Élet és halál

Az Élet és Irodalom 1994. karácsonyi számának 7. oldalán Ungvári Tamás De profundis… címen Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György tragikus sorsának részleteiről elmélkedik, más mártír írókról is ihletetten megemlékezve. Elmeséli, hogy milyen színes volt Boldizsár Ivánnak az 1944-es eseményekről huszonegy évvel későbbi konfabulált története Szerb Antal kimentéséről. Annak idején 1944 augusztusában Nemes Nagy Ágnessal egyetemben jártam Boldizsár Iván lakásán, aki nemrégiben szabadult a rettegett Margit körúti fogházból, és igen megtört, elkínzott állapotban volt. Hogy abban az időben vagy némileg utána álszázadosi ruhában ment volna el a Nürnberg utcai munkaszolgálatos századhoz és próbálta Szerb Antalt kiszabadítani, semmi nyoma. Szerb Antal sem tett róla említést, pedig azt nekünk elmondta, hogy két, számára ismeretlen főhadnagy, Görgey Guidó és Thassy Jenő autójukhoz invitálták őt, és biztatták, hogy jöjjön velük, megmentik, de nem merte magát rájuk bízni. Boldizsár akkor, mondom, augusztus elején fel-felnyögve feküdt a díványon, és nekem azt a tanácsot adta – örök hála érte! –, hogy igyekezzem valami módon lelépni a katonaságtól, mert alakulatom éppen a Dráva mellett állomásozott, hova – értesülése szerint – hamarosan várható a Balkán felől a németek visszavonulása. Hogy a hadműveletek terén milyen mozgás történik, azt magam is észleltem. (Budapesten Ágnessal akkor mindössze két-három napot töltöttünk.) És Ágnessal füleltük éjszakánként a Budapest–Csáktornya vasútvonal partizán felrobbantását a közelünkben.

De ha már Ungvári Tamás részletekre nézve is említi Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György életének végső tragikus fordulatait, elhurcolásukat, gyors elpusztulásukat, melyről a tényen túl senki sem tud bizonyosat (és mellékesen említ engem is), hadd mondjam el azt, amit tudok. Szerbbel és Halásszal való kapcsolatomat, amelyet nemcsak az emlékezet rögzít, hanem amit Nemes Nagy Ágnes és az én levelezésem, a közös levelezésünk dokumentál.

De mielőtt az írók történetéről szólnék, valamint az Ungvári által emlegetett „bátorságról”, kénytelen vagyok az újabb nemzedékek számára, akik tudják, hogy mi történt és nem értik, hogy miért nem szaladtak szét a kirekesztettek, miért hagyták magukat bevagonírozni, majd megöletni, kénytelen vagyok beszélni az úgynevezett stabil rendről, a természetes társadalmi kényszerről, mint a berögzött polgári-katonai fegyelem velejárójáról. Arról, hogy e rendet aligha lehet negligálni – főleg nem a már megállapodott korosztályokban. Gyerekkel, nagyobb családdal nem lehetett bujkálni. Igen, de melyik jobb: a későbbi vészes fenyegetettség vagy az azonnali életveszedelem vállalása? Idegtépő erő kell a pillanatnyi biztosat elvetve, a félelmes bizonytalant kockára vetni, a közvetlen halálfenyegetettséget is választani. Láttam kivégzést a Károlyi (ma Petőfi) laktanya udvarán. Négyszögben felállítva az ezred, s miközben a bekötött szemű szerencsétlen elkiáltotta magát: „Éljen Magyarország!”, a tűz dörrenése után véres rongyként összeesni. Majd a szétlőtt szerencsétlen testét, parancsra, egyenként kellett az ezrednek közelről végignézni. Hogy a tévében ma ilyesmi mindennap látható? Hogy a gyilkolás a gyerekek számára is közömbös vagy éppen pezsdítő hecc? Hogy az erőszak ma általános? Igaz, csakhogy még akkor nem volt tévé. A gyilkolás sem premier plánban felnagyított látvány.

