Emlékezések

 

Kalotaszentkirályon, Ady nyomában

Egy erdélyi utazás során, 1956 augusztusában meglátogattuk Kalotaszentkirályon Viski Józseféket, akkori feleségem, Nemes Nagy Ágnes rokonait. Itt, ebben a Zentelkével egybeépült kalotaszegi faluban írta Ady A Kalota partjánt. A falu – mint a kalotaszegi falvak általában – csöppet sem hasonlít az alföldi magyar településekhez. A szentkirályiak nagy építők, egész Erdélyben híres ácsok. Kőalapon, fából épült, tornácos házaik tágasak, s ami az egész falunak keleties város-jelleget ad: óriás pagoda-szerű csűrök kandikálnak ki mögülük. Virító zöld gyep az udvarokon, fehér házoldalak, fa-zsindelyes feketéllő pajta-tetők s köröskörül szürkés, palaszín domboldalak. Ezt a tájat szeli ketté lankás völgy-mederben a Kalota folyó.

Viskiék háza a falu közepe táján süppedt, roskatag kúriaféle. Formájában hordozza a család hajdani virágzását, megjelenésében mai romlását. Hólyagosodó vakolat, hiányos tornác-oszlopok s előtte elgazosodott, lepusztult kert, ahol csak a hajdani virágágyások körvonalai látszanak még, s itt-ott néhány elcsenevészesedett bukszus-bokor s hátul a régi park kivágott tönkjei.

Odabent a besötétített s mégis légytől zsongó szobában is teljes a pusztulás: szegényes, rozzant minden. Az asztalon ragacsos plüss terítő, hátul régimódi, támlás-dívány. De a házigazda megleli, hogy legalább az emlékezés varázsával széppé tegye, ami közelről gyatra és szomorú.

– Ott fogtok aludni – mondja – ahol Ady és Bertuka. Abban a szobában s azon a díványon.

– Ady? Hogyan?

– Gyakran járt itt, apáméknál. Bertukát is itt kérte meg, mert Bertuka is rokon. Később együtt jöttek. Az a hátsó szoba volt az övék. A két vörös plüss-dívány. Délig is ellustálkodtak rajta. Csak akkor reggeliztek. Ady össze-vissza bolondozott közben. Megfogta az asztalt Bertukával: – Hó-rukk! döntsük fel.

– Levelek is vannak?

– Vannak. de nem tartom őket magamnál. A pap őrzi őket. Jöttek már hozzám Kolozsvárról, hogy adjam oda, vagy legalább fényképezni hagyjam. De nem adom. Két egyetemista jött a múltkor, de én kimentem a Kalota partjára s bujdokoltam előlük fél napig.

– Megeszi őket a pap padlásán az egér. Kár értük. Bethlen Miklós levelezése is így ment tönkre – mondom. – A magyar akadémia talán megvenné őket. Persze látni kellene.

– Majd holnap megmutatom. (Erre nem került sor, nem volt odahaza a pap.) Meg aztán Bandi a mi szemünkben nem az a városi költő-zseni, meg tudom is én micsoda volt, hanem kedves, jó rokon, vérszerinti atyafi, aki délig aludt, mókázott, mulattatott s az összes fiókokat teledugta apró pálinkás üvegekkel, hogy kéznél legyen, ha Bertuka nem látja. Én azért persze olvastam a verseit. A Halottak Élént, azt szerettem a legjobban, meg is mentettem a könyveim közül. Az megvan. De hogy ő költő, arról nálunk nem esett szó. Persze, ha másfajta emberek lettünk volna, ha zsidók, akkor bezzeg agyondicsérjük, meg dicsekedtünk volna vele.

– Pedig a dicséret mégis jólesett volna.

– Egyszer történt, egyetlen egyszer, hogy megsejthette: azért mi tudjuk, hogy ő kicsoda. Nagy családi kuglizás volt, s Bandinak mindig vándlizott a golyója. Egy sikertelen dobás után felkiáltott: – Fele nimbuszom odaadnám egy egyenes dobásért! – Mire megszólalt az édesanyám: – Bátran megteheted Bandi, marad neked akkor is elég! – Ma is előttem áll, ahogy felvillan erre a meleg dió-szeme s elmosolyodik.

– Köszönöm, Ilonka néni – mondta –, ez jólesett. – S megismételte: – Nagyon jólesett! – Hát ez volt.

Az egyik emlék a másikat eleveníti fel Viski Józsefben. A vékonycsontú, görnyedt, kora-öreg ember felizzik tőlük, s míg mi rossz lelkiismerettel nyeljük a rántott csirkét – tán az utolsó rántani valót vágták le a tiszteletünkre – egyre csak beszél-beszél. Levezeti a családfát, maga és felesége is rokona Adynak, beszél Bonczáékról („erőszakos, terhelt család volt az”) Boncza Miklós várépítéséről, a házasságáról (a nevelt lányát vette el erőszakkal, pedig a lány egy református teológust szeretett, de azt mondta: két koldus-tarisznyából nem csinálunk egy koldus általvetőt, – aztán a lány, vagy már asszony – nem emlékszem pontosan – öngyilkosságot kísérelt meg), beszél Bertukáról, („már tizennégy éves korában elhatározta, hogy csak Ady felesége lesz, senki másé, az is olyan nyakas volt, mint az apja”) s végül megint csak Bonczáról, aki egy évig nem bocsátott meg a lányának és Adynak.

Majd jönnek a szűkebb család adomái, a szilágysági származás ügye, Kiszelyék, akiknek a kertjében írta Ady A Kalota partjánt, s végül a környék dolgai: a Bánffy család, akié volt az egész vidék. Sorra kerül Bánffy Miklós, az író, aki „messze látott, de közelre nem” – ezreket költött az erdélyi magyar irodalomra, de földet nem tagosított, nem is szerették a parasztok.

Így telik az este, míg végül megvetik Ady és Bertuka kivénhedt, régimódi díványait, mintha megvetnének két díványt a múzeumban.

Másnap reggel kimegyünk Kiszelyék kertjébe. A Kalota folyó felett meredeken emelkedik a part, a kert a domboldalon terül el, fölötte a dombhátán az alapjaiban gótikus, fiatornyos református templom. A kert alsó végében, magasan a folyó s az út felett, hatalmas hársfa, alatta pad. A padról végiglátni a tájat, a kanyargó folyót, a szomszédos Zentelkét, a palaszín földeket s egy-egy sötétzöld ligetben a közeli kalotaszegi falvakat. „A tenger” – így hívja a család ezt a kilátást. Ady itt a padon írta a verset. A hídon, szemközt vele, mentek át a Kalota folyón a „pompás magyarok” „az ölelő júniusi nap”-ban, innen látta meg „Ékes párták, leesni áhítók” alatt a leány-szemeket, melyekben megpecsételtetett az ő örökbús ifjúsága. Vasárnapi istentisztelet után tán ma is így látná a nyugodt, nagyságos arcokat s a kalotaszegi viselet színpompáját. De aki félszázad, vagy annál is nagyobb idő után kiáll ide „a tengerre”: nemcsak ezt látja, hanem azt is, amit Ady láttat vele a vers víziójában.

 

A Babits-élmény nyomában

Amikor 1928-ban anyám megvette Babits Mihály verseinek első összesített kiadását (Versek, 1902–27), azt, amelynek kék kötéses példánya ma is a könyvtáramban van, a könyvvásárlást gyermekemlékezetem tévedhetetlen rétege szerint családi szóváltás követte. Apám ismételt szemrehányása szerint a drága könyvet könnyelműség volt megvenni. Nem mintha szüleim ne lettek volna könyvvásárlók. Homályos üvegű könyvtárszekrényükben – akkoriban még nem volt divat a nyitott polc – sok minden kincsre találtam, akkor is, később is. Voltak első Ady-kiadások például, vagy az egykori szecessziós díszű kiadások változatlan másod- vagy harmadkiadásai, volt rengeteg Magyar Könyvtár-füzet – számomra később egész kincsesbánya –, s nem kevesebb gyermekkori élvezetemre megvolt a teljes Mikszáth-sorozat. De akkoriban, 1928-ban csak két évvel haladtuk meg az infláció megszűnését, 12 500 koronát váltottak át egy pengőre, csecsemő-infláció volt ez a későbbi millpengőhöz és B-pengőhöz képest, de azért tízéves fejemmel éjszakákon át gyakran füleltem arra az izgatott beszélgetésre, amely szüleim hálószobájából fojtottan kihallatszott, s melynek témája mindig a pénz és a pénz volt. A Babits-kötet sokba kerülhetett. Vagy nekünk akkor sokba. Szegény apám nem tudhatta, hogy később, jóval az ő halála után, nekem még sokkal többe lesz, a fél írói pályámba kerül.

Kiszámíthatatlan késztetés, puszta véletlen műve, hogy egy unatkozó gyerek vagy vigaszt kereső kamasz mikor nyit ki egy könyvet. Mikor feledkezik bele pláne versekbe. Gyereknek lenni rossz. Kamasznak lenni szenvedés. Milyen szerencse, hogy elfelejtjük, hogy nincs szenvedésemlékezetünk. Csak a biológiai átalakulás tényei idézhetők fel úgy-ahogy, annyi például, hogy fiúként is évekig sajgó, duzzadt a mellünk, és mintha agyunkat állandóan köd ülné, tompán, szomorúan, tétlenül meredünk bele a világba. Ez a biológiai emlék jelzi számomra, hogy két-három év azért eltelhetett, míg ez a gyűjteményes Babits-kötet olvasmányommá lett. De jelzi az is, hogy mit olvastam ki belőle. Mert arra már emlékszem. Az Anyám nevére szólt elsőként hozzám. Ez: „S lelkemben már ily fiatalon – nincs hajnal, semmi remény, – nincs hajnal, semmi vidámság, – nincs hajnal, semmi öröm.” Leleplezhetem egykori magamat: semmi okom nem volt „titkon búra hajolni”. Szüleim jóvoltából a lehető legharmonikusabb volt a gyerekkorom. Babits a kamaszközérzetemet mozgatta meg, az objektív tényekkel semmiképpen sem indokolható elvágyódásomat. A soha meg nem elégedésével a korommal járó elégedetlenségemet. A világéhes nosztalgiájával a másra vágyásomat. Szellemi felülállásából belém talált az, ami benne kívülállás volt; ami őt is gyötörhette Szekszárdon vagy később Fogarason. A „nekem nem volt barátom – nem is lehet soha” érzése, a bamba bún borongás, a szív mindig csodára várása, a való fölött az álmok gyöngyös takarója. „Az életemet elhibáztam” felismerés. Persze derülni lehet azon, ha egy kiskamasz egy nagy költővel így azonosítja magát, de az olvasás természete már ilyen. És hogy ilyen volt (ilyesféle), arra bizonyítékaim vannak. Elsősorban maga a könyv, a ma is őrzött példány, amelynek az első harmada, a fiatal Babitsot bemutató rész összehasonlíthatatlanul használtabb, forgatottabb, mint a további. Másodsorban eleven emlékezetem a bizonyíték; mégpedig nemcsak abban a viszonylatban, hogy „így emlékszem” a történtekre – ez önmagában nem volna döntő –, hanem úgy, hogy az említett verseket és versrészleteket akkor megtanulva, betéve tudom ma is.

A gyanakvás a bizonyítékkal szemben persze nem fölösleges. Hiszen ezt a Babits-kötetet és majd a későbbieket is a legkülönbözőbb években és életszakaszokban újra és újra bújtam, gyakran heteken és hónapokon át forgattam az ösztönös memorizálás még egyre friss állapotában. A különböző memorizált rétegek egymástól való elkülönítése tehát elkerülhetetlen. Egészen világos, hogy a Messze, messze sorai például a „Spanyolhon. Tarka hímű rét. – Tört árnyat nyújt a minarét – Bús donna barna balkonon – mereng a bíbor alkonyon” egészen más életrétegből valók, mint az „Örök dolgok közé legyen híred beszőtt”. Hiszen azt a cirádás és zseniális verskezdetet: „Új diszharmóniát vakítson rád a lelkem, – hogy Egyiptom rovott kockáin lássalak – szárnyas griffek között, Nílus-öntözte telken – állj félig meztelen, nagy tiarás alak”, ezt a szecessziós nyelvű, merész versindítást, melyet annyit szavaltam magamban, kiskamasz fejjel még nem érthettem – ehhez már Baudelaire-t is fogni kellett. Így igaz, de legyünk azért óvatosak az emlékezetrétegek elkülönítésében. Egyre világosabb ugyanis: a versek élvezetéhez nem kellett Babitsot értenem. Amiként bizonyos lehetek abban, hogy a fiatal Babitsnak azt a belső lényegét, amit később annyira szerettem, nem is kapiskáltam akkor. Fogalmam sem lehetett a filozófiai problémalátásáról, amelyet fogni, megérteni felnőtt embernek, sőt uti figura docet, még filozófusnak is – ha történetesen az irodalom iránt érzéketlen – meglehetősen nehéz. Lásd a lírikus epilógjának és általában a fiatal Babits filozófiai álláspontjának tankönyvekig leszűrődött félremagyarázását. De hogy ne arról beszéljek, hogy valaki más, hanem arról, hogy magam mennyire nem értettem: két példával is szolgálok. Kedvenceim közé tartozott a Theosophikus énekek közül a második, az Indus, továbbá általában a Szimbólumok stanzái. Az Indus ismeretelméleti alászállás a végső megismerhetetlenig és dacos, tragikus szembenézés vele. Mi kapcsolata lehet ezzel a nagyszabású ősfilozófiai mozdulattal egy képzetlen gyereknek? Semmi racionális. És a stanzákkal? Azt persze még megérti, hogy „ne mondj le semmiről. Minden lemondás egy kis halál.” Meg azt is: „Minden vágyad az Isten szava benned – mutatva, hogy merre rendelte menned.” Bár közben sejtelme sem lehet a tétel Babitstól oly meglepő, síkos vitalizmusáról. De ott van a 4., a Nunquam revertar című stanza, amelyben a latin kifejezés hatszor ismétlődik meg. Gyenge latinos voltam, sosem tudtam pontosan, hogy ez a Dante szájába adott kifejezés mit jelent. Csupán annyit sejtettem – s azt is csak a versből és nem is a Dante-életrajzból –, hogy valami nagy, makacs ellenállás fejeződik ki benne. És szó szerint így jártam a következő stanzával, a Sárga lobogóval cíművel. Itt nem hatszor, de négyszer ismétlődik meg az első sor, az a bizonyos „Szálljon a lelkem sárga lobogóval”. Hányszor idéztem magamra büszke biztatását. Holott bár a versben benne van: „szabad, magányos, bús, beteg hajóval”, mégsem „tudtam” a tudás bizonyosságával, hogy a sárga lobogó járvány sújtotta hajót jelent. A verseknek az ereje fogott meg, a szavakba strukturált szuggesztivitás. És ahogyan mondtam már, ugyanez volt a helyzet az Indus-sal a Theosophikus énekek közül. Ebben előbb a játék ragadott magával (A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt stb.), s utána a komor, dacos erő. Nem a tartalom, annak legföljebb a sejtelme, hanem a primer költészet tömény jelenléte.

És most, hogy ehhez az eleve megcélzott és rendkívül fontos megállapításhoz elértem, az emlékeket, az élménynyomozást egy időre félrehárítva, egy kitérőt kell tennem. Egy kitérőt a korízlés sajátosságairól, labilitásáról, mely visszatekintve oly világos, de amelynek hatása alól a saját korunkban nyilván mi sem tudunk szabadulni. Gyerekkori rajongásom a nagyköltészet vonzóerején alapult. Korántsem az én kivételes kvalitásérzékemen, amit feltételezni ostobaság, hanem a Babits-vers kvalitásán. A szakadékos megértésen is átívelő animáló, szuggeráló erején. Ezt az erőt azonban, mely engem félig, negyedig értve a verstartalmat le tudott nyűgözni, Babits egykori kortársai – bármi furcsa – eleinte kevésbé érezték, kevésbé fogták fel. Tessék csak elővenni a régebbi keltezésű irodalmi, irodalomtörténeti dolgozatokat; éspedig azokat, amelyeket írók, hozzáértő kritikusok írtak; nemcsak a tudós szakférfiakét. Ezekben az „írásnak” tekinthető írásokban sztereotípiaként ismétlődik, hogy Babits csupán poeta doctus, aki megcsinálja a verset, nem termi. Udvarias körülkerítése ez annak, hogy a költő csupán másodlagos. S ez volt az elfogadott, az általános vélemény. Csak nemrégen került kezembe Hatvany Lajosnak egyik levele, aki úgy cseveg Babits másodlagosságáról, mint köztudott, vitathatatlan tényről. A korízlés jellegzetességeit számba véve, nincs jogunk ezen a vakságon különösebben megütődnünk. Babits a korszak jobbjainak, újért lelkesedő irodalmárainak romantikus költőeszményét nem töltötte be. Lírája nem a felnagyított, megváltó szerepre önmagát kijelölt én lírája. Ő az ízlésfejlődés területén egy lépéssel már továbblépett. Nem életrajzi, sorsát nem példázatnak látó, nem parabolakészítő, nem jelképtermő. Hanem tartózkodó, fojtott, tárgyiasító. A tízes évek irodalmárainak java még azért az újságért volt kénytelen harcolni, amit Ady jelentett. A szimbolizmus romantikus formájának elfogadtatása volt a soron következő lépés a magyar lírafejlődésben. S hogy ez mekkora harcba került, s milyen hosszú harcba, az irodalomtörténeti tény, amelyet nem ismertetek. Arra utalok csupán, hogy a konzervatív erők vesztes utóvédharca még a harmincas években, az én diákkoromban is eleven volt vagy meg-megelevenedett, és még 1936-ban, az érettségimen, mikor már a haladó szellemű református iskolában Ady bő tananyag volt, megpróbálta az érettségielnök Ady nimbuszát a diákok előtt a költő vérbajának ismertetésével kikezdeni. Ezt a csip-csup emléket azért idézem ide, mert, ha jobban meggondoljuk, mi is egy küzdelmes ízlésváltási időszakot élünk át. Az oly tetszetős, oly nagy értékeket termő romantikus költőeszmény végnapjait éljük. Társadalmunknak az ízlés terén konzervatív erői – mint egykor Ady ellen – ma a romantikán túllépő költői gyakorlat ellen küzdenek; az ellen az átalakulás ellen, amelynek a 10-es években éppen Babits és személytelenítő módszerével Füst, másfelől avantgárd radikalizmusával Kassák volt a kezdeményezője.

Visszalépve a történetbe: lehet, hogy mire olvasójává cseperedtem, éppen akkorra érlelte be az idő a közízlés szempontjából Babits versbeli magatartását. Akkorra értek be szavai. Okkal fogalmaztam ilyen lefogottan, szavait mondva még csak részben felfogott versvilága helyett, mert a szavai, ezek a mindig is valami elvontról, gondolatilag izgalmasról beszélő érzékletes szavak abban az időben más vonatkozásban is elértek. Két további véletlent kívánok itt megemlíteni, megtetézve az apám által helytelenített kötetvásárlás véletlenét. Az egyik az, hogy Piroska húgom a Nemzetközi Vásáron a Ligetben rábukkant a Nyugat pavilonjára, és mint egy felnőtt, megrendelte a folyóiratot. A másik az, hogy egy-két évvel ezután, még gimnazistaként, magam is hallottam Babitsot.

A Nyugatra előfizetni egy hatodikos (ma másodikos) gimnazistától elég szokatlan lépés volt. Nem vonható párhuzamba már anyagi következményei révén sem azzal, ha ma egy gimnazista a Kortársra előfizet. Akkoriban foga volt a pénznek. A szellemi, irodalmi igénynek kevesebb az általánossága. De ikerhúgom (s vele idővel magam is) belekeveredett egy irodalmi társaságba, mely privát használatra Hajnalnak nevezte magát, s melynek csillaga (hajnalcsillaga?) Tóth Eszter volt, Tóth Árpád leánya. S más, már éppen megjelenő költők is csillagai voltak, többek között a Babits által is állítólag becsült Orosi József. (Elpusztult szegény a háborúban, azért nem tudunk róla.) Valószínűleg a Hajnal-kör (talán 10–12-en lehettünk) beszélgetései, melyre egy ízben Orosi pártfogója, Fodor József elhozta a nálunk ugyan idősebb, de velünk egyként gyerekkülsejű Weöres Sándort is, inspirálta az előfizetésre húgomat. (Weöresnek utólag Csöngéről húgomnak küldött Hideg van kötetét, 1935 januárjában kelt dedikációjával ma is őrzöm.) A szokatlan lépés, melynek anyagi következményeit később anyám fedezte a háztartási pénzből, mindenesetre Nyugat-olvasóvá tett. Pontosabban: korán beléptetett egy cinkosságba, melybe később nyilván magamtól is hajlamos lettem volna belépni. Hogy miért volt a Nyugat-olvasók tábora cinkosság? Mások, nálam illetékesebbek számtalanszor elmondták már. A jobbak, a többet akarók, a szellemileg kiválók cinkossága volt; ahogyan Ottlik mondja: a másik Magyarország; nemcsak irodalmi bennfentesség, hanem közösség – szellemi, a fasizálódás előretörése idején politikai értelemben is.

Ha ma kezembe veszem az 1934-es, ’35-ös Nyugat-példányokat, azokat, amelyek által Nyugat-olvasóvá lettem, álmélkodásra legelőször is az késztet: mennyi, ma már klasszikussá lett remekművet olvastam ott első megjelenésében. Verseket, novellákat, tanulmányokat, melyeket ma már minden műveltebb olvasó címről ismer, hangulatát, tartalmát felidézni képes. Műveket, amelyek speciális egyediséget kaptak, s kiemelkedve a ránk zúduló írások áradatából, közműveltségünk számon tartott alapelemeivé váltak. Furcsa érzés az időtlenné válás bölcsőjénél állni. Egy halhatatlant csecsemőkori képen venni szemügyre. Pedig ez olyan. Nem mintha a Nyugat csupa későbbi remekművet közölt volna. Nincs olyan folyóirat, mely ezt megtehetné. Az irodalom: folyamatosan gyarapodó tenyészet. Sok millió percéletű sejttel gyarapodó. Csírapazarlása olyan iszonyatos, mint a biológiai tenyészeté. Gottfried Benn szerint még az egészen nagy költők után sem marad fenn több, mint öt-hat vers; a többi, művük egésze – szerinte – nem közkincs, csupán a szaktudósok szorgos önfenntartási területe. Nem osztom a kiváló német költő pesszimizmusát. Kérdésesnek tartom viszont azt a napjainkban uralkodó filoszbuzgalmat is, amely a nagyok minden ákombákomját, zsengéjét, eldobott próbálkozását a nagyközönségre erőszakolja; nagyszerű borukat csak felvizezve méri ki.

Korántsem mindegy persze, hogy milyen szintű a remekműveket is termő tenyészet. Milyen az átlagos szellemisége, kvalitása. A Nyugat irodalmunkban (és nemcsak századunkban) ebben volt példaszerű. Amit akkor nem tudtam, vagy nem törődtem vele, elsősorban Babits érdeméből. De lehet, hogy Osvát, Schöpflin Aladár érdeméből is. Vagy akár a társszerkesztő Gellért Oszkáréból; bár Gellért művét ismerve, gyanakszom. Mindenesetre a folyóirat (számaival és a hozzájuk kapcsolt illetménykötetekkel) a korabeli irodalom legjavát adta. Miatta, no meg a József Attila-i pálya betetőzése miatt tekintek vissza úgy a harmincas évekre, mint századunk irodalmának kimagasló évtizedére, mely gazdagságban, kezdeményezésben és színvonalban mindjárt a tízes évek után következik. Olyan művek kerültek frissen a kezembe, első megjelenésük pillanatában, mint Babits Az európai irodalom története, mint az Illyés által utolérhetetlenül válogatott posztumusz Kosztolányi-kötetek, az Ákom-bákom, Lenni vagy nem lenni, Erős várunk a nyelv, Illyés Puszták népe és Petőfi-je, Nagy Lajos A falu álarca és nem utolsósorban Babits Keresztül-kasul az életemen című kritika- és elmélkedésgyűjteménye.

A Keresztül-kasul az életemen kritikáit, irodalmi elmélkedéseit persze jórészt olvastam már a folyóiratban, Babits Könyvről könyvre rovatában. A Nyugat számait forgatva szoktam meg, hogy a folyóiratolvasást a tanulmányokon és a kritikai rovaton kezdjem, s csak utánuk, mintegy a számot már kicsemegézve, jussak el a versekig, majd legvégül a szépprózáig. Hogy akkor mi ragadott meg Babits kritikusi gondolkozásában, mely sohasem csupán a puszta műre szegeződött, hanem természetes körültekintéssel taglalt általános irodalmi, sőt életszemléleti kérdéseket, nem tudnám ma már megmondani. Nyilván maga ez a gondolkozásmód és nem a gondolkozás tárgya, hiszen a tárgyalt művek nagyobb részét nem ismertem. De valami jellemzőt és különöset azért mégis tudok itt mondani: engem az úgynevezett népi irodalom kimagasló műveihez Babits juttatott el. Illyés Puszták népén és Petőfi-jén keresztül (mindkettőt a Nyugat adta a kezembe, és Babits ajánlotta) érkeztem el szellemi fejlődésemben a valóságfeltáró falukutató irodalomig, s szegődtem később, ez már 1937-ben volt, a Márciusi Front hívéül.

De előbb más történt: láttam és hallottam felolvasni magát Babitsot. Hetedik gimnazista koromban történt, valószínűleg ’35 elején. Hiába voltam Nyugat-olvasó, hiába éltem akkor éppen Ady-lázban, hogy nyomban a lázas Kosztolányi-imádás kövesse, nem tartoztam a református gimnázium hetedik osztályának szellemi elitjéhez. De ennek az elitnek velem szemben tartózkodó és irodalmi kompetenciámat ironikus hangsúlyaival mindig is kétségbe vonó szellemi vezetője, Szilágyi János György, a későbbi nagyszerű klasszika-filológus megszánhatott, és nagylelkűen értésemre adta, hogy a Fővárosi Népművelés keretében Babits felolvas verseiből. És csakugyan, még aznap délután tanúja lehettem, hogy az egyetem egy sivár tantermében, nem túl számos közönség előtt Babits fölolvasta, rossz lélegzetével küzdve elzihálta a Mint különös hírmondó-t.

Milyen volt Babits szemtől szemben?

Az embert, mondják, megcsalják az emlékei. De fordítva is igaz: az ember megcsalja az emlékeit. Átstilizálja őket, kiszínezi, felnagyítja. Annyi Babits-képet látva azóta, időbeli változásában is követhetve a képeken Babits feledhetetlen arcát, könnyű volna most összerakni belőlük, hogy milyen volt az a tizenhét éves fővel, először és utoljára megpillantott Babits. Könnyű volna „emlékezni” rá. De az emberi emlékezet sajnos az éles látványt is felejti; vagy legalábbis a látvány területén működik a legkiszámíthatatlanabb, legkínzóbb kihagyásokkal. Nem tudom – emlékeimből legalábbis nem –, milyen volt akkor Babits. Szikár, barnás, sötét? – úgy tetszik, lehet. (Mondják, mindig is ilyen volt.) Nem tudom, feszélyezett volt-e (mondják, mindig is az volt), gyötrött volt-e, betegségtől kínzott (az lehetett már), alig sejtem, hogyan mozgott, milyen gesztusokkal olvasott fel. Nincs biztos emlékem sem alakról, sem arcvonásról.

De a hangjáról van, a versről van, a vers hatásáról van.

Annak az emelt, szorított torokhangon kántáló s a sorvégeket hosszan elnyújtó, kiéneklő versolvasásának tónusát, dallamvezetését ma is fel tudom idézni. A hangot, Babits versolvasó hangját csaknem imitálni tudom. Ez ennek a „találkozásnak” egyetlen személyhez kötött emléke. A többihez, ami történt, már nem vagy csak alig kellett a költő eleven jelenléte. Csak a vers kellett, és a versolvasó.

A felkavaró és a mű szépségével betelni nem tudó műélvezetre nincs szavunk. Csak azt tudjuk, hogy fiatalon, fogékonyságunk teljében van benne valami eksztatikus (s ezt is csak utólag, fogékonyságunkat valamelyest vesztve regisztráljuk). Van benne valami lényünk legmélyét hullámoztató, valami visszatérésre, ismétlésre kényszerítő, egyfajta csillapíthatatlan. Újra és újra elolvasni a verset? Persze, természetesen. Betéve megtanulni? Ahogyan másnap, harmadnap Szilágyi János Györgynek a latinórán emlékezetből lejegyzett cédulájáról megtanultam? (Szilágyi kitűnő tanárunknak, Máthé Eleknek óráján ráért leírni, a latin már akkor a kisujjában volt.) Igen, de a kapcsolat, az ilyen kapcsolat így se nyugszik el, így se hűl ki; él, dolgozik tovább, vele marad az emberrel. Beleépül, részévé lesz.

De miért éppen ez a vers, a Mint különös hírmondó? Nagy vers persze, a babitsi oeuvre-ben is a legnagyobbak közül való. De hogy egy tizenhét éves diák éppen attól rendüljön meg, éppen az váltsa ki benne a műélvezet legteljét, hogy a költő elmondja: itt az ősz, jön a tél, jön a halál, ezen ma is csodálkozva töröm a fejemet. S csodálkozásom nyilván abból fakad, hogy valamiként szűkös-személytelenül fogjuk fel az olvasó és a költő viszonyát. Hogy ez a kapcsolat a valóságban alanyibb, érzelmileg dúsabban telített, a rokonszenv és az átélés-azonosulás szálaival szorosabban egybekötött, mintsem gondoljuk. Egyszer már leírtam – s véletlenül éppen Babitsról beszélve –, hogy a költő, a nagy költő rokonunk, gyakran jobban ismert, mélyebben szeretett a vér szerinti rokonainknál.

Véletlenül éppen Babitsról beszélve írtam volna le? Nem hiszek ebben a véletlenben. Emlékszem ugyanis a rokonságot véglegesen megpecsételő időszakra. Éppen az érettségire készültem, az úgynevezett érettségi szünetben. Megkaptam akkor Nyugat-illetményköteteként, vagy megvettem a Versenyt az esztendőkkel című kötetet. Már nem emlékszem. Csak arra, hogy pihentetőül, a rám kényszerített szorongó tanulás idejéből tíz perceket, negyedórát-félórát ellopva, szüntelenül Babitsot olvastam. Ma is érzem a boldog megkönnyebbülést, a felszabadulást, amikor a számomra ugyan nem idegen, de végül is teljességgel fölöslegesen memorizált matematika- és fizikatételek világából magamat kivonva, újra és újra visszatérhettem hozzá. Pedig mihez tértem vissza? Egy szenvedő ember, egy távozásra készülő búcsúszavához. Nemcsak a Mint különös hírmondó adja tudtunkra a kötetben, hogy jön a tél, jön a halál; ezzel a sejtelemmel telített az egész, ha a közvetlen halálközelséget jelző Ősz és tavasz között és a Balázsolás későbbi verse is. De a Babits-oeuvre-ben a Versenyt az esztendőkkel mindenesetre új hang, vele kezdődik az öregkori költészet. A betegség élményfelnagyító ereje és ez az elnyomhatatlan halálsejtelem mintha nemcsak magáét az életét, hanem az élet egyszerű dolgainak értékét is magasabbra növelte volna Babitsban; mintha a búcsúzó szavakban több melegség, intim líraiság törne felszínre az előzőekhez képest. Mintha a közvetlen érzelem a tárgyiasítás torlaszait megkerülve, nyílt lírai érként futna itt tovább. „Dalolnak a lelkemben – mondja Babits – paplanom virágai.” Egyszerű, mindennapi virágok. A fogyó, szűkülő idő felszítja a pillanat értékét (én már csak az órák képét festegetem, mint a piktor), s mindazt, amit a pillanat hoz, legyen az a másik georgina nyílása, a csirkeház látványa, amint cikáz fölötte két galamb, vagy egy szobába szorult méhe dongása. Ha valamiben, akkor ebben tudom fellelni a különleges okát annak a belső mágneshatásnak, amelyet tizennyolc éves magamra, az élet elején álló olvasóra a búcsúzó Babits gyakorolt. Az ifjúkor ugyanis még a tompulatlan, az egyszerű, a primer átélés kora. Az egyszeri és múló létnek mint értéknek és az élet apró-cseprő dolgainak mint örömforrásnak megbecsültsége más, fokozottabb benne. Minden vadonatúj, és semmihez sem szoktunk még hozzá. A halálhoz pláne nem. Iszonyata a legiszonyatosabb, ténye a legkevésbé tudomásul vehető. A frissen megtapasztalt öröm pedig többnyire euforikus. A kis dolgokat nagy lírai átéléssel lejegyző Babitscsal, a létében fenyegetettel így lett személyesen féltő, rokoni a kapcsolatom. Ugyanaz játszódott le bennem, mint kevéssel előbb, a szintén csak egyszer látott Kosztolányi kapcsán, kinek felszított életszeretete ugyanúgy ragadott magával, s kinek halálát csaknem azonos megrendüléssel éltem át, mint az első családi halált, a nagyapámét.

Mindez persze csak utólagos tudatosítás. Egyelőre még Babits életben van, szerkeszti a Nyugatot, feje a humanista magyar irodalomnak, s rám való hatása érzelmi és értelmi téren még egyre erősödik. További költői remekléseivel például, az Ősz és tavasz között-tel, a Jónás könyvé-vel és a Balázsolás-sal, hogy csak az egész haladó magyar társadalom számára megrázó kimagasló műveket említsem, ne azokat a magamnak külön felfedezetteket, mint például a Pesti Naplóban talált Ha nem vagy ellenállás-t vagy az Ezerkilencszáznegyven címűt, melyhez történetesen még egyéb személyes közöm is van. Az előbbit, melyet ’36-ban írt, Babits ki is hagyta összegyűjtött verseiből, s mai fejemmel meg is értem, hogy mi okból, pedig a vers a nagy Babits-versek újat közlő, magatartásmintát adó megállapításával indul: „Úgy élj, hogy a lelked is test legyen – melyen színeket ver vissza a nap. – Foglalj magadnak tért a levegőből, – határozott helyet az ég alatt.” És a továbbiakban is van benne időtlenül érvényes: „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. – Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!” Vagy: „Ne táncolj minden ősz füttyére mintha – virág volnál a saját sírodon.” S ilyen a vers zárórésze is:

 

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő s ing-leng a hitvány jövendők szelében. De makacs csontod a virág alatt üljön súlyosan és keményen.

 

A másik verset, az Ezerkilencszáznegyven-et Babits megrendelésre írta. Némi túlzással, háryjánoskodó nagyotmondással magam voltam a megrendelője. Szabó Zoltán, a kiváló falukutató író, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság írója (s abban az időben egyike írói szárnypróbálkozásaim pártfogóinak), 1938-ban vagy ’39-ben egy rovatot kezdett, csaknem mozgalmat indított a Magyar Nemzetben Szellemi Honvédelem címen. A múlt tanulságainak elevenítésével, nagyjaink intő és tanító szavának egyenes idézésével a nemzeti függetlenség tudatát akarta erősíteni az egyre fenyegetőbb német befolyással szemben. Harminckilenc őszén, hogy a háború kitört, de az ország még semleges maradt, eszembe jutott, hogy egy, a szélesebb tömegeket elérő naptárt kellene csinálni, s benne a múlt és jelen nagyjait sorra megszólaltatni e szellemi cél érdekében. Szabó Zoltánnak tetszett a gondolat, s néminemű segédkezési meg írásbeli munkát is osztva rám, meg is valósította, ma úgy mondanánk „népfrontos” összefogásban. Veres Pétertől Móricz Zsigmondig, Bartóktól Szekfű Gyuláig, Tóth Aladártól Keresztury Dezsőig és Illyés Gyuláig a függetlenség ügyében minden megmozgatható tekintély részvételével. Babitshoz is elment, és verset kért. Babits e felkérésre, a Szellemi Honvédelem Naptára számára írta az Ezerkilencszáznegyven című, ritka „hazafias” versét, mely már 1942-ben az Athenaeum által kibocsátott Babits Mihály Összes versei-ben is cenzúrázva jelent meg, s azóta is nem egy csonkított közlést élt meg. Pedig hát mit mond az Ezerkilencszáznegyven-ben Babits? A magyarnak ezt: „légy büszke békédre e nagy zivatarban.” A hazáról pedig ezt az „itt élned halnod kell”-t mondja:

 

Mi minden voltál már nekem édes hazám! De most érzem csak, hogy mi voltál igazán. Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett. Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa, mint fához a levél, hulltomig kapcsolva, mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.

 

Ezekben az években, a verseket már csaknem felnőtt fejjel olvasva, jutottam el Babits igazi megértéséhez. És most elmondhatnám, hogy már nem naiv gyermekként, mit jelent nekem a költészete. De ez egy másik tanulmány, nem az élmény kialakulását nyomozó. Hiszen itt nem a mai képemet igyekszem megrajzolni, hanem lépésről lépésre haladva az egykorit, azt, hogy miként lett bennem Babits Babitscsá. És ebben az időrendhez ragaszkodó belső mozgásban most más lépés következik. Újra valami döntő, valami egy életre kiható: gondolati művének elsajátítása. Esszéinek, tanulmányainak formáló hatása arra a húsz év körüli, már írással próbálkozó olvasóra, aki egykor voltam.

Gimnazista, egyetemista Nyugat-olvasóként Az európai irodalom történeté-t és a Könyvről könyvre rovat írásait már emlegettem. Csakhogy Babits esszéművét nem lehet a költői mellett mellékesen emlegetni. Ez a más műfajban valami egyenlő nagyságrendű az előbbivel. Jellemzésére esetlen az a vallomás, hogy amiként Az európai irodalom története innen-onnan származó, a legkülönbözőbb életkorban szerzett műveltséganyagom mintegy elrendezője, helyretevője, kiegészítője és időrendi szálra fűzője volt, úgy voltak Babits tanulmányai, a Gondolat és Írás-kötetek, az irodalmi világról alkotott képzeteimnek kialakítói, megpótlói és elrendezői. És az sem elegendő, hogy nemcsak én voltam így velük, hanem a velem nagyjából egyidős írók is, akik később, már negyvenöt után, egymást megismerve, egymásra találva az Újhold körül tömörültünk. Nem elegendő, mert tudott dolog, hogy ez a gondolati mű már két előttünk járó írói nemzedék számára is kiindulópont volt, sőt iskola, melynek első végzős diákjaiból lett például a társadalmi intellektualizmusunkat hathatósan megnövelő, úgynevezett esszéíró nemzedék.

Nos, mit kaptam én, aki ezt az iskolát már harmadik generációs diákként jártam ki? Megpróbálom a gazdagságot tételekre egyszerűsítve ismertetni. Kaptam mindenekelőtt egy filozofikus alapozású gondolkodásmódot. Valamit, amiben eleve óvatos árnyaltságra, mai szóval: dialektikus szemléletre ösztönöz a benne rejlő kétféle elem feszültsége. Ez a kétféle, csaknem antagonisztikus elem: egyfelől ész- és értelemhit, egy megújított racionalizmus, másfelől az ember belső világának, az ösztönök útjának, már-már a megismerhetetlen határáig való kíváncsi követése.

Babits elsőként írt Magyarországon Bergson nem csekély irodalmi hatású intuíciós filozófiájáról, s tudomásom szerint elsőként írt, 1915-ben, freudista regényt, a Gólyakalifá-t. Ugyanakkor már 1917-ben szintén elsőként mondja ki, amit majd többször is megismétel, hogy az ösztönösség piedesztálra emelése micsoda veszedelem; hogy az egész filozófiafejlődést milyen sikamlós lejtőre juttatta az ész hatalmának túlbuzgó megkérdőjelezése. A veszedelmes világnézet-ben, majd a híres Julien Benda-tanulmányban, Az írástudók árulásá-ban a háború elfogadásáért és a társadalmi (írói) erkölcs megcsökkenéséért a filozófia felől is érveket kapó antiracionalizmust teszi felelőssé, benne látva a főellenséget, például az ösztönösséget dicsőítő fajelmélet megteremtőjét is. S mivel a régi, mechanisztikus észhit és észvallás embertelen mivoltával is tisztában van, ész és ösztön szembenállásának ismeretelméleti problémáját ilyen kikezdhetetlenül fogalmazza meg Örökkék ég a felhők mögött (Vallomás helyett hitvallás) című versében „…S mégis hiszek az észben, hogy ameddig elér, hűséges szolgája annak a valaminek, amit el nem ér… Építse életünket!”

Ennél az elvi, filozofikus állásfoglalásnál, mely hatását nem is annyira elméletileg, hanem magában az eltanulhatatlan, mégis példaszerűen előttünk lebegő gondolati árnyaltságban, hajlékony okosságban, sokfelé tekintő, sok szempontot figyelembe vevő fogalmazásmódban fejtette ki, fiatalkori érzékenységembe talán még mélyebben vésődött bele az, amit Babits a filozófia és erkölcs, erkölcs és írói felelősség kérdéskörében hirdetett. Korántsem néhány, a kérdésről szóló alapvető írására gondolok itt, a már emlegetett A veszedelmes világnézet-re és Az írástudók árulásá-ra, bár ott összegeződnek a legpregnánsabban, hanem az egész művét (gondolatit és költőit) átható írói felelősségtanra. Igaz, Babits Bendát idézve mondta ki először azt, amit később többször is megismételt, például a Bergson vallása című tanulmányában is, hogy a filozófia kérdésének lényege a mi korunkban erkölcsi jellegű. (Hogy igazolta ezt később, milliók halálával az idő!) És azt is ott hirdette meg Bendával egyetértve, hogy az érdekek és csoportok fölötti, egész emberiségre érvényes erkölcs az írók és az írástudók mintegy hivatásukkal járó problémája. Az ő dolguk, vagy az ő dolguk volna irányjelzőként az általános emberi igazságokra mutatniuk. Kívül állva a mindennapok vásárán, bizonyos távoltartással és „bensőből vezérelt” függetlenséggel. Ha Babits költői művének állást foglaló híres verseire gondolunk, a Fiatal katoná-ra, a Húsvét előtt-re, a Fortissimó-ra, a Csonka Magyarország-ra („Én sosem mondtam: »Dönt majd az erőszak!« – most mondhatom: »Nem! Nem!«”) vagy a Jobb és bal címűre (és a sort hosszan folytathatnánk egészen a Jónás könyvé-ig), akkor világos, hogy fejére nem kevés veszedelmet kihívva, a hatalom nem csekély megtorlását elviselve, költőként mindig is azt követte, amit esszéiben a harmincas évektől kezdve meghirdetett. Legföljebb az erkölcsi állásfoglalás igénye és az írói szuverenitás hangsúlyozása aszerint lett művében egyre fontosabb, aszerint kapott egyre nagyobb hangsúlyt, ahogyan az európai politika egyre inkább jobbra tolódott, s a hitleri ideológia egyre vészjóslóbban terjedt. Ahogyan az emberségen – József Attila szavával – egyre inkább szörny államok iszonyata rágott.

Azt a bizonyos „vétkesek közt cinkos, aki némá”-t nem a Jónás könyvé-ben fedezte fel, nem csupán onnan véste az agyába a kortárs Babits-olvasó. Bele volt az írva többszörösen, folyamatosan az egész költői és gondolati életműbe, mely a harmincas években szerzett tapasztalatom szerint – és ma sem látok okot, hogy itt revideáljak – az egész magyar irodalmat tekintve egyike az erkölcsileg legmélyebben elkötelezett, a béke és az emberség ügyéért legbátrabban harcoló életműveknek. A kor szorítását átélve, látva a napról napra növekvő náci fenyegetést, Ausztria bukását, Csehszlovákia szétbontását, a billenékeny magyar államvezetés katasztrófát sejtető bukfenceit, az irracionalizmus, a fajelmélet robbanásszerű terjedését s ugyanakkor bizonyos kisebb tehetségű írók nyílt vagy sminkelt árulását – mindezzel, hogy így mondjam, maga a történelem igazolta számomra a maga durva tényeivel a babitsi tanítás igazságait. Az verte a fejembe csöppet sem kíméletes tanítóként egy életre szólóan az erkölcsi állásfoglalás követelményét. Azt, hogy egyedül a távolságot tartó, a belső parancsok szerinti beszéd az, ami írói beszéd. A történelem tanított meg, Babits példájára mintegy ujjal mutatva, az irodalom önállóságának, viszonylagos immanenciájának feltétlen szükségességére, melynek hiánya mintegy automatikusan megsemmisíti az írás erkölcsi talapzatát.

A Babits-esszék lázas olvasójaként, a határait ismerő racionalizmuson túl, talán ez volt a legfontosabb, amit egyszer s mindenkorra elsajátítottam. Tanulni persze sok minden mást is megtanultam közben, oly rengeteget, hogy felsorolni is nehéz. Az irodalmi múlt árnyaltabb szemléletét például, Vörösmarty igazi szerepét, Petőfi másik arcát, Ady okosabb és rendíthetetlen szeretetét, a népinek mint forrásnak s nem mint célnak s pláne nem mint faji rezervátumnak a becsületét stb. stb. Szálankénti visszagombolyítás helyett megpróbálom e rengeteg mértékét és dimenzióját másként érzékeltetni.

