Egy poétikai módszer alakulása

Nemes Nagy Ágnes a Balaton című versét december 12-én, valószínűleg 1951-ben keltezte. A jelzett nap biztos, hanem az év azért bizonytalan. Kézzel írt versfüzetében Nemes Nagy Ágnes ugyanis a napok dátumát egy darabig jelezte, az évekét azonban nem. S mivel a Dél című verse úgy van dátumozva – egyetlen egy esetben a füzetben –, hogy „Joinville sur le pont, 1948 május”, így a napokkal jelzett dátumok, a periódusokat gondosan követve, az év szerinti fordulók is végül meghatározhatók. Legföljebb egy év különbség lehetséges, mert elképzelhető, de nem valószínű, hogy Nemes Nagy Ágnes a Mihályfalvi kalandot, ezt a több részes elbeszélő verset, egy éven keresztül írta. Ám az, hogy a Balaton 1951-ben vagy 1952-ben, ma már igazán nem fontos. Más a lényeg itt: az, hogy a Patak című vers a Balatonnál korábbi, nem decemberi, hanem október havi. Ugyanis a Patak, majd a Balaton, a Paradicsomkert, a Trisztán és Izolda, a Villamoson, a Lovak és angyalok testesíti meg költészetének akkori újdonságát. Az egyes verselemeknek vagy szakaszoknak teljes különbözőségét, majd ezeknek az idegen részeknek a végső, a lezáró részben való egyesítését, a részek többletértelmű összecsomózását. (Más dolog, hogy ezek a versek, mint ahogy akkori egész költészete, nem jelenhettek meg – hiába volt már 1948-ban Baumgarten-díjas költő.) De visszatérve a Patakra, könnyű észrevenni, hogy milyen feltűnő poétikai változás kezdeménye történik itt. Az első versszak, „a szép, hives patak” a protestánsok zsoltáros hitéről szól, az istenhit jelképes vágyáról és a hit szétbomlásáról, a második a fehér és fekete vadkacsák lelövéséről, a jó és a rossz képzet egyforma reménytelenségéről, méghozzá francia ballada-stílusban, a harmadik szakasz a költő anyjának betegségéről, az indigó színű karról és végül haláláról szól (ez 1951-ben történt), a negyedik a költő kórház-iszonyatáról.

A végső szakasz viszont a széttagolt elemeket összefogva így világítja meg és tömöríti a hit- és létproblémát:

Ugyanaz a gondolat összegeződik itt (halálról, istenről?) mint sokkal-sokkal később, Nemes Nagy Ágnes halála előtti, dátumtalan és életében kiadatlan, valószínűleg utolsó előtti versében, melynek címe: Istenről (Hiánybetegségeink legnagyobbika), s melyben az is benne van: „Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. // Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.” Meg az is: „Van odaföntöd? Van neked fölötted?” S végül a kétségbeesés paroxizmusa után a verslezárás: „Egy szót se szóltam.”

De visszatérve a Patakra és a Balatonra, Nemes Nagy Ágnes ekkor jött rá, hogy versében az egyszerű, direkt líraisággal szemben mást lehet, mást kell csinálnia. Pontosabban: költő-ösztöne mást diktál. Hogy örök vágya: az elme tisztázó, elmélyítő sűrítése a maga különböző részelemeiben szétbontva, majd összegezve, többet tud adni, szuggesztívabb, tartalmasabb verset tud létrehozni, mint a direkt líra. A Balaton tehát különböző elemeket, egyfelől tárgyilagos ábrázoló elemeket, sőt objektivált történetet is tartalmaz. Jellegzetes történeti elem például a torzs között lebegő lány („afféle Oféliát látnál a vízben”) és a gázolva kutató fiú még csak sejlő története. De ez máris létérzetet kezd kibontakoztatni, s nem úgynevezett leírást.

Hogy a Balaton nem leíró, hanem létérzetet adó alapvers, az a később keletkezett, de közvetlenül a vers mellé helyezett Paradicsomkertből is világos. Hiszen az is a Balaton-képzetből fogant, méghozzá az 1951-ben vagy 1952-ben megnyílt szigligeti alkotóház élményéből. A Paradicsomkert ugyanis nem más, mint Szigligeten a domb magasából, a dombtetőről a vízig lenyúló szőlős lanka vizionált képe.