Egy másik generáció kellett, Szerbnél, Halász Gábornál, Sárközinél fiatalabb, egy mai, helyesebben akkor egy új mentalitás felismerése, mely a halálérzés lehetőségét természetesebben képes tudatosítani. Kellett tudni – tudtam is –, hogy a Muraközben, kivált, hogy a falu szélén magános házban éltünk Ágnessal, szemben a Dráva üres rétjével, bármikor rám lőhetnek, megtámadhatnak. Isteni szerencse, hogy ott, akkor nem tették. Hogy csupán messziről lőttek rám sorozatban azon a napon, amikor 1944. szeptember elején a déli határnál magánosan elindultam, hogy kilépjek a katonaságból és megbeszélés szerint Ágnessal találkozzam Gyékényesen a vasútállomáson. És később, a nyilas korban azt is közvetlenül tapasztaltam, hogy mint szökevényt most lőnek agyon. Ónos, hosszú perc volt. De most nem rólam van szó, bár megérne egy misét, hogy éppen egy Árpád-sávos nyilassal kerültem szembe, én tőle féltem, ő tőlem, mert történetesen álnyilas volt, és egyenruhásan bújtatta a zsidó barátait.

De idősebb íróbarátaimra visszatérve, Szerb Antalt Ágnes ismerte jobban, én Halász Gábort (együtt voltunk például Szabó Zoltánnál Babits halála napján szomorkodva-vitatkozva egy éjszakán) és Sárközi Györgyöt. (Halász azt mondta: nem hitte volna, hogy Babits meghal, míg a nácik el nem buknak). Nemes Nagy Ágnes 1941 augusztusában felbélyegzett, saját magának megcímzett borítékot mellékelve („N. N. Á. egyetemi hallgató”) elküldte verseit ismeretlenül Szerb Antalnak. Ágnes tizenkilenc éves volt. Szerb azzal a jellegzetes udvarias változtatással, hogy „Nagyságos” és „úrhölgynek” a következő levelet írta: „Kedves Kolléganő, bevallom, gyakran szoktam verseket kapni ismeretlentől és rendszerint nagy zavarban vagyok, hogy mit válaszoljak nekik. Annál nagyobb örömöm, hogy most végre egyszer őszintén és kertelés nélkül ezt írhatom: A versei jók, Maga tehetséges és egyáltalán nem érzek lelkiismeretfurdalást, ha arra biztatom, hogy folytassa… ha egyszer el akar beszélgetni velem, örülni fogok… Verseket is hozzon! Kézcsókkal és üdvözlettel, Szerb Antal.” (1941. aug. 28.)

Itt dokumentálok egy másik Szerb Antal-levelet, csaknem egy évvel későbbit: „Kedves Ágnes, olvasom versét az Új Időkben. Örülök. Másrészt szomorú vagyok, mert holnap be kell vonulnom munkaszolgálatra, anélkül, hogy Magától elbúcsúzhattam volna. De hát csak visszajövök egyszer.”

1943-ból, a munkaszolgálatból való az újabb levél. Szerb Antal akkor a később oly híressé vált Száz verset szerkesztette: „Kedves Ágneske, visszaélve eddigi szíves ügybuzgalmával, további szívességeket kell kérnem… A köv. versek eredeti szövegére lenne szükségem, és mindez ráadásul elég hamar kellene nekem… Egyébként úgy hírlik, és nagyon bízom benne, hogy rövidesen leszerelnek bennünket…”

Halász Gáborhoz, úgy emlékszem, én küldtem Ágnest. Ófutakról hozzám írt 1944. jan. 25-én kelt levelében szinte egy kis portrét csinált Halász Gáborról: „Biztosan tudod, hogy a Múzeumban van; egy igen szép, ünnepélyes, barnazöld teremben, ragyogó sárga parkettal, olyan mint egy angol főúri hall. Könyvszag, központifűtés-szag, kókuszszőnyeg, kilátás fákra és aquincumi kövekre. Latinság és germánság együtt. Irigyeltem, pláne, hogy olyan roppant fiatal. Hiszen nincs több negyvennél! De inkább kevesebb, pufók és kissé szeplős gyerek-arcával, s lezser fehér köpenyében. Könyvtáros leszek! – Környezete, mint látod, nosztalgiásan elbűvölő, ő kevésbé! Nem volt éppen barátságtalan, de majdnem. Ott hagytam a fordításokat, majd érte megyek. Elég kurta volt velem.”