Egy-két nappal Babits halála után, de az is lehet, hogy a halálhírt követő napon, Halász Gáborral és Sárközi Györggyel együtt Szabó Zoltánnál töltöttem az estét. Augusztusi meleg volt, kint ültünk a félhomályos Gül Baba utcai kertben. A mindnyájunkat betöltő roppant szomorúságban, melyet kiszámíthatatlan jövendőnk kétségei is színeztek, Halász Gábor arról kezdett beszélni, hogy alig néhány nappal ezelőtt járt a betegnél, és hogy a beszélgetőfüzetek segítségével, bólintásaival és fejrázó nemjeivel még egyre úgy tudott vele szót érteni az irodalomról, mint soha senkivel. S hozzátette, nem hitt a közeli halálában, természetesnek vette, elvárta a sorstól, megadja a betegnek az elégtételt: megéli a háború végét, a pusztítók pusztulását.

Miközben Halász tétova szavakkal azt rakta körül, milyen erőt adó biztonság volt számára Babits Mihály léte, nekem eszembe jutott az a pár évvel előbbi kemény és személyes vita, a nemzedéki kérdés csatája, amelyet Babits és Halász éppen Az európai irodalom története kapcsán egymással vívott. Eszembe jutott, hogy Halász Gábor elutasító kritikájára, miszerint az ő nemzedéke se dogmát, se tanítást nem vett át Babitstól, mit válaszolt Babits. Nemrégiben olvastam akkor újra, s most ideidézem azt, aminek a lényege felpárádzott bennem. „Igaz-e, hogy ennek a nemzedéknek irodalmi dogmái olyan teljesen függetlenek az enyéimtől? Csakugyan »másoktól« kapták ők a tanításokat, s gondolataimból rájuk »semmi sem következik«? Írásaikból ennek éppen az ellenkezője tűnik ki. Ha Halász Gábor cikkét olvasom, ebben éppúgy, mint régebbi dolgozataiban, minduntalan fölismerem a saját gondolataimnak visszhangját vagy továbbfejlődését: még ahol a cikk éle ellenem fordul is… Még mondatainak hangsúlyával is mintha olykor az én mondataimat idézné. Akárcsak a másik irodalmi »vezére« nemzedékének, aki néhány év óta szinte minden írásában egy kicsit engem támad és »revideál«, oly különös dühhel, amely már igazán megtisztel… Különös tanítványok! …mert, amit megtagadnak, akaratuk ellenére is tovább él bennük…”

Az jutott eszembe, hogy ha felemelő is, nehéz lehetett közvetlen tanítványnak lenni; hogy jellem kérdése, hogy a nagyságnak ezt a nyomasztó közelségét ki hogyan állta. Hogy az elkerülhetetlen viták múló összecsapásain túl, kellett-e vagy nem a mesternek tévtanaik ellenére „paizzsal és dárdával” kiszállnia – ma is érvényesen, ma is érvényes igazáért. Halász Gábor ellenében dehogyis kellett. S az is eszembe jutott, hogy végül is utókornak lenni más. Kevesebb, de zavartalanabb. Legalábbis akkor így gondoltam.

Amikor néhány év múlva, 1946-ban – de mintha egy század múlt el volna közben – barátaimmal, a háborúból megtért fiatal írókkal szerkeszteni kezdtem az Újhold-at, természetesen írtam fel címként a bevezető cikkre: „Babits után”. (Kellő tapasztalat híján még nem tudtam, bárha evidens is, akkor sem szabad egyetlen példakép nevéhez kapcsolni egy folyóiratot, melynek közelebbről vagy távolabbról az irodalmi múlt tágas egésze a mintaképe.) Még ha a magam gondolataiban (hellyel-közzel) vagy mondataim lejtésén – utólag visszatekintve – fel is fedezhettem a mesterét. A Babits után-nak például különösen azon a befejező részén, melyben a korszak korán jelentkező, szektás irányító igényével szemben védeni kényszerültem az irodalom immanens létét, autoritását. Védeni a közszintre szállítás, a szolgává degradálás ellen. „A szellemi szegénységet nem jutalmazhatjuk azzal, hogy e szegények álruháját kényszerítjük magunkra. Művészet csak akkor maradhat fenn – visszhangoztam Babitsot –, ha a legmagasabb igényeket támaszthatja önmagával szemben. Íróra, irodalomra nézve sem lehet más érvényességet elismerni.”

A történethez még hozzátartozik: e nyilván Lukács Györgyhöz és követőihez adresszált mondatokért meg is kaptam Lukácstól – nyomban az első szám megjelenése után – a kioktató bírálatot. Babits – fejtegette velem szemben – semmiképpen sem vízválasztó, sem nem határkő. A kiindulás, a szemlélet egyaránt téves. „Ha Lengyel Balázs – írta tanulmánya összegezéseként (Fórum 1946. I. szám) – a babitsi individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ez az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását jelenti, mint a »negyedik nemzedék« lírájának központi témáját.”

A korabeli viszonyokkal tisztában nem levő olvasó számára meg kell világítanom, Lukács sommás ítélete bár politikailag volt fenyegető, de nem kiáltott mindjárt ügyészért. (Még csak 46-ot írtunk, s nem 49-et.) Annyi történt csupán, hogy az irodalmat irányító politikai igény felerősödvén, a folyóirat 1948 nyarán megszűnt, és az 1951-ben tartott írószövetségi közgyűlés szónoka jelenthette a tagságnak: „felszámoltuk a babitsi l’art pour l’art hervadó virágát, az Újholdat.” Magam pedig egy negyedszázadra gyakorlatilag kiszorultam a kritikai életből.

Egy negyedszázad az emberi, írói életben meglehetős időtartam. Nem mondható tán túlzásnak, amit e beszámoló elején írtam, hogy az apám által annak idején drágállott Babits-kötet csakugyan sokba került. Nekem. Igaz, a Babits-élmény, amit belőle és a további köteteiből kaptam, a nehéz években vigasz és kárpótlás volt sok mindenért. A mérleget azonban mégsem ez hozza egyensúlyba. Az emberi elme – ha küzd ellene, ha sem – szarkatermészetű. Ami megcsillan neki, eltulajdonítja, s a legjobb hiszemmel képes kérkedni vele. Babitsot olvasva hányszor pirít rám szövege, mikor ott egy-egy régtől hangoztatott „saját” gondolatomra bukkanok. És épp az irodalmat illető alapeszmék között. Az egyensúlyba hozó döntő elem azonban még egyre nem ez. Más, nem konkrét, de mélyebbre szívódott valami. Igény? Színvonal? Írás közben egyre latolgató törekedés, tán pontosságra, tán az igazság képességeim szerinti megközelítésére? Nem tudnám egyetlen szóval megnevezni. Kár erőltetnem. Ez az esszé kellett, az egész, hogy egy-egy részletet kiragadva, így-úgy körüljárjam: hogyan és mit kaptam Babits Mihálytól.

 

Radnóti két dedikációja

Már nem tudom, hol és hogyan barátkoztunk össze, vagy hogy pontosabb legyek: miért vett a pártfogásába. Csak azt tudom, hogy 1938 telén felhívott magához, s megajándékozott egy kötetével, a Meredek úttal. Húszéves voltam, az első cikkeimnél tartottam. Ő harminc, és ismert költő: időben, térben kifejezhetetlen távolság. A verseit már gimnazista koromban ismertem. Egyik kötetét, a Medvetánccal együtt, már 1934-ben kezembe nyomta egy szegedi barátom. „Ne Babitsot és Kosztolányit olvasd, hanem Radnótit és József Attilát – mondta –, ők az igazi költők.” Ügyetlenebbül nem is ajánlhatta volna őket egy Nyugat-rajongó diáknak. Persze hogy Radnótit csak később szerettem meg. De akkor, 1938-ban már régen túl voltam az első idegenkedésen, sőt, egyre fokozódó vonzódásomba csöpp túlzás is vegyült. Az a túlzás, amelyet az olvasók világából hoz az ember, akik a tehetségben a rendkívülit, már-már a héroszt szimatolják.

Ott ültünk hát a Pozsonyi úti lakásban, az egyetlen szoba hátsó szegletében. Fifi, a felesége, nem volt otthon. – Írtál valamit? – kérdezte. Restelkedve bólintottam rá. Miközben húztam elő a kéziratot, odakint csöngettek. Radnóti megrezzent. – Ki lehet az? – Vártunk. A csöngő újra megszólalt. Feszengve nézett rám, s aztán kényszeredetten kiment ajtót nyitni. Odakint az előszobában hosszan beszéltek. Közben én a szobát néztem s a könyveit. Jól tudom, hogy az emlékezet csal. Utólag visszagondolva, mai szemmel, egyszerű és talán szegényes lehetett az a szoba, de nekem a telje volt mindannak, amire vágytam. Egy életmód, egy életforma légkörét hozta, melynek küszöbén tibláboltam.

A hosszanti fal mellett egy könyvespolc húzódott végig. Egy nagy, nyitott polc, világos fából. A többi, az a két-három félmodern ülőbútor egy kisasztalkával, a világas huzatú ágy, néhány kép meg terítő, amely egy asszony diszkrét, otthonteremtő jelenlétére utalt, szinte alig számított. Mert a rengeteg könyv volt a jelkép. Odakint még mindig beszéltek. Majdnem találomra kihúztam egy kötetet, Dsida verseit. Csak a nevét ismertem. A Kálváriára nyitottam rá. Éppen a végére értem, mire Radnóti belépett. „Valaki föl, a csúcs felé tart, hogy önmagát feszítse meg.” Az arca feszült volt; erős szálú, hullámos haját hátrasimította. Ránézett a könyvre. – Jó költő – mondta. – Nagyon jó, ismered? – S csak aztán tért rá arra, ami feszélyezte. – Tudod, én ilyen csöngetésre nem szoktam ajtót nyitni. Mert mindig jönnek. Csak, ha valaki tudja a jelt. Három rövid csöngetés, akkor nyitok. De még jobb, ha előzőleg telefonálsz Fifinek. Azért persze jegyezd meg, három rövid.

Nyúlt a kéziratomért. Tollal a kezében olvasta, rögtön ajánlgatva javítási javaslatait, pedig elég hosszú írás volt. Amiben megegyeztünk, maga írta bele. Világosan olvasható, minuciózus, tiszta írása volt. Esztétikus, szerény, és mégis egyéni. Ma már tudom: ez a mondatról mondatra való javítgatás egyike a legnagyobb segítségnek, amit induló író az idősebbtől kaphat. A könnyed, közérthető fogalmazásnak megvannak a maga fogásai. Egy rejtett érzék dolgozik bennünk, arányokat szab meg, kapcsolatot teremt az előzményekkel, kigázoltat a gondolati homályból, megállít a túlbonyolítás veszélyei előtt. Ez az érzék fejleszthető. Fejlődik a puszta gyakorlattal, meg el is lehet lesni mások fogásait. Mégis a leghatásosabban akkor alakul, ha az ember a saját példáján, a saját baklövésén tanulja meg, mások útmutatása nyomán, a szakma úgynevezett míves titkait.

Radnóti szerette a mívességet. A versein és a műfordításain ott a kikalapáltság, a nagyon is minuciózus megmunkálás jegye, amely a szép hangzásért nemegyszer még a gondolaton is alakít, egy árnyalattal eltolja ízléseszménye irányába. A Meredek útban engem akkor költői világának, szelíd emberségének éppen ez a míves megfogalmazása ragadott magával. Reménytelenül irodalmár voltam, csak sokkal később jöttem rá, hogy az irodalmiasság – még magas fokon is – az irodalom halála. S csak akkor vált valódivá Radnóti-szeretetem, amikor a Tajtékos ég második részében újból megszerettem azt a Radnótit, aki már stilizáció nélkül tudta írni élményei közepét.

De ez később volt, már a halála után.

Utoljára egy nappal a német megszállás után, 1944. március 20-án jártam nála. Vannak dátumok, amelyeket az a nemzedék, amelyik átélte, nem feledhet el soha. Napok, amelyekről, bármennyi is jön utánuk, még azt is tudjuk, borult volt-e az ég. Olyasféleképpen, ahogy történelmi tény, hogy 1848. március 15-e délutánján esett az eső. Két éve katonáskodtam akkor. Odalent a Muraközben, ahol szolgáltam, egy főhadnagy fölállíttatta a gépfegyvereket a határon, a németekkel szemben. Aztán jött egy telefon, s a németek ott is bevonultak. Másnap hajnalban értem Pestre, kora délután csöngettem be (három rövid) Radnótihoz. Hogy mi volt akkor az idegekben, fölösleges elmondani, aki átélte, tudja. Aki nem élte át, abban legfeljebb távoli képet lehet felkelteni. Nehezen beszéltünk, a beszédhez is kell a jövő, és Radnóti tudta a sorsát. Nem, nem hamisítok, nem a verseiből „emlékszem”, vagyis emlékezni vélek a szavaira, hiszen évek óta tele voltak sorai a halál előérzetével. Úgy mondta, amint bekövetkezett, a munkatábort, a deportálást. Nem voltak illúziói. Nekem sem voltak, azért mentem hozzá, hogy iratokat kínáljak neki, ha már, amire igazán szüksége lett volna, búvóhelyet nem tudtam kínálni. Elutasította. Emlékszem a szavaira, a pátoszt ellensúlyozó vállmozdulatára is. – Nézd – mondta –, ha különös is, nekem az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban. Egy puskalövés nélkül! Mi lesz ebből az országból?

Próbáltam érvelni: a saját sorsára gondoljon. Hajthatatlan volt. Úgy rémlik, azt fejtegette, hogy úgy sincs kiút ilyen körülmények között. S hogy elterelje a beszélgetést, az én dolgaimról kérdezgetett. Mondtam, hogy megnősülök.

Meglepődött, úgy érte a szó… de hagyjuk a hasonlatokat. Neki a bakancs meg a pokróc volt a gondja, s ezért zavarba jöttem – ha kicsit fölöslegesen is. De akkor ő már a könyvei között kutatott. – A Válogatott verseim megvan? – Nincs. – Előszedte. – Várj csak, hát az Ikrek hava? – Hosszan keresgélt a könyvespolc alján, az Ikrek hava valahogy nehezen került elő. – Ezeket már kettőtöknek dedikálom. – A hangja meleg volt, a mosolya szerénykedő: – Hadd adjak én is valamit.

Búcsúzáskor még felírattam vele a katonai címemet. Hátha meggondolja magát.

De nem írt.

Ősszel, amikor újra Pestre kerültem, ő már Szerbiában volt. S ami történt, tudjuk.

Élet és halál

Az Élet és Irodalom 1994. karácsonyi számának 7. oldalán Ungvári Tamás De profundis… címen Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György tragikus sorsának részleteiről elmélkedik, más mártír írókról is ihletetten megemlékezve. Elmeséli, hogy milyen színes volt Boldizsár Ivánnak az 1944-es eseményekről huszonegy évvel későbbi konfabulált története Szerb Antal kimentéséről. Annak idején 1944 augusztusában Nemes Nagy Ágnessal egyetemben jártam Boldizsár Iván lakásán, aki nemrégiben szabadult a rettegett Margit körúti fogházból, és igen megtört, elkínzott állapotban volt. Hogy abban az időben vagy némileg utána álszázadosi ruhában ment volna el a Nürnberg utcai munkaszolgálatos századhoz és próbálta Szerb Antalt kiszabadítani, semmi nyoma. Szerb Antal sem tett róla említést, pedig azt nekünk elmondta, hogy két, számára ismeretlen főhadnagy, Görgey Guidó és Thassy Jenő autójukhoz invitálták őt, és biztatták, hogy jöjjön velük, megmentik, de nem merte magát rájuk bízni. Boldizsár akkor, mondom, augusztus elején fel-felnyögve feküdt a díványon, és nekem azt a tanácsot adta – örök hála érte! –, hogy igyekezzem valami módon lelépni a katonaságtól, mert alakulatom éppen a Dráva mellett állomásozott, hova – értesülése szerint – hamarosan várható a Balkán felől a németek visszavonulása. Hogy a hadműveletek terén milyen mozgás történik, azt magam is észleltem. (Budapesten Ágnessal akkor mindössze két-három napot töltöttünk.) És Ágnessal füleltük éjszakánként a Budapest–Csáktornya vasútvonal partizán felrobbantását a közelünkben.

De ha már Ungvári Tamás részletekre nézve is említi Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György életének végső tragikus fordulatait, elhurcolásukat, gyors elpusztulásukat, melyről a tényen túl senki sem tud bizonyosat (és mellékesen említ engem is), hadd mondjam el azt, amit tudok. Szerbbel és Halásszal való kapcsolatomat, amelyet nemcsak az emlékezet rögzít, hanem amit Nemes Nagy Ágnes és az én levelezésem, a közös levelezésünk dokumentál.

De mielőtt az írók történetéről szólnék, valamint az Ungvári által emlegetett „bátorságról”, kénytelen vagyok az újabb nemzedékek számára, akik tudják, hogy mi történt és nem értik, hogy miért nem szaladtak szét a kirekesztettek, miért hagyták magukat bevagonírozni, majd megöletni, kénytelen vagyok beszélni az úgynevezett stabil rendről, a természetes társadalmi kényszerről, mint a berögzött polgári-katonai fegyelem velejárójáról. Arról, hogy e rendet aligha lehet negligálni – főleg nem a már megállapodott korosztályokban. Gyerekkel, nagyobb családdal nem lehetett bujkálni. Igen, de melyik jobb: a későbbi vészes fenyegetettség vagy az azonnali életveszedelem vállalása? Idegtépő erő kell a pillanatnyi biztosat elvetve, a félelmes bizonytalant kockára vetni, a közvetlen halálfenyegetettséget is választani. Láttam kivégzést a Károlyi (ma Petőfi) laktanya udvarán. Négyszögben felállítva az ezred, s miközben a bekötött szemű szerencsétlen elkiáltotta magát: „Éljen Magyarország!”, a tűz dörrenése után véres rongyként összeesni. Majd a szétlőtt szerencsétlen testét, parancsra, egyenként kellett az ezrednek közelről végignézni. Hogy a tévében ma ilyesmi mindennap látható? Hogy a gyilkolás a gyerekek számára is közömbös vagy éppen pezsdítő hecc? Hogy az erőszak ma általános? Igaz, csakhogy még akkor nem volt tévé. A gyilkolás sem premier plánban felnagyított látvány.

Egy másik generáció kellett, Szerbnél, Halász Gábornál, Sárközinél fiatalabb, egy mai, helyesebben akkor egy új mentalitás felismerése, mely a halálérzés lehetőségét természetesebben képes tudatosítani. Kellett tudni – tudtam is –, hogy a Muraközben, kivált, hogy a falu szélén magános házban éltünk Ágnessal, szemben a Dráva üres rétjével, bármikor rám lőhetnek, megtámadhatnak. Isteni szerencse, hogy ott, akkor nem tették. Hogy csupán messziről lőttek rám sorozatban azon a napon, amikor 1944. szeptember elején a déli határnál magánosan elindultam, hogy kilépjek a katonaságból és megbeszélés szerint Ágnessal találkozzam Gyékényesen a vasútállomáson. És később, a nyilas korban azt is közvetlenül tapasztaltam, hogy mint szökevényt most lőnek agyon. Ónos, hosszú perc volt. De most nem rólam van szó, bár megérne egy misét, hogy éppen egy Árpád-sávos nyilassal kerültem szembe, én tőle féltem, ő tőlem, mert történetesen álnyilas volt, és egyenruhásan bújtatta a zsidó barátait.

De idősebb íróbarátaimra visszatérve, Szerb Antalt Ágnes ismerte jobban, én Halász Gábort (együtt voltunk például Szabó Zoltánnál Babits halála napján szomorkodva-vitatkozva egy éjszakán) és Sárközi Györgyöt. (Halász azt mondta: nem hitte volna, hogy Babits meghal, míg a nácik el nem buknak). Nemes Nagy Ágnes 1941 augusztusában felbélyegzett, saját magának megcímzett borítékot mellékelve („N. N. Á. egyetemi hallgató”) elküldte verseit ismeretlenül Szerb Antalnak. Ágnes tizenkilenc éves volt. Szerb azzal a jellegzetes udvarias változtatással, hogy „Nagyságos” és „úrhölgynek” a következő levelet írta: „Kedves Kolléganő, bevallom, gyakran szoktam verseket kapni ismeretlentől és rendszerint nagy zavarban vagyok, hogy mit válaszoljak nekik. Annál nagyobb örömöm, hogy most végre egyszer őszintén és kertelés nélkül ezt írhatom: A versei jók, Maga tehetséges és egyáltalán nem érzek lelkiismeretfurdalást, ha arra biztatom, hogy folytassa… ha egyszer el akar beszélgetni velem, örülni fogok… Verseket is hozzon! Kézcsókkal és üdvözlettel, Szerb Antal.” (1941. aug. 28.)

Itt dokumentálok egy másik Szerb Antal-levelet, csaknem egy évvel későbbit: „Kedves Ágnes, olvasom versét az Új Időkben. Örülök. Másrészt szomorú vagyok, mert holnap be kell vonulnom munkaszolgálatra, anélkül, hogy Magától elbúcsúzhattam volna. De hát csak visszajövök egyszer.”

1943-ból, a munkaszolgálatból való az újabb levél. Szerb Antal akkor a később oly híressé vált Száz verset szerkesztette: „Kedves Ágneske, visszaélve eddigi szíves ügybuzgalmával, további szívességeket kell kérnem… A köv. versek eredeti szövegére lenne szükségem, és mindez ráadásul elég hamar kellene nekem… Egyébként úgy hírlik, és nagyon bízom benne, hogy rövidesen leszerelnek bennünket…”

Halász Gáborhoz, úgy emlékszem, én küldtem Ágnest. Ófutakról hozzám írt 1944. jan. 25-én kelt levelében szinte egy kis portrét csinált Halász Gáborról: „Biztosan tudod, hogy a Múzeumban van; egy igen szép, ünnepélyes, barnazöld teremben, ragyogó sárga parkettal, olyan mint egy angol főúri hall. Könyvszag, központifűtés-szag, kókuszszőnyeg, kilátás fákra és aquincumi kövekre. Latinság és germánság együtt. Irigyeltem, pláne, hogy olyan roppant fiatal. Hiszen nincs több negyvennél! De inkább kevesebb, pufók és kissé szeplős gyerek-arcával, s lezser fehér köpenyében. Könyvtáros leszek! – Környezete, mint látod, nosztalgiásan elbűvölő, ő kevésbé! Nem volt éppen barátságtalan, de majdnem. Ott hagytam a fordításokat, majd érte megyek. Elég kurta volt velem.”

De hat nap múlva, január 31-én levélben megváltozik Halász Gáborról a véleménye: „…Voltam megint Halásznál, sokkal különb volt, bár azt mondta, hogy nem tudja használni a fordításokat. Erre én legalább elolvastattam vele pár versemet, mondván, hogy ugye ezt még kibírja. Mire ő, legnagyobb meglepetésemre azt jelentette ki, hogy hajlandó elvinni műveimet a Csillaghoz, csak küldjek még vagy tízet, hogy legyen miből válogatni.” [Csak zárójelben, a Magyar Csillagról van szó, melyet Illyés szerkesztett Babits halálától a német bevonulásig, március 19-ig, és Örley segédszerkesztése mellett Halász volt a legtekintélyesebb kritikusa és esszéistája. Az 1944-es két számba magam is írtam. De folytatom Ágnes levelét:] „Egészen odavoltam a bámulattól, s mondtam is, hogy minek köszönhetem a váratlan szívességet. – Mindenesetre küldök neki; mindig adtam arra, hogy lehetőleg állandóan más pártfogómat dobják ki verseimmel a Csillagtól.”

Két nappal az esküvőnk előtt, április 18-án Szerb Antal kérte, hogy Ágnes látogassa meg. Úgy tíz-tizenkét nap után – közben volt a balatoni nászutunk – mehetett el Szerbhez, valószínűleg a munkaszolgálatos körletbe, de lehet, hogy odahaza, mindenesetre akkor Halász már tudta, hogy megesküdtünk. Május 12-én ezt a levelet küldi Ágnesnak: „…ez aztán a meglepetés! Amíg én azon iparkodtam, hogy az Irodalommal boronáljam össze, ezzel az öreg Rouéval, Maga az Életet választotta és a fiatalságot; igazán női megoldása a Dichtung und Wahrheitnek! Gratulálok, közben persze az irodalom sem maradt el; hiszen az ura is tollforgató, és Szabó Zoliéknál emlékszem, mennyire imponált óriási verstudásával. S remélem, Maga is kitart világot felforgató szándékánál! S még házasságuk is milyen »irodalmi«; hadra kelt sereggel nászútra menni, ilyet csak múlt századi regényekben olvastam… Küldje el írásait minél előbb; igazán kíváncsi vagyok reájuk. S írjon, ahogy a fentiekben megegyeztünk (vagy nem?): Magáról.”

Halász Gábornak Ágneshoz írt újabb levele 1944. július 5-én kelt: „…levelét teljes egy hónapi késedelemmel vettem kézhez, miután Jászberényt, Monort megjártam munkaszolgálatos minőségben, és most Pesten gyarapítom a Lehel utcai katonai raktárt… (Ez utóbbi sorokat már 7-én légiriadó közben írom, egy városligeti híd alatt, ahol, mint a francia filmeken, meghúzódtunk. S most térjünk vissza az irodalomra.) (Az ujjlenyomatokat bocsássa meg. Ez is valóság, a munkánk jegye.) … (Szerb Tóni is itt van. S itt van Sárközi Gyuri – irodalmi triumvirátus) … Jó itt a ligetben, a félórás lopott szabadságban; töményített sűrű szabadság ez, mert hosszú rabság előzte meg. Élni, úgy látszik, mégis jó dolog… A gépek sehogy sem akarnak jönni; zúgásuk helyett csak a békák kuruttyulnak a Városligeti-tóban. Majdnem falun érzem magam is. Kedves Ágnes, hírt adhatna magáról ide is. Címem: Hungária út 140. Polgári iskola, 701/304 munkásszázad. A levelet természetesen cenzúrázzák.” Szerb Antal és Halász Gábor közös lapja 1944. IX. 26-án, vagyis még a Horthy-kiugrás kísérlete előtt: „Kedves Ágnes ifiasszony, ha nem haraxik, arra kérjük, ne fáradjon ki hozzánk pénteken, hanem engedje meg, hogy mi tegyük Magánál tiszteletünket pénteken 1/2 6 óra tájban.”

Ám a kiugrási kísérlet után, a szörnyű Szálasi-korban egyszerre félelmesek voltak és felgyorsultak az események. A század körletét ők már nem hagyhatták el, de mivel a katonáskodást részemről már befejeztem, Ágnessal mi mentünk hozzájuk. Örley István is, kit a Magyar Csillag volt szerkesztőjeként, majd A Flocsek bukása című későbbi – halála utáni – könyve alapján ismerhet az olvasó, eljött velünk, hogy a triumvirátus dolgait, értsd szökésük módját közösen megbeszéljük. Halász Gábor, akinek apja „őskeresztény” volt, de mert anyja nem keresztelkedett ki a házasságkötés előtt, s ezért Halász munkaszolgálatosnak számított, megdöbbenésünkre azt mondta, hogy a maga részéről törvénytelent nem tesz. Magyarán meg nem szökik. Egy darabig hiába győzködtük Örleyvel egyetemben, Halász megmakacsolta magát. – Gyilkosokkal akarsz törvényre apellálni? – kérdeztük. A nyilas rémtettek már ismertek voltak. Örley végül megkapta Halász anyakönyvi kivonatát és szülei házasságlevelét, melyekből csupán az anyai izr. szót kellett „kimosni” s néhány nagyszülői oklevelet készíteni hozzá. Örley ezt az iratmosást igen gondosan, nagy körültekintéssel csinálta, mert húgom, Horváthné Lengyel Piroska vegyészmérnökként megtanította – bizonyos hosszadalmas, pepecselő munkával – az okiratok vegyi lemosására. (Az írás eltűnt, csak a pecsét és az aláírás maradt meg az okiraton.) Piroska számos nagyszülőig felmenő új-régi házasságlevelet hozott így létre, meg kapott is üres keresztlevél blankettákat Muraközy Gyula református lelkipásztortól és Göbölyös László Kálvin téri segédlelkésztől. De Halász Gáborra visszatérve, úgy volt végül, hogy ő Örleynél bújik meg a Molnár utcában, Szerb Antal hozzánk jön a Margit körútra, az Átrium házába, hol is kivettünk Ágnessal egy bútorozott, két- vagy háromszobás lakást. A Nyugatra kiszaladtak miatt könnyű volt bútorozott lakást kapni, én pedig a rendőri bejelentés kedvéért Leng Bella néven hivatalosan lepecsételve, de persze némi átjavítással szabályos bejelentőt kaptam, beírhattam adataimat a házmester lakókönyvébe. Sárközi György ügyében is léptünk valamit, a számára küldött svéd-levelet (Schutzpasst) valahogy átgépeltem, átváltoztattam a szülei nevére, s átnyújtottam nekik a zsidóknak kijelölt házban. Kicsit meleg helyzet volt, mert, úgy emlékszem, őr állt a kapuban, hogy nyilas-e, nem tudom, de amikor megtaláltam őket másokkal bezsúfolt egyetlen szobában, egyenruhám miatt félelmük nagyobb volt az én szorongásomnál. Közben húgom elkészítette Szerb Antal megfelelő iratait: Kántor Antal néven szerepelt, és voltak hozzá a szükséges, szülőkig felmenő papírok is.

Egy nap, már a Margit körúton, ahol Szabó Zoltán felesége, a későbbi Sarkadi Imréné is velünk lakott, váratlanul feljött Tóni és Halász Gábor. Mellettünk, a Tégla utcában dolgozott a század, s ők az ebédidőben valahogy fölugrottak a Margit körútra. – Most már maradj nálunk – mondtam Szerb Antalnak –, van itt könyv elég; én éppen Flaubert Érzelmek iskoláját olvastam. – Lefordított könyvet én nem olvasok – tette hozzá kicsit oktató hangsúlyával. – Különben a század kerete megbízható – érvelt –, a katonák tudni fogják, mikor kell szétugrani s megbújni. – Körülfogják a keretet a nyilasok – mondtam neki, emlékszem szó szerint –, nem tudsz majd elmenekülni. – Ám hiába kapacitáltuk őket, hajthatatlanok voltak, persze alapos okkal, mert félő volt, hogy bosszút állnak a megmaradtakon.

Szerb Antallal és Halász Gáborral ez volt az utolsó találkozásunk. Még egy levelet kaptunk, ezt:

„Kedves Ágnes és Balázs, nagyon kérném, látogassatok meg még egyszer, holnap, szerdán. Egy egészen új, az eddigieknél sokkal jobb figuráról van szó. – Klári holnap délután 1/2 4 felé szalad magukhoz, megkérdezni, hogy még itt vagyok-e. Mondják meg, hogy igen. Kézcsók és üdv. T.”

De találkozásunk helyett csupán egy levél maradt nálam, egy soha nem kézbesíthető levél, Szerb Antalné, Klári írta, a felesége. A napokban találtuk meg Ágnes hagyatékában, íme:

„Tónikám, édes kicsi kis jószágom. Nincs más csak Te. Megszakad a szívem, hogy nem mehettem hozzád. Mikor látlak megint. Vigyázz magadra. Talán sikerül. Úgy szerettelek volna látni. Üzenj azonnal, ha lehet. Ne sírj édesem, majd csak elmúlik egyszer ez is. És ha nem, hát jó volt és szép volt ez is. Csak kevés. Isten veled kicsi Tónikám. Klári.”

Aztán, azt hiszem másnap, hogy Klári kusza ceruza-levelét megkaptam, kora délelőtt egy asszony csöngetett be hozzánk, Szerb Antal anyósa volt, s egy ismeretlen férfival jött. A férfi a munkaszolgálatos századból való volt. Mikor látta, hogy jönnek a nyilasok, átmászott egy kerítésen, s elmenekült. Az asszony kérte, hogy néhány napig vagy néhány óráig, míg helyet nem kerít számára, fogadjuk be.

Nem volt mit tennünk. Szabó Zoltánné, a tündéri Lill, se gondolt mást. Bozontos, fürtös hajú, nagydarab férfi volt, csendben megült a szomszéd szobában. Csak amikor Lill ebédelni hívott bennünket, akkor jött közénk, és kérte, hogy az étkezés előtt olvassunk egy ideillő passzust a Bibliából. Isten csodálatos kegyelmével megmentett – mondta –, illő leróni hálánkat. – Hallgattunk hát egy idézetet az Új Testamentumból, és arra gondoltunk, hogy a mi barátainkkal vajon most mi lehet?

Délután, estefelé újra előhozta a Bibliát. „Jehova tanúja” hívei közé tartozott, és téríteni akart, valami lázas és kényszerítő módon, hogy legyünk jobb keresztények.

Mikor Tóni anyósa másnap vagy harmadnapra megjelent, kérnünk kellett, hogy vigye el tőlünk.

De hogy elmondjam még azt, amit a gyötrő történetről tudok: kétséges, hogy Görgey Guidó és Thassy Jenő eljutott-e Balfig, látták-e Szerb Antalt, beszéltek-e vele? Thassyval 1948 nyarán a Marne-folyó mellett, Párizstól nem messze találkoztunk. Nem biztos az emlékezetem, de úgy rémlik: elindultak ugyan autójukkal Szerb Antal megmentésére, de csak Győrig jutottak el.

Bárhogy volt is, kevés volt, végül is kevés, amit egészében megpróbáltunk. Barátaink rettenetes sorsa meg volt pecsételve. Vagy olyan idők voltak, hogy minden a véletlenen múlott. Élet és halál. Sok halál. Örley Istvánt 1945 januárjában széttépte egy bomba a lakása előtt. Sosem tudtuk meg, mi lett Halász Gábor átjavított irataival, amivel Örley meg akarta menteni.

Kassák másik arca

Kassák Lajosra az én nemzedékem egészen másképp emlékszik, mint az előttünk járók. Viszonyunk is más volt vele. A nálunk idősebbek megírták, hányszor, de hányszor, hogy mennyi konfliktusuk volt Kassákkal. Hogy szíjas, csupa akarat egyénisége nem tűrt maga mellett más akaratot. Hogy a Mát vagy a Munkát szerkesztve, kiváló emberekre, jelentős tehetségekre akarta ráerőltetni nézeteit, egyéniségét. Lehet, hogy napi közelségből ez volt – vagy ez is lehetett – a való. A mi távlatunkból és távolságunkból viszont inkább úgy tetszett, hogy Kassák szuggesztív egyénisége kiváló fiatalokat – a későbbiekben kitűnő írókat – vont maga köré, és tartott a hatása alatt. (Az apagyilkos indulat az ilyen viszonylatban előbb-utóbb persze felüti a fejét.) S visszatekintve már az is érdem, hogy ebben a jó értelemben vett lélekhalászatban kiket fogott ki a hálója. Adyról köztudott, hogy nagyon ritka kivétellel csak mélyen alatta álló emberekkel vette körül magát, csak azokat tudta elviselni. Kassák nem így: elég a Ma, a Munka állandóbb munkatársait számba venni, kiket publikált, kiket bátorított, ha később összecsapott is velük, vagy azok összecsaptak is vele.

De a múltról a valót nem tudhatjuk, nem tudhatom. Amikor Kassák Lajost megismertem, már csaknem hatvanéves volt. Kapcsolatunkat 1946-ból tudom keltezni. Addigra már a háború végi aléltságból csudamód, anteusi mozdulással támadt fel az irodalmi élet. Megfiatalodva, duzzadó erővel. Romok közötti intenzitása ma már legendás. Az a három gyönyörű év! A Vallás- és Közoktatási Minisztérium művészeti osztálya a vidéki szellemi élet fellendítésére és a demokratikus irodalmi kultúra terjesztésére akkoriban a legkülönbözőbb városokban rendezett kulturális napokat, azt hiszem, Kardos László és Kassák közös ötlete alapján. A Szegeden rendezett napokra mint fiatal kritikust, az Újhold szerkesztőjét, levittek magukkal. Kassákkal a vonaton „barátkoztam össze”, személyes vonzóereje, szuggesztivitása akkor érintett meg. Mi volt ez a vonzerő? Csaknem goromba, mindenesetre őszinte, indulatos közvetlensége. Sokféleképpen lehet közvetlen az ember. Tersánszky Józsi Jenő is közvetlen volt. Fütyült rá, hogy ő író (méghozzá milyen!). Annyira fütyült rá, hogy két szót nem lehetett vele irodalomról vagy szellemi dolgokról beszélni. De Kassák szelleme teljességgel nyílt volt, minden érdekelte. (Már nyolcvanévesen csaknem erőszakosan vett rá, hogy magyarázzam el neki a strukturalizmust, ismertessem kiindulását, fő tételeit, s a magyarázaton felindulva, mert úgy gyanította, hogy végül ez is csak az eleven irodalom ellen működő tudósi dogmarendszer, alig tudtam magamat kimosni, hogy nem vagyok strukturalista.) Érdekelte az is, ami bennünket, fiatal írókat nyugtalanított vagy szorított: s néhány szó után nem kerülte meg, nem hagyta homályban, hogy ugyanaz aggasztja őt is: az írói szuverenitás, a művészi függetlenség egyre nagyobb fenyegetettsége. Akkoriban – és azt hiszem, napjainkban sem – ennyire nyílt kártyákkal nem játszott egyetlen neves író. A fiatalok előtt legtöbbjük szobrot állt. Csakhogy akkori nézeteim szerint – és persze a fiatal szemlélet kritikusabb a kelleténél – nagyrészt agyaglábakon álltak ezek a szobrok. Ifjúságom nagy héroszai kihaltak. Meghalt Kosztolányi, akit egyszer hallhattam felolvasni, meghalt József Attila, akit sosem láttam, de élete utolsó két évében már csodált hérosz volt a szememben, meghalt Babits, akitől egy népművelési előadáson még hallhattam a Mint különös hírmondót, s aki nekem, a gimnazista diáknak egy életre szóló alapkategóriákat adott, meghalt Móricz, akit már személyesen is ismertem, s ami ezerszeresen több, ő is ismert, sőt számon tartott engem. A nagy nemzedékből egyedül Schöpflin élt, aki, később megismerve, a személyes találkozás során, bénultan, a szélütésből felépülve is az volt, aki volt. (Füst Milán értékeit, nagyságát még nem fogtam fel.)

Akkoriban olvastam az Egy ember életét. Mi az, ami ezt a könyvet (első hat kötetét) az önéletrajzi vallomások klasszikusai közé sorolja, Gorkij trilógiája mellé? A története? A fiatal lélek pokoljárása a társadalom bugyraiban? Az inaskodás, a munkássors szociológiai pontosságú, de annál milliószor plasztikusabb felmérése? A tehetség eruptív kitörése a testi és lelki nyomorból az íróságba? Mindez együtt és még sok minden más is. Legfőképpen azonban a személyiség karaktere. Ebben a személyiségben, mint az egymást taszító fémek ötvözetében, olyan végletes feszültséggel van jelen két ellentétes törekvés: az önmegismerés vágya és a világváltoztató akarat. Elérkezni önmagamhoz, vallotta Kassák, és ugyanakkor, egy időben újrateremteni a világot is – mindkét törekvés döbbenetes erővel.

Akkoriban, 1946-ban, ahogy könyvében az önmegismerés sziszifuszi erőfeszítése ragadott meg, úgy személyes találkozásunkban a másik pólus: a magabiztossága. A tehetségében, belső indításaiban, gondolatszikráiban való feltétlen hite. A szegedi kulturális napok kis híján botrányba fulladtak. Az egybegyűlt népes hallgatóságnak (főként egyetemi fiataloknak) az egyik szereplő író előbb a szegedi gondolatról, majd beletüzesedve már magáról Szegedről, a bűnös városról mondott dörgedelmet. Horthyék bűneit számon kérni a jelen levő és csaknem szükségszerűen lokálpatrióta ifjúságon – elképzelhető ennél jobb taktika is. A zsúfolásig megtelt nagyterem az írókkal szemben egyszerre robbanásig ellenséges lett. Ezután következett Kassák. Az irodalom, a szellem rangját azzal mentette meg, hogy a történtekről, az indulatokról tudomást sem véve mondta a magáét.

Később értettem csak meg igazán: mindig a magáét mondta. Nem azért, mert ügyes taktikus volt, hanem éppen azért, mert nem volt taktikus. Új művészetet hirdető és teremtő író volt, nem hasznos vagy hasznosnak vélt kompromisszumok zsonglőrje. Elhivatottságában szuverén.

 

*

 

Hányszor, de hányszor voltam tanúja később ennek a kassáki magabiztosságnak. A véletlen úgy hozta, jártam vele együtt képzőművészek műhelyében, hallottam városépítészekkel vitatkozni, s mellette álltam, a közelében, kényszerű hallgatásának éveiben is. A legnehezebb idők elmúltával, hosszú estéken át beszélgettem vele, vagy hallgattam őt, amint másokkal beszélgetett a művészetről. Volt próba, alkalom és idő elegendő belelátni a titkába.

A titok nyitja számomra nem egészen az volt, mint amit ő megfejtésül a világnak s különösen nekünk, kritikusoknak kínált. Kassák azt mondta: olyan verseket ír ő, hogy mint egy-egy tárgyat, le lehet tenni az asztalra. Meg azt is mondta – nem szó szerint idézve –, hogy az ő versei olyanok, mint egy városi tér; bármelyik utcán indulj el, végül mindegyik beletorkollik, mindegyik a térre vezet. S hogy ez mind az ő tudatos szerkesztésének az eredménye. Tudatosság? Olyan hosszú időn át volt az esztétikában a költőket illetőleg afféle félpejoratív fogalom, a spekulatív és a másodlagos udvariasabb szinonimája, hogy nem árt egy percre elidőzni itt. A szavak mögöttes tartalma ugyanis változik. Akik például azt írták Babits Mihályról, hogy tudatos költő, poeta doctus, nem dicsérni, hanem kicsinyelni akarták. Egészen más nézetek szerint a tudatosság afféle kifejlett sakk-képességet jelent, mely a felrajzó számtalan lehetőségből logikai úton szűri ki az egyedül jót, a leghatásosabbat. Kassák sem így, sem úgy nem volt tudatos. Másként volt az. Művészibben, áttételesebben. Akár verset írt, akár részt vett az irodalmi köz- és magánéletben, hallotta a hangot: a személyiségéből fakadó egyetlen lehetséges választ. Ahogy műveiben nincs spekuláció, rafináltság, ravaszkodás, a fontolgatás tétovasága, se hideg, se meleg megfogalmazás, úgy nem volt az életében sem. Személyisége örökösen készen állt a feleletre, de ezt az érett, kimunkált személyiséget indulati, ösztönös parancsok vezérelték. Ahogy a kezdő autóvezető mindent megfontol, és úgy adja ki tagjainak a cselekvési parancsokat, a rutinosnak pedig keze-lába önállóan végzi a dolgát – Kassáknak minden tagja-íze Kassák volt. Ránduló idegszálai pontosan működtek.

 

*

 

Láttam 1949-ben vagy 1950-ben, ahogy zordan, megközelíthetetlenül dobott oda egy megszolgált, kiérdemelt királyságot. (Végül is ő volt az első munkásból lett és a szocializmus tanain felnőtt magyar író.) Elismerés, hírnév, pénz, hatalom – amit csak egy társadalmi rend az érte küzdő nagy egyéniségeknek adni tud –, minden megillette volna. Minden, ami egy ideig jobbára csak ügyeskedőknek jutott. Akkoriban az Írószövetség négyoldalas kérdőíveket bocsátott ki – mintegy az írói felhasználhatóság kipuhatolására. Ez volt a tárgyalási alap. Aztán egy bizottság egyenként beszélt a megidézettekkel. Kassákkal együtt várakoztam. Kérdőíve nem volt kitöltve: a neve alatt kemény, nagy betűs kézírásával mindössze ez állt: „Beteg vagyok, semmit sem dolgozom!” Nem fogom elfelejteni a keserű mosolyt, amellyel megmutatta.

Furcsa dolog, egyre-másra puritanizmusát rajzolják elém az emlékek. A békásmegyeri parasztház tisztes szegénységét például az ötvenes évekből, honnan természetesen HÉV-vel járt be Pestre, a nem háborgás nélküli büszkeséget, mellyel félrefordulva elnézte, hogy szomszédos írótársa hogyan robog el mellette kormányszintű fekete autóján. Vagy azt a diplomáciát nem ismerő hajthatatlanságot, mellyel, amikor már módja volt képkiállításán az általa becsült írók számára irodalmi délelőttöt rendezni, a felkérendő szereplőket kijelölte, ahogy egyik költőnk kikötését, hogy csak a feleségével együtt lép fel, visszautasította. („Az irodalom nem családi ügy!”)

