Valamikor Szigligeten

Szigligeti gyönyörű kora nyár. A rózsalugas hosszan húzódó vadpirosa. A park közepi nagy hársfa illatfelhői, a bodzák burjánzó, fehér tányérjai. A fülemülék éjszakai éneke. Mintha ránk ömlene az igéző, örök nyár. S akkor e gyönyörűségtől süketen és vakon, déltől estig, sőt éjszakáig irodalomról vitázunk. Négyen – Nemes Nagy Ágnessal, Ács Margittal, Domokos Mátyással két és fél napon át. S vitánkat követve, gondos latolgatással még Jean-Luc Moreau, a francia tudós is köztünk van. S miért? Hogy a nagy tehetségét sosem alábecsült Németh László írásait miért szeretjük és miért nem.

Igen és nem. Olyan végletességgel, szikrázó szellemességgel és hevességgel, ahogy Nemes Nagy Ágnes és Domokos Mátyás szokott vitázni. A metaforikus, a költői láttatás lenyűgöző, leterítő eszközeivel.

Ez az indulat érthető. Fiatal koruktól két különböző kanyarulattal hozták létre értékrendjüket. Ágnes Babitsból indult, már az egyetemen is A fiatal Babits költői nyelve címmel készült doktori dolgozatra. Domokos Mátyás Makón, a hagymák városában, a Nyugat-folyóiratról tán mit sem tudva fedezte fel Németh Lászlót. Azt, hogy ebben a szellemileg nem mozgó környezetben ilyen csoda is van. Úgy is lehet beszélni és gondolkodni a kultúráról, a magyarságról, ahogy Németh.

A fiatalkori szellemi élmény meghatározó. Mint a szerelem, olyan heves. S talán hosszabban tartó is a szerelemnél. Bár ki tudja? Igaz, a harmincas években a Tanút végigolvasni számomra is mély, szuggesztív élmény volt, ha később Németh egyik-másik műve el is szomorított. Nem olyan „szerelem” volt ez, mint Ágnes vagy az én számomra Babits.

De Ács Margit és Domokos Mátyás mintha mindkettővel egyforma érzelemmel volnának. Pedig szerintünk (vagy szerintem) nem lehet írói érzelmi közösség – sok más mellett – a Kisebbségben és Babits Paizzsal és dárdával című tanulmánya között. Egy tartottabb, filozofikusabb s másfelől szubjektívabb, valamint gyakorlatibb (Kert-Magyarország, Debreceni káté) gondolkodásmód szétválaszt – hogy az elvi különbségek felszikrázásait ne is említsem. Ez volt egykor, évekkel ezelőtt a hosszú és szenvedélyes, ám a barátságot pillanatig sem horzsoló vita tárgya közöttünk. Bár tudnánk újra úgy vitatkozni, együtt négyen, abban az öröknek hitt pillanatban!

Domokos Mátyás új könyvében, a Mondtam a magamét című esszégyűjteményben ez a vitatott kettősség emelkedik ki a szokott és magasrendű pertraktálásban, méghozzá felhevítetten. Az írók világítótorony-igényének babitsi gondolata és a némethi minőség forradalma, feszítő erkölcsi problémaként.

Érdemes végigkövetni, hogy ebben a vékony könyvben a gondolati és az érzelmi menet hogyan és milyen intenzitással vonul végig. Egy szenvedélyes hit hogyan torkollik itt kiábrándulásba. Az a hit, hogy íme, betölti az idő a soha nem képzelt, nem remélt ígéreteket. Hogy egyszerre, mint néhány napig hittük 1956 októberében, most végre megváltódik ez az ország. Történelmi helyzete, erkölcse kitisztul. Ezt a fordulatot a forradalom bukása után a mi életünkben már nem remélhettük, s mégis megkaptuk. Domokos ott volt aztán Lakitelken, úgy hiszem, tele reményekkel.

Majd fokról fokra – mint Babits látomása szerint Jónás próféta Ninive előtt, a pusztában – haragvó lesz; szinte nem is azzal a szellemes, de objektív tárgyilagossággal, amely Domokos könyveit oly kimagaslóan jellemzi.

Nézzük meg közelebbről, mi játszódik le benne Lakitelek előtt és – némi idővel később – Lakitelek után.

Előtte ezt mondja: „Én a negyvenes évek közepétől mondhatom ezt magamról, és ha időnként megfeledkeztem volna róla, mindig figyelmeztettek: nem vagyok idehaza itt, ahol születtem.” S így pontosítja: „…az én sorsom igen korán, 24-25 éves koromban összekötődött munkahelyem, a Szépirodalmi Könyvkiadó révén a magyar irodalom életével… elmondhatom, hogy… fekete bárány voltam a mindenkori felügyelő hatóságok szemében. Különböző kritikák és támadások értek, amiket dicsekvés volna felsorolni, nem is őrzök ilyen listát magamban. Tény az, hogy nincsen olyan magyar író, akivel ne dolgoztam volna együtt ez alatt a negyven esztendő alatt, és jóformán nincsen olyan jelentős magyar író, aki miatt, a vele járó együtt dolgozás miatt, ne ért volna kritika vagy támadás a felügyelő hatóságok részéről. Ez elmélyítette és megerősítette bennem ezt az érzést.” Mélyen igaz és szomorú pontosítás ez, magam is tanúsíthatom, csupán azt tehetném hozzá, hogy úgy két esztendőt a vallomástevő átugrat, mellőz. Nem beszél arról az időről, amikor még nem volt Szépirodalmi Kiadó, s amikor egy akkor még fiatal, de Domokosnál idősebb írónemzedék még másként remélt, és nem hitte (nem a „hároméves irodalom” idején), hogy nincs „idehaza”. Sőt ellenkezőleg, a felügyelő hatóságokról hitte azt, hogy azok csak birtoklók vagy bitorlók. És mi vagyunk és voltunk itthon. Nem ők.