De hat nap múlva, január 31-én levélben megváltozik Halász Gáborról a véleménye: „…Voltam megint Halásznál, sokkal különb volt, bár azt mondta, hogy nem tudja használni a fordításokat. Erre én legalább elolvastattam vele pár versemet, mondván, hogy ugye ezt még kibírja. Mire ő, legnagyobb meglepetésemre azt jelentette ki, hogy hajlandó elvinni műveimet a Csillaghoz, csak küldjek még vagy tízet, hogy legyen miből válogatni.” [Csak zárójelben, a Magyar Csillagról van szó, melyet Illyés szerkesztett Babits halálától a német bevonulásig, március 19-ig, és Örley segédszerkesztése mellett Halász volt a legtekintélyesebb kritikusa és esszéistája. Az 1944-es két számba magam is írtam. De folytatom Ágnes levelét:] „Egészen odavoltam a bámulattól, s mondtam is, hogy minek köszönhetem a váratlan szívességet. – Mindenesetre küldök neki; mindig adtam arra, hogy lehetőleg állandóan más pártfogómat dobják ki verseimmel a Csillagtól.”

Két nappal az esküvőnk előtt, április 18-án Szerb Antal kérte, hogy Ágnes látogassa meg. Úgy tíz-tizenkét nap után – közben volt a balatoni nászutunk – mehetett el Szerbhez, valószínűleg a munkaszolgálatos körletbe, de lehet, hogy odahaza, mindenesetre akkor Halász már tudta, hogy megesküdtünk. Május 12-én ezt a levelet küldi Ágnesnak: „…ez aztán a meglepetés! Amíg én azon iparkodtam, hogy az Irodalommal boronáljam össze, ezzel az öreg Rouéval, Maga az Életet választotta és a fiatalságot; igazán női megoldása a Dichtung und Wahrheitnek! Gratulálok, közben persze az irodalom sem maradt el; hiszen az ura is tollforgató, és Szabó Zoliéknál emlékszem, mennyire imponált óriási verstudásával. S remélem, Maga is kitart világot felforgató szándékánál! S még házasságuk is milyen »irodalmi«; hadra kelt sereggel nászútra menni, ilyet csak múlt századi regényekben olvastam… Küldje el írásait minél előbb; igazán kíváncsi vagyok reájuk. S írjon, ahogy a fentiekben megegyeztünk (vagy nem?): Magáról.”

Halász Gábornak Ágneshoz írt újabb levele 1944. július 5-én kelt: „…levelét teljes egy hónapi késedelemmel vettem kézhez, miután Jászberényt, Monort megjártam munkaszolgálatos minőségben, és most Pesten gyarapítom a Lehel utcai katonai raktárt… (Ez utóbbi sorokat már 7-én légiriadó közben írom, egy városligeti híd alatt, ahol, mint a francia filmeken, meghúzódtunk. S most térjünk vissza az irodalomra.) (Az ujjlenyomatokat bocsássa meg. Ez is valóság, a munkánk jegye.) … (Szerb Tóni is itt van. S itt van Sárközi Gyuri – irodalmi triumvirátus) … Jó itt a ligetben, a félórás lopott szabadságban; töményített sűrű szabadság ez, mert hosszú rabság előzte meg. Élni, úgy látszik, mégis jó dolog… A gépek sehogy sem akarnak jönni; zúgásuk helyett csak a békák kuruttyulnak a Városligeti-tóban. Majdnem falun érzem magam is. Kedves Ágnes, hírt adhatna magáról ide is. Címem: Hungária út 140. Polgári iskola, 701/304 munkásszázad. A levelet természetesen cenzúrázzák.” Szerb Antal és Halász Gábor közös lapja 1944. IX. 26-án, vagyis még a Horthy-kiugrás kísérlete előtt: „Kedves Ágnes ifiasszony, ha nem haraxik, arra kérjük, ne fáradjon ki hozzánk pénteken, hanem engedje meg, hogy mi tegyük Magánál tiszteletünket pénteken 1/2 6 óra tájban.”

