékeny humanista világát, finomult életérzését, erkölcsi-filozófiai töprengéseit. Igényes, hajlékony verskultúrát teremtve az elkövetkezőknek. És bár Babits leírta ugyan azt, hogy „nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét”, vagyishogy a vers valami eleve létező, amely csaknem a költő ellenére, malgré lui jön létre, az a költészet, amit teremtettek, mégsem úgy hozott létre vadonatúj minőséget, jel és szándék találkozásából, ahogy Barthes az érett Rimbaudnak és követőinek tulajdonítja. Holott mégis nagy költészet, világirodalmi rangú volt.

A magyar avantgarde – körülbelül egy időben a francia avantgarddal – Kassák Lajos személyében és mozgalmával éppen velük szemben lépett fel. Ezzel a nyugatos míves szimbolizmussal szemben. Kassák eredetileg munkás volt, a szocializmus tanain nevelkedett, s egyszerre akart új emberséges világot és új művészetet teremteni. Mélyről jövő szociális indulatból, s nemcsak avantgarde spekulációból vetette el a hagyományt. A verstanit is. Az esztétikait is. A nyelvit is. Ami avantgarde törekvés a század évtizedei során új és új hullámként a magyar költészetben jelentkezett, annak mind ő volt a forrása, távolabbi vagy közelebbi táplálója – ha tudnivaló persze, hogy ezeket az elkésett, vagy mesterségesen gátolt árhullámokat a világlíra nagy hullámverése is befolyásolta. Mindenesetre ő volt az, aki a kötött és rímes versformát elvetve, a „szép” vers szépségeszményét megtagadva expresszionista, szürrealista, vagy kubista eszközökkel teremtett költészetet, új, s ahogy ő mondta „konstruktív” költészetet, mégpedig egy új, az irodalomban eddig még szóhoz nem jutott osztály, mint képzelte a munkásosztály nevében.

De azért a magyar szabadverset, melyet nem segített XIX. századi hagyomány, nem ő teremtette meg kizárólagosan. Nem ugyan az avantgarde-ban, de a nyugatos formakultúra elleni lázadásban társa volt Füst Milán, aki rímtelen szabadverseiben eleve azzal a belsőbb, nem formai jellegű vers-specifikummal teremtett költészetet, amelyet Barthes a modern vers újdonat új specifikumának tekint, s a Nyugat romantikusan én-kultuszú költészetével szemben létrehozta – bár még szecessziós ízekkel keverten – a huszadik századra oly jellemző lírai személytelenítés első, és rendkívül szuggesztív magyar példáját.

Még egyre a tízes és húszas évek költői teremtésénél tartunk, a modern magyar költészet alapvetésénél. És ha még ide írunk két nevet, már inkább a harmincas évekből, Illyés Gyuláét és József Attiláét, akkor zárhatjuk is azoknak a költőknek a sorát, akiknek eredményei és kezdeményei felszívódva és tovább fejlesztve a közvetlenül mögöttünk lévő lírai korszakot leginkább színezték, vagy befolyásolták. De ahhoz, hogy végre a jelenig vagy közelmúltig előreugorjunk, fel kell tárnunk a magyar költészet fejlődésének egy megintcsak olyannyira sajátos alakulását, amelyre a világlírában kevés példa akad, s leginkább a spanyol költészetben, Garcia Lorca költői útjában látszik rá analógia. Az avantgarde ugyanis Magyarországon nemhogy hegemóniára tett volna szert a huszas, vagy a harmincas években, mint ahogy uralkodó irányzata volt, vagy legalábbis az új költői lehetőségek vitathatatlan kapunyitója a franciáknak, németeknek, angoloknak, s Majakovszkij életében az oroszoknak is, hanem megcsökött, háttérbe szorult. Nem a legradikálisabb ellenfél, az avantgarde győzte le a Nyugat polgári szimbolizmusát, vagy vette át tőle a zászlót, hanem egy új irányzat, a hagyományokkal sokkal szorosabb kapcsolatban álló népiesség. Ennek volt anticipátora és korlátjain messze túlnövő mestere Illyés Gyula.

Illyés, aki az eleven magyar költészet egyik legkiválóbb, legtermékenyebb alkotója, a félfeudális Horthy-Magyarország mélyen elnyomott osztályából, a szegényparasztságból származott s fiatalon Párizsba kerülve, az első világháború után közeli kapcsolatba került a felfutó avantgarde-mozgalom költőivel. De hazatérve nem azt folytatta, nem azt a példát, amely Párizsban elragadta, hanem – furcsát kell mondani – már-már osztályhűségből tényszerű, mindenki számára felfogható, forradalmi nézeteit a kétszerkettő világosságával megfogalmazó költészetre törekedett. A nép nyelvét, beszédmódját, világképét a magas költészetbe emelőre. Olyanra, amely a paraszti valóságból és a hagyományok talajáról kiindulva lépcső lehet a költő nyomába induló parasztfiataloknak a kultúra magasabb régiói felé. Ebből a szándékból és a 45-ös társadalmi változás nyomán Illyés lépcsőjén magasba rajzó parasztfiatalok térhódításából formálódott ki az a népies irányzat, amely a magyar költészet fejlődését napjainkig mélyen befolyásolja.

A népiességgel szemben József Attila az ellenpont. Nemcsak azért, mert származásra nézve városi proletár, és költészetében a városszéle világát és a proletáriátus szemléletét is kifejezte – a Horthy korszak elnyomó körülményei között. Ez még a költészet területén talán nem is jelentene alapvető különbséget. Hanem azért, mert ő kétfelől is, egyfelől a Nyugat „klasszicizmusa”, másfelől Kassák avantgardizmusa felől is, meghaladva megújító. A babitsi gondolati mélységet és hajlékony formakultúrát egyesítette ugyanis, az avantgarde által feltárt költői lehetőségekkel. Heves és fegyelmezett költői szándék, kísértetiesen fogékony intellektualitás tette próbára benne a nyelvet és hozta a felszínre, garmadával, rejtett kincseit. Ő az az egész világot értelmezni vágyó intellektuális költő, aki minden ösztönösre, a nyelv természetében rejlő titokzatos mozdulásra is maximálisan figyel. Tömörít, értelmez, összefoglal, de az érzékletesség teljével, a nyelv tenyészetének már-már rimbaud-i hasznosításával.

Ha most már végre rátérünk az utóbbi évtizedek költői fejlődésének ismertetésére, a sokféle lehetőség közül kezdetben a népies út volt nyitott az újabban jelentkezett költők számára és a József Attila-i vagy a nyugatos hagyományokat tovább fejlesztő az akadályozott, a csaknem mesterségesen elzárt. Az ötvenes évekre a népiesség hegemóniája a jellemző. Paraszttehetségek egész sora jelentkezett és került az irodalmi élet élvonalába (Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István, Csoóri Sándor, Csanádi Imre, Simon István).

A tényeket aprólékosan részletező, a látott valósághoz tapadó, a társadalmi változás problémakörét közvetlenül érintő verseszmény vált általánossá – a parasztfiatalok legmélyebb társadalmi élményének, a felkerülés lírai mondanivalóinak módfelett megfelelő. Ám ezt a hivatalosan is propagált és sommásan realistának mondott líra-eszményt kevesen tudták betölteni a régebbi költők közül, sikerrel csak azok, akik a társadalmi átalakulást a munkás sors szintjén élték át (Zelk Zoltán, Benjámin László). Előbb-utóbb azonban mind előttük, mind a paraszti sorból kiemelkedett tehetségek java része előtt kiviláglott verseik feladatszerűsége, költőietlen zártsága; az, hogy csupán annyit jelentenek, amennyit expressis verbis mondanak. S mire az úgynevezett „személyi kultusz” művészetpolitikája megszűnt, s az irodalomból kiszorított költők kötetei sorra megjelentek, a népies költők táborában is megérlelődött és hamarosan uralomra jutott a palotaforradalom. Diadala után is megmaradt ugyan nyelvhasználatukban a népnyelvhez, vagy az ősibb nyelvformákhoz való kötődésük, de mesterük vers-mintáit, merészen tényszerű indításait, az egyszerű élményhez való tapadását, józan vagy hevült reflexióinak felsorolását odahagyva, ott folytatták, ahol Illyés Gyula a hazatéréskor abbahagyta: lebegő jelentésű, a beleélésre tágabb teret adó, a nyelvet próbálgató szürrealista, vagy legalább is szürrealistább vers-vizióknál. S az évek során megteremtették a még leginkább Garcia Lorcával párhuzamot tartó népies szürrealizmus napjainkban is nagyhatású iskoláját. (Juhász, Nagy László, Csoóri Sándor, Kormos István, Szécsi Margit)

De hogy ez a palotaforradalom létrejöhetett, annak számos oka között elhanyagolhatatlan az ötvenes évek végének és a hatvanas évek elejének olyasféle reprezentatív költő betakarítása, mely keletkezésük idején nagyobb részt meg nem jelent művek publikálásából állt. (És elhanyagolhatatlan oka persze, az a hirtelen beáramló, fordításban megjelent világlíra – a modern költészet klasszikusai: Apollinaire-től, Eluard-tól Garcia Lorcán át T. S. Eliotig és Saint-John Persei-ig –, amely a szellemi sorompók felemelkedésével magyarul is olvasható lett.) De hogy a magyar előzményekről beszéljek, megjelentek sorra a harmincas-negyvenes évek kiváló tehetségeinek új vagy éppen egybegyűjtött művei, s bennük olyan versformáló módon váltak egyszeriben elevenné, melyek egy évtizeden át csak rejtve működhettek; olyan értékek kerültek napvilágra, amelyek újra felragyogtatták a lírai költészet átmenetileg homályba borult teljes feladatkörét.

Elsőként Szabó Lőrinc új kötetét, A huszonhatodik évet, majd egybeálló teljes életművét kell ebből a termésből említeni, ezt az Illyéssel a tények szeretetében, a megfigyelés pontosságában, az érvelés logikai tempójában rokon, de keserű individualizmusában ellentétes életművet, mely nyelvi, formai tendenciájában elvileg ugyan a Nyugat nagy nemzedékének hagyományával tartott, de azzal a gyakorlatával, hogy kakofon ritmusokkal, tudatosan rontott rímekkel „csúnyává” tette a kötött verset, akarva akaratlan a fellázítók, a merőben más versspecifikumot keresők irányába hajlította a versízlést.

S megjelent továbbá A hallgatás tornya, a harmincas évek Rimbaud-i hírben lévő csodagyerek-költőjének és Babits legkedveltebb tanítványának Weöres Sándornak a gyűjteményes kötete, mely az összegezés elutasíthatatlan hatásával tárta az olvasó elé a színen szereplő költők jónéhány törekvésének, vagy kvalitásának: a nagyerejű belső látomásoknak, a mitológiai feldolgozásoknak, a Füst Milán által már kezdeményezett személytelenítés kiteljesítő példáinak eredeti forrását. Nyelvi lelemény, zenei és képi bravúr, összpontosított reális megfigyelés és réveteg belső vízió, szösszenet és modernül ősi mitikus világmagyarázat olyan természetesen könnyed és ugyanakkor mélyen tartalmas áradását foglalta össze ez a gyűjtemény, hogy az olvasó tájait járva nemhogy a versfejlődés keresztútján, hanem a vers-lehetőségek sokirányú csomópontján érezhette magát. Weöres utakat talált vissza a hagyományhoz és előre a formabontás, az új formateremtés legkülönbözőbb változataihoz. Lao-ce-hoz, az ind eposzokhoz, Shelleyhez, Goethéhez, Arany Jánoshoz és Babitshoz épp úgy, mint Apollinaire-hez, Henri Michaux-hoz és mellesleg még a népies szürrealizmushoz is.

Egy-egy költőt persze, nemcsak azon kell mérlegre tenni, milyen utakat tör, milyen kapukat nyit meg, hanem azon, hogy a maga útján mit teljesít. Még szorosan a lírafejlődés szempontjából nézve is, a teljesítmény mérete és színvonala az elsődleges. Helyezkedjék el bár a mű az egymással konfrontáló erők, hagyomány és újatkeresés szélsőségei között. Mert bármennyire is lelkes hívei vagyunk az újnak, a mindig keresőknek, s legfőképpen az új minőség megtalálóinak, azt sem tagadhatjuk, hogy századunk maradandó lírai értékei alighanem túlnyomó többségükben ebben a közöttes elhelyezkedésben formálódtak ki. S azt sem lehet feledni, amit Apollinaire, az új harcos prófétája mond Egy vörösesszőkéhez című versében: „Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját – a Kaland s a Rend pörpatvarát.” Bár a vers folytatása szorosan ide tartozik: „Mi a kalandot kergetjük mindenfelé – Nem ellenetek harcolunk mi – Csak óriási s furcsa birtokokra vágyunk – Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk – Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott színek – Ezernyi súlytalan lebegő látomás – S ezekből kell valóságot teremtenünk.” Vagyis az alapvető, hogy Apollinaire honnan, milyen pozícióból kínált békejobbot a rendnek és a hagyománynak s ismerte el a líra egyetemességét.

De visszatérve az említett reprezentatív betakarításhoz, a magyar líra hiányos színképe igazán megvesztegető árnyalatgazdagsággal vált teljessé Weöres nemzedéktársainak, Vas István, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Rónay György (és ezt a felsorolást persze még folytatni lehet) új és új köteteinek vagy összefoglaló gyűjteményeinek megjelentetésével. (Ez lényegében a Nyugatnak a harmincas években kibontakozó, s immár harmadik nemzedéke, a mártírhalált halt és klasszikussá lett Radnóti Miklós társai.) Ezek a kiváló költők, egyenként jelentékeny életművek létrehozói, együttes hatásukban nemcsak a költői minőség követelményének szereztek fokozott, még nyomatékosabb érvényt, hanem nem kevésbé a versteremtés, a költői kibontakozás sokirányú lehetőségének polgárjogot. Vas István például a vizsgálódók kételkedve bízó intellektuális költészetnek, Jékely Zoltán a romantikusan költőinek, a szüntelenül szenvedélyt szikráztatónak, Kálnoky László a szürreálisig érő posztszimbolizmusnak, Rónay György pedig olyan babitsi formafegyelemből felnövesztett klasszicizmusnak, mely rejtve magába olvasztotta a kortársi, főként francia líra számos új eredményét.

Még egyre ezt a pótlólagos betakarítást követve nyomon, egy korábban csupán rövid ideig szereplő, s az irodalomba most újra visszatért költőcsoport hatását kell végül számba venni. Ezek az úgynevezett „újholdasok” – az Újhold című 1945–46 utáni folyóirat költői –, akik a háború és a fasizmus emberileg elviselhetetlen tapasztalatsorát fiatalon, a legérzékenyebb korukban élték át. Humanitásuk olyan felfokozását váltotta ez ki, s egyben létérzetükben olyan sebesülése is lett, mely szüntelenül odaszögezte őket az erkölcs és az emberi lét végső kérdéseihez, s szembenézésre kényszerítette a semmivel. A megnevezhetetlen és nehezen mondható nagy lírai mondanivalókkal. Felmutatni mégis őket és tapintani bennük a törvényt – erre már Weöres is, még előbb József Attila is adott példát. Ők is, ha nem is azonos módon, a költői és intellektuális összegező erő együttes latbavetésével, érzékletes tömörítéssel, a nyelvben rejlő titokzatos megfelelések és kapcsolatok felszínre hozásával törekedtek a feladat betöltésére. Sűrű, sodró szenvedélyű, képről képre lépő, de kihagyásokkal teli verstípust teremtettek. Olyasféleképpen, mintha egy hatalmas hídnak csupán a szikrázóan stabil pilléreit építenék meg. Ebben a verstípusban a vers és a költői én viszonyát megváltoztatták – erre ugyan Füst is, Weöres is, vagy T. S. Eliot is kínált nekik példát. Mindenesetre radikálisan eltértek a vallomásos költészet hagyományától. Nemes Nagy Ágnes objektivált; többnyire a leírt, ábrázolt világra vetítette rá belső világát. Pilinszky Jánosnál pedig az én leginkább általános alany, az ember. E szempontból a csoport költői közül, Rába György Nemes Nagyhoz, Rákos Sándor pedig Pilinszkyhez áll közel.

Az általuk létrehozott, minden mozdulásában mögöttes tartalmaktól feszülő, szűkszavú és külsőleg simára csiszolt vers a hatvanas évek közepére már nagyon is éreztette ízlésformáló erejét. Pilinszky szintaxist bontó szókapcsolásai, képeinek lobbanásos élessége, Nemes Nagy versmozdulatai, gondolathordozó képi motívum-rendszerei a jelentkező költők táborára alakítólag hatottak. Nem annyira persze, mint a népi szürrealizmus vagy szecesszió. Mert míg az a követőit felszabadította, a költői ösztönt gátlástalan mozgásra bátorítva, addig ez a szűkszavú intellektuális vers éppen fegyelmez. Itt a veszély az elhallgatásig való tömörítés, ott a szavak szétomló, egymást nemző, parttalan áradása.

A betakarítást lezárva, végül még az ötvenes évek fordulóján jelentkezett új költők egy népes csoportjának irányzatáról is számot kell adni. Az úgynevezett Tűztánc-nemzedék már korántsem szűkösen tematikus, de azért a közéleti célokat újra közvetlenül szolgáló költőiéről. Irányzattá ezeket a fiatalokat a közös társadalmi szándék egyesítette, a szocialista célokért való küzdelem, s kevésbé a hangvétel vagy a költői eszközök rokon használata. Hiszen a csoportot később reprezentáló két költő közül Váci Mihály még nagyjából Illyés nyomdokait követte, míg Garai Gábor hajlékony formaművészete az egész Nyugatos lírán iskolázódott. Nem hiába írta róla összegyűjtött versei, A szenvedély évszakai alkalmából – tehát jónéhány év távlatából nézve – az egyik kritikus, hogy a nem epigon szintű hatást vizsgálva, kiemelkedő versei mögött József Attila áll, jó versei mögött Babits, színvonalas, de kevésbé jó versei mögött Szabó Lőrinc.

Mindezekből eleve világos, hogy a fejlődést illetőleg a magyar líra az utóbbi másfél-két évtizedben nagyon is komplex állapotba került. A továbblépés messzemenően tárt lehetőségei közé. Hogy összegezzünk: adva van benne egy más, nem szűkös, nem önkifejezést csonkító közéleti költői út. Adva van továbbá a népies szürrealizmus ösztönöset és hagyományosat egyesítő nagy irányzata. Vele szemben az empirikus szemléletességet s az elvont filozófikusat egyesítő, kihagyásos Újhold-költészet. S közöttük nem csekély hatással a keletkező újra, az idősebb évjáratú, a pályájuk csúcsán lévő költők egyre elmélyültebb, frontok közötti, de a frontok eredményeitől át-átszőtt produkciója. Ha a termés felől vesszük számba ezt a mögöttünk lévő tíz-tizenöt évet, akkor elsősorban az utóbbiak műveit, vagy összegezéseit kell számba vennünk, no persze egyfelől Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek, másfelől Pilinszky Jánosnak és Nemes Nagy Ágnesnek összegezéseit sem mellőzve. Hiszen, mint ahogyan mondtam már, a költészetben mégsem a felfedett fejlődéslehetőségek, hanem a létrehozott értékek a döntők. Így be kell számolni a talán mindkét tábor részéről egyik ősnek tekinthető Weöres Sándor új és új eredményeiről, a Tűzkút, a Merülő Saturnus, s legfőképpen a roppant sikert elért Psyché című kötetéről, melyben a személytelenítő költészetnek végső határáig eljutott – egész életművében mindig is kutatta a végső határokat –, egy kitalált, múlt századi magyar költőnő sorstükröző teljes életművét adva közre, archaizált nyelven, régiesített verselésben, helyesírásban. S beszélni kell az iskolaalapító mester, Illyés Gyula átalakulásáról, metafizikátlanul metafizikus szembenézésével a lét végső kérdéseivel, öregedéssel, elmúlással, összegezhető sorstanulságokkal – verseinek lírai hevét a nagy mesterek és ősök hőfokáig fellobbantóval. S számot kell adni Zelk Zoltán énekhangjának kötetről kötetre megejtőbb és szuggesztívabb bel cantójáról, s az összegező gyűjtemény, a Sirály megrendítő pályaképrajzáról, mely a Kassák mellett, az avantgarddal indult költő útját végigköveti a József Attilával való tematikus egyezéseken, a szocialista költői eszmények tudatos szolgálatán át önmaga és nem könnyű sorsa teljes lírai feltérképezéséig. S számot kell adni Vas István Menekülő Múzsájáról, mely az ifjúkori vonzó dallamokat megtörve, s költői eszköztárban kételkedve, sőt tudatos prózaisággal helyettesítve őket, néz szembe az egykor felrémlett, s most az öregedéssel egyre riasztóbbá vált létfilozófiai problémákkal. Említeni kell Hajnal Annának az egyszerű, a naiv lírai élmény hitelét rehabilitáló költészetét, Csorba Győző és Takáts Gyula objektiválására törekvő, puritán költői eredményeit, végül azt a meglehetősen egyedülálló kísérletet is, melyet Somlyó György – részben a mai francia költészet eredményeihez kapcsolódva – az elmélkedő esszé-verssel végez.

Érdemes, értékes művek kiemelésével bizony nagyon is folytatni kellene még ezt a felsorolást. De művek idézése és átabotában való jellemzése helyett, térjünk vissza a fejlődés folyamatára, hiszen célunk nem az analízis, csupán a tendenciák vázolása. Mi történt itt a hatvanas évek végére? Mintha egy új avantgarde hullám csapott volna át a magyar lírán a vers-struktúra annyira megváltozott. Mintha az a sokirányú és sokféle törekvés az új költői specifikum megteremtésére, amely a líra felszíne alatt érlelődött, egyszerre ért volna be. Ady félavantgardja és Kassák avantgardja, Füst személytelensége, József Attila nyelvmélyi és tudatmélyi felfedezései, Szabó Lőrinc szépségeszményt oldó „csúnya” verseszménye, Weöres minden lehetséges utat bejáró kísérletsora, Vas István eszközökben kételkedő prózaisága, Pilinszky szintaxist bontó életérzés összegezései, Nemes Nagy gondolatot hordozó, objektív képi motívum-világa, Nagy László ösztönt szabadító társításai, Juhász Ferenc parttalan, dekoratív képhalmozása. Együtt, kielemezhetetlenül közösen hozták létre ezt a másfajta verset, a mai magyar vers anyanyelvét. És persze nemcsak ők hozták létre. Részes ebben a világlíra is, amely már nemcsak nagyjaiban, de egész színes folyamatában megszólalt magyarul az utóbbi húsz év alatt. Részes benne – kimerítően dehogy is lehetne felsorolni – a szovjet új hullámtól kezdve a dél-amerikai és az észak-amerikai költészeten át (Ginsburg, Ferlinghetti) az újabb és nagy hírre szert tett német, angol és francia költőkig mindenki. Csaknem a lettristáktól a szemantikusokig.

És ha a magyar kritikus ma azt mondja, hogy a magyar líra mai anyanyelve egyben a világlíra anyanyelve is, akkor azt reméli, hogy nem túloz. A világköltészet néminemű ismeretében annyit bizonyosan állíthat, hogy az eddigiekben nem említett, de a hatvanas-hetvenes években kiforrott magyar tehetségek olyan eszközöket használnak, úgy beszélnek, olyan módon teremtenek költői jelrendszert, hogy műveik magyarázat nélkül tehetők más, ismert költészetek termékei mellé. Még akkor is, ha közülük ki így, a másik amúgy beszéli ezt az anyanyelvet. Ha az egyik például, mint Ladányi Mihály elkötelezett, közvetlen társadalmi hatású költészetre tör (épp úgy, mint a szovjet hullám), a másik mindent kételkedve újra tapogató, újra mérlegre tevő szemantikus állásponton van (Tandori Dezső, Petri György), ha a harmadik már-már hangerősítővel, mint az amerikai üvöltők analizálja végig képtelen sorsának fordulópontjait (Orbán Ottó), vagy a szóinflálódás idején minden erejével keresi azt az egyetlen szót, azt a tömörítést, amely mintegy örökérvényesen hordozza megpillantott igazságait (Székely Magda, Tóth Judit).

Úgy összegezhetnénk: a magyar líra, mely értékekben sosem szűkölködött, az itt vázolt fejlődés eredményeként ma együtt lép, együtt halad, egy költői specifikumot használ a világlírával. S bár a költészet az anyanyelvben gyökeredzik, a versnyelv, a költői specifikum közössége okán mégsem lehet felhagyni a reménnyel, hogy a magyar líra értékeire talán egyszer jobban odafigyel a költők és a költészetet szerető olvasók nagy, nemzetek feletti egyetemessége.

Játékosok

A költők játékszeretete. Sőt kivételes játékkedve. Van ilyesmi? Hiszen ritkán, nagyon ritkán az örömet, de többnyire a szomorúságot, a kétségbeesést írják meg. Azt, hogy az ember fáj a földnek. Meg azt, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény. Igen, de még a legrettenetesebb megállapítást is a szavak összecsengésével, rímben írják. A nyelv játékával.

Tóth Árpád el is mondja a dolog kulcsát:

És e rímes, furcsa játék végén azt mondja: Meghalni volna jó ma.

*

A költők játékos kedvéről bőven beszél az én korom is. Hadd idézzek egyet-mást előbb még a nagy reménységek rövid pillanataiból.

1945-ben, a legmeghittebb barátság idején Vas Istvánnal és második feleségével, Marikával nyaraltunk Marika szüleinél, Kondoroson Nemes Nagy Ágnessal.

Vas István éppen Shakespeare III. Richárd-ját fordította, de a napi munka után volt időnk az elmés-tréfás beszédre. Ágnes már akkor szeretett játszani. Feladta magának és Vas Istvánnak, hogy csináljanak párhuzamosan egy nyolcsoros stanzafélét. No nem választott témáról, csak stanzát, azonos rímekkel. Ágnes ezeket a rímeket javasolta: imára, Anna-bál, simára, kanna, tál, kitára, Hannibál, fergeteg, kergetek – meglehetősen nehezítve a feladatot.

Nemes Nagy Ágnes versezete ez lett, az alanyiság némileg konvencionális stílusában:

Vas István versmegoldása fanyarabb lett, nem érzelmes-romantikus:

A következő feladat megoldásában Nemes Nagy Ágnes is modernül szellemes lett, még a kecskecsecses-szőlő virágzásának nemiséget felkeltő jellegét is belerejtette a versbe:

Vas István ezzel a verssel kontrázott:

Ezek a vidám verstréfák, játékos kezdemények társaságunkban gazdagon folytatódtak, más barátokkal bővültek (Kálnoky, Jékely, Pilinszky, Szabó Magda), csak egy idő múlva a legkevésbé sem felhőtlen vidámság közepette. Elmúlt három év (megszűnt az Újhold), és a fordulat ideje után barátaink vers-játékai keserves politikával telítődtek. Amikor 1957-ben lakásunkon házkutatást tartottak, és engem a Gyorskocsi utcai fogházba vittek, nagy köteg vers-szekretert gyűjtöttek és jegyzőkönyveztek a házkutatók, hogy a ceruzával készült és hajtogatott „hieroglifákat” megfejtsék. Ezek a versek ugyanis úgy készültek, hogy a költők a hajtogatott papír alján megjelölték a verscímet, valamint a versmértéket, magukat a verssorokat azonban behajtva letakarták, csak a rímet írták ki a papír másik oldalán folytatásul. (A rímes sort kellett létrehozni, majd letakarni a következő sor számára.) A börtönben napokig töprengtem, és mondhatom, alapos félelemmel töprengtem, hogy a vaskos politikai szövegeket hogyan mossam ki, hogyan interpretáljam a csöppet sem jó szándékú kihallgatóknak. Mit mondjak például akkor, ha verscímként ez áll: Kosztolányi Dezső: A vörös kisgyermek panaszai? Vagy: Tamási Áron: Ábel a szovjet rengetegben?

Íme, egy példája a szekreternek. Emlékeznek ugye arra, hogy Sztálin halála után Malenkov volt a Szovjetunió vezetője? Megírtuk hát Ágnes, Jékely, Kálnoky és személyem a Bóka László: Az én Malenkovom című művünket. (Tudni való, hogy abban az időben Bóka László költő és irodalomtörténész létére harcos, vonalas államtitkár volt, ki minden évben – maga mondta nekem – születésnapi gratuláló levelet küldött Rákosinak.) Tehát alul a cím: s utána letakart sorok által készült a csak rímekkel irányított vers, a Bóka László: Az én Malenkovom:

Szívesen mutatnék még talán ennél a szekreternél is szellemesebb vagy pikánsabb versezetet, hiszen az ötvenes években nagy játékunk volt. Igen, de mint jeleztem, a lakásunkba kiszállt detektívek elvitték őket. Feltúrták papírjainkat, kéziratainkat. A papírkosár volt a fő kedvencük, a használt összegyűrt indigót kisimították s leltárba vették. Engem ugyan elég gyorsan elvittek, de a detektívek egy része ott maradt a lakásban, és órákig kutatott. Mint kiderült, röplapokat kerestek. S amikor az ágyunk matracait szétbontották, „megvan végre!” – ujjongtak. Az ágyam ugyanis tele volt kézirattal. Fából készült „rugói”, hosszú lécei közül kitört néhány, s ezt kézirattal támasztottuk alá. Történetesen regényem, az Ezüstgaras másod- és harmadpéldányával. A detektívek megmámorosodva túrtak bele a zsákmányba, s kezdték olvasni. Ágnes – ahogy később mondta is – fanyar mosollyal, sőt keserűen felnevetve észlelte örömüket. Egy tizenhatodik századi történelmi regény, hiába, nem olyan, mint egy rejtett, osztogatni való röpcédula. Végül csalódottan mentek el. Igen, de mi lett a leltározott szekreterekkel? Szerencsémre a hajtogatott papírokat, a különböző kézírásokat nem tudták elolvasni. Vissza azért nem adták őket. Csak néhány megkezdett Füst Milán-szekreterünk maradt meg. Hogy mutassam a stílust, ilyesfélék, mint a Füst Milán: Egy nyájas kísértet éneke a szűzhöz:

És így tovább, nem is tudom, kikkel játszotta Ágnes. Nekem játékos kedvében egy szonettet kínált, természetesen csak a rímeket adva meg: baltacim – zsávoly – zsámoly – baldachin – tarka szín – számolj – száz moly – ajkain – konok – homok – képpel – király – kijár – csépel. Tessék ezekből a szavakból ép szonettet kerekíteni; Ágnes címet is adott: Szigliget. Íme, az ő szonettje:

Ágnes a szonettjében, mint látható, megnevezte egyik-másik jelen levő írótársunkat, a Dsida Jenő-s versekkel indult Végh Györgyöt, aki önéletrajzával prózaíró lett (Mostoha éveim), Vázsonyi Endrét (neki is van azért egy, a vonalasságot kigúnyoló kis remeklése), s végül Kardos Lászlót, a Nagyvilág akkori főszerkesztőjét, aki valaha a Nyugat munkatársa volt, s akit ezért ő kedvelt: bár pártos volt, de jóindulatú, emberséges.

Ágnes kedvéért, rímei nyomán írtam első és utolsó verseményemet. Valaha publikáltam is, de rossz sorvégi jambusai miatt vessünk fátyolt rá: kritikusaim joggal kifogásolnák verstani ismereteim hiányát. Különben is a szigligeti játék nem volt annyira személyhez kötött, kettőnk játéka. Nehogy az átmenetileg funkciótlannak látszó alkotóházat a kádáristák elvegyék – szó volt róla –, ’57 után szorosabban egybegyűlt a társaság, már-már szervezetten. Voltak a nyár folyamán újra és újra kihallgatottak, helyben letartóztatottak (pl. Sándor András), majd idővel börtönből kiszabadultak – a hatvanas években olykor többségben voltunk –, másfelől voltak olyan teljesen elkülönültek, akik kádáristák lettek, mint Fodor József és Jankovich Ferenc, hogy a közismerteket ne is említsem. Szóval, mihelyt összeszokott a tisztességesebbek társasága, messze többségben voltunk, nagy, közös játékok kezdődtek.

S ment a játék a hatvanas évektől kezdve szinte a társaság összetartozásáig. Ez volt az úgynevezett Szent István, ami nem más, mint egy bonyolított barkochbaféle. Ketten kimennek, megállapodnak abban, hogy kicsodák, vagyis kit játszanak, majd abban is, hogy mi az összefüggés közöttük. A benti társaság kérdéseket tesz fel nekik: rá kell jönniük, hogy a két személy kicsoda, és mi közük van egymáshoz. Azért Szent István a játék neve, mert az egyik, csaknem néma, de színpadi készséggel rendelkező személy mondjuk Szent István, a másik Nagy Lajos: az összefüggés az, hogy mindketten királyok. De úgy is lehet variálni, hogy a másik Király István (az egykori egyetemi tanár). Ez persze akkoriban azonnal kitalálható banalitás volt. Valamivel nehezebb, ha Petőfi és Petrovics Emil személyét adják fel a szereplők. Még szellemesebb: Szvatopluk és III. Richárd angol király; a kapcsolat: a fehér ló mondája és az „országomat egy lóért” idézet. Még fifikusabb vagy rejtettebb: Edgar Allan Poe és La Fontaine; ugye kitalálható, hogy kik, hogy mi közük van egymáshoz? Nem több, mint a holló. Erdődy János, Kerényi Grácia, Tatay Sándor, Telegdi Polgár István, Szántó Piroska, Galgóczi Erzsébet, Nemes Nagy Ágnes és Tímár György, Sumonyi Zoltán, Kabdebó Lóránt voltak a fő játékosok. Olykor részt vett a játékban Görgey Gábor és Gergely Ágnes is. Többnyire költők vagy költői hajlamúak. Mándy Iván vagy Ottlik menekült tőlünk, mint a tűztől. Nemes Nagy Ágnes, mint Tímár és Erdődy, cédulák halmazával gyűjtötte össze a Szent István-lehetőségeket. Csak néhányat idézek rengeteg ötletéből: Kleopátra és Laokoón (kígyóhalál), Graham Greene és Zöld Marci, Búvár Kund és Kund Abigél, Aragon és Lohengrin (Elza), Csehov és Zelk (Sirály). Szinte nevetségesen könnyűek, csak rá kell jönni a személyre: Szondi Lipót és Szondi György, Lamartine és Martin Luther King. Vagy egy igazán nehéz: Zilahy Lajos és Ottlik Géza: egyfelől A híd című darabja, másfelől Ottlik bridge-könyve (bridge angolul híd).

Itt halmozódnak előttem Nemes Nagy Ágnes játékcédulái. Képtelenül bő anyag. Van olyan, hogy neveket talált ki, van, ahol a nevek körülírását, végül – ez a legegyszerűbb – azonos kezdőbetűs fogalmak gyűjteményét: város, folyó, tó, tenger, ország, sivatag stb. Ezt, ha unatkozott, ketten-hárman is játszottuk. Szellemes, találékony, gyors esze felpezsdült a játéktól. Máskor körülírta egy-egy író nevét: Kelmevágó vetni való (Szabó Magda), Tavaszhónapi (Áprily), Keseri, ám francia játék (Szomory Dezső), Nyújt-i angol végre (Ady Endre), Szénporos félisten módhatározóval (Kormos István), végül egy politikai: angol–magyar csók-késztetés (Kissinger). Kettőt-hármat merek még idetenni legkülönbözőbb sajátos meghatározásaiból: Ón mennyboltja (cinege), hon-költségű négylábú (hazaáruló), és kutyája égett (sebesült), száradó fej (Aszófő).

Hogy a nyelvijáték-késztetés miként burjánzott benne: cédulák halmazát szedte össze a halála után Vera, a feleségem. Még olyan jegyzetanyag is bőven akadt, melyben Ágnes sokbetűjű szavakat gyűjtött egybe. Ilyeneket, mint: kárókatonacsalogató (19 betű), repülőmotortolóerő (18 betű), ömlesztettsajtár (17 betű), és hogy természetes is legyen: kultúrtalálkozó (15), pávaszempotroh (14). A két leghosszabb: toportyánféregútilapu (21), rododendronnyíróolló (20).

Visszakanyarodva a Szent István-játékra: a társaság évente februárban Szigligeten ült össze, igaz, megesett virágzása idején, hogy később még Budapesten is játszottak, de a februári szigligeti időszak volt az alapidőszak, amikor a fő játékosok, megittasulva, másféle színházasdiba, bohóckodásba is belementek. Lukácsy András, aki remek könyveket írt a játékról, jól mondja, sose képzelte volna Szántó Piroskát és Nemes Nagy Ágnest kúszva-csúszva, csigát játszva bohóckodva úgy nevetni, mint Szigligeten a játék örömteli tetőfokán.

Ágnes jókedvében játéktársainak névnapra, születésnapra – alapos gyanúm, hogy éppen az én névnapomra – ilyen versikéket rögtönzött:

vagy:

Persze Ágnes – mint a cédulák halmai dokumentálják – szisztematikusan fel is készült a játékra, és olykor haragudott, ha nem tudta időben érvényesíteni játékötleteit, mert Tímár és Erdődy, a játékban nagy riválisai, letarolták előtte a terepet, pedig ő szórakozni és kitűnni akart. Bár úgy igaz, a legtöbb író kitűnni akar. Akár olyan fantáziadús, világméretű tehetség, mint Szabó Magda, olyan hangosan bohóckodó, mint Gyurkovics Tibor, olyan sokat tudó beszédkényszeres, mint Lukácsy Sándor. Hogy Tandori „szétbeszélő” madaras, lóversenyes mániáját ne is említsem. Igen, de Ágnes, kivált játék közben, nem akart csevegni vagy beszélgetni. Szeretett ugyan beszélgetni, de csak kevesekkel. Lator Lászlóval, a nyári időszakban Domokos Mátyással vagy Ács Margittal – velük egyszer vagy két héten keresztül vitatkoztunk Németh László és Illyés Gyula különböző megítéléséről –, vagy Szabó Magdával, Szobotkával, Székely Magdával, Tóth Judittal, Gergely Ágnessal. De igazából ritka pillanat volt, amikor jól érezte magát, ha a játszótársak beszélgetni kezdtek. Kivált, ha egyik-másik barátunk rátukmálta Ágnesre verseit. Ilyenkor idegesen félrenézett, vagy felvetette a fejét, s láttam (persze csak én láttam), hogy szikrázik a szeme.

*

Vas István felolvasása, a vele való beszélgetés persze más volt. Nem úgy, mint az örökösen játszó Szántó Piroska, Vas csak éppen-éppen, olykor-olykor (Ágnes szavával: csak til-tul) játszott. De hol volt már közöttünk az a meghittség, az az örömteli játék, mint egykor 1945-ben? A hecces rímfeladataik? Vas István A félbeszakadt nyomozást 1967-ben így dedikálta nekünk: „Balázsnak baráti öleléssel Pista”, majd alább: „és Ágnesnak kézcsókkal – kicsit félve bocsátom a szeme elé. P.” Hogy miért félve, már nem tudhatni. Egy biztos A félbemaradt nyomozásról: a Hagyomány és kísérlet című tanulmánykötetemben tapintatosan, de határozottan szembefordultam azzal, amit Vas Kassákról és az avantgárdról óvatosan, ám mégis negatív szellemben írt. De igazi vitánk későbbi. Nyolc-tíz oldalas levelekben vitatkoztunk, mert Vas István szerint mi elárultuk Babitsot, és Kassákhoz csatlakoztunk. (Hármunk leveleit publikálta a Holmi – 1994. március – és Két Róma című esszékötetem.) Az igazi, végső elhidegülés egy emlékeket idéző felolvasás után történt, és nyilvános, publikált veszekedésbe torkollott. Nem politikáról volt szó, nevessetek („nunc plaudite, nunc ridente”): Ágnes és Vas István azon vesztek össze végérvényesen, hogy a Keveháza, majd Csokonai Tartózkodó szerelem című verse hangsúlyos, magyaros ritmusban íródott-e (ez volt Vas álláspontja), vagy jambus, illetve ionicus a minore-e – ez Ágnesé. És ha hiszik, ha nem, dühöngve veszekedtek ezen. (Különben megtaláltam vagy megtaláltuk Erdélyi János levelezésében – Akadémiai Kiadó, II. kötet, 134. oldal –: Arany János is jambusosnak tekinti versét.)

De hadd tisztázzam: a kondorosi (1945-ös) nagy barátság után az elhidegülés régebbi keletű, legföljebb voltak langyosabb, felmelegítőbb periódusai. A törés 1948 után történt, amikor Vas István tőlünk, újholdasoktól elhidegült, és – legalábbis mi így hittük – vonalas népi költők táborához csatlakozott. Igaz, ez régen volt, a költők is hamarosan kiábrándultak a pártból, sőt bátran szembefordultak vele. De a jambus- és a ionicus a minore-ügy, meg előbb a hosszú levélváltás azt eredményezte, hogy Ágnes ugyan részt vett olykor abban a körben, amelynek Vas István Szigligeten a központja volt (Görgey Gábor, Sumonyi Zoltán, Kabdebó Lóránt stb.), ám ritkásan vett részt. Magam még kevésbé. Egy alkalommal viszont, amely csaknem az utolsó meghittnek induló együttlét volt, Vas István felolvasott egy fejezetet készülő könyvéből, a Mért vijjog a saskeselyűből. Arról szólt a fejezet – bravúrosan megírva –, hogy Vas Radnóti Miklóssal és a házigazda Péter András társaságával némi borozgatás után ellátogatott egy Virág utcai kuplerájba, és hogyha Radnóti – mint később kiderült – nem is, de Vas belement a szokott, természetes kalandba. Hazatérve túláradó élményszerűséggel el is mondta a történteket feleségének, Etinek, azzal a minősítéssel, hogy a dolog szerelem nélküli, személytelen, emberi mivoltában végül is jó volt. Eti felháborodott, azt vágta Vas arcába: – Te is csak férfi vagy! – Vas rákontrázott: – Te is csak nő!

Ágnes dermedten hallgatta a felolvasást, én kínban, feszélyezetten. Befejezve az estét, némi kötelező udvariaskodásokat mondva mentünk el. Szántó Piroska persze észrevette merevségünket:

– Hogy ti milyen prűdek vagytok! – mondta búcsúzóul.

*

Jobb volt játszani, mint annyi horzsolódás, ellentét után még a legmagasabb fokon is irodalomról beszélgetni. Játszani vidáman, majd később – nem is sokkal később, hiszen úgy szaladtak az évek – még a legkétségbeejtőbb állapotban is. Ágnes kínzott állapotában, majd operációi után és egyre kevésbé reményteljes gyógykezelése alatt. Nem képzelheti el az ember, hogy milyen a halál, majd a halála után tudja meg, ha megtudja. Ő nem akarta tudni vagy akár megsejteni. Sorsáról, félelméről beszélni soha senkivel nem akart. Holott, úgy hiszem, sok-sok évvel előbb már benne dolgozott a végzetes betegség. Csak nem tudtuk. És időben az orvosok sem tudták. Sőt műhibák sorát követték el, még az okos sebészprofesszor bravúros műtéte után is. Igaz, Ágnes nehéz beteg volt, az orvoslásba beleszóló. Azt is megtette később, hogy a rossz diagnózist felállító kezelőorvosának megmondta: – Maga, úgy látszik, kerül engem! (Persze a lelkiismerete miatt jó oka volt kerülnie a nagybeteget.) Az operáció után egyetlen professzor volt a klinikán következetes és tisztességes, nem is fogadott el hálapénzt, mint a többiek, talán azért, mert tudta, hogy Ágnes menthetetlen.

De a létezés és benne a játék! A rettenetes operáció után, amikor a kórházban már lábadozott, és néha már fel tudott kelni az ágyból, megkért, hogy esténként menjek be hozzá, és a csöppet sem meghitt kórházi folyosón játsszunk időtöltésül. Mit játsszunk? A legegyszerűbbet. Egy kiválasztott betűvel egy fogalmat kell írni: Olyan hegy-folyó-város-ország-félét. Mindig ő nyert, persze, neki volt több találata. Nem azért, mert akartam, hogy nyerjen és örüljön. (Gyenge öröm és méltatlan is, objektivitása ilyesmit nem tűrt volna.) Egy életen át gyorsabb volt az észjárása.

A kórház után, hacsak a terápiás mérgezés nem gyötörte, hívta a látogatókat. Nem panaszkodni akart, hanem másról, irodalomról beszélni. Jöttek is sorra, akik szerették, akik tudták, hogy szüksége van rájuk. Lator László, Ács Mara, Gergely Ágnes, Bárdos László, Ferencz Győző, Bajcsi Cecília. Nem beszélve azokról a barátnőkről, akik gondozták, segítették a mindennapokban.

Aztán 1991 tavaszán újra Szigligetre mentünk. Hát igen, ez volt az egykori helyszín. Ami fontosabb: a Paradicsomkert, a Balaton-vers és a Ház a hegyoldalban helyszíne. De Ágnes abban a nem februári társaságban még egyszer játszani akart. Véletlenül ott volt velünk Tímár György is, ő verbuválta össze az egybegyűlteket, köztük volt Ágh Zsófia, Kecskeméti Kálmán, a festő, és még ketten-hárman, nem is tudom, kik, Tímár adta fel Ágnesnek a végső feladatot. Hát az olyan körmönfont volt – nem is értem, hogy merészelte Ágnes állapotára tekintettel. Kitalálni én sosem tudtam volna. Arra vagy olyasfélére rájöttem volna, amit olyan szellemesen adott fel egykor Tímár, hogy Piszkos Fred kapcsolódik Hajós Alfrédhoz, mert Piszkos Fred hajós volt, és Fred vagy Alfréd azonos, de hogy Mussolini hogyan kapcsolódik Clemenceau-hoz? Hiszen hogy egyáltalában ki kicsoda, már az is nehéz.

De Ágnes kitalálta a két figurát, és, bár tétovázva, az összefüggést is. A döbbenetes kapcsolatot: Mussolinit lábbal felfelé akasztották fel Milánóban, Clemenceau-t pedig függőlegesen, állva temették el a párizsi Panthenonban. Hogy jött rá Ágnes? Isten tudja.

