Három Határ, sőt több

Igen, legalább három Határ Győző van, de lehet, hogy még több is. És mindegyiknek felfokozott, külön élete, olyan teljes világa, amelyet létrehozni és működtetni egynek is elegendő, egynek is nagyszabású, már-már túlméretezett. Mindazonáltal legyünk szerények, a több-ből rajzoljunk ki mindössze hármat, ami marad, utaljunk arra csupán mellékesen.

Az első Határ tudós. A tudomány mindentudója, ha tetszik, magnus rectora, aki az ókortól kezdve a filozófiákon és különböző vallástörténeteken át a jelen művészetekig, a világirodalomig annyira elmélyülten jártas, jártasságában annyi részlettel-árnyalattal telített, hogy gazdagságával szinte botladoztatja az olvasót, megszorongatja, már-már megszégyeníti. Mert Határnak, aki (három interjúkötetben) Életútját elébünk tárja, minden tudósi részlettől, minden élménytől, életrezdüléstől annyi minden jut eszébe, annyi szélesen áradó történet és analógia, annyi csokrosan elénk bomló, szinte kitüremkedő asszociáció, hogy olykor vissza-vissza kell utalnunk magára a történetvázra, amelyet az Életút mégiscsak elmondani kíván. Amit tudatosan, bár ravaszul célba vesz. Határ ugyanis nem azt exponálja, ami történt, amire persze türelmetlenül kíváncsiak vagyunk, hanem azt mondja: „Várj csak, Lorcsikám! Várd ki sorjában, hogy mi minden elképesztő és csodálatos történt”, vagy ha nem is ezzel az idézettel, de ilyen idézetfélékkel kezdi Határ Győző Kabdebó Lóránttal, a kiváló irodalomtörténésszel, több hetes és egész munkanapos beszélgetését, interjúját, interjúfolyamát. És ahogy napról napra ez a beszélgetés megindul, akkor rendszerint egy hosszú kanyarodás következik, kultúrtörténeti, filozófiai vagy irodalmi betét, legalábbis egy ókori vagy három-négy idegen nyelvű modern idézet – jó, hogy fordításukat a szerkesztő legalább megcsillagozza –, s csak utána következik az a többnyire meglepő érdekesség, amelyet Határ valóban elénk tár. Az írói retardálásnak, az elmondás visszafogásának mesteri művészete ez – még akkor is, ha az Életút „Lorcsikázása” kissé túl intim, a nem bennfentes olvasó számára túl közvetlen; és ha a retardálás ugyanakkor néha túl nyújtott, ha különösen az Életút második kötetében az írói irányulás folyama túl szaggatott, olykor szétoszló. Ha az olvasó, miközben egy izgalmas vagy szívszorító eseményhez ér, illetőleg szeretne hozzá elérni, legszívesebben közbevágna a sok kultúrhistóriai képzetbe, asszociációba, odaapplikált történetbe vagy filozófiai elmefuttatásba, igen, az olvasó legszívesebben beleszólna Kabdebó Lóránt és Határ Győző beszélgetésébe, és e beszélgetés tónusának-stílusának szellemében – némi illetlenséggel ugyan –, de azt mondaná: – Édes Győző, te úgyis mindent tudsz, minden eszedbe jut, hadd el a kerülő utakat, a fenébe is! Mondd a történetet! Érdekes a párhuzamosítások, barokkos cirádák vagy akár mély filozófiai utalások új s új részlete nélkül is. Érdekes és tartalmas ez a történet úgy, ahogy kibomlik. Engedd, hogy kibomoljék.