Ám a kiugrási kísérlet után, a szörnyű Szálasi-korban egyszerre félelmesek voltak és felgyorsultak az események. A század körletét ők már nem hagyhatták el, de mivel a katonáskodást részemről már befejeztem, Ágnessal mi mentünk hozzájuk. Örley István is, kit a Magyar Csillag volt szerkesztőjeként, majd A Flocsek bukása című későbbi – halála utáni – könyve alapján ismerhet az olvasó, eljött velünk, hogy a triumvirátus dolgait, értsd szökésük módját közösen megbeszéljük. Halász Gábor, akinek apja „őskeresztény” volt, de mert anyja nem keresztelkedett ki a házasságkötés előtt, s ezért Halász munkaszolgálatosnak számított, megdöbbenésünkre azt mondta, hogy a maga részéről törvénytelent nem tesz. Magyarán meg nem szökik. Egy darabig hiába győzködtük Örleyvel egyetemben, Halász megmakacsolta magát. – Gyilkosokkal akarsz törvényre apellálni? – kérdeztük. A nyilas rémtettek már ismertek voltak. Örley végül megkapta Halász anyakönyvi kivonatát és szülei házasságlevelét, melyekből csupán az anyai izr. szót kellett „kimosni” s néhány nagyszülői oklevelet készíteni hozzá. Örley ezt az iratmosást igen gondosan, nagy körültekintéssel csinálta, mert húgom, Horváthné Lengyel Piroska vegyészmérnökként megtanította – bizonyos hosszadalmas, pepecselő munkával – az okiratok vegyi lemosására. (Az írás eltűnt, csak a pecsét és az aláírás maradt meg az okiraton.) Piroska számos nagyszülőig felmenő új-régi házasságlevelet hozott így létre, meg kapott is üres keresztlevél blankettákat Muraközy Gyula református lelkipásztortól és Göbölyös László Kálvin téri segédlelkésztől. De Halász Gáborra visszatérve, úgy volt végül, hogy ő Örleynél bújik meg a Molnár utcában, Szerb Antal hozzánk jön a Margit körútra, az Átrium házába, hol is kivettünk Ágnessal egy bútorozott, két- vagy háromszobás lakást. A Nyugatra kiszaladtak miatt könnyű volt bútorozott lakást kapni, én pedig a rendőri bejelentés kedvéért Leng Bella néven hivatalosan lepecsételve, de persze némi átjavítással szabályos bejelentőt kaptam, beírhattam adataimat a házmester lakókönyvébe. Sárközi György ügyében is léptünk valamit, a számára küldött svéd-levelet (Schutzpasst) valahogy átgépeltem, átváltoztattam a szülei nevére, s átnyújtottam nekik a zsidóknak kijelölt házban. Kicsit meleg helyzet volt, mert, úgy emlékszem, őr állt a kapuban, hogy nyilas-e, nem tudom, de amikor megtaláltam őket másokkal bezsúfolt egyetlen szobában, egyenruhám miatt félelmük nagyobb volt az én szorongásomnál. Közben húgom elkészítette Szerb Antal megfelelő iratait: Kántor Antal néven szerepelt, és voltak hozzá a szükséges, szülőkig felmenő papírok is.

Egy nap, már a Margit körúton, ahol Szabó Zoltán felesége, a későbbi Sarkadi Imréné is velünk lakott, váratlanul feljött Tóni és Halász Gábor. Mellettünk, a Tégla utcában dolgozott a század, s ők az ebédidőben valahogy fölugrottak a Margit körútra. – Most már maradj nálunk – mondtam Szerb Antalnak –, van itt könyv elég; én éppen Flaubert Érzelmek iskoláját olvastam. – Lefordított könyvet én nem olvasok – tette hozzá kicsit oktató hangsúlyával. – Különben a század kerete megbízható – érvelt –, a katonák tudni fogják, mikor kell szétugrani s megbújni. – Körülfogják a keretet a nyilasok – mondtam neki, emlékszem szó szerint –, nem tudsz majd elmenekülni. – Ám hiába kapacitáltuk őket, hajthatatlanok voltak, persze alapos okkal, mert félő volt, hogy bosszút állnak a megmaradtakon.

