Egy univerzális nagy író

Nem mindig értjük mi igazán a határokon túli magyarok életét. Még akkor is olykor bizonytalanok vagyunk, ha nem speciális helyzetről vagy karakterről esik szó, hanem általános érvényű írókról, univerzális értékű gondolkodókról. Mentségünk ez esetben azért van, persze, hiszen szellemi területen mi, anyaországiak nagy időn át el voltunk tőlük zárva. Ők pedig más helyzetben éltek tovább. Hogy a régmúltról beszéljek: – talán emlékeznem szabad – még a háború előtt igen megszerettem az akkor alig ismert Dsida Jenő verseit – 1940 körül írtam róluk először –, és igen megfogott korábban Szemlér Ferencnek Ember és táj című kötete. Szinte beleszerettem verseibe. Igen, de amikor évtizedek múlva egy nemzetközi költői találkozón megismertem a román írók küldöttségében Szemlér Ferencet, más volt, más lelkületű ember, mint amilyennek egykori kötete alapján képzeltem.

Igaz, mit jelentenek, mi mindent a különböző élethelyzetek, ha próbáltunk is olykor, jóllehet így-úgy, közös utakat találni. A hetvenes évek legelején például Kormos Istvánnal közösen egy olyan magyar költői antológiát akartunk csinálni, amelyben természetesen a határainkon túli költők is benne lettek volna. De a kész versanyagot a magyar művelődési minisztérium felkérte és a határainkon túli költők verseit nem engedte megjelentetni.

De hogy Székely Jánosra közvetlenül rátérjek, óriási nemzeti dolog volt, a már enyhültebb években, hogy a magyar televízió bemutatta Székely János Caligula helytartója című drámáját. Hiszen ez remekmű, ámuldoztam. 1986 volt, s egyik-másik írótársunk tekintélyével, harcos fellépésével elértük, hogy a pártközpont ezt-azt kénytelen-kelletlen engedett kiadni. Kértem akkor írást Székely Jánostól levélben nyomban, akkor is, ha már Romániában megjelent, s ő szinte postafordultával küldött az Újhold-évkönyv számára egy döbbenetes filozófiai esszét, Enkidu mítosza (Vallomás a tisztaságról) címmel. Napjainkban, a mai divatos irodalomtudományban nem illendő az író élettényeiről, helyzetéről gondolkodni, beszélni csak az „objektív” műről szabad. A szövegről. Hát, ha Székely János színtiszta filozófiát vagy tárgyilagosan leírt mitológiai tényfeltárást írt is meg az akkád történetből és vele párhuzamosan Ádám és Éva paradicsomi bűnbeeséséről, olyan személyes írói ügy volt belerejtve ebbe a mitológiába, olyan kifordítása az őstörténetnek, hogy szinte félelmes volt az aktualitása. Mit mond Székely János ebben az akkád és ősi zsidókeresztény mitológiában? Azt, hogy a nemiség, a szerelem bűn, mert a tisztaság elvesztése, a szabadság megszűnése. Enkidu csak addig szabad, addig teszi, amit csak akar, addig testvér az állatokkal, amíg az örömlány be nem avatja a szerelembe. Ettől kezdve a zsarnok uralma alá kerül, lényegében szolga. És mi történik a vétkessé lett, az almából evett Ádámmal és Évával? Ádámnak mondja az Úr, „orcád verítékével eszed a kenyeret, míglen visszatérsz a földbe, melyből vétettél”, Évának pedig: „megsokasítom gyötrelmeidet és foganásaidat: fájdalommal szülsz gyermekeket, és a férjnek hatalma alatt leszesz.” Mindkét esetben a párkapcsolat, a választás, a szabadság hiányát eredményezi. Aki függő, az csábítható. Aki csábítható, az manipulálható.

Vajon Székely Jánost illetően nincs ennek a furcsa-igaz gondolatmenetnek nagyon is személyes (nem csupán filozófiai) motívuma? Nincs benne irtózatos kényszer, melynek tragikus vonatkozásáról, az alattomos diktatúra családi következményei miatt beszélni nem akarok? Nincs a filozófiai gondolkodás és az erőltetett kényszer együttese?