Amikor közölte a megfejtést, csak annyit mondott: – Köszönöm a játékot. – És a feltorlódott csendben annyit tett hozzá, lezárásul: – Hát ez is megvolt.

Visszamentünk a szobájába, megigazította a fején a parókáját, hiszen a kemoterápia miatt kihullott a haja. Egykor tömött, gyönyörű, szőke haja volt. Emlékszem, egy férfi a 2-es villamoson a nyári léghuzatban szinte kétségbeesve szólt rá: – Asszonyom, csináljon valamit a hajával, megfulladok.

De az régen volt. Nagyon régen.

Mándy Iván egyetlen levele ürügyén

Mándy sohasem volt jó levélíró. Hosszú barátságunk idején néhány üdvözlő aláíráson túl nem is írt ő levelet se nekem, se Nemes Nagy Ágnesnak. Egyedül az rémlik, hogy 1948-ban, amikor Ángessal Rómában voltunk, Mándy mégis írt nekünk egy tréfás-ironikus beszámolót a budapesti irodalmi eseményekről, de ez a levél elveszett. A múlt évben viszont kénytelen voltam elküldeni számára egy Vargha Kálmánról szóló cikkemet, mert féltem, hogy Iván megbántódik Végh György emlegetése miatt, mivel a Fabulya feleségei körüli mendemondák, ilyen-olyan pletykák érzékenységét sértették. Igaz ugyan, hogy a Fabulya okán Végh György lehetett sértett, nem ő, de a reciprok sérelem is sérelem. Tény, hogy egy életre megharagudtak egymásra. Az igazság kedvéért – meg azért, nehogy rám is megharagudjon – megkérdeztem Ivánt, nincs-e kifogása a szöveg (a nagyon is diplomatikus szöveg) ellen. Ezt írtam: „A fabulya könyv… csöppet sem volt előnyösen stilizált. Írni, Mándy magas fokán, csak őszintén lehet – a más és a magunk rovására egyaránt. S ő a Fabulyában mindkettőt megtette. A jellemet, a történetet maliciózusan részletezi – alakításának éppen ez a módszere –, ha egészében végül tud felemelőt is mondani. Legalább annyit, hogy milyen esendők vagyunk. Milyen esendő a regény figurája és voltaképpen a szerző is.”

Egy nappal a halála után, 1995. október 7-én cikkem kéziratára ezt a választ kaptam (Mándy sajátos, macskakaparás jellegű kézírásával): „Kedves Balázs, döntöttem, mint zord cenzor, és arra kérlek, ne dobj el semmit a Vargha Kálmánról szóló írásból. Ennyit igazán megérdemel ez az igen tehetséges és igen szerény kritikus. Kálmán nagyon jó anyagra talált Fabulyában. És miért hagyta volna ki a feleségeit? Én pedig semmit se találok az írásodban, amiért meg tudnék sértődni. (Ehhez igazán van érzékem.) Szóval minden rendben. Aggodalmad teljesen felesleges. Üdvözöl Iván. Ui. Kérlek küld [sic] el a lapot. Jólesik, hogy egy pillanatra beültem a Rónay asztalhoz.”

De ha már a Fabulya feleségei és főként a Rónay-asztal szóba került, érdemes volna a dokumentumon túl némileg elgondolkozni. Mándyról és az írói érzékenységről, valamint az ő objektív értékeléséről. Kezdjük a Rónay-asztallal. Igaz, bizony érzékenyek voltunk. De még mennyire! Pedig nem panaszkodhattunk: megjelentünk az ötvenes években is. Úgy bizony! A katolikus Vigiliában például, Rónay lapjában, ezen az egyháznak meghagyott szigeten. Sőt olykor még a Dunántúlban is meg-megjelentünk (a Jelenkor elődjében), bár ebből ilyen-olyan probléma lett, legorombították miattunk vagy éppen elcsapták a szerkesztőt. Szántó Tibort – ha más ürüggyel is – be is csukták ’57-ben. Ezekben az időkben megeshetett ilyen semmiség. Szegény Rónay Györgynek mint katolikus szerkesztőnek se lehetett miattunk nagyon könnyű. Hogy túlnyomóan protestánsok voltunk, az még hagyján. De hogy Jékely Zoltán éppen a Vigiliában hirdeti meg a reformáció „új bátor tanait” az ellenreformáció hitével szemben (lásd Középkori fametszet I.), azt csak Rónay nagyvonalúsága tehette lehetővé. Az se lehetett öröm neki, hogy amikor Nemes Nagy Ágnes A lovak és az angyalok című versét lehozta a Vigilia (a Kortárs egy féléves huzavona után se publikálta – „túl sok a vers”, aggályoskodott Simon István, a szerkesztő), szóval, amikor A lovak és az angyalok című vers végre megjelent, egy tiszteletre méltó kanonok nyájasan, de egyértelműen megírta Ágnesnak: „Lányom, nem illik a szentekről tiszteletlenül beszélni”, nem lehet egy szentről olyasmit írni, hogy a „csuhád csücskét megfogom”, és egyáltalán angyalokról és lovakról együtt írni blaszfémia.

Ez a Rónay-asztal az ötvenes évek elejétől-közepétől kezdve heti összejövetel volt úgy húsz-huszonöt éven keresztül. Állandó résztvevője volt Ottlik, Mándy, Nemes Nagy Ágnes, Vargha Kálmán, egy jó darabig Pilinszky, majd míg el nem vitte a filmdramaturgja: Nemeskürty István. Még Réz Pál és Kellér Andor is jelen volt egyszer-egyszer. És persze magam is jelen voltam. De ’57 körül, és jó darabig utána is, más hallgatag társak is jelen voltak, akik ugyan kicsit távolabb ülve és látszólag újságokba merülve hallgatták a beszélgetéseinket. No hiszen hallgathatták! Ágnes és Rónay ilyenkor belemerült a verstanba. (Mándy és Ottlik bosszankodásával mit sem törődve.) Jöttek az úgynevezett anapesztusfejtegetések. Olyanok például, hogy a Keveháza nem hangsúlyos, magyaros ritmusú vers, hanem anapesztikus. Nincs igaza Vas Istvánnak. Érdekes volna tudni, hogy a közelünkbe letelepedett „újságolvasó” vajon mit írhatott jelentésébe.

Hallgatag megfigyelőink főként 1957 után tiszteltek meg bennünket, kivált, hogy nemcsak a Vigiliában, de itt-ott a hivatalos kiadásban is megjelentünk, könyvben is. Lásd Mándy Iván: Idegen szobák, 1957, Fabulya feleségei, 1959 (a Csutak-könyvekről, vagyis az ifjúsági írásokról nem is beszélve), Ottlik Géza: Hajnali Háztetők, 1957, Iskola a határon, 1959, Nemes Nagy Ágnes: Szárazvillám, 1957. No persze azt nem lehet mondani, hogy azokat a könyveket értékükhöz méltó módon fogadta volna a kritika. A Szárazvillám-ot a Kortársban Kardos László ugyan jóindulattal mentegette, de egy másik kritikus (ismert klasszika-filológus) Pilinszkyvel és Weöressel együtt mindhármuk kiadását helytelennek tekintette. Ottlik ’57-es megjelentetését az ÉS kritikusa (Halasi Andor) népi demokráciánk fölösleges luxusának minősítette; az Iskola a határon-t pedig két cikk is elemezte, méghozzá egyetlen kritikus tollából. Az első kritika dicsérte a könyv antifasizmusát, de amikor Ottlik a Lukács uszodában meglátva a kritikust, közölte, hogy regénye általánosabb, nem csupán a fasizmusról szól, kritikusunk új cikket írt, sokkal negatívabbat. Mándy még rosszabbul járt, mert naivul írni szerettem volna róla, holott sejthettem volna, hogy az eleven irodalomról nekem lehetőséget nem adnak – Weöres fordításairól például írhattam, verseiről nem. „Ilyen pályaszéli írókról mi nem írunk” – utasította el ajánlkozásomat az ÉS akkori főszerkesztője.

A korra nézve legélesebb, „legkompromittálóbb” Mándy-írások, az ötvenes évekre legjellemzőbbek, dehogyis voltak publikusak. Igaz, az átírás kényszeréről, a tengődésről, írói lehetetlenülésről, a link pénzhajszolásról, a lecsúszásról szó van a Fabulya feleségeiben is, de az ugyanakkor elkészült Előadók, társszerzők című kötet publikálásáról akkoriban szó sem lehetett. Az Előadók, társszerzők lazán kapcsolódó, de nagyon is összefüggő sorozata nem jelenhetett meg úgy tizenöt évig. 1970-ben adta ki a Magvető. Nem egyszerűen pályaszéliek voltunk. Kirekesztett volt – ha tudta, ha sem –, nagyobb részében kirekesztett maga az ország. Mindössze két kísérlet volt abból, hogy publikáljunk valamit is. Az Előadó érkezik című Mándy-írást velem közösen hangjátékosítva sugározta a Magyar Rádió – valaki elfogadta, meg merte tenni. A másik publikálás elég groteszk volt. Galsai Pongrácnak egy novellát kellett volna felolvasnia Pécsett, de ahogy a belső zsebében kereste az írását – maga írta meg később –, zavarában véletlenül Mándy egyik „előadó”-írását találta meg, azt olvasta fel – persze mint a sajátját.

Igen valószínű, hogy Galsai Mándy írását megfelelőnek tartotta, mert bármilyen zavart lehetett is, a gyengét a sajátjaként ugyan miért olvasta volna fel? Egy Mándyról szólt írásában mindenesetre ez volt a véleménye: „Mándy realizmusát egy lépés, egy mozdulat, egy gondolat választja el a bizarr tartománytól.” (Igen elgondolkoztató, mondhatni alapvélemény.) Rónay György 1957-ben így írt: „A közelmúltban annyi többé vagy kevésbé sikerült Mándy-utánzatot olvashattunk, hogy már igazán időszerű volt magának a mintának a megjelenése: az Idegen szobák című elbeszélésköteté, amely az írónak az utolsó nyolc-tíz évből való java novelláit tartalmazza. Mándy Ivánnal is olyasmi történt, mint – mutatis mutandis – Weöres Sándorral. Némán voltak jelen irodalmunkban, és iskolájuk nőtt anélkül, hogy ők maguk a friss megjelenés élő szavával nevelhettek volna.”

Helyzetét Mándy maga így elevenítette meg: „Egy másik színhely. Balázsék lakása. Idő: ugyanaz, 1951. személyek: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Pilinszky János és én. Ittuk a feketét. Beszélgettünk. Hallgattunk. A kitaszítottak. (Ünnepélyesen.) A lepasszoltak. (Kevésbé ünnepélyesen.) Írásaink már rég nem jelentek meg. Csak átírásaink. A nagy átíró korszak! Az »átíró korszak« terméke – írja Erdődy Edit, Mándy monográfusa – a Fabulya feleségei című kisregény, melyet az író az Előadók, társszerzők ciklussal együtt is megjelentetett (1970), hangsúlyozva a kötet darabjaival való soros rokonságot. A Fabulya véleményünk szerint Mándy egyik legsikerültebb kísérlete az újabb epikus formák és elbeszélésmódok kialakítására, olyan mű, amely a hetvenes évek prózatörekvéseinek egy korai előfutáraként is értékelhető.” És nemcsak azt mondja, hogy az emberi léthelyzet pőre megmutatása, a belső világ kivetítése többet érzékeltethet a kor valóságából, mint sok „realista” mű, nemcsak azt, hogy szerinte a korélményben a kafkai létszemlélet is szerepet játszhatott, hanem hogy Mándy a Fabulyá-ban és persze az Előadók, társszerzőkben is olyan többsíkú prózastílust hozott létre, amely váltakozva, hol alanyi, hol tárgyias módon másfajta prózaiság előfutára volt. „Bennük új kompozíciós eljárásokat próbál ki az író” – mondja a monográfus.

Rónay György, aki Olvasás közben című kritikagyűjteményében hat Mándy-művet kísért végig az Idegen szobáktól kezdve a Fabulya feleségein, A pálya szélén címűn át és így tovább, egyre mélyebben jellemezte Mándy művészetét. Hadd emeljek ki egy részletet, bár Rónay kritikái olyan lényegre törők, hogy szinte bármelyikből idézhetnék. „Nagyon nyomatékosan szeretném hangsúlyozni ezt – mondja Rónay –: Mándy Ivánnal kapcsolatban annyi a félreértés, jobban mondva egyszerűen csak értetlenség, hogy sohasem lehet azt elégszer ismételni: világa nem kitalált világ, nem »szürrealista« kompozíció, légüres térbe fújt szappanbuborék-fantazmagória. Sosem éreztem benne, hogy azt a földrajzilag-társadalmilag létező világot, amelyet ábrázol, irreálissá költené át. Ellenkezőleg: mindig az ragadott meg benne, mennyire e létező világ leglényegéig tud hatolni.”

Legszívesebben nem folytatnám tovább az idézetet, hiszen amit Rónay mond, ma már evidencia. Mégis jó okom van arra, hogy az idézést, legalább két mondat erejéig, tovább folytassam: „Persze nem az aprólékosan részletező realizmus tény- és oknyomozásával [tud hatni] – folytatja Rónay –, hanem azzal a – maga módján kidolgozott – modern ábrázolásmóddal, amely a komplex valósággal egyenértékű komplex művészi valóságot teremt. A pálya szélén például, melynek kitűnő címét annyit és oly kevés megértéssel szokták ellene fordítani, ilyen sűrített, lényegében lírai fogantatású (lírai érzékelésből és azonosulásból fakadó) foglalata egy egész pesti táj és nép világának, érzésvilágának, élményvilágának, sőt tudatvilágának is.” Azt hiszem, nem vitás a mai olvasónak, hogy Rónayt ebben a részletezésben, a mondat bővítésben indulat feszíti, az értsétek meg végre, lássátok már meg természetes, heves igénye, amely a maga roppant fegyelmezettsége mellett ritkán tört írásainak előterébe. Pedig ha az Idegen szobák, a Fabulya, A pálya szélén, az Előadók, társszerzők kivételes (vagyis nem vonalas) kritikusait sorolni kezdem (nem voltak sokan), akkor döbbenetesen ugyanazt a lényeget mondják, mint Rónay György. Ugyanazt mondja Nemeskürty István, Vargha Kálmán (három kitűnő kritikai tanulmányban), Török Endre, Konrád, Szabó György, sőt még a párthoz közel álló Vitányi Iván is. És a nevesebb ismert irodalmárok, bár szóban azt a véleményt szokták mondani – magamat is talán arcátlanul beleértve –, hogy az Előadók, társszerzők Mándynak talán a legjobb könyve. (Élete vége felé mást csinált, még általánosabb, tárgyiasító, univerzális [talán még mélyebb] létlírát, lásd például A bútorok, A trafik, Strandok, uszodák, A villamos, Magukra maradtak című remekműveket.)

Igen, de hogy gondolkoznak ma is még azok, akik az ötvenes évek Mándy-írásait, a Fabulyát és a többieket már-már fölös műveknek, ballasztnak, pályaszélieknek tekintik? A Népszabadság 1995. szeptember 2-i számában például, bizony, 1995-ben a magyar novellairodalom egész útját felvázoló, terjedelmes bemosakodással írja meg Mándy értékeit a nagyra becsült, neves irodalomtudós, Németh G. Béla. Örül az ember, ha a múltra, távolságra néző tudós tapint rá eleven értékre. Így igaz, így öröm a jelen megbecsülése, tudósi befogadása.

Igen, de Mándy értékeinek magasrendű dicsérete mellett mit mond Németh G. Béla? „Írói ügyködésről tudósító – kivált Fabulya-históriái – írja a Népszabadságban Németh G. Béla – egy alkalomra szórakoztatnak, másodikra kissé untatnak, harmadikra már inkább átlapozzuk őket.” Vagyis az Előadók, társszerzőket is, ha jól értem. Németh G. Béla mindenesetre így folytatja: „Már Goethe óvott attól, hogy az olvasót írói sorssal pertraktáljuk. S tán kár volt e szép kötetbe azokat a novellákat fölvenni, amelyeknek tárgyáról, úgy látszik illőnek tartotta, hogy ő is írjon (nyilas idők, ötvenes évek). Ezekben nehezen érvényesül művészi eljárása, s némi túlbeszéléshez is vezet.”

Ha Németh G. Béla újraolvasta Mándynak ezeket az írásait, ha friss benyomása nyomán csakugyan ezt gondolta, úgy szíve joga ezt gondolni. Ám tegye. De ha egy más időkből kapott szemlélet („ilyen pályaszéli írókról nem írunk”) akár távolról is befolyásolta volna, úgy minden megbecsülés ellenére szükségesnek látszik véleményének revíziója. Szükséges, mert akár Rónay György esszéiről, kritikáiról, akár másokról gondolkozva kiderül, hogy az ötvenes évek vonalas közérzetének mélyén indulati töltet volt jelen Mándy ellen. És hogy ez a közérzet, ez az irodalompolitikai értékelés – az író műveit esetleg később már elismerve, de a múlt értékeit mellőzve – Mándy kvalitásait értéktelenítve tovább él. Beleszívódott, mint a reklám, titkosan-nyíltan az agyakba. A legnagyobb jóhiszeműség mellett is. Beleszívódott, tovább él, nemcsak Mándy, hanem jó néhány „lepasszolt” író negligálásában, egész irodalmi irányzatok fölényes semmibevételével.

Így hát bármilyen sokra becsüli is az ember a nemzedékeket felnevelő kiváló irodalomtudóst, talán nem képtelen dolog felvetni, hogy mai nézeteinek alapjai esetleg a múltból fakadnak. Általában véve pedig talán nem haszontalan a mai irodalomtörténeti gondolkodásmód tudományos revideálása, ha ez a felülvizsgálat persze már mutat is némi – bár fordulatot nem hozó – eredményeket.

Pilinszky lakásai

Pilinszky János, amikor 1945-ben megismertem, egy ugrásra lakott tőlem, a Molnár utcában. Úgy is mondhatnám, hogy a szobám mögött, egy kicsit srégen a párhuzamos épülettömbben volt a szobája. Csakhogy míg az enyém a Belgrád rakpartra nézett, hol 45 nyarán a Dunáig emelkedő roppant szeméthegyen végesvégig zöldellt a gaz, zümmögtek a legyek milliárdjai, a Molnár utca más volt, elzártabb, szegényebb és kevésbé is sérült az ostromban, mint az egykor előkelő Duna-part. Inkább kisvárosias volt, vagy kispolgári módon intim. Mai képe persze nem azonos az egykorival. A rengeteg parkoló autó és az állandó forgalom eltünteti az utca atmoszféráját, eltakarja még a házakat is. Ki hinné el nekem, hogy negyvenöt nyarának egy délutánján, Kálnoky Lászlóval a minisztériumból hazagyalogolva (villamos még nem volt) a Váci utcában a Rutterschmidt-ház előtt, ott, ahol Pilinszky barátja és pártfogója Thurzó Gábor élt, az üres utca közepén zavartalanul feküdt egy halott.

Pilinszky vagy száz-százötven méterre innen egy gangos bérházban lakott, egy nagy család kellős közepén. Nénje férjével és két kis gyermekével, két (apáca?) nagynénivel, s ő közös szobában az anyjával. Úgy tudom, ez a közös szoba (anyja ágya egy alkovban állt) még tíz év múlva is változatlan életkerete volt. Hogyan dolgozott itt, ebben a magány nélküli állandó nyüzsgésben, ebben a nők által irányított, gyerekzsivajtól hangos közösségben? El sem tudom képzelni. Pedig ebben a tíz esztendőben írta a nagy verseit, életművének később alig megközelített csúcsait, melyek 48 után már a megjelenés reménye nélkül készültek, így az Apokrif is, de 59-ben csodamód, három irodalmi főkorifeus engedékeny szakvéleménye alapján 1000 példányban, a Harmadnaponban mégis napvilágra kerülhettek. Valószínű, hogy ekkor szokta meg az eszpresszókban üldögélést, mint életformát. S valószínű, hogy itt, a női zsúfoltságban élve, szokta meg, hogy ő az, akit kiszolgálnak, aki elvárja, hogy a dolgait mások intézzék. Gyakran járt hozzánk, különösen később, amikor Nemes Nagy Ágnessel a Kékgolyó utcába költöztünk. De valahányszor lemondott egy megbeszélt látogatást, sosem ő telefonált, pedig volt a lakásban telefonjuk. Már megismertem az édesanyja sajnálkozó hangját: – Jancsi beteg, nem tud elmenni, nagyon sajnálja.

– Annyira beteg, hogy nem tud telefonhoz jönni?

– Nem, de pihen szegény.

Egyszer azt írtam róla: megszokta – képletesen szólva –, hogy fehér bottal jár. S ahogyan múltak az évek, egyre nőtt, súlyosodott a kezében ez a fehér bot. Igaz, az élet apró és elkerülhetetlen praktikumához csakugyan nem volt érzéke. (Sosem kényszerült rá, hogy csinálja.) Nemes Nagy Ágnes egyszer kivitte a konyhába, hogy beszélgetés közben hámozzák meg együtt a vacsorára való krumplit. Kést nyomott az ő kezébe is, és egy jókora, göcsörtök nélküli krumplit, mit könnyű hámozni. Aprócska, idomtalan görcs maradt belőle, mert Jancsi, aki életében nem csinált ilyesmit, ujjnyi vastagon hámozott.

Odahaza, a zajló életű lakásban mindezt a nők csinálták. Ők tették alá a széket, ők döntöttek az életéről. Amikor egyszer anyjának szóba hozta a nősülését, az asszony azt mondta: – Hogy képzeled? Egy protestáns nőt a családunkba?!

Rómában, ahol 48 elején a Collegium Hungaricumban hónapokat töltött, akkor sem élt egy szobában egyedül. Pedig nem volt szokás, hogy ösztöndíjasokat, hacsak nem voltak házasok, egy szobába tegyenek. Gyanúm, hogy a párosítást ők kérhették Toldalagi Pállal, akihez vonzódott, akit jelentős költőnek tartott szóban és írásban, s akivel költőileg is némi rokonságot érezhetett. De Pilinszky Rómában sem élt másként, mint Budapesten. Nem járta a várost, a múzeumokat, templomokat, képtárakat, a régi Róma műemlékeit, romjait. Intellektuálisan nem érdekelte a világ. Ült az Argentína nevű eszpresszóban és nézett. Igaz, a hóna alatt mindig könyvvel járt, de mindig ugyanazzal a könyvvel. Simon Weil egy kötetével például évekig. Más érdekelte, de az aztán mélyen.

Írótársainak könyve, más írása? Már úgy értem, Dosztojevszkijen vagy a biblián kívül – legalábbis így nyilatkozta egyszer – alig. Sosem felejtem el, Rómából való elutazásuk után, véletlenül benyitottam a volt szobájukba. A rideg, üres helyiségben (az ösztöndíjasok a volt főúri kastély cselédszobáit kapták, a szolgák lakrészét fenn a harmadik emeleten) némi papírszemét között két könyv hevert az egyik sarokban. Az egyikben ez állt: Pilinszky Jánosnak baráti nagy szeretettel Lénárd Sándor. A másikon valami hasonló Toldalaginak. Lénárd, akinek kitűnő könyveit (Római történetek, Egy nap a láthatatlan házban, Völgy a világ végén stb.) a magyar olvasó jól ismeri, akkor a Collegium orvosa volt. Ma is őrzöm ezeket a dedikált példányokat, mert féltem, hogy szerzőjükhöz a szemétből visszakerülnek.

Nemes Nagy Ágnes még Rómában egyszer azt mondta Pilinszkynek térfásan, de nem oktalanul: – „Jancsi, maga önző ösztönállat.” Nem is haragudott érte. Vagy egy héttel az elutazása előtt, fehér keze mutatóujját magasra emelve, így magyarázott: – „Anyám odahaza már reszket, remeg az egész teste, tudja, hogy jövök.”

Ez a mélyen ösztönös, túlfűtött viszonylat, melyet talán a férfikorban is tartó egy szobában élés alakított ki, azért megható volt és felemelő is. Nem felejthető, hogy pátyolgatta beteg anyját később Szigligeten. De szokatlan volt, már-már a deviancia határát súroló. Pilinszky barátkozásaiban is volt valami intellektuálisan kiszámíthatatlan, öntörvényű ösztönösség. Egyfajta tekintetnélküliség is. Hirtelen megszeretett embereket, többnyire olyanokat, akikben megérzett valami defektust, akik szenvedtek valami külső körülménytől, de leginkább saját természetük adottságaitól, aztán épp oly váratlanul otthagyta őket. Mintha a szenvedésben való közösség létesítette volna az egészet. A halála előtti évekről keveset tudok, de mint a Sheryl Sutton-nal való barátsága, mind új házassága a francia gitárosnővel ezt a szenvedés-kapcsoltságot látszik igazolni.

De nem arról írok, hogy Pilinszky milyen volt, nem arról, hogy egyénisége az idők folyamán, ahogyan a költészete is, gyökeres változáson esett át, hanem a lakásairól. Kitérni azért térek ki, mert a lakás, az együttélés módja azért valakit jellemez, más tulajdonságait is megvilágítja. Hogy mikor szűnt meg a Molnár utcai lakás? Tüskés Tibor azt írja az Arcok és vallomások kötetben, ő pedig pontos ember, hogy Pilinszky 1962-ben költözött első önálló otthonába, az Izabella utca 52-be. Negyvenévesen. Ez a lakás egyszoba-konyhás, udvari lakás volt, a földszinten, konyhai bejárattal. Igazi proli lakás volt. A berendezése sem különb, hiszen ne felejtsük, Pilinszky mindig is szegény volt. Akkoriban ugyan a hírnév már kezdte felkapni, de szegény maradt. Egyszer-kétszer jártam csak itt nála, például Claude Roy, francia költő és kritikus látogatása alkalmából, aki néhány napot töltött csak Budapesten és beszélgetésünk alatt jelezte, hogy Pilinszkyvel okvetlenül találkozni akar. Pilinszky a közös találkozásra meghívta Törőcsik Marit is, akinek ezzel nyilván kedveskedni akart, és a gáláns francia a kellemesen induló irodalmi beszélgetés fonalát elmetszve, teljes érdeklődésével nyomban a kiváló színésznő felé fordult. Nemes Nagy Ágnest jobbára a tolmácsolásra szorítva. Törőcsik Mari ugyanis nem tudott franciául. Pilinszky is – ahogyan jómagam is – meglehetősen bizonytalanul beszélt. Anekdotába illő esete volt például, amikor Illyésnél Pierre Emmanuel jelenlétében el akart mesélni egy történetet, és úgy akarta kezdeni: „Amikor feleségem volt”, nagy közkacagásra azt mondta: „Amikor asszony voltam.”

Ám ebben, a hangsúlyozom, negyvenévesen elért első önálló lakásban Pilinszky nem érezte jól magát. Nem a külső körülmények, hanem a magány miatt. Azt tervezte – és erről többször is hosszan beszélt –, hogy Székesfehérvárott élő unokaöccsét, a muzeológus Kovács Pétert rábeszéli, szerezzen ott egy nagyobb lakást, s ő a családjához (feleség, gyermek) leköltözik. De a tervből semmi sem lett. Magas közbenjárásra végül a Hajós utca 1. számban kapott megfelelő lakást, ahol is összeköltözött két nagynénjével. Ezt a házat csak a lépcsőházig ismerem, a lakást nem. Csak Pilinszky elbeszéléséből tudom, hogy a két idős hölgy nem tudott egymással kijönni (az egyik eredendően nyomott volt, a másik agyérelmeszesedéses). Összekapásaik hevében minduntalan betörtettek Pilinszky szobájába – ha volt látogatója, ha sem –, és követelték, tegyen köztük igazságot. Nem éppen ideális állapot ez egy költőnek, aki mégis, minden esendősége és gyengéje ellenére, kora egyik legnagyobb költője volt. Igaz, ez már a másik Pilinszkyvel történt, aki szenvedései súlya és a világhír megbontó hatása alatt csak részben volt azonos azzal, akit a negyvenes-ötvenes években fenntartások nélkül szeretni tudtam. Egy másik Pilinszky volt, akiben a régi mélységek mellett elevenen dolgozott az önutánzás manírja, s aki az emberekben már inkább csak visszhangfalat keresett, önimádatának tükröt, s többnyire lefelé barátkozott. Utoljára akkor láttam, amikor Angliából visszatérve – Weöres Sándorékkal, Vas Istvánnal, Nemes Nagy Ágnessel és Juhász Ferenccel volt kint egy delegációban, mondom, akkor láttam utoljára, amikor a repülőtérről behozva, kocsimtól a Hajós utcai házkapuhoz kísértem. Dél volt, fényes délelőtt, s emlékszem a vékony, izomtalan, törékeny csontú karjára, mert erősen kellett fognom. Még bántott is a lélek, hogy nem kísértem fel a lépcsőn, fel a lakásig, akár az ágyáig. S nem vettem el tőle a whiskys-üveget. Pedig el kellett volna venni. És nemcsak ott, akkor.

A kocsim azonban rossz helyen állt. Ez-az mindig közbejön és meggátolja, hogy egymásért valamit tegyünk, hogy egy hajszálnyinál többel cselekedni tudjunk. De hát esendő életünkben apró-cseprő dolgokon túl tehetünk-e bármit is olyan valakiért, akit a műve amúgy is maradandóvá tesz, már-már szentté avat?

A pontosítás kedvéért

Valaki közülünk már részletesen megírta, hogy Pilinszky János Apokrif című nagy verse rosszul van datálva. Mégpedig a rossz datálást Pilinszkyre rákényszerítették. A vers valójában a Rákosi-korszak legkegyetlenebb idején keletkezett, mégpedig 1951 végén vagy legkésőbb 1952-ben, de bizonyos irodalompolitikusok rávették Pilinszkyt (1958-ban), hogy a verset az enyhültebb Nagy Imre korszakra datálja és ne a „fordulat éve” körülményeire. Nem emlékszem biztosan, hogy ki írta ezt meg, rémlik, egyre erősebben, hogy Domokos Mátyás, de Lator László is világosan emlékszik rá – nekem újból szóvá is tette –, magam pedig egyik esszékötetemen kívül (Két sorsforduló 284–288. o.) a Magyar Hírlap Készülj az érettségire rovatban is jeleztem. (A pontosítás kedvéért utánanéztem: Domokos Mátyás: Leletmentés, 94. oldal.)

Mégis itt van a Tiszatáj Diákmelléklete első mondatában a helytelen adat. Igaz, a mai fiatalok számára az évszám szinte mellékes. Lehet, de mégsem egészen. Ideológiai erőszak hozta létre. És Pilinszky mit tehetett, belement, mint lényegtelenbe. Ám a vers keletkezésének másfelől is története van. Inkább 1952-ben lehetett, Pilinszky a maga naivitásában elmondta Nemes Nagy Ágnesnek, hogy gyakran lát engem eszpresszóban randevúzni egy érdekes fiatal asszonnyal. Ebből rettenetes családi konfliktus lett, melynek során Ágnes sértett haragjában válni akart, Pilinszky pedig kijelentette, hogy beleszeretett Ágnesba és el akarja venni feleségül. Kis idővel azt is szóba hozva, hogy kedvéért Ágnes katolizáljon. Ezt kvázi természetesnek tartotta. Ágnes apja református presbiter volt, nagyapja vagy dédapja református pap, a katolizálás abban a családban elképzelhetetlen volt. Nemcsak a hagyomány, hanem Ágnes szuverén isten-képzete miatt is. Pilinszky családja, anyja és annak volt apáca nőtestvérei a protestáns gondolkozást tartotta lehetetlennek. De hogy az érzelmi kötődés a szellem területén már előbb is megvolt Ágnes és Pilinszky között, azt az is jelezte, hogy a felizzott testvéri, már-már feleségjelölti kapcsolatban Pilinszky Ágnesnak dedikálta az Apokrifot. A kézzel írt dedikált vers ismert. Igaz, hiszen – ha jól emlékszem – 56 elején feleségül vett egy fiatal művésznőt, aki 56 végén sok minden, nem is politikai okból, kimenekült az országból. De előbb, a mi családi konfliktusunk idején, sőt azután is, Pilinszky két-három naponként megjelent nálunk a Kékgolyó utcában, ahogy mondogatta „bejárta az utat a Molnár utcából a Kékgolyó utcában” és többek között az Apokrifot alakította, javítgatta. Írt néhány sort hozzá, változatokat csinált, megváltoztatta a strófarendszerét és a verset újra és újra felolvasta. A vers, az Apokrif, a reménytelenségen túl, sajátos szerelmes vers volt, csodálom, hogy Alföldy Jenő nem veszi észre, és csupán egykori múltnak, „elhagyott kedvesnek” tekinti, „szerelmi szakításból íródott”-nak. Holott az ismert Pilinszky-közérzeten túl az eleven érzelmi helyzet világos. „Csak most az egyszer szólhatnék veled, – kit úgy szerettem. Év az évre, – de nem lankadtam mondani, – mit kisgyerek sír deszkarésben, – a már-már elfuló reményt, – hogy megjövök és megtalállak. – Torkomban lüktet közeled. – Riadt vagyok, mint egy vadállat.” Ez bizony eleven érzés, nem valamilyen múlt. És amit a folytatásban mond, az a pilinszkys sajátosság: „Szavadat, az emberi beszédet, – én nem beszélem” és ismétli ezt a sajátosságot: „Nem értem én az emberi beszédet, – és nem beszélem a te nyelvedet.”

Általában tehát igaza van Alföldy Jenőnek, mikor azt mondja, hogy Pilinszky a remény eretneke. A kezdeti nagy versek bizonyítják, majd a későbbi lírailag absztraktabb és ismételt motívumokkal teli versek, a Szálkák és a Végkifejlet a legerősebben. De mindennek ellenére, a legnagyobb műben, az Apokrifban számomra mintha más volna, pontosabban más is volna. Hiába csorog alá, csorog az üres árok, Pilinszky az érzelem feszültsége vagy a vers dinamizmusa alapján itt a reménységnek volna eretneke. Mindennek ellenére sejtelme volna valamire. Legalább arra, hogy „Látja Isten, hogy állok a napon”.

Alföldy Jenő igen merész, amikor a Tiszatáj Diákmellékleteként (2000 január) egész tanulmányt ír Pilinszkyről. Elemzése kiváló, amikor írja, például hogy a mélyen vallásos Pilinszky számára a gondviselés is megszűnt, hogy „az istenfélelem hagyományos keresztény fogalma itt egy pillanatra a félelmes Isten fogalmára módosul”, és hogy „a műben megjelenik az a fajta eretnekség”, amely finoman körüllengi Pilinszky keresztény világképét”. Igaz, ma erről nem beszélünk, nem illik beszélni róla, de annak idején a Vigiliában – csak a Vigiliában és nem könyveiben – Rónay bírálva elemezte Pilinszky vallási szemléletét. Rónay katolicizmusa más volt.

Alföldy Jenő sok minden más igazságot is elmond, melyek fontosak, alapvetőek. Nagy súllyal beszél – egyfelől a 20. századi megsemmisítő táborok következményeiről, iszonyatáról, másfelől arról a nyomásról és tragédiasorozatról, amely a magyar társadalom nagy részére a Rákosi-kor idején ránk nehezedett. (Nagy Ferenc–Kovács Béla-ügy, Rajk per, Mindszenty-per, kitelepítés, kollektivizálás stb.) Alföldy Jenő nem ok nélkül emlegeti Vörösmartyt, az Előszót vagy A vén cigányt, megérezhette, ugyanis, hogy e verseket állandó közérzetünk kifejezéséül Pilinszky a maga tragikus hangján társaságunkban gyakran elmondta. Közös kétségbeesésünknek mintegy transzponálására. Igen, de a haláltáborok létének emléke, sem a rettenetes kor nyomása, nem úgy jelentkezik az Apokrifban, ahogy azt Alföldy Jenő részletezve, és történetileg közvetlenül indokolva kifejti. Az Apokrif nem az embertelenség, a tömeggyilkosság Auschwitz vagy Mauthausen demonstrációjának vagy az elszemélytelenedésnek, a felelősség hiányának a verse. Látni kell, az Apokrif nem az áldozatok szenvedéséről beszél, és nem is a lelkiismeret verse. Pilinszky a legsajátosabban, legszemélyesebben magamagáról beszél. És szól arról, hogy a „máshoz pártoló kedvest” érzi pótolhatatlannak, és miatta terjeszti ki fájdalmát a mindenségre.

Igen, a legszemélyesebben beszél, de más módon, mint ahogy hozzászoktunk. Ez nem olyan lírai vers, hogy rapszódiáról vagy elégiáról, egyáltalán bármilyen hagyományos költői kategóriáról lehetne beszélni. Még inkább azzal lehetne az Apokrif műfaját közelíteni, hogy minden mozzanatát, a létérzettől kezdve Isten képzetéig, áttételesen, objektiválva, objektív korreletivot alkalmazva érzékelteti. Így lesz „szerelmes” vers az emberi személyiségnek sűrített, tárgyiasított képzete. Szó szerint apokrif szöveg, vagyis nem hitelesített vallás képzetek magasztos összefoglalása. A paradicsommal szemben („valamikor a paradicsom állt itt”) mindennek szakrális negatívuma, apokrif apokalipszis. Melyben, jeleztem, egyedül talán a szerelem az egyetlen eretnekség a reménységben. De ott is csak éppen-éppen. „Hazátlanabb az én szavam a szónál. Nincs is szavam.”

Ám ne tévedjünk, ez is áttételezés. Nem, semmiképpen nem közvetlen pillanatnyi érzelmi azonosság-tudat. Másfajta költészet ez. Más érzékeléssel. Másképp jön létre. Majd, majd, ha nemzedékünk végleg kihal – és ha egyáltalában érdemes lesz tudakolni – akkor lehet pontosítani, miért formálódott Pilinszky költészete úgy, ahogy formálódott. Mi rejlik mögötte? Mennyi gátlás és szenvedés, miért csorog alá az üres árok.

Alföldy Jenő Apokrif tanulmánya rengeteg részelemmel, biblikus analógiával telített, sok igazságot, de nem egy tévedést tartalmaz. Csak fenntartással mondható, hogy képet adó olvasmány az ifjúság számára.

Rossz beidegzés avagy pillanatnyi rosszkedv

Hogy polgár…? Négy évtizeden át (és előtte is, lásd Molière: Úrhatnám polgár) annyiszor becsmérelték fogalmát, hogy talán érdemes, akár pusztán irodalmi szempontból szemügyre venni, mit értünk rajta – még ha a megközelítés közhelyt mutat is. És az általánosságokon túl talán szabad szubjektív, személyes példákból is tapintani, körvonalazni alakulását.

Tehát előbb általánosítva. Egy nemzet irodalma sajátosan „tükrözi” – de hagyjuk a ránk ragadt marxista kifejezést –, atmoszférájában jelzi, alakítja a társadalom általános állapotát. Nem az irodalom esztétikai minőségéről beszélek (az inkább az írók értékének a függvénye), hanem a magatartásbeli-erkölcsi jellegről; arról, hogy milyen érzelmi-értelmi életmód, milyen történetek, cselekvési formák, milyen figurák alakulnak ki. Arról, hogy az íróra, ha akarja, ha nem, hogy nyomja rá a társadalom a bélyegét. Nézzünk egy szemet szúró példát. A cseh irodalomban (és persze a filmben) töményen jelen van a polgár léte, a történések módja és sora, Hasektől Hrabalig, Svejktől az oly burleszk Sörgyári capriccióig, a Porubka felügyelő szomorúságáig. Aszerint, hogy ki mit tud, mennyit konyít róla. A kortyból a tenger ízlelhető. Nem egészen úgy a magyar irodalomban. Igaz, Mikszáth megírta fiatalon – istennek hála – a Tót atyafiakat és A jó palócokat, de egészében, még ha keservesen keserű is, megközelítésmódja túlnyomóan a dzsentrié. Móricz parasztokat és dzsentriket ábrázol, s csak élete vége felé a városi polgár és proletár között a remek Kiserdei angyalokat. Molnár Ferenc – az egyik legérdekesebb, legnegatívabb polgárpélda – Az éhes városban bemutatja a századvégi-századelői Budapestet, és a Liliomban, bár szentimentálisan, a városi félproletár világot. De isten őrizz, hogy irodalomtörténetet mondjunk fel. Jelzésnek annyit: Krúdy, Kosztolányi, Babits regényei átmenetek, a figurák-hősök történetét tekintve többnyire félpolgári tragédiák (Pacsirta, Aranysárkány, Kártyavár stb.). Kassák és Illyés remekművét (Egy ember élete, Puszták népe) mint szociológiailag más képletet ne hozzuk itt fel. A múltra, a legjellegzetesebb polgári múltra Márai Sándor Egy polgár vallomásai című alapműve volna döntő, és általában a Márai-oeuvre (idővel ugyan némi polgáridealizálással), ha szellemisége átitatta volna az életet, ha nemzedékeken át nem tépték volna ki gyökerestül. Ha a magyar társadalom értette volna a múlt negyven év alatt azt, amit egy másik kényszerített emigráns, Cs. Szabó László megállapít: „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies… A hősies polgári kultúra alkotta Európában azt a remekművet melynek napnyugati kultúra a neve.”

Igen, de egyfelől a Horthy-féle félfeudális eszmei-politikai gyakorlat, másfelől a negyvenéves marxista gondolkozás hevesen polgárellenes volt. Persze tény, hogy a polgári lét a humánum szempontjából negatívumokat is felmutat. Jelezheti a túlzott anyagiasságot például, a szerzéshez való törik-szakad ragaszkodást, amely bizonyos egyedeiben, szélsőségeiben messze túlmegy azon a gazdasági-erkölcsi stabilitáson, amely nemzedékek folyamatosságában képes magát fenntartani. Hiszen a szinte apáról fiúra testáló birtoklás, hivatás, családi-erkölcsi hagyományosság egyike a legszerencsésebb polgári életmódoknak. Mégis a java eszmények ellenére annyit ócsároltak bennünket, nem marxista írókat a ránk aggatott polgári jelzőkkel, hogy hajlamosak voltunk nem társadalmi, hanem erkölcsi kategóriaként, külön elitnek képzelni magunkat. Az anyagi foglalkozásoktól (tanítás, tisztviselőség, esetleg kereskedés, ipar) függetleneknek.

De vajon így van-e? Megpróbálom a kérdés gyakorlati felvetése kedvéért a múlt század közepétől, végétől kezdve a felmenőimet kategorizálni. Voltak kisnemesből lett papok, mérnökök, gimnáziumi tanárok, bírók, tisztviselők, sőt irodalmárok, írók, többnyire alacsonyabb társadalmi szintből kiindulva, a vidéki életkeretből tisztes fővárosi szintet elérve – ott nyugszik legtöbbjük a Kerepesi temetőben. Ezek – ha gondolták magukról, ha sem – bizony polgárok voltak, azzá lettek legalábbis. S ha volt feleségem, Nemes Nagy Ágnes családját veszem számításba, bennük is ott látom a vidékről (Trianon miatt) városba költözött famíliacsoportokat, akik bár lassabban, bár a liberalizmussal nehezebben barátkozva, de egyértelműen polgárosodtak. (Kiveszem közülük persze Nemes Nagy Ágnest, az ő szellemi előfutár jellegét.)

Ám hogy az akklimatizálódás általában nehezen ment a vidék tekintetében, majd a marxista gondolkozás miatt egyenesen polgárellenes harcot hirdetve, érdemes erre nézve elolvasni azt a tudományos dolgozatot, amelyet Standeisky Éva írt a Holmi 1994. októberi számában A népi írók és a hatalom (1957–58) címmel. Különösen azokat a gondolatokat kell kiemelni, amelyekkel Veres Péter érvelt az MSZMP vezetőivel, Kádár Jánossal folytatott tárgyalásai nyomán. Persze bizonyos mentséget a tárgyalások során azért el kell ismerni, hiszen Veres Péter régebbi, sokkal régebbi álláspontja sem volt más, mint a kádárizmus idején. Veres Móricz Zsigmond lapjában, a Kelet Népében 1940 körül már azt fejtegette – jól emlékszem cikkére –, hogy polgári író szerinte nem tehet mást, mint hogy a népi írók mozgalmát támogatja. Kibontakozásának nincs más – nemzeti, szociológiai, irodalmi? – lehetősége. Ezt az egyoldalúságot az akkori Veres Péternek talán meg lehet érteni, és szintén – úgy képzelem – meg lehet érteni azoknak a fiataloknak sajátos, kisebbségi érzésekkel teli indulatát, akiket 1946-ban, 1947-ben a parasztságból kiemeltek ugyan, de a már polgárosult értelmiségiekkel szemben szélesebb szellemi tapasztalatot, nyelvtudást nehezen tudtak elérni. Ám hogy a polgárellenes érzés az első nemzedékben milyen mélyen gyökeredzik, még a legmagasabb erkölcsi-szellemi szinten is, hadd idézzem Illyés Gyula példáját. 1953 körül az akkor készült Fáklyalángról vitatkozva az Írószövetségben az egyik kritikus felvetette: elég képtelen dolog számára, hogy bár 1848 polgári forradalom volt, mégis a színdarabban egyetlen polgár van csupán, s az is, ahogy akkor mondták, negatív. Mire Illyés ilyesképpen válaszolt: – Engedtessék meg nekem, hogy a darabban ez legyen a polgárokról a véleményem.

És még egy példát Illyésről, személyeset. Nem csupán az általam hallottakon, hanem Nemes Nagy Ágnes lejegyzésén és Kelevéz Ágnes (Irodalmi Múzeum) magnófelvételén alapulót. 1951-ben az írókongresszuson Illyéstől bizonyos kedvességet tapasztalva (a kongresszuson a kiváltságosak büféjéből Szabó Magdának és Nemes Nagy Ágnesnak kihozott egy-egy mignont, és átnyújtotta nekik). Ágnessal néhány nap után – megbeszélés alapján – felmentünk Illyéshez. A beszélgetés elején Kuczka Péter harcos-vonalas verseit már-már dicsérve azt mondta: – Ha az irodalmi helyzet olyan, amilyen, ő akkor is tud a nagyapja paraszti kezéről írni. – Akkor írta a Két kéz című versét. Mire Nemes Nagy Ágnes megkérdezte: – De mit csináljon az úgynevezett polgári költő? – Hogy mit csináljon? A polgári költő akassza fel magát – mondta Illyés.