Határ Győző ugyanis valóban mindent tud. Nincs szüksége arra, hogy felkutatva, rálicitálva mindent tudjon. Igaz, korántsem tudósi ráerőszakolás az, amit csinál. Ő természetesen gazdag. Nem fitogtatja a tudását, hanem az buzogva tör elő, úgy, hogy szinte nem képes belső kontemplációját egy irányba vezetni, kordában tartani. Ez a tudás elképesztő. Olyan memorizáló készség, olyan elmélyült és pontos tudás van benne, kulturális és szaknyelvi, hogy elakad tőle az ember szava. Nem is képes a recenzens ezt a kincses gazdagságot egy-egy példával igazából érzékeltetni. Mégis valamit belőle. Amit az ember közvetlenül átélt, nagyjából, ha homályosan is, tudja. Az ember, a recenzens, emlékszik, mikor-hogyan történt a harmincas években a spanyol polgárháború – nem mint ismertet visszalapozva, hanem gyerekkorában elevenen olvasva-hallva és érettebb ésszel, élményi fokon tudja azt is például, mi volt, hogy volt Ausztriában Dolfuss kancellár meggyilkolása. Igen, de Határ, részletekbe menően tudja azt, ami másnak megélt, ködös emlék, és még azt is tudja, ami ugyanakkor történt a világban, azt, ami másnak sem akkor, sem később eszébe sem juthatott. Mondjuk például a paraguayi (vagy isten tudja melyik dél-amerikai) háború eseményét. De hagyján, hiszen ez vagy az, ma már a tudományban világosan kiolvasható. Csakhogy Határ Győző számára, úgy tetszik, nem gondosan böngészett tudomány ez, hanem élményforrás, élettapasztalat. Nézzünk memorizáló készségére, szellemének működésére egy konkrét példát. Idézem a II. kötet 64. oldalát:

 

 

Határ Győző, ne feledjük, a magyar forradalomról beszél. Szolón megjegyzése bizony mélyen találó. Az egyfelől. Másfelől mennyi pontosító-részletező, ránk tukmáló kultúrtörténeti utalás van benne.

De hagyjuk Határ Győző filológiai adatgazdagságát vagy emlékező szellemének magasröptét. Nézzük tudásának alábbi régióját, azt csupán, hogy hány nyelven beszél és olvas. Hány irodalmat ismer forrás szerint. Tud németül, angolul, franciául, spanyolul, egy emigráns orosz szerelme révén oroszul is, az ógörögöt és a latint is természetesen beleértve. S amit tud, annak, mélyfúrásban, az irodalmát. Mindebből magától értetődőn és magasan a magyart emelve ki, mert ha azt mondom a sok nyelvet tekintve, hogy a memórián túlmenően zseniális készsége van, mit mondjak, mit tudnék mondani a magyar nyelvi készségére? Hajlékonyságára, találékonyságára, az olykori (gyakori) magyar nyelvteremtést létrehozó természetességére. Ettől, bármit gondoljunk is, csak elbűvölődni lehet. Szavakat hoz létre, melyek mintha ősi módon tövestül élnének, burjánozni tudnának nyelvünkben, holott ő találta ki vagy hajlította őket más jelentésre alkalmazva. Másfelől jócskán használ olyan ősi, de a mondatban természetesnek tűnő szavakat, amelyeket az olvasó kénytelen a Ballagi-szótárban keresni meg. Mi például a „sibságos” szó, amit Határ úgy mellékesen használ? Ballagi megmondja: rakoncátlan. De mi a „rapcsos” (II. kötet, 166.)? Miről a szótár sem tud. Igaza van Határ Győzőnek: „Az anyanyelv az egész embert birtokba veszi. Az én »sovinizmusom« – kérdezi –, hogy írói kényszerűsége volna? Természeti adottság? A kettőnek az ötvözete, megtetézve önnemzése következményeivel: az alkotás életmeleg rétegeivel.” (I. kötet, 137.)