Pedig a puritán, az őszinte, a kemény Kassák – és éppen ez a más a mi tapasztalatainkban – mégis méltányos és másokra figyelő volt. Indulatosságában sosem vált önössé, sebei miatt vakká, szívtelenné. A paranoiát idegosztályi sűrűségben produkáló irodalmi életben személyisége biztos emberi egészséget mutatott. Ellenvetésre, érvekre fogékony volt még haragjában is. Igaz, már-már szeretett indulatba jönni, mert tehetsége, szelleme ilyenkor fokozottan dolgozott. De azt sohasem tapasztaltam, hogy a vitát személyes térre terelte volna, vagy hogy érveit tekintélyével vagy sértődöttségével toldotta volna meg. Merem állítani: egyetlen vagy szinte egyetlen volt a jóval idősebb írók közül, akivel az egyenlőség jogán lehetett vitatkozni, sőt akivel gyakran élvezet volt a szellemi torna. Sok mindenben voltunk különböző nézeten, más értékrend, más irodalmi kategóriavilág adta gondolatmeneteink kiindulási pontjait. Vitatkozás közben természetes tapintattal sohasem sértette, sohasem érintette ezeket a személyiség mélyén rejlő és mindegyikünk számára érzelmileg fontos alapképleteket. Zelk Zoltán Kassákról szóló tanulmányaimmal kapcsolatban nemegyszer mondogatta félmosollyal azt az ellenérvet, hogy Kassák mint aktív szerkesztő (puszta formai okokból) le sem közölte volna azokat a formahű költőket, kikhez én személy szerint a legerősebben vonzódtam. Lehet: ez az ő tapasztalata. S a Kassáknál indult s vele viaskodó nemzedéké. Én viszont húszéves barátságos, sőt – talán dicsekvés nélkül – barátinak nevezhető kapcsolatunk alatt mindössze két alkalomra emlékszem, hogy egyáltalán előhozakodott volna a rímes verselés elleni nézeteivel, és hogy, bár akkor is tapintatosan, de befolyásolni akart volna. S hogy az egyik érzékeny alapképletet említsem: Babitsról – kivel pedig irodalomtörténetileg dokumentált a rossz viszonya – csak tapintattal és elismeréssel beszélt.

 

*

 

Visegrádon Kassák több ízben is együtt volt édesanyámmal, kinél mindössze két és fél évvel volt fiatalabb. Csakhogy hét évtized fölött nem az évek számítanak, hanem a testi állapot. Anyám a sír szélén tántorgó öregasszony volt, kinek elgyötört testében csak a szelleme maradt ép, Kassák tetterős, javakorabeli férfinak tetszett mellette. Úgy igaz, hogy a férfiak emberségének egyik eleven próbája, afféle biztosan jelző lakmuszpapírja, hogyan viselkednek az öreg, a nőiségüket vesztett nőkkel. Aki keresztülnéz az öregeken, zengjen bár fülemüledalt a nemes eszmékről, süketen hallgatom. Jó volna ábrázolni tudni, hogy Kassák miként volt anyámmal természetesen kedves, figyelmeskedés nélkül figyelmes, megjátszás nélkül érdeklődő. Valami rokonszenvféle látszott szövődni közöttük. Egy ízben anyám a kerti sétaúton a földet tartó kőfalhoz vitte Kassákot, s rámutatott egy virágra, amely a kő között, sőt a kövön, egy cseppnyi földből hajtott ki. – Ezt írja meg! – mondta. – Ezt a virágot. – Nyugtalanító pillanat volt. Mondom, két és fél év volt közöttük – és egy évszázad. A virág a kezdődő magyar szimbolizmus témája lehetett volna (ha nem inkább Tompa Mihály tollára illő allegória), Reviczky még megírhatta volna, Ady már alig. Kassákot mégis megérintette, meghatotta a témaajánlat. Írt egy verset anyámnak, Egy öregasszonnyal beszéltem címen.

A címből is kitetszik: a vers írója nem tartotta magát öregnek. (Két-három hét alatt akkor több mint félszáz verset írt!) Nem is volt Kassák öreg – az emberek között. Korát szinte csak a magány mutatta, ahogy a nyolcvanadik születésnapját ünneplő előadás után a taxiban elengedte az arcvonásait, vagy ahogy felrezzent, ha az ajtót valamelyik alkotóházban rányitottam. Egyedül, elrévülten az ember arca döbbenetes. Kiül rá a sorsa. A nagyság zord magányát láttam meg ilyenkor Kassákon, meg azt a sötét, laokoóni szenvedést, amint küzd az izmaira tapadó, láthatatlan kígyókkal.

Visszatérés

Budán valahol, egy abbahagyott apátság alatt, melynek pincéjében talán még most is ott penészednek a Révai-minisztérium által odahordatott kolostori könyvtárak kincsei, mondom, Budán valamikor építettek egy kórházat, amely külsőre olyan, mint egy iskola Eötvös kultuszminisztersége után és Klebelsberg nagyvonalúsága előtt. Egyszer, valaha rég már jártam ott, és pontosan úgy éreztem magamat, mint a harmincas években az egykori Lónyay utcai református gimnáziumban, melyben örökös volt a penetráns húgyszag, de iskolának príma iskola volt.

Lehet, hogy ez a kórház kezdeti idejében is már kiváló kórház volt, de ahogyan fejlődik az élet, a gyógyítás, a régi épület mellé építettek egy modern kórházkomplexumot. A helykihasználáshoz csak gratulálni lehet – főleg a lépcsőzetes hegyoldali elhelyezéshez. Ha a nyavalyás, beteg embernek egyáltalán szép lehet a kilátás egy kórházi szobából, akkor itt, a hegyoldalra s a múzeum befejezetlen tömbjére nézve, szép. Akinek a létszínpada pillanatnyilag a kórház, annak legalább a háttér dekoratív.

A gyógyulást keresőnek mindenképpen bíztató a hely, modern és gépesített, ahogyan illik. Zöld vibrálás jelzi a szívműködés EKG-vonalát, piros villanás a szívdobbanásait. Legfeljebb kellemetlen egy kicsit, hogy az ember testébe itt is, ott is csöveket akasztanak bele, hogy a testnek titkosan, észrevétlen működő szerkezete egyszerre csak szembeszökően előtűnik, de közben mindenki kedves, barátságos, kézzel, lélekkel simogató. Mindezek ellenére különös azért, egy idő múlva, még a morfium bódulatában is különös, hogy az ember egyik-másik ágyszomszédját kiviszik a teremből – letakart arccal.

Végigcsináltam a háborút, sosem hittem, kábítatlan ésszel legalábbis nem, hogy ilyen csendben, egyszerűen lehet meghalni.

Hisz nincs, alig van betegségtudat, legszívesebben az ember a maga lábán járna, szégyelli, hogy tolják, ágytálazzák, és gépre kapcsolva, csövekkel, infúzióval sincs halálfélelme. Még nincs, egyelőre. Igaz, félfordulattal odasandítva, az EKG vibrálásában van valami szokatlan, és az orvosok idegesek. Ez érződik. Hogyne volnának azok, a dolog statisztikájába ugyanis jobb utólag nem belepillantani. A legfrissebb kiadvány szerint, 1980-ban a szív- és érrendszeri megbetegedésekből „az adott” elhalálozás – jó kis tárgyilagos nyelvünk van – 51,2 %; ez a szám növekszik azóta évről évre, és a 30-50 közötti férfiak elhalálozásában világelsők vagyunk.

Mondom, egyelőre még nincs halálfélelem. Pedig nemcsak a statisztikákból, de a személyes tapasztalatokból vagy elbeszélésekből minden indok megvolna rá. Például abból, amit sokkal később elmondanak a hozzátartozók, hogy a roppant emberséges és ideges főorvos visszatartja őket, mert mint közli, várjanak, nem biztos, hogy a beteg megmenthető.

Más van, mondom, az észrevevés, a tapasztalás belső bizonytalansága, majd valami világ-kihagyás, belső üresség. Az emlékezés megbomlása. Sőt, teljes szétomlása. Azt még tudom, hogy időről időre, lehet, hogy tíz-tizenöt percenként, miközben megy az infúzió, injekcióstűt döfnek az ember ujjbegyébe, kis vért kipréselnek, és vizsgálják. Igen, azt még tudom, hogy az infúzióstű beszúrásakor az egyik erem szétpattan, dől a vér – nem kell megijedni tőle, fájni nem fáj, csak folyik pirosan és törlik ijedten – és azt is tudom, hogy a kedves nővért arra kérem, szúrás előtt – van olyan ujjam, hogy négyszer is belevágnak a begyébe (nem a legkellemesebb) – szóval arra kérem, szóljon a szúrás pillanatában, hogy összeszedhessem magam, a fájdalomra felkészülhessek. Azt is érzékelem-tudom, hogy miközben a főorvos a vért vizsgálja, az ápolónővér gyengéd-bizalmas mozdulattal a hátához érteti a fejét – igaz-e, képzelet játéka-e, ki tudná megmondani?

De az idő szétesik, lassanként minden bizonytalan, éjszaka van-e vagy nappal, ki van – hányan vannak még az intenzív osztály termében. A szomszéd mintha kilométerekre feküdnék, tengerfenékről érkezik el hozzám halk nyöszörgése. Van-e szemben valaki? Igen, mintha egy kiterjedés nélküli, felfoghatatlan kicsi-nagy-óriás helyiségben egyedül feküdnék. Néha-néha ugyan közelít valaki, távolról hangok is hallatszanak, női hangok is. – Csak nincsenek ugyanitt nők is? – Eszem-e, etetnek-e, mennyi ideje vagyok itt? Tudatom csonka, nincs folytonosság-érzete.

Egy másik helyiségben kezdek újra érzékelni. Hogyan kerültem oda, nincsen róla képzetem. Apránként itt már tudomásul veszem a szomszédaimat; a terem közepén, az asztal mellett fiatal ápolónővér, túlnan, a másik oldalról női hangok megint, furcsa, nyomdafestéket nem tűrő káromkodások. Gépre kötve fekszem persze, jobboldalt, az ágy mellett, a kezem ügyében üvegedény. Időnként valami hideg, fémes tárgyat tolnak alám a testi funkcióim végett, amelyeket persze elvégezni lehetetlen, hiszen aki elviszi és ráborít fémes csattanással egy fedőt – látom, amint fölémhajol –, jóképű, csinos nő. Közben mosolyog, rámkacsint, tréfálkozik is, de még nem tudom visszaadni a tréfát. Ha kezdek is érzékelni. Úgy viselkedem, mintha volnék. Jön a vizit, fiatal orvosnő, sebezhetőségét hivatástudattal leplező, áll az ágy lábánál, fehér köpenyben egész férfi-kísérettel. Orvosi kifejezéseket mond azzal a biztos tudattal, a tanult emberek ösztönös lekezelésével, hogy úgysem érthetem. Melyik beteg tanult nyolc éven át latint – gondolom, ő sem –, melyik érti az orvosok konyha-latinját? Igaz, én is csak félig értem. Hátsófali infarktusom van, annyi világos. Infarctus myocardii inferioris. Az „inferior” jelentése, úgy tetszik, egyértelműen hátsófalit jelent az orvosoknál, holott az én ismereteim szerint csak alsóbb, alantabb fekvőt jelent. De azt hiszem, erre az orvosi használati módra vagy sajátos értelmezésre már egyszer rájöttem, amikor az intenzív osztályra egy széken betoltak, csak a tudomásul vételem közben elúszott. Maga a főorvos tolt be – s amikor mondtam neki, hogy tudok én járni, hiszen előzőleg egy órát vártam a körzeti orvosra sétálgatva, cigarettázva – mellesleg csaknem az életembe került, mert a vérrög feloldhatósága időben szűkösen korlátozott.

– Meg ne mozduljon – mondta.

Mire én a legkisebb ijedelem nélkül:

– Szóval infarktusom van?

– Igen. – S mondja a szakkifejezést. Azt a bizonyos inferiort.

Most mindez előhívódik. Az orvosnőn áttetsző a fehér köpény, az alakja elegánsan formás. Féllábra nehezedve áll, kicsit félrehajtott fejjel beszél, magabiztos, mint egy parancsnok-féle. Mondom, kezdek érzékelni – ilyen sajátosan. A WC-re kimenni nem enged. Tárgy vagyok. Engedelmes.

Közben apránként tudatosul az üresség. Elviszik az infúziós-állványt. Jönnek a pirulák, s jön, egyre inkább eluralkodik rajtam a hónapok óta tartó álmatlanság. S az álmatlansággal együtt fokozódik a belső üresség, ami valami régóta tartó hiányérzettel párosul, de most a kettő együtt – hatványozódik. Ébren fekvés a sötétben, félsötétben, hiszen a szoba közepén mindig ott a nővér, a fejem fölött a gép zöldes fénnyel vetíti a szinuszhullámokat. S villog pirosakat.

Aztán a nagy nap, de hogy mennyi idő múlva, ki tudhatja: lekapcsolhatom, lecsavarhatom magamat a gépről, kitámolyoghatok a folyosóra, a fal mellett tapogatózva a mosdóba, vagy odaülhetek beszélgetni az ügyeletes nővérhez. Sőt, hajnali ötkor kiülhetek a kórházi társalgó részre. Üresség itt is, külső és belső üresség. Kiszabadulni belőle, de hogyan? A régi hiányból, a megakadt gramofonlemez-egyhangúságból és a semmi ürességéből. Feljegyzéseket csinálni? Ilyesféléket. „Margit kórház. Szubintenzív osztály. Nyolc-tíz ágy, nők, férfiak együtt. Csupa ágyhozszegzett. Sok-sok, és nagyon kedves, segítőkész személyzet. Mindent ők csinálnak helyettem, mozdulni sem hagynak. Még az ágyneműt is úgy húzzák át, ügyesen forgatva a testem jobbra-balra, hogy mozdulatot sem kell tennem. Úgy mosdatnak, azzal a gondos objektivitással, ahogyan az ember magamagát mossa. A testi funkciókra való csupaszodás olyan meghitten természetes, mint a bomlás a földben. Isten kórboncnok. Úgy is dolgozik velünk.” Mindez alig olvasható macskakaparással, mert az írásom szétment.

Ráadásul a nyomtatott betű is meghalt számomra, nem csak a híreké, újságoké, hanem a valóság elviseléséhez segítő irodalomé is. Kitalált történetekről, más emberi sorsokról olvasni képtelenség. Bármit próbálnak közölni a nyomtatott szavak, nem hagy odafigyelni rájuk az a megakadt gramofonlemez a fejemben. Egyetlen kört jár körbe-körbe, annak az érzelmi ütésnek a tényeit, amelyek, úgy vélem, infarktusom okozói. Még jobb, ha pillanatnyi szünetükben az üresség tátong bennem. S ha valami, hát egyetlen panacea most írni, indulatos, megfontolatlan mondatokat, rossz bekezdéseket, elhibázott koncepciójú gondolat-szerkezeteket. Odabent, belül szétesett az egész.

Aludni, igen, az volna jó. Kialudni azt az alig megfogható érzést, hogy a dolog lényegében véget ért, azt, ami a legfontosabb, a létbiztonságomat elvesztettem. A politika halott. Még a televízió is, pedig a kép maximális impressziót ad, leginkább lekötőt. De belenézve a képernyőbe vagy a teljes közöny fog el, vagy a hirtelen indulat. „Hazudik” – tör ki belőlem a hang, hogy a szomszédok rámpisszegnek.

Pedig el kellene indulni valamerre másfelé, kifelé figyelni. Nemcsak a szenvedtető belső mozi képeit szálazni.

A kettős halálélmény után el kellene indulni valamerre. Élő emberek felé, betegek és ápolók felé, felfedezni bennük a rokon pontokat. Mi más az empátia, mint a beszűkültség egyetlen gyógyszere?

Hát nézzük. Erőltessük. Milyen hajnali ötkor a sötét decemberben egy kórházfolyosó? Láttam karácsony éjszakáján éjfél körül a Váci utcát. De ez már később volt, már valamelyest gyógyulva. Csupa fény volt, végig lehetett látni rajta, és sehol egy lélek. Csak a múlt század stílusát utánzó lámpák üvegjei zörögtek a szélben. Különben színpaddíszlet-ragyogás, a szereplők belépése előtt. Itt, a kórházban a fény már felülről, modernül jön. És az ürességben itt is apró zörgések. Mert odabent a kórtermekben már indul ilyenkor az élet.

Most a belső körforgás egy réges-régi képet vetít. Egy hajnali kaszárnyafolyosót, a messzi Horthy-korszakból, egy decemberi kaszárnyafolyosót, amelyet fel kellett mosni újoncként. Partvis nélkül, négykézláb. Az az öregasszony, aki itt, most érkezve, a felmosásnak nekilát, lekopott partvisvégét persze ronggyal becsavarva dolgozik, gyorsan, simán. Nem újoncként. De vajon annak, aki a sötét hajnali ötkor kezdi a munkát, milyen lehet az élete?

A részvét azonban csak pillanatokig tart. Annyi kapcsolat keletkezik közöttünk, hogy munkája végeztével rám szól: – Ha visszamegy, a villanyt oltsa el.

Elfelejtem, égve hagyom. Mert közben már munkába kezd bennem helyzetemnek kényszeres-fájdalmas elemzése. Ami történt velem – regisztrálom újra s újra – több fázisban történt. Egymástól jól elhatárolhatókban. Az első, amint azt említettem, a dolgoknak józan, ijedtség nélküli tudomásulvétele. Minden velem történőnek engedelmes, segítőkész tűrése. Ez a kalandszerű rész, melyben idegen megfigyelő vagyok csupán. Egy intellektus, aki kívülről észlel, minthogyha nem is vele történnék. Állítólag azt mondtam hozzátartozóimnak: – „Csinálják velem a cirkuszt, pedig semmi bajom.” Ekkor voltam legközelebb a halálhoz.

A közvetlen veszélyhelyzet elmúltával, erre állt be a tompaság, az idő- és tér-érzet vesztés. Olyan vegetálás, melynek egymásra rakódó tényeit, vagy egész érzetkomplexumát felidézni nem vagyok képes. Ilyen, ilyesféle közöny lehet a halál előtti állapot, s ha meggondolom, nem is a legrosszabb.

A harmadik fázis az, hogy újra fájok. Úgy mint az érzelmi ütés után, de másképp, erősebben. Az egészségvesztés után már tehetetlenül, még kiszolgáltatottabban, roncsként. Életem során már vagy háromszor is átéltem a létértékek degradálódását vagy megsemmisülését. Azt, hogy a napfény elszürkül, az idő és az évszakváltás észrevehetetlenné válik, a szépség vagy az irányomban tanúsított jóság meg sem érint. Bizonyos szenvedésfokon mindenki átél ilyesmit. Szokványos depressziós tünet, mely az öngyilkosság vágyáig is eljuttathat. Egyszer-másszor el is juttatott.

Ez azonban most más. Itt a befejezés nem vágy csupán, itt a befejezettség tény. Új árnyalattal fokozódik az ismert fájdalom. József Attila, szegény, utolsó versében azt írja: „Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz, legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél”. De ez az idézés esetemben jogosulatlan. Ha be is tölt a reménytelenség: vannak hozzátartozóim, feleségem, életre szóló szellemi társam, „szerelmetes” fiam, akik kitartanak mellettem. Mivé lesz az ember betegsége önzésében! Velük üzenek annak, aki ide juttatott, mit sem törődve azzal, hogy az üzenet átadása kínos, lehetetlen. Apám az első infarktusa után teljességgel megváltozott. Kiegyensúlyozott, harmonikus lénye szertefoszlott, dührohamokat kapott, oktalan jeleneteket rendezett, sértett hiúsággal telítődött. Gimnázista diákként, életéért reszketve, de nagyon is kritikus szemmel figyeltem ezt a változást. Most a fiam figyelhet így engem. Üldözési mániások, paranoidok vagyunk mind? Egészséges életvitelünk leple alatt jól-rosszul titkolt betegek? Az, aki megütött, aki körül fájdalmas gondolataim forognak, egy ízben pontos önanalízissel ezt mondta: „Kezdtem érezni, hogy vérig vagyok sértve. Nagyon jó érzés volt.” Csakugyan olyan jó? Nem, nem azt tapasztalom.

De hagyjuk ezt. Próbálgassuk inkább az utat kifelé ebből a kettős fájdalommal teli ürességből, a megsemmisülésből, a mindennapi realitásokat szemügyre véve. Milyen is egy kórház? Olyan kaszárnya-féle. Nem véletlenek az asszociációim. Vagy jobb esetben: iskola. És a betegek se mások mint a tanulók – kiszolgáltatott érzésükön, mint a bakákén, tanulókén, nem lehet segíteni. Tisztnek lenni valaha a Horthy-korszakban könnyű volt, rangos, elegáns, szinte sine cura. Most nem tudom, milyen. De gyanakszom, nem más. Tanárnak lenni már nehéz. Orvosnak lenni méginkább. Ha parancsnoki helyzet is. Igen, de egy ilyen modern kórházban sem lehet irigylésre méltó. Mert ez a kórház hiába nem olyan, mint egyik-másik öreg kórházunk, például a János, ahol itt is, ott is hull a fal, levert a vakolat, minősíthetetlenek a mosdók, s az örök átépítés miatt a csövek mint ezüst ércek buknak ki a föld alól. A gőz sípolva árad belőlük, mint az Ezeregyéjszaka palackjából a bezárt, sisteregve kitörő óriás, de ha egyszer kiáradt, kiszabadult, bármi trükkel, mint a mesében, többé vissza nem csalod. Ám a tisztaság, a rend, a felszereltség ellenére az orvosi hajszoltság itt se más – „Tíz percem van a maga számára” – mondja az elegáns orvosnő decensen kihúzott szemaljjal, de űzöttvad tekintettel.

Hogy miért olyan az a tekintet, amilyen?

Kerekeken tolnak be egy ágyat a szubintenzív osztály közepére, nem messze tőlem, rajta alig mozduló, metszett arcú beteg. Két orvos is követi. A nővérek magas függönyt vonnak köréjük. Látni többet nem látok, csak az orvosok halk mormolását hallom, az injekciós fiolák pattanását, a tárgyilagos, fojtott beszédet. Tizenöt-húsz percig tart az egész. Aztán az orvosok nagyhirtelen elmennek. A függöny szétnyílik, kitolják az ágyat, rajta a mozdulatlan, merev test, szája nyitva, álla leesve, csak az ajtóban húznak az arcára lepedőt.

Egyébként az iménti halálesetről nem beszélünk. Sem a betegek egymás közt, sem jómagam a nővérekkel, akikhez éjszakánként magamat a gépről lekapcsolva, nyugtalanságomban odaülök beszélgetni. Ez a halál olyan, mintha nem történt volna meg. Így lennénk a halottakkal? Hallgatással védekezünk. Eszembe jut apám halála. Huszonöt éves voltam. Este elbúcsúztam tőle, s visszamentem éjfélre a kaszárnyába. Reggel, amikor hazaküldtek, ott feküdt az ágyában holtan. Szívroham. Évekig a történtek betege voltam. A háborúvég szörnyűséges forgatagában, néhány hónap múlva megnősültem, de a fiatalságnak, az egymásra találásnak ebben a mondhatatlan boldogságában, éppen az együttlét fellazító örömei közt sírórohamokat kaptam miatta. A seb gyógyíthatatlansága miatt viszont a testvéreimmel, anyámmal nem beszéltünk a történtekről hosszú-hosszú ideig. Az emlékezés apámra, a vele töltött évekre olyan fájdalmas volt, hogy mindazt, ami személyével volt kapcsolatos, igyekeztünk lenyomni, kiirtani magunkból. Lelki egészségvágyunkban – ösztönös kegyetlenséggel – magunk is megöltük. Csak vagy két évtized után jöttem rá, hogy életének apró-cseprő eseményeit, karakterének tényeit, személyisége megnyilatkozásait ily módon csaknem elfeledtem. Úgy kellett őt magamban feltámasztanom.

Igen, az idő a halottakat illetően mintha vetésforgóval dolgoznék. Lekaszálja őket, új magot vet a földbe – s csak évek múlva, ha parlaggá lesz a föld, bújik elő újra emlékük. Már akié újra előbúvik. Hiszen ne feledjük, mindennapjaink termőtalaja számlálhatatlan halottat takar. Tenyészetünk elnévtelenült csontok felett tenyészik. Magunk sem vagyunk mások, mint emlékművekkel teli, temetetteken élő temetők.

Ezért a másra figyelés. A belsőnket elnyomó, fájdalmainkat, megalázottságunkat félrehajlító beszélgetés a konkrét mindennapokról. A szakmánkra jellemző tudatos témaválasztás: arra koncentrálni esetleges beszélgetőtársainkkal a kérdéseket, ami őket érdekli. Álmatlan éjszakáim idején az ápolónővérekkel például arra, hogy mennyiért végzik ezt a részben cseléd-munkát, miként élnek? Tudnak-e családot alapítani a gyakran ki sem számítható éjszakai beosztás mellett? Nem tudnak. Csak bámulom, honnan van tartalékuk vidámságra, üdeségre, sugárzó jókedvre.

Féléjszakákat velük beszélgetve, lassan azért telnek a napok. Fizikailag mintha erősödnék. A gyógytornász-nővér, aki egy idő óta naponta foglalkozik velem, hiszen „gyógyulok”, hiszen minden jól megy, ha pocsék is az egész, különösen megnyerő egyéniség. Személynek szóló a kedvessége, mint egyik-másik fiatal nővéré. Belémkarol, úgy visz végig a folyosón, kicsit tornáztat – ami nem több, mint lélegzőtorna. Aztán a lépcső. Három fok, megállás, pulzus-ellenőrzés. Megy gyönyörűen. Mikor a fiam pár év előtt ügyetlenkedve kiesett az autóból, és dőlt a fejéből a vér, felkaptam, s vagy egy kilométert futottam vele a sebészetig, pedig már-már iskolás volt. A pulzusom most sem lehet több három lépcsőfok után.

 

De ahogyan múlnak a napok, nemcsak az emberi kapcsolatok felélesztésével vagy a lépcsőnjárás gyakorlásával (már nem három, hanem hat, tízfokonként) töltöm ki az időt, hanem néminemű olvasással is. Kezd feléledni életem eleme: az irodalom. De hogyan éled fel? Az egykori természetes gyönyörködés és kritikai judícium kiszámíthatatlan, rapszodikus működésével. Valaki kezembe adja – ez már Füreden van a szívkórházban, hova sejtelmem sincs, hogyan kerültem (valószínűleg a fiam vitt le, de az út emlékezetemből megintcsak kiesett) – szóval, kezembe adják Bergman, a nagyszerű filmrendező önéletrajzi kötetét. (Már a címére sem emlékszem.) Annyit tudok csupán, hogy vad gyűlöletet vált ki belőlem. A hideg, tárgyilagos ábrázolása, a szado-mazochizmusa. Emésztése, ürítése körüli problémáinak naturális pertraktálása. Az a kéjes őszinteség, amellyel leírja, hogy az Eiffel-toronyból lejövet partnernőjével együtt becsinálnak. Utálom a könyvet. Komisz keménysége, mellyel önmagát, de főleg embertársait ábrázolja, felháborít. (Újra kell olvasni, hogy igazam volt-e.) Másvalaki, a legjobb indulattal, eljuttatja hozzám „Az infarktus után” című felvilágosító brosúrát. Ráírom a cím alá nagy betűkkel, „ezt a könyvet két hülye írta.” Hónapok múlva újra átforgatva: két tapasztalt, okos orvos. Min borultam ki, sejtelmem sincs. Máskülönben is úgy érzem magamat, olyan végletesen, mint a börtönben. A téli táj kopár, a Balaton félig-meddig befagyva. Vadkacsák és sirályok keringenek a jégtáblák fölött, keresik a jégszéli szabad vizeket. Míg a kacsák bumfordi, bohóc mozgásában van valami felderítő, addig a vadászlázzal teli sirályvijjogás idegesítő. Az ösztönös, célratartó kegyetlenség jelképe, a kegyetlenségé, amely ide juttatott. Ez a part, mely nyáron a boldog időtöltés színhelye, a fiatalságé, a szerelemé, most csupa öregé, betegé, rokkanté. Kidőlésre várnak mind, mint a pudvás vízmenti fasor, a korhadt törzsekre, vak ágakra csupaszult. Egészséges élet jele, fiatal arc sehol.

Idegenül ténfergek magamra rótt sétáimon, melyeken örökösen elkísér a szédülés, és a kiegyensúlyozatlan, hol kétségbeesett, hol gyűlölködő belső monológ. E monológban is, és persze túl rajta, szintén testbe zárva, bennem másként csakúgy jelen van a börtön. Fekvő állapotomban egyre hallom, figyelem a szívem dobogását – meg sem szüntethető állapot, mint 57-ben a tengődés a kinyithatatlan cellában. Ver, ver a szív, majd megáll, s aztán egy rázkódtató döndülés. Mint egy robbanás, amely mégis továbbviszi az egészet. De közben egy-egy pillanatra az a feszült várakozás.

Ám nem ez a legrosszabb, hanem a váltólázszerű ingerültség, amely el-elönt. Itt kettesével lakunk egy szobában. Finom, tapintatos, hívő úriember a lakótársam, a harmadik infarktusa után van. Azt mondja, nyugodt szívvel jelenik meg Jézus előtt. (Ha ugyan, gondolom némi szkepszissel, működik még az a szív?) Óvatosan térítget engem, a hitetlen protestánst katolikussá. Amikor hazamegy, nekem sincs Füreden több időm a kúrából, mint két-három napom. Kérni akarom az igazgató főorvost, hogy erre a rövid időre hagyjon a szobában egyedül. Nem fogad, pedig köztiszteletben álló, idős barátom ajánlott be hozzá, s még előzőleg egy könyvemmel is megajándékoztam. Kiüzen a titkárnőjével, kérésem nem teljesíthető. Pedig tudom, vannak az osztályon üres szobák. Annyit üzenek vissza: „Tiszta szívemből kívánom neki, hogy ha beteg lesz, töltse ő is vadidegenekkel a napjait.” Az egyik könyvpavilonban felfedezem egy könyvemet, melynek friss megjelenéséről nem is tudtam. Ez volnék? Ennek írója? Ez marad utánam? Dehogyis vagyok ez. Senki vagyok, folytonosan megalázott, nemcsak másoktól, elsősorban a magam kiszámíthatatlan reflexeitől. Indulat-hullámaimtól. Az átolvasott kéziratok lapszélét heves reakcióimmal összefirkálom, aztán persze, némi szégyennel, kiradírozom megjegyzéseimet. Az új Évkönyvet – leadás van – úgysem én csinálom, hanem szerkesztőtársaim. Egyik társam meglátogat. Olyasmit beszélhetek neki, hogy a többieknek rémülten panaszolja. Később, egy telefonbeszélgetésünk során kiderül, nagy óvatlanul a tudomására hozom, hogy arra sem emlékszem, a kórházban meglátogatott.

Íme a példa: barátaimmal, szeretteimmel is megbillen a viszonyom. Ha egykor nagyon is adtam a szavukra, most jószándékú, tárgyilagos, olykor pedagogikus prédikálásuk megkínoz, amúgyis labilis belső világomat újra és újra felborítja. Eltávoznak és hátrahagyják a tudatot: már nem is vagyok. Órákba telik, míg kínkeservvel helyreállítom magamat. De a megaláztatás tőrébe – s itt a főbaj – időről időre magam futok bele. Fel-felhívom telefonon azt, aki ebbe az állapotba juttatott. Huszasokat dobogatva a mohó készülékbe, kényszeredett beszélgetéseket kezdeményezek, kedvességét koldulom. Aztán hosszan szégyenkezem a gyengeségem miatt.

Szenvedést hoz a szenvedély – mondja Goethe a Trilogie der Leidenschaftenben, amikor hetvennégy évesen megkéri a tizenkilenc éves Ulrike von Lewetzowot. Kikosarazták. A kétségbeesett, a halállal szembenéző Marienbadi elégia tanúsítja, mibe kerül az egyénnek – még egy Goethének is – egy ilyen alapigazság megtapasztalása.

De ha már így történt, s élem az élendőket, például az örökös szédülést, hogy a tárgyak, a lerongyolódott házak, még az utcatáblák is úgy inognak, hogy kötelező sétáim közben töprengenem kell, hol is vagyok, merre induljak tovább; ha tudatomat el is önti, egyformán önti el a belső és a külső világ irrealitása (sem érzékelésemben, sem érzéseimben nem bízhatom), ez ellen a jellegzetes depresszió ellen – jól tudom – a versek, a költészet a leghatásosabb ellenszer. Számomra legalábbis. Hány, de hány napló rögzíti, hogy a foglyok a börtönben egymásnak verseket mondanak. Engem egyszer, valamikor depressziómban, Lermontov segített meg. Többek között ezzel: „Vágy, vágy, de mit ér, de mit ér? S elmúlnak az évek, a leggyönyörűbbek.” Bizony, az évek elmúlnak. De ma is eleven előttem a fordító Áprily Lajos arca, amint azt mondja: „Napokig töprengtem azon, hogy az ismétlések nyomatékával élő anapesztus-formában sorvégre tegyem, szórendi visszavetéssel azt a »leggyönyörűbbeket«”. Áprily! Mennyi meggyötört, büszke szerénység volt benne, s magát őrző, elhárító elzárkózás. Mikor egy gyerekválogatást készítettem a verseiből, már a hatvanas években, alig akarta elhinni, hogy lehetséges az ő verseinek a kiadása. Hiszen annyi időn át nem volt lehetséges. Magatartását meg kellene tanulnunk.

Az irodalomhoz fordulva, most Pilinszkyt idézem. „Szellőivel, folyóival / oly messze még a virradat! / Felöltöm ingem és ruhám, / begombolom halálomat.” Micsoda találat a kabátomat helyett ez a rokon szóhangzású halálomat! Igen, de én még szeretném, ha lehetne, ezt a halál-kabátot lerántani, kigombolni. Vagy tudja Isten, mit szeretnék igazán? S ha már Pilinszky, akkor jobban kifejez: „Kirajzolódom végleg a világból, / mint csupasz falnak állított fogoly, / külön kezel, kivételes magányban / a tanúk nélkül dolgozó pokol.” Igen, ez már belémtalál, a csupasz fal előtti álldogálás, amit én ismertem, de ő csak elképzelt, s a pokol, melyben viszont ő élte le az életét s én csak most élem át. Megpróbálom összerakni emlékezetemben a teljes Hajnali részegséget. Valamikor tudtam betéve. De most ez a nagyszabású hajnali eufória, ez a csillagos égbe belelátott vízió kissé csináltnak tetszik nekem. Kosztolányi elragadtatása lelkiállapotomban túlfuttatott. És hogy egy ismeretlen úrnak vendége voltam? Vajon? Ha nem egy kegyetlen úrnak voltam a vendége?

De hát visszatekintve, mégis az irodalom adta nekem a legtöbb vigaszt. Az életet benne éltem. Forduljunk hozzá, próbálkozzunk tovább is vele. Eszembe jut, hogy Rónay György A kakucsi rózsák című kötetében egész ciklust írt infarktusa után. Bekérettem hát a kötetet a kórházba, ám végigolvasva a ciklust, nem tudok vele mit kezdeni. Rónay ugyanis átélt valamit, túljutott valamin, aminek nyomát éppen csak tapogatom magamban, de amelynek belső következményeit – költő nem lévén – megfogalmazni képtelen vagyok. A megszabadulást tőle mégis a gyógyulás jelének tekinteném. Legalábbis feltételének, hiszen minden definiálhatatlan ebben a szférában, mind a szavak, fogalmak, megközelítések bizonytalanok. De hogy ezekben az infarktus-versekben keveset találok, ami ebben az irányban eligazítana, abban biztos vagyok. Azt írja például, de ez az alaptónusa a többi versnek is:

 

Árnyékoztak a fájdalom fekete füstjei: vagyok nyers gyümölcs, amit a Begyűjtő első szedéskor itt hagyott. Vígan élek a haladékban, amit a beérésre kaptam: szomjan szívom föntről az ég kékjét, s a föld hevét alattam. (Haladék)

 

„Vígan élek”. Hmm? Nem vitatom, van felfedező szépség a sorok egyszerűségében. De hogy a vallásos bizalom ennyire szimplifikálna? Belső, természetes törvényeink ellenére, ösztöneinkkel szemben? Másfelől Rónaynak, a költőnek mégis kénytelen vagyok hinni. Hinni valakinek, aki közel állt hozzánk, harminc éves barátságunk alatt egész asztaltársaságunkkal együtt úgy emlegettük a háta megett: a „Jóisten” (például, „Jön a Jóisten is, Pesten van?”), s bár nem váltottunk egyetlen intim, túl személyes mondatot sem, de a szeretett, tisztelt egyéniséget mégsem lehet szétdarabolni, egyik részére szinte esküdni, a kritikusra például, a másikra nem. Rónay, a költő ad azért gyógyírt sebemre, csakhogy nem Az infarktus félálmai ciklusában, hol – ki tudja, öngyógyításul? – egyetlen verse kivételével a túlélők kötelező élethitét hirdeti.

Szép, szép ez a prédikáció. De mit ér? Mert minden esetleges orvosi cáfolat ellenére itt nemcsak a szívvel történik valami, hanem azzal a lényünket jelképező, nagybetűs Szívvel, s nem csupán a szívizommal és az agyérellátással. Mondok erre még egy, az előzőket kiegészítő, csaknem triviális tapasztalati példát. Vagy két-három hónapig az eset után az írógépen minden kettőzött mássalhangzót háromszor ütöttem le. Így írtam: álllítmány, tettt, azonnnal. Egy idegrángás, tán az indulatosság következményeként. Bárhogy vigyáztam, igyekeztem, így jött, minden leírt oldalt utólag végig kellett javítanom, a fölös leütéseket kihúznom. A fizikum billent volna meg csupán, melyen a Rónay-vers szerint „remény és bizalom” segít? Nem, másról lehet itt szó. S ha nem is az infarktus-versekben, hanem az utánuk írt Szerápion legendákban van két hely is, amit esetemben, lét s nemlét határán ingadozva idézni tanulságos:

 

…Látod ott a madarat? A fél eget átszelte már, mióta itt vagyunk, neszét se hallani, csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással a maga tengerét, mindig tovább. Hová? Míg nyarába nem ér. (Hová?)

 

Igen, nyarába. A maga beteljesítésébe. Rónay késői költészetének a termő, végső ízeket kibontó, a beteljesítő nyár, a fénnyel teli, a fénylő, az egyik legfontosabb szava. De hogy ez a nyár hogyan, miként érkezik el? Nézzük a vers egyenes folytatását, a S a halhatatlanság? alcíműt:

 

– akik az alvilágban, holtuk túlélve bár, létlen árnyékélettel vándorolnak, előbb-utóbb, ötven, száz, kétszáz év után majd kijutnak a fényre. Csakhogy akkor már mit sem ér nekik, Szerápion.

 

Úgy hiszem, hogy a két idézet között van, bizonyosan van átmenet, ami válaszféle a megválaszolhatatlanra, keskeny ösvény a gyógyulás irányába az üres kétségbeeséssel szemben. És ez, ennek megtalálása, három-négy hónap után, szinte-szinte „visszakapott egészség”. Mindenesetre a visszakapott szót leütve a gépen, nem fut ki a kezem alól három „sz”-szel és három „t”-vel. Nem több, ennyi kétségen felül megállapítható. Bár tudnék bizonyosabbat, biztatóbbat ennél. Valami kevésbé külszíneset, mélyebbre világítót. Arról valamit, hogy a megrendülést, a létbizonytalanságot, az üresség árnyát, a hiánnyal való szüntelen foglalkozást mégsem kell tovább cipelni; hosszan vagy akár röviden, mindenesetre addig, ameddig a sérült szívizom kitart. Vagy ez az érzés is elmúlik egyszer, ahogy elmúlt a háború, a katonáskodás, a fogolytábor, a börtön? Ahogy az élet maga?

 

Valamikor Szigligeten

Szigligeti gyönyörű kora nyár. A rózsalugas hosszan húzódó vadpirosa. A park közepi nagy hársfa illatfelhői, a bodzák burjánzó, fehér tányérjai. A fülemülék éjszakai éneke. Mintha ránk ömlene az igéző, örök nyár. S akkor e gyönyörűségtől süketen és vakon, déltől estig, sőt éjszakáig irodalomról vitázunk. Négyen – Nemes Nagy Ágnessal, Ács Margittal, Domokos Mátyással két és fél napon át. S vitánkat követve, gondos latolgatással még Jean-Luc Moreau, a francia tudós is köztünk van. S miért? Hogy a nagy tehetségét sosem alábecsült Németh László írásait miért szeretjük és miért nem.

Igen és nem. Olyan végletességgel, szikrázó szellemességgel és hevességgel, ahogy Nemes Nagy Ágnes és Domokos Mátyás szokott vitázni. A metaforikus, a költői láttatás lenyűgöző, leterítő eszközeivel.

Ez az indulat érthető. Fiatal koruktól két különböző kanyarulattal hozták létre értékrendjüket. Ágnes Babitsból indult, már az egyetemen is A fiatal Babits költői nyelve címmel készült doktori dolgozatra. Domokos Mátyás Makón, a hagymák városában, a Nyugat-folyóiratról tán mit sem tudva fedezte fel Németh Lászlót. Azt, hogy ebben a szellemileg nem mozgó környezetben ilyen csoda is van. Úgy is lehet beszélni és gondolkodni a kultúráról, a magyarságról, ahogy Németh.

A fiatalkori szellemi élmény meghatározó. Mint a szerelem, olyan heves. S talán hosszabban tartó is a szerelemnél. Bár ki tudja? Igaz, a harmincas években a Tanút végigolvasni számomra is mély, szuggesztív élmény volt, ha később Németh egyik-másik műve el is szomorított. Nem olyan „szerelem” volt ez, mint Ágnes vagy az én számomra Babits.

De Ács Margit és Domokos Mátyás mintha mindkettővel egyforma érzelemmel volnának. Pedig szerintünk (vagy szerintem) nem lehet írói érzelmi közösség – sok más mellett – a Kisebbségben és Babits Paizzsal és dárdával című tanulmánya között. Egy tartottabb, filozofikusabb s másfelől szubjektívabb, valamint gyakorlatibb (Kert-Magyarország, Debreceni káté) gondolkodásmód szétválaszt – hogy az elvi különbségek felszikrázásait ne is említsem. Ez volt egykor, évekkel ezelőtt a hosszú és szenvedélyes, ám a barátságot pillanatig sem horzsoló vita tárgya közöttünk. Bár tudnánk újra úgy vitatkozni, együtt négyen, abban az öröknek hitt pillanatban!

Domokos Mátyás új könyvében, a Mondtam a magamét című esszégyűjteményben ez a vitatott kettősség emelkedik ki a szokott és magasrendű pertraktálásban, méghozzá felhevítetten. Az írók világítótorony-igényének babitsi gondolata és a némethi minőség forradalma, feszítő erkölcsi problémaként.

Érdemes végigkövetni, hogy ebben a vékony könyvben a gondolati és az érzelmi menet hogyan és milyen intenzitással vonul végig. Egy szenvedélyes hit hogyan torkollik itt kiábrándulásba. Az a hit, hogy íme, betölti az idő a soha nem képzelt, nem remélt ígéreteket. Hogy egyszerre, mint néhány napig hittük 1956 októberében, most végre megváltódik ez az ország. Történelmi helyzete, erkölcse kitisztul. Ezt a fordulatot a forradalom bukása után a mi életünkben már nem remélhettük, s mégis megkaptuk. Domokos ott volt aztán Lakitelken, úgy hiszem, tele reményekkel.

Majd fokról fokra – mint Babits látomása szerint Jónás próféta Ninive előtt, a pusztában – haragvó lesz; szinte nem is azzal a szellemes, de objektív tárgyilagossággal, amely Domokos könyveit oly kimagaslóan jellemzi.

Nézzük meg közelebbről, mi játszódik le benne Lakitelek előtt és – némi idővel később – Lakitelek után.

Előtte ezt mondja: „Én a negyvenes évek közepétől mondhatom ezt magamról, és ha időnként megfeledkeztem volna róla, mindig figyelmeztettek: nem vagyok idehaza itt, ahol születtem.” S így pontosítja: „…az én sorsom igen korán, 24-25 éves koromban összekötődött munkahelyem, a Szépirodalmi Könyvkiadó révén a magyar irodalom életével… elmondhatom, hogy… fekete bárány voltam a mindenkori felügyelő hatóságok szemében. Különböző kritikák és támadások értek, amiket dicsekvés volna felsorolni, nem is őrzök ilyen listát magamban. Tény az, hogy nincsen olyan magyar író, akivel ne dolgoztam volna együtt ez alatt a negyven esztendő alatt, és jóformán nincsen olyan jelentős magyar író, aki miatt, a vele járó együtt dolgozás miatt, ne ért volna kritika vagy támadás a felügyelő hatóságok részéről. Ez elmélyítette és megerősítette bennem ezt az érzést.” Mélyen igaz és szomorú pontosítás ez, magam is tanúsíthatom, csupán azt tehetném hozzá, hogy úgy két esztendőt a vallomástevő átugrat, mellőz. Nem beszél arról az időről, amikor még nem volt Szépirodalmi Kiadó, s amikor egy akkor még fiatal, de Domokosnál idősebb írónemzedék még másként remélt, és nem hitte (nem a „hároméves irodalom” idején), hogy nincs „idehaza”. Sőt ellenkezőleg, a felügyelő hatóságokról hitte azt, hogy azok csak birtoklók vagy bitorlók. És mi vagyunk és voltunk itthon. Nem ők.