Flóra, Illyés felesége, a másik szobából hallgatta a beszélgetést, s fennhangon közbeszólt: – Miért mondasz ilyeneket, Gyula? Láthatod, mennyire kétségbeesettek.

Mire Illyés: – Nem mondhatok mást. A polgári költő amúgy is csak nagyon kivételesen tehetséges, ritkán ér valamit. A polgári költő akassza fel magát!

Persze pillanatszülte, meglehet impresszionisztikus volt ez a beszélgetés – legalábbis Illyés részéről. Nemes Nagy Ágnes részéről viszont meghatározó. Ideológiát élesen, csupaszon kimondó. Kérdés, hogy ez az ideológia napjainkban miként alakul; Illyés Gyula egykori eszméi alapján, vagy inkább Márai, Cs. Szabó szelleme szerint. Hisszük az utóbbit. Pillanatig sem lehet azonban kétséges: évtizedek kellenek még ahhoz, hogy a magyar társadalomban határozottabb magatartásnormák alakuljanak ki, általános érvényű, emeltebb szintű egyezmény és természetesen rögződő életvitel. Nemzedéki, nemzeti ellentéteket, vidéki és városi szembenállást elhalványító vagy teljességgel elmosó. Rossz berögződésektől független. Olyan más mentalitás, mely nem az ellentétekkel teli múlt, hanem az alakuló jelen s jövő szerint érvényesül. Hogy ezt majd polgárinak fogják-e nevezni, vagy más fogalom lesz rá, új társadalmi kategória – ki tudhatná?

A személyes hit – személytelenül

Rónay György, aki valamikor a Vigilia szerkesztője volt, és ne feledjük, irodalmi félmúltunk egyik maradandó, nagyformátumú írója, ezeket mondja a Szentek Írók Irányok című könyvében (Szent István társulat, 1970.): „Bizonyára senki előtt sem titok a jelenlévők közül, hogy én magam keresztény vagyok és hívő, tehát Ady »vallásos« lírájának, vagy jobb, találóbb hagyományosan szebb magyar szóval istenes költészetének problémáját is a hívő szemével, tapasztalatával, és a hit élményének birtokában nézem és igyekszem megérteni.” Érdemes tehát Rónay szemszöge alapján vázlatos képet adni arról, miként alakul ki Ady „istenes lírája”. Valamint rápillantani arra, hogy miként formálódik Babits hite. (Lásd, Rónay másik tanulmányát.) És végül arról, hogy milyen kapcsolat lehetséges a vallásos élmény és a mély lírai-költői élmény között. Erre nézve – némi személyességgel, hiszen egykor feleségem volt – vázolni azt is, hogy miként alakult ki Nemes Nagy Ágnes forró és kétségbeesett, istennel szembeforduló, „istenkísértő” hite. A végső őszinteség fokán lehetséges-e ezzel szembenézni?

Ady szemlélete világos és folyamatosabb annál – Rónay szerint –, mint gondolni szoktunk rá. Fiatalon, 1908 előtt ott van a Krisztus-kereszt az erdőn című verse, mely – mint írta – Krisztusra tekintve „vidám legényként unta a faragott képet”, mégis – idővel – kalapot emel a kereszt előtt. Aztán ott vannak a vívódásai: „van Isten, de nem nagyon törődik velünk”. S aki azt mondja: „Hiszek Istenben, mert hinni akarok”, meg azt is – és Rónay szerint ez Pascalra emlékeztet –: „Nincs már semmi hinni-való, – Higyjünk hát egy van-vagy-nincs Úrnak”. De Ady későbbi Isten élményét elemezve Rónay Adynak misztikus éjszakájáról beszél, mely negatív, az Istennel való harcával teljes, és ha egyéni változatban is, de jellemzi a misztikus istenélmények általános struktúráit. Ezt mindenki tudja, erre mindenki rájöhet.

Az új az – amit Rónay kimutat –, hogy A halottak élén többek között A Sion-hegy alatt az ő Istene „fölért”: Adynak már nem kell birkóznia Istennel, „nem kell néven nevezni Istent. Mert Isten egyszerűen van”. Ady „öregkori” Istene (37–38 év volt ez az öregkor!), kiharcolt Isten, Adyban lakó, a vele együtt létező. Kiharcolt Isten – ismétli Rónay –, akiben szállást vesz a maga „kiharcolt hitetlenségével”. Ahogy az Álmom: az isten című verse mondja:

Babits hite talán még komplexebb, filozófiailag még árnyaltabb, mint Adyé, de lényegében mégis így egyszerűsíthető, s egyben a kálvinista eleve elrendelést tagadó: (Az elbocsátott vad):

De idéznem kell még – Rónay nyomán is – a Csillag után című verset, mely ugyan „még mindig föltételes / de a föltételes leplezésben már rég megengedő, elismerő, bevalló / végsorai mondják: hogy mire odaérne / mire odaért,

Végül néhány megjegyzést csupán Nemes Nagy Ágnes istennel harcba álló, kétségbeesett hitéről.

Fiatalon, huszonegynéhány évesen, a háború utáni élmények nyomán a Keress hazát című versében így beszél:

A szabadsághoz című versében pedig így beszél:

Szerb Antalra és Halász Gáborra gondolva ugyancsak feltehetően, de számomra világosan így:

Ugyanis 1945-ben amikor a vers keletkezett, mindenki éhezett. Innen a vers valósága. S innen a vágyálma is:

S az apjáról emlékezve így ír A halottak című versében a létezés képtelenségéről, a halál tűrhetetlen mivoltáról:

Hogy Ekhnáton jegyzeteiből című versében, hogy úgy mondjam istent kívánt létrehívni, az köztudott. Kevéssé ismert halála előtti talán utolsó verse, amely az Összegyűjtött verseiben jelent meg (1995) Istenről, melynek alcíme: Hiánybetegségeink legnagyobbika. Ezekben beszél Istenről a legsúlyosabb szavakkal. Ilyesformán:

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

A létezés képtelenségeire így rákérdezve az Isten lényegét, személyiségét kutatva, mégis gyötrelmes visszavonással, minden végső kétségbeeséssel csak ennyit mond: „Egy szót se szóltam”. Ez rejlik, ez az elnémulás marad meg minden viaskodás után. Ez a túlmutatás.

Nem tudom, szabad-e feltételeznem, Rónay György szellemiségét merészen követve, hogy a költők érzékenysége, szélsőséges élményképessége nyomán van, lehet, elképzelhető ateizmuson keresztüli kereszténység. Hogy az végül is vívódó, hű kereszténység. Morális és szakrális.

Francia ablak

Annyit beszéltünk már történetileg ’56-ról, hogy szabad talán nekem áttételesebb, távolabbi irodalmi ügyekről, messzebb ható tényekről is beszélni. Horribile dictu: kezdetben kivált irritáló személyes dolgokról.

Arról, amikor Nemes Nagy Ágnessal együtt éltünk a Kékgolyó utcában, ahol az ablakunkból, mint írta: „felülről látni ezt az udvart, / az apró, öt ház udvarát, / mindig felülről és haránt, / mint egy képet, mely távlatában, / mint a múltat, mely önmagában, / bárhonnan nézed, visszaránt”. Igen, csakhogy az ablaknyi visszarántott kép, sajna, bizony réges-régi múlt lett: nincs már az öt földszintes ház a kovácsműhellyel, hanem a Kékgolyó vendéglő áll a helyükön. S nincs ott, nem él már az a Kékgolyó utcai szomszédos írótársunk sem, aki akkoriban, 1956 nyarán valami pártfunkciót kapott, s mivel éppen átmeneti olvadás volt – Rákosit akkor küldték el –, arra biztatott az utcasarkon állva, hogy mint az Újhold idején (1946–47-ben), indítsuk újra a folyóiratot. Írótársam jóindulatú és szegény proletárköltő volt, olyan szegény, mint a templom egere. Költőileg is olyan szegény, hogy Kormos István nem győzött derülni a sorain. „A kapából nem lesz balta – emlegette a klasszikussá vált képzavarát –, akkor se, ha szűzlány varrta.” Kormos szerette az ilyesmit, egész gyűjteménye volt hasonlókból, az említett költőtől is egy sereg idézetet tudott. Igen, de az utcasarki beszélgetésből „ügy” lett. A pártközponton keresztül közölték velem, hogy a Kuczka Péter és Lukácsy Sándor által alapítandó harcos folyóirat ellensúlyozására engedélyeznek egy merőben más szellemű folyóiratot a számunkra. Anyagi bázist és szerkesztőséget kínáltak. Ez döbbenetes volt. ’56 nyarán lélegezni is alig tudva, belementünk. A pártközpont és az állami szervek terveinket elfogadták. Közös megállapodásunk szerinti főszerkesztő: Weöres Sándor, felelős szerkesztőségem melletti társszerkesztők: Mándy Iván, Pilinszky János, Kálnoky László és Lakatos István. A folyóirat neve: Magyar Orfeusz. Nem tréfa. Így történt. Előttem van az első három szám koncepcionális vázlata, s ami fontosabb, szeptember végén elkészült az első szám, s 1956. október 5-én átadtuk a kéziratot a nyomdának. Jegyzeteim szerint, mert másolatot (hol volt még akkor a fénymásoló!) nem csináltunk, az alábbi írások kerültek bele. Vers: Weöres, Pilinszky, Kálnoky, Jékely, Lakatos, Szabó Lőrinc, Károlyi Amy és Nemes Nagy Ágnes. Próza: Mándy, Szabó Magda, Ottlik, Mészöly Miklós. Tanulmány: Rónay György, Vajda Endre, Szobotka Tibor, Rába György. Csak a nevek. Bizonyos hogy csináltam legalább tartalomjegyzéket is, de az sincs meg. Ott van viszont dossziémban, részben az én, részben Ágnes írásával, a második és harmadik szám körvonalazott programja. Szentkuthy, Határ, Bohuniczky Szefi, Tamási, Tersánszky és Kassák neve szerepelt benne. Valamint Füst Milán és Németh László regényrészlete. Mellékelve ma is ott áll kéziratban Hankiss Elemér Hamlet-tanulmánya és Tellér Gyula versei.

A nyomdába küldött anyag a forradalom idején elveszett, de megmaradt számunkra a hivatalos kalkuláció. A folyóirat 3000 példányos – havonta hat ív terjedelmű, kétnyomásos fedőlappal és illusztrációval készült. Költség az állam, a Lapkiadó részéről mindössze kb. 350 000 Ft. Igazán nem tűnik soknak.

Mikor már jócskán túl jártunk 1957 kora nyarán (a tél végét és a tavaszt a Fő utcában voltam kénytelen vizsgálati fogságban tölteni; biztos hely egy szerkesztőnek), szóval nyár felé meghívó érkezett Nemes Nagy Ágnes részére Olaszországból, hogy vegyen részt egy nemzetközi értekezleten, ha jól emlékszem, Szentkuthyval együtt. A Könyvhivatal igazgatójától, pontosan: a Kiadói Főigazgatóság vezetőjétől kellett engedélyt kérni, meg nyilván rajta keresztül a Belügyminisztériumtól. A Könyvhivatal vezetőjét jól ismertük még Párizsból 1948-ból; akkor a Párizsi Magyar Intézet titkára volt, későbbi feleségével pedig együtt voltunk a franciák tanfolyamán az Alliance Francaise-en.

Akkor jó volt fiatalnak lenni Párizsban, és csak fél füllel hallani az otthoni híreket. Senki közülünk nem volt akkor kommunista párttag. Ők csak hazatérve és megházasodva, később lettek azok. Útjaink ezzel el is váltak. De a múlt, a kellemes hajdani párizsi együttlét azért, azt hittük, jelent majd valamit. A magas hivatal képviselője azonban rögtön megmondta, hogy nézeteink megváltoztatása nélkül szó sem lehet Nemes Nagy Ágnes olaszországi kiküldetéséről. Szó szót követett, erősködni, sőt a múltat idézve veszekedni kezdtünk. Azt is felemlítettük, hogy a forradalom idején ő egyáltalán nem is volt kádárista, és dehogy beszélt akkor ő „ellenforradalomról”. Hiába, jottányit sem engedett, a hatalom a már kádárista Fodor Józsefet és Jankovich Ferencet küldte ki az értekezletre. Jankovichnak már 1957 nyarán az Élet és Irodalomban volt egynéhány lendületes verse az ország, a nemzet boldogságáról, amelyet a munkásparaszt kormány lehetővé tett. Többek között szó szerint ezt írta: „és boldogok börtöneink rácsai”. Isten tudja, miért, de ez a sor megmaradt bennem.

Személyes ügyek ezek. Ugye, jobb a múltról nem beszélni. Kivált az emberi részletekről nem. Bár meglehet, hogy a részletek érdekesebbek, mint gondolnánk, a mentalitások alakulása, az, amint a harcok után apránként meghajlik ennek-annak a gerince. Nemcsak az értelmiség, hanem egy egész ország miként formálja sorsát. S főként az írói sors hogyan alakul. Hiszen a Rákosi-kor lényegesen egyértelműbb volt. Az írók egy része lelkesen, többnyire naivul belement, másik része elhallgatva szembefordult a rendszerrel. (Bár ez sem oly egyértelmű, lelkes népi hitvallás után jött idővel a jobbakban a súlyos és gyors kiábrándulás, lásd Nagy László és Juhász Ferenc nagyszabású szembefordulását még a Rákosi-korban.) Viszont a kádárizmus állandó, hittük, egész életre szóló kényszert alkalmazott ugyan, de valami relativizmust hozott létre, bizonyos dolgoknak szóba nem hozása mellett az írói életnek, sőt a gyarapodásnak is némi lehetőségét. Kádár szavajárása szerint előbb ütni kell, azután némileg engedni. És az ország nagyobb része, mi tagadás, elfogadta ezt. Legalábbis tűrt.

Kádárék általában a szerepet játszott, politikus alkatú írókat ütötték, őket börtönözték be. Legfőképpen azonban egyszerű, névtelen embereket, munkásokat, értelmiségieket tartóztattak le, és ítéltek halálra; míg teljes képmutatásukban a neves írókat – kitüntették. Így lett 1957-ben például Kossuth-díjas Németh László, Szabó Lőrinc, Fülep Lajos. (Csak zárójelben jegyzem meg, Kassák Lajos akkor elutasította az Aczél által felkínált díjat.) Idővel, egy-két éven belül a Rákosi miatt hallgató írók nagyobb része is nyilvánosságot kapott; megjelent Weöres, Kassák, Jékely, Kálnoky, Ottlik, Mándy, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába, Szabó Magda, még Mészöly Miklós mesekönyve is. És persze más, különböző irányzatú, értékes írók könyvei is; feltétel csupán az volt: simuljanak bele az „irodalmi egységbe”. Hogy miként lehetett az egységbe belesimulni? Íme egy példa. Pilinszky János verseinek kéziratát Illés Endre a legmagasabb pártkritikusokkal (Pándival, Királlyal és Szabolcsival) olvastatta végig. A kötet kiadásához hozzájárultak ezek az ideológiai irányítók, de csak azzal a feltétellel, hogy Pilinszky írjon még egy antifasiszta verset. Ezt Pilinszky kínnal, de gyönyörűen meg is írta. Ám ez sem volt elég. Domokos Mátyás mondja el, hogy Illés Endre azzal nyújtotta át a kéziratot a képszerkesztőknek: „De aztán nehogy szép könyvet csináljatok belőle.” Becsületükre mondom, csúnya könyvet azért sem csináltak.

Volt tehát publikálás. Csakhogy nevetségesen kis példányban, és akkor is ellenségesen foglalkoztak írásainkkal. A Kortárs és az Élet és Irodalom kritikusai például egybehangzóan azt írták: „Weöres, Ottlik, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes kiadása irodalompolitikánk fölös luxusa.” Mellesleg akkoriban Nagy László vagy Juhász helyzete sem volt sokkal jobb.

Nem csak róluk, általában mondom: a hivatalos irodalompolitika mindenáron egységet követelt a legkülönbözőbb íróktól és irodalmi irányzatoktól, ami jobb esetben eltűrt tengődést jelentett, rosszabb esetben elnémítást. Lásd például Hamvas Béla vagy Várkonyi Nándor sorsát. Egészséges levegőt, nyitott ablakot a magyar irodalomnak más hozott – Párizs hozott, sok minden mellett két csúcsművel: Gara László francia nyelvű magyar antológiájával és a hazai értékrendet tisztességgel helyretevő Magyar Műhely folyóirattal, amely Kassák, Füst, Szentkuthy és Weöres súlyát külön-külön reprezentáló számokban dokumentálta. Igazságot téve, sok minden más mellett is, a hazai általános igazságtalanságban. Ép magyar nyelven kifejezve azt, hogy milyen az értékes magyar irodalom. Persze mondanom sem kell, nem a vonalasok, a megalkuvók írták a Magyar Műhely-cikkeket, -tanulmányokat, hanem azok, akik szemben álltak, s akikkel olykor (gyakran) kellemetlenkedni tudtak a hatalmon lévők, mint például: Várkonyi Nándor, Justus Pál, Dévényi Iván, vagy azok, akik eleve függetlenek voltak, mint Fenyő Miksa, Cs. Szabó László, Hanák Tibor, Gömöri György, Határ Győző, Bori Imre. Hadd írom ide a Magyar Műhely akkori szerkesztőgárdájának nevét, Papp Tiborét, Nagy Pálét és Márton Lászlóét, akik természetesen maguk is publikáltak a fontos számokban.

A másik kivételes vállalkozás Gara László antológiája, az Anthologie de la Poesie hongroise volt, amely az egész magyar irodalom múltjával és jelenével tárt ablakot a világra, és persze túlmutatott minden addigi képzeten. Gara csodálatos ember volt.

Negyvennyolc francia írót – és milyen elsőrendű neveket! – rá tudott venni arra, hogy ezt a számukra idegen költészetet fordítsák, ráadásul a franciában teljesen idegen verstani megoldásokkal. Ők, akik fordítani nem szeretnek. Guillevic, miközben tisztességgel és gazdagon fordított magyar költőket, így beszélt nekem egyszer mellékesen: „Miért olvasnám T. S. Eliot költészetét? elég gazdag számomra a francia irodalom.” Jean Rousselot azt mondta: „Micsoda neveket kell nekünk megtanulnunk? Aarpaad Tot. Borzasztó.” De azért lefordította még Az ember tragédiáját is. Gara László micsoda kitartással, milyen szívós erőszakkal bírta rávenni francia barátait – köztük nagynevű költőket, mint pl. André Frénaud-t, Pierre Emmanuelt –, hogy az ő nyersfordításai és más magyar írók-irodalmárok nyersfordításai alapján a magyar versből – francia verset teremtsenek. Benne van ebben 1956, a fiatalok hősiessége, a mártírok vére, az úgynevezett disszidensek kényszerű kiszaladása, az európai tisztességes emberek megrendülése. A francia költőknek Gara László iránti szeretete. Az apostoli felbuzdulás tisztelete.

Nem mondom tovább a részleteket. Nem, hogy több év munkája nyomán az Éditions du Seuil kiadásában végül 1962-ben jelent meg az antológia, az Ómagyar Mária-siralomtól és Janus Pannoniustól kezdve az egymást követő századokon át, a nagyokon keresztül számba véve a kisebbeket is (például Balassi előtt Apáti Ferencet, Heltai Gáspárt, Bornemissza Pétert és másokat), összképet adva a magyar költészetről. Részletezve bizony a nagy XIX. és XX. századot, egészen a már-már kitapintható jelenig. Olyan tárgyilagos képet adva, hogy 1962-t tekintve mindenki benne volt, az egykori kommunisták és az új-kádáristák java, a mellőzött vagy disszidált igazi költőkkel együtt. Hadd ne soroljam neveiket, csak jelzem Gara László értéktisztelő, szent tárgyilagosságát. Az ő tiszta, be nem homályosított műhelyablakát.

Végezetül még két gondolatot. Csaknem mellőzve, hogy Gara László mi mindent tett Déry Tibor kiszabadításáért a Nemzetközi PEN révén, s mit még másokért is, hogy milyen világhíres franciákat és más külföldieket (Camus, Koestler) tudott megmozgatni, tiltakozásra késztetni. Mondom, két dolgot csupán. Az elsőt a francia fordítás képtelenségéről. Nemcsak arról van szó, amit már mondtam, hogy tudniillik a franciák és a francia költők nem szeretnek fordítani, és csupán tanárok vagy félirodalmárok fordítottak eddig, hanem arról is, hogy a hagyományos rímelő és ritmizáló módszer a francia versben, különösen napjainkban, de az antológia idején is, mennyire idegen volt. A mi agglutináló nyelvünk csodálatos lehetőséget kínál a rímelésre – a prepozíciós nyelvhasználat, mint a francia, viszont mozdíthatatlanná teszi a szóalakot. Igen szűk tehát a rímelési lehetőség. Jelen voltam, amikor Guillevic Nemes Nagy Ágnes Lázár című versét fordította. Azt mondta az első sor fordítása után Ágnesnak: „Most négy rímelési lehetőségem van mindössze. Döntse el, melyiket használjam.” Nem emlegetem Gara László és segítője, Sipos Gyula kínszenvedését, amikor a magyar klasszikus verselést próbálták franciára alkalmazni, mondjuk az alkaioszi sort Berzsenyi versében. Egyetlenegyet csupán: az a francia alexandrin, amelyet Corneille-től, Racine-tól, Molière-en át a francia költészet nagy része alkalmaz, a magyar fordításban verstanilag kénytelen csalás. A franciák tizenkét és tizenhárom soros szótagokban fordítanak, nem szó közepi és szó végi jambikus jellegben. Igen ám, de ha mi magyarosan hangsúlyos verset képzünk a francia alexandrinból, akkor az olyan idegen ízt ad a mi szövegünknek, ami a francia költészet számára már képtelenség.

Több mint harminc év telt el azóta, hogy megjelent az Anthologie de la Poesie hongroise. Az idők során persze különböző magyar részantológiák más nyelven is meg-megjelentek. Többek között említenünk kell a Minneapolisban Albert Tezlától kiadott, 1945 utáni nagyszabású gyűjteményt: az Ocean at the Window-t (Ablak az óceánra címűt). De csak most, éppen napjainkban, 1996 őszén készült el az angol nyelvű költői antológia, a Garával rokon változat, az In Quest of the Miracle Stag (A csodaszarvas nyomában), Makkai Ádám kiadásában, számos barát és együttműködő csaknem ezeroldalas művében. S mint Gara László antológiája, Cs. Szabó László azonos utószavával.

Végül egyetlen utolsó megjegyzés csupán a Magyar Műhely-szerkesztők (Papp Tibor, Nagy Pál és Márton László) értéktudatosító, ablaknyitó szerepéről. Hogy Weöres Sándor a század kimagasló zsenije, az ma már, úgy hiszem, senkinek sem kétséges. Igen, de 1949-től kezdve – ahogy a Kortársi Kislexikon írja – hét éven át csak műfordításai és gyerekversei jelentek meg. 1951-ben könyvtárosi állását is elvesztette. Megjelent ugyan 1956 késő őszén A hallgatás tornya – harminc év verseiből –, de azokban az időkben még barátoknak sem lehetett szétküldeni, Sanyi dedikálása számunkra 1957. március 14-én kelt. Az úgynevezett ellenforradalmi időszak negligálta, sőt támadta írásait. Műfordításai jelentek meg csupán A lélek idézése címmel, egyedül erről a nagyszabású kötetről hagytak például nekem írni. De mi lett a verseivel? Igaz, a Tűzkút című kötete megjelent 1964-ben, de hogyan, milyen módon? A Magyar Műhely adta ki a Hollandiai Értelmiségi Kör támogatásával, Párizsban. Ez még hagyján is volna, de Weöres Sándornak az Élet és Irodalomban nyilatkoznia kellett, rákényszerítették, nyilvánítsa ki, hogy a Tűzkutat a Magyar Műhely jogtalanul adta ki, ő semmiről nem tudott, fogalma sem volt arról, hogyan került kezükbe a kézirat. E botrány után kezdték kiadni újra Magyarországon a köteteit. Hagyták róla írni.

Ilyen volt a szabadság – a ránk erőszakolt „irodalmi egység” szabadsága.

Mai történet 150 év előttről

Sándor Iván regénye, A futár 1848–49-ben játszódik. Műfaja szerint történelmi regény. Az igényesebb olvasó gyanakvása még korai: nem olyan történelmi regény ez, amely művészet és ismeretterjesztés kompromisszumán alapszik, s többnyire becsapja az embert mindkét területen. Nem is holmi kalandos vagy szép mese múltunkról, cizellált, minuciózus előadásban, sem nem – ami szintén elképzelhető – történelmi elemekből szerkesztett parabola a jelenünkről. Sándor Iván valódi történelmi regényt írt, vagyis oknyomozást végzett: jelen problémavilágunknak mondja el az előtörténetét. Azt tárja fel, de pontosabb úgy mondani, az epikus megelevenítés érzékletességével azt ábrázolja, hogy az 1848-as forradalom elbukása miatt, nehezen bogozható konfliktus-gubancként miként szállt ránk mindaz, amivel gyűrkőzni még ma is feladatunk.

Hogy valójában mi is? A regény érzékletes, csupa plaszticitás valóságával szemben, csupa elvont dolgot kell feleletül mondanom. Olyasmit, mint a közösségben élő ember intézményesített szabadsága. A személyiség emberi érinthetetlensége. Meg olyasmit, amit a mellénk állt román forradalmár, Nicolae Stancu mond a regényben: „Amíg egyetlen családot fenyegetés érhet nemzetisége vagy vallása miatt, addig egyikünk sincs biztonságban.” Meg amit a főhőssel mondat az író: „Szeretnék olyan helyzetbe kerülni, amelyben nem kényszerülök arra, hogy a jobbik rosszal elégedjek meg…” De nem szeretném elijeszteni az olvasót, nem elmélkedő tanulmányt, hanem regényt vesz a kezébe, csaknem pikareszken kalandos, életbő regényt. S hogy tenyészetének mélyen megragadó intellektuális síkja is van, egy rossz hagyományt elvetve, végre-végre tekintsük erénynek.

De az, hogy a regényhős agyát megfeszítve mérlegelő tudatosuló fiatalember – szemben a legtöbb történelmi regény agyvérszegény hőseivel – A futárnak csak egyik jellegzetessége, kellemes újsága. Van a könyv szemléletének, az író ábrázolásmódjának – tudatunkat szintén szélesítő – két másik újsága is. Az egyik az, hogy a 48-as forradalom kezdő lépéseit nem a centrumban, Pest-Budán, hanem a nehezebben mozduló végeken, a gyenge pontokat nyomban feltáró nemzetiségi vidéken mutatja be. Vizsgálódásainak tárgya: hogyan élik át a jogkiterjesztést, a törvény előtti egyenlőséget a különböző módon eddig jogtalanok, más-más okból kirekesztettek? Vállvetve küzdve a jogok realizálásáért vagy – mint tudjuk – egymásnak ugraszthatóan? S főként: mi ennek az egymás elleni kijátszásnak előre elkészített rutinos forgatókönyve? A reakció kidolgozott, pontos stratégiája?

Ezt a stratégiát Sándor Iván lépésről lépésre fejti ki. Kiindulása csaknem extrém, s éppen azért fokozottan láttató. Főhőse egy mózeshitéért üldözött, nemzedékeken át új és új menekülésre kényszerített székely család sarja, akit még a zsidók közössége – bár választott hite szerint zsidó – sem fogad be igazából, de aki a jognélküliséget, a kilátástalan körülzártságot önként vállalt hite következményének tekinti s paraszti-székely nyugalommal veszi tudomásul. Ezzel a kirekesztett, de befogadásra váró fiatalemberrel akkor ismerkedünk meg, amikor a reakció éppen elkezd a jogokra váró nemzetiségekkel manipulálni, a magyar kormánytól kapott demokratizmusra hivatkozva, kiűzi például a zsidókat Temesvárról, lefogja a nemzetőrség szervezésével megbízott kormánykiküldöttet – a közrend fenntartása ürügyén. Egy véletlen folytán a főhős, Eösi János is belekerül a reakció mozgásba lendülő gépezetébe. Kis csavarnak szánják, afféle spiclinek, de naiv embersége, a jogfosztás iránti kiélesedett érzékenysége erre alkalmatlanná teszi – bár pillanatnyilag még zűrzavart lát csak és semmit sem ért meg. Mi persze utólag tudunk a megindult gépezetről – hogyne; ki ne tartaná számon Jelasich felvonulását és a bécsi politika nemzetiségeket bujtogató húzásait, de Sándor Iván felszínes vagy kevésbé felszínes értesültségeinket meghaladva, mozdulatról mozdulatra mutatja kitervelt munkáját. Aprólékosan kibomló roppant világos víziót tár elénk a magyar forradalomnak vetett nagypolitikai csapdáról. Belerángatva az események középpontjába, a személyes sorsából kilendített Eösi Jánossal ezt életi át, s a szabadság s jog kérdésein töprengő fiatalembert olyan felismerésekig juttatja el, amelyekig a magyar forradalmárok eljutottak vagy el kellett volna jutniuk. Élményről élményre kell ráébrednie a körülzártság, a jogfosztás népek fölé magasodó rendszerének természetére. Eösi élményeiből így lesznek történelmi felismerések, sorsából a lényeget feltáró történelem.

A másik újság, ami A futárt mélyen jellemzi, ha akarom, megint csak természetesnek tűnő írói fogás. Az, hogy a könyv történetét ezúttal nem a túlélő hős, hanem az elpusztuló mondja el. Igen, de ez mégsem olyan természetes. Hozzá vagyunk szokva – sajnos, a magunk életéből meríthetjük erre a legtöbb tapasztalatot –, hogy a háborús történeteket a túlélők mesélik el. S így végül is mindnyájunké happy end. Élménysorunk nem ott zárul, sohasem ott: aznap lelőttek, felkoncoltak, megöltek. Egy kicsit más képünk volna az emberi sorsról, ha a beszámolók, történetek, emlékiratok végén itt volna a pont. Sándor Iván meri ide tenni. Igen, de ha az olvasó elgondolkozik rajta, nagyon is szükségszerű így. Hiszen Eösi János a forradalommal egybeforrott rövid életpályája alatt szüntelenül a kiszolgáltatott jognélküliségtől akar szabadulni a befogadásba. A körülzártságból a közösség szabadságába. Minden választása, amely ugyan monotonon a rossz helyett csak a kevésbé rossz felé kényszerül, ezt szolgálja. S mivel a körülzárás a forradalom bukásával az egész cselekvési terét bekerítette (magát a magyar forradalmat), s mivel a kibújást: a jogtalan állapotban való magántengődést többé elfogadni nem akarja, önként csúszik be a szó szerint is körülzártak, az elfogott forradalmár tisztek közé. Vállalja a forradalmár véget – a forradalmárok között befogadott, egyenlő. Villanófényű, végső jelképes cselekménymozzanata a regénynek: a megtorló reakció magánosan, elkülönítve lövi agyon. Emberi egyenlőségét még halálában is tagadva.

Jól szerkesztett, megrázó drámát kaptunk tehát A futárban. Személyes sors és történelmi mozgás összefüggéseit felfejtőt. Személyes drámát, ami egyben nemzeti is. Lehetne persze itt-ott kifogásokat emelni, hogy például a sűrítés, tömörítés kedvéért túl sebesen okosodik meg a főhős; hogy egyetlen esztendő leforgása alatt egy teljes élet tapasztalatkincsét szerzi meg és dolgozza fel magában. És milyen pompás tudatossággal! S hogy sorsa túl sok pikareszk véletlen elem alkalmazásával társul a forradalom vezető elitjéhez, ehhez a nagyszerű magyar elithez, amely ott pusztult a harctereken – e hősök arcképe, betelő sorsa megint csak drámai magas szint. De ez az írói tempó, ez a százhúszas rohanás még önmagában sosem baj, ha biztos kézben van a volán. Ha az író bírja műgonddal, lélektani és történeti hitelesítéssel, tehetséggel. Sándor Iván bírja. Igazi könyvet, gondolatgazdag, szép regényt írt, mely teljesítményével erősíteni látszik magának a történelmi regénynek mint műfajnak, korunkban némileg megrendült hitelét, problémáink előzményeit feltáró fontos funkcióját.

Keresztury Dezső emlékezete

A kilencvenkét esztendős korában elhunyt Keresztury Dezsőt hosszú, munkás élete során tisztelet és megbecsülés övezte – merem állítani, az egész országé. Spontán tisztelet, ami szeretet is. Az ilyen közös érzést, melyet nem halványít sem irigység, sem gyűlölet, a sokirányú hasznosan tevékeny élet váltja ki, közös dolgaink olyasféle szolgálata, mely csak az ügyre tekint, s nem emeli ki a cselekvő személyiséget. Ha korunknak a köz javáért munkálkodó írói élet példaképembereit próbálom számba venni, akkor az elsők között kell Keresztury Dezsőt említenem. Munkában gazdag, hosszú élete során sikerült foltmentesen kiállnia a közéleti ember legnehezebb próbáját, a hatalmat is. Minisztersége alatt (1945–47) az ország kulturális életének gyakorlati irányítójaként sem képzelte magáról, hogy ő egyben az Irodalom Köztársaságának is irányítója. Volt benne szilárdság, férfias jellemerő mindig pontosan szétválasztani a szolgálat érdemét a tehetség vagy a mű érdemétől, pedig volt belőle bőven: nem keverte soha össze a hivatali rangot az írói ranggal.

Az ember és a szerep másoknál unalomig boncolt problémája nem kezdte ki, nem rontotta meg életművének sem nagyobb, sem kisebb részét. Cselekvő életvitelében volt valami tartózkodóan férfias, a szó hagyományos értelmében. Lírája a munkás életmenet mögött, szinte rejtetten bontakozott ki. Mintegy a közdolgok magánvetületeként, érzelmi kiegészítésként, elmélyítő emberi hitelként.

Pedig lírai, tudományos és esszéista életműve egyaránt igen gazdag volt. Arany Jánosról szóló könyve már 1937-ben megjelent, majd hosszas, gondos tudós munkával létrehozta a nagy Arany-monográfiát: Mindvégig. Arany János 1817–1882 (1990). Kivételesen népszerű volt A magyar irodalom képeskönyve című illusztratív kiadványa és tanulmányainak, esszéinek, emlékezéseinek sorozata, a Helyünk a világban (1946) című gyűjteménytől kezdve az Örökség, Árnyak nyomában, A szépség haszna, a Híres magyar könyvtárak, A magyar önismeret útja című cikk- és tanulmány-gyűjteményei. Legszámosabbak mégis lírai kötetei. A Dunántúli hexameterektől kezdve (1956) az egyre gazdagabban kibomló lírai termésig, az 1995-ös Valaki tenyerén című versgyűjteményig.

Lét és sors, magyarság és emberség, haza és szülőföld, ember és táj, egyén és közösség viszonya egymást követve bukkan elő ebből a költészetből és nyer költői választ. Az oly kimagasló Dunántúli hexameterek című kötet például életszemléletének mintegy párlata, melyben hazát teremt magának. Múltból, emlékekből, eszményien szép tájból, eszményesített emberekből s a maga ideáiból. Egy dolgos, tisztességtartó pannon hazaeszményt teremt, melyben a jövőért való fáradozásnak tere és becsülete van, a munkás életnek messze ható értelme.

Úgy képzelem, remélem, hogy minden nemzedék, minden kor formál magának ilyen, cselekvésre ösztönző ideált. Kereszturyé oly nosztalgikus, oly tiszta, hogy megilleti változó világunk kivételes tisztelgése.

„Nem vagyok több a többinél csak elvégzem a dolgom, / monoton dobok dobolnak s kél-száll a nap, a hold” – írja a lét kétségeit sem feledve el. „Nem vagyok több a többinél” – ez az öndeheroizálás elgondolkoztató korunkban (és nem csak korunkban), annyira máshoz vagyunk szokva. Hiszen a költői én romantikus önfelnagyítása líránkban még manapság is érvényesül, a véletlen adta pillanatnyit visszaszorító személytelenítés vagy objektiválás mellett. De Kereszturyt alanyisága ellenére a mulandó élet az egyetemes törvények átélésére és megfogalmazására készteti. Írásaiból az élet, a haza, a munka, az örökösen emberiesítendő világ folyamatosságának a gondolata bontakozik ki. Ez a folyamatosság volt a vigasza a hosszú öregedéssel és az elmúlás gondolatával szemben is.

„Az élet mégis él: medret váj, házat emel magának – írta. – Szolgáld híven! Egyenes beszéd kell ott, hol munka – a munka, s egymásba kerengő vér új életet szül.” Ezen a klasszicista életszemléleten csak ritkán ütött át a személyes fájdalom; az, amit a költő legyűrt, elnyomott magában versírás közben, ami mégis így tört fel benne: „de legnehezebb nyílt szívvel élni alig-sejtve mivégre s tudva, hogy újrakezdeni nem lehet.”

Most, hogy szomorúságunkra Keresztury Dezső élete lezárult, és bár munkáit a kitüntetések gazdag és bőven megérdemelt sora kísérte (Herder-, Grillparzer-, Állami és Széchenyi-díj), összegezésünk mégis egyedibb, mégis teljesebb. Az írói mű, bár apránként épül, mégis egyetlen egész, melyet a kvalitás és a személyiség hitelesít. Keresztury Dezső egész életében igaz ember, egyedi, hiteles személyiség volt, tudósnak, költőnek maradandó. S talán szabad annyit hozzátenni: ez a legtöbb, amit mi s legfőképpen a jövendő emlékezet létrehoz, nem feledve megtart becsülésében. Éltetve azt, ami valójában a magyarság szellemi része.

Kosáry Domokosról

Az ember csak apránként, szinte mellékesen tudja meg azt, hogy kikkel él együtt az évtizedek során, a múló időben. Hogy kinek vagy kiknek lesz a mindennapokon túlmutató, maradandó a szellemi teljesítménye, s viszont kinek érdektelen, esik ki a munkássága. S tovább lépve, csak sokkal később ismeri fel azt is, hogy a dolgok arányában, a mindennapokban mennyivel több az, ami kikristályosul, ami maradandó. Hogy az eleve más minőségűvé válik. Márai Sándor a maga ismert fordulatát alkalmazva, olyasmit mondana: a mű titok.

De hogyan lesz a mindennapokból titok?

Távoli emlékeimet követve, megpróbálok belőlük egyet s mást kinyomozni. A magam szubjektív és esetleges módján felfedezni, hogy miként jött létre valami igazi, értékként abszolút. A magam számára például hogy lett Kosáry Domokosból, az általam jó néhányszor látott, ismert, sokatígérő szellemi társból nagyszabású tudós, valaki, aki képletesen mondva maga „mű”.

Furcsa, hogy különböző fajsúlyú emlékeket kell összehordanom, hogy az „átlényegülést” követni tudjam. Kosáry Domokost személyesen úgy a negyvenes évek legelején még a Horthy-korszakban ismertem meg. Igaz, legelső Görgey-könyvét (1936-ban, vagy 39-ben) már előbb olvastam, és egy életre meghatározta Görgeyről szóló képemet az ő értékelése.

Eldöntötte számomra a hazug és nemzetileg felpántlikázott Görgey-kérdést. De nem a könyv olvasása idején, hanem valamivel később a Teleki Pál Intézet kapcsán ismertem meg személyesen Kosáry Domokost, s ha jól sejtem Szabó Zoltán, Halász Gábor, vagy éppen Bibó István társaságában, akikkel 1937 óta szoros kapcsolatban voltam. Ők persze idősebbek voltak nálam, szellemileg képtelenül nagy differenciával, Bibó hét évvel, Kosáry Domokos öttel. Korkülönbség ez? Ugyan! De gondoljuk csak meg, milyen szakadék van egy írogató, húszas éveit éppen elért egyetemi hallgató, másfelől egy kikristályosult hivatású tudós között.

Mi hozott össze Kosáry Domokossal? Az orosz fogság. A gödöllői találkozás. A tábor, ahol a premontrei gimnáziumban „malenki robot” címén huszonhatezer embert tereltek össze a szovjet katonák. Dehogy volt az malenki robot! Hanem az utcán, a házak pincéjében ok nélkül elhurcoltak sokasága. Kemény, dermesztő fagy volt 1945 januárjában és ablaktalanok az épületek. És akkora tömegben zárták össze az oroszok a foglyokat, hogy az éjszakában csak összekucorodva, összebújva ülni lehetett a padlón, mert feküdni, kinyúlni nem volt hely. Nappal meg kizavartak bennünket a szélben-fagyban, mert az oroszok az embereket állandóan számolták. Számolták órák hosszat hajnaltól alkonyig, mert nekik soha semmi sem stimmelt. Nekik soha. Vagy nem is akarták, hogy a fogolylétszám stimmeljen, ki tudhatja?

A rövidebb-hosszabb fogolylét után aztán, egy szerencsés időben, működni kezdett a Teleki Intézet a történelemtudósok kiválóságaival, és működött, élt a „három éves irodalom” (ahogy Nemes Nagy Ágnes utóbb nevezte), meg a mi Újhold folyóiratunk. Ez tudott dolog volt, azt gondolom mindkét felől. S az is tudott dolog lett, hogy 1948–49-ben megszűnt mind a kettő. A Teleki Intézet és az Újhold nagyjából egy időben.

Aztán Mándyval, Vidor Miklóssal, Bárány Tamással ifjúsági regényeket kezdtünk írni, Mészöly Miklós, Végh György meséket, magam elsősorban, érdeklődésem szerint, történelmi regényeket. A költők, Weöres, Jékely, Vas, Kálnoky, Kormos, Nemes Nagy, Csorba, Szabó Magda, Jánosy István, sőt még Pilinszky is (és persze Rónay György, ha egyáltalán hagyták) verset fordítottak. Rába György kényszerűségből elhallgatott. Igazából a történelmi regénnyel jutottam el Kosáry Domokoshoz.

Persze, már nem a Teleki Pál Intézetben találtam meg, ó nem ott, hol volt már az 50-es években az az Intézet! Az Agrártudományi Egyetemen találtam akkor meg Kosáryt, könyvtáros vagy talán bibliográfus volt. Igen, de Kosáry ebben a tudós számára képtelen, méltatlan állapotban, létrehozott egy kivételes fontosságú, felmérhetetlen jelentőségű tudományos alapművet a történelmi kutatás számára. (Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. I–III. kötet.) A valamirevaló tudományban – tudja mindenki – enélkül mozdulni sem lehet.

Hogy legyen számomra a „személyi kultusz” idején írói menedék – mint jeleztem is imént –, történelmi regények írására vetemedtem. Hiszen a történelem amúgyis eleve érdekelt. Igen, de hiába olvastam alaposabban, most már írói témát keresve Szekfüt, az öt kötetes Gracza Györgyöt, sőt még itt-ott a rendkívül hasznosan olvasmányos millenniumi Szilágyit, hiába olvastam végig például Cs. Szabó László szubjektív, ám kiváló Erdélyben című könyvét, meg az általa szerkesztett Erdély Öröksége sorozatot, nekem az adatgyűjtéshez elsősorban források kellettek. (Mellesleg már a hetvenes években, három történelmi könyvem után, meghívtak Egerbe egy történelmi kongresszusra, ott volt Köpeczi Béla is főemberként, tán miniszterként, de tudósaink se Szekfü Gyula nevét, se Cs. Szabóét, sajátosan ki sem ejtették. Pedig a tűzzel-vassal hajszolt ideológiákkal szemben, mint mondtam, a források érdekeltek, mert szerettem volna a 48-as regényem, A szebeni fiúk után – annak is véletlenül talált forrása volt – a tizenhatodik század egész történelmi valóságát, Felvidéket, Erdélyt, Dunántúlt, le a tengerig egy érzékletes, írói koncepcióban bemutatni. Körképet a később végül megírt Ezüstgaras című regényemhez.

Így jutottam el újra Kosáry Domokoshoz. Három kötetes alapkönyve nyomán így tudtam előre menni és mivel fantasztikus forrásokat terített elém, elképesztő gazdagságban bolyongtam az általa kínált tények erdejében. Szó szerint bolyongtam, Kosáry tanácsai nyomán csaknem másfél-két éven keresztül. Nemes Nagy Ágnes ugyan rám-rám szólt, hogy ne olvassak csupán, írjak is, koncipiáljam meg a regény-vázat, ne élvezgessem, ízelgessem azt, amit Kosáry Domokos kínált. No, örömmel és keservvel vegyesen, három év után megírtam végül, és ki is adták az Ezüstgarast, szerintem legjobb szépprózai könyvemet. Csakhogy igazából alighogy megköszönhettem Kosáry Domokos szaklektori véleményezését – örök szomorúságom, hogy az a szaklektori jelentés elveszett – hamarosan más történt vele, mint amit a történelemről és a történelemtudósról az ember elképzel.

Nem szálazom, hiszen a dolog nemcsak történetként, hanem történelemként is közismert. Kosáry Domokos az Egyetemi Könyvtár zárolt anyagába helyezte-zárta mindazt, amit 1956-ban, a forradalom idején dokumentumként egybegyűjtött. Zárolt anyagként, mert már nyakunkra súlyosult a kádárista ellenforradalom. Csakhogy a szovjet–„magyar” hatalom fikarcnyit sem törődött azzal, hogy egy tudományos gyűjtemény zárolt. Feltörték, nyilván megsemmisítették, Kosáry Domokost börtönbe zárták. Úgy néhány évre, a biztonság kedvéért. Közben – hogy némi csekély párhuzam is legyen, elvégre a történelemben lehetnek közös pontok – néhány hónapra fogva tartottak engem is a Fő utcában.