De elég. Az egész embert, ugye, birtokba veszi. Tudása egyetemével az első számú Határt, ha szabad minősítenem. De túl tudáson, képességen, birtokba veszi azt a bizonyos második Határt is, a költőt és prózaírót, melynek termékenysége oly gazdag, olyan bő, hogy a magyar irodalomban csaknem Jókai mennyiségét közelíti meg. Határ Győző „arany”-könyvei egybegyűjtve polcnyi terjedelmet, sőt polcokat foglalnak le. Igen, de Jókait annak idején – ha nem is most – az olvasók tömege ünnepelte. És ha nem is a mai ifjúság, a jó, a szíves olvasó becsüli, szereti ma is. Határ helyzete viszont más, sokkal-sokkal ambivalensebb: ő egy vékony olvasóréteg által kedvelt – és nemcsak azért, mert börtönei és „disszidálása”, kimenekülése következtében negyven éven keresztül ki volt zárva a magyar irodalomból. Könyvei ellen szó szerint fegyverrel „védtek” bennünket. Ez a döntő – és egyáltalában csupán az utóbbi öt-hat évben lehetővé tett – oka olvasottsági problémájának. Ám korántsem egyedüli oka. A túlzott retardálás részletezését, a szaggatottság problémáját már említettem. Most azonban mást mondok, amely Határnak érzékelhető alapproblémája. Olyat, amely még a kivételekben is (Szentkuthy, Hamvas) tőle gyökeresen eltér. Az ő észjárása, speciális írói módszere prózában és főként versben különbözik minden magyar hagyománytól, még az úgynevezett extravagánsoktól is. Döbbenetesen egyszeri, s egyben zárt, tömörítő az elmeműködése. Minden tartalmi ötlettől, asszociációtól, képzettől többnyire más, idegen irányú. Azt mondja az Életút második kötetében Határ (a harmadik könyv még nem jelent meg), hogy ha ő nem menekül ki 1956 végén s ha nem telepszik le Angliában, ha tehát itthon marad, soha meglevő művei és a később keletkezettek nem publikálódhattak volna. Erre történelmünk sajátos közege nem lett volna alkalmas. Nem írni, hanem fordítania kellett volna rogyásig. És nem csupán azért, mert a kultúrpolitika, a kemény vagy a puha (puhább) diktatúra ezt semmiképpen sem engedte volna – bár az is tény: ismert Király István Határt kiütő kritikája a Heliánéról –, hanem azért, mert írói módszerének bizonyos sajátossága lehetetlenné tette vagy tette volna, hogy a tűrtek közé juthasson vagy a tűrtek szélén valahogy megkapaszkodhasson. Határ azt mondja, író Magyarországon nem lett volna, csupán fordító, nagy képességű írói mesterember. S ebben Határnak abszolút igaza van, hiszen ismerjük Szentkuthy helyzetét, aki ugyan a harmincas években már meggyökeresedve, a hallgatás éveiben részben mellékes munkákkal ugyan, de az ötvenes évek után így-úgy mégis élni tudott. (Mellesleg teljes tévedés Határ részéről, hogy Szentkuthy Miklósnak a Révai-féle irodalompolitikával bármi kapcsolata, megalkuvó módozata lett volna és hogy neki – mint Határ írja – bizonyos modus vivendijéről kellene beszélni. Más dolog azt mondani, ahogy mondja is Határ: „Szentkuthy Miklós levegőszámba veszi az olvasót; […] majd minden írása tudatkiömlés és parttalanság, és alkati narcizmus” – ez irodalmi jellegű megállapítás, akár hajlik valaki rá, akár nem.) De visszatérve a kiközösítő helyzet párhuzamosítására: Hamvas Béla, még Szentkuthynál is jobban, kiesett a magyar irodalomból, s csak halála után jelentek meg művei. S az is igaz, hogy egyfelől a másképp-gondolkodó „spiritualisták”, másfelől a velük rokon vagy rokonfajta avantgarde törekvések 1945 után – főképp ez utóbbiak – jó darabig ellehetetlenültek. Határ, bár sokkal később, és magát klasszicizálva így ír: „Az avantgarde majd minden tömörülésének ez a standard behaviour-ja: először toboroz, aztán leterrorizál; aki nem azt »csinálja« …amit tőle elvárnak, az renegát. És repül.” Vagyis hogy Határ Győző kétfelől, kommunista részről és avantgarde részről is kiakolbólítható volt.

Igaz tehát, hogy azzal a negyven esztendővel, amely mégiscsak életünk tartama, Határ itthoni magyar könyvet ugyan ki nem nyomtathatott volna. Legalábbis nem 1949 után. Írni a folyóiratokban – még az irodalom három „szabad” éve alatt – se nagyon. Még az Újholdban sem például, holott az Újhold munkatársai – igaz, inkább a Darling eszpresszó-kor idején – jártak hozzá a Rákóczi úti tetőterembe. Igen, úgy 1947-ben, 1948-ban, de amikor Határ kezembe nyomta azt a kéziratát, melyben hősének valahogy levágták a fél lábát, majd levágott combját nyomban magához akarta venni, hogy mint ízes falatot megegye, hát udvariasan, de némileg émelyegve adtam kéziratát vissza. Konzervatív voltam, meglehet, de negyvennyolc év után is emlékszem a taszító történetre, pedig hány kézirat került a kezembe, hányat olvastam végig vagy szerkesztettem! (Az Életút I. kötetében erre utal a Morzsatolvaj című színdarab emlegetése a 124. oldalon.)

