Fél évszázad Újhold

F. Z. – Az első szám megjelenése után az Új Magyarországban, Boldizsár Iván hetilapjában Kelemen János – elismerve a szerzők tehetségét és igényességét – azt kifogásolta, hogy az egyes művekből nem lehet megállapítani, milyen kapcsolatai vannak a fiatal íróknak „a mai magyar élettel”. Hogyan érintette ez a felemás értékelés a szerkesztőt?

L. B. – Ez akkor tűrhető, már-már jóindulatúnak tetsző kritika volt. Mi azt képzeltük, hogy az irodalmi élet olyan természetes szellemi légkört teremt, ahol nyugodtan lehet kritizálni, és a kritika mögött semmiféle sanda gyanúsítgatás nincs. Holott tulajdonképpen ez a sanda gyanú – hogy ugyanis nincs közünk a korabeli magyar élethez – jelen volt, csak mi hittük azt, hogy ez nem gyanúsítás, hanem egyfajta vélemény csupán.

F. Z. – A Köztársaság című hetilap Violista aláírással közölt egy cikket 1946. augusztus 28-án: Újhold, avagy a negyedik nemzedék – Babits Mihály öröksége és a legifjabb költők. A cikkíró szerint az első számból nem derül ki, hogy milyen szempont tömörítette „közös frontban” az Újhold gárdáját. Hiányolja továbbá azt az irányt, amely a társadalmi valóság irodalmi ábrázolását állítja mondanivalója középpontjába. Még Aczél Tamást sem kíméli, de különösen nem Kéry Lászlót, Mándy Ivánt. A költőket, az esszéistákat – bár „jó stílusuk van” – kioktatja, azzal, hogy nincs vadonatúj, egyéni mondanivalójuk.

L. B. – Ez érdekes, nem emlékeztem rá. Nemcsak azért érdekes, mert az Újhold szűkebb munkatársi körében voltak kommunista párttagok is, mint például Aczél Tamás vagy Szabolcsi Miklós és Karinthy Ferenc, hanem azért is, mert az élet kialakított nemzedékünkben egy szemléleti, tapasztalatból sarjadó különbséget is az addigi írónemzedékkel szemben. Mi akkoriban a Nyugat híveinek vallottuk magunkat s ha minősíteni kell, akkor valójában a Nyugat negyedik nemzedékének szerettük volna magunkat mondani. S bár 1945 után már megindult az irodalmi élet – Kardos László és Kéry László szerkesztésében megjelent a Magyarok –, s mindenki benn volt, aki csak élt, tehát megmenekült a halálból, Kassák Lajostól, Füst Milántól Illyés Gyulától, Cs. Szabó Lászlótól, Máraitól, Tersánszkytól kezdve a Nyugat harmadik nemzedékéig bezárólag – Weöres, Jékely, Vas, Kálnoky, Ottlik, Szentkuthy és mások –, de mi szerettünk volna a szerkesztőt, Kéry Lászlót is beleértve új folyóiratot létrehozni a fiatalok számára. Ez volt az Újhold, melynek első számát Pilinszky Jánossal, Mándy Ivánnal, Rába Györggyel együtt szerkesztettük, de ott volt az alapító társaságban Szabó Magda, Vidor Miklós, Végh György, Somlyó György, Szabolcsi Miklós, majd Hubay Miklós és természetesen Nemes Nagy Ágnes is. Egy darabig Örkény István is szerkesztője volt az Újholdnak. És persze ott volt Kotzián Katalin, aki tízdolláros adományával, ami rettenetes nagy pénz volt, lehetővé tette, hogy 500 példányban kinyomtassuk a folyóiratot. Hogy a korabeli magyar élethez ne lett volna közünk? Az újságíráshoz, a publicisztikus problémákhoz valóban kevésbé volt közünk. De az élethez, a lét problémáihoz sajnos túlságosan sok is volt. Az elhurcoltak kivételével nem az idősebb írók, hanem mi csináltuk végig a háborút, mi voltunk katonák, táborokba kényszerítettek, katonaszökevényként bujkálók vagy fogságba kerültek. Jórészt mi vittük vásárra a bőrünket. A nyers háborús tapasztalat volt a mi – dezillúziókkal teljes – újságunk.

