Az atonalitás harmóniája

Szabó Magda könyve, A lepke logikája nem az, amit az olvasó az érdekes, furcsa cím alapján gondol. Semmiképpen nem fikció, nem regény, holott lehetne regény is. Története van, de nem képzelt története. (Vagy isten tudja? De minek feszítsem a húrt?) Szabó Magda könyve nem más, mint egy nagyszabású, döbbenetes életrajz. Vörösmarty Mihály életrajza.

Regényes életrajz? Dehogyis! Ahogy mondják: okadatolt és mélyen elemző. Pontos. Csakhogy eleve különbözik attól, amit az ismerők, a filológusok, az irodalomtudósok Vörösmartyról eddig elképzeltek.

„Az atonalitás harmóniája Vörösmarty költészetében”, Szabó Magda könyvében ez a kezdő fejezet címe. S így már-már olyan ez a fejezetcím, mintha a mai irodalomtudomány hozta volna létre, mely többnyire idegen fogalmakkal, nyelvelméleti vagy filozófiai képzetek szövevényével bonyolítja a természetes köznapi megértést. Szerencsére Szabó Magda szövegében erről szó sincs. Sőt szuggesztíven világos, tudományos újság van benne, amely teljességgel átalakítja a szokványos Vörösmarty-képet, szinte villámfény erejével tárja újként elénk.

Mindig is sejteni lehetett korunkban, hogy Vörösmarty különleges óriás, hogy azzal „az ember fáj a földnek” meggyőződésével, azzal „Az emberfaj sárkányfogvetemény”-képzettel (méghozzá a reformkor teljében, 1846-ban) van benne valami hozzánk közel álló; a magyar irodalom nemzeti jellegét túlhangsúlyozó másságnál több, valami világirodalmilag is egyértelműen érvényes. Egy nagyszabású kettősség, kétarcúság. Egyfelől a korai nemzeti igényt, tematikát felfejtő (lásd a Zalán futását), másfelől a tragikus emberit előremutatón kimondó. Szabó Magda kivételesen éleselméjű, világító stílusában, konstrukciójában ezt deríti fel.

Gondolatmenetét, elemzéseinek felépítését megpróbálom az alábbiakban jelezni. Vörösmarty műve jó részében, legfőként érzelmi dolgaiban – ismerteti az újság erejével Szabó Magda – szerepjátszásból írt. Alanyi, lírai dolgaiban szerepjátszó volt. Nem azt írta többnyire, amit közvetlenül, természetesen kifejtett, hanem azt, amit kényszerhelyzete alakoskodva diktált, vagy amit vérmérséklete átformált. Korántsem volt, a legkevésbé sem, az „ami a szívemen, az a számon” költő, mint Petőfi, sem úgy divatosan, egyféleképpen szerepjátszó, stílusutánzó, mint, mondjuk, a német romantika alapján Bajza József. Vörösmarty szerencsétlen élethelyzetét (és csaknem általános félszegségét) kénytelenek vagyunk hát elmondani, annak ellenére, hogy a ma divatos irodalomtudomány nem akceptálja az életrajzi adatokat. De hogyan elemezze bárki a mű puszta szövegét, ha az az életrajz következtében eleve átalakított? A Perczel Etelka-ügyről, az évekig tartott és nem viszonzott szerelemről lesz szó. Arról, hogy a nagyhatalmú, gazdag Perczel nemzetség lányához dehogyis közeledhetett a Perczel gyerekek szegény, alkalmazott nevelője. Vörösmarty nyíltan nem is vallhatott a különben teljesen közömbös, soha vonzódásáról célzást nem tevő lánynak. Mellesleg, amit Vörösmarty külsejéről tudunk, az sem lehetett érdekes a lány számára. Eredmény: rejtett, alakoskodó belső élet, mely tele van csúsztatásokkal, leplezésekkel, átalakított történetek sorával.

De nézzük a dolgot részletesebben! Ott van Vörösmarty, mondjuk így: balladája, A haldokló leány története. Álmodott szerepcsere – írja Szabó Magda. A számtalan alakban, versek sorában feltűnő sárgahajú lány, aki miatt Vörösmarty úgy érzi, belepusztul a szerelmi kudarcba, ebben a szerepcserében ő, a költő nőként haldokol, és természetesen Perczel Etelka a büszke vitéz, aki „szálongva virágról virágra” él, s aki „hűlt idegen”, s akivel azért valami történhetett közöttük, legalább annyi, hogy Etelka ismerhette az epekedő verseket, hiszen a költő azt mondja ebben a szerepcserés versben, hogy a „vitéz” „nem gondol az eskü szaváról”, s míg a költő meghal a szerelemtől, ő, a vitéz, boldogan ellovagol.