Vagyis amiben Domokos Mátyás nyilván egyetért, nem esetleges történelmi viszonylatok hoznak létre ilyen vagy olyan egzisztencián alapuló helyzetet. A helyzetek változhatnak, változnak, de az önmegvalósító egzisztencia marad. A szellemi struktúra. Ha szabad mondanom: az íróság létezése, erkölcsisége. Az, hogy egy belső parancs révén – ahogy Domokos Mátyás az úgynevezett nem „itthon” alapján állandóan tapasztalta – az ember kénytelen (kénytelen volt) állandóan igent és nemet mondani. Ismétlem, tud – igenis tud, kénytelen – napról napra nemet mondani. Ezt a képességet milyen könnyű volt sokaknak egy korszakon keresztül elfelejteni. Engedjék meg, hogy egy remek költő, Székely Magda nyolc sorával tegyem plasztikusabbá a szükséges magatartást a mindennapok következményében:

 

Alig valami dönti el hogy ide vagy oda kis mozdulatok súlytalanság állapota Alig valami ki a bátor és ki a gyáva honnét mégis a helyzetek végső világossága

 

Domokos Mátyás mindig is ismerte, tudta, hogy mi a helyzetek végső világossága. Az ő magatartásában számomra nem az az érdekes, hogy a némethi minőség forradalmát és a babitsi világítótorony-igényt egyesíti, hanem az a Lakitelek utáni ráébredés – nyilván volt ennek előzménye –, hogy nem lehet a magas erkölcsiséget a gyakorlati politika, a mozgalmiság keretein belül érvényesíteni. Az a felismerés, hogy az íróság, a magyarság valahogy mélyebb dolog. Végső világossága más.

Domokos könyve ezért haragvó, indulatos könyv. Az írástudók árulásáról beszél, s a lakitelki időkről ilyeneket mond: „…abból, hogy nemet mondtak az elmúlt világra, még nem következik az, hogy polgármestereknek vagy képviselőknek vagy pártelnököknek vagy mit tudom én minek kell lenniük. Az erkölcsi tőke pillanatok alatt elkopik…” És ezt is mondja: „Szomorúan tapasztalom azt, hogy az irodalom belvilágában, a napi életben létezik ilyenfajta öncélúság: az értéket alárendelik egyfajta szellemi pártoskodásnak.” S még világosabban így fogalmaz: „Az írás szabadságának csakis az írás adhat igazi értelmet! A szocializmus magyar zsákutcájára nem!-et mondó tevékenysége nem lehet felmentése mai árulásnak. Félreértés ne essék: mindez nem vonja kétségbe az írástudónak a politikai gondolatok kifejtéséhez való jogát, amely minden ember elemi joga különben.” S idézi Németh Lászlót, Az irodalom önkormányzata című cikkéből: „…az író életérdeke és erkölcsi kötelessége az irodalom önkormányzatát védeni, tiszta esztétikai elvhez törik-szakad ragaszkodni. A művészet egyetlen terület, ahol egy szabad lelket sohasem lehet megfullasztani.”

Erre vagy arra gondolva, ilyen vagy olyan helyzetben talán túl hevesek, túl kiélezettek ezek az idézetek. Hiszen van olyan író, aki a legmagasabb és legnehezebb politikai helyzetben is képes a legmagasabb erkölcsiséget létrehozni – éppen az úgynevezett árulások közepette. Hiszen sokféle véleményformálás lehetséges. Babitsnak és Némethnek, ha szikrázóan vitatkoztak is egymással, azonos volt egy-egy alapfelismerésük az irodalmat, a valódi íróságot illetően. Domokos Mátyás könyvének valódi érdekessége nem is az olyan felismerés vagy felismeréssor, amely kipellengérez politikai gyengeségeket akár a hatalomvágy vagy ami következmény: a gazdagodás területén, hanem a politika, az íróság és az erkölcs valódi viszonylatainak ráismerése. Annak tudata, hogy ha van is politikai írói viszonylat, de kétségbeejtően gyér esetben van. Lakitelek után ebben formálódik ki a maga dezillúziója. Kiegészülve egy olyan egzisztenciális magatartással, amely éppúgy, mint a nyomott években, a belsőbb területeken tud az író számára értékeket teremteni. Ami könnyebb ugyan ma, de korántsem természetesen könnyű. Amit a maga tehetsége és képessége szerint ki-ki megtett a múltban, a Szépirodalmi Könyvkiadó felülbíráló kádereivel küzdve vagy legkülönbözőbb írói munkái közben – esetleg éppen Szigligeten, olykor hevesen vitázva az irodalom ügyeiről, mindenképpen az íróság intakt létén belül.

Két Róma

 

Tudtam, hogy Rómába nem szabad elmenni. Többé nem. Soha.

Nagy a világ, sokfelé lehet utazni. Voltam is elég sok helyen. Bár a sokféleképpen tapasztalt jelenlét nagyon is kihagyásos. Nem úgy lepergethető, mint afféle film- vagy videoszalag. Az emlékezés egyfelől hézagos, olykor tompa is lehet, máskor meg éles, kimerevített. Többnyire görgő, monoton hullámokra emlékezünk, melyekre egyszerre váratlanul felszökken a hab és szikrát vet a napfény. A bennünk élő emlékfolyam igazából ilyen pillanatokból áll. Gyönyörű vagy éppen kínzó pillanatokból.

Tudtam, hogy Rómába nem szabad többé elmennem. Hiszen egykor Nemes Nagy Ágnessal voltam ott, 1948-ban, hónapokon át. S ami ott velem történt, villámerejű volt. Mintha pillanatról pillanatra, újra és újra villámlana. Olyan tetőpont-élmény volt, amelyet visszanézve boldogságnak tekinthet az ember. Igen, amikor már róla emlékezik. De hát ha meggondolom, nekem az emlékezés rózsás köde sem kellett. Az egykori római létezés már-már közvetlen tetőpont-érzés volt. Hosszan tartó áradó érzés, még ha a mindennapok folyamatában tele volt is kicsinyes feladatokkal, apró, olykor bajjal járó problémák sokaságával, olyan nevetséges keservekkel, hogy nem jó reggel kikelni az ágyból, mert kőpadlós a fűtetlen szoba (szinte égeti a meztelen lábat), hideg a felhúzott ruha, bárhogy kapkodja is magára az ember, majd villanyrezsón melegíti a kezét, míg közben kávét vagy teát csinál. Végül a fagyos folyosón át kénytelen kiszaladni a test dolgai miatt. Utálat. Dermesztő hideg, vagy éles, csalékonyan melegítő fény, az ember nemigen szeret felkelni. Még akkor sem, ha már szinte kivetné az ágy vagy kényszeríti az idő. Bamba vagy melankolikus ilyenkor, kivált, ha sirokkó van, s mivel az idegzet transzformáló hatású, ingerült lesz, ha társa sajátos idegzete folytán ilyenkor a szokottnál mindig is ingerültebb.

Ezt a fűtés nélküli januári létezést különben Ágnes egy kiadatlan vers-vázlatában megírta Róma címmel:

 

A magasnyakú, fekete pulóver, a hajad, mint spanyol fiúk haja, s előtted, piros bakelit-pohárban, egy tinta-lila csokor ibolya. – Kövér ecsettel kenték ezt a képet. Be kár, hogy látszik rajta a lehellet, mely szád körül, mint cigarettafüst jár, belengve a jeges palota-termet. Kint január. Csikorog a kötélen a ruha, míg a bóra ráncigálja, és odalent, a szökőkutakon a jégcsapok szikrázó körszakálla. Jaj, megfagyunk, jaj, csontig vág a fény, lóg a szögön a hazai szalonna, s mint mikor felmentünk a Pantheonra, úgy szédelgünk a szoba közepén.

 

Mit számít ez! Rómában voltunk, nem sokkal, két évvel a háború után. Túléltem a katonáskodást, a fogolytábort, egymásra találtunk a feleségemmel, fiatalok voltunk, mindketten húszas éveinkben, és képtelenül szerettük egymást (igen, egy életre szólón), és kibontakozóban volt közös szellemi életünk is, amelynek volt már némi írói aurája. Ott, Rómában ért bennünket a hír, hogy Ágnes első kötetével Baumgarten-díjat kapott, Mándyval, Szentkuthyval együtt, mégpedig Schöpflin Aladártól (elmondhatatlan megtiszteltetés – nem, dehogy afféle Kossuth-díj), még ha Ágnes naponta magát kínozva kínzott engem azért, mert ezen a valóban nagy pillanaton nem lehetett jelen, de kétfelé szakadni kissé nehéz. Én meg történetesen kritikus voltam, irodalmi folyóirat-szerkesztő, már-már ismert.

Rómában voltunk. Annyi bezártság és rémség után. A hidak nélküli, összerombolt Budapest után. A világot akartuk. Az egész világot, nyelni, magunkba tömni, fuldokló hevesen. Mindent részletekben ízlelni, de az egész földgömböt, ha lehetne, bekebelezve. Közös életünk csúcs-pillanata volt ez, a mindent vágyó-ígérő ifjúságé.

Dehogy akartam én Rómába még egyszer elmenni. Ismételni azt, amit úgysem lehet. Belépni újra ugyanabba a folyóba? Nemcsak a folyó vize más, mi is mások vagyunk. Az örök tenger nem tükrözheti, vetítheti elénk azt, akik egyszer voltunk. Nekünk is megvan a magunk idő-folyója.

Nem Róma, hanem úgy általában az olasz táj, az más. Olaszország számomra mindig is az úti vágy telje volt. Soha, egyetlen porcikám sem kívánkozott a németekhez, sőt még a franciákhoz sem nagyon. Évek teltek el, amíg a német beszéd, hanghordozás, életmód közömbössé nem vált számomra, egy új generációjuk kellett, míg rokonérzést galvanizáltak belém. A költőik kellettek, legfőképpen Rilke. De ha már róluk esett itt szó, a németek nosztalgiája az olasz dél felé, az olyan heves volt bennem is, hogy képtelen nagy példát mondjak, mint Goethéé volt. Az egyetlen, a Pó folyó és környéke kivételével, az egész lankás, dombos, olykor zegzugos hegyvidék, s a hegyek ormán a városok, az egész olasz változatosság számomra gyönyörűség. Olaszország: édes.

Jártam is Olaszországot Verával, második feleségemmel és fiammal többször is. Az Adriai tengerpart fövenyétől a toszkán és az umbriai vidéken át, végig az Égei-tenger partjáig. De nem Rómáig. Déli irányban még Orvieto képtelenül szép városáig is elmentünk, az is magaslatra épült, Isten tudja, miért ilyen festőiek az olaszok? Mondom, még Orvietóig is elmentünk, s bár az enyéim szerették volna Rómát is látni, hiszen egy ugrásnyira volt, visszafordítottam az utazás irányát. Féltem Rómától. De a családom miatt, bár évtizedek után, mégis meg kellett mutatnom a Várost. Ugye, így mondják? Nápolyt látni és meghalni. Rómát újra látni nekem kis halál volt. Nem az az igazi halál, a saját halál, amiről Rilke beszél, s melyben, ahogy Ágnes fordította, vágy van s értelem.

Elmondom, hogyan él bennem ez a két Róma.

1947 végén és 1948-ban Róma kis-nagyváros volt. Mihelyt így-úgy befészkeltük magunkat benne, minden épület vagy rom lassan ismerős lett, némi túlzással még az emberek is. Mintha még köszönnének is egymásnak ismeretlenül, ahogyan Körmenden vagy Mátészalkán. És a circolarén, vagyis a Tevere menti körvillamoson utat adnak udvariasan: perme’sso, perme’sso, szabad. Weöres Sándor szerint milyen volt Róma? Mint Kecskemét. Ült, gubbasztott Weöres a Magyar Akadémia csodás freskójú palotatermében, Károlyi Amyval együtt nekik volt az egyetlen palota-szobájuk és többnyire dideregve ágyban feküdtek naphosszat. A karácsony utáni napon megszűnt a fűtés, dermesztő hideg volt, óriás jégcsapok lógtak a Farnese-palota előtti szökőkutakon. Az isten szerelmére, Sanyika, nézzetek azért körül, induljatok ki erre vagy amarra – mondta Kerényi Károly. (Weörest kisfiús jellegével, gyerekhangjával, intim kedvességével mindenki Sanyikának hívta, pedig már idős volt, harminckét éves.) Mit nézzek? Ha mást nem, legalább az eget nézd, Sanyika! – mondta Kerényi. Legalább Róma egét!

Az gyönyörű volt. Az is gyönyörű volt. Dehogyis Kecskemét. Csakhogy Weöres szerette meghökkenteni vagy bosszantani az embereket. Mondott nekik valami elképesztőt. Emlékszem, az ötvenes éveknek legszörnyűbb elején Ágnessal együtt meg voltunk híva közösen Simonffy Margothoz. (Istenem, talán már senki sem tudja, ő volt a kor legnagyobb előadóművésze, Babits kedvence, a Jónás könyve első megszólaltatója. Gyönyörű, ezer árnyalattal gazdag alt hangját nem lehet elfeledni annak, aki még hallhatta.) Emlékszem, Margot mondott akkor valamit Babitsról. Weöresben erre megmozdult az elképesztés és a megbotránkoztatás jól ismert mechanizmusa. Ő, aki a Hála-áldozat című versében Adyról, Babitsról, Kosztolányiról azt írta (csodálatosan és bámulatos jellemzéssel): „Oltáromon vadmacska, páva, bárány: / három költő előtt borul le hálám / Bár a homokban lábnyomuk lehetnék,” mondott valami lekicsinylő-félét. Valamit, hogy Babits se, ő is olyan… (A szavaira nem emlékszem.) Azt tudom, hogy Margot szeme tele lett könnyel: Az életem értelme, egyetlen igaz pillanata, hogy lába elé ülhettem Babitsnak.

De azért Róma csakugyan olyan kis-nagyváros volt 1948 elején. Legalábbis a mi kolóniánk szerint a Via Giulián, a Palazzo Falconierin (amit még gróf Klebelsberg szerzett meg nekünk, magyaroknak), szemben a Farnese-palotával (Michelangelo tervezte), két lépésnyire a Virágok terétől. Egy otthonos város vagy városrész. Hiszen ez otthoniasság: kisvárosiasság. A körvonalak, ízek, emberek meghitt azonossága. Különben ezt a Kecskemét-hasonlatot egy másik nagy negatív, Ottlik Géza találta ki. Ő akkor már nem volt Rómában, de volt-szobája ajtaján ott állt a névjegye, a múltból előkelően, hónapokig. Nekünk, fiatalabbaknak, eszünkbe sem jutott a háború alatt és a háború utáni zűrös világban névjegyet nyomatni. Ez olyan úriember-dolog volt. Ottliknak persze volt névjegye a múltból, egy magasabb, kiváltságos életformából. Pilinszky, Csorba Győző, Nemes Nagy Ágnes, a korunkbeli festők és zenészek, még ha netán lett volna is névjegyük (alig hiszem), dehogyis tűzték volna ki az ajtajukra. Talán Takáts Gyula megtehette volna, hiszen, mint mondta, anyja Mucsy lány volt, dunántúli dzsentri. Meg névjegye lehetett volna még Takáts Jenőnek, a zeneszerzőnek, aki Jékely Zoltán gyönyörű, elvált feleségének volt már a férje.

Mondom, olyan kis-nagyváros volt ez a Róma, intim, belakható, hogy negyvennégy év után rá sem ismertem. Hogy egy város, városrész egyszerre megváltozzék, úgy elidegenüljön, hogy a látottat meg se lássam, észre se vegyem, ismertem ezt az érzést Párizsban is. Tizenöt év után, a hatvanas években, akkor egy pillanatig káprázott a szemem. Nem, nem lehet, gondoltam, hogy az Île de la Cité felől a híd, a Pont St. Michel beletorkolljon a Boulevard Saint Michelbe. Ez nem az a tér. Hol a szokott vízesés? A tér nyílt panorámája? Csak autók vannak, veszteglő vagy rohanó autónyájak. Aztán megláttam: torlódásuk mögött mégiscsak volt a táj szélén egy vízesés. De más. Nem olyan, korántsem olyan központi helyet betöltő, mint emlékeimben.

Róma is nagyváros lett. De másként, nemcsak az autók, a forgalom miatt. A nagy körvonalak, a tömbök, az épület-funkciók valahogy jobban megmaradtak itt. A Farnese-palota ott van a helyén (több századosan, súlyosan), a Virágok tere, közepén Giordano Bruno szobrával, ahol naponta jártunk valamikor, ismerősen, kiformáltan; téveszthetetlenül a Virágok tere volt. Legföljebb a bárból, ahol naponta kávéztunk, pizzeria lett. De a Largo Argentina mellett ugyanott van az az eszpresszó, ahol Pilinszky üldögélt, s rendelt, ha együtt voltunk, magasra emelt, fehér mutatóujjával a pincértől: due caffè, ma espressi, így, ilyen sajátosan, mintha nem lett volna természetes, hogy olasz kávét kér.

Más történt a jelenben, negyvennégy év után. Az a képtelenség, az a hihetetlen valami, hogy megsemmisült egy világ, amely jó és rossz dolgaival egyetemben a mi világunk volt. Úgy apránként, észrevétlen elsüllyedt az, amit ismertünk, és azok, akiket ismertünk személyesen. Az emberiség egyszerre idegen lett. Hadd soroljam fel, kik voltak akkor 1948-ban néhány hónapon át Rómában. Ilyen kirajzásban, szellemi gazdagságban, amikor két esztendő alig, hogy eltelt a háború után. Amikor Olaszországban még mindig kenyérjegy volt, s mi Ágnessal Budapestről több kilónyi szalonnát meg egy bödön zsírt vittünk magunkkal, mert naivul azt képzeltük, hogy ott az élelmiszeradagolás miatt csak szellemi dolgokat-jegyeket lehet igazából megszerezni.

Azt persze, igen. A római másságnak egy részletét így érzékelteti Ágnes versében, a Példázatban:

 

Papirban kaptam ezt a szót, mely messze földön pálma volt. Papírba göngyölt gyenge tőt, s most lám, előttem földbe nőtt. Nedvvel telik, rügyet fogan, s érik vele minden szavam, mivel sudáran felszökik, s valódi lombot hajt a hit.

 

A hála örök fényessége (talán van ilyen?) dicsőítse Kardos Tibort, a Magyar Akadémia egykori tudós igazgatóját, hogy lehetővé tette 1948-ban az akkori szellemi kirajzást. Nem volt és nem is lesz ilyesmi soha többé, erről a politikai helyzet vagy az adminisztráció eleve gondoskodik. Ott volt közöttünk, mint mondtam már, Weöres Sándor, Károlyi Amy, azelőtt Ottlik Géza, majd utána sorban, többnyire hónapokon át Déry Tibor és felesége, Oravecz Paula, Balázs Béla, Kerényi Károly, Lukács György, Pilinszky János, Toldalagi Pál, Nemes Nagy Ágnes, Klaniczay Tibor, Veress Sándor zeneszerző, valamint Hantai Simon és Fiedler Ferenc festők, kik, úgy hallottam, idővel igen nevesek lettek.

Sajnos, úgy igaz, hogy Károlyi Amyval, Takács Gyulával, Csorba Győzővel, Szőllősy Andrásékkal és Takáts Jenővel, no meg Böhm Lipót, Zugor Sándor festővel és a Párizsban híressé lett Hantai Simonnal vagyunk még életben. Kardos Tibor jóvoltából mégis adott velük valamit a magyar kultúra, még ha sajna nagyobb részükben eleven jelenlétük el is tűnt, fényes nevük, munkájuk megmaradt.

De nemcsak azért volt kisvárosszerű ez az akkori Róma, mert az akadémián belül volt valami otthonos sugárzás, hanem mert nyitottság, elevenség, mozgalmasság volt keretein kívül is. Akkoriban senki sem zárta kapuját, ajtaját, mint manapság. Sem zárak, sem rejtett kamerák. Ma minden, mindenki megfigyelt. A gyanú irtóztatóan mindennapi lett. Mint általában a nagyvárosokban. Jó, igaz, hogy ha az ember nem vigyázott, hát a villamoson vagy az autóbuszon kilophatták a pénztárcáját. Az ilyesmi megesett. De ebben a városban akkor még nem volt félnivaló bűnözés. Az olaszok valahogy ismerték egymást, ki-bejártak egymáshoz. Ki hallott olyat, hogy bárhol Rómában kapucsengők lettek volna!

Kardos Tibor az akadémián előadásokat is rendezett számunkra. Többek között, kérésére Kerényi Károly vallástörténeti szempontból végigvezetett bennünket a Forum Romanumon. Kerényi lenyűgöző volt. Nem úgy, mint egyik közös vitánk alkalmából, amikor József Attila értékeit kérdőjelezte meg. De erről később. Kerényi nemcsak látomásosan igyekezett élővé varázsolni a tört romokat, a fórumok egykori birodalmi szerepét, hanem vallástörténészként felidézte a mélyen elrejtett fekete követ, melyet titkos felirat-töredékével már Cicero korában Romulus sírjának tartottak és az ősi vallás kegytárgyának tekintettek. Óriási kvadrát-köveivel valahol ott volt rajta-mellette a kezdet, a ki-tudja-mikori. Kerényi különben 1943-ban Svájcban telepedett le s mint nemzetközileg elismert tudós vallástörténész együtt dolgozott Junggal. Levelezése Thomas Mann-nal pedig ihletője lett a József-tetralógiának; Mann és Kerényi levelezését, igaz, sok-sok évvel később, még magyarul is kiadták. (Csak zárójelben, ha már a vallástörténet szóba került. Furcsák vagyunk mi, európai emberek. Azt képzeljük, hogy a különböző vallások, az ókori görögöké vagy a rómaiaké, csak ősi dekórumok, nem eleven hit forrásai. Hogy a régiek csupán a képzelet színes játékát játszották istenhitükben. Ez az elképzelés gyermekes naivitás. Hogy a nietzschei apollói és dionüszoszi szimbólum filozófia csupán.) De Kerényi Károly megragadó előadása után, melyről ugyan Lukács beszélgetésünk alkalmából az egész vallástörténetet félfasiszta képződménynek minősítette, hadd beszéljek egy másik előadásról, Fülep Lajoséról. Ott ültünk mi, fiatalok, Weörestől kezdve Pilinszkyig, Ágnesig, Csorba Győzőig, Takács Gyuláig, néhány tudósjelölttel, művészettörténésszel, sőt zene- és képzőművésszel egyetemben. Lukács György Füleppel az első sorban. Filozofikus előadása elején, bevezetőként azt mondta Fülep: „Megmondom, megmagyarázom maguknak, hogy mi a Ding an sich, a magán való dolog.” Lukács közbeszólt: „Tudjuk mi azt!” Fülep Lukácshoz: „Te tudod, de ők dehogy tudják!”

Ez döbbenetes volt. Ez a goromba fölényesség. Füleptől már egészen fiatalon nagyszerű tanulmányokat olvastam. Bevezetőjét például Nietzsche A tragédia születése című könyvéhez, amely terjedelmesebb volt, mint a Nietzsche-könyv maga. Meg a Nemzeti öncélúság című cikkét – igazából az is nagy tanulmány volt –, amely 1934-ben a Válasz első számában jelent meg. Akkoriban minden valamirevaló szellemi ember ismerte. Hiszen alapvető volt és egyben pikáns is. Vesékig ható kritikája az ősi keleti magyarkodásnak, igen, magának a későbbi Válasz-koncepció szélsőséges formájának, annak a divatnak, gondolati kacatárunak, amely ma is, éppen napjainkban eleven. És akkor 1948-ban mégis így beszélt Fülep. Ilyen lekezelőn. Méghozzá egy nem túl szerencsés előadás keretében, Lukáccsal csaknem egy követ fújva, aki Nietzschét, enyhén szólva, csak negatív képződménynek tekintette. Így bánik el az emberrel az öregség?

Még kínosabb volt Füleppel egy másik közös beszélgetésünk. Az volt a vesszőparipája, hogy mi, mostaniak már nem tudunk magyarul. Ott van például – mondta – ez a Bibó. Stílusa csupa germanizmus. És sorolta, hogy melyik fordulata németes. Nem mondom, hogy Fülepet akkor örömmel hallgattuk. Később sem értettem, hogy Fülepet közelebbről megismerve és némileg személyét is tisztelve, miért volt olyan nagy hatással Weöres Sándorra. S ha meggondolom, később, 1957-ben abszurdumnak tartottam, hogy Sanyika A hallgatás tornya kéziratának válogatása idején kisfiús bólogatással hagyta ki Fülep szavára egyik-másik nagyszerű versét. Elvégre Weöres: Weöres volt. Elsőként is kimagasló esztéták-filozófusok fölötti. Bibó István részletes és kéjes elmarasztalása pedig számunkra bosszantó volt, hiszen tanúi voltunk a pesti Molnár utcában Révai József és Lukács ellenséges, alpári gúnyolódásainak. Elfeledhetetlen az a lekicsinylő, semmibe vevő, rágalmazó hang, ahogy a szerényen érvelő, a kommunistáktól eleve sarokba szorított Bibóval akkor beszéltek. Ma is hallom gúnyos, megsemmisítő hanghordozásukat: Bibó urr, persze azt képzeli…

Az ember különben is ragaszkodik a korábbi érzelmeihez, ahhoz kötődik, akit egyszer megkedvelt, megszeretett. Nem kétlem, Bibó stílusáról beszélve Fülepnek némi igaza lehetett, bár például a Fülep által hibának tekintett nap mint nap fordulatnak, melyet azután évekig nem mertem használni, mint Lőrincze Lajostól megtudtam: köze sincs a germanizmushoz. Viszont Szabó Zoltán, aki stilisztának is elsőrendű volt, maga azt mondja Bibóról beszélve a Magyar Füzetekben, hogy Bibó az 1946-os, 1947-es tanulmányaiban, azért, hogy kritikáinak szenvedélyességét csökkentse, a németes hatásokkal is birkózó Eötvös József irányát alkalmazta. Számomra, sőt, számunkra Ágnessal azonban nem a stílus, hanem maga Bibó volt fontos. Tizenkilenc éves koromban ismertem meg. A Márciusi Front találkozójára együtt utaztunk Makóra, és a visszaúton csaknem egyvégtében beszélgettünk. Pontosabban: az a megtiszteltetés ért (amit azonban akkor nem fogtam fel), hogy a nálam hét évvel idősebb Bibó külön beszélgetést kezdeményezett velem. (Ott volt még a kupéban Donáth Ferenc is, de mi az ablak előtt külön álltunk.) Másodéves egyetemista voltam, éppen hogy másodéves, a hét év korkülönbség közöttünk óriási volt, félek, hogy akkoriban kissé túlzott volt az önérzetem. Mindenesetre már-már céhbelinek éreztem magam, és Bibó a maga kedvességével, tapintatos okosságával, eleven szellemével (lehet, hogy kíváncsiságával is) belement az órákig tartó beszélgetésbe. Persze, úton voltunk, Pestig el kellett tölteni az időt.

Számomra ez a beszélgetés, ha nem is meghatározó (ez a jelző eleve patetikus), de mindenesetre jóleső és fontos volt. Érzelmileg befolyásoló. Makó után akkor írtam az első cikkemet. (Cikk? Egyszerű politikus jellegű ismertetés a Magyar Út című lapban, mely akkoriban ellentétes nézeteket is publikált: a lap nagybetűs első oldalán, igaz, ez állt: A Márciusi Front kiáltványa, de mellette még nagyobb betűkkel: Igazi Jobboldaliságot!) Szóval afféle mozgalmi alapon kezdtem el írogatni, politikai-szellemi módon kapiskálni a dolgokat. Amikor a Márciusi Front kifulladt, mert a kormány sorra perbe fogta a falukutató írókat, kreáltunk a Front helyett egy új formát, megalakítottuk a MIKSZ-et (Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezete), melynek Erdei Ferenc, Darvas József, Markos György, másfelől Keresztes Károly (Móricz Zsigmond „Árvácskájának”, vagyis Móricz Csibének a férje) és személyem volt a túlméretezett igazgatósága. Bibó a felügyelő bizottság tagja volt. Ez a szövetkezet a Vigadóban meg a Zeneakadémián radikális németellenes esteket rendezett (1938–39-et írtunk), hol betiltották őket, hol nem, s ilyen nevek voltak a plakátjain, mint Major Tamás, Timár József, Gobbi Hilda. A Magyar Múzsa-estünkön Bartók Béla és Kodály Zoltán is fellépett. Bibó István az esteket kiegészítve a tagoknak szemináriumot tartott.

A szövetkezet tagjai többnyire művészek voltak, mint Szántó Piroska, Berda József, Fekete Nagy Béla, Dési Huber István, meg néhány egyetemi hallgató, sőt, mellettük ifjúmunkások is. (Szendrő József, a későbbi Irodalmi Színpad igazgatója volt a szövetkezet adminisztrátora, helyiséget pedig az Unitás Biztosító adott, apám révén ingyen.) Érdekesek, majdnem bizarrak voltak ezek a Bibó-féle kötetlen szemináriumok, mert Bibó vagy egy éven keresztül a nemzeti problémát fejtegette. Az akkori időben híres volt Joó Tibornak A magyar nemzeteszme című könyve (1939). Általában azt mondhatnám, hogy a nemzeti problematika több szempontból is előtérbe került, fokozottan fontos volt, mert a nemzeti szocializmus vonzásköre miatt a természetes nemzeti érzés és a németek faji „felsőbbrendűsége” között éles különbséget kellett tenni. Mint napjainkban, a nemzeti demagógia akkor is elöntötte a közéletet. A jobboldali radikalizmus félelmesen terjedt, nagy hangerővel leplezett idegen ideológia alapján. Azok a jelenleg is feltűnő kifejezések, hogy judeo-marxista, liberál-bolsevista-plutokrata, Hitleréktől eredtek. Bibónak fogalomtisztázó beszélgetései a nemzeti kérdésről azért is voltak másfelől kivételesen időszerűek, mert szemináriumain munkásfiatalok is részt vettek, szocialisták vagy titkos kommunisták, akiket akkoriban a pártos nevelés és főként az internacionalizmus közömbössé tett a nemzeti érzés iránt. Bibó viszont a maga megnyerő természetességével józan magyarságképről beszélt, hasonlóan ahhoz, mint amilyet akkoriban, érzelmibb jelleggel ugyan, Szabó Zoltán a Szellemi Honvédelem mozgalomban kifejtett. Persze Bibó egzaktabb, tudományosabb volt. Ugyanakkor volt Bibóban – jól emlékszem, előttem áll, hiszen az emlék olykor fényképszerűen rögzül – valami eleven frissesség, szenvedélyes, fiatal okosság, jóleső, derűs beszédvágy, amely később, igen hamar eltűnni látszott kedélyéből. Már 1945-ben, amikor Erdei mellett a belügyben dolgozott, úgy éreztem, van benne űzött komorság is bőven. Akkoriban írta A magyar demokrácia válsága című híres tanulmányát, majd A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme című írását. De már a támadások előtt is hajszoltnak, elkínzottnak látszott. Legalábbis erősen gondterheltnek. Gyakran összefutottunk a minisztériumban, ő főosztályvezető volt, én osztályvezető. A parasztpárti megbeszéléseken azt fejtegette, hogy politikai életünkben a kommunisták és ellenfeleik között a mérleg nyelve szerepére vállalkozhatnánk. Igen, de amikor a közigazgatás felfrissítésére, az úgynevezett munkás- és parasztkáderek gyorstalpaló tanfolyamára unintelligens, nem megfelelő embereket is odavezényeltek (főként a kommunisták), és ezeket az embereket mi a tanfolyamból kiszűrtük, eltanácsoltuk, Erdei kommunista nyomásra tiltakozott ellenünk. Ne buktassatok, mondta. Akkor, jól emlékszem, mindketten visszaléptünk a tanfolyamtól. Ám ez csupán apróság. A lényeg? Bibó elleni támadások sora a cikkei nyomán. S ezt már akkor jól láttuk Ágnessal együtt, elképesztő, megalázó volt. Kiközösítő, vesszőfutás jellegű. (Közbevetőleg: 1945 őszén megbukott Erdei és 1946 nyarától kezdve már egyikünk sem volt a belügyben.) S ha kissé nagyobb léptékkel mérjük a dolgokat: az idő sebesen, pusztítóan dolgozott. Amikor 1957-ben kikerültem a Fő utcai börtönből, Bibó üzenetet küldött, bevitt az Egyetemi Könyvtárba, úgy emlékszem, ott dolgozott, és négyszemközt részletesen elmondatta velem, hogy milyen a börtön, kiket láttam ott, mellesleg: senkit sem, mert abszolút el voltam különítve, milyenek a körülmények, van-e fizikai bántalmazás, mi a kihallgatás rendszere, s hogyan beszélt az a Virág nevű (álnevű) belügyes főhadnagy. Minden apró részletet ismerni akart. Érthető: tudta a sorsát. Néhány nap múlva letartóztatták és elvitték.

De előreszaladtam az időben. Most Rómában még csak 1948-ban vagyunk, és számunkra Ágnessal nemcsak Bibó volt fontos, hanem Ravasz Boriska is, Bibó felesége, akivel a múlt alapján eleve rokonszenveztünk. Boriska a Baár-Madasban tanított, ha nem volt is a gimnazista Ágnesnak közvetlen tanára, de hogy mit jelentett Ágnesnak a Baár-Madas, mit Ravasz Boriska, akit majd később, sok-sok év múlva, Bibó kiszabadulása után is meglátogattunk, az nem szokványos, nem egyszerűen ismert tanár-tanítvány kapcsolat volt. Ágnesnak egy soha ki nem adott, 1947-ben írt verse részletét idézem:

 

Bevallom hát, nem tagadom: Egy iskolával álmodom. Hogy szemérmesen fátyolozza, De ringatja az alkalom. Egy iskolával alszom együtt. Egy iskola a szeretőm. Irkák, tollszárak bontakoznak és fasorok a lepedőn. Az ifjú ház magasra szökken, vadszőlő futja friss falát s a szók megérnek, mint a fürtök: kert. Eszme. Rózsa. Ifjúság. S mint éji szél himbálja padlás- zúgban a szőlősorokat, agyamban éjjel megforognak a töppedő, fürtös szavak. (Álom)

 

Értem persze, hogy Ágnes miért hagyta ki kötetéből a verset. Szemérme ezt nem tűrte. De annyi bizonyos, hogy az iskola, a Baár-Madas, s benne Ravasz Boriska, a tanárnő, majd férje, Bibó István, külön-külön, majd közösen, érzelmileg fontos volt mindkettőnknek. Füleptől, modorától függetlenül is, idegenkedtünk, méltánytalanul csudabogárnak tartottuk. Még ha Fülep végül egy gesztussal enyhítette is a római estét, mondván: különben nem is olyan rossz a maguk stílusa.

De Kerényi Károly. Minden mély tudása mellett, hiszen előadásait hallgatva – kitűnő előadó volt! –, írásait, valamint a Sziget című folyóiratát olvasva az ember puszta érdeklődésből követte szellemét, mégis közelről nézve, neki is megvolt az öregsége. Ez József Attila elutasításából fakadt. Abból a nyilvánosan hangoztatott véleményéből, hogy József Attila csupán kommunista divat. De hát hol voltak a kommunisták és irodalompolitikájuk, amikor már rajongó hívei voltunk? Mikor később, egy-két ízben Ottlik hasonlóan a költő kommunistaságát pengette, Ágnes baráti-nyersen letorkollta, mindig is dühösen elhallgattatta. Ágnes és Ottlik között a véleménykülönbség nemzedéki különbség is volt, meg a költő valamint a prózaíró természetes írásbeli szétválasztódása. Ez volt, ilyesféle volt Kerényi Károllyal való nézetkülönbségünk is. Pilinszky igyekezett Kerényit József Attila költészetéről jobb belátásra bírni. Ott volt az egész költő-társaság, az akadémiai kolónia. Pilinszky a meggyőzés kedvéért felolvasta Kerényinek az Ódát. Érvelés helyett, a vers minőségének döntő tényét. Emelt mutatóujjal olvasott, gótikus keze figyelmező rebbenéseivel, és azzal a meghitt, olvadt-arany vershanggal, amely költészetének sajátja volt, s amelyet ma már minden versszerető ismer. Ám a varázs Kerényit nem hatotta meg. A felolvasás után kötözködni kezdett. Azt még értem, mondta, az még jó, hogy szeretlek, mint anyját a gyermek, de az már teljességgel értelmetlen: mint mélyüket a hallgatag vermek. A verem mély és sötét, miért szeretné bárki is? Tudod, mondta Pilinszky metsző okossággal, azért szereti, mert a verem önmaga lényegével azonos. Mert élni szeretnek halandók megint önmaguk, amíg meg nem halnak. Tudod, azért! Olyan átfűlt volt Pilinszky hangja, hogy Kerényinek torkán akadt a szó.

De Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes. Huszonhat évesek voltak. Ágnes mindig kerek, jellegtelen parasztarcáról beszél, ha egyáltalán beszél magáról. Ez a parasztarc-képzet tévedés, mély tévedés, legfeljebb azt lehet mondani, hogy neki is, mint Szabó Magdának kissé kidomborodott az arccsontja, magyar vonás. Pilinszky finom volt, törékeny, átszellemült. Ágnes hosszú, tömött hajával, lobbanó-sugárzó intellektusával, mintha örökös fényforrás volna.

Egyként, de más-más módon, mindketten sebesültek voltak. Ágnes is az volt, magas intellektuális fegyelemmel leplezve. Igen, ő is. De hogy Pilinszky az: egyértelműen tanúsítja, belemagyarázás nélkül, nagyszerű fiatal kötete, a Trapéz és korlát. Mit takar az ő fekete mennyországa? Milyen képtelen, tömény fájdalmat? Milyen gyötrő kirekesztettséget? Az eleven, a kiátkozó szenvedést nem fedi el az átalakító vallásos képzetsor. A katolikum, mely Pilinszky számára kezdetben fogódzót kereső vágy csupán, enyhület utáni sóvárgás, majd csak később lesz, az ötvenes évek végétől, a maga gyötrelmeinek felködlő keresztény jelképe. A Trapéz és korlát kötetben azonban az istenkép alig tűnik fel. Az 1959-ben kiadott Harmadnaponban is (ez a kötet Pilinszky költészetének csúcsa) többnyire csak a kötet második részében jelenik meg. Pontosan a Harmadnapon című versben, a Jelenések VIII. 7.-ben és az Apokrifban és ekkor is valóban az apokrif, a nem hiteles evangélium szellemében.

Bár tény, hogy már a Piètában, ebben a testiséget megérzékítő versben, ebben a vágytól égő kétségbeesésben jelen van a megoldás felé irányuló jelkép: „S ő harmadnap feltámadott” (1947). Ahogyan tizenegy év után, a belső kíntól megtisztítottan szó szerint megismétlődik: Et resurrexit tertia die.

Rónay György írta meg a Vigiliában, igaz, ezt a tanulmányát könyvben nem közölte, hogy Pilinszky későbbi jelképvilága, sűrítő motívumkincse nem az egyetemes, harmonikus katolicizmust testesíti meg. Sőt! Hogy a szenvedés, mely idővel, lényegesen később, a krisztusi szenvedés költői kifejezőeszköze lett, Pilinszky költészetének olyan kifejezés-formája, mint József Attilának, jóllehet egészen más körülmények között, a szocializmus. A szocializmus mint költői eszköz, Halász Gábor találó megállapítása szerint.

Ágnes sebesültsége, mely last but not least, ha más irányú is, de távolról Pilinszkyével valamelyest rokon volt. Ha az ember szerelmes, ahogyan az voltam fiatalon, és minden válságon át maradtam vele mély sorsközösségben élete végéig, akkor lassan érti meg a lelki jelenségek valódi történéseit. Ahogy lassan érti meg a magáét, a maga kényszeres hajlamait. Inkább elkendőzi, mint sarkítja az alaptulajdonságokat, melyek fokról fokra rögzülnek, sőt a körülmények még erősítik is őket. Fiatalon, nagyon tapasztalatlanul, azt gondoltam, hogy Ágnesnak csupán alkalmi, természeti okokból labilis a lelkiállapota. Hiszen máskülönben Ágnes ragyogó volt és erős. A legnehezebb próbákra képes. Lassan arra is rájöttem: nálam erősebb volt kritikus helyzetekben, sőt döntő elvi kérdésekben is. Amikor a háború alatt a hadműveleti területen idegen, ellenséges lakosok között engem kitört a frász a félelemtől, hogy melyik árokból, bokorból lőnek belém, mint magyar katonába – hiszen nem hordozhattam olyan táblát, hogy én kérem, utálom a náci németeket, várom a háború végét –, Ágnes érthetetlenül nyugodt volt, gyanútlanul félelem nélküli.

Emlékszem, 1944 júliusában, az éj közepén több ízben is felrobbantották a partizánok a Csáktornyára közlekedő vonatot. (Csáktornya, az egykori Zrínyi-vár akkor magyar terület volt, bár a lakosság zöme nem volt magyar, az egész falut, ahol katonáskodtam, vendek lakták.) Ilyenkor hallani lehetett a mozdony messze dohogását, majd a robbanásokat. Nekem, aki az alakulat parancsnokhelyettese voltam, a katonai körletbe kellett mennem. Ágnessal a falu szélén laktunk, a határfolyóval szembeni magányos házban. (Lásd versét, a Mihályfalvi kalandot.) Hogy Ágnes ne maradjon egyedül, ott tartottam a nyitott ajtóban őrködve puskával a csicskásomat. Igen, de ő úgy félt, hogy valami ürüggyel mindig befutott a körletbe, a többi katona közé.

Nem mondom tovább, hogy Ágnes milyen bátor volt, hogy nélküle sohasem tudtam volna később katonaszökevényként, hamis papírokkal élni, a budapesti ostromot kiállni. Hogy ő képes volt, két napon keresztül vonattetőn, oroszok között, akik korántsem voltak a női nemmel szívbajosak, végigutazni értem a fogolytáborba, Debrecenbe.

A sebesüléséről beszélek, mely egyfelől mérhetetlen megbántottság volt és túlérzékenység, másfelől rándulásszerű keménység, indulat. Eleinte csak jelzéseket észleltem szerelmünk idején, 1943-ban, azokat is természetesen elhessegetve. Akkoriban a karpaszományos tiszti kiképzés után, általában öt óra körül értem haza rohanvást a Károly laktanyából. Megbeszélésünk szerint hat órakor találkoztunk a Gellért téren. Elég ritkán jött késés nélkül, s akkor is remegve az idegességtől. Holott az én időm volt kurta, szűkre szabott. 1946-ban A szörny című versében azt írta: „Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly. / Hullámzik déltől hajnalig, / virágot öntöz, fényt sodor, / s a mélyén lent egy szörny lakik.” Nem idézem tovább, csak a vers végét: „S így gyakran hallom éjszaka / ahogyan illik, nyög, hereg, / s csukladozva a szortyogó, / növő iszapban hentereg.” S ott van mellette a Dagály után, amely félelmesen erőteljes és egyértelmű. A verset később elhagyta.

 

A hab leszállt. Arcom nem éri már. Sarát lassan törli az öntudat. A szégyenkező meztelen-csigák félve tátják apró rútságukat. A keserűség elszorítja számat. Ocsúdom, mint a részeg, önmagamból, de jól tudom, hogy mégis újratámad, bokám körül hiába is dorombol. Korbáccsal tán? Legyűrni szenvedéllyel? Kettészakítni – borját – önmagad? Tenger, tenger! Síkos hátad veréssel bomlott császárok óta nem szakad. Oly híg vagy bennem, mint az őrület, míg én konokul, iszonyattal edzve sistergek, hogyha csöpped rámpereg – igy szítod arcom egyre éberebbre? Nem torzulok! Hínárod letépem, elfolyatom szemem, ha ott lakol, és kikelek habodból újra, épen, mint harcból a meztelen irgalom!

 

Nem szeretném a verset kommentálni. Annyi magyarázat nélkül is világos, hogy mint Pilinszkynek, ha teljességgel más irányban is, megvoltak Ágnesnak a maga szélsőséges, sötét, kétségbeesetten küzdő indulatai. A lélek olykor tárgytalan túlfeszült állapota. Ami valamiért megalázza, vagy amiért megalázódik. Valami artemiszi kín? Az individuum ineffabile végletes igénye, mely a természettel is szembeszáll? Mondom, jogtalan bármilyen módon konkretizálni azt a sejtelmes alapérzést, amely hol utalásszerű volt csupán, hol egy-egy pillanatig teljességgel betöltő, mintha szétszakítva őrizné önmagát. Mégpedig huszonegynéhány éves tudatossággal.