Mit csinál egy tudós a börtönben? A kihallgatások, zaklatások, ítéletek után? Ír, ha hagyják. Nekem a vizsgálati fogság közben nem volt ceruzám, papírom; később nagy kegyből lett, mégsem tudtam a jegyzeteimet kihozni. Más ügyesebb volt. Lakatos István például ceruzájával a papír helyett – azt elvették volna – a latin szöveg alá sikeresen beleírta az Aeneis szövegét remek költői fordításban. De hogy visszafordítsam a szót, Kosáry Domokosnak idővel, némi hosszabb börtöni konszolidáció után adtak ceruzát és papírt, sőt adtak tudományos könyveket is – micsoda nagylelkűség! Persze, azt aligha tudhatták – nem hinném, hogy a fegyintézet vezetői oly járatosak, – hogy Kosáry ebben a zárt állapotban is ellenáll: a már-már kiiktatott Széchenyi Istvánról ír. Döblingben egy őrzött félig-fogolyról egy másik magyarországi fogoly. (Természetes ugye, hogy Kosáry könyve csak később jelenhetett meg, sok évvel később, 1981-ben.)

Ez így együttesen jellegzetes dráma. Csakhogy az irodalom műfajában a dráma más. Nem a történelemtudós és a történelemírás közös műve. A tudomány ugye tényekkel hozza létre azt, amit az író felépítve, fordulatokkal, ütköztetésekkel, a dráma katartikus képességével létrehoz. Igaz, létrehoz Kosáry Széchenyi Döblingben című könyve is katarzist, a dráma döbbenetes létrejöttét, azt, amit Arany a Széchenyi emlékezetében megírt: „Te sem haltál meg, népem nagy halottja! – Nem mindenestül rejt a cenki sír”. De Kosáry az események lépésről lépésre haladó, történelmileg hiteles tényeit és lélektanát írta meg. Azt, hogy Széchenyi az 1848-as lelki összeomlás után, a mániákus depresszió mélypontján túllépve (olykor még bele-beleesve), hogy küzd a Habsburg elnyomással szemben, az aulikus-mentalitást, vagy éppen passzivitást elkerülve, azt mély szarkazmussal kigúnyolva. A Timesnak névtelenül eljuttatott cikkeivel, a Blickkel, (2000 példány!) és a titkon elterjedt Rückblickkel. Zsenialitásával már-már az őrületet álcázva, a Blicket például becsmérelve. Ellenfelei, az udvari emberek, titkos rendőrök, kémek, sejthették ugyan rejtett munkásságát, de a tényeket nem tudták bizonyítani. Ahogy Kosáry felfedi a tényleges történetsort az már-már görög mítoszba, fordított Oidipuszba illő. A bukás, az egyszerre csak kénytelen öngyilkosság, melyet minden terhelő adatot elrejtve, mégis Széchenyi titkára okozott azzal, hogy hiúságból, mint történelmi emléket, magánlevelei közé beletette a Rückblick kézírt szövegét. (A Blick kéziratát, úgy tűnik, Széchenyi Béla elégette.) Persze, hogy a rendőrök végignézik a titkár levelezését, persze, hogy egyszerre kipattan a titok, lecsap a sors. Széchenyi öngyilkosságba kényszerül, nehogy valódi bolondok között bolondok házába zárják. Oly helyzetben, oly képtelen körülmények között, mely rosszabb a börtönnél.

Ez, mint mondtam, nem puszta dráma, hanem görög sorstragédia. Annak ellenére, hogy Kosáry Széchenyi-könyve aprólékosan mozzanatos, ténysorozatokkal dokumentált, tárgyszerű történelmi mű. Igen, de milyen helyzetben hozta létre a tudós író, milyen helyzetben élt, dolgozott, halt meg a történelmi hős? Lehet, nagyon is lehet, hogy ez a kettősség hozta létre a remeklést, azt ami nemcsak történelemtudomány. Kosáry hiszen közismerten nagy tudós, vannak a tudományban tisztázó alapmunkái. Például a sok mű között: Nemzeti fejlődés, művelődés és politika (1989), Újjáépítés és polgárosulás 1711–1867 (1990) és átdolgozva: A Görgey kérdés története I–II. (1994) stb. De ezúttal nem általában a nagy tudós történészről szeretnék beszélni. Egy párhuzamosságról csupán: Kemény János tatár fogságban írta Önéletleírását (befejezetlen tört mondata indulatos óvás a Habsburg politikától), Bethlen Miklós bécsi fogságban írt, Széchenyi bezártan, kényelmesebb helyen Döblingben, Kosáry tudós munkában, de a magyar börtönben. Hogy lesz ilyen körülmények között a tudományos műből valami szellemi-irodalmi többlet? „Titkos mű”. Érdemes talán erről elgondolkozni.

Idézhetném egy nagy író alapigazságát. „A műveltség valóban hősiesség”. Meg ezt: „Hős az, aki áldozatok árán élni tud egy eszményért.” Egy ünnepi pillanatban, szabad talán ezt az igazat Kosáry Domokosnak szemtől szemben közösen elmondanunk.

Boldogok-e a költők?

Gyurkovics Tibor a Lyukasóra Rekontra rovatában mindig is kiválóan szellemes, olykor felismerő. A 2000. áprilisi számban például elmondja, hogy Pilinszky „fekete és szürke, mint az ón. Csupa terhelt szomorúság. Koncentrált belső magány”. Így igaz. Magamban én úgy mondom: Pilinszky léte a csillagvilágban a „fekete lyuk”. És Gyurkovics egy döbbenetes felsorolásban idézi is Pilinszky felismeréseit a létben. Azt, többek között, hogy „ülünk az ég korlátain, / mint elítélt fegyencek”. „A számban érzem mocskait / egy leskelő pokolnak.” „A teremtés bármilyen széles, / ólnál is szűkösebb.” És így tovább.

De hogy vele szemben, mint ahogy Gyurkovics Tibor Rekontrájában írja, a költők felemelkedők, „szárnyra kelők, boldogok”? És hozzáteszi nyomatékkal: „Dsida mindig ilyen”.

Talán nem volna teljesen oktalan egy-egy idézettel elevenné tenni Dsida boldogságát. Mondjuk A sötétség verséből egy részlettel:

S e vers mellett sorakozik A félelem szonettje, például ilyen megállapítások között: „s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg”, majd ott a Naplemente ezzel a befejezéssel:

S mellette ott van a mindössze harmincegy évet élt költőnek mintegy befejező verse (Elárul, mert világít):

Talán mégsem olyanok a költők, mint ahogy egy pillanatnyi benyomás jellemzi őket. Talán kétséges szárnyrakelőnek, diadalmasnak, levegősodrásúnak mondani az Anna után sóvárgó Juhász Gyulát, akiről Szalatnai Rezső könyvében (Juhász Gyula hatszáz napja) elfogadhatóbb állapotot ismertet ugyan, mégis valaki azt írja róla: „a magyar költészet keresztre feszített Krisztusa”, Péter László pedig ezt: „Valóságos csapás volt számára a Szakolca, mely a költő önbizalmát végleg szétzúzta, apjától örökölt beteg szervezetének ellenállását megtörte, kiszolgáltatta őt a szörnyű kórnak, az idegbajnak”. És tovább sorolva az idézett összefoglalásban a költőket: igaz volna, hogy Áprily Lajost nem emésztette az örökös melankólia, melyben csupán a természet felvillanó szépsége kínált számára enyhületet?

Persze, igaza van Gyurkovics Tibornak, amikor idézi Pilinszkyt. A tengermélység-szomorúságát, melyben azért feltűnik egy-egy pillanatra – látnivaló, érzékelhető – a felcsillanó magasság. És igaz, Jékelyben az örökös halál-érzet mellett fel-felbukkan a vad öröm. De az oly harmonikusnak hitt Petőfiben ott van, kibomlik nászútján a halált idéző Szeptember végén. Micsoda nászi képzet! Hogy a legutolsó Petőfi-verset, a Szörnyű idő… címűt ne hozzuk ide, legfeljebb a vers zárását:

Ez volna hát a boldog költők boldogsága? A súly felemel, mondja Gyurkovics Tibor. De kit és mikor? Gondolom túl mindenen, a költészet transfigurativ hatalma által.

Sirató

Régóta ismétlem magamban Rákos Sándornak egyik alapversét, azt a bizonyos egysorosát: „Minden halál hősi halál”. Temetésén valaki idézte is. Nem mintha degradálni akarnám a hősi halál szokványos megdicsőítő jellegét, hanem mert értelmezni szeretném azt, amit Rákos Sándor a halállal, mint képtelen és elmondhatatlan életténnyel kifejez. Ami – bárhogyan is játszódik le történetünk – végül is minősítő. Pontosabban minősíthetetlen. Azzal, amivel élete során mint legnyugtalanítóbb, legfőbb mondanivalóval Rákos Sándor újra és újra nekikezd, nekifeszül, s olykor, mint ez idézetben is, ilyen gnomatikusan beszél.

Az öregedés, a halál előtti mondanivalóról – mint a klasszikusoktól általában – róla csakugyan idézetek halmazát hozhatnánk fel. Igen, a késői lírai felizzásról. Ám Rákos Sándor művét korántsem ez jellemzi, a múló idő alkalmi felismerése. Neki az a kivételessége, hogy ő egész életében – néhány múló pillanattól eltekintve – a halál fájdalmas sejtelmét és ránkdöbbentő realitását írta meg. Mintha a Szeptember végén pillanatnyi riadalmas halál-vízióját fogalmazta volna mindig is. Ha előveszem régesrégi dolgainkat, történetesen az 1947-es, 48-as Újhold verseket, elgondolkoztató, hogy ő már akkor is milyen érzéseket, élettényeket elevenített meg. Az 1947-es versében, az Intés a szívhez címűben így beszél: „Szívem, rettenetes fekete nyaram, mely isten poklából – s minő rontás mérge dobott ki?” Az Önfeddés című versében így beszél magáról: „Kitakargattad ronda sebeid, sokféle csonkaságod – és még hozzá gyalázatod is eldicsekedted”, s verse így végződik: „Ennyi undokságot csak a hallgatás moshat le rólad”. S nagyszabású versében, a később címadóvá lett Az eb válaszolban Istent így szólítja meg:

De ne csak a döbbenetes indulatú versekre figyeljünk, hallgassunk Rákos Sándor kritikai magatartásából ízelítőt, abból például, amikor Szabó Magda Bárány című verséről beszél: …„túljutott a femininum rossz értelemben vett korlátozó körein: tartalom van a mélyén, a földredobott Lény nemnélküli vad elkeseredése… Mert ami most az alárendeltség viszony és a sok évezredes elnyomatásból adódik, azt pár évvel ezelőtt a borzalom szavai, ágyukilövések és bombacsapódások ordították a fülünkbe: hogy mindegy, akár férfi, akár nő, a kegyetlen isten tenyerén didergő Eleven, egyforma sors vár itt valamennyiünkre és nincs neme a lélek iszonyatának… itt már az emberi létformából forgat ki valakit a csalódottság.”

Bizony a didergő Elevent forgatja ki – ahogy idézi – és nemcsak őt, hanem az egész költő-nemzedéket, Pilinszkytől, Rábától, Somlyótól, Vidortól, Jánosy Istvánig, a költőként induló Szabó Magdáig, az egykor játékos Végh Györgyig. Azt a nemzedéket, amely azzal különbözött az előttejáróktól és az utána következőktől, hogy a fiatal létezés legsúlyosabb, legközvetlenebb tapasztalatával élte meg a háborút. A Pokol tornácát – hogy Lakatos Istvánt idézzem. Így alakult ki – bizony kell hangsúlyozni – elődök és utódok között más kifejezésmód, némileg más stílus. Különböző a Nyugat első, második és harmadik nemzedékétől és elkülönült azoktól, a náluk fiatalabbaktól is, akik népi-nemzeti hagyományok alapján erősítették a nyelvi szecesszió bravúrját, sűrű képi torlódást, másfajta dinamizmust alakítva versnyelvünkben.

Persze, az idő múlik, ha a sebesülés emléke mélyen eleven is, lassan változnak a költők. De fiatalon, a legérzékenyebb korban kapva gellert, vagy megélve a csaknem halálos sebesülést, hogy él tovább az ember? Mennyire alakította át Pilinszky belső világát, mennyire Rákos Sándorét? Azt képzelem, hogy a sebzett költők közül ők maradtak sorsukban, művükben leginkább változatlanok. Belső törvényeik, léthez való viszonyukhoz mérten lényegileg mozdulatlanok. Pilinszky műve – hogy képpel mondjam – a csillagvilágban „fekete lyuk” – a Szálkák és a Végkifejlet – hogy címeiket idézzem – megismételt elvonás. Rákos Sándor költészete más, részletezve, gazdagítva, mint ami fiatalon már létrejött benne. A létezés filozófiai kétségeinek dermesztő variánsai vagy dokumentumai. Nagy életműről van szó – nem szűkíthetjük körét az alapproblémára, hiszen nem a filozófia a kérdés – de a burjánzó variánsok, a merész alakítások sora a Rasz Samra torzóitól kezdve, Áton isten igazságáról beszélve, Claudius magánbeszédét fogalmazva, Krúdyról, Füst Milánról, Szabó Lőrincről gondolkozva, vagy olykor áradó rím és ritmusvariánsokat csinálva, mégis ott van, szemünk elé mered a főkérdés. A létezés s a halál, a transcendencia megfelelhetetlen, de folytonosan megfelelendő léte vagy nem léte. És ott vannak ősmítoszt teremtő műfordításai az akkád-sumér archaikus agyagtáblák. Bőséggel sorolhatnám verseinek a holt és eleven líra áradó sorát, felidézve annak a jelentős, nagyszabású költészetnek alapírásait, olyanokat mint a Kiáltásnyi csönd, a Szegények vonulása, a Sirató, a Harc a madárral, nem beszélve a már említett Rasz Samra torzóit, melynek archaikus kibontása előtt így hangzik például a vers bevezető mottója: „A béke védelmében írtam; a háború testi-lelki rokkantjainak s egy háborúban elsikkasztott nemzedék újra megszólaló költőinek ajánlom”.

Igen, de mit mondanak az újra megszólaló költők? Mit idéz tőlük-belőlük Rákos Sándor? Csak néhányat a nem is az öregkori, a nemrégen létrejött versekből, csak a szokott tónusúakból: „Az idő, mint dördülő hegyomlás, sziklákat betemet, népeket, városokat… nemzés virága nyílik-csukódik, az eleven húst halál tapossa szüntelenül…” (Szegények vonulása) vagy: „…izenként szétszabdalt – húsok mozaikrészecskéiből így épül – hideg kegyetlen vonalak közt – a béke.” (A test békéje). Vagy a szintén régebbi Emelkedő című versből: „hagytad reám csak világod fonákját – minden édesnek keserűjét – …pályám bérével adósom maradtál”. Végül néhány további idézet az újabb kötetből: „…rostélyom leeresztve várom – Őt aki szökken szemtől-szembe – s mellemnek szegezi halálom”. (Csörte) A Helyzetgyakorlat című sorozat Ráébredés című darabjából:

„…a szív – az eszmélkedés – fantaszta – énje – (hitte – naponként – vele hal – vele támad föl – a világ) kihalt belőle…” Ugyanebből: „Halál – naponta túléled – nem válsz immunissá – újra megkapod – bármikor belehalhatsz”. Az Időkímélés című részből: „– idő – Te – homokóráddal – magzatmoccanásunkból – fölénkhajolva – halálunkká méred – életünket”. És mellette e halál-tobzódásban már-már a legplasztikusabb: „Add meg nekünk halálunk méltóságát – jár annak aki az elmúlás – gondolatával kel és fekszik.” (Az időmegélés, fohásszal) De elég. Az idézetekből, akár a Semmi úr semmibe indul, akár a Helyzetgyakorlatok kötetből (az egyik 1996-os, a másik 1999-es kiadás) tömény, azonos a léthelyzet. Legföljebb azt kell végül hangsúlyozni, hogy van azért ennek a halálteli költészetnek, ennek az általa szinte végletesen kiemelt nemzedéknek olyan alapmondanivalója, ami bármit is mond Rákos Sándor arról, hogy „kerüljétek a síromat – halni hagyjatok legalább” – figyelmeztetésül minden jövendőnek elevenen beszél, mégpedig éppen a Kortárs sírfelirata című versben: „nyers erőszak fojtogatott – hol ennek hol annak nevezték – s bár váltott nevet alakot – korbácstól némultak az eszmék”. S így pontosítja: „Két terror között olajág – botorul azt hittük szabadság – pedig már újabb despoták – főszerepeit osztogatták”.

Persze meglehet, hogy a köznapokban élő embernek túlzott ez örökös lét- és erkölcsi probléma, a halál és újra halál. Igen, de Rákosnak ha olykor nem is mindig a részletezett, indulatos kétségbeesett művében, hanem egy-egy összeszedett, tömény megfogalmazásában jelen van költészetünknek egy-egy nagy pillanata. Bizony ott van. Így hát Rákos Sándor legfontosabb kötetének címe nem pontos. Mert nem igaz, hogy Senki úr semmibe indul – ahogy magára gondolva írta, hanem útra indult egy kivételes nagy költő a maradandó magyar költészetbe.

Korhatárok fordulópontjai

A tokaji írótábor a művészeti autonómia kérdéskörét 1968 és 1992 között kívánta vizsgálat tárgyává tenni. Érthetően, mivel 1968 után kitapintható, nagyon is szembeszökő az ellentét a hivatalos irodalompolitika hívei és az autonómia széles, egyre határozottabb követői között. Magam is olyanképpen szoktam fogalmazni: meddig tartottak az ötvenes évek? A matematikát megcáfolva a hetvenes évekig. De egy-egy történelmi folyamatban ha bizonyosan vannak is határok, ezek a határok az egyéni döntések és a döntések körülményei miatt olykor óvatosságra intenek. Hiszen ha jobban megfontoljuk, a folyamat kezdete 1945, vagyis egy haladó, humanista lelkesültség a fasizmus és a nácizmus megdöntésének pillanatában. Majd jön az elkövetkező évek után – kinek-kinek felébredése szerint – a dezillúzió, az írói-szellemi autonómia elpusztítása, akár elhallgattatással, akár az autonómiát megtagadó belső kényszer vállalásával. Barátaim, idősebb vagy velem egykorú írótársaim szempontjából ez nagyjából 1947–48-ra s főként 49-re tehető. De a nagy összefüggések szempontjából hozzáfűzném, hogy nem is egészen 1945 itt a határ, hanem a húszas-harmincas évek, itt rejlik egy általános történelmi tragédia, melynek során a legkiválóbb elméket megragadó szocialisztikus humanizmus megkérdőjeleződik és megy tönkre, lásd a harmincas évek koncepciós pereit, a spanyol polgárháború tényeit, Gide és például az Eliot utáni költőnemzedék, az „Oxford Poets” (Auden, Spender) dezillúzióját.

Mindezek ellenére annyi biztos, hogy elvileg az írói autonómia könnyen megfogalmazható. Akár a klasszikusok jelzése alapján, akár az újabb alkotók tézisei szerint. Kölcsey „keble Istenének” ír, Kosztolányi azt mondja, „én önmagamat önmagammal mérem”, József Attila – hogy a metafizikus szemléletre is példát mondjunk sok megfogalmazása közül – így ír: „majd én feloldozom magam, / ki él, segít nekem”. Nemes Nagy Ágnes azt mondja: „az ember nem célból ír, hanem okból”. Az a kérdés, hogy az író célból ír-e, vagyis követelményt teljesít-e írás közben, vagy okból, keble istene szerint, nyilván döntő különbség. Ha egy nagyjelentőségű költő fiatalsága hevében azt mondja: „Pártom te kardos / angyalom / öledben én sem / alhatom”, nem ugyanaz, mint az a líra, amit megtalálunk a Sztálin- és Rákosi-antológiákban – sajnos kiváló költők írásai nyomán is. Ebben már többnyire egyértelmű az autonómia hiánya, a körülmények kényszere, amely vagy az egzisztencia biztonságára megy, azt kívánja menteni, vagy a túldimenzionált karriervágyra. A tér és idő koordinátái kényes distinkciókat igényelnek persze 1968 után is, de kivált 1945 után. Hadd mondjak egy végletes példát. Ha a tankönyvből is jól ismert és ezerszer hallott Tavasz Magyarországon című verset idézzük, vagy a költőnek Rákosiról szóló versét, amely így hangzik: „Az első szó róla beszéljen / csak őt dícsérjem a zömök / férfit, akit tizenhat évig / titkoltak tőlünk börtönök”, akkor el tudom képzelni (nehezen ugyan), hogy az író okból írta a verset, autonóm cselekvéssel. A tengernyi vonalas szemetet, melyet a párt irodalompolitikája hívott életre, azért persze fölösleges óvatosan mérlegre tenni.

Mégis, mint célozni igyekeztem, az átbillenés az autonómiából a célirodalomba problematikusabb, mint ahogyan azt gondolni vélik azok, akik a 70-es, és 80-as években kisebb nyomás alatt voltak és más szellemi közegben éltek. A határokat így tagolnám: 1949-től 58-ig csaknem teljesen megszűnik az autonómia lehetősége. (Csak zárójelben: az alkotók vagy csak asztalfióknak írnak, vagy megpróbálnak elég fájdalmas és egy rövid ideig kompromisszumra hajlamos állapotokat teremtve: írónak maradni.) De az a pillanat, amikor Horváth Márton, a Szabad Nép szerkesztője kinyilvánította: nem az kérdés, hogy milyen módon írunk, realizmus vagy szocialista realizmus szerint, hanem az, hogy lelkesítjük-e Tito ellen a harcra kész magyar honvédeket, ez kiküszöbölte minden kompromisszum lehetőségét. Amikor később a Magyar Írók Szövetsége lepedőnyi kérdőívet nyomott az írók kezébe, és azt kitöltve egyenként kellett megjelenni a bizottság előtt, egyik esszéista barátom, a kitűnő Vajda Endre így értesített bennünket, várakozókat: „Vigyázzatok, pénzt is kínálnak!” Kassák Lajos, mellettem ülve, így mutatta meg kitöltetlen kérdőívét: „Beteg vagyok, semmit sem dolgozom.”

Az úgynevezett három T korszaka persze más volt. Azért igyekeztem a másságáról most egyelőre nem beszélni, mert, ha elfelejtődik is a múlt, a két időszak mégiscsak egynemű. 1984-ben, igen 1984-ben, az egyik áprilisi Népszabadság-cikk azt írja, hogy az alábbi irányelvek „sok lényeges vonatkozásban méltán máig érvényesek”. „A revizionizmus és az ellenforradalom számlájára írandó az is – mondja a Népszabadság –, hogy – főleg fiatal – művészeink egy részére nagy hatással vannak a polgári dekadencia különböző irányzatai a naturalizmustól a szürrealizmusig, s alkotásaikkal művészileg is zsákutcába jutottak. Egyesek felújítanak olyan régi, formalista törekvéseket, amelyeken a legjobb művészek nemcsak a szocialista, hanem a kapitalista országokban is már régen túljutottak…” S még egy idézet, igaz, korábbi, a Kortársból: „Ottlik, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy megjelentetése szocialista irodalmunk fölös luxusa.”

Újra csak azt ismétlem: nem 68-tól 1992-ig terjed itt az autonómia problémája; az 1949-től kiformálódott kor lényegében egynemű. Csak egymástól elkülönülő etapjai vannak, melyek a kemény és puha diktatúra címkével ruházhatók fel. Mivel a kemény diktatúra egy-egy distinktívebb jellegzetességét a fiatalabb nemzedék kevésbé ismerheti, hadd álljon itt néhány példa. Elsőnek hadd idézzem Kassák Lajos Szénaboglya című naplókönyvének 1955 márciusára vonatkozó részletét: „Időnként, ha már nagyon terhesnek érzem a magányosságot, benézek a Hungáriába. A 19-es forradalom után hét évig éltem emigrációban, és most megállapíthatom, hét év óta ismét emigrációban kallódom. Úgynevezett belső emigrációban. Hogy melyik volt elviselhetőbb? – Úgy érzem: az előbbi. Hiszen akkor gyilkos ellenségek elől mentettem az életemet, most elég kíméletes gesztussal kiütötték kezemből a tollat. Kicsodák? Az írók – nyilván felsőbb utasításra… Megkaptak minden (nagyon sok esetben túlzott) anyagi és erkölcsi támogatást az államtól, s ma fájdalmasan érzik, hogy közepes írókból kitüntetésekkel díszített, anyagi jóléttől kövérre dagadt kincstári hivatalnokokká alakultak át… Nyüzsögnek a Hungáriában, és nem tudják, hogy mitévők legyenek önmagukkal. Nem mernek kilépni a jól jövedelmező szolgálatból, és szeretnék visszakönyörögni magukat a magyar irodalomba… Olykor-olykor én is benézek ebbe a vásárian pompás gyűjtőmedencébe, s amíg a mai kollégák siralmait hallgatom, eszembe jut, hogy kirojtozódott nadrágban Karinthy Frigyes itt írta az Esik a hó nagyszerű novelláit, itt szomorkodott Szép Ernő, itt izgult Kosztolányi, itt születtek Tóth Árpád barnafürtös fejében a pompás rímek, és még hányan zsúfolódtak és lelkesedtek ott fönt a karzaton, ami egy óriási hajóhoz hasonlított, ami kincsekkel terhelten halad előre sziklák és zátonyok között, és Osvát Ernő a kormányosa.”

Kassákról – bármennyire folytatni lehetne a még sokkal súlyosabb idézeteket – csak annyit, amit általában nem tudnak. 1957-ben a puha diktatúra csábítása kedvéért, két igen neves és máskülönben érdeméhez méltó író lett Kossuth-díjas (Német László, Szabó Lőrinc) – csak ne lett volna az a szörnyű politikai szituáció, ami volt. Kassák akkor nem fogadta el a Kossuth-díjat, amelyet a hatalom neki felkínált. Az ő Kossuth-díja sokkal későbbi.

Ami az én korosztályomat illeti, abból is kiemelek egyet s mást. A kötelező szemináriumokat például, melyek a párttörténet megjelölt fejezeteinek didaktikus kikérdezései voltak. A leckék felmondása az írók számára egzisztenciális kényszer volt – igaz, másoknak, sajna kiemelkedésre alkalmas lehetőség is. Olyan kiváló idős író, mint például Nagy Lajos is kénytelen volt a szemináriumokon részt venni. Akit az írószövetségből kiközösítettek, tagságát megszüntették, mint például Jékely Zoltánt, Vidor Miklóst vagy Rónay Györgyöt, annak igen kétséges volt a státusa. Rónaynak és Vidornak például jó darabig még fordítást sem adtak, Rónay Victor Hugot például Pilinszky nevén fordított, Vidor egy s más alkalommal Nemes Nagy Ágnesén. Abban a szemináriumi csoportban, amely nagyjából az egykori Újhold-körből állt, Kormos István olykor bohém könnyelműséggel elmulasztotta a részvételt, s ezért a vezetőség Vas Istvánt bízta meg, hogy a jelölt napon értesítse Kormost, hogy biztosan jelen legyen. Hogy ez képtelenség, kitalált mese? Ilyen kényszerhelyzetben hogyan is lehet tekintélyes, autonóm író? Nos, csak az atmoszféra kedvéért, egy másik eset. Az éjszaka közepén harsányan csörgettek Nemes Nagy Ágnessel közös lakásunk ajtaján. De semmi baj, hála istennek, csak egy távirat: „Sztálin ódádat hétfőn délig várjuk. Írószövetség.” Nem írta meg, és nem lett semmi baj. De azért az idegek olykor meg-megfeszültek. Egyik társunk a szövetség nyilvános ülésén felszólalásában így nyilatkozott Pilinszky jelenlétében: „Pilinszky is ellenség.” Egykori társunk, akiről előbb is, később is sok jót tudok, nyilván rég elfelejtette már ezt az epizódot. Pilinszkynek azonban nem voltak jó idegei. A költők már ilyenek, vagy ilyenek is. Nem tudta, hogy kiközösítve azon nyomban el kell-e hagynia a termet, vagy csak némán lapuljon. Elvégre történt egy s más ebben a korban.

De hagyjuk a múltat, mely nyomorúságában hosszan árad, s akik nem élték át, azoknak még unalmas is. Érdemes inkább az autonómia fogalmát tekintve egy distinkciót tenni. Azt, hogy szélsőségeit tekintve polgári-jogi, vagy írói-e az autonómia? Még ha rengeteg átmenet van is a kettő között. Még ha az 1968 és 92 közötti időszak a múlttal szemben a kényszerű vagy látszólagos passzivitással szemben csaknem egyértelműen aktívvá válik, ugye emlékszünk: az Írószövetség közgyűlése szembefordul a funkcionáriusokkal, és különösen az 1980-as évek végén az írók egy csoportja a párt egy csoportjával közösen harcot hirdet a hatalom ellen. A polgári-jogi autonómia – bármilyen nemes erkölcsi alap áll is mögötte – nem azonos azonban, vagy csak nagyon ritkán azonos azzal az írástudói erkölcsi alappal, amelyről mint világítótoronyról Babits beszél. Babits azt mondja: a kor kérdése erkölcsi kérdés. Méghozzá az írástudók kérdése. De emelt kérdés. Okból támadt kérdés. Ahogyan Poszler György írja Az írástudók autonómiája című cikkében: nem gyakorlati-jogi, nem hétköznapi politikai, hanem ünnepi-morális szintű. Más kérdés, hogy a gyakorlati-jogi is hordoz magában bőven, hordozhat magában erkölcsöt. De azt a szakralitást, amelyről Babits beszél, amely az ő írói készsége, szelleme nyomán jön létre, nem teremti meg a mégoly helyes pragmatizmus sem. Poszler azt mondja, messzemenően kihegyezve a gondolatmenetet: „az írástudónak dolga az Evangélium, a katonáé a Szolgálati szabályzat”. A kemény és puha diktatúrát ábrázolva így beszél: „Az életet gyilkoló gyakorlati dogmatizmusban sokan pusztultak, a többiek, vagy sokan közülük, épen maradtak. Az erkölcsöt romboló elméleti cinizmusban kevesen pusztultak, a többiek, vagy sokan közülük, emberileg károsodtak.”

Azt, hogy ez a károsodás mekkora volt, akkor tudjuk igazán, ha némileg visszatekintve, egy történelmi véletlen roppant szerencséje következtében, látjuk, mi lett a vállvetve egymás mellett harcolókból. Milyen fenekedő harc keletkezett köztük most már egymás ellen. Márai Sándor Ami a naplóból kimaradt című könyvében Babits nyomán ezeket írja: „…aki a nemzeti, faji vagy osztály-érdek szolgálatába szegődik, s a reális szolgálat érdekében megtagadja az abszolút Igaznak, Jónak, Szépnek, Erkölcsnek hirdetését – tehát csak azt hirdeti, ami a nemzet, fajta, vagy az osztály érdekében igaz, jó, szép, vagy erkölcsös –, elárulta papi voltát, alkalmazottja egy gyakorlati érdekszövetségnek, ami lehet a haza, az egyház vagy egy párt, oly mindegy…”

Bármennyire szorongatottak vagyunk mi nemzetileg, s élünk mi magunk sebeket osztva s kapva, mai íróként nem ártana arra az írástudóktól érkező világítótoronyfényre többet s igazabbul figyelnünk.

A háborúnak vége

A háborúnak vége

1944 decemberében anyám lakásán, a pesti Duna-parton megszólalt a telefon. Éppen karácsony napja volt.

– Te vagy az, Panka, – kérdezte Nemes Nagy Ágnes, aki már április óta a feleségem volt. A vonal közben kitisztult. – Honnan? A Zugligetből?

– Ha hiszed, ha nem – mondta Panka –, itt vannak az oroszok. Már mennek is tovább Pest felé.

Anyám azt mondta: – Akkor Révai-tortát sütünk. – Liszt nélkül, dióból, csokoládéból. Annyit megérdemlünk.

Öten éltek az ő „árjasága” védelmében, hamis papírokkal, zsidók, távolabbi rokonok. Kicsit azért veszedelmes volt katonaszökevényként csatlakozni hozzájuk. Karácsony után Ágnessel és a húgommal, valamint férjével, ő is csakúgy szökevény hadapród volt, átköltöztünk egy Nyugatra távozott rokon lakásába, a Múzeum krt. 10-be, a harmadik emeletre. De a helyzet, ahogy ma mondják, már zűrös volt. Itt-ott éjszaka vörös volt az ég, világosabb füstfelhők gomolyogtak, meg dörrenések, mintha a tetőnk fölött robbantak volna fel az aknák. Feljebb szüntelenül repülők keringtek. Éles sorozatokkal felerősödve „sturcoltak”.

Hajdani katonai alakulatom Csepel körül állomásozott. Nagyfeszültségű drótakadályt telepített a délről közeledő oroszok ellen. Az orosz tankok úgy léptek keresztül rajtuk, mintha virágok lettek volna. Igaz, a behemót szörnyek pillanatok alatt lefullasztották az elektromos gerjesztőgépeket.

Barátom, Kósa zászlós, mert ez is meg az is tudta, hogy hol vagyunk, eljött hozzánk, hogy velünk maradjon: unta a háborút. De csak egy éjszakát töltött nálunk. Nem bírta az aknák közeli becsapódását. Fölöttünk már csak a padlás volt. Visszament. – A front mégis nyugalmasabb – mondta. Ez igaz volt, de egy hét múlva mégis lelőtték.

Víz, villany, gáz már nem volt a Múzeum környékén. De volt a Sándor utca elején, szemben a Múzeummal egy lótetem. Valamelyik akna üthette szegényt agyon. Húsának levese édeskés, de persze ehető volt.

Ahogy erősödött az aknák miatti hangzavar, a harmadik emeleten már nem mertünk megmaradni, leköltöztünk a földszintre. Ott egy munkáscsalád fogadott be bennünket Ágnessel a lakásukba. Azt mondta a férfi, csak jöjjünk bátran, s megismételte kétszer is: ésszel él az ember. Megleszünk. Ebből az ésszel él az emberből megértettem, hogy szociáldemokrata kell hogy legyen. Az is volt.

A ház legvédettebb helyén, a konyhában volt egy tyúkuk. Ágnes azt mondta, hogy egy anapesztikus tyúk: egy-egy tojást tojt naponta, aztán egy nap szünet. Ha akarom, inkább trochaikus: két hosszú, egy rövid. Csodás állat volt, vakargatni kellett a taréját, azt szerette.

Háromnaponta két tojás, micsoda elképesztő gazdagság!

A bombák, aknák közben ott robbantak körülöttünk, felettünk. A ház meg-megremegett, a falak nyikorogtak, a padló feldobbant. Ha jött a lökésük, egy ívesen mélyedt alkóvba álltunk, és egymásba kapaszkodtunk.

Vizet a Múzeum körút túloldalán lehetett szerezni. Sorbanállással. Ott volt az egyik házban egy régi kút. Hogy vize iható-e, senki sem kérdezte. A Körutat közben aknák lőtték, füstjük a robbanások után kékesen szállt. Vizet vinni férfimunka volt, inkább férfimunka. Két asszonyt is agyonvert az akna, mert nem volt szerencséjük, belefutottak a tűzbe. Egyikük idegen volt, feküdt a járdaszélen, fagyottan, mint egy tárgy. Az aknázásnak megvolt a menete, a tüzér sorozatban lőtt ki, kellett várni négy vagy öt robbantást, s akkor sebesen átvinni keresztül az úttesten a vízzel teli kannákat.

Közben egyre több ház kapott a környékünkön bombatalálatot, az ég esténként vöröslött. Persze jobb lett volna, biztosabb a pincében, s nem az első emeleten. De ott razziáztak a nyilasok, meg vitték a férfiakat sáncot ásni. Egyszer a német katonák is ránk törtek. – „Schnell, schnell”, kiabáltak, és a Sándor utcai ablakot keresték, szerencsére kitört ablakjaink nem arra nyíltak. A mellettünk levő ház ablakából lőttek, aztán őket lőtték sorozatban az oroszok.

Aztán már ott is voltak, elárasztották a házat. Fegyvert és fasisztákat kerestek. Nem volt fegyverünk. Hogy is lett volna, civil voltam. Csak a tiszti pisztolyomat (amit nem vettem fegyverszámba) rejtettem az íróasztal legalsó fiókjába. Az ember nem szívesen válik meg gyermekes játékaitól. Az oroszok két fiókot húztak ki, dobtak ki csupán. A legalsót már otthagyták. Nem írhatnám ezt, ha kihúzták volna.

Este a szociáldemokrata munkás felesége ünnepi grízes tésztát főzött az örömünkre. Csodás volt. Boldogok voltunk. Vége a német megszállásnak, a nyilas gyilkosoknak.

Másnap reggel az újabb orosz csapatok a férfiakat összeszedték. „Davaj, davaj”, „kicsi robot”. Mentünk, ahogy a géppisztolyosok irányítottak bennünket végig a Rákóczi úton. Mellettünk szétszórt romok, törmelék, fagyott halottak. Égő házak a Kálvin tér és a Duna-part felől. Meg innen is, onnan is, beljebb a házak tengeréből, mindenfelől pernye és füst szállt.

Mentünk egy napon át sűrű sorokban, fegyverropogás között. Ránk irányított fegyverekkel, ugató ordítozással – mint megtudtuk – a gödöllői fogolytábor felé. Aki kiugrott a sorból, ha észrevették, lelőtték.

Megtörtént, amit a németek miatt reméltünk, a felszabadulás. Majd csak kialakul előbb-utóbb. Legalábbis reméltük.

Háború és béke között

A gödöllői orosz fogolytáborban jelentkezni lehetett a demokratikus magyar hadseregbe. Ott volt Gödöllőn, oda került az én egész zászlóaljam is. Csak én civil voltam, s még télikabát sem volt rajtam, ahogy a házból kizavartak, úgy vittek el januárban kiskabátban. A volt katonáim adtak felszerelésükből némi ruhaneműt. Nem kellett nagyon rábeszélni, hogy menjen az egész zászlóalj katonának, mert az orvosi „gyengélkedő” könyv végén egy bejegyzés állt: az egész előző társaságot elvitték fogságba Foksániba. Ez döntött.

Bevagoniroztak bennünket a marhavagonba, és három nap után elértünk Debrecenbe. Néhány hét és mehettünk a városba. Debrecenben ott volt az egész magyar kormány, mégpedig a volt pénzügyigazgatóság épületében. A parasztpárti Erdei Ferenc volt a belügyminiszter s az egész minisztériumban voltunk vagy 10-en 12-en. Bibó István is ott volt, meg a Magyar Közlönyt ott szerkesztette Szabó Zoltán, a falukutató, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság írója. Erdeit a Márciusi Front révén jól ismertem, azért is szereltetett le és vitt be a minisztériumba. (Köztisztviselő voltam, némi jóindulattal.) Elég felemás volt a helyzet, magyar és orosz írást kaptunk, hogy az egész országban szabadon közlekedhetünk. Igen, de Zilahy Lajost, az ismert írót a debreceni Béke szálló előtt vetkőztették le az oroszok, hiába volt papírja. Csaszit, magyarul órát nem volt tanácsos karon viselni, csak zsebben elrejtve, de úgy sem volt biztos. Volt olyan orosz, aki vállig karórával dekorálta magát. Magam miniszteri tisztviselőként egy darabig változatlanul a laktanyában laktam egy matrac nélküli ágydeszkán, mert nem volt más helyem. Erdeiék minden foteljében éjszaka valaki aludt.

Közben a zászlóaljam századosa megnősült. Én voltam a tanújuk. Eddig nem voltak házasok, mert mint kiderült az asszony nem volt őskeresztény. Egy ludovikás tiszt! Nyugodtan együtt éltek a zászlóalj közepén, mindenki ismerte őket, senki sem képzelte, hogy származási bajuk van. Így zajlott az élet a laktanyában.

Erdei Ferenc nagyeszű, pompás tehetségű ember volt. A Futóhomok és a Parasztok remek könyv ma is. De képtelen gyengeségekkel vagy inkább heves becsvággyal telt. Minden jószándékát, megállapodását megváltoztatta, ha a párt, Révai vagy Rákosi mást javasolt. Egyik-másik utasítására éppen rábeszélésem után egy óra múlva már kaptam a másik utasítását. De ez már nyílt politika volt, hadd ne mondjam el, hogy mit gondolok általában erről. Helyette anekdótázom, a jellem terén azért az is mond valamit. Elmondom inkább a szőnyegek és az őrház építkezésének az ügyét.

A debreceni kormányzatnak alig volt bútora, semmint valamelyes reprezentációs lehetősége. Egy derék magyar „honleány”, hogy ne legyünk olyan csórók, kölcsönbe átengedett a belügyminisztériumnak tizenhét perzsa szőnyeget. Erdei szobája, meg a lakása így mégis kinézett valahogy.

Igen, de amikor májusban a magyar kormány átköltözött Budapestre, jött velünk a tizenhét perzsaszőnyeg is. A tulajdonos persze most már kérte őket, de a kérésre választ nem kapott. Akkor egy ügyvéd útján beadvány készült az elhagyott javak kormánybiztosságának, hogy a kormánybiztosság keresse meg őket. Így került az akta hozzám.

– A szőnyegekről tudsz valamit? – kérdeztem Erdeitől.

– Hát persze – mondta. – De Jocó (a felesége) szereti őket, sőt ki is tisztíttatott pár darabot.

Meg úgy emlékszem – folytatta – Szebeni Endre is kapott belőlük. (Csak zárójelben, Szebeni Endre a rendőri főosztály vezetője volt, később Rákosi fölakasztatta.)

– Mégis jó volna visszaadnunk őket, elvégre kölcsönbe kaptuk – így én.

– Nem szeretném – így Erdei.

– Az Isten szerelmére – mondtam én –, a magántulajdon iránt mégis lehetne egy csepp jogi érzéked.

– Jocó nem szeretné – erősítette újra.

A tizenhét szőnyegből azért néhányat – mert a bizonytalanság Erdeiben mindig is élt – mégis visszaadtunk.

Két nap, ha eltelt, megjelent hivatalomban egy udvariaskodó, láthatóan félénk úriember.

– Nem azért mondja, de úgy van, hogy ő a szomszédban lakik szemben a miniszter úrral. S az ő kerítése meg némileg a háza is ledőlt. Most a miniszter úr a rendőrök számára egy őrházat építtet.

– Igen, mondtam, hallottam róla.

– Csakhogy a miniszter úr az én tégláimmal építtet.

– Az ön tégláival? – kerekedett el a szemem.

– Semmi baj, uram – mondta. Szeretne egy írást kapni, hogy az építkezés az ő tégláiból készül.

Mondtam Erdeinek, hogy a tulajdonos mit akar.

– Írd alá – így Erdei.

– Bolond leszek – mondtam én –, majd te.

Szó nélkül aláírta.

Magyarok és nem magyarok

Az egyik munkásszázadból, úgy 1944 őszén, néhány merészebb magyar ember dezertált. A nyilas főhadnagy, a parancsnok, bosszúból megtizedeltette a századot. A tizedeltek közül az egyik kijelölt szerencsétlent jól ismertem, alattam járt az evangélikus gimnáziumban, egy darabig egy házban laktunk. A fiú apja, aki a sorban mellette állt, jelentkezett, hogy a fia helyett legyen ő a tizedik. A nyilas főhadnagy „realista” szellem volt. Jó, mondta, akkor legyenek kivégzettek mind a ketten. Így haltak meg egyszerre a Damjanich utca 58-ból Farkas Gábor és az apja.

De két nap múlva a főhadnagyot leváltották. Nyilván fontosabb beosztásba került. Helyette barátom, Szalay Miklós tartalékos határvadász főhadnagy lett a parancsnok. Tőle tudom a történetet. Szalay Miklósnak volt már összezördülése a nyilas tisztekkel, azért minősítették le határvadászból munkaszolgálatos főhadnagynak.

Mikor átvette a századot, jöttek újra, nyomozni, szimatolni a nyilasok. Akkor a keret őrmesterének parancsot adott, hogy fegyverezze le a nyomozókat. – Mocskos disznók, hazaárulók, gazemberek – kiáltotta –, be velük a disznóólba! – S minden további nélkül, bezáratta őket. Ott tartotta vagy másfél napon át.

De barátom reménytelen humanista volt, egy idő múlva kiengedte a megalázott gyilkosokat. Főhadnagy úr, mondta akkor az őrmester, ebből baj lesz, el kellett volna intézni őket. Így visszajönnek csapatostul.

Jöttek is, bár nem túl sokan, de velük szemben felálltak fegyverrel a keret katonái. Szemét zsidóbérencek, kiáltották az Árpád-sávosok, még megkapjátok a magatokét. De kevesen voltak, lőni nem mertek.

Barátomnak szerencséje volt, vagy fél óra alatt elindították a munkásszázadot nyugatnak, Komárom felé. Bicske környékén néhány munkaszolgálatost odahívott a főhadnagy. – A sárga csillagot leszedve, el tudnának-e néhányan rejtőzni Budapesten? Van-e valakijük?

Néma csend lett. Az emberek között néma csend. Vajon ez megint nem gyilkos szörnyűség-e? – Ide hallgassanak, emberek – mondta a barátom –, négy-öt embert vissza tudok dzsippel vinni Budapestre. Tiszti szavamra – mondta – de aztán valahogy szégyenkezve elhallgatott.

Nem is a szó, a hang változtatta meg az embereket. Négyen-öten leszedték a sárga csillagot s elindultak a barátom vezetésével a Kálvin-térig. – No, most menjenek, ahova tudnak. Isten vezesse magukat.

Az egyik közülük megszólalt: – Főhadnagy úr, kit tiszteljünk magában? – Ehhez semmi közük – mondta a barátom – egy magyar tisztet. Menjenek.

Sok-sok év múlva a történetet Szigligeten, úgy mesélte egy írótársam: Bicskéről egy csendőr főhadnagy hozott vissza, mentett meg. Fenét csendőr, csak kis kakastolla volt, egy határvadász – mondtam én. Különben az apja is neves ember volt, író, az Új Időknél. A megmentett Vihar Béla így talált Szalay Miklósra.