Igen, de Székely János, bár egyre-másra jelentek meg verskötetei, filozófiai gondolkodó is volt. Olyan írófilozófus, akinek megszállott és kétségbeesett erkölcsisége, meghatározó szemlélete nagyon közel állt, sőt rokon volt egy nagyszabású, világhírű regényíró-filozófushoz, Camus-höz. Gondolkozzunk csak: nemcsak véletlennek tekinthető párhuzamosság, hogy Camus-nek már 1945-ben volt egy Caligula című drámája. A Caligula helytartójáról beszélve oktalan volna bármi szellemi kapcsolódás? Nincs-e a két név felvetése mellett mélyebb filozófiai egybecsengés?

De csodálkozni, képtelenül csodálkozni és elgondolkozni kénytelen voltam máson is. Éspedig nem azon a kitűnő esszén, az Enkidu mítoszán, amit, mint mondtam, az Újhold-Évkönyv részére 1986 végén Székely Jánostól kézhez kaptam, s amit természetesen 1987 könyvhetére kiadtunk. Egy év telt el utána, amikor a magyar külügyminisztérium közvetítésével egy testes kéziratot kaptam. Név nélküli szöveg volt benne. Ki küldhette, ki írhatta, milyen országból? Semmi jel. Belenézve egy volt biztos: igazi író írta. Folyamatosan olvasva a regény szövegét, tágra nyílt a szemem: hiszen ez remekmű. Egy szigetről szólt a regény, egy Fudzsijama-szerű furcsa kimagasló csúcsról, melyre tovább, szinte az égig, egy tornyot akarnak emelni. Egy toronyról szólt, mely képtelen eszme alapján, irtózatos kínnal épül, tönkretéve a sziget többfajta lakóit, szétzúzva természeti környezetüket, emberi szokásaikat, fegyverrel, dróttal kerített munkatáborba zárva be őket: megnyomorítva, sőt csaknem elpusztítva egyaránt a sziget másfajta, városias parti lakóit meg a felettük élő békés földmíveseket. Évekig, évtizedekig épül a torony, mozzanatos leírása szinte végletesen aprólékos, de hosszú-hosszú idő után mégis elkészül. El, teljes emberi, gazdasági tönkremenés árán. Igen, de a tervezők meg a létrehozók már nem tudják, hogy miért készült a torony. Felmagasodott, veri az eget, de minek?

Ez a torony története. De az író, ugye, filozofikus gondolkodó, s ezért megírja nemcsak a tényleges torony, hanem az úgynevezett Másik torony történetét is, a maga írói munkája aprólékos létrehozásának a történetét is. Azt, hogy mennyi invencióval, gyötrelmes pontossággal és költői lebegtetéssel mintázta művét. Csakhogy a dolgok természete következtében nemcsak az igazi torony, az általa létrehozott is fölösleges. A teljes tehetségével, szorgos életküzdelmével létrehozott másik is. Nincs értelme a képnek, sem a művészileg létrehozott jelképnek.

Hogy mi ez a kép, a torony, hogyan világosítja meg s egyben kendőzi el olykor a kézirat, az pillanatig sem volt kétséges. Benne van ebben a jelképes-reális történetben a román diktatúra, s benne a sztálini. Hiába beszél az olykor lebegtető, ködösítő szöveg a Fudzsijamáról vagy máskor Enkidu a tisztaságról. Nem Camus erkölcsi kétségbeesése szólal itt meg, hanem inkább Orwell; vagy pontosítva, precízebben, részletesebben kibontva: egyesítve mind a kettő. Egy harmadik, rokonként szintúgy nagy író.

Ha nem is volt a kéziraton semmi jel, sem írói név, sem a küldemény helye, tudni lehetett, tudni véltem, hogy ki írta. Akkor a biztonság kedvéért egy rejtjeles levéllel mégis megkérdeztem kilétét. Erre egy marosvásárhelyi levelezőlapon ez a válasz érkezett: „A szövetet, amit küldtem, használjátok fel. Ha túl melegnek nem találnátok, belenyírni kár volna.” A lapon nem volt aláírás, még keresztnév sem, csupán ennyi: „J”.