De ettől az avantgarde-ötlettől függetlenül is, volt valami Határ Győző művében, amelyek közül számosat remeknek találva, mégiscsak éreztem bennük idegenséget. Elsősorban nem regényeiben vagy elbeszéléseiben, közülük néhányat prózánk egy-egy domináns művének találva, s nem az Özön-közönyben, melynek egy-egy ontológiai csúcsteljesítménye zseniális, a magyar filozófiát termékenyítő gondolati találatokkal teli, hanem elsősorban a verseiben. Ha az olvasó veszi a fáradságot és az Életút két és hamarosan harmadik kötetét elolvassa – minden exhibicionizmus és túlbeszélés mellett hallatlan érdekes és egész korunkra alapvetően jellemző olvasmány –, megleli e műbe beiktatva Határ Győző verseinek lírai eseményeivel, élettényeivel kapcsolatos füzérét; költészetének, bár a próza mellett elszórt, de költői összefoglalását. Hogy e füzérben remekek is vannak, azt most hagyjuk. Van benne viszont valami csavart, képtelenül fundált gondolati-lírai menet, amely a magyar költészet hagyományától idegen. Valami más. Valami furcsa, botladoztató, groteszken ironikus. Valami, ami esetleg a jövőben, a most alakuló nemzedékekben lesz, lehet természetes. De nekünk még akkor, 1945–47-ben nem volt az. Két verséből idézek a továbbiakban, mind a kettő 1945-ből való. S azt is jelezni kívánom, hogy mind a kettő politikailag merész, a keletkező kommunista eszmemenettel mélységesen és gúnyosan szemben áll. Pontosabban 1945. április 25-én „a Vörös Hadsereg prezenciájának terrorhangulatában” keletkezett. Íme A májmétely első strófája: (I. kötet, 106. oldal.)

 

a feje szivornya, szellemtestvérek s mint máj mélyére fúró mételyféreg átfúr belet-hasfalat-májtokot már amerre métely haladni szokott – ragyogó szívvel, remete daccal harcoljatok a pártkukaccal!

 

És hozzá még egy következő strófát, bár legszívesebben a vers utolsó szakaszát idézném, mert politikailag az a legvilágosabb s egyben legélesebb.

 

mi furcsa furdancsállat, mi hosszú és egyetlen idegláncán: a bosszú szempontjai a féreg-pont szemekkel és egy óceánnyi jólelkiismerettel – – ragyogó szívvel, remete daccal harcoljatok a pártkukaccal!

 

És hadd idézzek még két strófát a Hajszálhíd című kötetnek az „Egy-Kert Révészei” című ciklusból:

 

Jóka Veres Bözsi Nagybundás Kató ki lába fejtől mennyekbe rakható – de hol az a menny és az a mennyezet enyhhely mely bennünket holott megenyhezett több voltál te tapőrnél Lojzikám mint portánk helyén a hűlt helyrajzi szám tarisznya sarkán kocsmaló abrakol négy veres ablak: örökláng silbakol barlangjain a mészlárvák leválnak küszöbét lámpást adván a halálnak vissza   (s telkét – lelkét)

 

Azt hiszem, nem kell tovább idéznem. Ha 1945-re gondolok, egyfelől a kassáki klasszicizált avantgarde-ra, másfelől akár a Magyarok, 1946-tól kezdve az Újhold, majd pláne a Válasz líra-képzetére, Határnak akkor nincs társa, hangjának bármilyen visszhangja.