F. Z. – Mai szemmel olvasva is kitűnik az Újhold számaiból a háború hatása. Ott van például Pilinszky verse, az Eleven étketek vagyok – kötetben Parafrázis címmel jelent meg –, amely jóval több, mint „háborús vers”, noha érződik benne a háború élménye. Lukács György egyébként az induló Fórumban, 1946 szeptemberében terjedelmes írásban foglalkozott az Újholddal. Pontról pontra támadta a szerkesztői előszóban megfogalmazott nézeteket, elutasította Babits határkővé emelését, és kifejtette, hogy ha a „gyökeresen megváltozott történelmi körülmények között” az Újhold nemzedéke az „individualista elefántcsonttorony-tiltakozást” akarja megújítani mint lírájának központi témáját, úgy ez „az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását jelenti”.

L. B. – Ha jobban meggondolom, Lukács György utolsó mondatai, melyekkel név szerint engem minősített, majdnem följelentés-jellegűek. Ha arra gondolunk, hogyan működött a pártos politikai élet, az ÁVO, akkor följelentéssel ért fel mindaz, amit Lukács György – jóllehet magasabb irodalmi szinten – elmondott. Nem úgy, mint Keszi Imre, aki lapjában, az Emberségben nem nívótlan, de kártékony reakciósoknak tekintett bennünket. Mi persze 1946-ban naivan azt gondoltuk, hogy Lukácsnak meg Keszinek ez a véleménye, nekünk meg más. De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Jól emlékszem rá, hogy nem sokkal a bírálat megjelenése után volt egy írószövetségi ülés, ahol én elég határozottan szembeszálltam Lukáccsal, mire Barabás Tibor, az Írószövetség akkori főtitkára felkiáltott, hogy íme, itt van az ellenforradalom! Én meg az ellenforradalom! Elképedve fogtam a fejem. Lukácsnak a javára írom, hogy úgy kezdett el beszélni, mintha mi sem történt volna, tehát másról beszélt, nem az Újholdról. Ezt én kifejezetten udvarias és pozitív gesztusnak tartottam, de ez a fölhördülés, hogy itt van az ellenforradalom, bizony már vészes dolog volt negyvenhat őszén. A napokban véletlenül megtaláltam azt az írásomat erről, melyet aztán fölöslegesnek éreztem, és nem publikáltam. Major Ottó viszont az Újhold decemberi számában szellemesen szembefordult Lukács „konzervativizmusával”. Érdekes, hogy Kelemen Jánosnak van egy másik cikke is…

F. Z. – Igen, a Szabad Szó december 15-i számában, ahol éppen azért kritizálja Major Ottót, mert elutasítja Lukács esztétikáját, és egy új esztétika szükségességét hirdeti meg. Valamivel később egy másik cikk is felveti a kérdést a Magyarok 1948. júniusi számában, hogy mi lesz az Újhold körül csoportosuló fiatalok egy részével, Pilinszkyvel, Nemes Nagy Ágnessal, Szabó Magdával, Lakatos Istvánnal, hogy ezek a költők miért nem foglalnak egyértelműen állást a népi demokrácia mellett. Ha saját problémáikkal és intellektuális kérdésekkel politika nélkül foglalkoznak, az egész tartalmatlanná válik.

L. B. – Csakhogy a cikk szerzője, Lukácsy Sándor megfeledkezett róla, hogy ezeknek a költőknek a problémái bizony jellegzetes filozófiai problémák voltak. Például a lét és a semmi, az anyag és tudat, ami – ugye – még marxista szempontból is alapkérdés. Döbbenetes, hogy az Újholdnak ezt az úgynevezett „l’art pour l’art költészetét” hogyan sűrítette a történelmi valóság. Például Rába György A tábornok bánata című kivételes versében, vagy az Őszi éjszakánban. A hitelesség kedvéért a vers zárását idézem is:

De a halál gránátos léptei szorosan benne vannak az Újhold-versekben, nemcsak Pilinszkyében, hanem Vidor Miklóséban, Szabó Magdáéban, Végh Györgyében, Rákos Sándoréban, Jánosy Istvánéban is. Nemes Nagy Ágnes a szemléletesség és elvontság kettős vonzásában pedig magát a konkrét létezés-problémát kívánta versben tisztázni:

A lét és a tudat, az erkölcsi tudat oly világos ezekben a versekben, hogy kár is megkérdőjelezésükre vesztegetni a szót. Egy probléma van, amit mai szemmel nézve érdemes talán szóvá tenni. Az, hogy mint ma mondják: számunkra a vélemény szabad volt. Magyarul liberálisok voltunk. A magyar irodalom a fasizmus és a nácizmus után, az ország német megszállása után baloldali volt. Méghozzá egyértelműen. Talán a Solymosi Eszter vére című Erdélyi József-vers és annak szellemisége kivételével. A szellem szabadságának hívei voltunk, olyképpen, hogy a másféle vélemények publikálását is jogosnak tartottuk. Annyira, hogy amikor a második számunkban Major Ottó Lukáccsal hadakozott, ugyanezen szám első cikkében közöltük Somlyó György Kérdés és felelet című esszéjét, melyet végül is Lukács szemlélete ihletett.

F. Z. – Negyvenkilenc április–májusában a Társadalmi Szemlében jelent meg Aczél Tamás cikke, szinte vádiratként, melyben a szerzőnek minden Újholdas költőről van néhány súlyos, elítélő szava.

L. B. – Akkor már mi, újholdasok megszűntünk: az 1948 augusztusi szám volt az utolsó. Ez a cikk a Társadalmi Szemlében kvázi pontot tett a történet végére. Aczél azt akarta bizonyítani, hogy ha volt is köze az Újholdhoz, az már a múlt. A dologban az a mulatságos, hogy Aczél egész idő alatt részt vett az Újholdban, s mi tudtuk róla, hogy a párt embere. Más dolog, hogy 1956-ban elmenekült, és a párizsi Irodalmi Újság szerkesztője lett. De akkoriban még számunkra ez a kommunistaság inkább csak szellemi magatartás volt, nem hatalmi megnyilvánulás. Nem vérre ment, hanem vitatásra, szellemi ütközésekre késztetett. Minden totalizmussal szemben azt vallottuk, amit Babits Mihály írt, hogy a magyar irodalom baloldali irodalom. Csakhogy ezt a hatalmon lévők, a kommunisták nem így gondolták. Éppen Nemes Nagy Ágnesnak volt a háború előtt egy olyan véletlen, titkos, sejtbeli találkozása fiatal kommunistákkal, akik nemcsak Babits Mihályt dorongálták le l’art pour l’art-magatartása miatt, amely mellesleg nem az volt, hanem mély erkölcsi meggyőződés, hanem József Attilát is fasisztának mondták. Bizony, lefasisztázták. Voltak ugyan, akik mellette álltak, de voltak, akik egyértelműen ellenségnek tekintették. Nem véletlen, hogy József Attila azt írta, „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusért”, ami azért nagyon érdekes dolog…

F. Z. – Igen, a Világosítsd föl című versében. Az Újhold közvetlen utóéletéhez tartozik még Keszi Imre 1949. áprilisi írása a Csillagban, Tovább egy lépéssel! – ez volt a címe. A cikk mintha megpróbálna kiskaput hagyni a tévelygő költők számára, persze, csak ha nagyon akarnának olyan verseket írni, mint amilyeneket elvárnak tőlük. Elismeri például Nemes Nagy Ágnes Mihályfalvi kaland című elbeszélő költeményének értékeit, átmenetnek minősítve a tárgytalanság lírájából a valóság lírájába, az állásfoglaló realizmus, sőt a szocialista realizmus felé! Félelmetes dialektikával addig-addig forgatja a szavakat, míg ki nem mutatja, hogy a költeményt már csak egyetlen lépés választja el a szocialista valóság felismerésétől.

L. B. – Mi nemcsak öncélúan beszélgettünk Keszinél, és a kitűnő Hajnal Annánál, aki Keszi felesége volt: Keszi szervezett egy társaságot, amelybe meghívta Aczél Tamást, Kuczka Pétert, Karinthy Ferencet, Tóth Gyulát és másokat, és próbált bennünket, úgymond, idomítani. Ágnes akkor véglegesítette a Mihályfalvi kalandot, amelybe – talán nagy szó, amit mondok, de – Arany János-i epikus vonásokat szeretett volna belevinni. Én meg a kommunista Csillagba írtam – sajnos – két-három, nagyjából, helyes értékelést tartalmazó, de vonalas formanyelvű, műveimtől idegen kritikát. Ám a célzott, kínos együttlét csak rövid ideig tartott, ugyanis a következő történt: megjelent a társaságban, Karinthy Ferencnél Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője: a művészetpolitikában Révai után ő volt a párt második embere. Elkezdett a társaság beszélgetni, mígnem Horváth Márton egyszerre azt mondta: – Ti állandóan arról beszéltek, hogy így a realizmus, meg úgy a realizmus, de nem ez a probléma. Az a probléma, hogy ha a magyar katona megindul Tito ellen, akkor hogy fogjátok a katonát lelkesíteni. – Szó szerint ezt mondta. Mikor elmentünk, Ágnessal arról beszéltünk, hogy ezekkel nem lehet tovább tárgyalni. Megszüntettük a Keszi-féle együttlétet. És ötvenegyben – túl mindenen – Darvas József, az Írószövetség első közgyűlésén már csupán az Újhold hervadt virágának minősítette egykori folyóiratunkat.