Hogy igazából mi játszódik le belső világában, a filozófiai és pszichológiai érzékenységek milyen ellentétes kettőssége, azt jobbára csak a trivialitások nyomán vettem észre. Természetesnek vettem azt, hogy a költők ilyenek, hogy a költészet alapvetően rejtélyes és titkos felismeréssel jár, másképp nem is igazán költők. Kritikus létemre kevéssé tisztáztam magamban, hogy a vers kikristályosult kifejezése mögött nem csupán dicsérendő vagy kevésbé dicsérendő verssorok állnak (valami érzékelhető minőség), hanem állandóan működő belső világ, a vers szikrázásán túl maga az állandó vulkanikus kontempláció, amely titokzatosan teremti a költészetet, valami állandó feszített, kiismerhetetlen működést, más minőségű létezés termését. Bár naivul, túlegyszerűsítve mondom, van a vers felszikrázó csodája és vannak a természetes, józan mindennapok. S csak később jöttem rá az összefüggések fájdalmas realitására, amely közvetlenül, szüntelenül megérintetten válik érzéssé, örömmé vagy kínná: lírai élménnyé.

Persze igaz, hogy az úgynevezett lírai élményt, azt a hullámzó valamit Ágnes távolságtartással kezelte. Ő aztán nem engedte meg magának, idősödve még kevésbé, hogy a líraiság, az exhibíció jegyében kiadja magát. Csak egészen kétségbeesett, feltörő érzésindulatoknak volt kénytelen, akkor is csak nagyon ritkán, a versben közvetlenül szót adni.

De a régvoltra, szerelmünk idejére visszatérve csak azt láttam, hogy még a házasság közele előtt is, kissé ironikusak, hegyesek voltak a levelei. Jól gondolom? Nem tudom, hiszen olyan melegen érző is tudott lenni, bajomban vigasztaló. Hiszen ha az ember katona és mozgósítják, nem tudja, hova viszik, egyáltalában visszatér-e, joggal lesz érzelmes, szorongással teli. Ágnes viszontszeretett, mindent, amit tudott, megtett értem, efelől semmi kétség. Csak szavában, hangulatában volt olykor irónia vagy váratlan indulat.

Mert végül is ő szeretett erényesebben, etikusabban. De a mindennapok engem őröltek fel. Ha reggel kávézva beszélgettünk, ragyogó elmefuttatásokat, esszéket rögtönzött. (De szomorú, hogy nem volt még magnó!) S gyakran nem tudtam eközben, hogy ő mondott-e valamit, amit én természetesen kisajátítottam, vagy beszélgetésünk közben valóban nekem jutott eszembe valami találó gondolat. Tréfásan gyakran mondta, hogy ösztönös szellemi tolvaj vagyok. Ő is magáénak tekintett viszont olykor ezt-azt, ami biztosan az enyém volt, még boldogult úrfi koromból. Mert mohó volt ő is, döbbenetes csúsztatással, naiv hittel, bár nem restellem megvallani, kettőnk között ő volt a szellemi nagytőkés, aki ugyanakkor könnyű szívvel, fél kézzel adott.

Igen, de amíg a kávézáshoz eljutottunk, amíg felkelt, vagy amikor már hivatalba kerültünk s nagy kínnal elindultunk otthonról! Az indulatok vibrálását, kínzó állapotát naponta meg kellett élni.

Persze volt ebben ellensúly bőven. Idővel, indulata elmúltával még bocsánatot is tudott kérni. Iróniájával, pazar ötletein kacagva tudtunk nevetni. Bohóckodva, boldogan, frenetikusan, egymást ölelve. Bár gyakran az én szellemi rovásomra. Švejk, a maga történetei, idéztem neki egyre-másra, isten tudja hogy, de mindig a tiszti becsületbe gázolnak. Mármint az ő történetei, tréfái, mulattatóan bizarr helyzetben rajzolva engem. Hogyan táncolok balettet az opera színpadán, vagy hogy énekelek, jóságos isten, zenei hallásra, hangra teljesen képtelenül. Igen, de egy pillanat, s máris sértett lett, egy hangsúlyom vagy megjegyzésem miatt. Egy idő után, igaz, évek múlva, és ebben bőven benne volt az ő életelveitől eltérő, másfajta, ambivalens magatartásom, nem ok nélküli lelkiismeret-furdalásom is, valami tapintatos, sőt tartózkodó félelem gyökeredzett meg bennem. De szerettem őt, az életemet tettem rá. Igaz, ő is az enyémre.

Igen, játékosan is kemény tudott lenni, iróniájával olykor sértő. Észre sem véve, hogy kit mivel bánt meg. Pipi és Totó: Pilinszkyt és Toldalagit hívta így Ágnes Rómában. Ők ketten mindig együtt jártak, egy szobában laktak a Magyar Kollégiumban. Valószínűleg azért, mert zsúfolt volt a ház, vagy még inkább azért, mert Pilinszky hozzászokott ahhoz, hogy ne legyen éjszaka sem egyedül. Kettőjük között amúgy is mély volt a barátság. Irodalomtörténeti tény, hogy a Pilinszkynél néhány évvel idősebb Toldalagi kezdeményezte azt a szuggesztív, átható vershangot, amely a Trapéz és korlát idején Pilinszkyt jellemezte. Hogy a vershang kitalálója Toldalagi volt.

Pipi és Totó – mit szóltak ehhez a ragadványnévhez az érdekeltek? S vajon hogyan vette Pilinszky, amikor Ágnes, bár nevetve, tréfálódzva, így kiáltott fel: Jancsi, maga önző ösztönállat! Önző ösztönállat.

És ez, ugyan nem ok nélkül, újra és újra felhangzott. Akkor úgy gondoltam, s ma sem gondolkodom másként, meglehetős igaznak tetszett Ágnes felismerése, ez a heuréka-kiáltás. Egyszer azt mondtam Juttának, Jancsi későbbi francia barátnőjének, élettársának, amikor Pilinszky egyszerűen nem ment el egy találkozóra, melyet pedig maga kért, de már nem volt fontos neki: Jancsi a részvét legnagyobb költője, de a legönzőbb ember. Az asszony rábólintva nevetett. Sajnos tudta, mennyire igaz.

Miközben Pilinszkyről gondolkodom, forgatva az emlékeket, hogy személyes jelenléte mellett érzékeltetni tudjam költői jelenlétét, azt, ami milliószor fontosabb a magyar irodalom számára, sőt az, ami lényéből fontos, eszembe jut legutóbbi, felködlő álmom. Az a káprázat, ami frissen élt bennem. Ottlikkal vagyunk együtt s Pilinszky telefonál neki, és két versét is elmondja. Ottlik, aki a valóságban már némileg nagyot hallott, s különben sem szeretett verset hallgatni, most tisztán hallja. S hogy az álom vizéből kilépve ébredezem, rájövök, hogy a jelenet szóról szóra megtörtént. Pilinszky a létrehozás halálos izgalmával verset mond telefonon. Égető, heves közlésvággyal. S amit mond, csakugyan égető.

Égető, mint a napfény a nagyítólencse fókuszában. Ezt a tömény, gyúlékony forróságot képes a Pilinszky-vers létrehozni. Egy másféle költészet-módot. Egy túlhevített közlésfokot. Korántsem gondolom, hogy titkát ki tudnám tapintani. Inkább csak létezése jelenlétét próbálom érzékeltetni. Az biztos, hogy a Pilinszky-vers nem azt a lírai élményt adja, mint amelyet a színvonalas költészet egy-egy mozdulattal létrehozni szokott. Pilinszky törvényszerű kizárólagossággal egzisztenciális lírát ír, a létezés nem-létezés fokán, látszólag diszparát, ellentétes, egymástól távoli jegyek egymáshoz szorított egységében. Mégpedig irtózatos, fegyelmezett tudatossággal. Sokszor napokig dolgozott három-négy sorért. Nézzük módszerét, a Panasz című versben például, mely talán-talán első konkrétabb Isten-verse 1948-ból.

 

Elevenen a csillagok alá, az éjszakák sarában eltemetve, hallod a némaságomat? Mintha egy égbolt madár közeledne.

 

Az éjszaka sarában némán, de egy égboltnyi madárral. Ám egy mozdulat, és a következő strófában már semmis a vágyott madár-égbolt. Az ég már idegen:

 

Így hívogatlak szótalan: az örök hallgatásból, idegen egeid alól valaha is kiásol?

 

A félelem zátonyai ragyognak, majd a szerelmek szerelme kísért, hogy az ellentétek sora után eljussunk a végső képlethez, a hívő számára vágyott, abszurdul megmintázott ellentétig:

 

Légy reszketésem öröme, mint lombjai a fának: adj nevet, gyönyörű nevet, párnát a pusztulásnak.

 

A nagy versekben éppúgy, mint a négysorosokban, egymás mellett halad a töményen egybezárt ellentételesség. Az öröm a pusztulásban, méghozzá az alliterációban egybekapcsolva. Az, ami a csodálatos Aranykori töredékben feszül:

 

És ugyanaz a lüktető öröm; dobog, dobog a forró semmiben, ellök magától, eltaszít szívem és esztelen szorít, szorít magához! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mint vesztőhelyen, olyan vakitó és olyan édes. Úgy igazi minden.

 

Sorra lehetne idézni korszakának ezeket a csúcs-verseit. A létérzés szélsőséges, vibráló ellentéteit. Állandó katarzishelyzetét. A szerelem sivatagának villámló nyarát és ketrecbe zárt szomjúságát, a reményt, amely mint szalma közt kidöntött pléhedény, azt, amely a pusztulás párnájának és az édes vesztőhelynek lefelé ívelő párja, bizony kétségbeesett párja, egészen az Apokrifig, hol elhagyatnak mindenek. A beszédvágy, a riadt remény-képzet, az égő ketrec szótlan némasága (ugyanaz a kép). Hol „Hazátlanabb az én szavam a szónál! / Nincs is szavam.” És könny sincs a ráncok helyett, csak „üres árok”.

De ne folytassuk. Hiszen úgy tetszik, folytathatatlan a létérzetnek ez a sisteregve lobbanó fókuszba-állítása, amely a Harmadnapon után, a Szálkák és a Végkifejlet köteteiben ha teremt is fényes, szikrázó verspillanatokat, Pilinszky művének további egésze töredezettebb és absztraktabb (s egyben ideologikusabb), mint előző lírai korszaka, s mert ideologikusabb, egyértelműbb és sokak számára (esztétikailag kétségesen) népszerűbb is. Ám az ő átalakulása, besimulása a nyugat-európai költői divatba sokkal-sokkal későbbi jelenség.

Akkoriban, 1948-ban Pilinszky belső világa más volt. Tele volt ugyan a szenvedés döbbenetes együttérzésével, sőt együttélésével, de tele volt ugyanakkor érzékenysége narcisztikus elemeivel, sőt, istennek hála – a mindennapokban –, a sötét pillanatokat feloldó humorral is. A létezésről nemcsak azt tudta mondani, mint ahogy később hallom a már-már gépies hanghordozását, hogy iszonyatos, iszonyatos, hanem érződött benne valami fájdalmas nosztalgia a boldogság után: „valamikor a paradicsom állt itt.” Emlékszem, néhány nappal Rómából való elutazása előtt átéléssel, de humorral mondta nekünk az édesanyjáról és a családjáról beszélve: odahaza már remegnek. Remegnek, tudják, hogy néhány nap és megjövök.

Ágnes kritikusabb megjegyzései nemhogy lepattantak volna róla, hanem inkább mulattatták őt. A személyét illető bírálatnak, a rá vonatkozó feddés örömének egyik kivételes példáját hasonlóképpen éppen a fiatal Tandori Dezsőnél érhettem tetten. Még csak éppen megjelent költő volt és szidtam valamiért, véletlenül azért, mert költőtársaival, Székely Magdával és Tóth Judittal nem volt szolidáris. S Tandori eközben boldogan mosolygott. Nem gondolom másként, Pilinszkyben is volt valami narcisztikus mosolyféle, valami öntörvényűség, amely vállat vonva nemcsak túllépett a bírálaton, hanem még mulattatta is, még ha önzése mások szemében olykor visszatetsző is lehetett. De ez inkább később volt, már hogy így mondjam: világhíre idején.

1948-ban és a következő években Ágnes és Jancsi között a kapcsolat mély volt és baráti, ritka összeütközéseik mellett is szorosan sorstársi, legalábbis Ágnes részéről. Sőt, egy rövid pillanatban Pilinszky részéről még annál is több. Az 1945–46 utáni időkben még jó darabig hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy barátaim, írókollégáim túlzottan is lefoglalták Ágnes létét, és olykor úgy néztek rá, mint számba vehető fiatalasszonyra annak ellenére, hogy Ágnes a maga emberi tárgyilagosságával, mélyen puritán gondolkodásával a félreérthető intimitás legkisebb lehetőségét sem adta meg nekik. Legföljebb a férfiszándékot, naivitásában, nem vette észre.

Pilinszkyt illetően természetesen más volt a helyzet. Ő akkor állt a legmélyebb kapcsolatban velünk, amikor az ötvenes évek elején az Apokrifot írta. Két-három naponként megjelent nálunk, innen talán a vers éterikus szerelmi motívuma. Úgy mondta: bejárta a 63-as villamos vonalát a Molnár utcától a Kékgolyó utcáig és a verset Ágnesnek dedikálta. Később persze ezt a dedikációt elhagyta, mert kapcsolatuk megfordult. Vagy mert egyszerűen túljutott a vers létrehozásán. Holott Ágnes maximálisan segítette. Pilinszky alkalmanként három-négy sorral bővítette a verset, és fűzött hozzá megjegyzéseket. Végül Ágnes találta ki, hogy ezt a roppant nagy vállalkozást, melyet Pilinszky hol nagyszerűnek tartott, mintha érezte volna, hogy ez a vers művének legtelje, hol összetépnivalóan csapnivalónak, ne négysoros strófákban állítsa össze, hanem tömbszerű egységekben. Ezen Jancsi kapva kapott, annyira egyértelműnek tetszett a megoldás. Különben Ágnes és Jancsi között akkoriban szinte testvéri volt a kapcsolat, a különös konszonáns mélység és a naiv elfogultság határmezsgyéjén. Jancsi, hiszen mindig így hívtuk, képes volt meghitt vallomásként odavetni Ágnesnak, hogy protestáns ember nem lehet igazán erkölcsös. Ágnesnak erre csak nevethetnékje támadt, hiszen az ő protestáns puritanizmusa végletesebb, szigorúbb volt a bűnt és a bűnbocsánatot elfogadó katolicizmusnál. Ha nem is a Kálvin erkölcse volt az övé, melynek ma már hihetetlen, testet-lelket megerőszakoló szabályait mindketten képtelennek tartottuk. Igen, az egyéni megszabályozásnak csaknem a Harmadik birodalom-beli kegyetlen keménységéig. Hogy Szervét Mihály máglyahalálát meg se említsem. De azt gondolta ő is, hogy a házasság Isten előtt, vagy az emberek előtt, mindegy, örökké érvényes, és benne nem csupán egyszerű erkölcsöt, hanem valami nagyszabású közös és nemes művet kell létrehozni. Jancsinak a protestantizmusra vonatkozó megjegyzését lelki redőiben megbújt gyermeki tojáshéjnak, valami még rátapadt sekrestyés szemlélet maradványának tekintette. Kettőjük beszélgetéséből, ha belemelegedtek, ha az nem az irodalom területét érintette, sok minden idegen volt számomra. Főleg a transzcendencia túlméretezett, gomolyos területe. A Dosztojevszkij- és Simone Weil-féle gondolati törmelékek. Bár Simone Weil mélyebb átélése Jancsi számára csak később lehetett teljes értékű. Pilinszky ugyan már abban az időben egy-egy könyvvel jelent meg a hóna alatt, elsősorban Weil kötetével, kit Ágnes szerint akkoriban Jancsi még nem olvashatott végig. Egyszerűen azért nem, mert a negyvenes évék végén, az ötvenes évek elején Jancsi alig tudott franciául. Később is, Pierre Emmanuellel való barátsága idején is, ez már a hatvanas évek vége után volt, hiszen 1948-tól kezdve tizenhárom évig nem mehettünk ki nyugatra, csak rengeteg hibával beszélt. Sosem felejtem el, hogy Illyés lakásán hetven második felében Emmanuel, Rónay és a mi társaságunkban többek között azt mondta: Quand j’etais une femme. Kuncogás, majd fergeteges nevetés lett belőle, mert azt akarta magyarul mondani: amikor feleségem volt, s így mondta franciául: amikor asszony voltam. De e titkos értelmű, ha tetszik: freudi nyelvbotlástól függetlenül is én különben éppúgy mellé-melléhibáztam, mint Pilinszky. Jancsinak Weil melletti villamos-olvasmánya: valamelyik kedvenc Dosztojevszkij-könyve nekem általában hosszú volt, mint csaknem minden az orosz irodalomból. Az a bonyolult mély lelkük, mely néha oly barbár. Még a racionálisabb Gorkij is az. A Karamazovok Nagy Inkvizítor-jelenete persze mélyen megrázott. Az inkvizíciós börtönbe zárt, majd a földről kitessékelő Jézus-jelenetet alapvetően igaznak tartottam. Lehet, hogy protestáns lévén: anyai nagyapámnak magas egyházi funkciója volt, már gyermekkoromból bőven hallhattam az inkvizíció szörnyűségéiről. A gyerek rettenetesen mélyen átéli a kegyetlenségeket. S nekem ott voltak a könyvtárunkban az égetések, tortúrák, hajmeresztő kínzások történetei. Ágnes szüleinél, később láttam az ő könyvtárukat, éppúgy. A negyvenes évek elején egy Machiavelli-tanulmányban ezt idéztem: Mi, olaszok, elsősorban azt köszönhetjük tehát az egyháznak és a papoknak, hogy vallástalanok és gonoszok lettünk, de más, még súlyosabb dolgokat is kaptunk tőlük, és ez a második oka romlásunknak stb. (Értekezések Titus Livius római történeteinek első tíz könyve fölött.) Ha Jancsi és Ágnes belemelegedtek az irracionalitásokba, elhallgattam, ez nekem nem volt kenyerem. Minden különbözés ellenére volt közöttük valami konszenzus. Valami életidegenség. Jancsi egyik alkalommal négyszemközt elmondta Ágnesnak, hogy Molnár Márta többször is látott engem eszpresszóban egy villogó szemű, érdekes arcú, fekete asszonnyal. Ez igaz volt. A puritanizmust Ágnes kínokkal teli, olykor kínzó bonyolultsága miatt a lét súlyának éreztem. Ha mértékkel is, de az individuális szabadság korlátjának. A híresztelésből, ahogy Jancsi eltávozott, egy pillanat alatt válási szándék lett, iszonyatos jelenetek hónapokig, sőt évekig tartó sora, majd válás, melyet ugyan mi hosszú ideig semmisnek tekintettünk, noha a bíróság de facto a házasság felbontását kimondta. Mindenesetre a papírtól függetlenül együtt maradtunk kínzatásunknak minden végletességével Ágnes haragjának, megsebzett hiúságának és megaláztatás-képzetének következtében. Olyan volt számomra, mintha robbantásra készen kanócként gyulladnának végig idegszálaim, sisteregve a mellkasom közepéig. Ágnes rohamról rohamra izzó dühvel, gyűlölve szeretett. S én is szerettem, megalázva, kétségbeesve.

Pilinszkyt is katalizálta a helyzet. Mint ahogyan Ágnes rögtön elmondta nekem, Jancsi a legkomolyabban indítványozta: ha elvenném testvéri-feleségül, akkor természetesen át kellene térnie katolikussá… Az, hogy maga elvált, talán áthidalható…

Ágnes a jelenetben nyilván sokkal-sokkal tapintatosabb volt Jancsival, elképzelhető, hogy gyengéden szeretetteljes, de amikor nekem összegezte, szeme villogott. Hogy én katolikussá?! Térjen át ő! Forognának a sírjukban gályára vonszolt őseim!

Lehet, hogy karikírozom, de nem hinném, hogy indulatában, abban, hogy neki kellene alkalmazkodnia, méghozzá természetes női alávetéssel ahhoz az ősi, kétszer kettő = négy férfimentalitáshoz, mondom, aligha hinném, hogy mást mondott volna. Legföljebb gyengédebben, de nem mást.

Ágnes mindig is szembefordult szigorúan konzervatív családjával, szélsőséges rokonaival, létében el nem fogadva az önző, a harmincezeréves férfigondolkodást vagy a szemellenzős protestantizmust. Az én családom liberális volt és ez rendkívül tetszett neki. Tartózkodva mosolygott csupán, ha még fiatal lány korában presbiter apja így igyekezett őt oktatgatni: Lányom, vigyázz, ne érintkezz katolikus fiúval, mert ebből lesznek a vegyesházasságok. Anyósom az ötvenes évek elején (nagyon korán és zavarodott lélekkel halt meg szegény) két embertípusra kiáltott kígyót és békát: a kereskedőkre és éllel, így hangsúlyozva: a kathólikus papokra (jelzőjüket kíméletből elhagyom). Most másról van szó, mondtam neki, éppen akkor volt a Mindszenty-per, most hagyja őket békén: most mártírok. Ha szörnyű hatalmasok voltak is egykor.

De visszatérve az 1948-as Rómába, ebben a szabad és otthonos légkörben korántsem zárkóztunk be a kollégium világába. Ismerősök voltunk itt is, ott is. Hangversenyekre, olykor zenés misékre jártunk, feledhetetlen volt például számunkra a karácsonyi zenés mise az Aventinuson, vagy a befana-ünnep a Piazza Navonán, amikor a templomban a gyerekek prédikáltak. Általában az utca minden véletlen eseménye érdekes volt számunkra, hiszen az olaszok az utcán élnek.

A Corso Vittorio Emanuelén szembetalálkoztam Ralph Brewsterrel. Szinte alig hittem a szememnek. Legutoljára Budapesten láttam, az ostrom előtti napokban. Brewster származásra félig angol volt vagy amerikai, s egy olasz hercegnő fia. Míg arisztokrata pártfogói papírokat nem szereztek neki, minden irat nélkül a szüleim lakásában bujdosott több mint fél éven át. Nálunk, a zongora alatt volt minden holmija, nyáron az erdőkben lakott, télen hol itt, hol ott. Megírta Wrong Passport című könyvében. Még letartóztatni is a szobámban tartóztatták le a detektívek, le is ütötte közülük az egyiket, s a szomszéd szobában letépte apám füléről a fejhallgatós rádiót, apám természetesen a tiltott angol rádiót hallgatta, s vele arisztokrata támogatóinak értesítést tudott küldeni. Nagy sztori, most nem mondom el, hiszen a Visszatérés című könyvemben elmondtam. Lényeg, hogy Brewster 1948 tavaszán Rómában egyszerre csak előttünk termett. Beültünk Goethe egykori kávéházába, a kényelmetlen barokk puffos Caffé Grecóba, Ágnes ilyesmit pontosan tudott, és hogy mi történt Brewsterrel és velünk, kapkodva adtuk és vettük át egymástól a szót. Brewster a XVIII. század egyik legelegánsabb, de teljesen leromlott palotájában lakott, a Palazzo Barberiniben, az volt családja tulajdona. De hogy ne kelljen barátunknak fasiszta katonává lennie, a Barberini család előbb Görögországba húzódott, majd a német megszállás miatt Brewster Magyarországra. A palotát a háború után elfoglalta a nép. Brewster számára egyetlen karámszerű hodály maradt az óriás épületből, és ott élt. El-eljött, Ágnes úgy mondaná: betámított hozzánk meg Szőllősy Andrásékhoz, mert zenerajongó volt és egy nemzetközi zenei lapot akart szerkeszteni.

Olykor Lénard Sándort is meglátogattuk a Piazza di Spagna közvetlen közelében, a Via Babuinón. Lénard németül verselt, Hermann Hessével és Thomas Mann-nal levelezett. Rilkét viszont utálta. Avult, jelentette ki, kettőnk, sőt hármunk (Pilinszkyt is beleértve) szeretett költőjéről. Hogy voltaképpen miért utálta, azt a német költészet akkori állapota alapján lehetne csak tisztázni. Az ilyesmi szinte nemzeti ügy. Lénard a Magyar Akadémia orvosa volt, s bajainkban sokat segített nekünk. Otthon Bachot játszott, mindig Bachot. Egy szerencsétlen fiatal olasz nővel élt, akinek sejtelme sem volt, hogy mit beszélnek körülötte. Aztán fogta magát és elment Dél-Amerikába. Lefordította latinra a Micimackót, s egyszerre világhírű lett. Magyar könyveit sorban kiadta a Magvető Kiadó, jó értelemben vett bestseller valamennyi. Amikor még Rómában volt, tehát sokkal korábban, Pilinszky és Toldalagi pedig már hazamentek, véletlenül benyitottam üres szobájukba, mindössze két könyvet találtam ledobva a sarokba: Alexander Lenard egy-egy dedikált német kötetét. A mi példányunk ma is megvan. A Magyar Akadémiában mindenki ismerte Lénard A. Sándort az olasz szobalányoktól kezdve a portásig. Lehet, hogy Pipinek és Totónak a tapintat nem volt kenyere?

Másnak se mindig, de legalább olykor adtak a formákra. Láttam egyszer Lukácsot, Fülepet, Balázs Bélát Kardos Tibor társaságában, kiöltözve feketében, éppen indulóban. A nagykövethez mentek Balázs Bélát ünnepelni. Lukács, akinek ismeretes Balázst dicsőítő írása: Balázs Béla és akiknek nem kell, ahogyan véletlenül melléjük értünk, félhangosan odafordult felénk: Utálom, de mit tegyek? Hát menj csak, gondoltam, megérdemled. Balázs Béla filmesztétikája és néhány szép meséje kivételével (lásd Az igazi égszínkék című kötetét) költőként, drámaíróként nehezen értékelhető. De Lukács esztétikai érzéke sem volt azért kivételes. Talán egy vagy két este is meghívott bennünket beszélgetni, elkerülve a kínos témát, hogy 1946 nyarán, az Újhold első száma után, lényegében politikailag denunciált engem: Ha Lengyel Balázs, összegezte tanulmánya végkövetkeztetését, a babitsi individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ezzel az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását teszi a negyedik nemzedék programjává. Akkoriban a demokratikus megindulás cselekvő ignorálása bizony bűntettnek számított. Lukács kétségkívül udvarias volt a továbbiakban velünk, még később is, 1948 végén is, de eszmemenetében korántsem bánt velem kesztyűs kézzel. Pontosabban azt mondta, amit a harcos marxista esztétika nevében mondania kellett. Akkoriban egy tanulmányomban Illyés, Szabó Lőrinc, Weöres és Vas líráját igyekeztem karakterizálni. Lukács tanítványa, Szigeti József valami hasonló témájú líra-összegzést végzett akkor politikai célzattal, negatív kritikával. Lukács Szigeti álláspontját kérte tőlem számon. Nem tudhatta, hogy egy év, és ő kiesik a hatalomból (lásd a Rudas-vitát) és helyette Szigeti József lesz az ELTE esztétika tanszékének vezetője, aki Marxista esztétika című, tankönyvnek használt művében azt a bölcsességet tanította a magyar ifjúságnak, hogy az Odüsszeia, a görög líra és vele együtt az egész klasszikus irodalom azért maradhatott fenn, mert tükrözte az osztályharcot.

Sokra hát e beszélgetések során sem mentünk Lukáccsal. Tanulni igazából Ferenczy Bénitől tanultunk. Ágnes az egyetemen művészettörténet szakos is volt, és mindent akart tudni, amit látni, tapintani lehetett e téren. S mivel nekem nem volt semmiféle művészettörténeti alapom, a maga képzettségével és mohó intellektualitásával tanulva tanított engem, s ha rá bírtam venni, hogy idejében kikeljen az irtózatosan hideg, kőpadlós szobából – mint mondtam, megszűnt a fűtés a Magyar Akadémián –, akkor felfedezésekre indultunk. Nemegyszer Ferenczy Béni útmutatásai, egy-egy rátapintó megjegyzése alapján. Béni igazi mester volt, a művészet nagymestere, nem tudós. Revelációt tudott adni egy félmondatával. Vagy csak azzal, ha azt mondta: Nézzétek csak! Ilyesmikkel: a Palazzo Cancellaria anyaga a Colosseum szétrombolásával készült; figyeljétek meg az óriás tömbű Farnese ablakszemöldökeinek variációit, vagy hogy a Pantheon ókori ólomtetejét a reneszánszban leszedték és belőle készült a Szent Péter templom csavart tabernákuluma; az óriás teher miatt a templomalapozás megsüllyedt, csaknem beomlott a kupola. Nézzétek, hogy vezeti a szemet Bernini szétágazó kettős oszlopsora, és így tovább.

Ahogyan jobb idők jöttek, vagy ha kisütött a nap, az már jobb idő volt még a tél végén is, össze-vissza csavarogtunk Rómában. Jártunk olyan helyeken is, ahol nem járt közülünk senki sem. Magánpaloták múzeumaiban, meg három olyan, a városon túli templomban, ahol a kapucinusok, ha ugyan azok voltak, likőrt pároltak és a templom környéke álmosító eukaliptuszligettel volt tele. (Ez a később sosem talált pillanat, a kis templomok, az erdős liget, a fény törése, a lombok lágy ide-oda lengése egyik legmélyebb emlékem.) Ágnes mindent tudni akart. Valóban szájjal, szemmel, füllel, orral felfalni az egész világot. Időnk volt, hiszen négy hónapunk volt erre, és még újabb négy hónapot akartunk Párizsban tölteni, azt hiszem, erre kaptam a minisztériumtól ösztöndíjat. A háborúból kiszabadulva látnunk kellett a világot, hiszen jó tíz éve Magyarországot elhagyni nem lehetett. S akik kényszerűen elhagyták, Auschwitzban vagy a Don partján, halottak lettek.

Ágnes intellektuális habzsolásával szemben mindenki más volt. Weöres például mindent tudott, főleg a görög mitológiából, de úgy tett, mintha nem érdekelte volna semmi sem. Behunyt szemmel dolgozott óriási tudása alatt. Pilinszky a belső kontemplációival élt, ült a Largo Argentina eszpresszójában és cigarettázott. Lelki rezdüléseinek tengerfelszíne alatt a pillanatnyi alig rendítette meg. Bár ez sem igaz ilyen egyszerűen. Említettem már, hogy gondolkodásmódja találó volt, distinktíven szellemes, s kitűnő volt a humora. Elmélkedéseinek konvencionális pátosza, prózájának olykor homályos széplélek-jellege sokkal-sokkal későbbi. Az áldozat és a hóhér penzumszerű azonossága például. És, jaj!, a színdarabjai. Olyanok, mint mikor egy mérnököt anyagmozgatásra alkalmaznak, írta róluk kritikájában Rónay György. Pilinszky a hatvanas években abból élt, hogy rendszeresen dolgoznia kellett az Új Embernek. Most megint egy novcsit (novellát) írtam, mondta eleinte nevetve. De később kikristályosult benne egyfajta monotónia, egy belső mechanizmus, mely tragikusan, sírnivalóan borult el. Amikor élete vége felé Weöresékkel, Vasékkal, Juhász Ferenccel, Nemes Nagy Ágnessal együtt voltak Angliában, Ágnesnak már-már anyai gondoskodással kellett pásztorolnia Jancsit, aki nemcsak segítségre szorult – korábban egyszer azzal az ironikus képzettel jellemeztem, hogy örökösen fehér bottal jár –, hanem fájdalmasan labilis lett. Most elveszek feleségül, mondta Ágnesnak, egy lányt, egy szegény kis őrültet. Mire Ágnes a maga természetes józanságával: Miért veszi el, ha őrült? Mert szerencsétlen. Ja, maga olyat akar, mondta Ágnes, aki biztosan lejjebb van; aki gyengeségében, elesettségében felmagasztalható? Sajátos! – így Ágnes.

Ha valaha közel álltak egymáshoz, már szakadéknyi távolság volt közöttük. Amikor Pilinszky egy angliai estén, ahol személyenként tízpercnyi, tizenöt percnyi volt a szereplési idő, több mint fél órát olvasott fel valami zűrös, divatos prózából, hogy a közönség végül szövegébe negatív okból beletapsolt, Ágnes magánkívül volt szégyenében. Ami persze magyar szégyen volt, nem Ágnesé. Mégis megtette, hogy Pilinszky halála után Londonban, már maga is halálos betegen, az angol szöveg nyomán elmondta magyarul a rosszul válogatott, a töredékes, se jó, se rossz Pilinszky-verseket, holott ez a szereplés Ágnes számára egyenesen megalázó volt. Később, már a halála után, vetítette is ezt a szomorú estét a magyar televízió.

De Rómához újra visszatérve, Kardos Tibor nemcsak azt tette meg, hogy az akadémia tagjainak menzát szerzett, ez óriási jelentőségű volt abban a korban, és ma is az volna, hiszen a vendéglői étkezés ára ma is elképesztő, hanem eljuttatott bennünket Szicíliába, egy Cataniába szervezett magyar–olasz irodalmi est ürügyén. A társaság nagyobb része, a költők és többek között Ferenczy Béni, néhány művészettörténésszel együtt így járta be Szicíliát. (Károlyi Amy adott nekünk egy henger alakú barna szövettáskát, mert a mi négy irtóztatóan nagy bőröndünk nem volt úti célra alkalmas.) Hogy milyenek az ilyen kétnyelvű, reprezentatív protokoll-esték, az közismert. Láttam Audent egy bizánci templomban (azt hiszem, Ohridban), méghozzá nem is fordításban, hanem angolul, a presztízse hatott, ha hatott. Szimonov hosszadalmas stanzákat adott elő, persze oroszul a macedón kávéház teraszán, a kávéház véletlenül összeverődött közönségének. Megtapsolták, mert idegen volt és az emberek udvariasak. De igazi tapsot az kapott, aki két-három sort mondott csupán, bármilyen nyelven. Fél percre egy puma vagy egy hiéna is érdekes.

Dehogyis volt érdekes az olasz–magyar est, se a szicíliai hallgatóknak, se nekünk. Hanem az utazás! Az igen. Az, hogy láttuk a taorminai görög színházat, úgy, ahogyan Csontváry megfestette (tényleg olyan volt, tele színes bogyókkal), a szirakuzai római színházat olyan akusztikával (Takáts Gyulával próbáltuk ki), hogy a színpad suttogása odafönt is hallatszott, a Dionüszosz füle barlangot, állítólag az is akusztikai csoda volt, a legenda szerint tirannusoknak vagy éppen ávéhásoknak való. A cataniai esten igazából Ferenczy Béni remekelt. Egyre-másra csinálta az olaszoknak a remek karikatúrákat. Ágnesról is sorozatban rajzolt képeket. Örök szomorúság, hogy szemérmes hülyeségből egyet sem kértünk el. Később, az utazás előtti napon Béni megígérte, hogy igazi portrét csinál Ágnesról. Vártuk, hogy jöjjön át a szobánkba, de közben ki kellett szaladnunk vásárolni. Béni nem találta Ágnest, a lehetőség elmaradt. Budapesten később kaptunk egy Ferenczy-képet Ferenczy Erzsiről (ma is ott van a szobám falán), de a lobogó hajú, huszonhat éves Ágnest a maga karakteres szépségében sosem rajzolta le Béni. Ha megvannak valahol egyáltalában, ismeretlenek kezén vannak azok a skiccelt Ferenczy–Nemes Nagy-képek.

1948 kora tavasza volt, fogalmunk sem volt arról, hogy otthon mi történik és hogy az elkövetkező hónapokban mi várható. Csak amikor Párizsban Örkényékkel találkoztunk, István éppen nászúton volt Nagy Angélával, furcsállottuk a híreiket. Majd Köpeczi Bélával és későbbi feleségével beszélgetve kezdtünk aggodalmaskodni. Sőt, mint később rájöttem, egy agent provocateur is megjelent a szállásunkon, a pártközpont főembere volt, de íróként mutatkozott be, és azt kutatta, ami nekünk eszünkbe se jutott, hogy disszidálunk-e? Az ember a rosszat igyekszik elhárítani magától, lényegében tehát gyanútlanok voltunk. Érthetetlen volt azonban számunkra az a tény, hogy július végén, augusztus legelején a jugoszlávok nem akartak nekünk átutazó vízumot adni, s amikor erősködtünk érte, talányos arccal adták át, olyan kifejezéssel: Maguk akarták! Párizsban mindenesetre a patronnak eladtuk a fél világon átcipelt zsírosbödönünket vagy tíz kilónyi avas zsírral, de a francia hotelest a szag cseppet sem zavarta; eladtuk a melegtől csöpögő szalonnát, amelyre már rá sem tudtunk nézni, és négy nagy csomagunkkal (egyszerre téli, tavaszi, nyári ruhák tömegével, Ágnes villanyvasalót is hozott magával Budapestről) elindultunk Jugoszlávián keresztül haza. (A francia–olasz határnál egyenként kellett vinnem a bőröndöket néhány száz métert egyik országból a másik országba, Ágnes meg várakozott a bőröndöknél. A vámosok vigyorogva néztek bennünket.) Augusztus eleje volt. Első meglepetésünk az volt, hogy a jugoszlávok nem fogadtak el tőlünk pénzt vasúti jegyre, se idegen pénzt, sem magunkkal hozott régi jugoszlávot. Le kellett volna szállnunk. Végül a vasúti fülke jugoszláv utasai adakoztak nagylelkűen, így továbbutazhattunk. A másik meglepetés az volt, hogy a magyar határon bevonták útlevelünket. A harmadik (és már bokrosan termő) meglepetés akkor ért bennünket, amikor kiderült, Kardos Tibor hozta a hírt kétségbeesetten, hogy Ortutay Gyula, a kultuszminiszter jelentéstételre hazarendelte, s közölte vele, hogy már nem mehet vissza Rómába, feleségét és gyermekeit majd hazaszállítják. A sokadik meglepetés az volt, hogy megjelent könyvemet, A mai magyar lírát elfektették és csak érkezésem után, határozott fellépésemre osztották szét a boltokba. A meglepetések egyik csúcsa, bár csőstül jöttek a csúcsmeglepetések, az Ortutayval való beszélgetésem volt. Ortutayval, mint Tutussal 1939-től kezdve már-már barátságban voltam, az Egyetemi Kör vagy a Márciusi Front fiatal tagjaival, etnográfiai szemináriumként, feljártunk a lakására. Még üres keresztleveleket is adott 1944-ben, hogy szükség esetén segítsünk a menekülteken. Máskor is gyakran érintkeztünk. Most miniszterként azért akartam beszélni vele, mert az Új Szántás című szabadművelődési havi folyóirat Vas Istvánról írva így kezdte recenzióját: Vas István zsidó költő. Ez így elég döbbenetes volt. Nem beszélve arról a pikantériáról, hogy a szerkesztő maga, protestáns szellemisége ellenére, zsidó családból származott, s így kissé hevesnek tűnt fel népi-nemzeti magyarkodása. Mikor beléptem, Ortutay nem volt egyedül, a miniszteri szobában egy idegen is ott volt a közelünkben. Majd elmondom, hogy mit akarok, mondtam Ortutaynak, ha egyedül leszünk. Ortutay jellegzetes magas hangja idegesen felcsattant. Egyáltalában nem leszünk egyedül, mondta. Az a rend, hogy valaki mindig hallgassa, amit nekem bárki mond.

Később megtudtam: Ortutay észrevette, hogy Rákosi sosem tárgyal egyedül, s erre maga kérte, hogy neki is legyen ilyen partnere. Hol volt az a Tutus, aki minisztersége kezdetén a hercegprímás őeminenciája személyes áldását adta át édesanyjának, s jelen voltam Szegeden, a család ott lakott, amikor az asszony könnyes szemmel beszélt Mindszenty áldásáról. Egy fordulat, és Ortutay a kultuszminisztérium udvarán, a kicsődített tisztviselőknek részletesen sorolta a börtönbe vetett Mindszenty bűneit.

De a múltból a jelenbe, vagyis 1993-ra visszatérve, már útban Róma felé, Perugiában is meglepetés ért. Pedig nemhogy 1948-ban, hanem a hatvanas években egy hónapon át éltem ott Ágnessal, az ottani szabadegyetem kurzusán. Ott voltam, és mintha nem lettem volna ott. Emlékszem, ennyire emlékszem csupán, hogy egy XII. századi toronyfélében laktunk, közel a város tetején. De hogy melyik toronyban, hiába kerestem. Csak azt tudom, hogy egyszer, ahogy belépve felgyújtottam a lámpát, körözni kezdett körülötte egy denevér. Sosem láttam még szárnyas lényt ilyen puhán, zajtalanul repülni. A madarak, ha megriadnak, koppannak a falon, az ablaküvegen. De ez nem. Eloltottam a lámpát s láttam az ég halvány világosságában, ahogy kiszáll, mint egy képtelen, titkos tünemény.

Döbbenetes az emlékezet kihagyása. Nemcsak puszta kihagyás volt ez, hanem teljes emlékezethiány. Perugiából a lefelé nyúló panorámát vettem ki csupán, azt, amely délkeletre nyúlik Róma felé. És hogy magasan kiemelkedik a lapályból a Chiesa di San Domenico és mellette az archeológiai múzeum. S fel-felrémlett, hogy hányszor néztük meg kincseit Ágnessal. S hogy hányszor csodáltuk mindazt a szépet, amit Duccióból, Fra Angelicóból, s főként Peruginóból és Pinturicchióból látni lehetett. Akkor jöttem rá, hogy igazából a quattrocento klasszicizmusát szeretem, nem annyira a cinquecentót. Mit tud az ember felhozni magából, a szépség bűvöletének gyönyörűségéből harminc év után? Nemcsak mi magunk, az emlékeink is szomorúak. Ágnes még negyvenéves sem volt, és szinte megegyezésszerűen ő őrizte a részleteket, ő pontosította az emlékeink javát. Amit tudni akart, azt roppant híven tudta. Nemcsak a lexikonszerű tényeket, hanem közös impresszióinkat, gondolati jelzéseinknek (kialakulásuknak) pontos történetét. Memóriánknak ő volt a kulcsárnoka.

Most mi lett Perugiából, hogy annyi év után fiammal és Verával végigjártuk? Érdekesség csupán, nem ismert fantasztikum. Az, hogy a város alatt van egy másik város. Ezt nem tudtam. Vagy olyan kába voltam akkor (éppen depressziós), hogy észre sem vettem? Lehetetlen. Óriás fedett boltívek alatt hosszan elnyúlt, hol erre-arra ágazva, kanyarogva volt egy másik város, egy sétálható, golyóktól, gránátoktól óvott etruszk világ. Mai világítással, mozgólépcsőkkel. Egykor, nyilván a háború alatt és talán sokáig még: óvóhelyekkel. Hiszen amikor ott voltam a hatvanas évek közepén, éppen háború készült. Berlin miatt. A háború, ahogyan egykor Bethlen Miklós kifejezte magát: spiccen múlt. Azt hittem, sosem leszek itt többé. Sem itt, sem általában külföldön.

Róma azért nem volt számomra ennyire idegen. Mit számíthatott negyvennégy év az örök városnak? A körvonalak, a panoráma azonos volt. Az Angyalvár tömbje, a Szent Péter bazilika fassade-ja, a Gianicolo égbe rajzolódó, lágy vonulata, másfelől a fel-felbukkanó templomtornyok, a Colosseum, a Pantheon súlyos, tompa kupolája, a háztetők között valami kihagyás, zökkenés. Ahogy a Palazzo Falconieri tetőteraszán körbejártunk, minden előjött, a fényben vagy alkonyban a város sziluettje. És előjöttek olykor a részletek is, a Caracalla-thermák óriás ívmaradványai, hogyan, miképpen tudtak olyan monstruózus módon építeni, égetett tégla-boltozatjaikkal? A Cestius-piramis, a cserép-hegy: a Testaccio. Ki tudhatja, hogy a Tiberisnél kikötve miért törték össze hegymagasra összegyűjtve az ókor amforáit? Miért tették ezt vagy azt? Miért zúztak valamit össze és miért építettek az ókoriak? Ki tudhatja? Hiszen még a reneszánszot is alig értjük, napjainkat is olykor alig. Azt például, hogy a reneszánsz részében a Vatikán egésze egy-egy kimagasló, mindenkitől ismert alkotástól eltekintve, milyen pazarlóan gazdag és művészileg milyen közepes. A látogató tülekedve járja hosszadalmas útvesztőit, nagy pénzért szemlélheti irtózatos drága, temérdek dolgok látványát, többnyire az igazi szuggesztív érték sugárzásának a hiányával, olykor csak dekorációval. Hogy a Sistinában tülekedve, fülledten, nemcsak Michelangelo csodás, nyakmerevítő, már-már nyaktörő freskóit kell megbámulni, hanem a terem oldalának látszólag szerényebb, hagyományosabb, a zsenivel szemben az arány és a mérték kivételes tudású nagymestereinek falképeit. A szépség bennük rejlő összhangját. Már 1948-ban tudtuk Ágnessal, legalábbis így gondoltuk magunkban, hogy a vatikáni múzeumot (gyakran jártunk ott, hiszen ingyenes belépőnk volt) helyenként át kell szaladni. Hogy az arany, a drágakő, a rengeteg felhalmozott érték ámulatos sokasága nem azonos az esztétikummal. Még a reneszánsz kivételes ízlésében sem. Hát még azokban a képekben és szobrokban, amelyeket később hoztak létre, nem beszélve azokról a giccsekről, amelyek a templomokban többnyire a mi korunkban készültek, s melyeket jobb volt lesütött szemmel elkerülni. Ezt tudtam 1993-ban is, amikor látnom kellett, hogy a vatikáni múzeumot pazar, több ágú labirintusrendszerben építették át.