A próza persze más. De azért az is bontott próza, trükkös, fifikus, expresszív és szürrealisztikus, és természetesen politikummal telített. Nemhiába tett feljelentő kritikát a Heliánéra Király István, s gátolta meg a könyv terjesztését 1947-ben. Határ ezután a Heliáne „ellenpárjaként” egy „nagyépítkezésű regényt” kezdett, a Fakupofát, amelynek hőse ember ugyan, de gorillacsecsemőt loptak az emberbölcsőbe, s így minden természetes ösztöne ellenére a kölyköt emberré nevelték, holott erre a legkevésbé sem volt hajlama. A regény töredéke (benne van az Angelika kertje című novelláskötetben, nem kevés remeklés mellett, lásd például Az ugrást stb.) olyan kétségbeesésbe kergette a fenyegetettséget, a kirakatperek atmoszféráját átélő Határt, hogy stílusa, bár idővel a hagyományosabb prózai közléshez közelít, itt a Fakupofában képtelen, villódzó-torló lírai ötlethalmazzal van tele. És a hajmeresztő ötletek sokasága, a létezés és az állami-társadalmi szörnyállapot olyan poklát írja meg következő kéziratában 1947–48 telén az Őrzők könyvében, hogy már-már Orwell könyveihez, az Állatfarmhoz s főként az 1984-hez hasonlítható. Igen, de amíg Orwell egyértelműbb, ha tetszik, célirányosan inkább klasszikus, Határ sokrétűbb, tömött fantázia-ágazataival, merész képzetrendszerével fonja a cselekményt. S hőseinek névadása a magyar jellegtől, vagy általában a világirodalmi nómenklatúrától többnyire idegen. Pedig, ha az Életútra gondolunk, van neki bőven fantáziát nem igénylő, ha tetszik, szélsőségesen reális élményanyaga: a Csodák Országa Hátsó-Eurázia című regényciklusáért 1943-ban öt évi fegyházra ítélik. Utána börtön Sárospatakon, majd börtönlázadás, SS-legények gépfegyveres tüze a börtönudvaron több, mint egy álló napon át, aztán három-négy évnyi szabadabb lélegzés után újabb börtön Rákosiék alatt, provokált disszidálási kísérletezésért s az Őrzők könyvéért, végül 1956 decemberében rettegésteli, véletlenül szerencsés kimenekedés feleségével, Prágai Piroskával. Innen már más a világ: Anglia, ugyan jó adag kétségbeejtő nehézséggel, még Piroskától való átmeneti eltávolodás is, a BBC és a Szabad Európa, és annyi íráslehetőség elvesztése után hihetetlenül sebes és nyomdakész írás, annyi, amennyit elgondolni is képtelenség. Egyre-másra készülő regények sorozata, filozófiai gyűjtemények, színdarabok (lásd a fő műnek tekintett Golghelóghit, úgy 500-tól 1000 oldalig terjedő könyvek, melyek olyan életgazdagsággal folynak tollából, hogy az ember azt sem tudja elképzelni, hogy mikor, honnan vette az író azt a kultúrhistóriai tényanyagot, azt a lávázó ihletet, amely egyáltalában, már az írás előtt lehetséges volt, megteremthető volt számára. Nem beszélek most a Csodák Országa Hátsó-Euráziáról, a Helianéról, az Őrzők könyvéről, az Anibellről, majd később a Bábel tornyáról, a Pepito és Pepitáról, az Angelika kertje novelláskötetéről, az Éjszaka minden megnő című absztrakt regényről, a Szélhárfa három filozófiai kötetéről, a szintén nagyszabású filozófiai könyvről, az Özön-közönyről (végül nem győzöm a művek felsorolását), csak egyet emelek ki: a korai időkből való és a regényesítés szempontjából klasszikus Köpönyeg sors, Julianosz ifjúsága című regényt, melynek ókori forrásanyagát történetesen ismertem. Igen, de mi az én talán évekig tartó fiatalkori forráskutatgatásom Határ forrásanyagához képest. Valamikor a budapesti református gimnáziumban külön tanulnunk kellett görög-római régiségtant. Mi volt a mi könyvünk és az én csaknem gyermeteg forráskutatásom Határ Győző bámulatos tudásához képest? Mikor ismerte, ismerhette meg minuciózus részletekkel a IV. század forrongó anyagát, a világvallássá vált kereszténység vérrel és vassal létrehozott hatalmi harcait? Mikor tudta, hiszen szinte képtelenség forrásukat elolvasni, mikor megírni? Igaz, Határ Győző azt mondja magáról, nem volt valami komoly az alvásigénye. Hajnalban, négy órakor kelt és reggelig írt. Ha éppen nem csukták le, ha a világ számára nem törik-szakad. És napról napra olyan lázban, hogy fagyban is ingujjban veri a gépet.