Aztán Széles Klára Marosvásárhelyt beszélni tudott Székely Jánossal s így megtudtam, hogy ő a közlést névvel vállalja. A Magvető Kiadó vezetői pedig a „mesebeli” sziget-történettel kapcsolatban behunyták a szemüket, pedig világos volt az értelme, mint a nap. Orwellt akkor még nem merték kiadni. Székely regénye volt a realitásában is konkrét, nagyszabású Orwell. Ha nem magyar írja, világhírű. Olyan, mint az Állatfarm vagy az 1984.

Székely János regénye 1988 őszén ki volt szedve az Újhold-Évkönyv élén, 83 terjedelmesen nagy oldalon. Akkor két egymással azonos levelezőlap érkezett címemre már magyar területről, a határról. Ez állt mindkettőn: „Az isten szerelmére, ki ne nyomtassátok a nevemet.” A korrektúráról még éppen törölni tudtuk. Csak az írás keltezése maradt meg: 1983. A kézirat tehát öt évvel korábbi volt.

Most bölcselkedjék bárki is: ugye, a művek megszületnek? Igen, de hogyan és milyen áron? Mibe kerülhetett az írás Székely Jánosnak? Gondoljunk rá egy pillanatra. A szovjet és a román diktatúra teljes mozdíthatatlansága idején el tudta mondani nemcsak a múltat, hanem a jövőt is, azt, amit nem sejthetett, a rendszer későbbi tönkremenését. Nem sejtelmes jövendölést írt meg, hanem múlhatatlanul érvényes, oknyomozó irodalmat. Az erkölcs hitetlen hitével, a becsület végtelenül keserű igazságával, tudván tudva a halálról, mint Camus a Közönyben vagy A pestisben. Igen, például azokban. Csakhogy nem Franciaországban, hanem Erdélyben, Marosvásárhelyt. A nagy irodalomban azt gondolná az ember, mindegy, hogy hol ír az író, a mű számít. Mondják, a szöveg. Csakugyan? Talán mégsem mindegy, hogy valakit véletlenül autóbaleset ér Franciaországban egy kiadóvezető társaságában, vagy hosszadalmasan – hadd legyek egyetlenegyszer patetikus –, szinte keresztre feszítve éri utol a sors. Így igaz? Nem is tudom.

Végül kérem, olvassák el a Kortárs Magyar Írók Kislexikonját. Benne van, hogy Székely János Kolozsvárott elvégezte az egyetem filozófia szakát. Majd lektor lett és szerkesztő. Műveit sorolva, a lexikonban főként verskötetcímek következnek. Igaz, egy esszékötetet és két regényt is említenek, szinte mellékesen. Az egyik regény a Soó Péter bánata, a másik A nyugati hadtest. Ez szintén remekmű. Nincs helyem rá méltatni. Kérem, olvassák el. Mást kell elmondanom. Azt, hogy milyen nehéz nekünk, határokon belüli magyaroknak a kisebbségi sors műveit igazán megérteni. Hogy esetleg a legjobb szándékkal, de félrehallunk. Hogy például első olvasáskor Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyve bizony kissé Tamási Áronos volt számomra. Az Advent a Hargitán című darabja – isten tudja – zsúfoltan jelképes. Székely Jánosnak későbbi, a Mórok című darabja is, bevallom, nekem túl végletes volt. Olvastam kéziratban. A mórokat a darabban az inkvizíció előbb keresztségre kényszeríti, majd végül mégis megölik őket. Persze tudtam, hogy másról van szó, nem a mórok históriájáról. Hanem rólunk. Mégis, a színdarabot inkább átadtuk publikálásra egy másik folyóiratnak. Nehéz történelmi igazságot és irodalmi értéket egyensúlyba hozni. Valószínű, hogy én tévedtem. Korántsem biztos, hogy az irodalmi érték egzakt dolog.

Egy biztos számomra, hogy Székely János nemcsak a határokon túli, az úgynevezett kisebbségnek, hanem egyetemes írója századunknak, századunk második felének. Valahol Camus és Orwell között. Egyike korunk legnagyobbjainak.