Szerb Antallal és Halász Gáborral ez volt az utolsó találkozásunk. Még egy levelet kaptunk, ezt:

„Kedves Ágnes és Balázs, nagyon kérném, látogassatok meg még egyszer, holnap, szerdán. Egy egészen új, az eddigieknél sokkal jobb figuráról van szó. – Klári holnap délután 1/2 4 felé szalad magukhoz, megkérdezni, hogy még itt vagyok-e. Mondják meg, hogy igen. Kézcsók és üdv. T.”

De találkozásunk helyett csupán egy levél maradt nálam, egy soha nem kézbesíthető levél, Szerb Antalné, Klári írta, a felesége. A napokban találtuk meg Ágnes hagyatékában, íme:

„Tónikám, édes kicsi kis jószágom. Nincs más csak Te. Megszakad a szívem, hogy nem mehettem hozzád. Mikor látlak megint. Vigyázz magadra. Talán sikerül. Úgy szerettelek volna látni. Üzenj azonnal, ha lehet. Ne sírj édesem, majd csak elmúlik egyszer ez is. És ha nem, hát jó volt és szép volt ez is. Csak kevés. Isten veled kicsi Tónikám. Klári.”

Aztán, azt hiszem másnap, hogy Klári kusza ceruza-levelét megkaptam, kora délelőtt egy asszony csöngetett be hozzánk, Szerb Antal anyósa volt, s egy ismeretlen férfival jött. A férfi a munkaszolgálatos századból való volt. Mikor látta, hogy jönnek a nyilasok, átmászott egy kerítésen, s elmenekült. Az asszony kérte, hogy néhány napig vagy néhány óráig, míg helyet nem kerít számára, fogadjuk be.

Nem volt mit tennünk. Szabó Zoltánné, a tündéri Lill, se gondolt mást. Bozontos, fürtös hajú, nagydarab férfi volt, csendben megült a szomszéd szobában. Csak amikor Lill ebédelni hívott bennünket, akkor jött közénk, és kérte, hogy az étkezés előtt olvassunk egy ideillő passzust a Bibliából. Isten csodálatos kegyelmével megmentett – mondta –, illő leróni hálánkat. – Hallgattunk hát egy idézetet az Új Testamentumból, és arra gondoltunk, hogy a mi barátainkkal vajon most mi lehet?

Délután, estefelé újra előhozta a Bibliát. „Jehova tanúja” hívei közé tartozott, és téríteni akart, valami lázas és kényszerítő módon, hogy legyünk jobb keresztények.

Mikor Tóni anyósa másnap vagy harmadnapra megjelent, kérnünk kellett, hogy vigye el tőlünk.

De hogy elmondjam még azt, amit a gyötrő történetről tudok: kétséges, hogy Görgey Guidó és Thassy Jenő eljutott-e Balfig, látták-e Szerb Antalt, beszéltek-e vele? Thassyval 1948 nyarán a Marne-folyó mellett, Párizstól nem messze találkoztunk. Nem biztos az emlékezetem, de úgy rémlik: elindultak ugyan autójukkal Szerb Antal megmentésére, de csak Győrig jutottak el.

Bárhogy volt is, kevés volt, végül is kevés, amit egészében megpróbáltunk. Barátaink rettenetes sorsa meg volt pecsételve. Vagy olyan idők voltak, hogy minden a véletlenen múlott. Élet és halál. Sok halál. Örley Istvánt 1945 januárjában széttépte egy bomba a lakása előtt. Sosem tudtuk meg, mi lett Halász Gábor átjavított irataival, amivel Örley meg akarta menteni.