A tisztességes magyarok azért jóval többen voltak, mint ahogy a gyanakvók, a félelemben éltek hitték. A rakparton Sági házmesterék a házunkban például biztosan tudták, hogy mifélék lehettek a húgom által jó papírokkal ellátott menekültek. Schilling úr, a ház úri borbélya később így beszélt: – Jól ismertem én az Ullmann méltóságos urat, gyakran borotváltam annak idején, de a pincében, az ostrom alatt, nem akartam zavarni. – A szomszédunk tisztes keresztény úri családja 1944-ben egy erdélyi menekült lányt fogadott be. Csak rápillantottam és láttam, hogy miként volt „Erdélyből menekült”.

Mulattam, hogy feleségemnek, Nemes Nagy Ágnesnek halvány fogalma sincs, hogy ki kicsoda, honnan származik. Családja a Nyírségből vagy Ugocsából jött. Zsidó az volt nekik, aki kaftános volt és pajeszes. Ha magyarul beszélt, az magyar volt, ha budai sváb, akkor is. Jobboldali gondolkozású családja az Új Magyarságot, Milotay és Rajniss lapját olvasta. Velük szemben Ágnes baloldali volt. A Magyar Csillagot járatta, Illyés Gyula folyóiratát, Babits szellemét vallotta magáénak.

Babitsot – Vas István írja a Miért vijjog a saskeselyűben: – sosem érdekelte ki zsidó, ki nem. Az érdekelte, hogy ki milyen minőségű író. Illyés már érdeklődőbb volt, talán a körülmények miatt körültekintőbb. Schöpflin Aladár, a nagy kritikus se törődött ilyen osztályozással, a barátaink közül se Ottlik, se Kálnoky, se Rónay.

Ágnest is taszította a származás firtatása, sőt ha megmondták, inkább vonzotta a dolog ellenkezője.

Csak sokkal-sokkal később, az ávósok meg a káderesek miatt kezdett különbséget tenni arról, hogy ki kicsoda. De úgy sem sikerrel.

Ösztönösen liberális volt. Az ő tündöklő, érték alapján szelektáló szellemével úgy hitte: a magyar az magyar. Ilyen értetlen volt. Ilyen naiv.

Az aktatáska

Erdei Ferencnél voltam, a miniszteri szobájában, 1945 nyarán.

– Nem – mondta Erdei a telefonban –, nem lehet. Csend. Fontos beszélgetés lehetett, várakoztam.

– Mondom, Zoltán bátyám, hogy nem lehet.

Megint csend. Valaki érvel vele szemben.

– Zoltán bátyám érts meg, nincs módomban, nem akarom.

Szünet.

– Ha kabinetkérdésnek veszi is a kisgazdapárt, akkor se.

Megint hosszú válasz.

– De ha még kívánod, miniszterelnökként, akkor sem. Kovács Béla államtitkárt nem akarjuk behozni a belügybe.

Rövid válasz.

– Hogy kik? Hát én is. Meg persze az elvtársak.

Aztán nem tudom, hogy mi történt, talán az elvtársak mégis meggondolták magukat, 1945 nyarán mégis beengedték a kisgazdapárt részéről a belügybe államtitkárnak Kovács Bélát.

Tárgyaltam vele többször is. Én voltam az egyik osztályvezető. Nem mondhatok mást kapcsolatunkról, előzékeny, jó szándékú ember volt.

Mindjárt kiderül, hogy mennyire.

Volt a belügyben egy szociáldemokrata adminisztratív államtitkár is. Magas rangja volt persze, két előszobája, osztálytanácsos titkára, nagy fogadóterme külön WC-vel és három telefonja. A telefonján kívül a minisztériumban az égvilágon semmibe sem szólhatott bele.

1945 nyara volt, a pengő romlása miatt gyors infláció. Ha jól emlékszem már hetente adták a fizetéseket. Minden irtózatos, sebesen romló pénzbe került. Az építőmunkásokat, akik a várban a romos belügyi épületet tatarozták, nem pénzzel, sóval fizettük. Az volt a valuta. De lehet, hogy az már néhány hónappal később volt.

Egy szép napon a szociáldemokrata államtitkár mindenesetre beküldött hozzám egy számlát egy irattáskáról, hogy az árát utalványozzam. (A gazdasági ügyek is hozzám tartoztak.) Csodás irattáska volt, hochluxus, hogy krokodilbőr-e, már nem emlékszem. De annyi biztos, hogy egy tisztviselő háromhavi bére kitelhetett belőle. Mutatta a titkár a táskát és a számlát, káprázott tőle a szemem.

– Nincs az államtitkár úrnak táskája? – kérdeztem.

– Van – mondta –, de kopott.

– Nem utalványozom – feleltem. – Egy irattáska nem társadalmi, hanem személyi tulajdon.

Percek múlva behívatott az államtitkár, s amit sosem mert, letolt a sárga földig, mint egy gyereket. Hogy ő most utasít.

– Majd a miniszter úr eldönti – mondtam. – Csak a miniszteri diszkrecionális alapban van ilyesmire lehetőség. – S nyomban be is mentem Erdei Ferenchez, s a számlát odatettem az asztalára.

Egy óra sem telt el, s az államtitkár újra a kezében lobogtatta a számlát. Elvette Erdei asztaláról, mondván, hogy ez őt illeti.

Nem mondom, hogy nem bosszantott a dolog. (Ez az államtitkár hétvégeken vadászni járt a belügy vadászterületén és még a töltényeket is kifizettette, az autóköltséget – az akkor nagy ügy volt – amúgy is ingyen kapta.) De ebben a romba dőlt országban, amely az oroszoknak még jóvátételt is fizetett, felháborított a luxusa. Akkor még a belügy az igazságügy palotájának egy emeletén volt. Már beüvegezték ugyan, de még 1945 őszén, telén nem volt fűtés benne. Emlékszem, a titkárnőm lila ajkakkal dermedezett. Ha az ember fiatal, még puritán. Sőt azt hiszi, mindenkinek puritánnak kell lennie. Csak később jöttem rá, hogy a nietzschei Wille zur Macht (und Geld) emberei többnyire nem azok.

Erdeihez már nem volt kedvem visszamenni. Egye fene, mondtam magamban, s utalványoztam a táska kifizetését.

S akkor egyszerre csak behívott magához Kovács Béla, a független kisgazdapárt politikai államtitkára. Kezében egy ugyanolyan táska, mint a másik.

– Nézd – mondta –, itt ez a táska, most hozták.

Kovács Béla valamit láthatott az arcomon, valami furcsát.

– Azt mondja az államtitkár úr – magyarázta nekem Kovács Béla –, hogy ő a kisgazdapárt számára hozatta. Elvégre a kisgazdapárt presztízse is megér annyit, mint az övé, mint a szocdemek presztízse.

– Hát…

Kovács Béla érzékelhette a vállam kínos mozdulatát.

– Mondd, ez az ügy kellemetlen neked? – kérdezte. – Nem jogos?

– Mi tagadás – mondtam.

Újra felemelte és nyújtotta a táskát. – Vitesd vissza a bőrdíszművesnek. – S még hozzátette: – Fiam, én igazán nem akartam.

Csak dadogni tudtam. – Köszönöm az elintézést.

Aztán néhány hónap múlva jutott eszembe, mivé lett volna a táska Szibériában, a tajgában, ahová Kovács Bélát Rákosiék utasítására elhurcolták, hiába védte a magyar mentelmi jog. Ki kaphatta volna meg, melyik GPU-s, elvégre minden az övék volt.

Kovács Béla élete is.

A legszebb magyar város

A rádióban hallgattam Ocsovai Gábor történetét Heinrich Böllről, a nagyszerű német íróról. Arról, hogy a Tiszatáj szerkesztőségében kinyomozták, mikor és hol volt a háború alatt Magyarországon Böll. Ám a szorgos dokumentálás szinte fölösleges volt, mert a történet szó szerint igaz. Magától Bölltől tudom.

Amikor Böll később, híres íróként Magyarországon járt, vagy két ízben is, hosszan beszélgettem vele, persze Nemes Nagy Ágnes társaságában. Jó beszélgetés volt, mondhatni összemelegedtünk egymással. Egykorúak voltunk, és az íróságon, irodalmárságon túl más is összekapcsolt bennünket. Hogy mi? Kiderül nyomban.

Mikor már túl voltunk a szokott udvariaskodáson, különben is közvetlen ember volt Böll, egyszerre csak azt mondta:

– Az a legszebb magyar város – és mondott egy Sz-betűs nevet, csakhogy egyikünk sem értette a magyar szó kiejtését. Megismétli, mire kihüvelyezzük: Szentes.

A legszebb város? Már miért volna Szentes a legszebb magyar város? Ismerjük jól, jártunk arra gyakran. Csongrádon, a szomszédjában élt Ágnes nagynénje és unokatestvére. A fiatal Ágnes nyarakat töltött náluk.

– Azért a legszebb – mondja Böll –, mert ott tudtam megszökni a katonaságtól. Onnan sikerült – persze hamis útipapírral – Németország nyugati részére húzódni, és ott várni meg az angolokat, amerikaiakat. A német összeomláskor semmiképpen sem akartam orosz részre kerülni.

Böll katonai alakulatával a Balkánon keresztül vonult észak felé. Azt nem mondta, vagy nem emlékeztem rá, hogy Szentesen meg is sebesült. Annyit mondott, hogy nem volt rangja, közlegény volt, mert lefokozták.

– Hát megszökni én is megszöktem – mondtam neki –, Ágnessel együtt bujkáltunk hamis papírokkal a Szálasi-kor idején. Papírjainkhoz még más papírokat is kellett csinálnunk, Mészáros Vilmosnak és feleségének hívtak bennünket, összes felmenőink származási-irataival együtt.

– Nehéz lehetett – így Böll.

– Nehéz volt.

– Nekem sem volt örömteli, képzelheti. Még később sem. – Mondta. – Mint katonát amerikai fogolytáborba vittek. Ha hiszi, ha nem, rettenetesen éheztünk, olyan kevés ennivalót adtak.

– Nekünk sem volt több a szovjet fogolytáborban, ahol bár civil voltam már, nyomban elfogtak, mert fiatal voltam, s nekik csak az számított: a mennyiség. Még az éppen kiszabadult zsidó gettóból is sokakat összeszedtek.

Hallgattunk.

Az ember érzi a párhuzamos sorsot, az élettörténet rokon pontjait.

– Tudja, mi volt a legszörnyűbb? – Kérdezte. – Az amerikai táborvezetés precizitása. Ugye, azt képzeli, hogy ez német tulajdonság? Az amerikai táborparancsnokság kiszámította, hogy mely napon járnak le a konzervek. Pontról pontra. A töméntelen mennyiségű felhalmozott, azért ehető ételt a szemünk láttára szétverette, emésztőgödörbe hajíttatta. Nekünk néznünk kellett, nekünk csak enni vágyóknak, évek óta éheseknek. Őrjítő volt. De hát ilyen volt akkor az élet. Maga is tudja jól.

Aztán már másról beszéltünk. Persze irodalomról.

De Szentes, mint a legszebb magyar város Böll emlékezetének glóriájával megmaradt. Természetes, hogy így maradt meg.

Írta-e valaki is?

Az egyik nemzetközi biztosítótársaság a maga irodalmias igényességében a tévébeli esti Híradó legnézettebb pillanataiban reklámként sugároz olykor egy verset, Heine: Memento című nyolcsorosát. Olyan szép és frappáns a vers, hogy öröm hallgatni. Ugyanez a hirdetés a Kossuth rádióban már úgy hangzik el, hogy a vers íróját és címét elhagyja. Természetesnek látszik tehát, hogy a németből tolmácsolt vers fordítójának a neve még mellékesebb. Nem csoda, hiszen a szerzőjog napjainkban ebek harmincadjára jutott, örülni kell, ha a fordító nevét egyáltalán valaki is említi. Láttam ma már nem egy olyan fordításkötetet, melyre nemhogy egy fillért sem kapott a fordító, hanem a kiadójának igazi kilétét sem lehetett megtudni, nehogy bárki valamilyen jogigényt támaszthasson.

De legyünk tárgyilagosak: a Magyar Televízió hirdetése azért megnevezi Heinét, sőt a vers címet sem hagyta el. Hát ez szép. Legföljebb a vers fordítója maradt ismeretlen.

Csakhogy… Csakhogy a vers valóban fordítás-e? Szellemes, csattanós, heinés – igen, de mintha valami sajátosság, félve mondom, mintha valami mélyebb többlet volna benne. Felrémlik benne, emlékeim mélyén hallani vélem, hogy valaki azt mondja nekem: igazából nem Heinrich Heine verse ez, hanem Babits Mihályé. Meglehet, hogy a kitűnő esszéistától, Gyergyai Alberttől hallottam ezt a megállapítást, vagy a Baumgarten-kurátor Basch Lóránttól, aki valamikor ott lakott, ahol ma a Nyugat múzeum van (volt), és a Nyugat íróit személyesen ismerte.

De hogy mennyire fordítás és mennyire eredeti a Babits írta vers, maga Babits Mihály a Pávatollak című fordításgyűjteményében azt írta előszavaként: „Ezeket a verseket magam csináltam. Tanultam rajtuk… Az én versem volt fontos, nem az idegen költőé… Némelyik vers egészen megtelt a saját költészetem képzeletvilágával, a saját lelkem színeivel.”

Tessék hát eldönteni, mi az igazság? Mennyire befolyásoló Babits vallomása, mennyire az én emlékezetem némileg bizonytalan sejtése? Íme a Babits által fordított Heine-vers:

És most idézem, mellé teszem Heine: Memento című versének más fordítását, Simon István tolmácsolásában, bármilyen is (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951, szerkesztette Vas István). Mennyire más, motívumaiban teljesen különbözik Babits szövegétől. Hiszen „a hajad olyan fekete – ruhád oly fehér” kezdetű kétsoros Simon István fordításában így hangzik: „Arcocskádon forrón a nyár – tüze fekszik meg”. Németül: „Es liegt der heisse sommer – auf deinen Wängelein”. De hol a forró nyár Babitsban? És hol van viszont a verszáró fehér-fekete ellentét? Helyette ez áll: „Arcodon ül a tél majd – s szívedben lesz a nyár”.

Nem érdemes folytatni: a tévében és a rádióban „idézett” Heine-vers nem idézet, hanem Heine szellemétől, általa ihletett Babits Mihály-vers igazából.

S éppen azért talán illenék legalább elmondani a vers közlése után a tévében Heinrich Heine: Memento, Babits Mihály átköltésében.

A titkok tudója

Hallomásból ugye ismerik – tudott történeti tény –, hogy amikor Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője meghalt (öngyilkos lett), Babits és Móricz ketten szerkesztették a húszas évek végén, a harmincasok elején a Nyugatot. Csuda furcsa szerkesztés volt: Babits gondozta a verset és a kritikát, Móricz a szépprózát, és a két merőben másfajta ízlés miatt egymás szerkesztésébe nem szóltak bele. Vagy legalábbis igyekeztek nem beleszólni. Mégis, amikor 1933 februárjában Móricz kivált a Nyugat szerkesztőségéből, naplójában ezt jegyezte fel: „Mintha egy nehéz lidércálomból ébredtem volna: elmúlt a Nyugat-vész Magyarországon… Ma reggel úgy ébredtem, mint egy szabad ember, akit kieresztettek a börtönből, ahol már elvesztette a tájékozódó képességét a világ dolgai felől.”

Két csodálatos nagy ember, mégis egyetlen nemzedék viszonylatában ekkora különbségek, élek, ellentétek. A mi, úgynevezett újholdas, sokkal szerényebb nemzedéki ügyeinkben mennyi volt a titokzatos feszültség, leplezett vagy nyílt érzelmi robbanás. Jóságos isten! És mennyi nálunk fiatalabb nemzedékek, csoportok vagy klikkek szövedékében. Sem a klasszikus nagyokban, sem bennünk, sem az utána következőkben ki tudná azt számon tartani, feljegyezni?

Mégis számunkra volt, aki tudta. Aki, úgy tartottuk, feljegyezte, mert hat-hét évvel fiatalabb volt nálunk, és lelkiismeretes irodalomtörténészként megőrizve gyűjtötte dokumentumainkat. Vargha Kálmán volt a mi titoknokunk, irodalmi adalékaink gyűjtője. Neki küldtük meg „titkainkat”, hogy a maga tárgyilagosságával, precíz részletességével őrizze – a fölös reménnyel, hogy megmaradjon.

Ő jegyezte fel például Mándy Iván és Végh György egy életre szóló haragjának titkát. (Vargha Kálmán mindkettőt szerette, és mély együttérzéssel, sőt tudatos lírai alapossággal írt róluk.) Holott a harag bennük feloldhatatlan lett. Mándy megírta remek regényét, a Fabulya feleségeit. Végh azt képzelte, milyen jópofa könyv készült róla, és az írás, a szöveg ismerete nélkül a saját képével végigillusztráltatta a regényt. S mivel jószemű illusztrátora volt, a legkülönbözőbb jelenetekben ott ékeskedett Végh-Fabulya eleven, üde portréja. Csakhogy a könyv maga, a szövege – legalábbis Végh későbbi elképzelése szerint – csöppet sem volt előnyösen stilizált. Inkább keményen, kegyetlenül igazmondó. Írni, Mándy magas fokán, csak őszintén lehet – a más és a magunk rovására egyaránt. S ő a Fabulyában mindkettőt megtette. A jellemet, a történetet maliciózusan részletezi – alakításának éppen ez a módszere –, ha egészében végül tud felemelőt is mondani. Legalább annyit, hogy milyen esendőek vagyunk. Milyen a regény figurája és voltaképpen maga a szerző is. Vargha Kálmán mindkétfelől feltérképezte a dokumentumokat. Volt mit ennek a sajátos irodalmi múzeumnak a vitrinjébe tennie. Ott volt – többek között – Nemes Nagy Ágnes Szárazvillám kötetének dedikált példánya, melyet az Újhold egyik alapító szerkesztője így küldött vissza a szerzőnek: „A címzett a küldeményt nem fogadja el.” S egyúttal a volt barát – isten tudja miért? – a köszönést is megszüntette. Húsz év telt el, mire közöttünk a béke létrejött. De jó egy hét, ha eltelt, levél jött az egyik kiadó igazgatójától – történetesen ott dolgoztam –, melyben barátunk közölte, hogy rossz lektor vagyok, és különben sincs más célom, mint hogy a volt újholdasokat fojtogassam. Egyeseknek jó hecc volt ez a levél, körözték is kiadószerte.

No de a felszínes érdekességen túl, fontos-e, irodalmilag lényeges-e, hogy Móricz a Nyugat válságáról mit gondolt? Legalábbis a nagy művek egészét tekintve? S fontos-e, sokkal-sokkal jelentéktelenebb körről gondolkozva, mit veszekedtünk, gyűlölködtünk mi? Végh és Nemes Nagy, Rába és a többiek? Hogy Vargha Kálmánnak milyen dokumentumokat küldtünk vagy mondtunk el sebeink nyalogatása idején?

A művek számítanak. Minden rátukmált titoknoksága mellett jó okom van azt gondolni, Vargha Kálmán ezt jobban tudta, mint mi. Csak a művek. A mi és az ő művei. Vargha Kálmánnak méltatlanul mellőzött írásai például, melyről a Korok és pillanatok című tanulmánygyűjtemény (Bohus Magda válogatása) éppen a napokban jelent meg. És ugye a könyvei, a Móriczról, Gelléri Andor Endréről, Berdáról szólók. A Csáth Gézáról, Cholnoky Viktorról, a Nyugat programjáról, Mándyról készült tanulmányok. A közkedvelt Miért szép? kötetek létrehozása Rónay György és Albert Zsuzsa társaságában. Nem a titkok, érdekességek, netán pletykák, melyekről az irodalmi bozsgás azt képzeli, hogy a „tudományt” érdemes tovább vinni. Vargha Kálmán nem vitte tovább. Nem maradt meg, ami fölösleges.

Nem többel egy fél évtizednél egy este elment sétálni a kutyájával. De bár késő lett, nem jött haza. Kezdte keresni a felesége. A szokott sétahelyen, egy telek szélén ott feküdt a földön holtan. A kutyája vigyázott mellette.

Nem, nem a titok tudója volt, vagy pontosabban más tudás tudója volt. A mai olvasók számára, a fiataloknak a világos, tiszta beszédű irodalomtörténet-írása lesz a felfedezés. Az a mód, ahogy Szerb Antal vagy Rónay György tudott szépen, plasztikusan, tudóskodó madárnyelv nélkül beszélni. Vargha Kálmán könyvei és a Korok és pillanatok kötet után – idegen szóval élve – az lesz a reveláció.

Magyar Múzsa

A televízió műsorában újra sugárzásra került a Vers mindenkinek sorozat. Kiemelt műsoridőben, és ami lényegesebb, egyre fontosabb szerepben. Miért ez a szerep? Az eleven vers, közösen megszólaló, a többnyire ismert klasszikus vagy félklasszikus – tudjuk – időről időre kivételes súlyt, emelt helyzetet kap. Érzelmi fontossága közösségileg felértékelődik, lelki, társadalmi, politikai funkciója megnő. Ez a tény közismert. Pécsi Györgyi a Magyar Napló egyik újabb számában (1996. július–augusztus) a magyar könyvkiadás agóniájáról beszélve ezeket mondta példaként: „A Kádár-rendszerben az irodalom a második nyilvánosságként működött, a sorokban megbújó relatív gondolatszabadság eladhatóbbá lett. A sajtószabadsággal ez a felértékelő mellékhatás – jegyzi meg – sajnos megszűnik”.

Hogy a szabadsághiány miként értékeli fel az irodalmat, különösen a vers terén milyen magas fokon szólaltatja meg a közönséget, szabad legyen erre tapasztalati példát felhozni. Eseteket a vershallgatás múltbeli és már-már mai fontosságáról.

Gondolok elsősorban a második világháború előtti és alatti időre, a háborúellenes rejtett, antináci megszólaltatásra, amikor is – ma már kevesen tudják – a versmondás olyan intenzitással éledt meg, nemcsak a különböző kisebb társaságok előadásaiban, például a Vajda János Társaságban, hanem a Zeneakadémia nagyterme is sorozatosan megtelt vershallgató közönséggel. Volt Bartók és Kodály közreműködésével Magyar Múzsa-est, Ascher Oszkár tüneményes szavalóestjeinek sora, meg később a József Attila-estek előadásai, olyan művészekkel, mint Timár József, Gobbi Hilda és Major Tamás.

De hogy folytassam a szót: a személyi kultusz, a Rákosi-korszak elnyomása alatt, az elhallgatott, elnyomott írók intim együttlétük idején rendszeresen olvastak fel egymásnak verseket vigaszul. Elsősorban nem új, nem saját, hanem klasszikus magyar verseket. Pilinszky János például a maga döbbenetesen szuggesztív előadásában gyakran Vörösmarty Az emberek című versét idézte fel társainak, azt, hogy „Az ember fáj a földnek; oly sok / Harcz- s békeév után / A testvérgyűlölési átok / Virágzik homlokán”, s hogy arra a konklúzióra érhessen végül: „Az emberfaj sárkányfogvetemény. Nincsen remény! nincsen remény!” Azt idézhesse akkor irracionális reményül.

Hiszen akárhogy is vesszük, az irodalom úgynevezett második nyilvánosságában felfokozott érzelmi helyzetet teremt. Ha nem is mindig konkrét szabadsághiányt okoz, de legalább szembefordít az érzelmi üresség, a politikai semmitmondás tényével, a frázisos, a gyöngybokrétás nacionalizmus végletességével. Mindenképpen belső világunk megszólításának hiányától szenved; attól a kívánt útmutatástól, ami nélkül hosszabb távot tekintve nincs eligazodás. Ami nélkül nem működik az az erkölcsi humanizmus, amely például a Nyugat folyóirat köreit jellemezte, s amelyben hol esztétikai, hol társadalmi okokból megéledt egykor a versigény. S megéled természetesen napjainkban is, lásd például – csak nagy általánosságban említve – a Lyukasóra kivételes népszerűségét.

De a múltra még egy pillantást vetve, nemcsak arról van szó, melyet speciálisan és oly régen tapasztaltunk, s amely az értelmiségiekre nagyon is jellemző: versigényük a börtönökben. A Rákosi-korszak és a kádárizmus korában eklatáns példát mondhatok: csak nemrégiben jelent meg egy vaskos versantológia Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor és Tóth Bálint szerkesztésében, s amely a börtönben töltött években készült és döbbenetes verseken túl, párhuzamos, egymással vetélkedő fordításokat is tartalmaz.

De a jelenről beszélve, az újonnan felelevenített Vers mindenkinek hónapjai messzemenően dokumentálják a versigény növekedését, mégpedig az iszonyúan túlbeszélt állandó politizálás és zűrös, nagyon is ellentmondásos pénzügyi állapotok következtében, a médiát telítő, hallást nehezítő szóinfláció miatt. Igaz, meg kell hagyni, hogy a Vers mindenkinek szerkesztői érzékenyen, hatásosan, többnyire kiválóan válogatnak. Archív felvételek révén olyan remekléseket hallhattunk, mint Gáti József előadásában Kis József Tüzek című versét, Aranytól a Vörös Rébéket, az Ascher Oszkár által egykor népszerűsített A szűk Könyök utcán kezdetű Somlyó Zoltán-verset. Valamint Kálmán György nagyszerű tolmácsolásában Tóth Árpád Körúti hajnalon című versét, Ronsard híres Ha majd öreg leszel kezdetű szonettjét, Vas István Mikor a rózsák nyílni kezdtek című kivételes elégiáját, Vörösmarty A merengőhöz című versét, s egy napjainkban sosem idézett, döbbenetesen erős Kölcsey-verset. Nem beszélve Rab Zsuzsa három esti verscsokráról, valamint a Göncz Árpád szerkesztésében hallható gyűjteményről – bár lehet, hogy ez a rádióban hangzott el –, s amely Szemes Mari versmondása után, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Gergely Ágnes valamint Székely Magda kivételes értékű, klasszikus erejű versaxiómáival zárult.

Voltak azért a Vers mindenkinek című sorozatnak, ha elenyészően is, apró túlzásai, ügyetlenségei. Három estén át sugározták például Dsida Jenő verseit. Ne tévedjünk, Dsida nagyszerű költő. Szegény mindössze harmincegy évet élt, s költészete a halál szüntelen tudatában egyszerre szárnyaló, csilingelően édes és mélyen döbbenetesen fájdalmas, már-már morbid. Együtt gyönyörűség és halál. Igen, de a Vers mindenkinek szerkesztői mintha nem ismerték volna a Dsida-hangot, az egyetlen Jámbor beszéd című vers kivételével egészen fiatalkori (csaknem gyerekkori) teljesen érdektelen avantgárd verseket mondattak tőle el. De istenem, más versválogatással, más költőkkel igazán remekeltek.

De hát isten neki, sokféle ízlés lehetséges. A lényeg egyértelmű: a verseket illetően a tv, úgy tetszik, kezd korszaknyitó lenni. Mint mondtam, megszólaltatni tudja a belső világot. Ha nem is mindenkinek, hanem azoknak, akiknek szemük a látásra, a fülük a hallásra nyitott. Akiknek szinte úgy, mint a legnehezebb időkben, a csömörtől a vers második nyilvánossággá lesz. Bár nem csökkenne, hanem erősödne ez a nyilvánosság. Szükségünk volna rá.

Új nemzedék?

Sástó különleges üdülőhelye a Mátrának. Ott van két emelkedő, Mátrafüred és Mátraháza között, egy elfekvő hajlatban, tóval, náddal, vadkacsákkal és horgászokkal, sőt még magasra kitekintő kilátóval is. Vízi és erdei élettel telten egyszerre. De igazából nem ez különös benne, hanem az, hogy az erdőt járókkal szemben ez rikítóan más világ: vurstlival, óriáskerékkel, céllövöldével, egymással konkuráló hangos gépzenékkel. Polgári, családi világ, sok vidámságra, mozgalmasságra vágyó gyerekekkel. Mert jó, bizony jó a tó és az erdő fölött magasan forogni a fellendülő keréken, jó a mikrofonok vagy a Kalypso Rádió harsogó zenéje. Nekik jó.

Nekünk pedig jó a forróságban ülni hideg sör mellett. Nézni egyfelől a vadkacsák csapatát a tóban, ahogy összesereglenek, mert valaki mindig eteti őket, másfelől ülni az árnyékban és báván bámulni. Hiszen ez a nyaralás. A többnyire pálinkával megkeresztelt sör mellett zene szól, az a bizonyos, vendéghívó mai zene, minek lényege, hogy hírt adva, becsalogatva szóljon. Jelezze, hogy minden megvan, ami kell: árnyékadó ponyva és kiszolgálás. Még ha olykor túl hangos is a zene, és egybekeveredtek a szomszédos bodegák zenéjével. Az ember, mondom, kényelmesen elüldögél, s akkor a szeme vízszintesében egy sötét villanás, meg újból egy másik. Két fecskepár vág a szemünk elé időről időre, be a tetőponyva alá, s kapaszkodik meg egy-egy fészek peremén. S nicsak, egyszerre megelevenednek a fészekben az alig látszó növendék fecskék, kis pontfejecskék, s torokig nyílnak a kis csőrök, folyik a már tollas fiókák etetése.

Az egyik fészek a magasban, a ponyva alatt, a lámpa tetején van (a hűvös időben valamikor talán még melegítette is a lámpa a fecskecsaládot), a másik fészek a hangszóró mellé van ragasztva, magasan az üzlet vagy bisztró nyitott részén.

Fény és zene. Így növekszik fel egy fecskenemzedék. Hát persze. A fecske emberközeli, emberhez húzódó lény. Betelepszik az ereszek alá, a pajtákba, az istállókba. Velünk él, alkalmazkodva. Nem erdőlakó.

De azért felnőni a vurstli kellős közepén? Vajon aprócska, buksi fejükben hogyan rögződik az éjszakában hosszan világító fény, az egész napon át bömbölő zene? Az öreg fecskék persze ide-oda villannak, magasra szállnak vagy oldalt alacsonyan repülnek, teszik vadászó dolgukat. A surrogó levegőben élik változatosságukat. Megtapasztalják a csendet is, az erdei csendet. Szél suhogását, pinty pityegését, harkály kopácsolását, mókus surranását, száraz levél zizzenését. A természet neszeit.

De a kicsinyek fülét szünös-szüntelen betömi a hangos gépzene. Mit tud majd ez az új fecskenemzedék a csendről? Ez volna a jövendőben az emberhez való új alkalmazkodás, az akklimatizálódás. Ha az új embernemzedéknek zajos a zeneszeretete, nyitott rádióval, magnóval, maximális hangerővel, mire volna jó nekik a csend? Az élesebb, nyersebb szó? Igaz is, a növekvő, csivogó fecskefejeknek, ugyan mire jó?

De más miatt ugyan, azért tanulunk mi is. Öregek. Tanulunk, mondjuk az élesebb, erősebb hangra. Méghozzá legnagyobb klasszikusoktól is. Esterházy Péter háza mellett – miért ne hozhatnám őt is szóba –, a szomszédos Emőd utca sarkán a harmadik kerületben ott van a Csalma utca. No, mi a csalma? Arany Jánostól a csalmatokat ismerem. Az öreg magyar nyelvi szótár szerint csalma: török süveg, turbán. Tehát nem csalmatok. Az beléndek: megbolondító méreg. Arany is így használja. No, de hogy használja? Ő sem olyan szemérmes hang nélküli, ahogy kívánnánk a szót a mai ifjúságtól. Igaz, ő más – a szemérem terén azért bőven találna még nálunk kívánnivalót. Ő igazából a hamis, bájolkodó, vacak verszenére, az ostoba rímre és ritmusra haragszik. De mint a maiak, megmondja a magáét. Nézzük csak a Báró Kemény Zsigmondhoz című vers végét:

S vajon a Szózat „nemzetgyalázó” átírásáért nem fogja Aranyt ügyész elé cibálni a mai vagy a tegnapi hivatal?

Mennyire művészet?

Mennyire művészet?

Benedek Marcell beszél arról éppen a napokban kiadott, jól ismert könyvében (Irodalomesztétika), hogy az irodalomtörténet-írás művészet. Művészet, mégha tudomány is. Teljességgel tisztában vagyok azzal, hogy a mai tudomány ezt nem mindig akceptálja. A mai tudomány, amely az egyetemek bizonyos részében és a folyóiratokban megnyilatkozik, eleve filozofikusabb, absztraháltabb annál, minthogy az irodalomtörténetet művészetnek, olvasmánynak, az időtöltés bár intellektuális, de élvezetes részének fogná fel. A tudományt ma betölti a filozófia. Méghozzá némileg bonyolult distinkciókkal teljes, különös fogalmi nyelvet létrehozó, speciális szellemi erudíciót kívánó és különböző irányú tantétel-sor, amely bár érdekességet, jelentős pozitívumot képez is a bennfenteseknek, mégis gyanúm, meggyőződésem, hogy az irodalom szempontjából csupán avatottak számára hozza létre műveit. A Magyar Írószövetség Kritikai Szakosztálya sorozatban tárgyalja meg és ütközteti össze a mai folyóiratokat, például legutóbb a Jelenkor és a Liget szerkesztőit, s ezen a beszélgetésen mindkét folyóirat szerkesztői hajlamosak voltak olyan álláspontra, hogy a ritkán excelláló szépirodalmi s főleg prózai publikálással szemben számukra a filozofikus műveknek van kiemelkedő szerepük. Hogy egy Heidegger vagy Derrida tanulmány az érdekesség. Hogy alig akad folyóiratszám Gadamer-idézet nélkül. (Csak éppen ebben a pillanatban, fogalmazásom közben, leltem egy idézetet az ÉS legújabb számában (1995. november 3.); némi könnyítéssel íme: „ma a szokványos beszédmód: …már egészen más felségvizeket érint, hogy miként applikálható a mindennapi tudás és cselekvés a társadalmi rendszeralkotás egészébe… Bepillanthatunk a műhelytitokba. Miért fontos Husserl és Schütz filozófiai-fenomenológiai beállítódása, milyen esélyeket nyit meg Wittgenstein nyelvjáték-elmélete, s miként szembesülhetünk a heideggeri-gadameri hermeneutikai örökség társadalmi hozadékával?”)

De hogy tovább orientáljak, mondjuk Max Bense vagy H. R. Jauss szemiotikája felé, a magyar olvasó ilyen absztrakt gondolatmenetet kénytelen követni, hogy a mai tudomány alaptételéhez közelebb jusson: „Minden jel, amit jelnek nyilvánítunk, és csakis az jel, amit jelnek nyilvánítunk. Elvileg minden tetsző dolgot jelnek nyilváníthatunk. Amit jelnek nyilvánítunk, az önmagában már nem tárgy többé, hanem hozzárendelés (valamihez, ami tárgy lehet), bizonyos értelemben metatárgy” – Max Bensétől idézi ezt Kulcsár Szabó Ernő A zavarbaejtő elbeszélés című könyvében (9. oldal), amely nem is oly mértékig zavarba ejtő sem részleteiben, sem egészében, mint azt irodalomtörténet-írótól hinné az ember, hiszen például a fenti megállapításnak megvan az érzékletes parallelje a képzőművészetben. Mert ha egy vécécsészét – ugye tudjuk, ismerjük a példát – már művészeti tárgynak tekintünk, akkor az metatárgy. Tegyük hozzá viszont azt az igazságot, amit Kulcsár Szabó hangsúlyoz – igen helyesen –: „Az ilyen metatárgyak azonban nyilvánvalóan csak akkor válnak bonyolultabb tartalmak (üzenetek) hordozóivá, ha minél magasabb rendű rendszerekkel szerveződnek. E rendszerek között ilyen szempontból jelentős különbségek lehetnek” – mondja. Hiszen ugye a vécécsésze is ténye lehet egy szervező rendszernek, lehet az akár funkciótlan vagy akár funkciós.

De félre a kétes értékű iróniával. Tény, hogy az irodalom filozófiai fogantatása napjainkban kiemelkedő. Kérdés persze, hogy minden strukturáltság ellenére – hogy én is divatszóval éljek – mennyire vonzza mindez az olvasót. Magyarán vannak-e ennek a folyóirat-irodalomnak jelentékeny olvasói, van-e valódi olvasógárdája. Nem az-e a helyzet, hogy a szerzők csupán egymásnak írnak (azt is módjával). Vagyis egy igen zárt és jól körvonalazható írói-filozófiai tartáson túl, megvalósítja-e az irodalom a „Változtasd meg élted!” – rilkei felhívást, azt, amelyet, mint Mészáros Sándor helyesen mondja Keresztury Tiborral közös Szövegkijáratok című könyvében, „nem egyes ideologikus tételek, a gyakorlatban közvetlenül átültetendő életeszmények, magatartásminták és cselekvési programok hordozzák, hanem a teljes mű arányrendjében megtestesülő, esztétikailag megformált művészi igazság”. Maga a mű, a komplex egész – mondom én, s nem a műről derivált filozofikum.

A bármennyire is érdekesnek tűnő filozofikummal kapcsolatban szabad-e, meg kell kérdeznem, további kétségeket felhozni? Feltenni azt a szuppozíciót: mennyire időtállók azok az önmagukban érvényesnek tekintett esztétikai-gondolati rendszerek, melyek a maguk módján mindig is abszolút érvénnyel határozzák meg az irodalmi érték mibenlétét? Nem különös-e századunkban, hogy a filozofikus alapozású esztétikai iskolák milyen gyors sebességgel érvénytelenednek el vagy alakulnak át? Hol vannak, érvényesek-e a marxi szocialista realizmustól kezdve, az olasz neorealizmuson, a nouveau roman-on és a különböző egzisztencialista iskolákon át a strukturalizmusig az eredmények? Milyen végül a mai német, a konstanzi esztétikai iskola? Hány fogalmi rendszer a művek megítélésében! Hány végletesen újnak látszó, distinktívnek tűnő megközelítés, hány mesterségesen absztrahált fogalmi összetétel-sor, mely jobban szemügyre véve, az ismert, csaknem közhelyes esztétikai igazságokat mondja ki – a régi igazságokat jószerével csupán az újmódi fogalmi divattal tálalva. Az úgynevezett tudományos dolgozatokban hányszor talál az olvasó olyan jegyzet-apparátust, mint egy-egy tudós által felfedezett igazságot vagy megállapítást, melynek tartalma dehogyis egyik-másik tudósé, hanem egyszerű, régen ismert esztétikai evidencia. De tudomány az – gondolja a mai filosz –, amit csillaggal idézünk.

Gyakran csupán új kifejezésmóddal, az idegen nyelv tükörfordításával homályosítva azt, ami némi utángondolás után természetes igazság a magyar esztétikai gondolkozásban. Olyan ez, mintha az élet igazságait tételről tételre Shakespeare-ből idéznénk. Mintha a mai tudós teljes apparátussal végigcsillagozná mérhetetlenül gazdag művét. Mennyi élettapasztalatot felfedező tudományosság lenne általa gazdag. Mennyi Tejútnyi csillageső. Kár, nagy kár, hogy a Shakespeare-szöveg közismert. Pedig „tudományos szinten” lehetne még hasznosítani bőven. Elméleteket képezni általa garmadával, meglelni a legkülönbözőbb igazságok kútfejét. Bár, mint ahogy Mészáros Sándor is hangsúlyozza – az evidens –, a művet magát kívánjuk elsajátítani, szemben a kigondolt, derivált elmélet-rendszerrel. Mondom, nem a kivonatolt filozófiát – aminek persze lehet, vagy van értéke, intellektuális fontossága. Sőt elsőbbsége is az Írószövetség egyik-másik kritikusa szerint a szépirodalmi művek által hitt jellegtelensége miatt. Mégis, az irodalomtörténet-írás, az irodalomtudomány: művészet. Az alábbiakban mindössze két igenlő gondolatmenetet szeretnék vázolni – tudva tudván, hogy még sereg érv csatolható mellé. És akkor is, némi okkal nem a jelenről, hanem a múltról beszélve.

Az első gondolati érv a művészettel írt irodalomtörténet széles publicitása. Az, hogy az olvasó egyértelműen azt kívánja kézbe venni, és nem mást, nem úgynevezett „súlyos” tudósi értekezés-gyűjteményt. (Csak zárójelben: a par excellence tudósi munkákban is van olykor nagy művészet, lásd például Horváth János két alapmunkáját, A magyar irodalmi műveltség kezdeteit (1931) és Az irodalmi műveltség megoszlását (1935).) De nézzük azokat a művészi munkákat, amelyek általánosan ismertek voltak egykor és amelyeket az olvasó változatlanul forgatja, tanulja ma is. Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét (1934, Kolozsvár) és Babits Az európai irodalom történetét, 1934–35. (Csak mellékesen: nem különös, hogy ezek a csúcsnak tekinthető történeti munkák mind a harmincas évek első felében jelentkeztek?) De rátérve a művészi munkák alapműveire, melyekhez odailleszthetnék még jelentős értékeket, többek között Rónay György és Komlós Aladár egy-egy munkáját, vagy akár az egzakt tudományban kiváló Barta János Arany-monográfiáját, Dávidházi Péter friss művéről nem is beszélve. De e tovább bővíthető részletek helyett állapodjunk meg Szerb Antal és Babits műveinél. Legyen szabad Szerb Antal művéről két megjegyzést tenni. Mindkettőt a művészi maradandóság problémájáról. Ugye tény, hogy Szerb Antal Magyar irodalom története ma már és jó ideje ott díszeleg minden kirakatban, és ami fontosabb: ott van a tanuló ifjúság kezében. Ott van, igen, de hosszú ideig nem volt ott. A kolozsvári kiadás és az azt követő sikerek után Szerb Antal művét 1944-ben kivonták a forgalomból. Az Egyedül vagyunk szélsőjobboldali lapban Rácz Erzsébet megírta egy cikkben, hogy az új európai rendben „Szerb jelenléte tűrhetetlen”. Szerb Antal kétségbeesett volt ettől – közös beszélgetésünkre jól emlékszem. De a könyvek nem mindig pusztulnak el, ha az írót meg is ölik. 1947-ben nagy örömömre a Vallás és Közoktatási Minisztériumban megtaláltam az Egyedül vagyunk nyomán bevont példányokat – volt vagy fél szobányi – és ki is küldtem őket a szabadművelődési könyvtáraknak. Újra szét az országban. Hogy aztán mi történt ezekkel a könyvekkel? A Révai féle Művelődési Minisztérium Könyvhivatala 1951-ben az ismert selejtjegyzék szerint zúzdába küldte őket. Bár a nyilasság idején valaki azért értéknek tekintve, megőrizte Szerb könyveit, akkor már senki sem tudta megmenteni őket. Sok-sok év telt el, vagy harminc-negyven év, míg a magyar olvasó számára megjelent új kiadásban. Míg egy másik nemzedéknek az lett, amivé lennie kellett: irodalomtörténetünk művészi munkájává.

A másik Szerb Antal-kérdés legyen egy vele kapcsolatos elvi-ideológiai, filozófiai jellegű ügy, Arany János finitizmusának emlegetése. Ugye milyen törékeny dolog volt már akkor is a gyors ideologizálás. Szerb Prohászka Lajos: Vándor és bujdosó című műve nyomán rajzolta meg Arany finitizmusát, vagyis a magyar sorsszerűség kibontását, a nemzeti történet belső ritmusának rajzát, mely „a nép sorsát belülről örökre determinálja”, „felismerve a végzetvonalat”. Milyen nagy súlyt helyez erre Szerb Antal. A Buda halálát, „talán Arany egész élete legnagyobb művének tekinti”. Kétséges igazsággal persze, már azért is, hiszen Aranynak annyi „legnagyobb műve” van, a balladáktól az Őszikékig, valamint „Arany további legfőbb alkotásától – hogy Szerb Antalt idézzem – az Arany-féle nyelvig”.

Nagyonis érdemes ugyanis tovább lapozni a Szerb Antal által formált Arany-fejezetet, mert ha egy darabig vissza-visszatér a sarkított és bizony fölös filozófiai tétel, úgy tűnik el képe másként nyomtalanul. Lesz helyette új képzetsor, pillére olyan idézeteknek, melyek Szerb nagyszerű verselemző képessége nyomán formálódtak ki. Mert ideológiai-filozófiai tételek ide vagy oda, az értő, gyakorlati verselemzés, a szuggesztív irodalomtörténeti formálás egyszerre felforrósodik. Az ízlés, az esztétikai ráismerés nyomán az elmélet helyett telibetaláló gyakorlat lesz. Művészetté vált irodalomtörténet.

De vegyünk a továbbiakban egy másik példát. Babitsnak Az európai irodalom történetét. Mit mond rá a tudós ideológus, méghozzá olyan szintű, olyan nagyszabású, hogy szinte csak levett kalappal beszélhetünk róla. Mit mond a babitsi művet bíráló Halász Gábor? „Babits »hazugsága«, hogy irodalomtörténetet ír… Megszégyenít mint magatartás, erkölccsé vált ízlés, megvívott küzdelem, de megnyugtat, hogy az élet példáján kívül semmi sem következik belőle ránk, sem dogma (…) sem tanítás (…) megvan a magunké. A babitsi két kötet szigorúan magánügy…” Íme az ideológiai-filozófiai értékelés némileg udvarias, de igazából teljes elutasítása. „Magánügy!” Más oldalról tény, hogy egy évvel az elutasítás után Babits kérésére Halász elvállalja a Babits kezdeményezte nagyszabású európai olvasókönyvet – mégha az a kezdemény után nem is valósult meg. Ám hogy közöttük meghatározó, életbefolyásoló találkozás volt, eltörölve az ideológiai kritikát, az bizonyos. Mintha sohasem is lett volna negálás, elutasítás, magánügyről való jellemzés, gyökeres eszmei különbség. Halász néhány év múlva, mintha meg sem történt volna, remekműként emlegette Babits könyvét. Az európai irodalom történetét.