De nézzük tovább a bizarr tényeket, úgy, ahogy Szabó Magda felfedte őket, s ahogy Gyulai Pál jegyzeteiben sorra következnek, e jegyzetekből megtudva azt is, hogy a versek eredetileg álnéven jelentek meg, Csaba, Pata és más álneveken. A Perczel Etelka iránti vonzódás valószínűleg már akkor kezdődött, amikor Vörösmarty a lányt megpillantotta. A lány tizennégy éves. A Perczel gyerekeket tanító költő se lehet több huszonegynéhánynál. Ám Vörösmarty viszonzatlan, rejtett vonzalma hosszú-hosszú éveken át tart. A Földi menny című vers például, mely „eget hoz tiszta kék szemében” 1825-ben keletkezett; A szemek című, mely fájón kérdezi: „Mit zavarnám bánatimmal / Kék szemed szelíd egét?” 1828-ban íródott s ugyanabban az évben kelt A szerelmes című, mely ilyen egyértelműen végződik: „Ah nem tudlak elkerülni. / Mert szívemben vagy: / S szép, mint hajnal szép világa, / De – kegyetlen vagy.”

A hű szerető, mely Szabó Magda szerint „képzeletbeli büntetésként” íródott, már 1830-ban keletkezett. Itt megint arról van szó, teljes szerepcserében, hogy a lány, a hű szerető meghal, míg a vitéz, döbbenten látva haldokló kedvesét, „féket ránt” „és félre száguld, félre elrobog”, mikor azt halva látja.

Igen, de további három esztendő után mire jutunk a híres verssel, a Szép Ilonkával, amely Szabó Magda szerint megintcsak Perczel Etelkáról szól? Szíve joga Szabó Magdának, hogy úgy higgye. Annyi keserves kín után, annyi rejtett vágy után Ilonka-Etelka megváltozott. Átformálta az idő, hiszen már 1833-ban vagyunk. Nem véletlen, hogy Vörösmartynak ez a két sor jutott eszébe, amikor a vers gondolata megfogant benne: „Hervadása liliomhullás volt / Ártatlanság képe s bánaté”. (Lásd Gyulai Pál jegyzetét.) És csak ezután az elképesztően szép sor után alakult ki a történet egésze, és benne a befejezés: „A király jön s áll a puszta házban.” De ki a király? Szabó Magda trouvaille-a szerint Vörösmarty a király, a már mindenki által becsült, tisztelt nemzeti költő. Megfordult a sors. És Szabó Magda fantasztikus koncepciójának lehet reális igaza. Lehet képzeletbeli, költői igaza, hiszen a történet az öreg Peterdivel, a lepkét kergető fiatal lánnyal, a Börzsöny vadonával, úgy ahogy van, képtelen. Nemcsak az időben lehetetlen – ezt Szabó Magda világosan elmondja –, hanem, hogy úgy mondjam, az emberi-történelmi helyzetben is. Abban a korban nem megy egyedül az erdőben egy fiatal lány, nincs egyedül az udvarházban az öreg Peterdi, s végül magánosan Budára térve, nem látja meg a királyt. Nem másról, már igazán nem fájó, képzelt költői álomképről van szó, Freud díványán, egykor keserű, ma már kiszínezett, jóleső képzelgésben.