Csakhogy igazából nem a tenger tükröz itt, hanem a földbe szúrt jegenyékkel a Balaton széles vize. Még azt is tudom, hogy mikor és hol látta ezt Nemes Nagy Ágnes. Hogyan fogant meg benne a valóság ideája. Akkor a táj még érintetlenül önmaga volt, nem szórták tele a völgyet házak, villák sorával, csak a hullámos, csodálatosan szép, vízig érő lanka zöldellt végtelen szőlőkkel. Az úgynevezett Vivát-ház állt magányosan, s vele szemben a Királyné szoknyáján valami bozótos, romos, törökkori csúcs. Ahol a táj csakugyan paradicsomkerti, ahol „úgy ring a zöld, akár a víz”, ahol „tömör hullámmal csap a hegynek”, de ahol azért „pendül az ég”, „mint az ezüsthöz koccanó üveg, / bong-bong a bolt”, felhőként szállnak a seregélyek, s ahol a zöld úgy tükröződik a fehér mennyezeten, a lány bőrén, „mint a kinti, zöld verőfény, / mikor a fákra űl a nap –”. Igen, de ahol mindennek ellenére múlik a nap, végül is múlik, hiába a látvány csodája, elmúlik az idő. El, ebben a törékeny, pusztulásra kész gyönyörűségben.

De nem a Paradicsomkertről szeretnék beszélni, hanem a Balatonról, erről a melléje tett ikerversről. Filozófiájáról vagy kibomló életérzéséről, mely az induló képben, az első versszakban már benne van. Igen, ott van a lány, kinek melle a sás közt úgy ragyog, hogy bár időt jelző, századra mutató kartonruha-maradvány van rajta, mégis „afféle / Oféliát vélnél a vízben”. Nem, dehogyis sejthető, hogy míg körülhullámozzák a kurta fürtök, vele mi történik. Léte, azt hihetni, időtlen.

A vers második szakasza el is felejtkezik a lányról. Már csupán a Balaton vizéről esik szó, mely Nemes Nagy Ágnes intellektuális megközelítése szerint ős-tó ugyan, de mindössze úgy harmincezer éves történeti képződmény. „Mocsári tó.” „Elforrta már a féllevét, mig délibb napja volt” (lásd, a Tihany melletti kis tó vele azonos létét), majd csupán a mi időnket, a századokra mért időt mutatva, ott van a tihanyi alapító oklevél, majd némi „csekély” ugrással, ott vannak az 1943–44 között belehullott repülőroncsok.

Majd a vers harmadik részében még pontosabban kirajzolódik a lényeg, ami már végleg nem a mi időbeli méretünk: levendulamezők között látni a geológiát. S azt is, hogy a geológia hegyet gyúr, szétszakít; s megszemélyesítve: „iszonyatos lábujjai / kiállnak a saruból”.

S akkor egy drámai mozdulattal (negyedik versszakasz) visszakapcsolódunk a mi időnkbe, a mi sebesen tűnő óránk észrevehetetlenségébe, melyben mint az óramutató, megy-megy az életünk, halkan dobban a víz, roppan a deszka, s a gyönyörűséggel teli képben a nap egy napot azért elfelez. S úgy felez el, mellékes mitológiával, hogy éppen három óra van, Krisztus halálának perce.

De ebben a szaggatott versben máris újra változik a kép: a kecskecsecs-szőlő érzéki célzása után – nem tudom, honnan van az észlelet? – foszfortól fényes este van, az ötödik szakaszban hegy-kebelt lát a szem, szőlőfürtöt ér a kéz, feledhetetlenül gyönyörűséggel teli az érzékelés – ám ugyanakkor iszonyatos a végesség tudata. „Hogy vége lesz, hogy bírja el?”

A versben azonban újra váltás van: a hatodik versszakban már megint az időtlen tájról van szó, a rézvörös és a szürke alkonyi harcáról, a széltől borzolt kétszínű metszetről, a széltől felszökött habról. A számunkra időtlen Balatonról. S csak a hetedik strófában összegződnek a különböző elemek, épp úgy, mint a Patakban egybecsomózva. Íme, a Balaton, csak nekünk sajátos, nekünk értelmezhető, nekünk gyönyörűség és rémület. Nekünk, akik élünk és meghalunk, meg, elfogadhatatlanul. Mert az időtlennel szemben korlátozott a mi időnk. És Nemes Nagy Ágnes, akinek kivételesen felfokozott az örömre, szépségre a képessége, másfelől tragikusan súlyos a kurta léttudata, kimondhatatlanul érzi a kettősséget: ez, éppen ez a lírai elmondhatatlan az, amit a nagyköltészet szuggesztiójával el akar mondani. Hiszen a gyönyörűség mellett kétszer is feltűnik, és végül kódként zárul a Krisztus-halál képzet. Nem a feltámadó Krisztusé, ne tévedjünk, hanem a kínhaláltól megtörté. Azé, aki a keresztről levéve, végül is mi vagyunk. Ember, aki a lét után – ahogy a Biblia mondja – halálnak halálával hal.

Íme, ez a Balatonnak egyfelől tárgyszerű „leírása”, másfelől emberi költői-filozófiai lényege. A kettő egybekötött, összezárt s egyben felfokozott poétikai többlete. A mocsári tónál sokkal mélyebb Balaton.