Végül még egyetlen megjegyzés az irodalomtörténet-íráshoz. Az írás közben ott lebeg az író szeme előtt, mint terv, elképzelés, amelyre az ember törekszik. Mellette azonban ott van a mondatról mondatra formáló vagy félmondatról félmondatra alakuló írói gyakorlat, a szavakat társító, a szóról-szóra felsejlő megvalósítás. Valami, ami a tollunk nyomán félgondolatot, kitérőt, ötletet adva formálódik a cél felé – esetleg a célt is így-úgy alakítva. Az írást létrehozó, felkeltő invenció, ujjunkkal teremtődő gyakorlat. A tehetség az írásra, amely nélkül – hiába van nagyobb cél a szemünkben – nem lehet értéket létrehozni. Az elmélet előtti képesség, amely lehetővé teszi egyáltalán az írói törekvést, az irodalomtörténetit vagy a kritikai művet. Azt a kettős egységet például, hogy a múltat idézzem, amit Cs. Szabó László, Németh László, Vas István, Rónay György művében létrehozott. Vagy amit a jelenre nézve, éppen napjainkban Kenyeres Zoltán (Irodalom, történet, írás című műve) vagy szintén napjainkban Bányai János (Talán így) vagy Domokos Mátyás kritikai munkássága formál. De számos további példát mondhatnék arra, mennyire alapigazság az, amit Benedek Marcell mond és ami – remélem – az újabb iskolák, módszerek, elméletek ellenére, sőt mellette érvényes igazság marad, az a ceterum censeo, hogy az irodalomtörténet-írás: művészet.

San Gimignano házvárai

Rövid leszek, éppen csak a dolgok felszínét érintem. Idézve közvetlen tapasztalataimat. Még az év elején olvastam egy nem akármilyen alaposságú, régen úgy mondták volna: „igen mélyenszántó” könyvet Örkény István pályaképéről (A groteszktől a groteszkig), Simon Zoltán írta. Örültem, hogy Debrecenben egy jól ismert, kiváló irodalmi ember ilyen nagyszabású és részletező pontosságú képet adott Örkényről. Simon Zoltánnak gratulálva ezt a válaszlevelet kaptam tőle: „Mi tagadás, jólestek elismerő szavaid, annál is inkább, mivel az 1996. év végén kelt könyvem jószerint visszhangtalan volt. (Az első, és mégis egyetlen kritika az Alföld júniusi számában jelent meg.)” Majd így folytatja: „…noha majd két évtizeddel fiatalabb vagyok, irodalomfelfogásom egyezik a tiéddel… Mindazonáltal mégis van közöttünk egy kardinális magatartásbeli különbség: nevezetesen az, hogy te még hiszel abban, hogy az irodalomkritika képes befolyásolni, módosítani az irodalmi törekvéseket, belőlem viszont ez a hit már hiányzik… s ezért nem vállalok kritikai feladatokat.”

Simon Zoltán levele után nemsokára Nyerges András Jobb-vagy Balkánaán (ÉS, 98. júl. 10.) című mélyen elemző, kiváló könyvét olvastam, aki aztán így reflektált köszönő levelemre: „Könyvemről írt soraid csak azért nem rögzítem fel a falra, mint nemesi kutyabőrt, mert én tudom (ha sokan nem is), hogy az irodalom demokrácia, vagy annak kéne lennie – de számomra mindaz, amit írtál, ezzel is felér. Mert amúgy természetesen erről a könyvemről se vesz tudomást (mármint nyilvánosan) az a literatúrai res publica…”

Nagyon kérem az olvasót, ne a rám vonatkozó, túl udvarias szavakat vegye észre, hanem az irodalomkritika gyenge, alig működő reflektáltságának jelét. Azt, hogy a munkák tényeit valóban nem, vagy alig-alig teszi nyilvánossá az irodalmi vagy publicisztikai res publica. Hogy a némaság, ami szellemi életünkre jellemző, döbbenetes. Hadd mondjam el, hogy Nyerges András cikkei sorában olyan értékeket találtam a Magyar Hírlapban, hogy – alig ismerve személyét – munkásságához örömmel gratuláltam. Kötete minőségét mások nem vették volna észre? Nem bírom elhinni. Ha „a vélemény szabad”, a sokféle vélemény a minőség következtében összeáll, kiemelkedik. Ezt hívják úgy, hogy szellemi élet, az ország spirituális res publicája. Kétségeim erősítésére hadd idézzem egy másik kiváló debreceni irodalomtörténész és -kritikus, talán nem indiszkréció néven neveznem, Keresztury Tibor nekem küldött minapi levelét. Azt írja: „már csak kritikust kell találnom, ami legnehezebb: a kortárs kritikánk siralmas állapota miatt. Lassan már nemcsak az idősebbek nem írnak, hanem – néhányukon kívül – a nemzedékem jobb erői sem… Hogy mi az oka, nem tudom.”

Sejtem, hogy mi az oka, bár jobb volna, ha nem tudnám. Sem ő, Keresztury, sem én. Nem egyszerűen a nyilvánossághiány, amiről persze bőven lehetne beszélni, hanem rosszabb: az irodalmi res publica döbbenetes zavara, magyarán beteges állapota. Olyanok vagyunk szétterülő, egyre-másra tenyésző, újra és újra alakuló folyóiratainkkal, mint az olaszországi San Gimignano-i toronyvárak, a XII–XIV. század idején: minden magasodó házvár harcos ellensége a szomszédos várnak. Az egész San Gimignano város égbenyúló harcos tornyok sorozata. Ma egyedülálló, festői kép a város, tegnap, illetőleg tegnapelőtt: borzalom.

Igaztalan lennék? Nincs az irodalmi dolgoknak természetes nyilvánosságuk, hanem egymást negligáló csoportok vannak csupán, egy-egy folyóiratvár, mely kis közösségében hallgatja egymást, süketen nem létezőnek tekintve a másikat. San Gimignano-i vártoronyként. Hogy néven nevezzem a dolgokat, van Kortárs-vár, van Holmi-vár, Jelenkor-vár és így tovább az ÉS, az Alföld, a Tekintet, a Kritika, a C.E.T., a Liget, a 2000, Életünk, Hitel várai, hosszan sorolhatnám még dömpingjüket tovább. Mezey Katalin igen enyhén és finoman fogalmaz, amikor azt mondja: „néma fókusza van ma a magyar kritikának”. Kőrösi Zoltán az ÉS 1998. szeptember 18-i számában konkrétabban ezt írja: „S bár sejthetjük, miképpen szerveződik manapság egy kritikarovat, illetve hagyjuk a kanonizációt, tudjuk, szomorkásan kevés a kritikaíró-recenzens, le is van nézve, meg könyörögve is van, hétfőn együtt söröznek, kedden egymásról írnak, mégis különös, hogy éppen a magyar irodalom jelen állapotában, a történtekért való sóhajtozás, az élettapasztalatok dicsőítése, a szórakoztatás hangsúlyozása, beszédmód és a klasszikus értékek folytathatósága című kérdéskörök majszolgatása közepette marad nagyjából észrevétlen egy olyan szerző, akinek számos és legjobb erényei pontosan a fentebbi témakörökhöz sorolhatók.”

Még egy utolsó példát, szintén a közeli napokból valót. Jó ideje figyelem, hogy milyen rafináltan szellemes, milyen szuggesztíven „eszélyes” a Magyar Hírlap-beli cikkeiben R. Székely Julianna. Hogy a szeptember 2-i írását (Kelepce elefántoknak és más vastagbőrűeknek) fel kellett olvasnom feleségemnek, annyira mulattam rajta. De hát ez kérem, publicisztika, ütközhet meg valaki. Az, persze. Az a remekléssorozat is az az ÉS-ben, amit Megyesi Gusztáv vezércikkeiben produkál. Ott is jelen van a szellemi kiválóság, de még mennyire. Tessék azért észbe kapni: milyen publicisztikát művelt Ady, Móricz, Márai; egyfelől Németh László, másfelől Zsolt Béla. Szabó Dezsőről nem is beszélve.

De a publicisztika, a nem folyóiratbeli vagy könyvjellegű kritika voltaképpen nem az én hivatásbeli dolgom. Számomra, kritikusként, esszéíróként, a huszadik századi irodalom a legfontosabb, a nagyok, a Nyugat négy nemzedékének vonulata, a századelőtől kezdve (1908-ban indult a Nyugat) az Újhold Évkönyv befejezéséig, 1991-ig. Utána a posztmodernség, mint a mai irodalom története, már nagyjából másoké, ha a fiatalok jó része rokon is velük. De mondom, a huszonegyedik század már mással kezd, csaknem biztos, hogy mással. Ők tudják, mivel, hogyan. De hogy nem ellenséges széttagoltság kell vagy néma elkülönülés, dermesztő elhallgatás, hanem szellemi res publica, a különböző vélemények, irányok jelenléte, tudomásulvétele legalább, abban biztos vagyok. Mindenképpen gazdagabb varietász. És hogy a kádárizmus vége felé ez a varietász jobban megvolt, mint később. Ahogy Csiki László mondta a Találkozások című cikkében: „Az elnyomás összesajtol. A demokrácia szétfröccsent ránkszakadva. Magunkra uszít.” A kritika terén például egykor olyan tekintélyeket hozott össze, mint Poszler György, Domokos Mátyás, Lator László, Bányai János, olyan ellentétes személyiségeket, mint Ungvári Tamás vagy Vajda Miklós, olyan középnemzedéki kritikusokat, mint Görömbei András, Balassa Péter, Radnóti Sándor, Tarján Tamás, Angyalosi Gergely vagy Fráter Zoltán, hogy a fiatalabb tudósokat, kritikusokat ne is említsem. Akkor nem volt elkülönülés, teljes szétválás, erőszakos kitagadás, s ugyanakkor nem volt, ahogy a Holmi írta, zsandárerőszak azzal, akivel nem rokonszenvezünk.

Most viszont úgy tűnik fel: van tíz-tizenkét – vagy legyünk nagylelkűek –, legföljebb húsz kiemelt írónk, akiknek a neve minden várban megtalálható az Alföldtől az ÉS-ig, az amerikai Szivárványig. Esterházytól, Nádastól, Lászlóffy Aladártól, Grendel Lajostól Kertész Imréig, Pomogátsig, Tandoriig, Jókai Annáig, Határig, sőt Kovács András Ferencig – aztán a kritikában süketnéma csönd. Az én korosztályom halottait, még Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes nevét is eltüntetik olykor. A rég halottakat, a klasszikusokat, félklasszikusokat is egy darabig teljességgel elfeledték. Napjainkban kezdik újra kiásni őket. De a jelen értékes, kevésbé divatos neveit a várak félretolják, olykor tudatosan negligálják. A csoportok már ilyenek. Csak példának mondom, mikor veszik számba a kitűnő Ferencz Győző vagy Szepesi Attila verseit? És hogy tovább is ritkább költőneveket mondjak, kik beszélnek a már-már idősebbek közül, mondjuk Székely Magda, Keszthelyi Rezső, Hules Béla, Báger Gusztáv, valamint Kalász Márton, Rapai Ágnes külföldön, fordításban is megjelent sikeres köteteiről? És sorolhatnám – csak a költőkről beszélve – a fiatalabbak vagy a fiatalok közül mennyire figyelnek Térey János, lmreh András, Simon Balázs, Vörös István, Lackfi János verseire vagy Turczi István Parnasszusbeli fiataljaira?

Ceterum censeo: nem várak kellenek – sok is a fölös vár –, hanem a múltat is éltető és jövőbe induló, határok fölötti res publica. Most, hogy Takáts Gyulával, Szabó Magdával, Hubay Miklóssal együtt nyolcvan éven felüliek vagyunk, átélve a századot tanúsítani tudjuk, hogy volt, élt az a res publica valamikor. Ha vitázva is, Babitstól Móriczig, Kassákig, Illés Endrétől, Illyés Gyulától József Attiláig, Ignotus Páltól – hogy harcaikat is említsem –, Gáspár Zoltántól Szabó Zoltánig. Volt még a szétvert negyven év alatt is.

Pazarlás, szerencsétlen pazarlás, hogy most, amikor a szovjet politika nyomása megszűnt – lásd az idézett levelet is –, elnémításul ezt a res publicát szétverik. Szétverik, isten tudja miért. De isten verésével. Vagy az kell nekünk, ahogy Arany mondja: „mire megyünk ketten”?

Egy írótábor ürügyén

Az idei írótáborban minden résztvevő észrevehette, a rádióban Liptay Katalin is elmondta, hogy az írótábor megosztott volt, közönsége nagyjából két részre szakadt. Voltak az irodalomtudósok – kisebb, csaknem elenyésző számban –, akik a maguk jellegzetes, igen meggondolkoztató, de olykor talán túlzottan is divatos nómenklaturájukkal, valamint idegen nyelvi szótömbjeik halmozásával adtak elő, kiütve a magyarul is természetesen használható fogalmakat. Velük szemben a másik tábor, a fogalmiságnál érzelmileg fogékonyabban, a magyarság hagyományos népi-nemzeti kérdéseit járta körül. Ők voltak messze többségben. És ne tagadjuk, a kétféle tábor össze is csapott egymással.

E kettősség mellett volt azonban egy harmadik, ha nem is tábor, de szuggesztív csoport, amely mindkettőn túlmutatva, mondhatni határok feletti irodalmi gondolkozásra tett szert. Mégpedig egyfelől a kissé németes-filozofikus stílust elkerülve, másfelől a hagyományos érzelmeket csökkentve beszélt, megmaradva a realitás területén, a kesernyés nemzeti valóság ismeretében. Akik megtapasztalva a határokon túli, nem egyszerű létet, Erdélyben, Szlovákiában, a délvidéken vagy Ukrajnában, mint Gálfalvy Zsolt, Gálfalvy György, Gál Sándor, Bányai János vagy Balla D. Károly jelezték, hogy milyen számukra az irodalom. Van-e, s ha van, milyen a mássága.

Megpróbálom a gyakorlatban az elvi-filozófiai, másfelől az érzelmi-nemzeti problémákon túl egy-egy esetet említve konkretizálni, hogy milyen az a nehezen körvonalazható, mégis érzékelhető magatartásuk. Az, amiről érdemes volna tovább is gondolkozni.

Megkaptam a tokaji táborban Gálfalvy Györgytől a Látó című szépirodalmi folyóirat 1999. 8–9. számát és végigolvastam. Mi volt benne? Nem egészen az, ami a mi folyóiratainkban, ütközések, ellentétek, túlbonyolítások közötti irodalmi létezés.

Hadd részletezzem. Mindenekelőtt benne volt egy érdekesség. Shakespeare Lear királyának fordítása Jánosházy Györgytől. Egy új fordítás. Ez keltette fel először az érdeklődésemet. Ugye, fölös utalnom arra, hogy a Lear királyt Vörösmarty fordította, mégpedig németből. Kezembe vettem hát Jánosházyval párhuzamosan Vörösmarty szövegét, nézve az ismert helyeket. Például azt, hogy „Cordélia mit tegyen? Hallgat s szeret.” Ezt nem lehet feledni. Jánosházy nem is tehet mást, valamelyest modernizál: „Cordélia mit tesz? Hallgat s szeret.” Továbbmenve már alapvető változásokra bukkantam. Nem Vörösmarty szövegét eleve elutasítva (hogyan is volna szabad a színészi könnyűség, köznapiság kedvéért magyar klasszikus fordításokat kiküszöbölnünk), hanem pontosítva, olykor, ha kell, helyesbítve, de a tónust nem sértve. Íme egy-egy bekezdés a régiből s az újból:

3. SZÍN (I. 3.) GONERIL A bohó agg! / Folyvást szeretné éreztetni súlyát, / Melyet már elvetett. Lelkemre mondom! / Az agg ember gyermekké lesz megint, / Kit majd szigorral, majd hízelegve kell, / Ha csínt tesz, rendbe hozni.

Jánosházy fordításában: Henye vénség, / Még gyakorolná most is a hatalmat, / Mit átadott! Szavamra, egy ütődött / Aggastyán mint a kisgyerek, olyan, / S fülön kell fogni, hogyha csintalan.

Az új szöveg persze tömörebb, maibb. De más, ami fontos. Az, hogy a Shakespeare halála utáni, az 1626-os kiadással szemben, itt az eredeti, az 1605-ös quarto kiadás jelenik meg, nem a fóliószöveg. S tovább mélyítve a dolgot: Jánosházy bevezetése mellett ott van egy nagyszabású tanulmány a marosvásárhelyi Kiss Zsuzsannától, melyben kitetszik az irodalmilag mélyebb alapprobléma: két Lear király tragédia van (az angolban két külön szöveget tesznek egymás mellé), és tovább lépve van egy 1590-ből játszott tragikomédia Lear királyról (nem Shakespeare írta), és mi több, van egy 1135-ből való krónika, amelyben Lear Franciaországba menekül és Cordeilla segítségével visszaszerzi trónját. A mi múltunkat kutatva, van 1811-ben már ős Shakespeare-fordításunk, létét Kiss Zsuzsanna mutatta ki. Vagyis mélységesen mély a Thomas Mann-i múltnak kútja, a történetek felbukkannak, sarjadnak, kikristályosodnak, s irodalomtudatunk nem is veszi észre, pedig volna mit észrevennie. Kiss Zsuzsanna például rámutat arra: Shakespeare olvasta Erasmust, akinek döbbenetes a végszava: „Boldogan halok meg, mert a halál megszabadít a hitvitázók dühétől.” És nemcsak olvasta Montaigne-t, hanem a Lear királyban néha szóról szóra követte is. (Lásd a forrást az idézett jegyzetben.) És lásd továbbá általában a bámulatos gazdag jegyzetanyagot Alexander Popetól (1723), Hankiss Elemértől, s a kitűnő George Steinertől.

Van tehát erdélyi folyóiratunknak irodalmi tudatmélysége, és nem akármilyen.

És most a Látóról egy másik példa. Kis lírai antológia címen Szabédi Lászlóról, a költőről Kántor Lajos ad elemzést és kínál dokumentumokat. A közölt Szabédi-versek előtt cikkét ezzel a Szabédi-idézettel zárja:

Kötelességmulasztás árán / Mégis becsempésztem magam / a halhatatlanságba.

Hogy is van ez? Nem az író sorsa számít, nem az impresszionáló, némileg rejtve befolyásoló, hanem csupán a szöveg? Legalábbis az irodalomtudósok széles tábora szerint, bár maga a szöveg – ha jól értem – a különböző recepciók szerint más és más. És ebben világos igazság van, hiszen az időben és a különböző csoportokban örökös lehet a változó értékelés. De hogy a sors, az író sorsa nem volna befolyásoló? Jóhiszemű vagy kényszerű pártossága, majd öngyilkossága? Kántor Lajos Kis lírai antológiájában nemcsak Szabédi korai verseit idézi (talán addig nem is publikáltakat), hanem egy ódából átívelő szatírát közöl, A pacsirta címen. A költő tönkremenéséről, arról, hogy hogyan lett „dalnokból hivatalnok”. Végül itt nem is vers kerekedett ki, hanem a tragédia zárult le. És hogy a szövegek mellett, ilyen helyzet mellett, van annak is nyomatéka, fájdalmas súlya – legyen jó vagy rossz a szöveg.

Ez is irodalmi kérdés – és nemcsak a Látóé. Az, hogy a szöveg mellett a magatartás, az írói erkölcs kiküszöbölhető-e?

A Tokaji Írótábor ürügyén, példa képpen beszéljünk másról. Egy másik itthoni és népszerű irodalmi folyóirat új számáról, az idei (1999) őszi Parnasszusról. Jelen van-e benne a tokaji problematika? Bizony igen, méghozzá magas, nívós szinten. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét elemezve: „A magyar költő – mondja itt Pomogáts Béla – az alkalom szerint adott tökéletes igazsággal sohasem pusztán művész… hanem többnyire egy társadalmi szerep betöltője.” Igaz ez nemcsak az elnyomás véres idejében, 1956-ra, vagy akár századunk nagy részére, hanem a mi sajátos történelmi viszonyaink miatt magára az egész magyar költészetre. De vajon érvényes-e általában a költészetre? A nyugati, európai költészet jellegére, sajátságaira? Furcsa volt számomra, főleg a francia költőket személyesen ismerve és magyarról készített fordításaikról beszélve, az az újra és újra felbukkanó megjegyzésük, hogy verseink számukra kissé régiesek, hogy mi nem arról beszélünk, amiről a költőnek beszélnie kell. Hogy nekik a költészet valami más. Kulcsár Szabó Ernő Tokajban és persze A magyar irodalom története (1945–1991) című művében szembe is fordul azzal, ahogy általában mi gondolkozunk. Kénytelen vagyok hosszasabban idézni: „A legmélyebbre ható szemléleti változás a poétikai megformáltság ama rétegében érhető tetten, ahol a nyelvi kijelentések létértelmező státusa, illetve a beszédnek a mondottak igazságtartalmához való viszonya fejlődik ki. A beszéd ilyen modalitásának a szemantikum befogadói értelmezhetőségét befolyásoló érvénye azért került lassanként az új magyar kritika érdeklődésének is az előterébe, mert a hatvanas-hetvenes évek diskurzusrendje voltaképpen csak két formáját ismerte a szövegmoralitásnak. Egyfelől a nagy hagyományú affirmatív beszédmód váteszi-prófétikus hanghordozását, másfelől az ironikus vagy közvetett (társadalom) kritikai ellenbeszéd nyelvi duktusát.” Mennyire igaz ez az egyértelmű, sematikus kettősség, amelyre Kulcsár Szabó utal – ha mondanivalóját nehéz is kihámozni. Másfelől, mennyire sajátos az a beszédmód, amivel kifejezi magát. Megtartóztatom magam, nyelvtörő fordulatait nem minősítem, mert irodalomtörténetének értékszínvonala, magyarán a művekről való értékelése némi kivétellel (Weöres, Jékely) nagyjából akceptálható. Kifejezésmódja ugyan korántsem, de ízlése, az értékes művek kiemelése, karakterizálása megfelelő. Ám visszatérve: a Parnasszusra, túl a társadalmi szerepen (természetesen azt is értékelve) szerencsésen dominál számában az európai irodalmi egyenértékűség, az, amit egykori francia barátaink hiányoltak. Nemcsak a költészeti folyóirat tanulmányaiban-esszéiben, Tornai József Rilke monizmusának jellemzésében, a Gergely Ágnes versét elemző Honti Mária-tanulmányban, valamint Lackfi Jánoséban és Gera Juditéban, hanem a gazdag fordításanyagban, amelyben a belga és holland költők bőségben szerepelnek. (Ez a szám központi anyaga.) Lackfi és Gera Judit belga–holland fordításai ízlésünk, gondolkozásunk szempontjából is példamutatók. Érdemes azonban részletezni, a holland–flamand, valamint a francia–belga fordításról azt, ami megjegyzendő Tokajra is: a varietást, a sokféleség gazdagságát, Gera Judit tanulmánya végén ezt mondja: „A nyelv kifelé fordulása, kommunikatív aspektusának hangsúlyozása, kapcsolatteremtő képességének kiaknázása továbbra is változik, majd befelé forduló, önmagát elemző, önmagába zárkózó, az életet és művészetet radikálisan elválasztó poétikákkal. A nyelv hol kibeszél önmagából, hol visszabeszél önmagához, önmagának… ezek a tendenciák persze nemcsak váltakoznak, hanem egymás mellett léteznek, szerencsére.”

Lackfi János így zárja le tanulmányát a fordított költőkről: „Egyszóval át-, meg- és újrakevert hangokból álló izgalmas polifón zsibvásár élvezeteibe feledkezhet bele az olvasó, ha nem a finnyás párizsi halászok módjára, találomra és viszolyogva válogat a bőség kosarából. Ha nem akar rögtön francia vagy európai útlevelet nyomni a jobb sorsra érdemes szerzők kezébe, és nem akarja euróban átváltani átválthatatlan értékeiket.”

És valamit még a lényegről, a líra-kritika varietásáról. Ott van Bányai János Talán így című könyvének zárócikke: A kritika (vessző)futása ma. Elemzése így kezdődik: „A kritika (és a költészet) történetéből származó példák sorával bizonyítható, hogy az irodalmi bírálat, a művek és írók értékelése akkor válik az irodalmi élet egy-egy szakaszában igazán időszerűvé, amikor a költészet alakulástörténetében változások következnek be, amikor a költészet új utakat keres és talál, amikor a közönség a kritikától választ vár a felmerült kérdésekre.” Amikor – ahogy Rónay György, akinek kritikusi, költői és tudósi működése is, mint Babitsé, Schöpfliné, irodalmunkban alapsúlyú – bírálataiban egyre-másra azt mondja: talán. Tudós tételekkel szemben hangsúlyozva a bizonytalanságot. Azt, hogy a dolog valószínű (meglehet), igaz. És ezt az a Rónay György mondja, aki harminc-negyven éven át (a pártos években is) az ismert hazugságokat lesöpörve, igazi irodalmi mérlegelést tudott teremteni. Szinte egyesegyedül. (Lásd az Olvasás közben és a Jegyzetlapok két kötetét.) A Vigilia hasábjain olyan értékek sorát téve lehetővé, fedezve fel, amilyeneket akkoriban, a hatvanas-hetvenes években csak a franciaországi Magyar Műhely (Kassák-, Füst-, Weöres-, Szentkuthy-szám; meg másokkal, emigránsokkal együtt, például Határ, Bakucz vagy az otthoni Mándy Stefánia kiemelése), valamint az újvidéki Fórumban Bori Imre tudott publikálni. Ősi, régi tények ezek – kivált a fiatalabbaknak –, de kár volna feledniük.

Talán – ismétli Rónay. Ami – ne tévedjünk – nem a bizonytalanság jele s kivált nem a tudomány hiánya, hanem az a feledhetetlen, mély tudat, hogy sokféle „módszere” van a kritikának és egyikre sem lehet nyugodt lélekkel azt mondani, hogy az „egyedül üdvözítő”. Szó szerint idézem hát tőle a legfontosabbat. „A kritikus annál kevésbé »kritizál«, minél huzamosabban gyakorolja műfaját; célja annál inkább a jelenség megragadása, megfejtése – megértése és megértetése. Nagyképűbben szólva: értékkategóriái annál inkább válnak – ha tetszik, mélyülnek – létkategóriákká. Ebben a kritikában már nem annyira a kritikus ítél egy-egy mű, mint inkább a jelenség, a mű létminősége önmaga fölött.”

Végül egyetlen kiragadott talán a mára nézve. Csupán vázlatban. Az elmúlt évtizedekben, a Rákosi–Kádár nyomása alatt volt mély jelentősége, súlya irodalmunknak. Ugye, a pálma. De a pillanatnyi öröm, 1988 után ez a súly-fontosság szétfoszlott. Lett rengeteg, egymással harcos folyóiratunk, lapunk, könyveink, s egyre kevesebb olvasónk. Mi hát a mai talán? Az a visszás tény, hogy közéletünk tele lett negatívumokkal, a művészet nagyfokú negligálásával. Botrányok süketítő sorozatával, ránktukmáló panem et cirsensesével – sőt bizonyos rétegekben a kenyér hiányával is. Ebben a közélet miatt csaknem mesterséges lelki űrben az a reménytadó talán, hogy éppen a hiány miatt megnőni látszik az irodalom, a művészet igénye. Igen, a versé is. Sőt talán éppen az nő meg, méghozzá a Nyugat-stílus után, és az én korosztályom után, meggondolkoztató újsággal. Létminőséggel. Költőknek és kritikusoknak nem mondhatok mást: reménykedjünk.

Az Újhold-költőkről

Irodalomtudósainknak egy hangadó, divatos része nem hisz abban, hogy az élet és az irodalom egymással szorosan összefügg. Szerintük csak a szöveg számít. De hogyan, miként alakul a szöveg? Miért formálódik ki egy íróból, egy írói nemzedékben más, az eddigiektől eltérő esztétikai irány? Kenyeres Zoltán, a maga összefüggéseket felismerő módján, 1972-ben Ívelő arcok, új pályák című tanulmányában ezt írja: „Az Újhold költőinek pályája nem a »tiszta irodalom« jegyében kezdődött el, s nem is annak jegyében éledt újjá… Élményekből és eszményeikből mégsem elsősorban közéleti lírát hoztak létre, hanem az emberi személyiségépítés erkölcsi feltételeit derítették fel az értelem lámpásával.” A magam egyszerűbb szavaival nem történt itt más, minthogy nemzedékem – más nemzedékek íróitól többnyire különbözve – a saját bőrén élte végig a háború közvetlen szörnyűségét, és ebből a túlsúlyos élményanyagból más lírai formát, mégpedig idővel tárgyiasító létlírát volt kénytelen teremteni. A tudósok, igaz, az újholdas költőkről beszélve, külföldi és belföldi versképző módszereket szoktak felemlegetni, egyfelől Rilkétől Ezra Poundig, T. S. Eliotig, másfelől Babits objektivitásától Füst szerepjátszásán át, Weöres alakváltó higany-érzékenységéig, mégis tapasztalatom a bizonyság arra, hogy nem az ismert vagy kevésbé ismert esztétikai minták, hanem az élet teremtette írásmódjukat. Az alanyilag elmondhatatlan, de feszítő élmény keresett számukra tehetségüknek megfelelő lírai formát.

Amikor 1946-ban szüleim lakásán összegyűltünk Nemes Nagy Ágnessel a közös szobánkban (nem volt még külön lakásunk), hogy Pilinszky, Mándy, Rába szerkesztőtársaiként nem is túl jó névötletem alapján megalakítsuk az Újholdat – jelen voltak még Szabó Magda, Végh György, Vidor Miklós, Kéry László, Gyarmati Erzsébet, Major Ottó, Kotzián Katalin (remélem senkit sem hagytam ki) – mondom, akkor, amikor a szerkesztés szándékára összegyűltünk, igazán kevés sejtelmünk lehetett arról, hogy az Újhold más irányzat, más léptéke irodalmunknak. Netán irodalomtörténetünknek.

Annyit tudhattunk csupán, hogy éppen belépve az irodalomba, – előzőleg a háború alatt csak jelzésszerű volt a megjelenésünk – mit írtunk eddig. Hogy már megvolt Pilinszky Harbach, 1944-e vagyis az imbolygó, botladozó halálmenet „fajcipőinek alacsony, sötéten zörrenő zajában”; és megvolt Nemes Nagy Ágnes a Szabadsághoz című versében a „maradék istenhez” a felelősségre vonó felszólítás: „Néhány barátom éhenhalt a múltkor, – mondom, mivel úgy látszik nem tudod.” „Adhattál volna tán egy bögre borsót – tehettél volna pár apróbb csodát.”

Vagy ahogyan Szabó Magda írta:

Rába György az 1944. november című versében a látott valóságot és a belső látványt így próbálja egyensúlyozni, a képtelent a képtelennel:

Nem idézem tovább Rába György félig már objektiváló, fájdalmas, nagyszabású versét, sem Vidor Miklósnak az eltűnt barátokról szóló Árnyakját, sem a romantikusan alanyi Végh Györgynek Emlékezés Zsuzsára tizennégystrófás elégiáját.

Ha a korai újholdasokban itt-ott fel is tűnt a múlt alanyi beszédstílusa, az előző, az eleven nemzedékek nagyszabású, de részletező versmintái, mégis az élet számukra más (töményebb, áttételesebb) kifejezésmódot igényelt; nem politikai szociális problematikát, és azt sem, amivel a rákosista propaganda az utánunk jövő nemzedéket, jószándékukat kihasználva, becsapta. Nem Kacsalábon forgó várat (Illyés), nem a férfiönzés teljét, a Semmiért egészent (Szabó Lőrinc), sem a Pártom, te kardos angyalomat. Hanem azt, amit például Pilinszky Négysorosa mond:

Vagy másik négysorosa, a Hideg szél:

A létezést, s benne az erkölcsi igényt pozitívan fogalmazva meg, így szólal meg Nemes Nagy Ágnes az Ekhnáton jegyzeteiből című versben, mely valójában felerősített visszhangja a Szabadsághoz című versének.

Később, elég hamarosan akadt az újholdasok közül olyan érdeklődő, aki foglalkozott azzal, hogy a filozófiában, a nagyvilágban mi történik. Fel-felfedezte az eleven jelenségek rokonságát, tudatosította a filozófiai vagy irodalmi nómenklatúrát is. Somlyó György már 1947-ben körvonalazta, éppen Nemes Nagy Ágnes életérzésével kapcsolatban az egzisztencialista filozófia kristályos tételeit, Kéry László személyes gonddal elemezte számunkra – akkor még nem fordították – T. S. Eliot-nak, ha nem is a verselméletét, hanem a verseit. Rilkét, az ő tárgyszeretetét viszont már eleve jól ismertük, verseinek nagy részét betéve tudtuk.

Végül egyetlen megjegyzés. Az úgynevezett népi nemzetiek és az újholdasok között a „szabadság három évében (1945–48)” korántsem volt az a szított ellentét, mint a későbbiekben. Lakatos István a Válaszban írta a híres háborús eposzát A pokol tornácánt, Pilinszky halhatatlan remekét a Francia fogolyt, s ott jelent meg Jánosy István, Vidor Miklós, s ha jól emlékszem Rákos Sándor egy-egy nagyszabású, vizionáló verse is. Lator László, ha meg sem jelent a folyóiratban, akkor is az Újholdhoz tartozott. S ami a nemzeti kérdést illeti – még ma is félve mondom – a Válaszban jelent meg Rába Györgynek, 1947-ben, a párizsi béketárgyalások alkalmából írt Hazám helyett című verse, mely így zárul:

Rábát akkor végig verte az egész magyar sajtó. Későbbi költői létét hosszan elhallgatták. Ő maga sem írt jó darabig, barátaival is közölte, elnémul, befejezte. Tudtommal, később, amikor újra publikált, egyetlen kötetében sem volt benne ez a verse.

Igen, még akkor sem jelenhetett meg a vers, amikor az Újhold folyóirat megszűnése után eltelt negyven év, és a relatív enyhülés csodája folytán megjelenhettek az Újhold Évkönyv kötetei. Amikor az egykori újholdas költők mellett olyan újabb költők tűntek fel, írásmódhoz, stílushoz, létérzethez rokonok, úgyhogy az irodalomtörténész Csűrös Miklós napjainkban könyvet adhatott ki azon a címen: Az Újhold-kör költészete. Vagyishogy reprezentálni tudta olyanok meghatározóan értékes táborát, akiknek a stílusteremtő múlthoz ilyen vagy olyan módon, de közük volt vagy közük van. Gergely Ágnestől, Orbán Ottótól, Székely Magdán, Tóth Juditon, Tandori Dezsőn, Takács Zsuzsán át Ferencz Győzőig és tovább. Legföljebb a fiatalabb nemzedék gazdagabban kerülhetett volna bele az antológiába, Kukorellytől, Bárdos Lászlótól Imre Flóráig.

De Csűrös Miklós szerkesztésében mindössze száz verset tartalmaz ez az antológia, amely – mint ahogyan jeleztem – irodalmunkban végül nem akármilyen, hanem meghatározó irányzatot dokumentál.

A Tandori „recepció”

Érdeklődéssel olvastam az Irodalomtörténet egyik legutóbbi számát (1997. 4.), mondhatom különleges érdeklődéssel. Nemcsak azért, mivel a folyóirat szerkesztő-bizottságának számos, tudós irodalomtörténész mellett, netán túlzott méltányosság alapján, magam is tagja volnék. Okom ennél lényegesen nagyobb. Ebben a rendkívül gazdag tartalmú számban van három olyan azonos tematikájú tanulmány, amelyet sajátosságaik miatt a továbbiakban részletezni szeretnék. Menyhért Anna, Kulcsár-Szabó Zoltán és H. Nagy Péter „Tandori-recepciójáról” van mindháromban szó. Sok minden napjainkban megszokott elméleti bonyolítás mellett, Menyhért Anna gondolatmenetének meg is leltem a kulcsszavait. „A kortársi olvasás és újraolvasás alakzatai a Tandori-recepcióban” című tanulmányában azt mondja Menyhért Anna: „Szükségesnek látszik tehát a Tandori-recepció újra olvasása, annak tudatában is, hogy ennek eredménye valószínűleg csak azok számára szolgálhat »felfedezésekkel«, akik ennek a történetnek nem voltak kortársi olvasói és írói, akik annak a generációnak a tagjai, mely a mai helyzetet érzékeli s ennek a fényében olvassa újra az előzményeket.”

Vagyis mi, nemhogy egykorúak, hanem idősebbek lévén Tandorinál, olvasóként, újraolvasóként – Menyhért Anna szerint, ha helyesen értem – nem lehetünk felfedezők, sőt mértékadók sem. Hiszen Nemes Nagy Ágnes tanára volt a gimnazista Tandorinak, s amikor Tandori hirtelen íróvá érett, maga az idősebbekhez, az én baráti körömhöz csatlakozott, Pilinszkyhez, Ottlikhoz, Jékelyhez és Mészölyhöz. Annyi év után, maga Tandori emlegeti és eszményesíti őket újra és újra.

Más dolog, hogy eszményesítésük ellenére, Tandori részben már a Töredék Hamletnek, főleg az Egy talált tárgy megtisztítása kötet során, elég sajátosan átalakította költészete szemléletét. Amíg Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky vagy Ottlik minden létnehézség ellenére, minden kétséges tény ellenére szembenéz a létezéssel, mint problémával, igen, morálisan, sötét, természetes hittel még Pilinszky is a maga Krisztus-gesztusával. Ottlik pedig így: „Élni mégiscsak nagyszabású dolog”, vagy az Iskola a határon végső bekezdéseit idézve: „…a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újra rendezni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig”, hogy Nemes Nagy Ágnes egyértelmű, élettel szembenéző, morális magatartását ne is említsem. (Erről még lesz szó.) De Tandorinak más, tőlük alapvetően különböző a véleménye. A magatartása. „Tandori számára az egyéni lét, és általában a létezés abszurd dolog, filozófiai nonszensz” – írtam Tandoriról a Verseskönyvről verseskönyvre című könyvemben (1973) az Egy talált tárgy megtisztítása kritikáját elemezve. Idézek is egy részt írásomból, hiszen általános tény, hogy a régebbi fontosabb Tandori-elemzéseket az újabb nemzedék – mint ahogy majd jelzem is – nem ismeri. Abszurd dolog, idézem: „pedig nem filozófiai meggondolások, a logika alapján, hanem érzékelését, tudatát átható létélményként. (Ezért írhatta meg versben.) Első kötetében, melyben több érzékletes vers volt, mint az újban, azt írta meg: bizonytalan, hogy ő, a költő, a beszélő én, egyáltalában van-e. Új kötetének első (nagyobb) felében arról van szó: nemcsak az én bizonytalan, maga a világ realitása is kétséges. Ne nagyképűsködjünk itt most azzal, hogy különböző filozófiai kategóriákba osztályozzuk ezt az »álláspontot«. Tandorinak ugyanis ez nem álláspontja, hanem költői tapasztalata. S az más. Másként is foglalkoztatja »mindaz a kétkedés – ahogy szó szerint írta –, amelyhez nyilvánvaló jogom van, amennyiben hordozom (sic!)«. S ő hordozza, de még mennyire! Ha a beszélő én, a költészet létrehozó alanya bizonytalan, továbbá kétséges maga a világ, a lét, akkor a legkétségesebb, a legbizonytalanabb a kettő kapcsolatát kifejező beszéd: a költészet: a kételkedés paradox módon a költészettel a leghevesebb ebben a költészetben”.

Igen, de a heves kételkedés következtében, amely természetesen hallgatást, tiltó némaságot teremthet a költőben – nagy, világhírű társaknak is van gyakorta ilyen periódusuk – Tandoriban éppen az ellenkező véglet jött létre. Kialakult benne a szüntelen beszéd kényszeres állapota.

Annak idején kritikámban, az Egy talált tárgy megtisztítása alkalmából hittem Tandori szavában, hittem, hogy a megtisztítás következtében – mint példaképei alapján lehetett volna – megszilárdul a létezés-tudata. Idéztem is szavait: „hiszen a dolgok állásáról – személyemen kívül nem sok elképzelésem – lehet, nem tudom kimondva mi, hol, mit jelent. Később igen. – Később többnyire megkapjuk a választ. – Arra például mit is írtunk – Legalább nagyon is gyakran történik így. – Addig: no addig terjed a kutyakötelesség”. A fenti idézet után így folytatom a kritikát: „És erre csak rá lehet bólintani – mármint csupán a végére és azt is némileg megváltoztatva – hogy igen, marad a kutyakötelesség. A csak azért is megpróbálom. Tandorinak szerencséje volt: olyan szellemi példaképei és tanítómesterei voltak (előbb Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, később Vas István), akik éppen ellenkezőleg, lábukat megvetve, a szó hiteléért, pontosságáért, félremagyarázhatatlanságáért tettek nagy erőfeszítéseket. (Nem beszélve a nagy elődökről.) És olyan, tehetségben nem alábbvaló közvetlen nemzedéktársai, Székely Magda, Tóth Judit vagy Petri György, akik a maguk felelősségesebb és szolidabb módján, de áthidalták azt a szakadékot, amelybe Tandori beleereszkedett. Rendben van, Tandori most kikapaszkodóban, trükkösen, heccesen, szellemesen döbbentse csak rá a kételyekre, vagy éppen a szóbűvöletben élő gyanútlan olvasót. Ez csak művelődésünk javát szolgálja. Azt azonban már kevésbé érteni, hogy olykor miért untatja, fárasztja tréfái monoton ismétlésével? És még a kötet utolsó harmadában is, sőt ott leginkább. Miért van úgy eltelve egy-egy ötletétől, fintorától, mintha tükör előtt csinálná? A lényeg másutt van, nem ezekben. Nem a felfedezett modorban.”

Csakhogy az Egy talált tárgy megtisztításáról vélt elképzelésem tévedés volt. Tandori nem kikapaszkodóban volt, hanem éppen beleereszkedőben. Menyhért Anna tanulmányában idézi a kitűnő kritikusnak, Radnóti Sándornak „Talált tárgyak költészete. Tandori Dezső második kötetéről” című cikkét. (Uő. Mi az, hogy beszélgetés. Bp. 1980. 213.) „Mi líra még? – szól a kérdés. Feltehetjük így is – folytatja Radnóti Sándor –: mi a személyiség még? A lírai szubjektum, amely ezekben a versekben téblábol, alulstilizált. Egész listát állíthatunk össze olyan elemekből, amelyek megbotránkoztatják a magyar olvasót. Tréfák növelik a kihívás szemtelenségét, mit kell még lírának elfogadnunk? Megütközést kelt a szövegek közelsége a mindennapisághoz. …A lekicsinyítés és az eljelentéktelenítés iróniája uralkodik a kötetben.”

Így Radnóti Sándor. De az is meglehet – annyi év múlt el –, hogy azóta már változott a véleménye. Ne feledjük, József Attila is írt hevesen botránkoztatót, lásd: Tiszta szívvel. Hiszen a „recepció” során, magyarul és tudóskodó nagyképűség nélkül: a verseket olvasva, értékeiket befogadva, egy-egy alkalommal Tandoriban is találunk tudatunkba rögzülő, kivételes darabokat, míg az állandóan terjedő versfolyam tudatáramként legkétesebb elemeket is magával görget, mellégépelt szövegek beiktatása mellett olvashatatlan szótöredékek halmozásáig. De nem ez, nem a kétséges, a zűrös, a túltengő, hanem – újra hangsúlyozom – a tudatunkba belevésődő, a vitathatatlanul értéknek tekinthető, az ámulatosan szuggeráló számít. (Stefán George, aki azért nem akárki, azt mondja – ugyan némi túlzással –, hogy a nagy költőnek is végül csupán négy-öt verse marad – a többi irodalomtörténelem.) Tandorinak is fel-felcsillanó remeklései vannak. Az első két kötete után például egy emlékezetemből kitörölhetetlen négy sora:

Vagy az emlékezetből tovább válogatva, Apollinaire: Mirabeud-híd című versének döbbenetesen átvariált pasztizsa: „Fut az örök tekinteteket unván.” stb. Ezek eszméletünket betöltő alapversek. Nem a tudományé, ahogy George állítja. S főleg nem a ma divatos tudományé. Hiszen ha jól értem, és beszédmódját magyarul egyáltalában elfogadhatónak tartom például Kulcsár-Szabó Zoltán sajátos irodalomtudományi nyelvét, így képzeli Tandori kényszeres versteremtését, azt az állandó formát és kifejezését igénylő sürgető készenlétet. „Felfogható a szöveg egy tropológiai lánc megszakadásának a színreviteleként is, amennyiben megakad a szubsztitúciók sorozata, hiszen nem lehet megnevezni azt a másik szót, amelyet a „némaság” helyettesít, tehát a „némaság” egyfelől katakrézisnek, tulajdonnévnek bizonyul: a „hang” (a költői hang „létesítése”) ezzel illúzióként prezentálódik…”

Ugye milyen köznyelvű világossággal, milyen pofon-egyszerűséggel közvetíti a mű és az olvasó viszonyát a kritika, a tudomány, amelynek mi más értelme lehet mint e viszony folytonos létrehozása, tisztázása, megerősítése? Ugye milyen parasztian természetes? Igen, csakhogy, ha némileg komolyan vesszük (és értékei alapján nagyon is komolyan kell vennünk) Tandori költészetét, bocsánat, ezt a „Tandori recepciót és újrarecepciót”, ami mellékesen nem más, mint terjengő felhő kakukkvár olvasó és mű között, akkor számba kell venni azt, hogy nem csupán a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása című kötetből áll, mint amint azt a tanulmányírók egy része emlegeti ezekben a mostani írásokban. Hogy érdemes megjegyezni és némileg ismertetni az újabb és újabb versköteteket. Tudni, hogy Tandorinak hatalmas és jellegzetes életműve van. Jelezni, többek között azt is, hogy 1978-ban „Még így sem” címmel több, mint háromszáz oldalas kötete volt, hogy 1976-ban és 77-ben százával ontotta a verseket, naponta például tíz-tizenöt szonettet írt. És hol van akkor a többi kötete? Vaskos, terjedelmes kötetei. Csak sorolom őket, ha ki is ejtek közülük egyet-egyet: A mennyezet és padló (1976), A feltételes megállóhely (1983), Celsius (1984), A megnyerhető veszteség (1988) és így tovább, csaknem éves folyamatossággal a Koppar köldüs címűig (1991).