Szép vers a Szép Ilonka, nem kétséges, szép megható, mert egy költő megdicsőülése. A magyar irodalomnak ritka pillanata. De a reformkorban vagyunk, s becsülni kezdik a nemzeti irodalmat. Vörösmarty gyötrelmei persze azért újra előjönnek, visszatérnek egy másik szerepben. 1841-ben megírja A merengőhöz című versét Csajághy Laurának. Pontosabban magának. Szabó Magda Vörösmarty helyzetét világosan elemzi. Csupán nyomon követem, amit ő mond. Csajághy Laura, akit el akar venni feleségül – úgy látszik, az idő megszabadította Perczel Etelkától –, tizenhat éves mindössze. Vörösmarty negyvenegy. Ne tévedjünk: a maga kora szerint öreg ember. Vörösmarty, amikor az ebédnél meglátja az addig ismeretlen lányt, szokott köntöse helyett fekete atillát akar venni, mert nem lehet ott Bajzáék házában – velük szokott ebédelni – az idegen mellett tiszteletlenül. Bajza és Bajzáné közli vele, ez csak egy rokon lány, unokahúga Bajzánénak. Hogy miként lehet egy tizenhat éves lányt egy nagy tekintélyű nemzeti költőnek – és egy idős embernek! – elvenni? Az csak asszonyi rábeszélések sokaságával lehetséges. Meg legyünk tárgyilagosak: lelkiismeretlenséggel is. Vörösmarty mindenesetre megírja A szomjú című vágyteli verset, amelyet nem 1842-ben publikált, hanem 1844-ben, s akkor is Kalóz álnéven; s ugyanakkor még 1842-ben megírja a Laurához című Catullus-i ellentéttel teli versét, amelyhez nem kell egy csipetnyi kommentár sem: „Rád nézek, mert szeretlek, / Rád nézek, mert gyűlölsz.” A vers pedig így folytatódik: „Rád nézek, mert öröm lesz / Meghalnom általad.” Ám a lényeg, a gyűlölet még két alkalommal visszatér az öt szakaszos, húsz soros versben. Csajághy Laura mégis sebesen igent mondott. 1843 május elején volt az esküvő – mondja Gyulai a jegyzetében. Ott idézi Fáy András naplójában a jelenetet: „Vörösmarty… nehezen tevé az oltár előtti letérdeplést, az egyházfi zsámolyt tett alá.” Negyvenhárom évével aligha lehetett ifjú vőlegény.

Itt azonban ahhoz, hogy végül a Vén cigányt is elemezzük, elképzelhetetlen nem tenni ellenvetéseket. Vajon nincs-e nemcsak a Vörösmarty-képben, hanem magában az életrajzíróban is szerepcsere? Nem az történt-e velünk, mint Szabó Magda A pillanat című regényében, amikor játékos írói önkénnyel megfordítja az eseménysort: a férfi Aeneas helyett felesége, Creusa ölt sisakot, emel kezébe dárdát s indul útnak, hogy az égő Trójából kimenekedve Latiumba érjen és maga legyen Róma és persze a későbbi Római Birodalom megalapítója? Ő legyen a világbirodalmat teremtő nő? Vajon ebben a bármennyire dokumentáltnak is tetsző Vörösmarty-életrajzban nincs-e egy másik élet szerepjátszása is belerejtve? Egy nagy fantáziával és írásművészettel teremtett Szabó Magda-Vörösmarty-kép? Oly kimunkált, oly szuggesztív ez a kettős portré, hogyhogy nem fedezte fel eddig a másképpen annyi intimitásra hajlamos irodalomtörténet? Furcsa. Pedig ott volt az adatokban, hogy úgy mondjam, az orra előtt. Ott volt, amire Szabó Magda nem is figyel fel: Gyulai Pál jegyzetanyagában. (Vörösmarty Összes munkái. Első kötet. Budapest. Kiadja Méhner Vilmos, 1884.) Hány éves lehetett Etelka Csajághy Laura megjelenése után? Ha jól számolom, harmincas éveinek végén járt. És senkinek, de senkinek nem tűnt fel, pedig benne van az idézett jegyzetben, hogy a Szép Ilonka vers Vörösmartynak akkor jutott eszébe, amikor belenyilallt a kezdő kép, az a már idézett: „Hervadása liliomhullás volt.” Vagyis igaznak látszik, hogy míg Etelka túljutott az áhított nő kibomlásának, sőt virágzásának korszakán, addig Vörösmarty élete csúcsáig ért el, nemzeti klasszikus lett. Egy alakos-játékos ihletmozdulat, s íme Budán ő van dicsősége teljében, ő a király. Nem, bizony nem is olyan képtelenség az, amit a költői fantázia nyomán Szabó Magda a Szép Ilonkában feltételez.

Hogy Vörösmarty rejtőzködő szerepjátszó volt? Érdemes a gyönyörű mintákkal aranyozott Vörösmarty Összes versei kötet jegyzetanyagát újból és újból megnézni. Ki volt az alanyi-érzelmi jellegű versek publikált írója? Vörösmarty? Dehogyis! Nemcsak az Etelka-versek, hanem a későbbiek is Csaba, Kalóz vagy Népdal aláírással jelentek meg. A nagy verset, A merengőhöz címűt pedig Vörösmarty nem publikálta, azt Laurának adta, később kérték el az asszonytól.