Vagyis amiben Domokos Mátyás nyilván egyetért, nem esetleges történelmi viszonylatok hoznak létre ilyen vagy olyan egzisztencián alapuló helyzetet. A helyzetek változhatnak, változnak, de az önmegvalósító egzisztencia marad. A szellemi struktúra. Ha szabad mondanom: az íróság létezése, erkölcsisége. Az, hogy egy belső parancs révén – ahogy Domokos Mátyás az úgynevezett nem „itthon” alapján állandóan tapasztalta – az ember kénytelen (kénytelen volt) állandóan igent és nemet mondani. Ismétlem, tud – igenis tud, kénytelen – napról napra nemet mondani. Ezt a képességet milyen könnyű volt sokaknak egy korszakon keresztül elfelejteni. Engedjék meg, hogy egy remek költő, Székely Magda nyolc sorával tegyem plasztikusabbá a szükséges magatartást a mindennapok következményében:

Domokos Mátyás mindig is ismerte, tudta, hogy mi a helyzetek végső világossága. Az ő magatartásában számomra nem az az érdekes, hogy a némethi minőség forradalmát és a babitsi világítótorony-igényt egyesíti, hanem az a Lakitelek utáni ráébredés – nyilván volt ennek előzménye –, hogy nem lehet a magas erkölcsiséget a gyakorlati politika, a mozgalmiság keretein belül érvényesíteni. Az a felismerés, hogy az íróság, a magyarság valahogy mélyebb dolog. Végső világossága más.

Domokos könyve ezért haragvó, indulatos könyv. Az írástudók árulásáról beszél, s a lakitelki időkről ilyeneket mond: „…abból, hogy nemet mondtak az elmúlt világra, még nem következik az, hogy polgármestereknek vagy képviselőknek vagy pártelnököknek vagy mit tudom én minek kell lenniük. Az erkölcsi tőke pillanatok alatt elkopik…” És ezt is mondja: „Szomorúan tapasztalom azt, hogy az irodalom belvilágában, a napi életben létezik ilyenfajta öncélúság: az értéket alárendelik egyfajta szellemi pártoskodásnak.” S még világosabban így fogalmaz: „Az írás szabadságának csakis az írás adhat igazi értelmet! A szocializmus magyar zsákutcájára nem!-et mondó tevékenysége nem lehet felmentése mai árulásnak. Félreértés ne essék: mindez nem vonja kétségbe az írástudónak a politikai gondolatok kifejtéséhez való jogát, amely minden ember elemi joga különben.” S idézi Németh Lászlót, Az irodalom önkormányzata című cikkéből: „…az író életérdeke és erkölcsi kötelessége az irodalom önkormányzatát védeni, tiszta esztétikai elvhez törik-szakad ragaszkodni. A művészet egyetlen terület, ahol egy szabad lelket sohasem lehet megfullasztani.”

Erre vagy arra gondolva, ilyen vagy olyan helyzetben talán túl hevesek, túl kiélezettek ezek az idézetek. Hiszen van olyan író, aki a legmagasabb és legnehezebb politikai helyzetben is képes a legmagasabb erkölcsiséget létrehozni – éppen az úgynevezett árulások közepette. Hiszen sokféle véleményformálás lehetséges. Babitsnak és Némethnek, ha szikrázóan vitatkoztak is egymással, azonos volt egy-egy alapfelismerésük az irodalmat, a valódi íróságot illetően. Domokos Mátyás könyvének valódi érdekessége nem is az olyan felismerés vagy felismeréssor, amely kipellengérez politikai gyengeségeket akár a hatalomvágy vagy ami következmény: a gazdagodás területén, hanem a politika, az íróság és az erkölcs valódi viszonylatainak ráismerése. Annak tudata, hogy ha van is politikai írói viszonylat, de kétségbeejtően gyér esetben van. Lakitelek után ebben formálódik ki a maga dezillúziója. Kiegészülve egy olyan egzisztenciális magatartással, amely éppúgy, mint a nyomott években, a belsőbb területeken tud az író számára értékeket teremteni. Ami könnyebb ugyan ma, de korántsem természetesen könnyű. Amit a maga tehetsége és képessége szerint ki-ki megtett a múltban, a Szépirodalmi Könyvkiadó felülbíráló kádereivel küzdve vagy legkülönbözőbb írói munkái közben – esetleg éppen Szigligeten, olykor hevesen vitázva az irodalom ügyeiről, mindenképpen az íróság intakt létén belül.