Mi az, amit nem tudtam, ami elképesztett az első pillanatban? Az olasz macskák. Igen, nem tréfából mondom. Az olasz macskák ugyanis 1948-ban nem keresztcsíkosak voltak, mint a magyar és mindenféle cirmos macska, hanem hosszanti csíkosak. De ugyanúgy cirmos-tarkák. Hogy nem hihető? Bárki ellenőrizheti Ágnes Római tél című versében, melyet harmincnyolc év után a hetvenéves Weöres Sándor tiszteletére írt:

 

Emlékszik a római télre? (Kis jel-szeletként említem meg ezt.) Mely úgy úszik a múltjainkban, mint egy jegelt narancs-gerezd. Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal, (Micsoda gerezd-forma sávok!) Kérem, csináljon, úgy mint eddig is, gerezdekből teljes, kerek világot.

 

Ágnes pontos. De most jön az átalakulás (a törzsfejlődés?) csodája: eltűntek Rómából a hosszanti cirmos macskák, talán ha kettőt, azt is bizonytalan hosszúságú csíkkal, láttam közülük. Ugye, ez trivialitás. De legyen bár jelentéktelen vagy jelentős dolog valami, azért az ember megbomolhatik tőle. Megbomolhatik azért, mert bizonyosnak látott valamit, ami teljességgel bizonytalan lett. Az emberben kicsiny dologban is cigánykereket vethet a világ, olyan vetületét mutathatja, amely egyszerre megbomlás jellegű. Átalakító egy életre. Ilyen volt 1948-ban a Pantheon, amelyről a januári hideg kapcsán Ágnes verse is említést tesz.

Nos, az egyetlen, talán egyetlen ép ókori épületet, amelyet Krisztus előtt építettek és már Hadrianus renoválta, meg akartuk nézni Ágnessal közelről. Persze nemcsak belülről, nyitottan az ég magasára feltekintve, hanem kívülről, fent végigjárva a kupola tetejét. Már nem emlékszem, mennyiért, ötven vagy száz líráért (20 líra volt egy fekete) felengedett bennünket az őr. Nos, a kupolának megint ólom teteje volt, olyan, mint amilyet lefejtettek róla a reneszánszban. Persze korlát nélkül, az ólomtetőn alig-alig látszó lábnyomokban indultunk. Szép nyugodtan az apránként vízszintesre hajló kupolán fölfelé. Nagy pillanat volt, látni Rómát magasan a házak fölött, az ősi épület tetején. A történetiség örök voltát érzékelni, a magunk létének, az ember úgy hiszi, természetesnek hitt, öröknek képzelt jelenlétében. Nagy pillanat volt, és egy minutumban megsemmisítő. Nyomorúságosan halálközeli. Elérve a kupola vízszintesét, bár óvatosan, de belenéztünk a Pantheon nyitott mélyébe. Ott, ahol, mint a hangyák, jönnek-mennek, bámulnak oldalt meg föl az emberek. Éreztem már halálveszélyt a háborúban bőven, de ilyen megsemmisítő tériszony-élményt még soha. S akkor elfordulva, visszaindulva, jött a másik, a sokkal rosszabb, egyre tartósabb és fokozottabb, hiszen ahogy a kupolán haladtunk visszafelé, egyre görbült a tér, egyre mélyebben húzott lefelé. Ahogy a lábnyom-helyeket guggolva tapogattam, nyüszítve éreztem, hogy most érek a mélybe, egyenesen le az utcára. Sokemeletnyi zuhanás után. Ágnes biztatott, támogatott. Számomra megfordult a világ. Nem tudtam, hogy súlyos tériszonyom van.

Ez a tériszony, ez a veszélyes helynemismeret, egészen más viszonylatban, 1993-ban a Magyar Akadémián is elért. Azt hittem, megbolondulok. Valaha ott éltem, több mint négy hónapon át az épületben. Nem farkasvakság, de a tárgyakat fel nem ismerő vakság, nem tudom, hogy lehet ezt nevezni, ért engem, mint Perugiában. De éppen ott, a Palazzo Falconieriben, amit úgy ismertem egykor, mint a tenyeremet. Bennünket, a fiamat és a feleségemet a kis kastélyban, az egykor a festőknek átadott Palazzinában helyeztek el, egy két szintre tagozott, némileg sötét és fülledt, úgynevezett futárszobában. A körülményekhez képest szép volt a követségtől, pontosabban az író nagykövettől, hogy nekünk, íróknak egyáltalában helyet adott. Hiszen valószínűleg követségi tisztviselők, ilyen-olyan meghívottak, mindenesetre teljesen ismeretlenek lakták a nagyszabású, rengeteg helyiségű palotát. Gyanúm szerint még egy festő is akadt közöttük. 1948-ban hat festő is állandóan ott tartózkodott, mert a Palazzina tetőteraszán olajfesték szagát éreztem. Csakhogy magában a Palazzóban, ahol valamikor jártam, nem ismertem ki magam. Nem jöttem rá, hogy egykor hol laktunk. Azt sejtettem, hogy az a freskódíszes nagyterem, amelyben egykor Weöresék laktak, most az igazgatóság lakhelye vagy irodája. Ez rendben van. De hol vannak az egykoriak, az imént felsoroltak szobái, ahol a palota úgynevezett cselédszobáiban közös WC-vel, fürdővel éltünk mindannyian? Isten tudja, a folyosó talán elkeskenyedett, a helyiségeket átalakították, lakásokat terveztek belőlük? Igen, kényelmesebb lakások lehettek, ahol a folyosókon, hiszen az épület struktúráját mégiscsak meg kellett hagyni, a külügyér lakók magasan polcolt, becsomagolt vadonatúj árukat halmoztak fel, nyilván az ingyenes vámkezelés céljából. Napokig bolyongtam így, azt a helyet keresve, azt a szobát, amelyben Ágnessal helyet kaptunk, véletlenül éppen Lukács Györgyék után, melyben Lukács szivarfüstje még hetekig érzékelhető volt, mint a falakba szívódott, nem a legkellemesebb aroma.

Ez a változás, mintha a magam bensejét is megváltoztatta volna. Amúgy is éreztem valami labilitást, valami hiányt, valami tudatkiesést.

Nemhiába nem akartam én újra elmenni Rómába.

Igaz, ha olykor tétován is, a nappalok alatt azért elmúlt az idő, de mások voltak az esték, az éjszakák. A nappalokban még fel-felvillant valami Rómából, abból a régiből és abból az eleven újból, amely a maga kibontakozó látványával, szuggesztív színével, pillanat adta erejével mégis magára kényszerítette az embert. Egy felparázsló vagy éppen más szemszögből kapott képpel, egy új, éber, érzelemmel telített emberi viszonylattal. Annyi minden kényszeríti az embert arra, hogy legbelső passzivitása mellett, fájdalmas emlékek között, átéljen és felfedezzen. Lehet, hogy a tragikus élethelyzeteknek, a válságos, nehéz időknek az utazás az enyhítő balzsama. A józan polgári szülők, egy-egy nagy lelki konfliktus esetén, mindenesetre ilyenkor szokták utazásra késztetni a fiatalokat, mintegy elküldeni feledésre. Kétséges persze, hogy idős korban ugyanúgy dolgozik-e a szokványos gyógyír. Az élményképzés, a belső lelki mechanizmus más. De mégsem teljesen más, ha az emlékezés elemeit váratlanul rajzolja át a jelen. Fenntartva, de élénken átalakítva. Ott volt például előttem a Gianicolo-domb, mely számomra régen (Ágnessal együtt) a Santa Onofrio templomot és környékét jelképezte, Torquato Tassóval, a régi költő nyugalmat, enyhet kínáló színhelyével, de most valahogy meg sem találtam a Gianicolón a templomot, hanem elémömlött a trasteverei búcsú színes forgataga, bóvlik vásári tömegével, kikiáltók ricsajával, majd a domb egy kanyarulatával feljebb egy kis templomban egy esküvővel, hol a felső tízezer földre hintett virágzuhataggal, felcsokrozott padokkal hirdette előkelőségét. Ez nem az az Olaszország volt, amelyet mindig is láttam. Nem a hangos, ételtől-italtól duzzadó; nem, itt ezen az esküvőn a jelenlevők nemhogy az elegáns ruhájukat, hanem a gesztusaikat, sőt a testformájukat is másképp viselték. S amit sohasem tapasztaltam, a násznép közé fölényesen udvarias, jólöltözött, de félreérthetetlen fogdmegek, testőrök vegyültek.

Igen, az esküvők! Július volt, s nem tudom, milyen szokás döntötte el így, minden templom tele volt esküvővel, esküvők sorozatával. A szokott időn túl a templomok nyitva. S jöttek a párok, a menyasszonyok tüll- és csipkekölteményekkel, s olyan autókkal, melyeket Olaszországban még nem is láttam. Fehér, hat- és nyolcszemélyes, nyitott autócsodákkal, különleges módi szerint. (Mint hallottam, bérelik őket az alkalomra.) De ez más, ez már a vásári Olaszország.

S megint más szög, egyik dombról a másikra fordulva, az út valahogy felkúszik a Campidoglióra, hol csak másolatban van kitéve Marcus Aurelius lovasszobra, mi még láttuk Ágnessal az eredetit, bár félretolva, üvegszekrényben, megleltem ott az igazit, s a domb oldalnézete mást hoz, lefelé lejtő sétányt, s benne macskákat minden mennyiségben. A Campidogliótól leereszkedve a Földrajzi Intézet parkjáig népgyűlésszerű macska-sokadalom, vörös-tarkától feketéig, újszülöttől öregekig, dömpingszerűen.

Ugye elképesztő, hogy miként képes az ember válogatás nélkül megragadni a látvány érdekességét. Egy esküvőt, egy macskanépgyűlést, s ugyanakkor, a vásáriság mellett, azt a nagyszerűséget, ahogyan a letűnő napban a két diadalív között a Forum Romanumon végigpásztáz a tekintet. S középen a Senatus épülete. Ott ültünk Ágnessal a lépcsején. S mögöttünk állt, csaknem teljesen épen, a Julia Curia. Az, ahol az egykori világot kormányozták, az, ahol az a bizonyos ceterum censeo el-elismétlődött (mekkora embermészárlás lett belőle végül), ahol Cicero Catilina ellen szónokolt, ahol… Így sorjáznak az emberben a közhelyes idézetek, hiszen Ágnes latin szakos volt, én pedig nyolc évig tanultam latint Máthé Elek kedves tanárom és későbbi írótársam jóvoltából. Ültem Ágnessal a lépcsőn, amely, jól emlékszem, fokonként csaknem méter magas volt, s most, negyvenöt év után, nincs ott Ágnes, nincs az a magas lépcsősor, ahol a szenátorok ültek, ahol szónokolhattak. Csak a körvonalak vannak és a múlt, amely csaknem mindegy, hogy háromezer éves vagy harmincöt. A léttelenség hiánya időtlen.

Igaz, hogy mint létező, kénytelen ezt az ember elfelejteni. Egy tőlünk független mechanizmus, biológiai óra dolgozik bennünk, kényszerrel működteti testünket, belső létünket is uralmában tartva. Éppen ötven éve, hogy közelről elért az első halál. Apám halt meg, egyetlen éjszaka szívrohammal. Még ott feküdt az ágyában, amikor anyámmal és testvéreimmel alvajárón, automatikusan reggelizni kezdtünk, ahogyan vele is szoktunk, családiasan. Ágnes merev, nyitott szemmel még élni látszott, mikor egy mozdulat, és az ápolónővér halottnak jelezte őt, s egy idő múlva Verával elküldött bennünket. Odalent Ágnes lakása közelében ültünk le egy eszpresszóban. Dermedten, szótlanul. S lehajtottam egy feketét, hiszen valamit rendelni kellett. Úgy, ahogy a mechanizmus, a létezés testi-lelki kényszere, megszokottsága megindult. Ahogyan órajárással működteti magát. Belevág ugyan a képtelenség, a hiány képtelensége, de közben végzi a dolgát, megtölti a belső mechanizmust, a szokás vagy a természet követelménye szerint. Üres, tompa órákat ad, vagy egy-egy lélegzetnyi pillanatra tartalmasakat, a kötelező cselekvésen túl például egy idő múlva nekem háttérként, Róma új élményét. Méghozzá oly fájdalommenteset, amely mintegy természetessé teszi az elveszett társ nem jelenlétét, mintha csupán nélküle játszódnék le valami, ami miatt ugyan a tudatunk mélyén jelen van, ott élne elevenen, de éppen kikapcsolódott. S így a múltat és a súlyos jelent visszaszorítva, az embert betölti egy ámulat, ahogyan ívesen magasodnak a rom boltívek, egy panoráma vagy egy képtelen látvány, ahogy a Piazza del Popolo közepén, a forgalomban égni kezd egy autó, nő, nő a motor felett a láng, majd már az egész autó magas lángban ég, izzik, s úgy hervad el öreg, ráncos karosszériája percek alatt, mintha egy virág hervadna el filmként mutatva a természet pusztulását. Vagy a jelenlét egy irodalmi estet mutat, melyet váratlanul Szabó Ferenc teremt nekünk Szőnyi Zsuzsával, körülöttünk a gyönyörű Szőnyi István- és Triznya-képek, s mi Ágnesról és Pilinszkyről beszélve, szinte anekdotázva, mintha élnének, emlegetjük őket s isszuk Szabó Ferenc jezsuita atya válogatott finom borait (barátunk, a modern atya élvezettel ízlelgeti, kóstolgatja, kínálja őket), s úgy beszélünk irodalomról, ahogyan máskülönben, ahogyan régről megszoktuk. Majd megyünk vissza az est után a Magyar Akadémiába, otthonosan s némileg boros kedvvel, mintha nem múlott volna el harmincöt év. S meg nem történt az, ami történt. Mintha éppen hazaértünk volna, mondjuk Szicíliából, egy pillanat volt csupán, hogy ott álltam Weöres Sándor mellett a cataniai éjszakai utcán és Sanyi karonfog, elhúz Amy és Ágnes mellől: Gyere, Balázskám, igyunk még valamit! Közben mondja, ismételgeti kapatosan: Mondd, miért nem szeretik ezek egymást? Dehogynem szeretik! De, de tudom. S közben Amy visszaint s Ágnes is mutatja: Ne hagyd inni! És Ágnes a maga erélyességével utánunk is jön.

Mi ez a képtelenség? Az, hogy ott van a Hideg van, nem, egy fiatal remeklése, az Öregek például, amelyet Kodály megzenésített, s ami jó néhány versével együtt belém rögződött. (1935-ben gimnazistaként kaptuk meg ikerhúgommal Sanyi dedikált kötetét, s túl bombákon, ostromon, meneküléseken, könyvégető zabrálásokon át megvan ma is.) És persze, ott sorakoznak fejemben a további kötetek, felébe-harmadába őket is betéve tudom, a Valse triste-től, a Téli reggeltől kezdve tovább és tovább. Micsoda versek! A magyar líra egy-egy örök pillanata. Ki az, és hogyan jön az össze, hogy valaki váratlan jókedvében felhevülten egyre csak bort kíván (Balázskám, még egy pohárral!), s mellette, előtte vagy utána olyasmire képes, amire senki soha, ami írva leszen, míg csak él a magyar nyelv. S nemcsak a nyomtatott betűkben rögzül, hanem fel-feldereng az emlékezetben, s majd idővel, öreg emberek egyszerre skandálni kezdik magukban: „Liba pék / A kenyered odaég!” S ki az az asszony, az egykori feleségem, hogyan képes rá, hogy szava idővel múlhatatlan felszólítás lesz: „Meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit,” s hogy fiatalon idézet, írói magatartás lesz két sorából: „ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót”, s majd idővel mégis létre tudja hozni, át tudja adni a legnehezebb kimondhatatlant is. „Hányszor ültem így templomok alatt, / sárga falukat sütötte a nap” – kezdte egykor a Krisztináról szóló versét (ha ugyan csak a Krisztináról szólt), s majd sok-sok év után a templomban párádzik fel emlékkel teli szava, hol neki, a nagyon-protestánsnak gyászmisét tart a piarista rendfőnök. Mit tudnak ők ketten vagy hárman Pilinszkyvel (aki szintén ott van velünk Cataniában), ami megmaradni látszik a mi kis öröklétünkben? Mit tudnak ők, mit költő barátaink jobbjai, akik olyanok, mint mi, étel-ital, esetleg az ágy örömeivel telten, vágyaktól és fájdalmaktól vagy kicsinyességektől mozgatva, mégis elérnek egy másik emberi minőség határmezsgyéjére, olykor messze túl is jutnak rajta. Mi teszi azt, hogy bennük a szó fennmaradó vers lesz, nem csak egyszerű szócsengés (még ha egy részük az is), s idővel ismétlődik idegenek nyomán újra és újra, „s mint cseppre csepp”, felnő, megkövül, mint a sztalagmitok. Mit gondolt Arany János, amikor fiatalon, először leírta az első sort a Toldiban: „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakában…”

Hogyan lesz, mi módon lesz valaki egyáltalában költő? Olyan költő, aki sok ember, egy egész nép tudatában képes megéledni? Mi az oka, miként jut hozzá, hogy valaki, mint Weöres Sanyika, hiába rángatom ki, némi rábeszéléssel, Amy kérésére erőszakkal a cataniai ivóból, nem az, akit vállon fogva viszek magammal, hanem aki, már akkor is sejtettem, zseni, egy korszak legnagyobb költője. Hogy Ady, Babits, József Attila mellett nincs hozzá fogható. Jó, hivatás szerint én is tudok írni, így-úgy tudok. De mit ahhoz képest, amit többnyire tudunk? Viszi a szél, mit a szél, a fuvallat, mint a gyermekláncfű pelyhét. S ők pedig maradnak, rögzülnek, belegyökereznek, kilombosodnak. Hogy nem jöttem rá, hogy az az asszony, aki a feleségem volt, majd szellemi társam egy életen át, s akivel viaskodva szerettük egymást, létrehozott valamit, ami létemnél, létünknél teljességgel több? Hogy az, amit ír, nem egyszerűen jó vagy kitűnő vers (ez is elég nagy dolog), de valami létező más, nem is tudom, hogy mondjam, mit mondjak mindhármukról? Mondhatom, hogy transzfiguráció? A tüzes nyelvek csodája?

És mit mondjak Mándy Ivánról vagy Ottlik Gézáról? Ők még nem is költők, hanem csak prózaírók, bár, hogy Mándy nem költő-e, a fene tudja, olykor biztosan az. Viaskodva bár, de inkább szorosabb, mint tágabb értelmében harminchat-harmincnyolc éve voltunk (vagyunk?) barátok. Ottlikot 1944-ben ismertem meg Örley István és Vas István révén, nem sokkal azután, hogy Vas Istvánt és Marikát bújtatva titokban magukhoz költöztette; Mándyt 1945 vagy 1946 elején. És Weöres Sanyit? Most jut eszembe, hogy már 1938-ban vagy 1939-ben, amikor íróinasként én Radnótihoz jártam, Vas István és Marika (Vas későbbi második felesége) elvitt Weöreshez. Ott lakott egy albérleti szobában a szüleim lakása mellett a Ferenc József (ma Belgrád) rakparton, a Sörház utca sarkánál. Tudom, ittunk, hangoskodtunk az éjszaka közepén. (Hogy tűrték ezt a házigazda szomszédok? Nem is értem.) Sanyi elkezdte okoskodó gyerekhangján fejtegetni: Nincs a nőknek lelke! Tudta, hogy ez bejön. Persze hogy nincs, kontrázott sugárzó arccal Marika. Nincs nekünk! De, de… Húszéves marha voltam, tiltakoztam. Félórát röhögtek komolykodó nagyképűségemen.

Mándy novellái úgy megfogtak, hogy bár még könyve nem volt, tanulmányt írtam róluk. (Illés Endrét, akinek éppen akkor jelent meg egy briliáns kötete, ezzel egy életre meg is haragítottam.) De a Könnyező fák, Ivánnak az Újholdban megjelent írása, úgy hittem, remekmű. Igen, de úgy általában Iván! Az a természetesség, amellyel minden csinosabb lány hajába beletúrt. Ha akkor látta először, akkor is. A kedves, gáttalan közvetlensége. Együtt írtunk, lepasszolt, kiiktatott írók a személyi kultusz idején. Gyakran közösen. Az egyik diktálta, a másik gépelte. Jeleneteket, hangjátékokat, dramatizálásokat, lehetőleg klasszikusoktól, Mikszáthtól, Tömörkénytől, Móricztól. Egyszer még Bárány Tamás is dolgozott velünk, ő is átírt. S kínunkban rengeteget röhögtünk. Pisti nem morzsolódik le, ez volt az egyik jelenet címe; vagyis az, hogy Pisti nem hagyja ott az iskolát, továbbtanul. Ezt meg lehetett írni vonalaskodás nélkül. Meg ilyen hasonlókat, s közben bele lehetett iktatni egy-egy szörnyűséges előadást húsz vagy ötven forintért a Népművelésnek, Hajnal Gábor és Reményi Béla pártfogó jóvoltából. Ezek után írta Mándy egyik legjobb könyvét, az Előadók, társszerzőket. Az úgynevezett személyi kultusz legíróibb dokumentumát, ami nem dokumentum volt, hanem remek, kétségbeesett költészet. Nem is adták ki, csak húsz évvel később, 1970-ben. (Igaz, Galsai Pongrác megjelentette a sorozat pompás kezdő novelláját, az Előadó érkezik címűt, történetesen a saját nevén, mert jó ízlése volt, s tudta, hogy nem vall vele szégyent. Hát jók is voltak a később mégiscsak megjelent Mándy-írások.) Mit tudott Mándy, hogy macskakaparással teli cetlikben, konyhaasztal sarkán kuporodva, szimplák felett meghúzódva, örökös tehetetlenségéről beszélve akkora művet hozott létre? S nem is hogy mekkorát, hanem hogy milyet? Mit tudott az ő örökös panaszos lírájával, tömör, félbetört mondataival, megsebesült hősei történeteivel? Nincs neki úgynevezett titka. Csak annyit tudok, hogy ha együtt gépeltünk valami bődületes vacakot, akkor minden mondata a maga módján mégis tömör volt és lényeges. Álltak a tőmondatai, élt az ócskának indult jelenete. De hogy ettől még nagy író lesz? Remekíró? Klasszikus? Erdődy Edit Mándy-könyvében fokról fokra tárja fel Mándy életérzéseinek állomásait. Hogyan alakította magát, hogyan formálódik groteszk szemlélete, szellemes iróniája hogyan vált tragikussá. Fiatalos kedvből öreges kedvtelenségbe. Egyre szubjektívabb lírává, sőt drámává. Mintha Nemes Nagy Ágnes drámai objektív líráját rokonítaná a maga próza-műfajában. Erdődy Edit végigelemzi, hogyan és miként. Helyette elég, ha annyit mondok: Mándy teremtése se más: transzfiguráció.

És Ottlik? Ő éppen előttünk volt Rómában. Elkerültük egymást. Weöres Sanyika igazából csak öntudatlanul ismételte, amit Ottlik mondott Rómáról. Hogy olyan, mint Kecskemét. Csakhogy Ottliknak nem olyan volt, mint Juhász Gyulának, nem magyar táj magyar ecsettel. Egészen másként volt szép. Én vittem Cipit (Ottlikot) Kecskemétre 1946 kora nyarán egy minisztériumi autóval rokonához, élelmet szerezni. (Infláció volt, éhezés.) De az nem az ismert Kecskemét volt, az alföldi poros, mozgalmas város. Hanem más táj, mért park, fenyőkkel, középen kúriaféle, oldalt valami üde liget. Vidékben is előkelő. Kiváltságos, de nemcsak anyagi, társadalmi, hanem minőségi szempontból. Ahogyan későbbi rigolyái ellenére is előkelő és kiváltságos volt Ottlik. Az volt lelki-írói habitusa révén. Azt mondják ma már a kritikusai, most már mondják, harminc éven át csak mi mondtuk, hogy ritka-ritka európai író. Aki egy hullámhosszon élt a világirodalommal. Hát isten tudja, hogy így igaz-e? Hogy nem provinciális-e, úgy általában, az az úgynevezett, dicsőített világirodalom? Nem úgy igaz-e, hogy a nagy provinciális földgömblét mellett, itt-ott feltűnnek, apránként, lassan kiérlelődnek a minőségi kivételek. S az ő láncolatuk az, amire azt mondjuk: világirodalom. (Babits valami ilyet mond: a nagyok kezet nyújtanak egymásnak a századokon át.) És nem úgy tűnnek fel, válnak ki, ahogy azt az irodalmárok kiókumlálják, hogy vannak kulturált urbánus írók és provinciális népiek. Vagy megfordított szemlélet szerint: gyökértelen urbánusok és nemzeti népiek. Álságos kategóriák. Ugye Kosztolányi, Márai, Ottlik urbánus volna, hiszen ők aztán benne éltek a kiváltságos, értékeket ismerő világirodalom vonzáskörében, Móricz a maga tematikájában pedig népi? De tessék Móricznak nem többet, csupán egy-két bekezdését elolvasni, épp úgy benne van az a többlet, a megfigyelés, karakterképzés, az emberi értékszemlélet distinktív létrehozása, mint ahogyan benne van az (más embertípusban ugyan), teszem azt, Ottlikban. És Móricz micsoda áradó, elsöprő drámai erővel, micsoda bőséggel hozza létre azt, amit létrehozott. Nem az-e az igazi kategória, hogy vannak jó, kiváló írók, másfelől közepesek, gyengék? A többi ürügy, ideológiai flastrom. Ottlik azt mondta: mindent kétszer kell megírni. Előbb spontánul, hogy természetesen belekerüljön az, amit tolla nyomán az ember írni akar, s aztán újra meg kell írni tudatosítva (esetleg kihegyezve, poentírozva), szép rendezetten. S hogy a magyar írók baja az egyszeri írás. Ez nagyjából igaz, de hangsúlyozva kell elmondani, kiemelten, hogy Móricz például majdnem mindent újraírt. És nem csak a nagy műveit. (Előbb újságban, folytatásban, majd átformálva könyvben. A Tündérkert minden jelzője ezerszer meglatolt, cserélhetetlen, mozdíthatatlan.) De Ottlik nem egyszerűen kétszer írt, hanem olykor sokszor. Van olyan írása, amelyet legalább négy, ha nem öt javított változatban olvastam. (Például a Hajónaplót, A Valencia-rejtélyt.) És valójában nem csupán az újraolvasás, a magasabb rendezés az ereje, hanem a mondat, a bekezdés minőségének rejtetten fifikus, leplezetten koncentrált létrehozása. Mint a nagyobb balatoni vitorlásoknak a kiel, a mélyjáratú tőkesúly, az ő mondatainak, elmejárásának van a felszínt rejtő, mélyet létrehozó ereje. Azt szokták mondani, hogy Örkénnyel, Mándyval, Esterházyval és az egész úgynevezett posztavantgarde prózával szemben Ottlik hagyományos. S ez igaz is a regényesítés nagy egységén belül. De ahogyan a mondatait létrehozza. Ahogyan tömörít, céloz, szétbont, a szó más értelmét hozza létre, abban már nem a hagyomány él, hanem a hagyomány utáni. Esterházy nemhiába másolta le végig keze írásával, mondatról mondatra az Iskola a határont.

Az a módszere, jellegzetessége, hadd ismételjem, hogy írás közben egyfelől természetesen beleszalad a szövegből az, ami ösztönös célja volt, másfelől változatokkal, javításokkal, invenciót kutató keserves akarással felemeli ezt. Jól tudjuk, mindent hosszú éveken át írt meg, írt újra. Az Iskola a határont 1949-től 1957-ig, a Budát 1957-től csaknem harmincöt éven át haláláig, a Lengyel Péter által véglegesített posztumusz műig. Utolsó estéjén voltam nála, barátnője, Bim volt még velünk, aki már hónapok óta vigyázott rá, odaadással gondozta. Nem bánom, mondta Ottlik szigorúan, két hétre elmegyek kórházba, ha kell, de csak két hétre, mert nagyon sok dolgom van, iszonyatos sok dolgom. És nyomatékul még vagy háromszor elmondta. Hajnalban vesztette el az eszméletét. Pár óra, vagy meglehet, egy-két nap után halt meg. De hogy kínkeservvel írt volna? Hát ez az, amit az olvasó egy pillanatig sem vesz észre. Mert az Ottlik-szöveg, ezt még nem mondtam, nemcsak természetes, hanem könnyedén mély. Ottlik elegáns volt. Nemcsak stílusában, hanem egész habitusában, mely érett férfikora idején megejtő volt, kissé ugráló, merészebb asszociációi, töredezett beszédmódja ellenére üde frissességet sugárzó. Ha később indulatos lett is, legközelebbi barátaival, társaival tapintatlan, goromba. (Rendszeres esti telefonbeszélgetéseiken elmondhatatlan, miket vágtak Ágnessal egymás fejéhez! Így beszél két Kossuth-díjas, szóltam bele olykor a kagylóba.) A politikai-írói állandó nyomás, a tehetetlenség, a betegség, az öregség iszonyatos, hogyan torzítja az idegzetet. Még jó, ha a stabil szeretet, mint bennük, csak érdességet, indulatos őszinteséget vagy képtelen értetlenséget hozott létre. Hogy a könnyed tréfából nem formálódott át komisz bántás, a véletlen megjegyzésből nem lett elraktározott, egy életre őrzött sérelem. Láttam és látom magamon, eltávolodó barátaimon, hogy sivárosodnak. Úgy kell kihámozni, ha egyáltalán ki lehet még hámozni a rárakódó indulattömbből egykori énjüket. Mándynak humora volt, mekkora humora. Szabó Magdának mesélő, kerekítő, színészkedő kedve mellett mérlegelt realitásérzéke. Ágnesnak indulatokkal lefékezett objektivitása, még a halála előtt is érvényesített méltányosság-tudata. Ottliknak, mondom, szellemi eleganciája, előkelősége. Parkja Kecskeméten, fenyőkkel, nyírt bukszusokkal.

De elég, elég ebből. Nem Cataniában állunk Amyval és Weöres Sándorral, Pilinszkyvel, Ágnessal, nincs mellettünk Csorba Győző, hogy először életében megérintse a tengert, amilyen a magyar költő szerencséje: mocskos kikötői hulladékban, nincs mellettünk Takács Gyula, hogy a görög–római színház romjaiból eleven képzelete az ókort idézze elénk, s láttassa Arkhimédészt, amint homorú tükrökkel felgyújtatja az ellenséges hajórajt. Nincs, sajnos nincs mellettünk egyikük sem. Félig élő és félig halott létünkben, mint Hugo Alvó Boáza, nézzük a mai Rómát, a harmincöt év utánit, az 1993-ból valót. Azt az elevenséget, amelyet a város folyamatosan él, s látványával akkor is megragad, ha belső szemünk idegenkedve fogadja is el a látványt. Azt például, ahogy ünnepli július tizennegyedikét, ha nem is az egész város, de nem csupán a francia nagykövetség, hanem az egész Virágok tere környéki városnegyed. Mert ez itt nem követségi fogadás, hanem népünnepély, felvirágozott, feldíszített autókkal, petárdákkal, éjszaka is nyitott boltokkal, zászlólobogtatással, kosztümös felvonulással. Mintha a XVI. és XVII. század öltözködne fel stílszerűen a Cancellaria reneszánsz palotája előtt, s indulna zászlós menetben a Farnese tér szökőkútjai felé. De nem felújított kosztümökkel, hanem, láss csodát, eredeti ruhákkal. Vállravetett réges-régi köpönyegekkel, színes bársonyokkal, selymekkel, fantasztikus kalapcsodákkal a régi századokból. És csoportban vonulnak fel a nyitott, gyertyákkal világított Farnese palota előtt (az a francia követség), mintha udvartartásra gyűlnének egybe az előkelők, s hajbókolnának a francia király előtt.

Este van már, úgy tíz és tizenegy között. De mintha nem volna este, ott tolong a környék utcáin a nép. Francia lobogókat nyomnak az ember kezébe, mosolygó, kedves lányok osztogatják szét, fiamnak, feleségemnek, s magamnak is jut belőle, s a lépni is alig tudó tömeg be-betódul a boltokba, meg-megfogdossa a csecsebecséket, örül a sokadalomnak, a fénynek, s ürítgeti, hol itt, hol ott a poharakat. Valahogy mindenki mosolyog, nevet, csoportok kiáltoznak egymásnak, ismeretlenek üdvözlik egymást.

S ahogy kábán álldogálok egy fényes bolt előtt, a francia papírzászlóval a kezemben a feleségem és a fiam besodródtak a pultok között körülnézni, két lány is közrefog s mosolyogva, kedvesen valamit akar. Csak a szemek villanását látom, a kéz mozdulatát, érteni a zajban alig lehet. De valamit akarnak, a zászlócskát kérik, mert nekik már valahogy nem jutott, és ők úgy szeretnék lengetni, fej fölött lobogtatni, ide-oda. Én meg csupán lefelé tartom a kezemben, mint a megadás jelképét. Hát odanyújtom nekik ezt az aprócska örömjelet. Ha vágynak rá, hát örüljenek.

És ebben a pillanatban belém nyilall: hogyan örült Ágnes minden gyermekes semmiségnek. S hogy vágyott erre-arra, szinte kínzottan kívánta begyűjteni őket, azzal a heves vággyal, mintha hiánya vérre, életre menne. Hogy szenvedett a semmi hiánya miatt, s hogy örült, tapsikolt valami semmiségért. Azt verte ki újból és újból a sors az örömből, akinek a létérzete ilyen kivételesen feszített volt, ilyen boldogítóan és naivan intenzív. Mennyi fölös, számomra csaknem képtelen, figyelemre is alig méltó szenvedése volt. Más persze az ötvenes évek nyomorúsága, a fiatalon megszerzett írói elismerés elvesztése, a megalázottságnak bő sora. Az, hogy a verseit, költő-voltát évekig titkolnia kellett. Megannyi, idegzetén áthullámzó közügy. Objektív fájdalom. De volt benne más, szubjektív is éppen elég. Magánviaskodásaink ügye. Legkülönbözőbb személyes boldogtalanságaink. A boldogság és boldogtalanság állandó vibrálásai. Jogos sérelem és oktalan sértettség. Az, amit így írt meg a Bosszúban:

 

Ki nem tud bosszútállani, de megbocsátani se, végképp – az örökmécsként égeti olthatatlan keserüségét.

 

Pedig, ha nehezen is, meg tudott bocsátani és feledni tudta keserűségét. A múltban is, és a legnehezebb életmozzanatokban is. Akkor, amikor már menthetetlenül beteg volt s én az infarktus után lábadoztam. Délutánonként Vera vitt el hozzá, mert még bizonytalanul jártam, s megvárt egy eszpresszóban, míg mi beszélgettünk egymással. Igen, irodalomról beszélgettünk, mert az életünk nyomorúságáról, a betegségről Ágnes nem akart beszélni. A szenvedésében hihetetlen erővel tartotta magát, s mindenről tudván tudva, minden ízével, lelki-testi porcikájával az élethez kötődött.

Pár nappal a vég előtt ő kezdte a búcsúzkodást.

Nézd, mondta csodálatos nagylelkűségével, tudom, hogy olykor erőszakos voltam veled, rád oktrojáltam az akaratomat, szétromboltam, amit Te szerettél volna. És beszélt még ehhez hasonlókat.

Én pedig, mondtam neki, rettenetes sok fájdalmat okoztam neked. Kétségbeesnivalóan sokat. Mert más voltam, mint Te, és kínzottan folytattam a szót, ami ebben a helyzetben már úgyse könnyít semmit sem.

Mégis mondta, ez volt a mi életünk. Így volt, ez volt. Mindkettőnké.

Rómában este, a Virágok tere egyszerre átváltozik. Mintegy varázsütésre. A piac, a pék, a virágok, a legkülönbözőbb árusok helyén végig a tér szélén terített asztalok teremnek. Giordano Bruno alatt a tér közepén pedig mikrofon, mögötte három-négy széksor a hallgatóknak. Még hátrébb nagy négyzetben kiterített könyvek. Éppen most rakják ki őket gazdag bőségben. Róluk beszélnek majd. Nem utcai ponyvák, mint Budapesten. Irodalom. Látni a fordított könyvek címéből. Jack London, Asimov, Hugo, Duras, Scott Fitzgerald és persze sok-sok olasz könyv. Szegény Fitzgerald, milyen jó író volt vagy negyven évvel ezelőtt, és finom ember. Hogy tönkretette, letaposta Hollywood. Mint egy álírónak, úgy változtatták a szövegeit: dobja fel másként azt a párbeszédet. A magyar Fitzgerald-tanulmány, Osztovits Leventéé is részletezi, meg persze megírja Hemingway, James Aldridge. (Drámaian jó az az angol életrajzi regény.) Míg tűnődöm és sorban kirakják a könyveket, azt mondja a fiam: Itt van Ágnes könyve olaszul. Egy sorozat közepén, szép vajszínben, tisztán olvashatóan és persze nejlonban, hogy a könyv ne rongálódjék: Ágnes Nemes Nagy: Solstizio. Azaz a Napforduló. Kezembe veszem. Néhány magyar versszöveg is van benne. Persze az egész kötet olasz. És teljes fordításkötet.

Hányszor jártam vele együtt a Virágok terén, Giordano Bruno szoboralakja alatt. Hogy itt a könyve, mint Fitzgeraldé, hiába, nem tudom a közös létben, a között-létben többé neki elmondani.

A Márciusi Fronttól az Újholdig^*

K. L.: Ha Lengyel Balázs sorsfordító pillanatait akarjuk felidézni, akkor két mozzanat mindjárt szembeötlik. Méghozzá két olyan mozzanat, amely a köztudatban nagyon is elválik egymástól. Az egyik a Márciusi Frontban való részvétele, a Front tizenkét pontja Lengyel Balázs nevével jelent meg, ő volt a felelős kiadója. A másik: alig nyolc év múlva a magyar lírának és a magyar irodalomnak egyik fontos folyóirata, az Újhold szintén az ő nevével lát napvilágot, ő a szerkesztője. Két baráti írói kör, két különböző orientáció, különböző történelmi érdeklődés. Hogyan függ ez össze, hogyan fér ez bele egy életbe, ezt kérdezném tőled.

L. B.: Mindenekelőtt élesítsük az ellentmondást. A Márciusi Front a népi írók mozgalma a harmincas évek végén, az Újhold pedig az úgynevezett urbánusok folyóirata a felszabadulás utáni koalíciós időkben, 1946 és 48 között. A Márciusi Frontnak olyan írók az eszmei irányítói, mint Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Veres Péter, Féja Géza és némileg Tamási Áron. Ezekkel az országos nevű írókkal szemben az Újholdhoz olyan, akkoriban alig ismert fiatal írók tartoztak többek között, mint Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Szabó Magda, Rába György, Lakatos István, Rákos Sándor. Az előbbi írói csoport, globálisan szólva, a magyar valóság ellentmondásaira függesztette a tekintetét – tele politikai szándékokkal. A másik inkább az emberi létezés ellentmondásaira. Miután mindkét mozgalom résztvevője voltam, az Újholdnak alapítója és szerkesztője, elmondom, hogyan jelentkezik ez a kettősség, és hogyan áll mégis egységbe az életemben.

K. L.: Kövessük akkor a kronológiát?

L. B.: Kövessük, bár félek, egy darabig túlságosan személyes jellegű lesz, amiről beszámolok. 1936 őszén beiratkoztam az egyetemre. Ez az év már bőven beleesik a magyar fasizálódás időszakába. Hogy néhány szóval felidézzem a történelmi helyzetet: Hitler, a jobboldali erők bűvölője, már 1933-ban hatalomra került Németországban. Gömbös Gyula, a magyar miniszterelnök már megtette a maga lépéseit Mussolini és az ő utánzására. Már látni lehetett itt-ott azokat a náci térképeket, amelyek a Dunántúl nem kis területét a nagy német élettér részének tekintették, a hitleri faji koncepció alapján. A magyar szellemi élet már jelezte a készülő jövő nemzeti veszélyeit. Másfelől a félfeudális magyar társadalom szociális kérdései égetően követelték radikális megoldásukat. Elsősorban a szegényparasztságé, ennek a helyzetét tárták fel a falukutató írók, de a munkásságé és a lateiner értelmiségé is. A változtatás szükségessége kétségtelen volt. Igénye, érdekes módon, kétfelől is megfogalmazódott: demokratikus irányból is, mint népfelszabadító program és jobbfelől is, mint lélekhalászó demagógia. Ebben a légkörben 1936 folyamán néhány egyetemi hallgató, cselekvésre vágyó kommunisták kis csoportja, élükön Donáth Ferenccel, kisajátított magának egy álmos, idejét kártyázással töltő egyetemi egyesületet: az Egyetemi Kört, és benne, mintegy a kártyázók spanyolfala mögött, a társadalmi kérdésekkel szembenéző szellemi életet teremtett. Az írók közül elsősorban Kovács Imre segítette őket. Elsőéves gólyaként, akit a társadalmi problémák humanista irodalmi neveltetésemnél fogva módfelett érdekeltek (már gimnazistaként rendszeres olvasója voltam a Nyugatnak), odasodródtam az Egyetemi Kör előadásaira, és ha jól emlékszem, Erdei Ferencnek a parasztság helyzetéről vagy éppen Kovács Imrének a földbirtokeloszlásról tartott előadása után beléptem a Körbe.

Ez a belépés számomra nem olyan mai formájú tagkönyvkiváltás volt. Hála a vezetőség aktív és politikailag képzett tagjainak, körükben szinte lázként fogott el a társadalmi valóság tágasabb megismerésének vágya, sorra elolvastam a Magyarország felfedezése című sorozat megjelent köteteit, Féja Géza Viharsarok-ját, Szabó Zoltán A tardi helyzet-ét, majd Cifra nyomorúság-át és természetesen egyéb társadalmi és történeti jellegű írásokat (Illyés Gyula Puszták népé-t már a Nyugatból ismertem), Kovács Imre Néma forradalom-ját, Kerék Mihály könyvét a földkérdésről, Szekfű Három nemzedék-jét, Szabó Dezső füzeteit, régi Tanú-számokat stb. A Körben olvasható volt minden valamirevaló folyóirat. A Nyugat olvasójából így lettem a folyóiratok olvasója: A Válasz, a Szép Szó, a Századunk, a Magyar Szemle és természetesen a Vértes György szerkesztette Gondolat című folyóiratoké is.

E mohó szellemi tájékozódás mellett, mely egészséges kiegészítője volt nyugatos kultúrámnak, gyerekkorból hozott lírarajongásomnak, természetesen részt vettem a Kör mindennapi munkájában, a rendezvények szervezésében és propagandájában. 1937 legelején felmerült az a gondolat, hogy valami hatásos, demonstratív politikai tettet kellene végrehajtanunk, hogy a fojtva parázsló kérdések némileg több oxigénhez jussanak. Ám ne csak felszikrázzanak – hiszen szikráztatta már jócskán őket a falukutató irodalom –, hanem megoldásuk útját-módját szolgáló mozgalom is keletkezzék. Felmerült a gondolat, hogy március 15-én, az egykori márciusi ifjak szellemén ihletődve, a Nemzeti Múzeum előtt gyűlést kellene tartani, azon programot adni és meghirdetni a szellemi mozgalom, a Márciusi Front megalakulását. A terv megvalósításában és a program összeállításában tulajdonképpen két tábor egyesült. Egyfelől az írók köre, kiket a program megfogalmazásában leginkább Kovács Imre képviselt, másfelől Donáth Ferenc és az egyetemista kommunisták, akik néhány hónapja az Egyetemi Kört elfoglalták, és már tudatosan a népfrontmozgalom létrehozására törekedtek. Ezeket a kommunistákat azonban aligha szabad az ötvenes évek pártjelvényes kommunistáival azonosítani. Hogy kommunisták, hogy valamelyest közük van a mozgalomhoz, a párthoz, azt mi, többiek legföljebb sejtettük csak, ha sejtettük. Mai szemmel visszatekintve az 1937. március 15-ére meghirdetett gyűlés szervezésében messzemenően népfrontos volt, vagyis a népjogokért harcoló baloldali erők tágas összefogásán alapult. Szónoka Zilahy Lajos és Féja Géza volt, utánuk Kovács Imre olvasta fel a politikai programot, a két tábor által közösen létrehozott tizenkét pontot. Hogy a szónokokat hallani lehessen – a népfrontos együttműködés további elemeként – ifjúmunkások hozták és szerelték fel a szükséges hangszórókat. Csakhogy az egybegyűlt tekintélyes tömeg, négy-ötezer ember, többségében se baloldali nem volt, se valamilyen népfrontösszefogás híve. Nagyobb részében a délelőtti összecsapások miatt felizgatott, jobboldali szélsőségesekből állt. Amikor a Himnusz felhangzott, jól kirajzolódtak közöttük az előrenyújtott jobb karral álló nyilas csoportok, akik a Himnusz elhangzása után nyomban letartóztatott vezetőjükért tüntettek, kórusban kiáltozták: „Hol van Kémeri?”, s mikor az egyik barátunk, Lay Béla csoportuknak odakiáltott: „Jó helyen van, a toloncban!”, megverik, ha a virágágyáson átszökellve, bele nem fut a rendőrök karjai közé. (Így csak rendzavarásért vitték be.)