S végül valamit A vén cigányról és a nem nemzeti, hanem általános emberi, nagyszabású, örökérvényű verselőzményekről; igen, A vén cigányról, amelyet Szabó Magda, mint a Fóti dalt, sajátos bordalnak minősít, s amellyel kapcsolatban szokás azt fejtegetni, hogy a vers az orosz–török háborún alapul, hiszen benne van: „Háború van most a nagy világban / Isten sírja reszket a szent honban”. Ez volna a vers indítéka? Ugyan! Hiszen mindegyik strófája az utolsó kivételével azt ismétli: „Húzd… ne gondolj a gonddal!”. Sőt a végén ez áll: „Húzd, de mégse, / hagyj békét a húrnak, / Lesz még egyszer ünnep a világon;” – akkor húzd. Hát ennél kétségbeesettebb bordalt még nem látott a világ. Gyulai Pál A vén cigány kéziratáról 1854-ben ezt írja Arany Jánosnak: „az öregnek – mármint Vörösmartynak – egész elkeseredett kedélyét fölleplezi, nagyon szép, de fájdalom oly alakban, mint írva van aligha megjelenhet, s kérdés, az öreg fog-e változtatni rajta? Szegény öreg, csak azt tudja írni, ami a szívén fekszik, ő sem tartozik a legújabb kor költői közé.” Vigyázzunk, a Bach-korszakban vagyunk, s a legújabb kor költőiről beszélve Gyulai megjegyzése feltehetően metszően ironikus. Az elnyomás alatt, mint egykor a személyi kultusz idején, a kézirat publikálatlanul kallódott. Sőt, azt is feltételezni merem, hogy a cenzúrás kényszer miatt írhatta végül Vörösmarty azt a „Lesz még egyszer ünnep a világon”-t? De hogy szó szerint gondolta volna, alig hiszem. Azt képzelem, bármennyire botor gondolat is részemről, hogy a befejező strófa lényege ellenkezik azzal, amit szavai mondanak, sosem lehet a szívnek az öröm borával eltelni, sem a világ gondját elfelejteni. Nemcsak az előző strófák gondolati súlyát, az előzményekben a kétségbeesésnek bármelyik paroxizmusát választom is ki, azt, hogy „Oda lett az emberek vetése”, vagy azt: „Ki dörömböl az ég boltozatján, / mi zokog, mint malom a pokolban?”, vagy: „A vak csillag, ez a nyomorú föld” világos, hogy a végső feloldással szemben súlyosabbak a korábbi szakaszok. De mint mondtam, nemcsak erről, A vén cigány látszólag záró feloldásáról van szó, hanem az előző nagy versek, Az emberek, az Előszó általános, halálosan keserű világszemléletéről is. Arról a csodálatos, tömör, zenei sorról, „Most tél van és csend és hó és halál” és fokozásáról, „A föld megőszült”-ről. Nem beszélve arról, hogy az isten a strófa végén ősz és öreg lett.

Az Előszó mellett szükséges továbbá Az emberekből egyetlen végső strófát idézni, hogy A vén cigány látszólagos reménységét, azt a lesz még ünnep a világont a maga valóságában értsük:

Szabó Magda alapvető megállapítást tesz, amikor könyve bevezető részében azt mondja: „Vörösmarty az első olyan költőnk, aki ellenpontozott hangszerelésével feje tetejére állítja saját mondanivalóit… mikor harmóniája mögött, akár Bartóknál, már a biedermeier idején megszólal az egyszerre nemzeti és ugyanakkor nemzetközi atonalitás, s a forma külső bravúrjára belső forma cáfol”. És aki így folytatja: „Hasztalan árnyalni vagy tagadni: Vörösmarty világméretű költő, nélküle nincs Arany, sem Petőfi, hármójuk nélkül Ady és Babits, és nélküle Radnóti és József Attila, nincs Pilinszky, Rába, Nemes Nagy, nincsenek a most élő nagy lírikusok. Egyszer ki kell mondani – összegzi végső mondanivalóját, méghozzá könyve első fejezetében, melyet majd részletesen dokumentál –, hogy valamennyiük harmonikus vagy disszonáns építkezési lehetőségét Vörösmarty atonalitása szabta meg.”

Bármennyire kétségesnek tűnhet is fel valaki számára a „szerepjátszó” Vörösmarty elképzelése, bár Szabó Magda megvesztegető logikája és merész fantáziája mellett – mint mondtuk – Gyulai Pál jegyzetei is meggyőzően érvelnek, vitathatatlan, hogy az ő nyomán új Vörösmarty-kép alakult ki, sokkal gazdagabb és igazabbnak látszó annál, mint amilyen eddig volt. Pedig volt már elég kiváló Vörösmarty-jellemzésünk nagy nevű íróktól, tudósoktól, költőktől (Gyulai, Babits, Szerb Antal stb.). De furcsa módon talán egy sem volt olyan szellemesen, fondorlatosan új, megkapóan szépírói, sőt olykor költői fogantatású, mint Szabó Magda Vörösmarty-könyve.