Ez a második-életet teremtő Határ. Van egy harmadik is, ami a köznapi ember számára még inkább mesébe illő. Mondjam azt, hogy annak a Határnak a szerelmi élete? Nem mondható, mert ha valamelyik parányi részletében benne is van, talán, a szerelem, igazából dús, pazarlóan betöltő szexuális életének szövevényét kell itt harmadikként emlegetnem. Ha ugyan lehet erről beszélni bizonyos diszkrécióval és tartással. Így hát a legdiszkrétebben ezt idézem: „foglya voltam az életünnepnek, hogy a hullám a hátára vesz és én a taraját meglovagoltam: foglya a… fejezetről fejezetre haladó hajnaloknak parányi dolgozómban, mely egyúttal pásztoróráim színhelye volt…” (II. kötet, 157.). De bárhogy szeretném is, nem lehetek ennyire diszkrét, mert a ködösítéssel nem mondanék igazat, pedig úgy igaz – hogy magát Határt idézzem – „szerelem és szeretkezés szakadatlan szóló öszvérbasszusa volt életemnek” (I. könyv, 199.), „kínzó szatíriázisomban eltöltött korábbi éveimben”. Olyan sűrű, olyan telt nemi gyakorlat, hogy már 15 évesen hajnalonként belebújt anyja cselédlányának az ágyába, ott volt a „szerelmi rituáléja” (I. könyv, 103.). Majd az első börtönből éppen kikerülve, lányok és asszonyok olyan sűrű sorozata következik, úri dámák és kurvák egymást váltó kavalkádja. Akkora „forgalom”, hogy Határ emlékezetében a nőknek sem az arcuk, sem a nevük nem marad meg. Hiszen ahogy írja: „lányban a csavargó a gusztusom, nászágy az árokpart” (I. könyv, 99.). Aztán az ötvenes években (tán éppen a Rákosi-börtön után) Határ kikupálódik, egy másik hivatás következtében már-már nagymenő: elegáns, ismert playboy lesz – tőle veszem a kifejezést –, s kezdődik ennek a túlfűtött életnek nem egy burleszk komédiája. Mindenesetre sokasága miatt Határnak gondosan kell pontosítania randevúit noteszében, nehogy a hölgyek összetalálkozzanak, bár ha összefutnak egymással, az sem végzetes. 1955 és 1956 elején a három állandó szerető közül az egyiket mégis elvenné – hiszen már túl van a harmincon –, be is mutatkozik a vidéki családnak, de, ha jól emlékszem, Szegedről hazamenet a vonaton új nőt szemel ki magának, utánamegy, fifikusan megkörnyékezi, randevút kér – három napon keresztül várja, hogy a hölgy az Angelika presszóban megjelenjék s ez a sikeres, hosszan várt találkozás végleges. A nők eltűnnek, s Határnak Prágai Piroska lesz a felesége. Beütött mégis a szerelem. Ezzel zárul Határ harmadik élete. Bonyodalma lesz még, de több embernek is sok intenzitása elmúlik.