Volt tehát rizikója a dolognak, írói részről is, egyetemista részről is – alaposan kisebbségben voltunk a gyűlésen. Alapos kisebbségben? Elenyészőben. Amikor a délutánra hirdetett gyűlésre az Egyetemi Körből ki akartunk vonulni egy szalagos, piros-fehér-zöld zászló alatt, tizenketten voltunk mindössze. Egy nagy zászló és tizenkét emberke. Ha kettesével áll fel, hat pár: kurta giliszta. Ha hármasával: törpe cserebogár. Valamelyikünk átugrott a szomszédos internátusba, aki ott ténfergett, aludt, kártyázott, mind velünk jött, így lettünk huszonnégyen. Ha az Emericana vagy a Turul bajtársi egyesület felvonult, százak álltak egy zászló alatt. Amikor mi, már huszonnégyen, zászlóval a Kálvin térre kifordultunk, a tömeg a Múzeum körúton utcahosszat, a Kálvin térre kitüremkedve feketéllett. Bizony mulatságot keltettünk: „Mi a csoda? Csak ennyien vannak!”

És a tömeg – mint mondottam – dehogyis volt a miénk. Délelőtt a Petőfi-szobornál már összecsapott a rendőrséggel azért a Kémeri Nagy Imréért, aki ősszel maga pofozta ki a zsidókat az egyetemről, s most éppen lekapcsolták rendzavarásért. Jól emlékszem Lay Béla gólyalábaira, amint keresztülvágtatott a virágágyáson, tízen is ugrottak utána, hogy elkapják. Ha megértik, hogy mit akarunk, íróstul, ifjúmunkásostul bennünket kapnak el. Egyáltalában miért hallgatták meg Zilahyt meg Féját? Zilahy ismert író volt, inkább tisztességesen konzervatív-nemzeti, mint baloldali. Féja csillagát a magyar sorskérdések bolygatása vitte fel. Azért hallgatták meg őket, mert nacionalista frazeológiában beszéltek. Csupa-csupa magyar becsület, magyar tisztesség, magyar haza, magyar tragédia. Így is bele-belekiabáltak: „Beszéljen a zsidókérdésről!”

A legnagyobb rizikót Kovács Imre vállalta. Jó kiállású, fölényes modorú, magabiztos fiatalember volt, és az egyetemista politikai körökben jól ismerték. Az egész huszárcselben ő vállalta a huszárvágást. A Múzeum lépcsője mellől, ott, ahol valamikor Petőfi állt, ha ott állt ugyan valaha is, fel merte olvasni, hangjával, kiállásával el tudta fogadtatni a tizenkét pontot. Ezt a hadüzenetet a jobboldalnak. Félreértették? A szélsőjobboldal, pillanatnyilag visszaszorítva, a saját radikalizmusa követelését is belehallotta? Vagy mégis többen voltunk ott demokraták? Az ingatag tömeg lelkes tapsát, éljenét mindenesetre elérte. A csel eddig sikerült.

Maradt azért a dolognak még további rizikója. Hallva a hangszórón át, igen, de egy kis politikusi ésszel vagy rendőri szemmel olvasva, nem lehetett ezt a „követeljük” szóval induló tizenkét pontos programot félreérteni. Az ország demokratikus átalakítása, sajtószabadság, titkos választójog, a munkásság szervezkedési joga, negyvenórás munkahét éppúgy szerepelt a követelések között, mint az ötszáz holdon felüli földbirtokok kisajátítása. (A nagybirtokok akkori paradicsomában ez azért bombaként hatott.) A program még a külpolitika terén is határozottan színt vallott, némi frazeológiai engedménnyel ugyan, a pánszláv és a pángermán törekvésekkel szemben követelt független nemzeti politikát, Duna-völgyi összefogást, konföderációt, a hovatartozás kérdésében a népek önrendelkezési jogának tiszteletben tartásával.

Itt, mielőtt továbblépnénk, ismét személyemre kell fordítani a szót. A tizenkét pontot, melyen aláírásként már a Márciusi Front szerepelt, a gyűlést megelőző éjszakák valamelyikén, a meghívó plakátokkal együtt, szórólapra ki akartuk nyomtatni. Csakhogy az ilyen lapra akkor is, akár ma, felelős kiadó kellett. Ezen egy pillanatra megfenekleni látszott a nyomdában a szórólapok ügye. Az Egyetemi Kör kommunista vezetői, korábbi szervezkedésük miatt már összeütközésbe kerültek a horthysta rendőrséggel. Új, nyilván nem tartott, le nem feketedett név kellett. Hiba lett volna, ha a jelenlévők közül bárki is, akár Donáth Ferenc vagy Pollner György, Bachner-Pataki Ernő, Tettamanti Károly, Porga Lajos – hogy név szerint felsoroljam őket – a felelős kiadást vállalják. Így került rá a tizenkét pontra az én nevem, tizenkilenc évesen, első közszereplésként, természetesen mellékesen. Barátaim, tisztességükre mondom, még ki is okosítottak – némi rutinjuk volt benne –, hogy mit mondjak, ha a rendőrség előállít és kihallgat.

K. L.: Rákerült a sor? Kihallgattak?

L. B.: Nem. Csak hát fel kellett készülnöm rá. De a tizenkét pont másnap már megjelent az újságokban, váratlanul nagy visszhangot váltva ki. Más diákegyesületek is csatlakoztak a programjához, a debreceni Egyetemi Kör és a Turul Szövetség egyik ottani törzse (ez főként Losonczy Géza, Ujhelyi Szilárd, Majerszky Klára műve volt, meg a később belügyminiszterként öngyilkos Zöld Sándoré), és a publicisztika jobbról és balról egyaránt hosszan foglalkozott vele. Az egyszerű rendőri eljáráson így túlemelkedett. Különben is, ez még a Márciusi Front hirtelen felívelésének volt a korszaka, mely az őszi makói konferenciával ért a csúcsáig, ahol is Erdei Ferenc már a későbbi pártalapítás reményében a politikai mozgalommá fejlesztés kérdését vitatta meg az egész országból egybesereglett résztvevőkkel. Ám Makó után, ahol már nemcsak írók és diákok (Illyéstől Veres Péterig, budapesti egyetemistáktól debreceni, sőt szegedi márciusi frontistákig) vettek részt, hanem odagyűltek hivatásos politikusok is (pl. Takács Ferenc és Szeder Ferenc szociáldemokrata képviselők), s hol a politikai mozgalommá fejlesztést eszközök és anyagi lehetőségek hiányában leszavazták, mondom, Makó után, amikor az írók a Válaszban mégis politikai programot adtak, ez már korántsem maradt retorzió nélkül. Ez ellen már vádat emelt a magyar királyi ügyészség.

Ahogyan vádat emelt sorra 37 végén és 38 elején az írók könyvei miatt, izgatás vagy lázítás címeken a Néma forradalom, a Viharsarok ellen, s még Illyés Gyulát is perbe fogta a Rend a romokban című verseskötetéért, vallásgyalázás ürüggyel.

A makói konferencia mégis erőt is mutató és a jövőt illetően biztatást adó egybesereglése volt a változtatás híveinek, ha világossá is tette, hogy az adott társadalmi-történelmi keretek között (Hitler hódító útja, Ausztria bukása a küszöbön állt) a szellemi élet területéről az országos politika gyakorlati területére átlépni nincs módjuk. Légvár volt, vágyálom a pártalapítás. Kárpótlásul, a cselekvésigény továbbéltetésére, az írók kiadtak hát egy kiáltványt, mely megismételte, majd magyarázta a tizenkét pont követeléseit, védekezett a dunai konföderáció meghirdetése és a zsidókérdés „elhallgatása” miatti támadások ellen, s a titkos választójogért, valamint a szabadságjogokért való összefogott harcot helyezte a feladatok élére. Mellesleg a makói kiáltványról írtam életem első cikkét a Magyar Út október 7-i számában, mely nemcsak a lapra, hanem a korabeli viszonyokra jellemzően egy „igaz magyar jobboldaliságot” követelő cikk szomszédságában, sőt árnyékában jelent meg. A lap az első oldalán a két cikket egymás mellett hirdette, ilyképpen: „Magyar jobboldalt!” „A Márciusi Front zászlóbontása.”

De a Makón történtekre visszatérve: bennem nem is annyira a realitást tudomásul vevő, a politikai mozgalmat, pártalapítást elvető viták emléke eleven, hanem inkább irodalmi-szellemi emlékeket őrzök. Illyés versmondását például, ahogy a megtartott irodalmi délutánon ezúttal nem városi közönség, hanem úgy gondolhatta, hasonszőrűek előtt mondja – magára és a jelenlevőkre értve – az Ozorai példá-t. Ahogy rekedtes hangja átfűlik a belső szenvedélytől, még egyre fiatal arca (férfikora deléig sem ért el még) kigyúl a közös romantikus átélésben: „Ha lesz jövő, hadat talál helyettünk / legyőzhetetlent, ha mind ottveszünk.”

És őrzöm még egy órákig tartó, nyílt beszélgetés emlékét visszaútban a vonaton Bibó Istvánnal, akivel bár hosszú időn át voltak közös dolgaink, például a németellenes szabadságesteket rendező Művészi Írók és Kutatók Szövetkezetében a harmincas évek fordulóján, a negyvenes évek elején, majd negyvenötben együtt dolgozva Erdei minisztersége alatt, de akivel ez volt tán a kölcsönösen felfedező, rokonszenvet kialakító alapbeszélgetésem. 1984-ben Huszár Tibor elolvastatta velem Erdei Ferenc és Bibó kiadatlan levelezését, fiatalkori mély barátságuk e dokumentumát, személyemmel kapcsolatos bizonyos utalásokra felvilágosítást kérve. Ebből a csaknem kitárulkozó, a szellemi fejlődés mozzanatait lépésről lépésre rögzítő levelezésből jöttem rá utólag, hogy mi lehetett a mozgatórugója Bibó akkori személyes érdeklődésének, hiszen ő már csaknem kész ember volt, én meg szinte készülő irodalmárnak is alig mondhattam volna magamat. A levelek azonban elmondják: Bibó bizonyos, otthonról hozott, a magyar gondolkozásban hagyományos előítéletekkel, a haladó liberális világkép egyes ferde rögzüléseivel megküzdve, fokról fokra jutott el a maga kristályos, jobb szó híján mondom: következetesen demokrata álláspontjára.

Útban volt valahonnan valami felé – közben a marxizmus klasszikusait is megismerve, ezt-azt belőlük felgyűjtve. Lehet, ki tudhatja, párhuzamosságot, rokon szellemi alakulás nyomait ismerte fel bennem a jóízű, hosszas beszélgetés során? Vagy egyszerűen csak nyitott volt, érdeklődő. Fiatal. Vibráló okosságát, melynek a szellemes felszín alatt mindig is mély tartaléka volt, még sokszor élveztem (például az említett szövetkezet „szemináriumain”, hol olyan fiataloknak magyarázgatta a nemzet fogalmat, kik közül nem egy hajlamos volt azt úri huncutságnak tekinteni). De ez az optimista, vidám nyitottság? Nyoma veszett már benne negyvenhatra, a szellemi életben külön-külön, a munkahelyen olykor párhuzamosan szerzett tapasztalatok miatt. A minisztériumból mindketten szükségszerűen kikerülvén, kapcsolatunk meg is szakadt. Utolsó őszinte beszélgetésünk 1957 tavaszára esett. Barátja, Erdei, politikus hajlékonyságával már az Akadémia főtitkára volt, s ő tőlem, a frissen szabadulttól érdeklődött a börtönélet felől. Vagy egy héttel utóbb tartóztatták le.

K. L.: De a Márciusi Front…

L. B.: Igazad van, nem dolgunk itt jellem és sors összefüggéseit bogozni. Ami a Márciusi Frontot illeti, makói konferenciájának megint csak tekintélyes visszhangja lett. Elfojtását kormányzati úton kihívó. Programját, mely a Válaszban és különlenyomatban is hamarosan (1938 elején) megjelent, mint említettem, perbe fogták, aláírói ellen – Erdei, Féja, Illyés, Kovács Imre, Veres Péter – közösen vádat emelve. A programadást különben Erdei szorgalmazta, ezúttal nem túl taktikusan – abból a meggondolásból kiindulva, hogy ha nem is lehet párt, legalább legyen program. Kovács Imre, Féja és Illyés könyveikért külön kerültek bíróság elé. Ezekre a nyilvános bírósági tárgyalásokra – kivéve az Illyését, aki távolmaradásunkat kifejezetten kérte – mi, fiatalok elég számosan kivonultunk, az elhangzottakat gyorsírással jegyeztük, és a perek anyagát a Márciusi Front kiadványaként megjelentettük. (Lásd A néma forradalom a bíróság előtt és A Viharsarok a bíróság előtt című kiadványokat.) Védekezésül tőlünk ennyi tellett. Ám ennél hathatósabban védte az írókat a magyar szellemi és politikai élet egy számottevő része, különböző publicisták, sőt egyik-másik kormánypárti képviselő is. Például Németh Imre, aki a Válasz szerkesztőbizottságának tagja volt, egy ideig szerkesztője is. Ügyükben több interpelláció is elhangzott. Az egyik legnagyobb szellemi tekintély, Szekfű Gyula pedig – aki közben az Egyetemi Kör tanárelnöki tisztjét is elvállalta – úgy nyilatkozott, hogy a perbe fogott írókkal együtt ő is bíróság elé állítható, hiszen könyveik tényanyagát Magyar történelmé-ben lényegében közzétette.

Az első fokon felette vészesnek induló perek (a rendszer ismert vérbírói voltak a tanácselnökök) így magasabb fokon már nem annyira a retorziót, hanem csupán a megfélemlítést szolgálták. A mozgalom még hathatósabb elfojtására, a nyilvánosság korlátozására – és általában a sajtó kézben tartására – a kormányzat 1938 elején új sajtótörvényt terjesztett a parlament elé. Az új törvény véget vetett volna – mint ahogyan életbe lépve véget is vetett – a debreceniek időszakos lapjának, a Továbbnak, valamint Kovács Imre egyetemi lapjának, a Hídnak. Csécsy Imrével, a Századunk kiváló szerkesztőjével, kinek munkásságát csak az utóbbi években kezdjük számba venni és méltóképp becsülni, valamint Szabó Zoltánnal együtt szerkesztettem egy tiltakozó beadványt a készülő sajtótörvény ellen. Ezt Kovács Imre, aki rendkívül ügyes taktikus volt, az egyik egyetemi szervezet tömeggyűlésével, szinte mellékesen, elfogadtatta, mint a magyar ifjúság tiltakozását. Én pedig elvittem Gróf Széchenyi György képviselőhöz, a haladó katolikus lap, a Korunk Szava főszerkesztőjéhez, aki a tiltakozást a parlamentben – bár kormánypárti képviselő volt – teljes egészében felolvasta. Meg is jelent így másnap a lapokban. Ám hiába. A törvényjavaslatból törvény lett. Orgánumaitól megfosztva, rendezvényeit betiltva, pénz híján, melyet hiába próbáltunk Erdeivel a baloldali lapok mecénásától szerezni, a Márciusi Front tovább működni nem tudott. Utolsó két emlékezetesebb rendezvénye és demonstrációja még harminchét őszére-telére esett: a Válasz-matiné a Zeneakadémián, Móricz Zsigmond részvételével és a Magyar Múzsa-kórusest a nagyteremben, Bartók fellépésével – kit az „ifjúság nevében” éppen én kértem fel a részvételre –, s hol végül háromszázan énekelték Kodály zenéjére Berzsenyi aktuális szavait: „Lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat.” Ám a sajtótörvény életbelépése után, ha voltak is még feltámasztó próbálkozások, de a szellemi mozgalomnak ez a formája feléleszthetetlen lett. A külvilág is egyre fenyegetőbbé vált, jött az Anschluss, majd a müncheni egyezmény. A nemzeti fenyegetettség fölébe nőtt a szociális kérdésnek. Más formákat kellett teremteni. Erdeivel, Bibóval, Darvas Józseffel, Markos Györggyel és másokkal például hamarosan létrehoztuk azt az említett szövetkezetet, amely a Vigadóban meg a Zeneakadémián úgynevezett „szabadságesteket” rendezett, Szabó Zoltán megteremtette a maga egyszemélyes Szellemi honvédelmé-t (külön rovat volt ez a Magyar Nemzetben), és kívülük volt még, természetesen, egy sor más próbálkozás is. A negyvenes években mindezek végül a Történelmi Emlékbizottsághoz vezettek, majd a népfrontpolitika teljesebb megvalósulásához, a Békepárt által kezdeményezett Magyar Fronthoz.

K. L.: A történetnek ezzel a végére értél, legalábbis a Márciusi Front vonatkozásában. Nem feleltél azonban arra a kérdésre, hogy politikusokkal és írókkal megismerkedve, bármily fiatal társként, de mégis együttműködve, milyen volt velük a kapcsolatod. Érzékelted-e közöttük a különbségeket, netán az ellentéteket, személyiségével és nézeteivel ki vonzott téged és ki nem? Az értelmiségből, mondjuk így: biztonságosabb polgári bázisból csatlakozva a népi mozgalomhoz, másfelől az Egyetemi Kör fiatal kommunistáihoz, jelentett-e számodra ez konfliktust? Bibóról beszélve azt mondtad: útban voltál valami felé. Nos, rögös vagy sima volt-e ez az út?

L. B.: Az egyetemre kerülve, fiatal magamról csupán annyit mondhatok, hogy általában áhítatosan tiszteltem az irodalmat. Az írókat pedig, ahogyan azt már a nem bennfentes, de jó olvasók szokták, idealizáló szemüvegen keresztül néztem. Már-már héroszoknak tekintettem őket, ahogyan közülük a nagyok – minden emberi esendőségük ellenére – csakugyan azok. Csakhogy a nagyság már kritikai mérlegelés kérdése. S ez a mérlegelési készség, melyen lényegében kritikusi pályám alapul, elég korán jelentkezett bennem. Ellensúlyozta a fiatalos rajongási hajlamot, ami adott volt, mi tagadás. Vagyis az eszmékben és célokban való egyetértés, a politikai együttműködés, ha talán befolyásolt is, nem bénította meg kritikai érzékemet. Ha nem is olyan világosan, mint később, tudtam, hogy más dolog a politikai állásfoglalás, s más az irodalmi érték. S hogy egy írás lehet szándékában nemes, bátor, becsületes – attól még nem válik művészetté. Más szóval: politika és művészet külön-külön emberi szféra, még ha bizonyos területeken fedik is egymást, de a művészet nem szolgálólánya a politikának, nem puszta eszköz, hanem autonóm, öntörvényű külön világ. A művész elsődleges célja a művészi létrehozás, s e célon belül lehetnek erkölcsi, társadalmi, nemzeti, mondjuk így, politikai céljai, de nemcsak azért ír, hogy ezeket kifejezze, hanem azért ír, mert író: azért, hogy magát és világát művészetében létrehozva, esetleg elmondja politikai mondanivalóit is. A puszta politikai költészet a személyiség teljesebb kifejezése, más irányú hitele, a költő művészi reinkarnációjának aurája nélkül önmagában nem áll meg. Lehet, hogy annak idején mindez nem kristályosult ki bennem ilyen axiomatikusan, és azzal az egyszerűsítéssel dolgoztam, hogy van az irodalomnak egyfelől egy közvetlenül állást foglaló, politikába beleszóló része, másfelől egy sorssal, létezéssel, erkölccsel foglalkozó, s a kettő nem áll ellentétben egymással, sőt rengeteg átmeneti képlet lehetőségét kínálja. A művészetnek csakis eszmék, csakis filozófiai álláspontok, csakis politikai magatartások szerinti mérlegelését – amire pedig fiatalkori barátaim hajlamosak voltak – jogosulatlannak, művészetellenesnek éreztem: jóllehet elfogadtam azt a közkeletű és Zrínyi példájából levont romantikus, speciális képletet, hogy a magyar író karddal és tollal védi hazáját, nem sejtve, hogy a képlet mennyire történelmi jellegű, helytől és időtől elszakíthatatlan. Nem realizáltam még, hogy az egészséges nemzeti munkamegosztás következtében az író, ha igazi, akkor teszi a legtöbbet, ha ír.

A Márciusi Front íróit így elsősorban íróként véve számba, Illyés Gyulát és Tamási Áront – és persze, amikor megismertem, Móriczot – mérhetetlenül tiszteltem, már a héroszt látva bennük. Illyésben a költőt és a prózaírót egyaránt. Legföljebb mellette – nála esetleg jobban ismert, jobban szeretett – más költőeszményeim is voltak. Módfelett vonzott Szabó Zoltán ápolt írásmódja, szellemes okossága, melyet elegáns, ma már csöppet romantikusnak ható stílusban tudott érzékletessé tenni, axiómákba tömöríteni. Később, kezdő íróként, pártfogóm és barátom lett. Vonzott Erdei mélyenjáró esze, szuggesztív, pompás tehetsége, mely ugyan nem volt par excellence írói, s amely sajnos nem mindig társult hozzá méltó szilárdsággal, belső eltökéltséggel. Nem többet általánosítok itt, mint konkrét személyes tapasztalataimat (részvételét a szörnyű ötvenes években majd megítéli a történelem): ha egy-egy döntéséről minisztersége alatt lebeszéltem, fel kellett készülnöm arra, hogy mást meghallgatva utóbb ismét változtat. Vonzott végül Féja Géza szenvedélyessége is; legjobb pillanataiban tagadhatatlanul volt népszónoki szuggesztivitása, ha epés, szurkáló, gyűlölködő megjegyzései, amelyekkel írótársait a hátuk mögött szapulta, korántsem tették figuráját szeretetre méltóvá. Ha akkor olvasom – mint ahogyan szerencsére csak utóbb olvastam – a Kelet Népében Nyugat-ellenes cikksorozatát, melyben pletykaszinten, kiforgatott tényközlésekkel kígyót-békát kiabált Kosztolányira és Babitsra, az talán bátor, meggyőző könyvének, a Viharsarok-nak a hitelét is kikezdte volna bennem. (Utóbb kiderült, Talpassy Tibor megírta, hogy például ott Bajcsy-Zsilinszky Endre szerepét Áchim András parasztvezér halálában személyes okból, nem a tényeknek megfelelően adta elő, Zsilinszkyre nézve terhelően.)

De elég. Rajongásra képes olvasó voltam, de nem naiv. A falukutatók műveit, a népi irodalmat is így dolgoztam fel magamban esztétikai értékük szerint. Nem pusztán tartalmi alapon, politikai hasznosság és rokonszenv alapján. (Másfelől nem tekintettem a népi irodalmat a korabeli irodalom egyetlen jelentékeny produktumának, mint ahogyan ezt szerepükből következően az írók közül némelyek tették.)

Hogy ez konfliktusra vezetett, az természetes. Elsősorban azokkal a hasonszőrű fiatalokkal, akikkel napról napra együtt voltam, és közös dolgainkat intéztük. A konfliktus nem irodalmi, de ideológiai mélyebb rétege akkor nyílott fel, amikor összeültem velük marxizmust tanulni. Négyen csináltunk magunknak önkéntes szemináriumot, két parasztszármazású barátom és Surányi Péter, aki szintén értelmiségi volt. Mikor a tananyagban addig értünk, mindjárt a kiindulásnál, hogy a társadalmi lét meghatározza a tudatot, ezt a determinista álláspontot nagy általánosságban igen, az egyénig lebontva már Surányi Péterrel nem tudtuk elfogadni, már csak amaz egyszerű érv alapján sem, hogy hiszen akkor maga Marx és a marxizmus vezető gondolkodói ugyan hogy jutottak volna el a marxizmusig. Barátaink érvelésünket ellenünk fordították: ódzkodásuk oka polgári meghatározottságunk. Íme a tétel személyünkre lebontott igazsága. Köztük és köztünk fal van, társadalmi létünk íme velük, a parasztokkal szembeállít. Ez a fal, amely a „szentírás-magyarázatok” során újra és újra közénk állt, még szilárdabban jelen volt az irodalomról való beszélgetéseinkben, és nemcsak ezekkel a különben rendkívül nehéz körülmények között felvergődött, rokonszenves parasztfiúkkal, hanem általában az Egyetemi Kör alapítóival. Elfogultságaik dialektikája bámulatos volt. Míg egyfelől a fiatal Devecseri Gábornak, aki igazán a Nyugat fészekalján nevelkedett, az Egyetemi Kör önálló estet rendezett (méghozzá közmegelégedéssel, szép közönséggel, szép sikerrel), addig másfelől, ha a Nyugatról, Devecseri mestereiről, Kosztolányiról vagy Babitsról esett szó, elfeketedett a tekintetük. Nem hallottam tőlük mást, pedig olvasó, művelődő fiatalok voltak (Donáth például lelkesülten olvasta a frissen megjelent Proust-ot), mint azokat a szektás téziseket, amelyeket mindjárt a felszabadulás utáni irodalmi életben Horváth Márton (Babits halotti maszkja), Szabó Árpád, majd magasabb fokon, de nem kevesebb elfogultsággal Lukács és a Lukács-tanítványok fogalmaztak meg, s emeltek a pártos irodalmárok számára irányt adó állásponttá. Nem vagy alig mérlegeltek mást, mint Kosztolányitól a Pardon-rovatot meg az Édes Anna első fejezetét a kincsekkel menekülő Kun Béláról (fel sem fogva, hogy ez a kép, az író szerint, rosszhiszemű mendemonda), Babitsról szólva pedig az átkos l’art pour l’art, a Magyar költő 1919-ben „árulását”, Ady-ellenességét, melyből, mint a l’art pour l’art-ból, egy szó sem volt igaz. (Negyven évbe telt, és két-három nemzedék nőtt fel közben Babits művének ismerete nélkül, míg a konstruált vádak rágalmait Babitsról, a centenáriumán, nyilvánosan lemoshattuk!) Hát ez bizony fal volt, lebonthatatlan és számomra áthághatatlan. Ha nem is tudtam még akkor olyan tudatosan, mint később, mekkora hatással volt Babits a gondolkodásomra, szellemi habitusomra: ha még nem is világlott ki számomra, hogy nagyrészt éppen azok a magasabb, általános emberi princípiumok, amelyeket versben és prózában egyként kifejtett, indítottak az igazságtalan világot megváltoztatni akaró fiatal barátaim közé. Hogy Babits vetése volt, vagy az övé is, hogy a népi irodalom javának, a Márciusi Front nemzeti és társadalmi törekvéseinek híve lettem. Az újra és újra kisebesedő konfliktushelyzeten fiatalosan könnyelmű kettős könyvvitellel igyekeztem túltenni magam, úgy vonva meg a mérleget: politikailag egyetértünk, az esztétika területén gyakorta nem. De hát ez utóbbi nem is fontos.

Ez a kép azonban így egyoldalú. Mint túlélő és írni is tudó ember, mai hitelemet latba vetve, bemártom a volt mozgalmiakat, akik pedig készséggel maguk közé fogadtak, sőt szellemi fejlődésemet is komolyan, hasznosan segítették. Egykori társaim és barátaim jóhiszeműsége és szellemi tisztessége kedvéért el kell hát mondanom, hogy a konfliktus oka nem a személyükben rejlett, hanem az akkori irányvonalban, és el kell mondanom még azt is, hogy negyven év után újra találkozva, az oldotta fel, az tette jóvá közülük – éspedig nyilvánosan – az egykori konfliktust, aki valaha a leginkább élezte (Pollner György).

K. L.: Ehhez a megbékéléshez elérve, úgy gondolom, az időben újra visszaugorva, most új cselekvéssorozat és új konfliktussor következik.

L. B.: Természetesen. Hiszen az ember az időben sajna konfliktusról konfliktusra él. S ha az új cselekvésbe kezd is, és közben cselekvése zárt területén a dolgok kevésbé változnak, akkor a régi tőről kihajt újra a rokon konfliktus.

1946 nyarán, körülbelül egy évvel a háború befejezése után, de még egyre romok között, az éppen csak feltápászkodott országban egy, az előzőhöz képest teljesen új baráti körrel megindítottam az Újholdat, ezt az egyértelműen szépirodalmi folyóiratot. Irodalmit, mert az eltelt idő alatt író lettem, vagy hogy pontosabban fogalmazzak, megérlelődött bennem, hogy mindenképpen írnom kell, irodalmat kell csinálnom. Aki ilyenforma hivatást érez magában, az többnyire makacs fajta, nem hagyja magát eltéríteni a leglehetetlenebb körülményektől sem. Ottlik és Vas István – A másik Magyarország-ban Ottlik írta meg – felszabadulásuk első pillanatától, ellenséges lőállások közé ékelve, aknarobbanások és -sorozatok staccatói között már a Nyugat újraindításának tervezetén dolgoztak. Magam végigírtam az egész háborút, írtam katonaládára görnyedve, hatvan bajtársam nyüzsgése közepette, írtam a tiszti iskola óráin, majd mozgósítottan, hadműveleti területen (a Magyar Csillagnak onnan küldtem a cikkeimet), hol fémhálóval védtük az ablakot, hogy legalább azon, ne bent robbanjon a nekünk szánt kézigránát, írtam még az első vonalban, a földbe vájt bunkerban is. Úri helyzet volt ez: remekműveit Radnóti hogyan írta? Igaz, Debrecenben, 1945 márciusában megértettem Erdeit, amikor azt mondta: „Most a munka ideje jött el, nem az irodalmárkodásé”, ahogyan ugyanott, ugyanakkor Bibó is megértette: most nem vágyálmáról, a vármegyei közigazgatás reformjáról lesz szó. De ahogyan az ország feltápászkodott, mert akárhogyan is, de ilyen makacs akaratokból, ilyen munkára kényszerítő belső parancsokból tápászkodik fel egy ország (ki vetni akar, ki gépet javítani, jogrendet formálni, kutatni, festeni, írni), föltámadt mégis az irodalmi élet. Negyvenöt áprilisától volt már folyóirata is, a Magyarok. Budapesten a házak romban, üvegtelenül az ablakok, az utcán téglarakások, szemét, az emberek szemében éhség – de akik életben maradtak, csinálták tovább az életüket.

A napi munka után mi is az irodalmi életünket. Az irodalmat. Ez volt számunkra evidens. De megpróbálok másképpen gondolkozni, a mozgalomba, a politikai cselekvésbe is belekóstolva, agyam másik részével. Az ország eddigi létének – legalábbis sokáig így képzeltük – legnagyobb változását élte át. Napról napra vívott harcok közepette más lett. Nemcsak államapparátusában, politikai berendezkedésében, társadalmi struktúrájában: változott, változnia kellett gondolkodásmódjában, eszméiben, állampolgárainak emberségükben. Szelíd példát mondok: a németek bevonulása után egy nappal, negyvennégy március 20-án fel kellett utaznom Budapestre a zászlóaljamhoz. A parancsnok, egy műszaki százados megtudta, hogy ott vagyok, s berendelt magához. „Vedd tudomásul – dörögte rám nagy hangon, míg ott álltam vigyázzban –, mától kezdve vége a humanizmusnak! Lelépni!” De most, a negyvenötös új mától kezdve, a humanizmusnak kellett volna elkezdődnie. A háborús erőszak, a kegyetlenkedés, a zsarnoki önkény beidegződését, a feudális különbségtartást kellett az embereknek magukban elnyomniuk s az intézményeknek teljességgel levetkőzniük. S akkor az írók nem ennek a harcnak mindennapi politikai arcvonalába állnak be, hanem irodalmat „játszanak”. Az újságokban a publicisták, a politikusok vádolva és kórusban kérdezték: „Miért hallgatnak a magyar írók?”

Nem hallgattak. Legföljebb a politikailag kompromittáltak, a jó okból rejtőzködők vagy vidékre elhúzódók. Az elenyésző kevesek. A nagy többség, különösen mi, akkori fiatalok, dehogyis. Csakhogy közben velünk is történt valami, ami miatt azt kellett „játszanunk”, amit „játszottunk”. Meg kellett írnunk azt – mégpedig az írásművészet törvényei szerint –, amit megéltünk, a háborút, a túlélés örömét mélyen kontrapunktozó háborús dezillúziót, ki kellett lökni magunkból legjobb hiteinket meggyalázó tapasztalatainkat. A szélsőségesen kilengő érzelmek mozgását csillapítva, belső rendet, emberhez méltó egyensúlyt kellett teremtenünk. Magunkban is, másokban is.

Így lett az Újhold irodalmi lap. Az autonóm vagy ahogy Engels mondja: a bizonyos mértékig immanens művészi szféra egyik letéteményese.

A fenti kérdésre azonban, hogy tudniillik miért tértem át a politikáról az irodalomra, a lehetséges válaszok között van egy minden másnál egyszerűbb (igazabb) és valószerűtlenebb: kezdetben nem vettem észre, hogy mást csinálok, mint azelőtt. Aminthogy nem is csináltam mást, hitem szerint. Evidens volt előttem, hogy a kultúra: cselekedet, adott körülmények között politikai cselekedet is. Semmiféle ellentétet nem éreztem a kettő között. Alig voltam képes elhinni, hogy a kataklizmák után, amelyeken egyértelmű és cselekvő politikai magatartással keresztülmentünk, no meg a magyar irodalom elért csúcsai után, ezentúl valamely szűkös propagandairodalmat akarnak rajtunk bevasalni politizáló irodalom címén. Egy jó darabig érthetetlen, véletlen tévedésnek véltem ezt az irodalomfelfogást, a politikai progresszión belül esztétikai regressziónak. Ezzel szemben nekünk a művészi progressziót kell képviselnünk, gondoltam. Vagyis más területen bár, de ugyanazt csinálom az írás által, mint eddig.

Progresszió vagy regresszió, dehogyis volt számunkra mindegy. Mi aztán megtanultuk, hogy a politika sorsdöntő. Vérre megy, a mi vérünkre – az elsők között. Az a nemzedék, amely az Újholdat létrehozta, csodával határos módon lett egyedeiben túlélő. Belekeveredése a háborús veszélybe statisztikailag a legmagasabb, vesztesége is a legnagyobb. Az idősebb nemzedékekben csak a kitaszítottak, a munkaszolgálatra kijelöltek pusztultak el oly mértékben, mint mi, s mentek át – ha egyáltalán életben maradtak – hasonló vagy rosszabb élményeken. De ők már kiformálódott lelki habitussal, kész írói készséggel csinálták végig azt, amit mi alakuló, elasztikus állapotban. Nem fiatalon érte őket a romboló dezillúzió. Az előttünk járóktól és majd az utánunk fellépőktől eltért a mi „történelmi oktatásunk”. El a közérzetünk. Eltért – mint hamarosan kiderült – a kifejezésmódunk. Ezért kellett külön folyóiratot csinálnunk.

Nemes Nagy Ágnes 1946 nyarán kelt verse, A reményhez már első négy sorában érzékletessé tudta tenni ezt a közérzetet – ahogyan a vers egészével dezillúzión átlábolt bizakodásunk lehetőségeit is kitapintja:

 

Nyár van. Tán nem kell így szorongani. A keserűt majd egyszer kiokádjuk. Íly keserűt nincs mód kimondani, Mert keskenyebb a torkunk, mint az ágyu.

 

A tartalmon túl itt azonban a kifejezés új karaktere is tapintható. A hagyományos verselést átfűti valami nyersebb, disszonánsabb. (A csaknem durva kiokádjuk szót merész azonosítás követi a torokról, s rá kemény félrím felel: az ágyu.) Új hangszerelés ez, hevesebb indulatú, dinamikusabb, szókimondóbb a megszokottnál. De ami a közérzetet illeti, ha nem is ebben a lázadva vizsgálódó intellektuális stílusban, hanem inkább a szenvedést magára vevő, együttérző empátiával beszélve, Pilinszky se tudósít másról. A Harbach-ban, a híres Francia fogoly-ban vagy az Újholdban megjelent, Eleven étketek vagyok című versében. Ő odadobja a szívét, kiszolgáltatja egész belső valóját a szenvedés áldozatainak, Nemes Nagy Ágnes tiltakozik, perel értük, haragos iróniával magával az istennel: „Adhattál volna néhány bögre borsót / tehettél volna pár apróbb csodát!” (A szabadsághoz, 1945.)

És nemcsak ők ketten. Az érzelmek világát mégis a líra világítja meg a legteljesebben. Érdemes utánanézni az Újhold első számában (1946. július), egytől egyig arról a botrányról és érzelmi vetületéről beszélnek a költők, ami történt. (Rába György, Vidor Miklós, Végh György, Szabó Magda s még a sorból kiesett Gyarmathy Erzsébet is.) Halottait siratja a felében-harmadában megmaradt nemzedék. A fasizmus, a háború áldozatait. Hallgattak a költők? Kinek, mely olvasónak nem voltak háborús halottai?

K. L.: Közbevetőleg kérdezem: ugye az Újhold majd minden munkatársa az ellenállásból érkezett, az ellenállás valamilyen formájából?

L. B.: Ellenállás? Fontos kérdés, de nem szívesen használnék félremagyarázható, pontatlan kifejezést. Íróféle ritkán ért a fegyveres harchoz, nem is neki való. Pilinszky ismert története egy légvédelmi üteg akaratlan megbénításáról nem harci, de dosztojevszkiji történet. Fontosabb az: mind antifasiszták voltunk – ez természetes. Aztán, hogy ki-ki a maga lehetőségei között hogy szabotált, mint állt ellent, életét miért tette kockára, az külön-külön ügy. Mándy Iván, Karinthy Ferenc, Somlyó György nem vonult be, amikor kellett, úgy tudom, Vidor Miklós se, Végh György se. Rába a focşani fogolytáborból került elő. Örkény, aki később csatlakozott hozzánk, szovjet táborból. Aczél Tamás, aki jó darabig velünk volt, majd pártszerű kivégzésünket felvállalta, Mauthausenből, ahol télen, meztelenül felhajtották s mint a nyulakat ritkították a futkosókat. Pilinszky csak kívülről látta a haláltáborokat, mégis terhe maradt élethossziglan. Magam bevonulásomig a szellemi ellenállás különböző formáiban vettem részt, nemcsak a Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezetének munkájában, amit már említettem; és ez az ellenállás – a kutatás megvilágította – hatékonyabban befolyásolta az ország politikáját, mint ahogyan akkor hittük, vagy ahogyan az ötvenes években a magyarság lebecsülésére, csaknem rágalmazására híresztelték. Majd 1944 októbere után megszöktem a katonaságtól, Budapesten bujkáltam feleségemmel, Nemes Nagy Ágnessel, más okból üldözötteket rejtegetve. Csak az atmoszféra jellemzésére idézem ide egy családi ebédünket 1944 decemberéből. Vendéglátó jó rokonom már a levesnél újságolta, hogy az Oktogonon két katonaszökevényt elkaptak, s nyomban felkötötték. „Így is kell elbánni minden dezertőrrel!” – tette hozzá. Torkunkon sem akadt, kanalaztuk tovább a híg, de meleg levest.

K. L.: Ezek az előzmények, és persze a magatartás rajza. No de a lapalapítás és a fogadtatása, az új konfliktus jelentkezése – erre volnék kíváncsi.

L. B.: A lapalapítást az infláció tombolása idején, Kótzián Katalin nagylelkűen felajánlott tíz dollárjából, mely az első szám kinyomtatására elegendő volt, most nem részletezem. Elmondtam már A háborúnak vége lett című könyvedben, s majd még pontosabban megírom. A fogadtatásunkról s annak egyre súlyosabb ellentmondásairól azonban – még ha bizonyos részében ismétlés is – hadd beszéljek.

Belevágva a közepébe: Az Újhold fogadtatása bennünket egyfelől jólesően meglepett (akkora sajtóvisszhangot kaptunk), másfelől világszemléletileg megbotránkoztatott, konsternált. Megbotránkozásunknak volt persze már némi előzménye, amelyet a Magyarokbeli szereplésünknek, mint hittük, balos támadása váltott ki, de azt olyan jelentéktelen figura írta, hogy jóformán fel se vettük (Egy nemzedék berendezkedése, Valóság, 1946). És megjelent már Horváth Mártonnak fentebb említett cikke Babits és általában az egész haladó magyar irodalom ellen. Elkönyveltük mint egy irodalomhoz nem konyító publicista nem túl jóhiszemű magánvéleményét, elvégre a szellemi életben sokféle alkat vesz részt, sokféle vélemény lehetséges, még ha Horváth Márton cikke, sajnálatos súlyt kapva, a Szabad Népben jelent is meg. De most az Újhold fogadtatása, egyfelől a gazdag sajtóvisszhang, másfelől az éles kritika már egyenesen tömörülésünkre vonatkozott, és maga a bíráló személy akkora tekintély volt, oly mértékig központi helyet foglalt el szellemi életünkben, hogy megállapításain nem lehetett vállvonogatással túljutnunk. Különösen, hogy végkövetkeztetése politikai fenyegetést tartalmazott. Egyenesen nekem szólót.

De mielőtt Lukács György kritikájára és következményeire rátérnék, előre kell bocsátanom, hogy az Újhold költői, prózaírói, éppúgy, ahogyan – mint mondtam – magam is, a Nyugat kultúráján nőttek fel – bármi más törekvés színezte még a Nyugaton kívül a magyar szellemi életet, ez volt a legmagasabb iskola. Ezt jártuk ki mindnyájan, és ezt járták ki – iskolájukat tovább építve – az előző nemzedékek legjobbjai is. Költőink a Babits-iskolát, legföljebb egyikük-másikuk, mint például Végh György, Kosztolányinál szívesebben vizsgázott. De Csorba Győzőtől, akit speciális helyzete ellenére, mindig is, ha távolabbról is, közénk tartozónak éreztünk, Vidoron, Somlyón és Rákoson át Rábáig és Nemes Nagyig, mindegyikünk itt végzett. Igen, de szabadegyetemre, továbbképzésre alig volt közöttünk, aki fel ne vette volna az iskola sajnálatosan elkülönült növendékét-professzorát: József Attilát. A fiatal Pilinszky talán a leglátványosabban. Babits és József Attila egymás között egyeztetett eszményképeink voltak, már akkor, amikor egymásra találtunk. S hol volt akkor még az az irodalompolitika, amely József Attilát (és sajnos csak a fiatalt, a mozgalmit) mindenki számára előírta? Mi őt magunkban, egyenként fedeztük fel már a harmincas években.

Amikor bevezető tanulmányt ír az ember egy folyóirathoz – Istennek hála, nem sokszor fordul ez elő egy írói életben –, akkor a program részeként, mintegy előkészítésül, kénytelen a közvetlen múltat felmérni, kénytelen kapcsolódási pontokat rögzíteni, majd a jövő láthatatlan térképére irányulásokat berajzolni. Egy induló hajó mindig a kikötőből indul, és tart valami felé, valahová. De mert ez a műfaj bemér, és célt mutat, nincs bizonytalanabb és hálátlanabb nála. A fiatalság bátorsága kell hozzá, és kegyetlensége is. Mert annak a bizonyos kikötőnek – és a magyar irodalom múltja, félmúltja és akkori jelene igazán nagy kikötő – nincs egyetlen pontja sem, amely ne várná el a tőle való indulást, olykor pedig, rosszabb esetben, célként a hozzá való megérkezést. A hiúság vakká tesz, epigonokra áhítoztat.