F. Z. – Miben látod az Újhold szerepét ma, fél évszázaddal az indulás után?

L. B. – Istenem, mit mondhatok erre? Fiatalok voltunk, húszegynéhány évesek, és irodalmat szerettünk volna csinálni. És ha meggondolom, hogy kik voltak ennek a társaságnak a tagjai, akkor talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy irodalmat is csináltunk. Most ez persze kevésbé látszik, mert mostanában – lehet, hogy tévedek – mintha múlt nélkülivé vált volna az irodalmi élet, mintha az, ami velünk történt, már nem is volna. A Holmi 1996. májusi számában olvastam, hogy „csontkonzervatívok” voltunk – talán az egy Pilinszky kivételével – mind, elsősorban Mándy. Lehet, hogy egyesek szerint csakugyan konzervatívok voltunk, de legalább igényesek. Konzervatívok? Vagy huszonöt évvel ezelőtt Vas István azt írta Nemes Nagy Ágnesnak és nekem, hogy megtagadtuk Babitsot, és az avantgarde Kassákhoz csatlakoztunk. Sic transit gloria mundi. Ha ugyan változott. Biztos, hogy a Nyugat-hagyománytól némileg eltérve ízlésünk valóban formálódott. Sok-sok évvel ezelőtt mi már tudtuk, hogy a húszas-harmincas évek magyar költészete például a világ költészetéhez képest csakugyan túl alanyi és túl konzervatív. A tárgyiasítás, az alakváltoztatás, a személytelenítés Babitstól kezdve Füstön, Weöresen át Pilinszkyn és Nemes Nagy Ágneson keresztül és tovább, a legkülönbözőbb prózaversekig változást hoz a versben, mely Kassáktól is tanult új életérzést. És a prózának is valahogy üdvös alakulást, átformálódást mutat. Nem azonosak az idős, vagy már elhalálozott írók azokkal a fiatalokkal, akik egykor voltunk. Negyven évvel az Újhold megjelenése után 1986-ban a Jelenkor és Szederkényi Ervin támogatásával létrehoztuk Nemes Nagy Ágnessal és Lakatos Istvánnal az Újhold-Évkönyv évente kétszer megjelenő kötetét. Tizenkét terjedelmes kötetre futotta az erőnkből. Ez már más volt: korántsem nemzedéki ügy, hanem irodalmi folyamat. Benne voltak az addig kimaradt idősek, Takáts Gyulától, Mészöly Miklóstól Lator Lászlóig, Domokos Mátyásig, benne volt a nagyszerű Székely Jánostól, Gion Nándortól, Grendel Lajostól kezdve az eddig kihagyott határokon túli magyar irodalom java, s benne voltak az újabb nemzedékek gazdag írásai, Nádastól, Esterházytól, Kertész Imrétől, Jókai Annától olyan költőkig, mint Tandori, Székely Magda, Tóth Judit, Takács Zsuzsa, Orbán Ottó, Baka István, Bertók László, Gergely Ágnes, Várady Szabolcs, Ferencz Győző, Kukorelly és így tovább, olyan esszéisták, mint… de hadd ne soroljam fel. Eleven, élő irodalmi folyamatot hoztunk létre, felhasználva a szabadabb lehetőségeket. Egészen Nemes Nagy Ágnes haláláig tartott: akkor már, a sokirányú irodalmi szabadságban, ránk nem volt szükség. Én már csupán csak azt remélem, hogy a gondolkodó jelen és a történteket elemző jövő valamelyest értékelni fogja azt, amit kínkeservesen bár, és állandó nyomás alatt, de mégiscsak létrehoztunk.