De visszatérve a kezdetekhez, ha a mai fiatalabbak nem is hallottak róla, a mi korosztályunk is felvetette az ember-nélküliséget, a jellegtelenítést Tandori magatartásában. Somlyó György: Philoktétész sebe (Bevezetés a modern költészetbe) című nagyszabású könyvében, mely A költészet évadai című négy esszé kötetének mintegy gazdag továbbfolytatása, Tandori módszerét felismerve a következőket írja az Egy talált tárgy megtisztítása végén. „Tristan Tzara hírhedt dadaista receptje szerint »végtelenül eredeti« és »elbűvölően érzékeny« költeményt lehet írni úgy, hogy egy újságcikk szavait kivágva egy zsákban összekeverjük, és onnan kivéve, véletlenül egymás mellé rakjuk. Ennek a receptnek a véglete, amikor Tandori Dezső megmutatja, hogy nem csupán a szavak találomra való egymásrakövetkezése alkothat verset, hanem a szavakat alkotó jeleknek, az ábécé betűinek rendszeres és szimmetrikus »elfogyasztása« (a szónak a kötögetésben használt értelmében) is – ha az értelmetlen ábrát egy cím értelmében átvilágítjuk. Íme: Rimbaud még egyszer átpergeti ujjai közt az ábécé-t:

A cím a verset alkotó betűkkel együtt egyetlen metafora, amely érzékletesen értelmezi a modern költészet kezdetének rejtélyét: Rimbaud elhallgatását. Szinte látni, ahogy a költő kezében »elfogy« a szavak értelme. Tandori »verse« egy nyugtalanítóan nyitott kérdés véglegesen bezáruló körének érzéki és intellektuális képét nyújtja.”

Ne higgyük azonban, hogy Rimbaud példáját idézve Tandorival kapcsolatban csupán Somlyó Györgyben merül fel a szavak értelmének, az értelem elfogyásának a kérdése. Felmerül ez számos – és korántsem hatalmat gyakorló irodalompolitikusban – hanem független kritikusban is. Menyhért Anna idézi például Könczöl Csaba véleményét 1974-ből. „Költőietlenebb verskötet magyar nyelven – írta Köczöl Csaba – eladdig minden bizonnyal nem jelent meg”. Húsz évvel később, 1994-ben Sükösd Mihály ezt írja: „…A mai magyar irodalmi köztudat egyik fele nagy költőnek határozza meg Tandorit. A másik, inkább szóbeli fele, grafomán, verébvéren élő, jámbor kóklernak mondja. Szélesebb olvasóközönség véleményéről nincs tudomásunk. Sok a gond Dezsővel.”

De ami még súlyosabb vélemény, igen, még súlyosabb, mert ha tetszik „posztmodern” vélemény, s hozzá kell tennem: értékelésem szerint valamiként Weöres zsenijével rokon – s ez a Parti Nagy Lajosé. (Kortárs. 1988. 8. 163–165. oldal.) Az ő kivételesen pontos analízisét az értelem nélkül való elszakadás problémájáról – hely híján – nem tudom elemezni. Csak a gondolkozásmódot jelzem. „Nem könnyű ráhangolódni Tandori világára, alaposan próbára tétetik türelem és empátia. Aprólékos, unalmig részletező leírások, írások, élet, etetés, végeérhetetlen technikai részletei, érdektelenség egyfelől, határtalan költői, emberi és bölcseleti gazdagság másfelől. Rengeteg fölösleges anyagot hordoz a könyv, vállaltan és szándékosan fölöslegeset. Mondhatná valaki fensőbbségesen, s igaza lenne, hogy a »fele fölösleges«. Csakhogy melyik fele? S kinek melyik?… S bár ezzel a lehetetlent kísérti, a mindannyiunkban meglevő kételyt és végső tanácstalanságot teszi explicitté és viszi ad abszurdum… egy ponton túl nem értelmetlenné, de értelmezhetetlenné válik…”

Somlyó György és Parti Nagy Lajos mellett – ugyan náluk később – az új Tandori kötet kapcsán Bányai János jut el a probléma legszélesebb felismerésére. Bányai „Talán így” című tanulmánykötetében (Forum Könyvkiadó, 1995. Egy talált nyelv megtisztítása) a Koppar köldüs című verskötetet elemzi. Pontosabban, az alkati tulajdonságokon is túl világossá teszi a körülmények okozta drámát is. Az egykori fiatal költő szinte keresztrefeszítésének a történetét. Ma már korántsem tudják ugyanis, hogy Tandori első – s talán legkoncentráltabb kötetét – a magyar sajtó végigverte. Személye ellen hajszát indított. Mint költőt expressis verbis el akarták hallgattatni. Alig értem, miért nem nézik meg a fiatal irodalomtudósok a tényeket. Ott van a leghitelesebben dokumentálva Domokos Mátyás: Leletmentés című könyvében. Ott van, hogy általában „az induló költők indulásának ideje azzal telik el, hogy nem indulhatnak…” „S ebben a mostoha sorsban kitüntetett szerep jutott – negatív szerep, fekete szerepe persze – Tandori Dezsőnek”. S ott vannak a feljegyzések, a hivatalosnak tekinthető vélemények, Pándi Pálé, Illés Endréé, a Kiadói Főigazgatóságé, „mely nem tartotta összeegyeztethetőnek a kiadó mecénási szerepével a kötet megjelentetését”. S ott van a nem politikus, hanem merőben irodalmi vélemény, Vas Istváné, mely szerint „itt valami olyan radikális fejlemény jelentkezik a magyar költészetben, ami talán nem is költészet. Olyan mértékű sértése mindannak, amit költészetnek gondoltunk korábban…” S teljes mellel kiállva Tandori érdekében Domokos Mátyás jelzi – épp úgy, mint Somlyó az alapproblémát: „…Tandori Dezső mintha ott akarná elkezdeni a költészetet, ahol Rimbaud abbahagyta”.

Más dolog – talán érdemes megjegyezni –, hogy még azok is, sőt elsősorban azok, akik mint irodalompolitikai folyóiratszerkesztők, ma már büszkélkednek Tandori megjelentetésével, egykor csupán kelletlenül közölték (ha egyáltalában közölték) publikációit. A Parnasszus folyóirat Pro memoria számaival kapcsolatban is megmutatkozik, hogy általános volt az egykori értékes irodalom félreszorítottsága, majd utána a mai megdicsőülés. (Hiába, irodalompolitikusaink változnak, múltjuk is változik.) Tandorinak első kötete idején, ismétlem, helyzete mélyponton volt. Igaz, egy-egy gesztussal ugyan igyekezett helyzetén javítani, könnyíteni. Például többek között még Király Istvánról is írt elismerő, dicsérő cikket, amit Király döbbenetes múltját és akkori jelenét ismerve, barátaim elképedve vettek tudomásul. Közismert, hogy Király „Khiliasztikus hitével” értsd, elnyomó irodalompolitikájával szemben elsőként Nemes Nagy Ágnes mert nyilvánosan harcba szállni, mégpedig egy TV vitában, míg a további hozzászólók csupán elkenni igyekeztek a meredek ellentéteket, a szabad gondolkozás kifejtését. („Erkölcs és rémület között” In memoriam Nemes Nagy Ágnes. „Művészet és valóság az ötvenes években. Az MTV-tudósklub 1984. április 25-i műsora.” 87–106. old.)

De visszatérve: nem mondom azt, hogy csupán az űzöttség okozta Tandori embernélküli átformálódását, exhibicionizmusának végletességét, de meggyőződésem, hogy befolyással volt rá. Mint jeleztem, absztrakt létérzetet hozott benne létre, a magyar irodalom múltjából különbözőt egy végsőkig individuális, az életanyag tekintetében szűkös, de mély lírai formát, melyre a lét abszurditása miatt nyilván hajlama volt, de amely hajlamot a körülmények végsőkig kifejlesztették.

De nézzük a dolog lényegét. Bányai János a Talán így című könyvében a Koppar köldüs kötetről így beszél: „Nincs kulcsom a Koppar köldüs rejtjeleihez. Legfeljebb a költő tudja a kulcsot, de el ne árulja”. És ilyen szemelvényes idézetekkel folytatja: „itt van tehát a versek hátterében a magánmitológia, minden gazdagságával, emlékek és események a benti világban, tényként, magyarázatok nélkül”. „Mintha a megértés torpanna meg. Zsákutca a javítgatás, homályban a rekonstruálandó, félrevezető a minta… A versírás (másolás) spontán szövegromlásnak értelmezhető jellé alakítása… az elhagyott szóvégek, gyakran szótövek kihagyása a szöveg többértelműsége végett. Évek óta halad már Tandori gyakorlata, írásmódja a Koppar köldüs versei felé.” Hogy mennyire így van, idézem egy régi-régi, 1976-os vers végét:

(A mennyezet és a padló: Iniciálé.)

Ez nem beszéd – mondja Bányai a Koppar köldüsről – de a beszéd valami változata. A nyelvi jelek roncshalmaza. Így „olvashatók” tehát a Koppar köldüs versszövegei.

De legjobb mindjárt, ha idézünk is némi ízelítőt a versszövegekből. Hiszen sajnos közismert, hogy irodalmi életünk bizonyos (nagyobb) része nem olvas, inkább csak „csoportosul”. Nézzünk hát egy-egy részletet, előbb elsőként, lássuk a verscímet: HAJNALI ALMN PIP NEN JÖTT? HAT MEGIS JOT, OLY VALOSAGS… VOLT! Most egy esetleges részt egy másik versből: „Ezt irok. Ezt en ir, mi van, es ako akor mivan a kormi ak / kormivan akor. Ez ritzm end es akarmi, ami utal. / Utal vagyse, ir. Kümm vilagv van, világos, sajto / hibakat nemja name nem javitja… Talaki talalt iras mi / minden kod”. A vers címe: §…JO ELKEZTEM FRANC EGY GESZBE… (§%) =.

Csakhogy ez a „talált iras”, ez a talált nyelv – mondja Bányai – mégsem a melléütés produktuma… az írásmasina szabad csapongása az „akarmi” világban, hanem költői vállalkozás… Amikor mégis helyükre kerülnek az ékezetek. Például akkor, amikor valami „nagyon rémes”. Így: „Szpéró most azért kitettem az ékezeteket, meg rendesen csinálom / a gépelést nem vicc, ha róla van szO jav., ó nem viccelek. / Meghalt szperó utazom, it vagyok. Irom ezt.”

Ehhez a halálélményhez kapcsolódik – mondja Bányai a Talán így-ben – az utazás, a naplószerű jegyzetelés, az írógép… Mintha minden felesleges volna, leginkább az a másik nyelv, a „tiszta beszéd”, a megszokott, a standardizált…

És Bányai a maga nagylelkűségében még mentegeti is a képtelenséget. Azt mondja végül, hogy a talált nyelv, a „talalt iras” a Londoni minden szentek című versben „kitisztul”… „kijavul”. De mi ez a kijavulás – kérdezi? Ama javító szándékkal kézbevett ceruza? Nem valami más, inkább romlás, így: „romlani kell, kijavulni…” idézi Tandorit és a továbbiakban nagylelkűen így mentegeti: „A talált írás tisztítása a megszokottba, az értelmesbe, a racionálisba, a szabályozottba való (bele)romlás.”

De hogy az én exhibiciótól független felfogásom szerint, az ilyen (bele)romló magatartás ég és föld attól a bár szenvedéssel telített, de életet igenlő, erkölcsi magatartástól, amit eltávozott barátaim, Ottlik, Pilinszky, Jékely, Nemes Nagy és szerencsére még velünk élő Mészöly hordoz, az pillanatnyilag nem kétséges. Képletesen mondom, de úgy igaz, idézett barátaim, Tandori Koppar köldüse miatt forognak a sírjukban. Vagy legyünk egyszerűek és tapintatosak: aligha érthető, hogy az egykori együttlét és eszmény alapján Tandorinak joga volna a szövegrontás kapcsán őket idézni. Magát kvázi melléjük sorolni. Ha Tandori Ottlik, Pilinszky, Nemes Nagy szellemét emlegeti, nem az ő nagyszabású, egyenesderekú, egyértelmű emberiségüket idézi, bizony nem a Harbach, 1944-et, A francia fogolyt, nem az Ekhnáton-ciklust, nem krisztusi alázatukat vagy kétségbeesett hitvágyukat. Tandori (romló) megtisztítása, terjengő tudatárama, elképesztő íráskényszere teljességgel más. Van eleje, elhiszem, van olykor felvillanó, netán örökérvényű zsenialitása. Költőként, ha önösségében, extravaganciájában, anti-emberségében teljesen süketnek látszik is, a madarak jelképében tragikus, egyetemes létigazságokat teremt. Nem mondom én, dehogy mondom, hogy Tandori nem volna mai költőink legjava közül való. Megérdemli ő, kimagaslóan megérdemli az akadémiai tagságot, bármi kitüntetést, amit csak adni tud társadalmunk. (És boldog vagyok, ha a szűkmarkú világ megadja.) Más dolog, hogy amit az Irodalomtörténet idézett számában tudósaink egy része írt róla, az döbbenetes. Azt mondja ugyanis Menyhért Anna, hogy Tandori Dezső szent. Szent, méghozzá a katolikus egyház kanonizáló értelmében és némi bonyolítással – miért ne volna körülményeskedő a mai „tudomány” – a „magyar irodalmi köztudatra vár”, hogy „életéért és csodálatos tetteiért nyilvános tiszteletben részesüljön.” (sic! kurzivan). Lényegében ezt mondja Babarczy Eszter is s még hozzáteszi, hogy „volt már olyan szent, aki értett a madarak nyelvén”, például, ugye, Szent Ferenc. S úgy alakítja gondolatmenetét, hogy mivel a Koppar köldüs kapcsán Tandori beszéde „dadogás”, ám az etimológiai szótár szerint a dadogás második jelentése „fecsegés”, a „fecsegés” pedig a madarak nyelvét jelenti eredetileg, meg nem lehet tehát kérdőjelezni a Szent Ferenc és Tandori közötti párhuzamot.

Mulatságos, hogy a fiatalabb kritikusok közül egyedül Farkas Zsolt tanúsít egyfajta távoltartást Tandori költészetétől. De az Irodalomtörténet oldalain, ha vitatkozva is, sem Kulcsár-Szabó Zoltán, sem H. Nagy Péter nem utasítja el, legalábbis nem fölös bonyolítások nélkül, Menyhért Anna felvetését. Holott számomra, az én ugyan nem eléggé kimunkált eszemmel – melyre Menyhért Anna szerint kortársként véleményt formálni nem is vagyok jogosult – egyszóval, az én paraszti gondolkozásommal a katolikus kánonizáció, a szentté avatás nem irodalmi kérdés. Még az újkeletű tudományé sem. Ha nem tévedek, az a hit, mégpedig számomra csupán a katolikus hit ügye, a transzcendencia sajátos elképzelése.

Magáról az irodalomról beszélve, csak azt tudom mondani: ha Kosztolányi az Ének Virág Benedeknek című versében azt írta, hogy Virág Benedek „dicsérvén a Poézis hatalmát – átnyújtott volna versemért egy almát”, ez szép, érdemet adó, igazi költői gesztus. Tandori Kosztolányi kezén át ezt a Virág Benedek-i almát bőven megérdemli – hadd hangsúlyozzam újra. De szentségről beszélni, mást, többet mondani, se jogunk, se kedvünk.

Tandori javára még csak annyit: a Koppar köldüs című kötete, mintha nem is lett volna, egyetlen Ki Kicsoda felsorolásában sem található. Meglehet személyes jó okkal. Érdemes tudomásul venni.

Az élet aranyfája

A Jelenkor 1998. július-augusztusi számában Szitás Erzsébet gondos tanulmányt írt „Erkölcs és rémület között” főcímmel Nemes Nagy Ágnes Alázat című verséről. Bármennyire is filozofikus anyaggal, a mai irodalomtudomány jellegzetes modorában gazdagítja verselemzését, kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni hozzá, hiszen a vers keletkezésénél jelen voltam, a költő szándékát ismertem. Persze, evidens Szitás Erzsébetnek az a kezdő megállapítása, hogy „az adott tárgyi világ és a nehezen megragadható belső élet kétpólusú szerkezetét Nemes Nagy Ágnes költészetében az alkotótevékenységének mélyen intellektuális princípiuma szervezi egységgé”. Vagyis természetesen, egyszerűbben: Nemes Nagy Ágnes jellegzetes intellektuális költő, aki, szemben a kitűnő filozófusokkal, érzékletessé tudja tenni gondolati világát. Nem kell tehát olyan bonyolultságokba bocsátkoznia, mint amire Szitás Erzsébet már második mondatában kénytelen: „A tárgyszerűség és a metaforikus beszédmód egymásbafonódása teremti meg azt a gondolati redőzöttséget, melynek kibontakozásához a trópusba kódolt energia segítségével közeledhetünk.” Hagyján tehát, hogy ezt a „redőzöttséget” némileg világosabban is el lehetne mondani. És azt sem érdemes tovább fejtegetni, ezúttal Heideggertől, hogy „maga a nyelv történése lenne a legmélyebb redő, melynek kibontása, illetőleg kiszabadítása a grammatika kötöttségeiből – ahogyan Martin Heidegger Humanizmus-levelében végiggondolta – utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához”. Szitás Erzsébet helyesen idézi Heideggert, aki már-már költő (némi meghosszabbítással), s így filozófusként rájött arra, amit minden igazi költő amúgy is jól tud, és valamirevaló irodalmár sejt. S amit Nemes Nagy Ágnes esszéiben, például a Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? című esszéjében (Szó és szótlanság, Magvető, 1989. 41–62. o.) világosan és lényegesen érthetőbben megír. (Hiába, a költő csak „irogat”, a filozófus mondja ki a maga tudós körülményességével a dolgok igazát.)

De nem erről kívánok írni, nem a tanulmányban idézett filozófusokról, s kivált nem az ott található Nietzsche-idézetekről, hiszen ahogy Nemes Nagy Ágnes egyik nemrégiben meglelt elmélkedésében is hangsúlyozta (Filozófia és jómodor, Holmi, 1998. április), Nietzsche költő volt. Költő is volt, tudott dolog. (És csak zárójelben: örülök, hogy a Jelenkor idézett számában Kurdi Imre újrafordítja az Im-ígyen szóla Zarathustrát, melyet fiatalon, úgy hatvan-hatvankét évvel ezelőtt hónapokig bújtam-élveztem Wildner Ödön, történetesen a keresztapám, ismert tolmácsolásában.) De visszatérve, Szitás Erzsébet elmélkedése kapcsán azt szeretném kiemelni, felerősítve hangsúlyozni, hogy egy-egy verset nem lehet pusztán „szöveg”-nek tekinteni. Elméleti szenvtelenséggel szálazni. Hogy az idő és a helyzet mélyen determinál – hiába a tudomány hűvös gesztusa, olykori nemtörődömsége vagy a verskeletkezés körülményeinek tudatos kiiktatása. Kitetszik a következőkből, hogy ez a tény mennyire alapigazság. Nemes Nagy Ágnes kézzel írt és többnyire dátumozott versfüzete itt van a kezemben. Az Alázat című verse, melyről Szitás Erzsébet írt, 1944. június 17-én kelt, az idézett másik vers, a Mesterségemhez pedig 1950. szeptember 13-i. Mindkét vers dátuma kiemelkedően fontos. Az Alázat kevesebb, mint két hónappal összeházasodásunk után, muraközi katonáskodásom idején keletkezett, a Mesterségemhez pedig az Újhold megszüntetése után, Nemes Nagy Ágnes kénytelen költői hallgatása alatt.

Szitás Erzsébet idézi a Mesterségemhez című vers megállapítását, azt a bizonyos „Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben” írt kezdést, s megállapítja, hogy „láttatva és láthatatlanul, a sejtelem és rejtelem közötti részben lesz a megfigyelő lakhelye”, s hozzáteszi: „a szemlélő költő tanúságtétele ez, aki rejtőzködő pozíciójából számot ad a külső világ felvillanó és a belső élet rejtett dimenzióiról”. Csakhogy kérdés, nem akármilyen kérdés, hogy a vers csak olyan egyszerű külső és belső dimenziót hordoz-e, olyképpen, ahogy a mai irodalmár és tudós elképzeli: természetesen „fényben s vaksötétben”? Ha így gondolja a tudós, akkor nagyon szomorú, ha csak ezt gondolja. Észlel ugyanis egy filozofikus jellegű, nyelvelméleti megfigyelést, de észre sem veszi egy elhallgattatott, írni, cselekedni, minden erőfeszítésével élni akaró költő drámáját. Ez nem filozofikusan formált szöveg, az isten szerelmére!

A Jelenkor tanulmányírója úgy képzeli: „A nyelvben lakozás lényegét jelenti a reflexió lehetősége, melynek segítségével a rejtőzködő tanú meglelheti azokat a kerülőutakat, melyeken keresztüljutva hírt adhat tapasztalatairól.” Igen, hírt adhat, de nem csak az elemző tudományoskodás, hanem a létet, erkölcsöt kívánó hit kétségbeesett igénye alapján. Lehet, hogy a maga filozófus-szemében, élet és írás egymás-mellettiségében Heidegger felfed egy fontos distinkciót, de a vers, a Mesterségemhez szempontjából bizony úgy steril ez a distinkció, ahogy van. Itt másról van szó, sokkal többről. Életvágyról, elnyomottságról, elhallgatás elleni tiltakozásról. A Rákosi-kor rémülettel teli idejéről. (Dehogy is jelenhetett meg annak idején a vers.) Amikor Nemes Nagy Ágnesnek és barátainak hallgatniuk kellett, és nemcsak az úgynevezett Újhold-körnek íróit idézem itt, hanem Kassák Lajostól, Tamási Árontól, ha tetszik, Szabó Lőrinctől Németh Lászlóig, Ottlikig, Weöresig, Szentkuthyig, Jékelyig, Kálnokyig, hogy Rónay Györgyöt, valamint más felsorolható kiváló írót tovább ne is említsek. (Szemben velük Illyés, Veres Péter, Szabó Pál és társasága volt a kivétel.) Mondom, nagyon is valóságos volt ez a „rémület között”, és az is, amit még a vers egy másik mozdulatában hozzátesz: „Vagy erkölcstelen rémületben”, mert olyan is akadt, olyan író, aki pártos lelkendezést mímelve tele volt félelemmel. Azt gondolom, hogy a mai fiataloknak nemcsak az erkölcsös rémületet, hanem a tudathasadásos rémült lelkesedést is érdemes ismertnek tekinteni. Amellett feltétlen tudni kell azt is, amiről Szitás Erzsébetnek elképzelése sincs –, hogy az általa is idézett Babits Mihály-strófa „a folyamszerű kábulatról” az Egyfajta kultúra című versben semmi párhuzamosságot, kapcsolatot nem teremt Babits és Nemes Nagy Ágnes között. Más viszonylat Babits és közte persze bőven van. De a szók „delíriumáról zsongó, nyűgöző nyüzsögéséről” nála szó nincs. A Nemes Nagy Ágnesre vonatkoztatott Babits-idézés Szitás Erzsébet részéről teljes tévedés. „Részegítő szóáradat” a Mesterségemhez című versben? Ugyan! Az erkölcsről van szó, mely az egyidővel szemben a fényt elválasztja az éjszakától.

S éppúgy más jellegű, más értelmezhetőségű Szitás Erzsébetnek az Alázat című verselemzése is. A világosság kedvéért idézem is a tizenhat soros verset.

Tudom, hogy Nemes Nagy Ágnes, aki került minden exhibíciót, és szinte ragályos betegségnek tekintette az intim személyest, megharagudott volna, ha elmondani igyekeznék, miről szól, milyen élethelyzet nyomán alakult ki a vers. De 1944-ben voltunk, a szerelem kezdetén, a vers alanyiságát nem nagy gondolkozással amúgy is tudni lehet. Nem kell nagy érzékenység ahhoz, hogy bárki rájöjjön, mit jelent: „…hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja”, mert ugye e pillanatnyi önkívület után: „A koponyám kerek fanyar gyümölcs, / magányom mégis csonthéjába zárja”. Az idő folyamatos, sűrű jelenlétének elviselése, a magány csontkemény falának ellenállása – mondja a tanulmányíró – „a gondolkodás mindenkoriságának szükségét hívja segítségül”, a nyelvhasználatot, „az alkotói-gondolkodói figyelem szerteágazó lehetőségeit”, teszi hozzá heideggeri értelemben. Hát persze, hogy életre hívja – egyszerűsítettem a szerző két némileg túlbonyolított mondatát – hiszen a költő nem lelki béna, hanem feltehetően szenzibilis valaki, és még a lelki bénákra is jellemző, hogy a szerelmi önkívület után rájuk tör valami szomorú tehetetlenség, vagyis nem nyelvelméleti elképzelés, nem valami katartikus erejű, birtokolhatatlan végtelenség integrálása mondatja a költő által azt a bizonyos „a lelkem szikla, testem végtelen”-t, mely „chiasmatikus sodrában olyan erővonalak együttesét reprezentálja”, hogy miként Nemes Nagy Ágnes verse mondja: „Ketten vagyunk, mikor magam vagyok”, hanem a csaknem triviális, a legtermészetesebb emocionális állapot. Hogy Heidegger meglátja a dolog distinktív kettősségét, a mámort és utána az újra eszmélő, gondolkodó intellektus működését, korántsem tartom azt egy költő számára oly jelentékeny mozdulatnak, különösen érdemes filozófiai felfedezésnek. Bár a filozófus érzékenysége más. Ő természetesen észlelheti azt, ami egy költő számára magától értetődő. Evidencia.

Más dolog, nem is kétség, hogy a filozofikus idézetek Derridától Paul Ricoeurig és persze Nietzschéig többnyire telibe találóak, és ha eltekintünk a mindig túlbonyolított nyelvhasználattól, Szitás Erzsébet is magas és gondolatgazdag szinten beszél. Legföljebb egy-egy megállapítása mellétalál, vagy a vers „létrehozottságának” – hogy én is tudóskodva beszéljek – kikerüli a lényegét. Szitás Erzsébet ugyanis az Alázattal kapcsolatban felveti a kérdést (754. oldal, első bekezdés, első sor), hogy „a szavakkal űzött szövevényes játékot hermetikus jelhasználatnak, folyamatos szemlélődésnek, illetőleg a kettő képlékeny egymásbajátszásának tekinthetjük-e?” A szavak szövevényes játékának – tessék csak a fogalmak csúsztatását észlelni: játéknak, ebben a versben? Azért mert ott áll: „Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek”. Képtelen gondolat, ez emlék, asszociáció csupán. (Lásd az Őseimhez című verset.) A folyamatos szemlélődés – Szitás Erzsébet kifejtése – viszont tény. Erről szól a vers. Csak ne fűzne hozzá a verselemző további megjegyzéseket. „A tárgyak erőtere vigasztaló” – írja egy helyen Nemes Nagy Ágnes, s ez idézet után Szitás Erzsébet így folytatja gondolatmenetét: „E kijelentésben rejlik az objektív líra (kiemelés tőlem – L. B.) reprezentációs erővonala (és határdialektikája), amely Nemes Nagy Ágnes gondolati költészetének tér-képzési pozícióját jelenti”, s világosabbá téve gondolatmenetét így közvetíti Nemes Nagy Ágnes gondolatát: jelenti „a már alig megragadható, de végiggondolható, és még szavakká formálható, de sűrű szövetté redőződő képek találkozásainak kölcsönviszonyát”.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Objektív líra az Alázatban, 1944-ben! A mindig is tartózkodó, minden exhibíciótól idegen Nemes Nagy Ágnesnak a legalanyibb, legszubjektívebb verséről van itt szó. Újra mondom: alanyi versről, magas intellektuális tudatosság fokán. Az objektív líra később, lényegesen később formálja költészetét, akkor rejti bele érzelmeit tárgyi jelenségek jelképeibe vagy akár történetek sorába; lásd a Patak, A gejzír, a Balaton, a Paradicsomkert, Trisztán és Izolda, A lovak és az angyalok című verseket stb. és persze az Ekhnáton-ciklust. (Kitűnő költő-tanulmányírók és esszéisták fogalmazták meg Nemes Nagy Ágnes jellegzetes objektív lírájának körvonalait és lényegét, többek között Rónay György, több verselemzésében is Lator László, Poszler György, Berta Erzsébet s vagy két tanulmányban magam is megpróbáltam jegyeit ismertetni.)

Az Alázat azonban más, nem kapcsolható az objektív lírához. S talán meg sem írta volna Szitás Erzsébet mélyre igyekvő, filozofikus elemzését, ha nem értené a vers lényegét teljességgel félre. Ha felismerné, hogy az Alázat a költő minden tartózkodása ellenére nem csupán nyelvelméleti példavers, ahogy a Mesterségemhez is sokkal több annál, nem pedig afféle heideggeri hideg megfigyelés. Ha érzékelné, belátná, hogy képtelenség azt feltételezni, hogy Nemes Nagy Ágnes költészete, mint az Alázat is, „a kék kivételes színérzékenységével állandósul”. Színérzékenység? Ugyan! A versben derengő hajnal van, „virradó”, s azért lepi kék a házat, és a szem alatti kéknek is más oka van. Tény viszont – Szitás Erzsébet bőven megérdemli, hogy méltányos legyek – Nemes Nagy Ágnes egyik esszéjében valóban szó van a kékség szuggesztiójáról, átcsapó evidenciájáról. S így általánosságban igaza van.

És még egy megjegyzés az Alázat című versről. Nemes Nagy Ágnes első, a Kettős világban című kötetében még benne hagyta ezt a nagyon személyesnek felfogható, mint hangsúlyoztam, alanyi verset. Ez 1946-ban volt. De soha, bármely összesített kötetében nem publikálta többé. Úgy tekintette, mintha a vers nem is lett volna. Halála után az Összegyűjtött versei kötetben én tettem vissza a helyére, a Kettős világban kötetből, mert úgy éreztem, a vers nem hagyható ki művéből.

Szitás Erzsébet elemzésére visszatérve, nem mondom, hogy nem mélyenjáró vagy nem dicsérendő vállalkozás az övé. Valószínűleg jobban kellett volna örülnöm az írásnak, hiszen korosztályom már a múlt – és a mai irodalmi jelen csaknem múlt nélküli. (Tessék megnézni a mai irodalmi folyóiratok publikációit!) Örülnöm kellett volna, mert nem egy pontos megfigyelése van, és alapigazságot fejt ki például, amikor azt mondja: „Nemes Nagy Ágnes lírai nyelvének szálai közé szüntelen lét- és ismeretelméleti kérdések szövődnek”. Csak ne folytatná tanulmányának utolsó előtti bekezdését ilyenképpen: „…a pillanat és a végtelen között feszülő jelen rétegzettsége szervezi egységgé a filozófiai hangoltságot…” Erre a filozófiai hangoltságra csak azt tudom mondani, hogy a vers, az igazi vers is ér valamit, ér valami többletet, érzékletesebbet, evidensebbet, sőt esztétikailag élvezetesebbet, mint a költészethez hozzáfűzött elmélet. Hogy mondja Goethe a Faustban?

És egy másik Goethe-idézet is elém tolakszik, bocsásson meg nekem Szitás Erzsébet, mert igaz, hogy sok mindenben nem értünk egymással egyet vagy a tényeket másként értelmezzük, de legfőképpen nem vele van bajom, hanem azokkal a fiatalokat befolyásoló professzorokkal és tudósfélékkel, akik olyan művi, magyarul idegen nyelvezettel hozzák létre a tudományt, hogy elképedve menekül az írói elemzésektől, a kritikától a műveket szerető olvasó. Nekik, a professzorok egy fajtájának mondom, talán érdemes volna Goethe szavait olykor fontolóra venni, Goethéét, aki azért gondolkodónak sem utolsó: „Szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája”.

Ki találkozik önmagával?

Alig szoktunk figyelni arra, hogy a lírának van egy olyan alaptulajdonsága, amely minden más irodalmi műfajtól eltér. Valami, ami többletet ad. Emlékezetbe vésődve szóképeinket, szóösszetételeinket, mondatfűzésünket, nyelvünket alakítja. A lírai vers nyelvteremtő. A nagy költészet gondolkozásunk, érzelmeink nemzedékről-nemzedékre szóló létrehozója. Nem is kell erre példaként idézni, akár Zrínyi „fegyvert s vitézt éneklek”-jétől kezdve, Csokonai „A hatalmas szerelemnek / megemésztő tüze bánt”-ján át, vagy Vörösmarty „A föld megőszült”-jén át Adynak egykor idegennek tetsző, de berögződött képzetei soráig, a Disznófejű nagyúrtól, A föl-földobott kőtől, A magyar Ugaron és az Illés szekerén át, az egykor annyira gúnyolt A fekete zongoráig; vagy a József Attila-i Kész a leltártól az „én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní-tani!” idézetig. Nem beszélve Radnóti Miklós „erőltetett menet-éig”. Ha akarjuk, ha sem, a líra tudatalakító, a nyelvi alapformák teremtője.

Léte fontosabb számunkra, mint képzelni szoktuk. Hiánya, mellékes léte olykor nyugtalanítóbb. Csonkasága felborzolja kedélyünket. Bármilyen furcsa is, van egy olyan képzetünk, hogy a magyar líra, a nagy költészet, minden tényszerű rész – folyamatossága, számunkra csaknem oszthatatlan, nagyjaink kihagyhatatlanok. Ha valaki például történetesen antológiát készít a második világháború utáni magyar költészetből, akkor természetes, hogy ott kell lennie a gyűjteményben Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor és tovább sorban némileg náluk fiatalabb költők neveinek. Nem természetes azonban, ha mellettük nem jelennek meg Kassák Lajos, Füst Milán és Szabó Lőrinc versei. Ha ők egy reprezentatív antológiából – melynek meglétét máskülönben csak dicsérni lehet – kimaradnak. Pedig a legközelebbi napjainkban így történt.

Anélkül, hogy ezt a kérdést tovább bogoznám, általános, de hasonló jelenséget szeretnék felvetni. Elismerem persze, hogy az ízlés területén, ahogy mondják, „a vélemény szabad”, mégis így mondanám, a költészetben – mint az imént jeleztem – vannak nemzeti evidenciák. Az irodalomban a politikától, az indulatoktól nem függő, tárgyilagosságot igénylő tények. Olyanok, amelyek egy közvélemény következtében a szeretem-nem-szeretem kérdéstől függetlenek. Vagy éppen szellemi színvonaluk megóvása kedvéért igénylik a függetlenséget.

Hadd mondjak erre egy esetleges negatív példát. A közkedvelt Lyukasóra legfrissebb, júliusi számában „Mérték és egyensúly” címen Pósa Zoltán igazítani igyekszik irodalmunk egyensúlyát. Harminchét olyan írót sorol fel (megszámoltam) Pilinszkytől kezdve a kiváló Szepesi Attilától Tóth Bálinton, Utassy Józsefen, Lázár Ervinen és Jókai Annán át és tovább, az érdemes, fiatal Végh Attiláig, akik – idézem – „létrehoztak olyan értékeket, amelyekben a valódi gyöngyfényre rezzenékeny értékhalász majd egykor rekonstruálhatja a csupán ideig-óráig elsikkasztott magyar irodalmat”. Nem mondom, ha némileg kacifántos is ez a fogalmazás, igen nemes tett, hogy Pósa Zoltán erre vállalkozik. Méghozzá kizárólagosan, egyértelműen. Csakhogy a Lyukasóra kedvelőinek ebben a valódi gyöngyhalászatában (ugye milyen szépséges kifejezés) feltűnhet a névsor esetleges hiánya. Feltűnhet, hogy a hetvenes évektől számítva (Pósa cikkében így számol) a prózaírókról nem beszélve olyan költők maradtak ki, mint Baka István, Bertók László, Csorba Győző, Gergely Ágnes, Határ Győző, Lakatos István, Lászlóffy Aladár, Lator László, Orbán Ottó, Petri György, Takáts Gyula, Takács Zsuzsa, Tandori Dezső, Tornai József, Weöres Sándor. Nem pontosítva, csak felületesen említve kimaradnak olyan prózaírók, mint Esterházy, Mándy, Mészöly, Nádas, Ottlik, Szabó Magda, a fiatal vagy fiatalabb költők közül hiányozhat például Kovács András Ferenc, Lackfi János, a már-már weöresi villódzású Fenyves Marcell, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Szakács Eszter stb. stb. Térey János, Vörös István, bizony számosan. Hadd ne soroljam tovább.

De ez a felsorolás, éppúgy, mint Pósa Zoltáné, meglehet esetleges. Az idő a költészetben sebesen rostál. A sokból kevés lesz. A tizenkilencedik század közepén John Stuart Mill (ha szabad mondanom: empirikus filozófus és nagyszabású utilitárius reformer) kora poeta dömpingjéről beszél, és azt mondja: „Sokan összetévesztik a költői hírnév vágyát a költői tehetséggel”. Egy századdal később, megintcsak a költői dömpingről beszélve, Illyés Gyula 1946-ban azt mondta: „Költőkkel Dunát lehet rekeszteni”. Meglehet ez is alapvetően így igaz. De ha a példát tekintve a tizenkilencedik század jólismert költőit számba vesszük, hol rejteznek a tömeges, a Dunát rekesztő költők? Nem úgy igaz-e inkább, hogy az irodalom némi rátartással válogatva olyasfajtán munkál, mint a hegyélen a magfa – hogy ezúttal költői idézettel szóljak –. Vagyis sok százezer termése van, de csak igen hézagosan nőnek mellette vagy a szelek szárnyán messze szállva, az új sarjak. Hogy aztán korunk után az írók sokaságából ki marad meg, jó volna tudni. De igazából nem tudható.

Mit tehetünk tehát? Tisztes, széles tájékoztatást a jelent illetően. Van ilyen például napjainkban is. A Kortárs júniusi számában Prágai Tamás részletesen ismerteti, sőt elemzi a kilencvenes évek fiatal (30 év alatti) líráját. Kiemeli az alaptendenciát, azt, hogy megszűnni látszik irodalmunkban a némileg évszázados kényszer alatt kialakult „vátesz-költészet”, s így lényegesen közelebb kerültünk az európailag ismert líratendenciához – a létezés kérdéseit bogozó vershez, a létköltészethez –, legyen az hagyományosabb vagy akár posztmodern szétbontó. „Legfiatalabb költészetünkben a vers önmagára figyel” írta például igen pontos karakterizálással Zalán Tibor. Prágai Tamás így összegez: „a kilencvenes évek költői magatartása egyértelműen és nyilvánvalóan szakított a társadalmi szerepvállalás hagyományával”. Igen, de kérdezem én, mert a probléma mégsem olyan egyszerű, hogyan állunk a költészet szempontjából mégiscsak alapvető etikával? Úgy tudom, a megújult irodalomelmélet, a mai irodalomtudomány kérdésessé teszi az etikát is hordozó személyiség szerepét, számára a nyelvi textura, a szöveg egyedül fontos. A szöveg, ami – helyesen állapítja meg Prágai Tamás, – tudományoskodás ide vagy oda – az olvasó vagy az olvasó olvasata nélkül önmagában halott, léttelen, csukott könyv. S helyesen idézi Prágai Tamás a divatos tudósokkal szemben „nem az elmélet – vagy az irodalmár – írja az irodalmat, hanem az író”, s azt is hozzáteszi: „az irodalom identitása bonyolultabb és összetettebb – másmilyen – jelenség, mint a tudomány elemzésre törekvő diskurzusa”.

Prágai Tamás tehát óvatosan, de igen helyesen megkísérel különböző költői magatartásokat ismertetni a kilencvenes évek fiatal költői csoportjai között. Így a jelzett társadalmi nem-vállaláson túl megkülönbözteti a szövegköltészetet, a látvány verset, a széttartó vers-formát, valamint a nietzscheizmust(?), másfelől a legújabb Újhold-költészetet. Vagyis az általa elkeresztelt személytelen személyességet, melyet én személyességgel áthatott tárgyiasságnak szoktam nevezni, T. S. Eliot szerint objektív korrelatívnak, lírai tárgyi megfelelőnek. (Lásd Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Mesterházi Mónika stb. költészetét.) Velük szemben Lackfi János már-már nagyszabású, mindenképpen jelentékeny költői irányulását Prágai parabolisztikusnak képzeli, valami olyannak, ami a hétköznapok történésein túl másra utal, de vajon mennyire utal másra, mennyire tekinti idegennek a Paul Ricoeur-i parabolisztikát, mely határtapasztalatokról, határfunkciókról beszél a történetet hordozó objektív líra funkcióitól? És a puszta nyelvi alakzat bármennyire különbözik is például a szintén nagyformátumú Kovács András Ferenc költészetétől, amely látszatra virtuóz álorca, más, egymástól különböző költő-stílusok pasztis-sorozatával, nem éppúgy benne rejlik munkásságában az a tárgyias személyesség, amelyről személytelen személyességként írt Prágai az Újhold-költőkkel kapcsolatban?

De elég. Végül is az én koromban nemigen képes az ember arra a szükséges teljesebb megismerésre és a megismerés nyomán a részletes distinkciókra, amelyre a fiatal költőknek és tudós kritikusaiknak szükségük lehet.

Nem másról, csupán arról szerettem volna vallani, hogy a magyar költészet jelene, ha a tudós felismeri is benne az elvont, a tudományos jellegzetességeket, mégis a könyvtárként értelmezett szöveg, ahogy Jan Assmant idézve Prágai Tamás mondja, a vers, a tényleges és eleven vers, nem áll kívül a kultúrán, hanem leglényegesebb identitáshordozó eszköze. S azt is megvilágítja: „az etnikai identitás kialakítása és tartósítása a szervezett kulturális emlékezetre tartozik”. Lehetőséget teremt az írás és irodalom, ha tetszik szövegként, ám egyszersmint társadalmi jelenségként való értékelésére. Paraszti egyszerűséggel én úgy mondom: a szöveg, ha él, ha van olvasója, akkor benne van az író egyedi lélegzete, bizony ahogy mondják, leglelke, karaktere. A szokott német és francia újkeletű irodalomtudományra nézve, az absztrakt szöveg-koncepciót némileg igazítva, hadd idézzem egy talán nem kevéssé jelentékeny német költő szavát, Gottfried Bennét. Benn így ír: „Minden vers hátterében mindig újra és újra elhanyagolatlanul ott áll a szerző, az ő lénye, léte, belső állapota, s végtére a tárgyak is csak azért jelennek meg a versben, mert megelőzőleg az ő tárgyai voltak… Alapjában véve tehát azt tartom, hogy a lírának nincs is más tárgya mint maga a lírikus…” S gondolatmenetét ilyen költőileg merész következtetéssel egészíti ki: „Az egész emberiség abból él, hogy itt-ott valaki találkozik önmagával, de ki találkozik önmagával? Csak kevesen találkoznak, és akkor is önmagukban.”

Végezetül csak annyit: a huszadik század nagy magyar lírikusai között számosan jelen vannak, kiknek nem vitás önmagukban való találkozásuk. Tartós jó érzés, hogy vannak. S örülnénk, ha a kilencvenes évek fiatal költői közül – Prágai Tamás elemzése nyomán vagy mellette – létrejönne a nyelvünket emelő, értékteremtő önmagukban való találkozásuk. Hiszem, remélem, hogy lesz közöttük sikeres, maradandó.

István és Szilveszter

A nemrég elhunyt nagyszerű esszéista, Cs. Szabó László Római muzsika című könyvében közzétesz, többek között, egy nagyszerű tanulmányt II. Szilveszter pápáról, aki István királynak a koronát küldte.

Cs. Szabó, aki azt hirdette, hogy „a műveltségből az sem árt, ha sok”, hiteles író. Mi derül ki lebilincselően megírt, de tényeken, történelmi kutatáson alapuló Szilveszter-tanulmányából? Az, hogy a pápa, világi nevén Gerbert püspök, majd ravennai érsek, a német-római császár embere volt, a császári család, majd III. Ottó kreatúrája.

Szent István királyunkra nézve mit jelent ez? S mit arra az elterjedt történelmi felfogásra, amely előszeretettel emeli ki, hogy István a császárral szemben a pápához fordult koronáért, hogy a hatalmas szomszéd ellenében, ellenlábasával, a pápával szövetkezett? Azt jelenti Cs. Szabó szerint, hogy történelemszemléletünket a száz évvel István után keletkezett és az invesztitúra-harctól befolyásolt Hartvik Nagy legendája alakította ki – egyes tudósok kétségei ellenére is. Holott az egyetlen korabeli tanú, Thirtmar merseburgi püspök (kissé ugyan homályos) szövegét így lehet magyarra fordítani: „István a császár kegyelméből és biztatására a pápától szerzett áldást és koronát”.

Ez a kérdéses, vagy talán ma már kevéssé kérdéses tény az István halála után történtekre, azok megítélésére nézve csöppet sem közömbös. Nem közömbös az országalapító nagy király bölcsességére nézve sem. István egyértelműen a Nyugathoz kívánta az országot csatolni, az akkori legfejlettebb világhoz, Közép-Európa saját jellegzetes arculatát segítve kirajzolni. Tűzzel és vassal egyesek szerint. De nem vágyálmokat űzve, hanem a nyugati hatalmi-kulturális rendszer teljes tudomásulvételével. Hol volt még az ő korában a pápaság és a császárság nagy ellentéte, az invesztitúra-harc? Cs. Szabó nem mond többet, mint hogy a királyt a helyes valóság-felismerés vezette azon az úton, amely ezer éven át, és ezer év után is, a magyarság számára az egyetlen járható út.

Metternich herceg, a múlt század elején, a maga habsburgiánus gőgjében azt mondta: „Pozsonynál kezdődik Ázsia”. István azt hagyta ránk örökségül: Nem! Semmiképpen.