Amikor a bevezető esszét írtam, amely különben az első megjelenés ötszáz példánya után, egészen az elmúlt évig, csak kommentált részletekben, még inkább kiforgatott idézetekben volt olvasható, amikor, mondom, megfogalmaztam a cikket, Babits halálát mindössze öt esztendővel éltük még csak túl. Ez a halál annak idején minden valamirevaló magyar írót megrendített, hiszen mi, itthoniak kétségtelenül tudtuk, hogy Babits a két háború közötti irodalom legnagyobb alakja volt, a hitleri háború éveiben pedig az erkölcsi-szellemi ellenállás vezéregyénisége. Jól emlékszem, hogy a halálhír éppen Szabó Zoltánnál ért el, Sárközi György és Halász Gábor társaságában, s bár Halásznak volt vele vitája, és Sárközinek a Válasz miatt keletkezhetett vele valamelyes feszültsége, az irányt szabó nagyság elhunyta egész esti beszélgetésünket meghatározta, az személye és művének értékelése körül mozgott. Számomra szellemének közvetlen jelenléte még 1946-ban (és tovább is) oly közeli volt, hogy bevezetőmnek magától értetődően írtam fölébe címül: Babits után. Ám nemcsak pusztán a közelség okából. Valódian jelölte ez a cím közös kiindulásunkat, másfelől jelképezte némileg programunkat is, hogy az előttünk járó két nemzedékkel szemben a Babits képviselte művészi teljességigényhez és egyetemességhez kívánunk visszatérni. (Más kérdés, hogy közel negyven év után visszatekintve, az igazsághoz híven mértem-e föl az előttünk járó két Nyugat-nemzedék szándékát és eredményeit, és az is, hogy vajon mi későbbi műveinkkel megütöttük-e azt a mércét, amelyet fiatalságunk hetykeségében magunk elé tűztünk.)

Lukács György kritikája, amelyet azon nyomban írt, és alig egy hónappal bevezetőm megjelenése után a Fórumban közzétett, a kiindulást hamisnak, célunkat elhibázottnak bélyegezte. Irodalmi létezésünk alapját kérdőjelezve meg. Bár gondolatmenete summáját másutt idéztem már, kénytelen vagyok ismét ideiktatni: Babits nem határkő – szögezte le –, semmiképpen sem az. „S ha Lengyel Balázs – összegezte végkövetkeztetésül – a babitsi individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ezzel az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását teszi a negyedik nemzedék lírai programjává.”

A demokratikus fejlődés tagadása? Általam? Általunk? Ez az, amin joggal konsternálódtunk – bárki állította is. De Lukács cikke után, mintegy gombnyomásra, a támadó kritikáknak ez lett az alapszólama. Írásának megjelenésétől kezdve, az alatt a csekély két év alatt, ameddig az Újhold egyáltalában létezett, minden egyes számunk után, de a számoktól függetlenül is, ezt variálta, ismételgette, emlézte fel a kritika. Nemcsak a Valóság vagy az Emberség című folyóiratok glosszálták minden számunkat, hanem bárhol, a legkülönbözőbb fővárosi vagy vidéki lapokban, ha egy-egy induló ifjú vagy törekvő lapszerkesztő irodalmi hozzáértését s főként elvhűségét bizonyítani akarta, minket vett elő. A Szabad Nép kritikusa, Keszi Imre így írt: „Az Újhold, ez a nem színvonaltalan, de annál kártékonyabb folyóirat.” A nyilvános vitákon, mert azért itt-ott mi is megfeleltünk (Lukácsnak például Major Ottó, mindjárt a második számunkban – sok szempontból ma is érvényesen), nem győztük kapkodni a fejünket a politikai gyanúsítások miatt. Amikor az Írószövetség rendezvényén, előzetes felkérésre és Lukács jelenlétében kritikájára felelni merészeltem, szavaimat Barabás Tibor, a főtitkár, mint a rendezvény vezető elnöke, így kommentálta: „Megszólalt az ellenforradalom!” Így, 1946-ban! És néhány nap múlva a szövetség kommunista pártaktívája megtárgyalta a javaslatot, hogy kommunista író többé ne publikáljon az Újholdban. Másutt, más vitákon a legfélreérthetetlenebb nyerseséggel arra hívtak fel bennünket, nevezzük meg megbízóinkat, mondjuk ki nyíltan, melyik, milyen osztály érdekét képviseljük. Mint valaha rég, a Márciusi Front idején, az a két parasztszármazású jóbarátom az önkéntes marxista szemináriumunkon, sorakoztak fel ellenünk fiatal marxisták, főleg népi kollégisták, csakhogy csöppet sem barátilag, hanem szektás tézisekkel, vulgármarxizmussal szítva magasra népi származásuk új keletű gőgjét. Nem tudom, volt-e irodalmi szerkesztő, aki nálam támadottabban szerkesztett.

A legfájdalmasabb személyes konfliktust az okozta, hogy arról az oldalról értek bennünket a támadások, amellyel rokonszenveztünk, amelynek társadalmat átformáló politikáját – 1946-ot írtunk – nagy általánosságban helyeseltük. Azt képzeltük, hogy a változó világban, melyben új, igazságosabb társadalmi struktúra van kialakulóban, a feudalizmus alapja: a nagybirtok felosztva, folyik a jogok kiterjesztése, a demokráciának a társadalmi gyakorlatban való meggyökeresedése, ebben a jó irányban fejlődő Magyarországban, mely végre a miénk is, nem dolgunk többé, íróként legalábbis nem, a gyakorlati megvalósítás mindennapi kérdéseivel foglalkoznunk. Oldják meg jól világunk berendezését a szakemberek, politikusok, közgazdászok, szociológusok, mi pedig szolgáltatunk tehetségünkhöz mérten új művészetet, a lélek sebeit gyógyítót, a humánus princípiumok felé irányítót. Ha nem is ismerve a már idézett engelsi tételt, felfedeztük és meg akartuk valósítani az irodalom immanenciáját.

Lukáccsal különben több beszélgetésem is volt közben. Sor került ismételten elképzeléseink megvitatására. A személyes érintkezésben barátságos volt, megnyerő, megszégyenítően előzékeny. Elvileg azonban rideg. Realizmuskoncepcióját fejtegette ilyenkor, s árasztotta marxista frazeológiában a XIX. század esztétikáját. Legmodernebb példája Thomas Mann volt, s a lírában, Baudelaire-rel és Rimbaud-val kezdve, az utolsó száz év minden új törekvését burzsoá dekadenciának minősítette. A klasszikusokon túl kevés közös élményünk – értékünk – maradt. Se a megértést közvetítő közös nyelvünk. Pedig még vacsorára is meghívott bennünket Nemes Nagy Ágnessel magához, finom paprikás csirkére. Ez volt a mi utolsó vacsoránk. Akkortájt szűnt meg az Újhold, 1948 augusztusával.

Pedig szerkesztőként – hadd mondjam el ezt is –, bizonyos esztétikai szint fölött, a szó régi és nem pejoratív értelmében liberális voltam. Más nézetét, stílusát, törekvését természetesen toleráló. Badarság – és ezt józanul senki sem állíthatta –, hogy a lap kommunistaellenes lett volna, vagy a pártos, állástfoglaló írásokat ellenszenvvel fogadta. Szabolcsi Miklós, Major Ottó, Gyárfás Miklós, Somlyó György, Karinthy Ferenc és mások is közel álltak a szerkesztéshez, tanácsaikat gyakran kikértem, Pándi Pál többször is publikált nálunk. A kezdeti zárt nemzedéki keretet is hamarosan felbontottam, idősebbek is teret kaptak, például Kálnoky László, Vas István és nemcsak a baráti körünkhöz tartozók, hanem olyan távoliabbak is, mint Vészi Endre – bár vele mindig is rokonszenveztem – s még Benjámin László is.

Az utolsó két számba pedig, melyet külföldi utam miatt már nem magam szerkesztettem, hanem Örkény és Gyárfás, olyan írások is belekeveredtek az eltúlzott szerkesztői tolerancia révén, amelyeket sohasem vállaltam volna. Komlós Aladár például a mi hasábjainkon vonta kétségbe az Újhold létjogát. A képzőművészeti kritika rovata pedig olyan művészetpolitikus kezébe került, aki gyors, precízen alkalmazkodó irányváltásaival már akkor olyan hiteltelenné vált, mint irodalompolitikus kritikusaink később az ötvenes években.

Nem kevesebbet, ezt a (mondjuk így) képlékeny magatartást várták el tőlem is, tőlünk is. De ilyen feltételek mellett nem lehetett írni, folyóiratot kiadni. Nem kívántam magam sem, s okkal nem bízva bennem, nem kívánta a fordulat évének művészetpolitikája sem. Megszüntette hát anyagi támogatását, és bevonta a lapengedélyt. Nem maradt más az Újhold után, mint kifizetetlen nyomdaszámla s rajtam a politikai bélyeg. Bóka László 1948 őszén A mai magyar líra című könyvemről az Új Magyarországban ez írta: „Remélem, hogy könyve hosszú évekre kompromittálja politikailag a szerzőt.” Nemhiába remélte – megvalósult az, s nemcsak a könyv miatt.

K. L.: A folyóirat története ezzel lezárult. De elfojtásával nem zárult le a ti történetetek. Írói hallgatásotok átmeneti volt csupán. Az eddigiekben nem többről, pályád két pontjáról beszéltél mindössze, a politikával egybeforrt készülődésről-indulásról és a politika miatti későbbi törés történetéről. De a pályádra – és mindazokéra, akiket a személyi kultusz közületek kiszorított, elhallgattatott – az elmúlt évtizedek kiteljesedést hoztak. Műveiteket megírtátok, sikert aratva, megbecsülést, sőt általános elismerést érdemelve ki. Hogyan nyugtázod magadban az életnek s benne a művészetpolitikának ezt a kétségtelen jóvátételét?

L. B.: Nem várt, az ötvenes években pillanatig sem remélt ráadásnak, ami mégis eljött, ha lassan, ha késve. Belsőnk félhalott lett, mire visszakaptuk az életünket. Nem szeretnék a változtató sorsnak s végül a felülkerekedő belátásnak és jóindulatnak rossz pénzzel fizetni, a keserűség savától tönkremarttal. Tudom, hogy szebbet, talán fényesebbet is érdemel. Egy tényt írok le csupán: első tanulmánykötetem, A mai magyar líra 1948-ban jelent meg. S mikor a rákövetkező? 1971-ben. A csaknem negyedszázados idő egy író életében kicsit sok, még ha igyekezett is a szünetet ezzel-azzal, fordítással, ifjúsági irodalommal kitölteni. Nemrégiben írtam le egy emlékezésemben: „Meddig tartottak az ötvenes évek? A hetvenes évekig. A matematikát az élet korrigálta – legalábbis számunkra.” Pontosabban: számomra. Mert az Újhold kitaszított íróit nagyjából már korábban, egyenként válogatva, visszafogadta az irodalom, ha kezdetben ugyan csak a perifériájára engedve. (Mándy ugye, a pálya szélén, és Pilinszky, Nemes Nagy csakúgy – a visszafogadás folyamatában közülünk egyedül Szabó Magdának jutott nagyobb kezdősebesség.) De ahogyan múltak az évek, és Lázárként, vagy hogy Rákos hasonlatával éljek, Rasz Samra torzóiként megelevenedtek a tetszhalottak: vagyis új és új művek születtek, úgy nőtt munkásságuk irodalmi rangja, tekintélye. Az Újhold, világosan meg kell mondanom, ifjúkori kezdemény volt csupán, hét számát, kétéves fennállását el is lehetne feledni, ha nem gyűlt volna köré és nem tartott volna ki eszményei mellett annyi eredeti, kivételes tehetség (egykor országszerte epigonnak becsmérelt), s ha ezek a tehetségek alászállva és a bugyrokból visszatérve, megszenvedett műveik magaslatáról most nem mutatnának vissza rá, s nem vallanának: ez volt az otthonunk, amit elvettek tőlünk. Ha nem perelnének a feltámadásra már képtelenné vált kihullottakért. Ha művüknek mindennek ellenére észlelhető torzulása, hiánya, könyvek sora, amelyeket nem írhattak meg, nem jelezné: kevésbé mostoha sors illette volna meg őket. Egészségesebb növekedésükhöz kellett volna az otthon, nélküle lett egyikük-másikuk nagy író kis életművel.

Összegezésül se mondhatok mást, csak általánosítok. Ha visszapillantok a két különböző törekvés, a Márciusi Front és az Újhold szereplőinek, mozgatóinak széles táborára, ifjú kommunistákra, gondolkozókra, szociográfusokra és írókra, arra a sok tehetséges és kiváló emberre, akikkel fiatalságom pár éve alatt összejöttem, hogy valamit közösen tegyünk, és ha azután számba veszem az elmúlt évtized alatt betelt vagy betelőben levő sorsukat, akkor önkéntelenül lényegesen erősebb, hathatósabb tehetségvédelmet igényelnék a társadalomtól s magától a múló időtől. Hiszen tudjuk, láthattuk, vannak közöttük szerencsés vagy kevésbé szerencsés pályát befutott nagy írók, valószínűleg örök értékek létrehozói, vannak a szenvedés bugyrait megjárt fényes tehetségek, vannak nagy és félig-meddig beváltott ígéretek, s bővebben, mint hinné az ember, jellemük gyengesége miatt ferdére nőttek, így vagy úgy elbukók. Vannak kihullottak, akik nem tudtak feltámadni, emigránsok, akik távol a hazától értékeiket csak felében-harmadában vagy úgy se bontakoztathatták ki. Vannak háborúban elesettek, öngyilkosok, börtönnel sújtottak és börtön mélyén elpusztultak. Érdemes elgondolkozni azon, hogy egy magunkfajta kis nép tehetségtartománya mégsem végtelen: sok, túlságosan sok a leírás, a veszteség itt. Ha pedig e jobbra törő és alkotni vágyó tehetségek sorsát összességében mérlegelem, akkor valami jellegzetes, huszadik századi sorsélmény rajzolódik ki előttem.

Ez pedig – bármennyire is reménykedtünk abban, hogy „majd mi”, hogy az életen, a determinációkon változtatni lehet – sajnálatosan beleillik a képbe, amelyet tehetséges magyarok sorsáról formál századról századra a magyar történelem.

 

Fél évszázad Újhold

F. Z. – Az első szám megjelenése után az Új Magyarországban, Boldizsár Iván hetilapjában Kelemen János – elismerve a szerzők tehetségét és igényességét – azt kifogásolta, hogy az egyes művekből nem lehet megállapítani, milyen kapcsolatai vannak a fiatal íróknak „a mai magyar élettel”. Hogyan érintette ez a felemás értékelés a szerkesztőt?

L. B. – Ez akkor tűrhető, már-már jóindulatúnak tetsző kritika volt. Mi azt képzeltük, hogy az irodalmi élet olyan természetes szellemi légkört teremt, ahol nyugodtan lehet kritizálni, és a kritika mögött semmiféle sanda gyanúsítgatás nincs. Holott tulajdonképpen ez a sanda gyanú – hogy ugyanis nincs közünk a korabeli magyar élethez – jelen volt, csak mi hittük azt, hogy ez nem gyanúsítás, hanem egyfajta vélemény csupán.

F. Z. – A Köztársaság című hetilap Violista aláírással közölt egy cikket 1946. augusztus 28-án: Újhold, avagy a negyedik nemzedék – Babits Mihály öröksége és a legifjabb költők. A cikkíró szerint az első számból nem derül ki, hogy milyen szempont tömörítette „közös frontban” az Újhold gárdáját. Hiányolja továbbá azt az irányt, amely a társadalmi valóság irodalmi ábrázolását állítja mondanivalója középpontjába. Még Aczél Tamást sem kíméli, de különösen nem Kéry Lászlót, Mándy Ivánt. A költőket, az esszéistákat – bár „jó stílusuk van” – kioktatja, azzal, hogy nincs vadonatúj, egyéni mondanivalójuk.

L. B. – Ez érdekes, nem emlékeztem rá. Nemcsak azért érdekes, mert az Újhold szűkebb munkatársi körében voltak kommunista párttagok is, mint például Aczél Tamás vagy Szabolcsi Miklós és Karinthy Ferenc, hanem azért is, mert az élet kialakított nemzedékünkben egy szemléleti, tapasztalatból sarjadó különbséget is az addigi írónemzedékkel szemben. Mi akkoriban a Nyugat híveinek vallottuk magunkat s ha minősíteni kell, akkor valójában a Nyugat negyedik nemzedékének szerettük volna magunkat mondani. S bár 1945 után már megindult az irodalmi élet – Kardos László és Kéry László szerkesztésében megjelent a Magyarok –, s mindenki benn volt, aki csak élt, tehát megmenekült a halálból, Kassák Lajostól, Füst Milántól Illyés Gyulától, Cs. Szabó Lászlótól, Máraitól, Tersánszkytól kezdve a Nyugat harmadik nemzedékéig bezárólag – Weöres, Jékely, Vas, Kálnoky, Ottlik, Szentkuthy és mások –, de mi szerettünk volna a szerkesztőt, Kéry Lászlót is beleértve új folyóiratot létrehozni a fiatalok számára. Ez volt az Újhold, melynek első számát Pilinszky Jánossal, Mándy Ivánnal, Rába Györggyel együtt szerkesztettük, de ott volt az alapító társaságban Szabó Magda, Vidor Miklós, Végh György, Somlyó György, Szabolcsi Miklós, majd Hubay Miklós és természetesen Nemes Nagy Ágnes is. Egy darabig Örkény István is szerkesztője volt az Újholdnak. És persze ott volt Kotzián Katalin, aki tízdolláros adományával, ami rettenetes nagy pénz volt, lehetővé tette, hogy 500 példányban kinyomtassuk a folyóiratot. Hogy a korabeli magyar élethez ne lett volna közünk? Az újságíráshoz, a publicisztikus problémákhoz valóban kevésbé volt közünk. De az élethez, a lét problémáihoz sajnos túlságosan sok is volt. Az elhurcoltak kivételével nem az idősebb írók, hanem mi csináltuk végig a háborút, mi voltunk katonák, táborokba kényszerítettek, katonaszökevényként bujkálók vagy fogságba kerültek. Jórészt mi vittük vásárra a bőrünket. A nyers háborús tapasztalat volt a mi – dezillúziókkal teljes – újságunk.

F. Z. – Mai szemmel olvasva is kitűnik az Újhold számaiból a háború hatása. Ott van például Pilinszky verse, az Eleven étketek vagyok – kötetben Parafrázis címmel jelent meg –, amely jóval több, mint „háborús vers”, noha érződik benne a háború élménye. Lukács György egyébként az induló Fórumban, 1946 szeptemberében terjedelmes írásban foglalkozott az Újholddal. Pontról pontra támadta a szerkesztői előszóban megfogalmazott nézeteket, elutasította Babits határkővé emelését, és kifejtette, hogy ha a „gyökeresen megváltozott történelmi körülmények között” az Újhold nemzedéke az „individualista elefántcsonttorony-tiltakozást” akarja megújítani mint lírájának központi témáját, úgy ez „az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását jelenti”.

L. B. – Ha jobban meggondolom, Lukács György utolsó mondatai, melyekkel név szerint engem minősített, majdnem följelentés-jellegűek. Ha arra gondolunk, hogyan működött a pártos politikai élet, az ÁVO, akkor följelentéssel ért fel mindaz, amit Lukács György – jóllehet magasabb irodalmi szinten – elmondott. Nem úgy, mint Keszi Imre, aki lapjában, az Emberségben nem nívótlan, de kártékony reakciósoknak tekintett bennünket. Mi persze 1946-ban naivan azt gondoltuk, hogy Lukácsnak meg Keszinek ez a véleménye, nekünk meg más. De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Jól emlékszem rá, hogy nem sokkal a bírálat megjelenése után volt egy írószövetségi ülés, ahol én elég határozottan szembeszálltam Lukáccsal, mire Barabás Tibor, az Írószövetség akkori főtitkára felkiáltott, hogy íme, itt van az ellenforradalom! Én meg az ellenforradalom! Elképedve fogtam a fejem. Lukácsnak a javára írom, hogy úgy kezdett el beszélni, mintha mi sem történt volna, tehát másról beszélt, nem az Újholdról. Ezt én kifejezetten udvarias és pozitív gesztusnak tartottam, de ez a fölhördülés, hogy itt van az ellenforradalom, bizony már vészes dolog volt negyvenhat őszén. A napokban véletlenül megtaláltam azt az írásomat erről, melyet aztán fölöslegesnek éreztem, és nem publikáltam. Major Ottó viszont az Újhold decemberi számában szellemesen szembefordult Lukács „konzervativizmusával”. Érdekes, hogy Kelemen Jánosnak van egy másik cikke is…

F. Z. – Igen, a Szabad Szó december 15-i számában, ahol éppen azért kritizálja Major Ottót, mert elutasítja Lukács esztétikáját, és egy új esztétika szükségességét hirdeti meg. Valamivel később egy másik cikk is felveti a kérdést a Magyarok 1948. júniusi számában, hogy mi lesz az Újhold körül csoportosuló fiatalok egy részével, Pilinszkyvel, Nemes Nagy Ágnessal, Szabó Magdával, Lakatos Istvánnal, hogy ezek a költők miért nem foglalnak egyértelműen állást a népi demokrácia mellett. Ha saját problémáikkal és intellektuális kérdésekkel politika nélkül foglalkoznak, az egész tartalmatlanná válik.

L. B. – Csakhogy a cikk szerzője, Lukácsy Sándor megfeledkezett róla, hogy ezeknek a költőknek a problémái bizony jellegzetes filozófiai problémák voltak. Például a lét és a semmi, az anyag és tudat, ami – ugye – még marxista szempontból is alapkérdés. Döbbenetes, hogy az Újholdnak ezt az úgynevezett „l’art pour l’art költészetét” hogyan sűrítette a történelmi valóság. Például Rába György A tábornok bánata című kivételes versében, vagy az Őszi éjszakánban. A hitelesség kedvéért a vers zárását idézem is:

 

Mint eltévedt utazó, szomjan, étlen bolyongok a férfikor erdejében, a menedéket merre is keressem? Csak homokvár volt, amit építettem, leszek hát végül, erdő állatára hallgatva, okos és szelid. Hallom már, kitárt ablakomban állva, Isten, halál gránátos lépteit.

 

De a halál gránátos léptei szorosan benne vannak az Újhold-versekben, nemcsak Pilinszkyében, hanem Vidor Miklóséban, Szabó Magdáéban, Végh Györgyében, Rákos Sándoréban, Jánosy Istvánéban is. Nemes Nagy Ágnes a szemléletesség és elvontság kettős vonzásában pedig magát a konkrét létezés-problémát kívánta versben tisztázni:

 

Hazám: a lét – de benne ring a mérték, mint esti kútban csillagrendszerek, és arcát is az ég tükrébe mérték elektronoktól zizzenő erek. S a kettős, egymást tükröző világban megindulok, mint földmérő az égen, s pontos barázdán igazítva lábam, a nyíri tájat csillagokba lépem. (Kettős világban)

 

A lét és a tudat, az erkölcsi tudat oly világos ezekben a versekben, hogy kár is megkérdőjelezésükre vesztegetni a szót. Egy probléma van, amit mai szemmel nézve érdemes talán szóvá tenni. Az, hogy mint ma mondják: számunkra a vélemény szabad volt. Magyarul liberálisok voltunk. A magyar irodalom a fasizmus és a nácizmus után, az ország német megszállása után baloldali volt. Méghozzá egyértelműen. Talán a Solymosi Eszter vére című Erdélyi József-vers és annak szellemisége kivételével. A szellem szabadságának hívei voltunk, olyképpen, hogy a másféle vélemények publikálását is jogosnak tartottuk. Annyira, hogy amikor a második számunkban Major Ottó Lukáccsal hadakozott, ugyanezen szám első cikkében közöltük Somlyó György Kérdés és felelet című esszéjét, melyet végül is Lukács szemlélete ihletett.

F. Z. – Negyvenkilenc április–májusában a Társadalmi Szemlében jelent meg Aczél Tamás cikke, szinte vádiratként, melyben a szerzőnek minden Újholdas költőről van néhány súlyos, elítélő szava.

L. B. – Akkor már mi, újholdasok megszűntünk: az 1948 augusztusi szám volt az utolsó. Ez a cikk a Társadalmi Szemlében kvázi pontot tett a történet végére. Aczél azt akarta bizonyítani, hogy ha volt is köze az Újholdhoz, az már a múlt. A dologban az a mulatságos, hogy Aczél egész idő alatt részt vett az Újholdban, s mi tudtuk róla, hogy a párt embere. Más dolog, hogy 1956-ban elmenekült, és a párizsi Irodalmi Újság szerkesztője lett. De akkoriban még számunkra ez a kommunistaság inkább csak szellemi magatartás volt, nem hatalmi megnyilvánulás. Nem vérre ment, hanem vitatásra, szellemi ütközésekre késztetett. Minden totalizmussal szemben azt vallottuk, amit Babits Mihály írt, hogy a magyar irodalom baloldali irodalom. Csakhogy ezt a hatalmon lévők, a kommunisták nem így gondolták. Éppen Nemes Nagy Ágnesnak volt a háború előtt egy olyan véletlen, titkos, sejtbeli találkozása fiatal kommunistákkal, akik nemcsak Babits Mihályt dorongálták le l’art pour l’art-magatartása miatt, amely mellesleg nem az volt, hanem mély erkölcsi meggyőződés, hanem József Attilát is fasisztának mondták. Bizony, lefasisztázták. Voltak ugyan, akik mellette álltak, de voltak, akik egyértelműen ellenségnek tekintették. Nem véletlen, hogy József Attila azt írta, „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusért”, ami azért nagyon érdekes dolog…

F. Z. – Igen, a Világosítsd föl című versében. Az Újhold közvetlen utóéletéhez tartozik még Keszi Imre 1949. áprilisi írása a Csillagban, Tovább egy lépéssel! – ez volt a címe. A cikk mintha megpróbálna kiskaput hagyni a tévelygő költők számára, persze, csak ha nagyon akarnának olyan verseket írni, mint amilyeneket elvárnak tőlük. Elismeri például Nemes Nagy Ágnes Mihályfalvi kaland című elbeszélő költeményének értékeit, átmenetnek minősítve a tárgytalanság lírájából a valóság lírájába, az állásfoglaló realizmus, sőt a szocialista realizmus felé! Félelmetes dialektikával addig-addig forgatja a szavakat, míg ki nem mutatja, hogy a költeményt már csak egyetlen lépés választja el a szocialista valóság felismerésétől.

L. B. – Mi nemcsak öncélúan beszélgettünk Keszinél, és a kitűnő Hajnal Annánál, aki Keszi felesége volt: Keszi szervezett egy társaságot, amelybe meghívta Aczél Tamást, Kuczka Pétert, Karinthy Ferencet, Tóth Gyulát és másokat, és próbált bennünket, úgymond, idomítani. Ágnes akkor véglegesítette a Mihályfalvi kalandot, amelybe – talán nagy szó, amit mondok, de – Arany János-i epikus vonásokat szeretett volna belevinni. Én meg a kommunista Csillagba írtam – sajnos – két-három, nagyjából, helyes értékelést tartalmazó, de vonalas formanyelvű, műveimtől idegen kritikát. Ám a célzott, kínos együttlét csak rövid ideig tartott, ugyanis a következő történt: megjelent a társaságban, Karinthy Ferencnél Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője: a művészetpolitikában Révai után ő volt a párt második embere. Elkezdett a társaság beszélgetni, mígnem Horváth Márton egyszerre azt mondta: – Ti állandóan arról beszéltek, hogy így a realizmus, meg úgy a realizmus, de nem ez a probléma. Az a probléma, hogy ha a magyar katona megindul Tito ellen, akkor hogy fogjátok a katonát lelkesíteni. – Szó szerint ezt mondta. Mikor elmentünk, Ágnessal arról beszéltünk, hogy ezekkel nem lehet tovább tárgyalni. Megszüntettük a Keszi-féle együttlétet. És ötvenegyben – túl mindenen – Darvas József, az Írószövetség első közgyűlésén már csupán az Újhold hervadt virágának minősítette egykori folyóiratunkat.

F. Z. – Miben látod az Újhold szerepét ma, fél évszázaddal az indulás után?

L. B. – Istenem, mit mondhatok erre? Fiatalok voltunk, húszegynéhány évesek, és irodalmat szerettünk volna csinálni. És ha meggondolom, hogy kik voltak ennek a társaságnak a tagjai, akkor talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy irodalmat is csináltunk. Most ez persze kevésbé látszik, mert mostanában – lehet, hogy tévedek – mintha múlt nélkülivé vált volna az irodalmi élet, mintha az, ami velünk történt, már nem is volna. A Holmi 1996. májusi számában olvastam, hogy „csontkonzervatívok” voltunk – talán az egy Pilinszky kivételével – mind, elsősorban Mándy. Lehet, hogy egyesek szerint csakugyan konzervatívok voltunk, de legalább igényesek. Konzervatívok? Vagy huszonöt évvel ezelőtt Vas István azt írta Nemes Nagy Ágnesnak és nekem, hogy megtagadtuk Babitsot, és az avantgarde Kassákhoz csatlakoztunk. Sic transit gloria mundi. Ha ugyan változott. Biztos, hogy a Nyugat-hagyománytól némileg eltérve ízlésünk valóban formálódott. Sok-sok évvel ezelőtt mi már tudtuk, hogy a húszas-harmincas évek magyar költészete például a világ költészetéhez képest csakugyan túl alanyi és túl konzervatív. A tárgyiasítás, az alakváltoztatás, a személytelenítés Babitstól kezdve Füstön, Weöresen át Pilinszkyn és Nemes Nagy Ágneson keresztül és tovább, a legkülönbözőbb prózaversekig változást hoz a versben, mely Kassáktól is tanult új életérzést. És a prózának is valahogy üdvös alakulást, átformálódást mutat. Nem azonosak az idős, vagy már elhalálozott írók azokkal a fiatalokkal, akik egykor voltunk. Negyven évvel az Újhold megjelenése után 1986-ban a Jelenkor és Szederkényi Ervin támogatásával létrehoztuk Nemes Nagy Ágnessal és Lakatos Istvánnal az Újhold-Évkönyv évente kétszer megjelenő kötetét. Tizenkét terjedelmes kötetre futotta az erőnkből. Ez már más volt: korántsem nemzedéki ügy, hanem irodalmi folyamat. Benne voltak az addig kimaradt idősek, Takáts Gyulától, Mészöly Miklóstól Lator Lászlóig, Domokos Mátyásig, benne volt a nagyszerű Székely Jánostól, Gion Nándortól, Grendel Lajostól kezdve az eddig kihagyott határokon túli magyar irodalom java, s benne voltak az újabb nemzedékek gazdag írásai, Nádastól, Esterházytól, Kertész Imrétől, Jókai Annától olyan költőkig, mint Tandori, Székely Magda, Tóth Judit, Takács Zsuzsa, Orbán Ottó, Baka István, Bertók László, Gergely Ágnes, Várady Szabolcs, Ferencz Győző, Kukorelly és így tovább, olyan esszéisták, mint… de hadd ne soroljam fel. Eleven, élő irodalmi folyamatot hoztunk létre, felhasználva a szabadabb lehetőségeket. Egészen Nemes Nagy Ágnes haláláig tartott: akkor már, a sokirányú irodalmi szabadságban, ránk nem volt szükség. Én már csupán csak azt remélem, hogy a gondolkodó jelen és a történteket elemző jövő valamelyest értékelni fogja azt, amit kínkeservesen bár, és állandó nyomás alatt, de mégiscsak létrehoztunk.

Meddig tartottak az ötvenes évek?

A tokaji írótábor a művészeti autonómia kérdéskörét 1968 és 1992 között kívánta vizsgálat tárgyává tenni. Érthetően, mivel 1968 után kitapintható, nagyon is szembeszökő az ellentét a hivatalos irodalompolitika hívei és az autonómia széles, egyre határozottabb követői között. Magam is olyanképpen szoktam fogalmazni: meddig tartottak az ötvenes évek? A matematikát megcáfolva a hetvenes évekig. De egy-egy történelmi folyamatban ha bizonyosan vannak is határok, ezek a határok az egyéni döntések és a döntések körülményei miatt olykor óvatosságra intenek. Hiszen ha jobban megfontoljuk, a folyamat kezdete 1945, vagyis egy haladó, humanista lelkesültség a fasizmus és a nácizmus megdöntésének pillanatában. Majd jön az elkövetkező évek után – kinek-kinek felébredése szerint – a dezillúzió, az írói-szellemi autonómia elpusztítása, akár elhallgattatással, akár az autonómiát megtagadó belső kényszer vállalásával. Barátaim, idősebb vagy velem egykorú írótársaim szempontjából ez nagyjából 1947–48-ra s főként 49-re tehető. De a nagy összefüggések szempontjából hozzáfűzném, hogy nem is egészen 1945 itt a határ, hanem a húszas-harmincas évek, itt rejlik egy általános történelmi tragédia, melynek során a legkiválóbb elméket megragadó szocialisztikus humanizmus megkérdőjeleződik és megy tönkre, lásd a harmincas évek koncepciós pereit a Szovjetunióban, a spanyol polgárháború tényeit. Gide és például az Eliot utáni költőnemzedék „Oxford Poets” (Auden, Spender, MacNeice) dezillúzióját.

Mindezek ellenére annyi biztos, hogy elvileg az írói autonómia könnyen megfogalmazható. Akár a klasszikusok jelzése alapján, akár az újabb alkotók tézisei szerint. Kölcsey „keble Istenének” ír. Kosztolányi azt mondja „én önmagamat önmagammal mérem”, József Attila – hogy a metafizikus szemléletre is példát mondjunk sok megfogalmazása közül – így ír: „majd én feloldozom magam – ki él segít nekem”. Nemes Nagy Ágnes azt mondja: „az ember nem célból ír, hanem okból”. Az a kérdés, hogy az író célból ír-e, vagyis követelményt teljesít-e írás közben vagy okból, keble istene szerint, nyilván döntő különbség. Ha egy nagy jelentőségű költő fiatalsága hevében azt mondja: „Pártom te kardos angyalom öledben én sem alhatom” – nem ugyanaz, mint az a líra, mint amit megtalálunk a Sztálin és Rákosi antológiákban – sajnos kiváló költők írásaiban is. Ebben már többnyire egyértelmű az autonómia hiánya, a körülmények kényszere, amely vagy az egzisztencia biztonságára megy, azt kívánja menteni vagy a túldimenzionált karriervágyra. A tér és idő koordinátái kényes disztinkcókat igényelnek persze 1968 után is, de kivált 1945 után. Hadd mondjak egy végletes példát. Ha a tankönyvből is jól ismert és ezerszer hallott Tavasz Magyarországon című verset idézzük vagy a költőnek Rákosiról szóló versét, amely így hangzik: „az első szó róla beszéljen / csak őt dicsérje a zömök / férfit, akit tizenhat évig / tiltottak tőlünk börtönök”, akkor el tudom képzelni (nehezen ugyan), hogy az író okból írta a verset, autonóm cselekvéssel. A tengernyi vonalas szemetet, melyet a párt irodalompolitikája hívott életre, azért persze fölösleges óvatosan mérlegre tenni.

Mégis, mint célozni igyekeztem, az átbillenés az autonómiából a célirodalomba problematikusabb, mint ahogyan azt gondolni vélik azok, akik a hetvenes, nyolcvanas években kisebb nyomás alatt voltak és más szellemi közegben éltek. A határokat így tagolnám: 1949-től 58-ig csaknem teljesen megszűnik az autonómia lehetősége. (Csak zárójelben: az alkotók vagy csak asztalfióknak írnak, vagy megpróbálnak elég fájdalmas és egy rövid ideig kompromisszumra hajlamos állapotokat teremtve: írónak maradni.) De az a pillanat, amikor Horváth Márton, a Szabad Nép szerkesztője kinyilvánította: nem az a kérdés, hogy milyen módon írunk, realizmus vagy szocialista realizmus szerint, hanem az, hogy lelkesítjük-e a harcra kész magyar honvédeket, ez kiküszöbölte minden kompromisszum lehetőségét. Amikor később a Magyar Írók Szövetsége lepedőnyi kérdőívet nyomott az írók kezébe, és azt kitöltve egyenként kellett megjelenni a bizottság előtt, egyik esszéista barátom, a kitűnő Vajda Endre így értesített bennünket várakozókat: „Vigyázzatok, pénzt is kínálnak!” Kassák Lajos mellettem ülve, így mutatta meg kitöltetlen kérdőívét: „Beteg vagyok, semmit sem dolgozom”.

Az úgynevezett három T korszaka persze más volt. Azért igyekeztem a másságáról most egyelőre nem beszélni, mert, ha elfelejtődik is a múlt, a két időszak mégiscsak egynemű. 1984-ben, igen 1984-ben az egyik áprilisi Népszabadság cikk azt írja, hogy az alábbi irányelvek „sok lényeges vonatkozásban méltán máig érvényesek.” „A revizionizmus és az ellenforradalom számlájára írandó az is, – mondja a Népszabadság – hogy – főleg fiatal – művészeink egy részére nagy hatással vannak a polgári dekadencia különböző irányzatai a naturalizmustól a szürrealizmusig s alkotásaikkal művészileg is zsákutcába jutottak. Egyesek felújítanak olyan régi, formalista törekvéseket, amelyeken a legjobb művészek nemcsak a szocialista, hanem a kapitalista országokban is már régen túljutottak…” S még egy idézet, igaz korábbi, a Kortársból: „Ottlik, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy megjelentetése szocialista irodalmunk fölös luxusa.”

Újra csak azt ismétlem: nem 68-tól 1992-ig terjed itt az autonómia problémája; az 1949-től kiformálódott kor lényegében egynemű. Csak egymástól elkülönülő etapjai vannak, melyek a kemény és puha diktatúra címkével ruházhatók fel. Mivel a kemény diktatúra egy-egy distinktívebb jellegzetességét a fiatalabb nemzedék kevésbé ismerheti, hadd álljon itt néhány példa. Elsőnek hadd idézzem Kassák Lajos Szénaboglya című napló-könyvének 1955 márciusára vonatkozó részletét: „Időnként, ha már nagyon terhesnek érzem a magányosságot, benézek a Hungáriába. A 19-es forradalom után hét évig éltem emigrációban, és most megállapíthatom, hét év óta ismét emigrációban kallódom. Úgynevezett belső emigrációban. Hogy melyik volt elviselhetőbb? – Úgy érzem: az előbbi. Hiszen akkor gyilkos ellenségek elől mentettem az életemet, most elég kíméletes gesztussal kiütötték kezemből a tollat. Kicsodák? Az írók – nyilván felsőbb utasításra… Megkaptak minden (nagyon sok esetben túlzott) anyagi és erkölcsi támogatást az államtól, s ma fájdalmasan érzik, hogy közepes írókból kitüntetésekkel díszített, anyagi jóléttől kövérre dagadt kincstári hivatalnokokká alakultak át… Nyüzsögnek a Hungáriában, és nem tudják, hogy mitévők legyenek önmagukkal. Nem mernek kilépni a jól jövedelmező szolgálatból, és szeretnék visszakönyörögni magukat a magyar irodalomba… Olykor-olykor én is benézek ebbe a vásárian pompás gyűjtőmedencébe, s amíg a mai kollégák siralmait hallgatom, eszembe jut, hogy kirojtozódott nadrágban Karinthy Frigyes itt írta az Esik a hó nagyszerű novelláit, itt szomorkodott Szép Ernő, itt izgult Kosztolányi, itt születtek Tóth Árpád barnafürtös fejében a pompás rímek, és még hányan zsúfolódtak és lelkesedtek ott fönt a karzaton, ami egy óriási hajóhoz hasonlított, ami kincsekkel terhelten halad előre sziklák és zátonyok között, és Osvát Ernő a kormányosa.”

Kassákról – bármennyire folytatni lehetne a még sokkal súlyosabb idézeteket – csak annyit, amit általában nem tudnak. 1957-ben a puha diktatúra csábítása kedvéért, két igen neves és máskülönben érdeméhez méltó író lett Kossuth-díjas – csak ne lett volna az a szörnyű politikai szituáció, ami volt. Kassák akkor nem fogadta el a Kossuth-díjat, amelyet a hatalom neki felkínált. Az ő Kossuth-díja sokkal későbbi.

Ami az én korosztályomat illeti, abból is kiemelek egyet s mást. A kötelező szemináriumokat például, melyek a párttörténet megjelölt fejezeteinek didaktikus kikérdezései voltak. A leckék felmondása az írók számára egzisztenciális kényszer volt – igaz, másoknak, sajna, kiemelkedésre alkalmas lehetőség is. Olyan kiváló idős író, mint például Nagy Lajos is kénytelen volt a szemináriumokon részt venni. Akit az Írószövetségből kiközösítettek, tagságát megszüntették, mint például Jékely Zoltánét, Vidor Miklósét vagy Rónay Györgyét, annak igen kétséges volt a státusa. Rónaynak és Vidornak például jó darabig még fordítást sem adtak, Rónay Victor Hugot például Pilinszky nevén fordított, Vidor egy s más alkalommal Nemes Nagy Ágnesén. Abban a szemináriumi csoportban, amely nagyjából az egykori Újhold-körből állt, Kormos István olykor bohém könnyelműséggel elmulasztotta a részvételt, s ezért a vezetőség Vas Istvánt bízta meg, hogy a jelölt napon értesítse Kormost, hogy biztosan jelen legyen. Hogy ez képtelenség, kitalált mese? Ilyen kényszerhelyzetben hogyan is lehet tekintélyes, autonóm író? Nos csak az atmoszféra kedvéért, egy másik eset. Az éjszaka közepén harsányan csöngettek Nemes Nagy Ágnessel közös lakásunk ajtaján. De semmi baj, hála istennek, csak egy távirat: „Sztálin ódádat hétfőn délig várjuk. Írószövetség.” Nem írta meg, és nem lett semmi baj. De azért az idegek olykor meg-megfeszültek. Egyik társunk, a szövetség nyilvános ülésén felszólalásában így nyilatkozott Pilinszky jelenlétében: „Pilinszky is ellenség.”

Egykori társunk, akiről előbb is, később is sok jót tudok, nyilván rég elfelejtette már ezt az epizódot. Pilinszkynek azonban nem voltak jó idegei. A költők már ilyenek vagy ilyenek is. Nem tudta, hogy kiközösítve azon nyomban el kell-e hagynia a termet vagy csak némán lapuljon. Elvégre történt egy s más ebben a korban.

De hagyjuk a múltat, mely nyomorúságában hosszan árad, s akik nem élték át azoknak még unalmas is. Érdemes inkább az autonómia fogalmát tekintve egy disztinkciót tenni. Azt, hogy szélsőségeit tekintve polgári-jogi, vagy írói-e az autonómia? Még ha rengeteg átmenet van is a kettő között. Még ha az 1968 és 92 közötti időszak a múlttal szemben a kényszerű vagy látszólagos passzivitással szemben csaknem egyértelműen aktívvá válik, ugye emlékszünk, az Írószövetség közgyűlése szembefordul a funkcionáriusokkal, és különösen az 1980-as évek végén, az írók egy csoportja a párt egy csoportjával közösen harcot hirdet a hatalom ellen. A polgári-jogi autonómia – bármilyen nemes erkölcsi alap áll is mögötte – nem azonos azonban vagy csak nagyon ritkán azonos azzal az írástudói erkölcsi alappal, amelyről mint világítótoronyról Babits beszél. Babits azt mondja a kor kérdése erkölcsi kérdés. Méghozzá az írástudók kérdése. De emelt kérdés. Okból támadt kérdés. Ahogyan Poszler György írja Az írástudók autonómiája című cikkében nem gyakorlati jogi, nem hétköznapi politikai, hanem ünnepi-morális szintű. Más kérdés, hogy a gyakorlati-jogi is hordoz magában bőven, hordozhat magában erkölcsöt. De azt a szakralitást, amelyről Babits beszél, amely az ő írói készsége, szelleme nyomán jön létre nem teremti meg a pragmatizmus. Poszler azt mondja messzemenően kihegyezve a gondolatmenetet: „az írástudónak dolga az Evangélium, a katonáé a Szolgálati szabályzat”. A kemény és puha diktatúrát ábrázolva így beszél: „Az életet gyilkoló gyakorlati dogmatizmusban sokan pusztultak, a többek vagy sokan közülük épen maradtak. Az erkölcsöt romboló elméleti cinizmusban kevesen pusztultak, a többiek vagy sokan közülük emberileg károsodtak.”

Azt, hogy ez a károsodás mekkora volt, akkor tudjuk igazán, ha némileg visszatekintve egy történelmi véletlen roppant szerencséje következtében látjuk mi lett a vállvetve egymás mellett harcolókból. Milyen fenekedő harc keletkezett köztük most már egymás ellen. Márai Sándor Ami a naplóból kimaradt című könyvében Babits nyomán ezeket írja: „…aki a nemzeti, faji, vagy osztály-érdek szolgálatába szegődik, s a reális szolgálat érdekében megtagadja az abszolút Igaznak, Jónak, Szépnek, Erkölcsnek hirdetését – tehát csak azt hirdeti, ami a nemzet, fajta, vagy az osztály érdekében igaz, jó, szép, vagy erkölcsös, – elárulta papi voltát, alkalmazottja egy gyakorlati érdekszövetségnek, ami lehet a haza, az egyház vagy egy párt, oly mindegy…”

Bármennyire szorongatottak vagyunk mi nemzetileg, s élünk mi magunk sebeket osztva s kapva, mai íróként nem ártana arra az írástudóktól érkező Világítótorony-fényre többet s igazabbul figyelnünk.