Igen, de az élet további sokszerűségét még nem mondtuk el. Mert felsejlik, ha ki nem bontakozik egy negyedik és ötödik út is. Az egyik Határ Győzőnek a zenébe belemélyedt tartománya, és ez a tartomány sem mellékes: Zeneakadémiát végezve nemcsak a modern zene kivételes ismeretéig és élvezetéig ér el (Csajkovszkij-tól Faurén, Ravelen át Hindemithig), hanem aktív zeneszerzésig, ha jól emlékszem, zeneműveit még Kodály is érdeklődve nézte át. De ha tévednék, Rácz Aladár és Weiner Leó biztosan. S hogy Határnak e téren halom műve keletkezett, „kotta-heggyé nőtt a keze alatt”. Ám még inkább alapvető s egyben egzisztenciát teremtő munkássága az építészet, amely az irodalommal párhuzamos, sőt tán annál korábbi ihletettsége, hiszen az Életútban megírja, hogy amikor nyolc-kilenc évesen apja elvitte az angol–magyar válogatottra, nem a játékot figyelte, hanem „égre szegett fejjel – és mérnöki szakértelemmel – a lelátó tetőzetének konzolos rácsos tartó-megoldását mustrálta” (I. kötet, 145.). Jobban érdekelte, s hogy így volt-e, ő tudja. Vitathatatlan tény azonban, hogy építészmérnök hallgatóként már abból élt, hogy társainak, kollégáinak segített a rajzok elkészítésében, majd az egyetemet elvégezve egész gyártója volt a mások számára készült diplomamunkáknak. S nemcsak így-úgy élt, hanem jól élt abból. Sőt messze túllépve az irodalmi lehetőségeket, részt véve a Közmunkatanács és más híres emberek tervezésén egész mérnöki műhelyt szervez, olykor nagystílű elképzelésekkel gazdagodva. Sőt még Londonban is, jó darabig, bár kisszerű munkák miatt kínlódva, mérnöki hivatásából él.

Bizony több Határ van; több lehetőségű, ha az író Határ kimagaslik is a többiből. Ám az irodalom milyenségéről eddig még aránylag keveset mondtunk, legalábbis nem mondtuk el az Életútról a leglényegesebbet. Legalábbis nem mondtuk el az itt-ott feltűnő negatívumok mellett az Életút igazi pozitívumát, szilárd újságát: a másféle írói formaépítkezés itt kialakult harmonikus egységét. Hiszen Határ más műveiben is ott a másság, az epikai építkezésen túlmutató nyelvi, gondolati alakításra jellemző. Nemhiába tartja általában a regénybeli cselekményességet kétséges eredménynek. Vele szemben a speciális fantázia akár szélsőséges feldúsításának, a nyelvfilozófiai képzetek (nem elvi, de) gyakorlati alkalmazásának híve. A modern világirodalomra oly jellemzően a tudat messzemenő kiszélesítésének, anélkül, hogy szépelgő ömlengések vagy irracionalitásra apelláló szellemi bóvlik (hogy szereti ezt napjainkban az olvasó) iktatódnának be művébe. Az egészet tekintve, az olvasás közbeni tartózkodással szemben kiemelkedik a szintaxis sajátossága, az, hogy a műben nem valaminek a tárgya a fontos, az írói beszéd direkt tartalma, hanem maga az írói beszéd. Az irodalmi beszédmód, amely a maga spontaneitásával művészileg képes létrejönni. Az én nemzedékemhez képest általában járatlan út ez, de irodalmunkban már egy ideje, főleg az újabb nemzedékek által kitaposott út, melyben nem a kifejezés a lényeg, hanem a puszta nyelvi működés. Nem a tartalom, hanem a létrehozottság. Hogy a legeklatánsabb példát mondjam: hogy lehetne a verebekről és a lovakról másképp oly gyakran és hosszan írni? A tárgytól függetlenül, olykor kitűnően.

Határ Győzőnek mérhetetlen szerencséje – és az én hagyományosabb ízlésemnek mérhetetlen öröme –, hogy ennek a három kötetes Életútnak van mégis szuggesztív és nagyszabású „tartalma”, ha nem is úgy tartalom, ahogy azt hagyományosan gondoljuk. Hanem úgy: egy század, a mi századunk története vagy legalábbis jó része annak. Pontosabban fogalmazva: tények és atmoszférák gazdag változásai korunkban. Történelem és közös figurái a mi történelmünknek. Nemcsak akként, hogy érzékelte őket és sokakat közülük ismert, hanem a maga kivételes pozíciójában másként gondolkodva, más, egyedi fantáziavilágban élve, majd több mint harminc éven át a határok szerinti országtól elkülönülve, a belső és külső emigrációból szemlélve létrehozta önmagát. A beszédét a korról beszélve.

Az Életútnak ez a hallatlanul érdekes, maradandónak tetsző, összefoglaló jelentősége.