Néhány megjegyzés tíz versről

Legelső megjegyzés. Nem biztos, hogy a legszebbek, hanem a legsúlyosabbak, legfontosabbak.

Második megjegyzés: nem az egész századra nézve válogattam. Azt képzelem, hogy az ember legfontosabb versei fiatalkora idején rögzülnek. Akkor vésődnek bele, és megmaradnak emlékezetünkben egy életen át. Így azokat a vers-alapélményeimet válogattam egybe, amelyeket úgy 17. és legfeljebb 30. életévem között olvastam először. Ha az évszámokat nézzük, 1935 és mondjuk 1948–1950 között.

A 10 „legszebb” vers számomra a költők időrendjében tehát:

1. Ady Endre: Az Illés szekerén. Sok minden más később szeretett Ady verset ezért nem választottam. Csak egyet mondok a számtalan közül: A ló kérdez.

2. Babits Mihály: Mint különös hírmondó… Ez a vers is halálról szól, mint az Ősz és tavasz között. De az érettségire tanulva, 1936-ban, a tanulás terhének könnyítésére, Babits a Versenyt az esztendőkkel c. kötetét olvastam. Ez volt szórakozásom, a versolvasás. Továbbá, ma már alappélda arra, hogy az ifjúságban milyen mélyen benne gyökeredzik a halál kérdése. A később keletkezett Ősz és tavasz között-et („Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”) is olvashattam volna.

3. Kosztolányi Dezső: Ének a Semmiről. Ezt a verset még Kosztolányi életében, gimnazista koromban olvastam. Ha jól emlékszem, a villamoson ülve a Pesti Naplóban találtam meg a verset, a Szerelmesek című vers mellett. Meg is tanultam még a villamosutazás közben az Ének a semmiről-t, melyet akkor Kosztolányi – úgy emlékszem –, nem ezzel a címmel jelentetett meg.

4. Kassák Lajos: A ló meghal, a madarak kirepülnek. Megtanulhatatlanul hosszú vers. De a magyar irodalomban (és részben a világirodalomban is) vadonatúj hang. Nem csak trükk. Részletét ma is betéve tudom:

5. Illyés Gyula: Nem menekülhetsz. A Márciusi Front makói gyűlésén hallottam tőle, ha jól emlékszem, 1937 őszén. Tudom, hogy az Egy mondat a zsarnokságról vagy a Nem volt elég talán ismertebb, de nekem akkor, személyesen elmondva, a legszuggesztívebb verse volt.

6. József Attila: A Dunánál. József Attila Nagyon fáj című kötetét a Cserépfalvi Könyvesboltban (a Váci utcában) még a költő életében vettem meg. Tehetném így inkább a Nagyon fáj című verset az első tíz vers közül egynek.

7. Radnóti Miklós: Nem tudhatom… Kifejezetten ezt a patriótának tekinthető verset választottam, s nem a fantasztikusan formaművész (cezurált jambusok) Erőltetett menet-et, amely a teljes tragédiáját eleveníti meg. Nem is értem, hogy a testi szenvedések közben, hogy tudhatott verset írni. De Radnóti tartása döbbenetes volt. 1944. április 20-án voltam nála (itt van kezemben Válogatott verseinek a dedikálása: „Lengyel Balázséknak szeretettel”, vagyis Nemes Nagy Ágnesnek is), s valami menekülésre használható iratot kínáltam neki. Elutasította. Nézd, mondta, nekem az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban. Mi lesz ebből az országból?

8. Weöres Sándor: Öregek. 1935-ben gimnazistaként személyesen találkoztam Weöres Sanyival. Alig látszott idősebbnek nálam. Volt egy ifjú irodalmi társaságunk, a Hajnal. Ott hozta hozzánk Weörest atyailag Fodor József. Weöres nem sokkal ezután, a Hideg van című kötetét Csöngéről küldte meg ikertestvéremnek, Lengyel Piroskának dedikálva. (Megvan a kötet.)

9. Pilinszky János: Francia fogoly. Az Apokrif, szerintem Pilinszky legnagyobb verse, valamivel későbbi (1950 vagy 1951). Miközben az Apokrifot írta, nálunk, Nemes Nagy Ágnesnél, úgy kétnaponként megjelent, alakította, formálta a verset és fel-felolvasta a készülő részeket. De az már az Újhold megszüntetése után volt. Ezért nem az Apokrifot jelölöm.

10. Nemes Nagy Ágnes: Fák. A lombtalan téli fák, a téli létezés, a mégis megmaradás, ha meggondoljuk: az elnyomottság, a tiltakozás jelképei. Ezért nem a talán legszuggesztívebb Patak című versét választottam, bár a választott időhatárokon belül talán azt is lehetett volna.

Végül a tíz vers után egy Mottó című vers arról, hogy a költő léte milyen az időben, a pillanaton túl. Székely Magda írta, négy sor az egész:

Olvasó nemzet? Ugyan!

A Magyar Írók Egyesülete megtisztelt azzal a felkéréssel, hogy a mai (és a tegnapi) magyar irodalmi élet meglehetősen összetett kérdéseire próbáljak válaszolni. Nehéz kérdés, bár olykor kivételesen értékes, olykor különös válaszok születtek és születnek róla. Megpróbálom tehát a magam szerény képessége szerint körvonalazni, hogy egy tűrhető, folyamatos irodalmi életmódot miként tartok tegnap is, ma is lehetségesnek.

Mindenekelőtt beszélnem kell a magyar irodalmi élet és a politika viszonyáról, mely, szemben a nyugat művészi szokásaival, az általános emberi állapotokat, az egyetemes lélektani létkérdéseket kevésbé teszi fel, csak elvétve dominálja, nemcsak a mai, hanem a tegnapi és tegnapelőtti történések miatt. A „ne bántsd a magyart” múltunk és jelenünk alapkérdése lett. Igen, de ez a nemzeti alapkérdés múltunkban is olykor, de a jelenünkben biztosan, a nemzeten belüli, magyart a magyarral szembeállító ügy.

Nem foglalkozom tehát – teljességgel fölöslegesnek tartom – azzal a tanulmányszerű írással, amely heves indulattal, de a múltakat korántsem ismerve foglalkozik a kérdéssel. (Fábián László: Értékrend és demokrácia) Megpróbálok – bármennyire is kevésbé tetsző egyeseknek – a dolog közepébe vágni. Tudva, jól tudva, hogy nem az ilyen-olyan világnézet, hanem a világnézet mellett a művészi minőség a döntő. Lásd, még Lukács Györgytől is a Balzac, Stendhal, Zola című könyvét, Balzac szemléletéről. Végül is írók vagyunk, remélem, nem gyakorló, a hatalomért ellenfelekkel vagdalkozó vagy kompromisszumokat kötő politikusok.

A század (a XX.) első fele látszólag eleve más, mint a második. A politikus emberek egy része ma azt hangoztatja: a baloldaliság nemzeti szempontból gyanús. Pontosan idézve: „Kétségbe vonható a baloldali ellenzék haza iránti elkötelezettsége.” Furcsa megjegyzés ez, mert a századot csaknem végigélve, és szüleim beszéde alapján még a XIX. századról is némileg élményszerűen tudva, éppen az ellenkezőjét gondolom: a jobboldaliság az, ami számomra – hangsúlyozom, nem a jelenben, hanem a múltat tekintve –, a magyarság számára kétségbe vonható, gyanús. Gyanús, mégpedig idegen érdekek miatt, amelyek hosszú időn át, törökök, Habsburgok, fehér terror, a „Munkát kenyeret” megmozdulás csendőri leverése (1931), a Gömbös-féle fasizálódás, német megszállás, a Bárdossy alatti hadüzenet, Szálasi-uralom, a szóhasználat szerint „baloldalnak tekintett”; de épp úgy idegen a szovjet elnyomás, rákosizmus, kádárizmus, ezek tették a magyarságot szegénnyé és elnyomottá. Egykor a baloldaliságáért küzdött nemhogy a magyar szellem java, hanem pontosabban szólva, fényes csillagai: Ady, Móricz, Babits, Bartók, Kodály. Olyan országunkból kiűzött tehetségek, mint Márai, Cs. Szabó, olyan elnyomottak, mint Kodolányi, Hamvas Béla stb., nem beszélve azokról, akiket a szélsőjobboldal, a németbarátok, a magyar csendőrök megöltek: Radnóti, Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György, Gelléri Andor Endre, Pap Károly, és ezt a névsort még bőven folytathatnám.

Ebben, igen, az úgynevezett baloldaliságban, bár elég volna ezt szabadságnak, liberalizmusnak nevezni, egy-egy ritka kivételtől eltekintve irodalmunk egységes. József Attilától, a puszták népe létét feltáró Illyés Gyuláig, vagy az Ábel sorsáért küzdő Tamási Áronig. Kivétel, mondom, alig akad. Egyedül talán Erdélyi József, például a Solymosi Eszter vére című determináló verse miatt, de már Dövényi Nagy Lajost említenem sem érdemes, kiesett az irodalomból.

Meg kell viszont említenem, mégpedig erős nyomatékkal, hogy a baloldaliságon a mai fiatalok és a politikusok mást értenek, mint a felsorolt nagy írók, kiemelkedő szellemek a maguk idejében. Az úgynevezett „balliberalizmus” a fiatal nemzedék számára lehet, hogy túlnyomóan, az idősebbek számára ugyan inkább álságosan, a szovjet elnyomás következményét és a proletárdiktatúra egykori félelmetes voltát jelenti. Mindenképpen valami rossz következtében bármi szocialista elmélet elutasítását. Még ha korunk, igényeink szocialisztikusak is – ha becsületesen gondolkozunk.

Nézzük tehát, hogyan állunk az 1919-es proletárdiktatúrával, majd a rákosizmussal? A szabadság, mégpedig az Eötvös József-i szabadelvűség (liberalizmus) szempontjából mindkettő diktatúra volt. Hitler vagy Sztálin a szabadságot letipró tömeggyilkos. S épp úgy véres az 1919-es proletárdiktatúra, mint a talán még véresebb fehérterror (Siófok, Orgovány).

A jobboldaliság a század első felében egyértelműen a félfeudális társadalmi rendszer fenntartását jelentette, az öröklött jogok és vagyonok csaknem teljes érintetlenségét (gróf Pallavicininek „csak” harmincezer holdja volt, herceg Esterházynak vagy több százezer), szemben velük jelentette a három millió koldus létét (lásd a falukutatók könyveit), az emberi egyenlőség helyett az állampolgároknak hatalmi erőszakkal való megalázását, a Teleki Pál kezdeményezte zsidótörvényeket 1939-től kezdve. Utóbbi ellen például Móricz, Babits (lásd, Tömeg és nemzet), Bartók, Kodály is tiltakozott. A birtokviszonyokat ismerve 1989-ben nem hiába mondta Esterházy Péter: „Földet vissza nem veszünk”.

S hogy milyen volt a proletárdiktatúra, amelyet a szocialista Kassák Lajos véletlenül a párttal egy lakásban hallhatott végig, érzékelteti azt az Egy ember élete; vagy az, amit apám mondott, amikor egy prominens személyiség, talán népbiztos megkérdezte, hogy a dolgok felől mit gondol, ebből mi lesz, Madách-idézettel felelt neki: „Nem látom tisztán, éhség vagy kötél” – meg azt idézte: „Hamis pénzt adtak, itt kell lenniök”.

A rákosizmusra és a kádárizmusra nézve tudni kell, hogy a „hároméves irodalom” idején (Nemes Nagy Ágnes kifejezése), 1945-től 1948-ig az írók egy kisebb része a németektől való megszabadulás örömében, többnyire szociális és ideológiai okokból, majd Auschwitz miatt, másik része karriervágyból, gyanús ügyeskedés kedvéért lett vonalas kommunista. Ők éltek nagyrészt a kirakatban. Ám az írók színvonalas része a fordulat éve után felébredt (még a népből a kommunisták által kiemelt fiatalok csoportja is), Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István például (utóbbi 1957-ig, sőt azután is fordításokból, gyerekversek vagy ifjúsági történeti írásokból élt, vagy ismert, klasszikus művek átalakított rádiós változatából szerzett némi kenyérre valót; lásd Mándy Iván: Előadók és társszerzők, az 50-es években írt, de csak a hetvenes években kiadott könyvét).

Nem részletezem az elnyomottságot, közismert. Weörestől Jékelyn, Rónayn, Kálnokyn, Pilinszkyn, Csorba Győzőn és Rába Györgyön át, Ottliktól, Szentkuthytól Takáts Gyulán át Mészöly Miklósig, hogy csak az idősebb korosztályt, azt is csak vázlatosan említsem.

A támogatott, tűrt, tiltott aczéli elv úgy alakult ki fokról-fokra 1957-től kezdve, hogy sznobizmusból (meg álságos politikai megfontolásból) 1957-ben, az akasztások idején, Németh László, Szabó Lőrinc, Fülep Lajos kapott Kossuth-díjat, meg később Németh sajnos megírta az Utazást is. Java íróink kisebb példányszámban ugyan, de megjelentek. Igaz, korántsem teljességgel, Márai, Cs. Szabó, Határ Győző „disszidálni” volt kénytelen (többek mellett), Kodolányit, Sinkát, Wass Albertet, Hamvas Bélát elhallgattatták. Bibó, Déry, Zelk, Varga Domokos, Fekete Gyula és így tovább börtönbe kerültek, Pomogáts internáló táborba. Az irodalmi lét foghíjait, a még publikálók kénytelen el-elhallgatását, a hiánytémákat később leginkább Domokos Mátyás mondta el 1986-ban az Újhold-Évkönyvben (Leltárhiány).

Mindezek mellett, a kényszerítő lehetőségek között, a hetvenes-nyolcvanas években mégis kialakult egy olyan színvonalas irodalmi élet, amely ha nem is politikai nyíltsággal, de szellemében szemben állt a kádárista politikával, beleértve még a határokon túli magyar írókat is. Például Gion Nándort, Szilágyi Istvánt, Lászlóffy Aladárt, Ferdinándy Györgyöt, Grendel Lajost, Domahidy Andrást és Miklóst, ha közben kénytelen volt is a hatalommal kapcsolatban vagy legalábbis érintettségben lenni. Benne voltak ebben a kiábrándult kommunisták is, de legfőképpen azok az idősek és egyre nagyobb számban jelentkező fiatalabbak, akik hittek abban, hogy nem az ideológia vagy a pillanatnyi érvényesülés számít, hanem az írói minőség, a színvonal, még ha természetesen többirányúan jelentkezik is. Csak jelezni vagyok képes az irányulásokat vagy a jellegzetes egyéniségeket. Szabó Magdától, Vas Istvántól, Pilinszky Jánostól Bertók Lászlón át Csoóri Sándorig, Tornai Józseftől Cseres Tiborig, Nádastól, persze Esterházytól, Konrád Györgytől, Kertész Imrétől, Krasznahorkai Lászlótól, Sándor Ivántól, Jókai Annától, Mohás Líviától Albert Gáborig, Parti Nagy Lajosig, Kukorellyig. És így tovább a középkorúak hosszú, de lényegében differenciált szellemi egységét bőven sorolhatnám. Például az Újhold-Évkönyvekből is.

Igen, de nem sorolhatom fel ma már. Éppen annak a sosem remélt, számomra csodának számító ténytől, hogy megszűnt a szovjet elnyomás. Nem tudom, hány évszázad után, mi magyarok felszabadultunk. Pontosabban: más erőhatások következtében szabadabbá lettünk. Tíz évnyi nagyobb lélegzetvétel után folyamatosabb irodalmi életet élhetünk, élhetnénk, de a napi viszonylatokban mégsem élünk. Széttöredezett lett, sőt egymással ellenséges lett irodalmi világunk. Más politikai tendenciáktól sokféleképpen, de szenvedélyesen befolyásolt. Nem csak múlt nélküli jelenben élő – ahogy azt néhány évvel ezelőtt megírtam –, hanem a múltnélküliség mellett kisebb-nagyobb csoportokban egymással ölremenő, vagy éppen – ez a nagyobb baj – egymást elhallgatással nem létezőnek tekintő.

Ám mégsem annyira negatív irodalmi életünk, jelenünk a művek terén, mint ahogy azt a fentiekben vázoltam. Először is: az irodalmi élet időigényes folyamat, ha olykor áradás jellegű is, időbe telik, míg természetes folyamágya kialakul. Míg szilárdít stabil értékeket, ugyanakkor nagydobra vert műveket eltüntet. De nézzük mégis közelebbről a jelent. Ha koromnál fogva egyáltalán képes vagyok a jelent felfogni. Ezért csak kapásból. Olyat, amit felkapott a hír, és olyat, amit észre sem vett. Hajlamom szerint elsősorban a költők érdekelnek. Olyan kiválók vannak számosan, hogy csak a fiatalokra kerítek sort. Ugyan Jankovich Ferenc egyszer azt mondta, ötven évesig az olvasó szerint minden költő fiatal. Hát most nem ezekről a „fiatalokról” lesz szó.

Örömmel olvasom, pontosságával, részletező megfigyeléseivel nagyszabásúnak tartom Lackfi János verseit, Térey János szenvedélyes lírai áradását, Szabó T. Anna egyszerre intellektuális és érzékletes mélységét, Dobai Lili szűkszavú, döbbenetes hitelességét, Tóth Krisztinát, Karafiáth Orsolyát, vagy a szegény elhalálozott Simon Balázs költészetét. A szinte már felettük járó, úgynevezett karakternélküliségével mindent megcsinálni tudó, imitálókészségével bűvöletben tartó Kovács András Ferencet pedig biztos befutónak tartom.

A prózával – már szemem miatt is – elég bajban vagyok. Jogtalan beszélnem róla – kivált nem a fiatalabbak munkáiról. Gergely Ágnes tavaly megjelent regényét (Őrizetlenek) – több kiváló regénye mellett – remeklésnek tartom. A mostani napokban Györe Balázs Boldogkönyv című regényét intim hangjával, szűkszavú stílusa mégis áradó gazdagságával elbűvölőnek érzem. Ugyanígy vagyok Varga Domokos anyjáról írt, képzelt emlékezésével. Az egy kissé feudális, de érzelemgazdag asszony karakterének, életvitelének megkapó felidézésével (Édesanyám sok szép szava).

(Csak zárójelben: a Magyar Szemle 2001. áprilisi számában találtam Szabó Magdától egy kivételes tanulmányt Mohás Lívia Jusztinianusz és Theodora című regényeiről. Azt fejtegeti a tanulmány, hogy bizonyos Péterek mellett, van folyamatos új regény-képzetünk – esetleg Szentkuthyval ízesített –, de épp úgy időállapotoktól független, csak a sorsok, sorsfolyamok párhuzamával dolgozó. Játszódjék az az egykori Bizáncban, de ugyanakkor a jelenben, vagy a félmúltban. Mindenképpen a régi regénnyel szemben, nem az időben, hanem a sors-változásokban testet öltő. És hogy ez a mai modernitás benne van, szemetszúróan, sokrétűen, egész jelenlegi irodalmunkban. Benne van például – hogy mást ne mondjak – Szabó Magda talán nem eléggé méltatott – hadd mondjam ki – A pillanat című remeklésében is.)

De ha már az imént Varga Domokosnál tartottunk, hadd említsem elemző könyvét, mely a magyar irodalom egészét, speciális múltját gazdagon eleveníti meg, némileg ugyan egészséges konzervativitással (Íróiskola – Tollforgatás mesterfokon). S ha első szinten az elemzés került szóba, hadd beszéljünk arról – méghozzá a legsúlyosabb nyomatékkal –, hogy a líra mellett a magyar esszé a legmagasabb műfajunk. Hogy Péterfytől kezdve, Babitson alapozva, s további remeklések sokaságával a holtak között, a ma élőkkel egyetemben eleven, felettébb gazdag az esszévilágunk. Csak sebtében szedem össze a névsort: Somlyó György, Domokos Mátyás, Poszler György, Lator László, Pomogáts Béla, Kántor Lajos, Bori Imre, Bányai János, Tüskés Tibor, Horgas Béla, Balassa Péter, Földényi F. László, Görömbei András, Márkus Béla, Radnóti Sándor, Aczél Géza, Keresztury Tibor – bocsássanak meg, nem győzöm írni a neveket, de nem ok nélkül teszem. Tehát továbbá: Szilágyi Ákos, Rónay László, Nagy András, Olasz Sándor, Monostori Imre, Szitányi György, Lőrinczy Huba, Vasy Géza, Fráter Zoltán, Csűrös Miklós, Vörös István. És még tizenöt idősebb vagy fiatalabb kritikus-esszéírót sorolhatnék fel. Például a fiatalok közül a békéscsabai Elek Tibor két jellemző könyvét, vagy Nagy Gábornak a sajnos korán meghalt Baka István kimagasló költészetéről írt könyvét („…legyek versedben asszonánc”). S hiába túl népes ez a névsor, akkor még meg sem említettem az irodalomtudomány ismert művelőit, akiknek Bodnár György, Kenyeres Zoltán, Németh G. Béla, Kovács Sándor Iván, Szörényi László, Dávidházi Péter, Tarján Tamás, Kabdebó Lóránt kivételétől eltekintve, egyenesen nyelvtörő, kacifántos, olykor egyértelműen magyartalan a beszédmódjuk, de akiknek minden tudományoskodás mellett vannak hiteles, meggondolkoztató mondanivalóik.

Így tehát, ha jobban számba vesszük, végül semmiképpen sem olyan az irodalmi életünk, mint annak látszólag akadozó folyamatát tekintve, a folyamatot túlbecsülve (és túlpolitizálva) gondoljuk. A legigazibb baj végül nem az egymással hevesen vitatkozó vagy egymást kirekesztő folyóiratokkal van. A könyvkritikát csak ritkásan publikáló, az irodalmat a múlthoz képest mellékesnek tekintő napilapokkal van baj, és a tévével, amely szinte teljességgel népszórakoztatásra rendezkedett be. Legalábbis a főidőben. Mintha mondaná is: Olvasó nemzet? Ugyan!

Faültetés

Móricz Zsigmond átvette, megújította a Kelet Népe folyóiratot (1939. dec. 15.). A Kelet Népét előzőleg Szabó Pál hagyta ott, teljes kátyúban, úgyhogy Darvas József a kénytelen szerkesztésben még az igen mellékes és hozzá nem értő segítségemet is igénybe vette. Igen, de Móricz egyszerre új lapot csinált, reprezentatív lapot, némileg új emberekkel. Az ismert népi írók mellett olyan fiatalokkal is, mint az akkor még az impresszionistákat joggal rajongva szerető Pogány Ö. Gábor, vagy Radocsay Dénes. Meg persze jómagam. Volt közöttünk egy másképpen még fiatalnak látszó, lányosan gyöngéd arc. Döbbenten tudtam meg: Németh László, aki azért csaknem két évtizeddel volt idősebb nálam. Döbbenten azért is, mert ha számomra csodálatos, mindenekelőtt álló, csaknem emberfeletti lény volt Móricz Zsigmond, akit ismertem, sőt ő is ismert engem – Kosztolányit, Babitsot gimnazistaként csak éppen láttam –, Németh László, aki mondom, csaknem közülünk valónak tetszett, szintén hozzájuk hasonló hérosz volt. A Tanú gyűjteménye pár évvel ezelőtt lázba hozott. Nemcsak a Proust-tanulmánnyal, a leninizmus kérdésével, hanem a Bethlen Miklós Önéletírásának értékelésével, hogy más Tanú-írást most ne említsek. S ha már rég tudom, hogy Cs. Szabó László az erdélyiek kiemelésében megtette a magáét, ahogy Gyergyai Albert Proustéval, ma is Némethnek köszönhetem, hogy a század új felfedezései mellett éppúgy kiemelkedő felfedezésnek tarthattam Bethlen Miklós majd Kemény János Önéletírását, mely a magyar „regény” nagy pillanata a tizenhetedik század végén, a tizennyolcadik elején.

De Németh László írásai, a Tanú, A minőség forradalma, a Gyász, majd később az Iszony, a közelében látott Galilei izzó élményt adtak. Felkavaró remeklések, még akkor is, mikor az esszéremeklések közül egyesek számomra hevesen elutasítóak voltak. Mondjuk Németh László deklaratív kiválása a Nyugatból, s ezért az 1932-es meggyőző Babits-írás, majd a Kisebbségben miatt a Pajzzsal és dárdával. Ma sem mondok mást róla, mint amit Babits mondott.

De a nagy művek sora, Németh formátuma valamiképpen minden ellentétek mellett vitán felüli. Gottfried Benn azt mondja: „A költők egyéni, tragikus tapasztalata, hogy még a legnagyobb lírikusok se hagytak hátra hat-nyolc tökéletes versnél többet. A többi érdekes lehet, adalék a szerző életrajzához és fejlődéstörténetéhez.” Igen, de ha egy esszéistának, regény és drámaírónak hat-nyolc maradandó műve van, akkor minden túlhangsúlyozott vagy esetleg lefitymált kicsinyessége érdektelen.

Hogy üldözött volt, és egyben üldöző is, magát túldimenzionáló, olykor gyermekesen hiú. Istenem. A Magyar Írók Szövetsége nevében 1956 végén – már a szovjet megszállás idején, amikor szovjet páncélos állt a szövetség kapuja előtt – Mészöly Miklós megfontolt, részletező tiltakozást írt közösségünk nevében. Németh László javított a szöveg első mondatán. Igen, de Németh háromszor-négyszer is elismételte nekünk a javítását. Mészöly egy szóval sem mondta, hogy ő írta az egészet. Együtt laktunk, egy házban. Elképesztő volt Németh szellemi mozgásának a zsenialitása s egyben értetlensége. Ez nemzedéki ügy. Vagy az is. Mészölyné Polcz Alaine és Nemes Nagy Ágnes egy délelőtt verseket olvastak fel egymásnak. Mit olvasnak? – kérdezte ajtót nyitva rájuk Németh. Rilke verseit. Rilkét? Hogyan? Hiszen ez teljességgel érthetetlen költő. Csak bámultak rá némán. És tovább a nemzedéki vagy szemléleti különbségek, hiszen a negyvenes évek közepe előtt a Magyar Élet folyóirat, ahova Németh László rendszeresen írt, olykor elég szélsőséges volt. Nem szívesen olvastuk, ha olykor egyáltalában elolvastuk.

Ezzel a negatívummal mindjárt két alapvetően fontos dologra szeretnék rátérni. Az egyiket az Újhold Jelenkor-számában, 1984-ben már megírtam, bocsánat, hogy megismétlem. Az első: az igazán nagyok, minden végletes eltérésük, indulatos vitájuk ellenére, közelebb vannak egymáshoz, mint a különböző ilyen-olyan világszemléletű, kevésbé tehetséges társaikhoz. Közelebb – minden ellenkezésük mellett – Babits és Móricz, Németh és mondjuk Szerb Antal vagy Márai. A nemes, teremtő és gyakran szenvedő nagyság ellentéteken túl is egységet teremt. Ki volt Móricznak Németh László mellett a Kelet Népében egyik legtöbbet publikált munkatársa? Kassák Lajos.

A másik képzet: a nagy író más módon éli a halált. Nem hal meg, ha száz éves lett, ha ötszáz, ha kétezer. Igaz, Horatius azt mondja: Ne quaesieris scire ne fas, quem mihi, quem tibi, finem dederint, vagyis hogy ne kérdezzük soha, mikor halunk meg. De azt is mondja: Nec omnis moriar, jobb részem megmarad. Örök, eleven igazság, még ha holt nyelven, latinul írták is, több mint kétezer évvel ezelőtt.

Németh Lászlónak nem kell igazából jelképes fát ültetnünk. Benne él nemcsak az agyunkban, szívünkben is, mégha különböző érzelmekkel telítetten is. Nemcsak élő magyar nyelvünkben, hanem nyelvünkön túl. A változó eleven világban, nem vallási hasonlattal szólva: több szempontból is tüzes nyelvként.

Dokumentumok

Budapest ostroma 1945-ben

Milyen egy ostromlott város? Milyen volt Budapest utcáról utcára haladó ostroma 1944–45-ben? Elég halvány elképzeléseik lehetnek róla azoknak, akik nem élték át azt az időt. Persze a lapok és a televízió mutat azért régi és újabb képeket. (Ma például Bagdadról mutat. Főként fényvillanásokat és továbbítja a dörrenések moraját. A fiatalabb nemzedékekben kelhetnek képzetek.) Meg a Dunába zuhant hidak fényképét, a megdőlt, felénél égbe meredő Ferenc József hidat (ma Szabadság híd), a Lánchíd test nélküli girbegurba drótkarjait mindenki ismeri. Ezek azonban csak látványok egy tragédia végkövetkezményeiről. De arról, hogy budapesti lakosként milyen volt élni a tragédia folyamatában, keveset mondanak. Arról például, hogy milyen volt az ostrom idején áthaladni a német katonák által őrzött, és öt-tíz lépésenként vastag robbanótöltetekkel bepólyált hídtartó láncok alatt. Majd arról, hogyan dobta meg, mint egy földlökés, a hídrobbantás a házakat még a város közepe táján is. Az ingó falak nyikorogtak, igen nyikorogtak, a plafonszélek végigrepedtek, hullott a vakolat, és az ablakok? Dehogyis törtek be. Már akkor jó ideje az utcai ablakok üveg nélkül feketélltek. Január 17-én robbantották fel a Ferenc József hidat, 18-án az Erzsébetet. Az emberek kiszaladtak az utcára. Sírtak, összeölelkeztek: – Jaj, a hidak! A hídjaink!

Hogy az ostromlott város lakóinak életmódját valamelyest is érzékeltessem, kénytelen vagyok személyes emlékeket idézni. Valamelyest vissza is lépek az időben. 1944 karácsonya táján át kellett költöznünk Nemes Nagy Ágnessel a Múzeum körút 10-be, egy nyugatra menekült rokon család lakásába. Természetesen már megváltoztatott névvel, melyhez hamis papírokat, házasságlevelet, a nagyszülőkig kiterjesztett keresztleveleket kellett gyártani. Egy postatiszt igazoló iratát „szerezte meg” számomra egy merész rokonom egy páncélszekrényből: eszerint Budapesten maradhatok és nem kell bevonulnom. Az ő nevét kellett felvennem, hozzá igazítani papírjainkat. Előző lakásunkban a Margit körúton (ma Mártírok útja) – melyet azért vettünk ki, hogy Szerb Antal megint csak más névvel, színkeresztény családfával odaköltözhessen hozzánk a munkaszolgálatból –, még a saját nevünkön éltünk. Legfeljebb némi óvatosságból – hiszen a katonaságot önkényesen elhagytam – Leng Bella néven jelentkeztem be a rendőrőrszobán, a bejelentőlapot a lepecsételés után egy perc alatt nevemre javítva. De a Múzeum körúton már más néven kellett élni, hiszen a plakátok minden katonaköteles férfit, akinek nem volt olyan papírja, mint annak a bizonyos postatisztnek, felkoncolás terhe mellett bevonulásra köteleztek. Ha beteg, ha csonka, akkor is.

A Múzeum körúti lakás a ház legfelső emeletén volt. Fölöttünk csak a tető. Egy szép nap az év vége táján beállított hozzánk, géppisztollyal a vállán egy zászlós barátom – hadapród társaim közül a beavatottak tudták a címemet. A frontról jött, a Csepel-szigetről, HÉV-vel. Civil ruhát kért. Azt mesélte, hogy a szovjet tankok úgy mennek át az általuk telepített nagyfeszültségű drótakadályon, hogy meg se rebbennek. Ő a maga részéről a háborút befejezte. Ott is maradt nálunk éjszakára.

Igen, de az éjszaka – az éjszakák! Becsapódások, dörrenések – úgy tízpercenként, negyedóránként. Katyusákkal lőtték a várost. Meg fel-felberregtek a keringő repülőgépek, nyomukban a légvédelmi kilövések sorozatai, akkor a légvédelmi állásokra a gépek tüzelése. Alvásra nem a legzavartalanabb.

– Te, mi van itt még fölöttünk? – kérdezte barátom egy közeli robbanás után.

– A tetőszerkezet. A cserepek.

Reggel pedig azt mondta: – Visszamegyek a frontra. Ott sokkal nyugodtabb meg biztonságosabb is. – S visszament. (Csak később tudtam meg: ott esett orosz fogságba, és hat év múlva 1951-ben tért vissza a Szovjetunióból. Mondjam azt: balsorsában még szerencsés volt?)

Ahogy a bombázások sűrűsödtek, a ház lakóival együtt éjszakára leköltöztünk mi is a pincébe, a szűk légoltalmi óvóhelyre. Napközben az első emeleten tartózkodtunk, s ha a bombák közel robbantak, s a falak nyikorogtak, egy alkóvszerű részbe menekültünk, ott porzott ránk a mész meg a vakolat. Nappal a pince nem volt biztonságos a nyilas járőrök miatt, akik a fiatalabb férfiakat sáncásásra, tankcsapda állítására kihajtották. Lehetőleg az utcai harcok első vonalába.

Így éltünk. Január elején megszűnt a villany, a gáz, s aztán a víz. A fény hiányát előbb a petróleumlámpa, majd mikor kincset érő, egyetlen cilindere eltört, a cipőpasztadobozokból készített olajmécsesek pótolták, de vízre szükség volt. A Múzeum körút túlsó oldalán, nem messze az ötvenes években Újhold-fészekké vált Darling eszpresszótól – az már másik kor menedéke volt – működött az egyik házban egy kút. Vízért oda kellett menni, ott kellett hosszan sorba állni érte. Két vödörrel az úttesten átvágva, majd futni még vagy két-háromszáz métert. A vízhordás férfimunka volt. Érthetően. De nemcsak azért, mert vödröt cipelni nehéz. A körút úttestét az oroszok aknázták. A tele vödörrel álldogálni kellett a kutas ház kapualjában, lehetőleg az ajtó közelében, de úgy, hogy valamelyest védjen is az a vastag faajtó, s mikor a negyedik vagy ötödik akna felrobbant – négyet vagy ötöt lőttek sorozatban –, akkor a kis ideig tartó csendben átfutni a még lőporfüstös úttesten. Némi rizikója így is volt a dolognak. A sebesült vagy halott vízhordókat úgy húzták be később a kapualjakba.

Ám ebben az „idillben”, amelyben éltünk, beütött a villám. Egy reggel a pincében, mint egy kísértet, repdeső ősz hajjal, megjelent Ágnes édesanyja. Azzal, hogy neki odaát Budán elege volt a családjából, és ideköltözik hozzánk. Hát elég vészes és terhes kísértet volt. Egy ágyunk volt a pincében – többnek nem volt helye – így hát hárman aludtunk benne. Nem a legkényelmesebben. De ez még ment volna. Nagyobb baj volt, hogy nem tudta megtanulni az új nevemet. Éppen Vilmosnak hívtak, ő meg egyre-másra elvétve az igazi nevemen szólított. Ez a tévesztés vérre ment. Bárki feljelenthetett volna. A pincelétet megtöltötte az állandó veszekedés, az asszonyok hisztérizálása-félelme, s közben a nyilas igazoltatók emberelhurcolásának jelenetei. Anyósomat vissza kellett vinnem Budára. Át az őrzött, robbantásra készített Ferenc József hídon.

Igen, de korántsem egyszerű séta ez, mint manapság. A Múzeum körúton, át a Kálvin téren s tovább a Fővám téren (volt Dimitrov tér) a hídig. Szó sem lehetett erről. A házak felett, alacsonyan szovjet repülők köröztek, s aki mozgott, „rásturcoltak”, lelőtték. Átjáróházakon s kis utcákon át értük el a Molnár utcánál a Fővám teret. Ha a gépzúgás felerősödött, be-beugorva kapualjakba. A Fővám tér s a híd azonban nyitott. Lélek sem járt rajta. Némi várakozás és körültekintés után nekivágtunk mégis a hídnak. Át a fedezék nélküli Fővám téren, a hídfőig. Csakhogy a hídra érve, két kerengő szovjet repülőgépet is megpillantottunk. Visszafordultunk a Molnár utcába, s be az első kapujába. A gépből ránk lőtt golyók ott spricceltek előttünk a járdán. Vagy egy óra várakozás után csend lett. Nem volt több berregés. Akkor újra nekivágtunk a hídnak, s végigfutottunk rajta Budának. Csakhogy kissé nehéz volt az öregasszonnyal – akkor húsz évvel volt fiatalabb, mint ma én – loholni a hídon. Budán, végig a Duna-parton jó négy-öt méter magas hálószerű drótkerítés védte a partot. A németek már számítottak Pest elestére. Akadálynak állították a vízen átkelők ellen.

Valahogy átértünk a hídon. S a korai esthomályban pedig már magamban visszalopakodtam. Nem jöttem rá, pedig logikus, hogy a szovjet repülők a hidat nem lövik, hiszen az előkészített töltetek felrobbanhatnak, s ők a hidakat épen akarták. Az üres, lélek nem járta utcákon hazabujkálva, folytatódott a Múzeum körúti ostromélet.

Egy nap, január közepe táján, még a hidak felrobbantása előtt, benyomult első emeleti, átmeneti szobánkba két géppisztolyos német. Valójában nem szoba volt, hanem udvari előtér, a belőle nyíló két szoba az utcára nézett, vakon, üvegtelenül. „Gyorsan, gyorsan az ablakhoz” – parancsolták a németek. De ahogy az ablakokhoz értek, már fordultak is vissza. Az ablakok a körútra nyíltak, s ők a Sándor utcára (már Bródy Sándor utca) kerestek kilövőhelyet. Onnan a rádió s a Múzeum felől nyomult előre az orosz gyalogsági támadás. „Más ablak nincs?” – kérdezték, s mutatták az irányt: „Arra, arra!” Nagydarab, kemény, mindenre elszánt fickók voltak. Velünk civilekkel, magyarokkal parancsolva megvetők. Alig hiszem, hogy életben maradtak. S kétlem, hogy életben maradásukban ők maguk hittek.

Ezekben a végső napokban hogyan éltünk? Ahogy lehetett, de az ember nem tudja megtagadni önmagát. Emlékszem, nappal, amikor fény volt, Flaubert Érzelmek iskoláját olvastam, s még a pincében, a mécses mellett is megpróbálkoztam vele. Hogy mit ettünk? Olykor babot főztünk, borsót vagy lebbencslevest a spóron vagy egy dobkályhán. De az étlapot a háború is bővítette. A Sándor utca elején, szemben a Múzeum-kerttel, egy mély bombatölcsér mellett feküdt egy agyonlőtt ló. Az alkonyati elcsendesedésben trancsírozták fel a környék lakói. Furcsa, édeskés ízű húsleves készült belőle. Meleg lötty az éhes bendőnek. Kenyér már régesrégen nem volt.

Január 18-án megérkeztek az oroszok. Végigrohantak a házon kézben tartott géppisztollyal, feltúrták a szobákat, kidobálták a szekrények, fiókok tartalmát: fegyvert kerestek és „fasisztákat”. Mutogatásukból értettük meg őket.

Most, hogy emlékezésemben ide értem, be kell számolnom életem legnagyobb, legveszedelmesebb hülyeségéről. A ház lakói, jó előre, vadászpuskáikat meg a hozzájuk való patronokat bedobták a világítóudvarba. Én viszont sajnáltam megválni tiszti pisztolyomtól, mellyel legföljebb néhányszor célba lőttem az egész háború alatt. Még az erre-arra heverő vadászpatronokat is sajnáltam, hogy kárba vesznek. A pisztolyt s néhány patront betettem papírok s könyvek alá egy íróasztalféle valamelyik fiókjába. A fegyvert kereső oroszok vagy két fiókot kiborítottak. Azt a bizonyos fiókot nem. Ha kiborítják, ott helyben agyonlőnek.

Akkor már az első emeleten – a ház felső része már romos volt –, abban a bizonyos udvari szobában tartózkodtunk nappal, éjjel pedig a pincében töltöttük az éjszakát. Egy munkáscsalád fogadott be bennünket. Szervezett munkás lehetett a férfi, talán nyomdász. Első mondatából megértettem, hogy kiféle, miféle. Azt mondta: „Az ember ésszel éljen, arra való az esze”. Ez akkoriban jellegzetes gondolkozásmódot tükrözött. Jól sejtettem, később kiderült, szociáldemokrata volt.

A németektől való megszabadulást a házaspárral ünnepi vacsorával ültük meg. Az asszony grízes tésztát főzött, arra hívott meg bennünket – könnyelmű, nagy pazarlással. Alig fejeztük be a vacsorát a szintén üveges, udvarra néző konyhában, melyben négyünkön kívül egy szelíd tyúk is tartózkodott, s tojta a kincset érő tojásokat két nap egymás után, egy nap szünettel – Nemes Nagy Ágnes szerint: anapesztikus ritmusban – berobbant az ajtón egy orosz katona, s nekem integetett, hogy menjek vele. Valamelyik szomszéd lakásba vitt, s egy rekamiéra mutogatott, hogy vegyem fel és hozzam. Jeleztem, hogy fogja meg a rekamié másik végét. Fejét rázta, s mutatta, hogy vegyem egyedül a hátamra. Nagy nehezen megtettem. De közben felsejlett bennem, hogy bár vártam, sőt a magam módján elő is segítettem, nem következmények nélküli a németektől való megszabadulás. Hogy az ország – bármit gondoltunk és tettünk is (hiszen a magyar katona az ostrom alatt tömegesen adta meg magát vagy éppen lőtt a németekre), mondom, az ország a vesztesek oldalára került.

A város képe is ezt mutatta. A koraesti csendben kimerészkedtünk az utcára, a kapu elé. Vöröses fény világított. Lángolt, égett a város, a dunaparti szállodasor, a Vigadó környéke, balra a Kálvin tér, jobbra messzebb a Lipótváros. Hátra, a további pesti részekre nem láttunk. De a világos égbolton füst gomolygott arról is. A kapu előtt, félig a hóba fagyva, holtan feküdt egy fiatal lány. Arca fehérszürke, mint a mocskos hó. Teste: tárgy.

Másnap reggel a katonák kizavartak a pincéből, s a ház férfilakosaival együtt elindítottak „malenki robotra”. Végig a Rákóczi úton, a házomladékokat és a holttesteket kerülgetve. Aki érdeklődve felénk közelített, hogy megtudja, mi ez a vonulás, beállították a menetbe. Hiába integettünk neki, hogy álljon odébb. Majd az így felduzzadt férfitömeget bezsúfolták egy Rákóczi úti helyiségbe. Ott topogtunk egész nap és a következő éjszaka. Olyan szorosan egymáshoz préselve, hogy leülni sem lehetett. Suttogták közöttünk, hogy aki az őröknek odaadja az óráját, azt elengedik. Csaszi! De aki odaadta s megpróbált nekiindulni, puskatussal visszalökték.

Másnap reggel az egész sokadalmat a géppisztolyos őrök elindították gyalog Gödöllőre. (Különben végig az úton a HÉV síneiből úgy tízméterenként a németek kirobbantottak egy-egy arasznyit.) Aki a hóban gyalogolók sorából kilépett vagy kifutott, az őrzőink lelőtték vagy jobb esetben puskatussal visszaverték. Gödöllőn a premontrei gimnázium ablaktalan, dermesztő épületében úgy huszonhatezer „hadifoglyot” – többségük civil volt – zsúfoltak össze az oroszok a már szögesdróttal körülvett táborban. Még a gettóból frissen szabadultak közül is jócskán kerültek oda, nem egy úgynevezett zsidó századot alakítottak belőlük. A kivert ablakú tantermekben itt sem nagyon lehetett éjszakánként elnyúlni, legföljebb topogni lehetett a dermesztő folyosókon. De egy-két nap után adtak legalább valamelyes kenyeret és vízben főtt, kemény, de meleg borsót. Kétszer egy nap. Hajnali négykor vagy ötkor és este sötétedés előtt. Meg ásattak az udvaron egy hatalmas gödröt, lazán keresztbe tett deszkákkal félig letakarva, latrinának. Mindenki ott végezte a szükségét, közösen, még a nők is, mert nők is voltak a táborban.

Új kálváriám kezdődött ezzel: a szovjet fogság. Gondolkozhattam, volt időm, a mínusz tíz fokos fagyban kabát nélkül álldogálva – úgy hajtottak el – s az órákig tartó létszámmegállapításra várva gondolkozhattam a felszabaduláson. Mit vártam, s mi lett. Bár igaz, váratlan magyarországi szabadulásom után – jelentkeztem katonának az új magyar hadseregbe – volt még két és fél év, amikor valamelyest újra reménykedtem.

Csak a fogság után tudtam meg, hogy a magyar asszonyok sokasága nem kisebb testi kínok között élte meg, ha megélte, a béke első napjait.

Erdélyi út (I)

Erdélyi út (II)

Sorsunk drámájából

Úgy is mondhatnám: dokumentumanyag sorsunk drámájából. Története: Név nélküli, feladó nélküli kézirat, rejtetten, titkos célzásokkal elküldött levelek, melyek elmondják a kétfelőli elnyomás idején, milyen veszedelmeken keresztül tudtunk érintkezni egymással, erdélyi és magyarországi magyarok. S ha tudtunk, mennyi összevissza beszéddel, rejtjeles célzással kellett kimondanunk azt, amit mégis el akartunk mondani.

Hogy világos legyek: például az Újhold-Évkönyv számára, melynek szerkesztője voltam, kaptam egy anonim kéziratot, melyről még azt sem lehetett tudni, honnan érkezett. Feladó csupán: A magyar külügyminisztérium. Címe: A másik torony.

Kinyomozni, hogy ki küldte, majd azt, hogy a regényt egyáltalában ki lehet-e adni, az író nevével-e (nem lehetett), erről szólnak a levelek. Írni pedig úgy írtunk a regényről: „Ha túl meleg nektek a szövet, bele ne nyírjatok.”

Még csak annyit: Székely Jánossal személyesen sohasem találkoztam. Levelezésünk a Caligula helytartója című dráma TV-bemutatója után kezdődött.

*

Kapcsolatot kezdeményező levelem Székely Jánoshoz még az első Újhold-Évkönyv megjelenése (1986) előtt. (Másolat, 1985. dec. 30.)