Credo! Miben?

Pár évvel ezelőtt Vas István létrehozott egy terjedelmes, gazdag antológiát a fiatal olvasók számára a Nyugat költőiből, az úgynevezett Diákkönyvtár sorozatában. Végigpergetve vagy némi nagyképűséggel végigszerkesztve a készülő antológiát jöttem rá arra, hogy a Nyugat-költészet nagy versei többnyire benne vannak ugyan Vas István válogatásában, mégis olykor van speciális jellege gyűjteményének. Az a specialitása, hogy a kiemelt versek zöme abból az időből való, amikor Vas István számára egyik vagy másik költőtársa különösen kedves volt. Amikor személyes rokonszenve vagy barátsága életének egy szakaszában különösen megérintette. Hogy példát mondjak, más volt számára Jékely költészetképe, vagy Weöresé, mint az én korosztályomé.

De ha egy nagy költő és csaknem mindenre figyelő irodalmár érzelmi befolyásoltsága minden „objektivitás” mellett kitűnhet, akkor talán nem visszás elmondanom, hogy a kritikus sokkal kevésbé jelentős módján voltak nekem is érzelmi befolyásoltságaim, mégpedig éppen Vas István költészetével kapcsolatban. Igen, éppen az úgynevezett „hároméves irodalom”: az 1945-től 1948-ig terjedő időszakról datálódva. Ez volt baráti találkozásunknak fő ideje. 1945 és 1946 szorosnak mondható, csaknem napi kapcsolata. Olyan bizarr és ugyanakkor közvetlen kapcsolat és barátság volt ez, amely a fiatal korosztályok számára a barátság helyét tekintve képtelennek tetszhet. Helye ugyanis a későbbi szörnyűség: a magyar belügyminisztérium volt. Erdei Ferenc megbízásából, 1945 márciusától kezdve 1946 nyaráig osztályvezető voltam ott. Mellesleg Erdei mellett Bibó István főosztályvezető volt. S lett Vas István, akinek akkor nem volt állása, abban az időben számvevőségi főtanácsos a minisztériumban. „Nagy karrier –, Vas úr”, mondták neki személyét bemutatva a számvevőségi kollégák. S lett egy kis irodalmi kör a hivatali szobámban, mert Vas mellett ott dolgozott velem Kálnoky László, s délfelé rendszerint megjelent Ottlik Géza meg Nemes Nagy Ágnes is, akivel a hivatal híg levesét fogyasztottuk el. Ők beszélgettek, nekem azért dolgoznom kellett közben.

De nem a tény érdekes ma már, az, hogy miként éltünk fiatalon; Vas István és Ottlik harmincas éveinek férfierejében, a vonzás és taszítás életre szóló mágneskörében (1944-ben Ottlikék bújtatták Vas Istvánt), Kálnoky pontos, csaknem körülményeskedő bátorságában vagy Nemes Nagy Ágnes zuhataghajú szőke szépségében és nem kevésbé ragyogó intellektusa harcos erejével – mondom, nem a tény érdekes ma már, amely függő volt és mulandó, a művek következtében afféle szépségével eltűnt múlt jelen, hanem az az érzelmi befolyásoltság, amely a későbbiek során is alakította számomra Vas István költészetének egyik jellegét.

Ez a költészet ma is még – annyi alakulás vagy fordulat után is – enigmatikus, titkos kettős jelleget hordozó, mégpedig tartalmában és formájában egyaránt. Tartalmában benne van a racionalizmus és irracionalizmus szélsőségeinek kivételes egybeforrása: az észhit és az örökre voltunk és örökre leszünk hitének kettőssége. Nem a transzcendencia vágya, mint Adyban, nem a „hiszek Istenben, mert hinni akarok”, hanem a bizonyosság, mint látni fogjuk, a visszatérő, a bizonyosat állító credo quia absurdum. Formájában pedig egyfelől benne van a romanticizmus áradása, gazdagon hömpölygő énlírája, ódákkal és elégiákkal telített, s csak elvétve, majd később a hetvenes évektől kezdve jelentkezik benne a szkepszis, az egykori érzelmi ívek sebes zárlata. 1938-ban jelent meg Vas István harmadik s talán lírai tartásra nézve meghatározó verskötete, a Menekülő múzsa – visszatekintve ez éppen nem volt menekülő. Vagyis hogy ez a Múzsa nem hátrálni akart, hanem előretörni „Versemből tűnjön el az áradó valóság, / Te Múzsa, fogj kezen, hogy innen elvigyél. / A szép mezőkre fuss, hol nyílnak még a rózsák, / Hol senki nem követ, nem üldöz, nem itél / Detektiv és ügyész, szegénység és hatóság.” Sőt a vágyott Múzsa a későbbi illyési Haza a magasban vagy ottliki Másik Magyarország képzetét is előrefogalmazza: „Tündéri szép alak, te áltató, te drága, / Te egyetlen hazám, te szépséggel teli! / Nem jelen arcod az, mely szívem élő vágya, / Szerelmem Magyarország, a képzeletbeli, / Arany, Balassi, Zrínyi, kurucok szebb világa.”

A garasos, olykor tragikus valóságot félrehárítva a Menekülő múzsa után, a negyvenes években tovább folyik, mégpedig a nagy versek sorában a vágyteli lételmélet, az Önelemzés és a Monádok tükörképzetekkel teli verseiben. Előbb az Önelemzésben az emberi személyiség titokzatos, időtlen létét vallja, majd a halál tényét kutatja, éppen mint a legteljesebb megismerést.

Az 1943-as Önelemzés című vers nagyszabású „ódájában” még csak így pendül meg a lételméleti eszmélkedés kívánsága:

 

„Lehet-e, hogyha egyszer majd lehulltam, – Hozzád vagy Tőled – ne lehessek én? De nem felejtem, amit itt tanultam, Se mennyekben, se poklok fenekén. Ha énértem is haltál a kereszten, Ne vedd el tőlem, amit itt szereztem, A változások konok kerekén, A változások konok kerekén.”

 

De a Monádokban – ez is ikervers, ahogyan az a későbbi Rapszódia egy őszi kertben – már jelen van a létezés bizonyossága:

 

Semmi se múlik el szívemben és szívedben, És fáj és fölbuzog az, ami rég letűnt. A saurusok korát megéltük már mi ketten, És tudjuk már, hogy ott reszket majd életünk A föld halálakor, a végső, nagy hidegben.

 

Ezek a lételméleti irányulások vissza-visszatérnek a későbbiekben, az 1945 utáni időszakban, és lírai-gondolati láncolatot mutatnak. Jelzik magukat a Nekem beszélhetsz című vers, ha tetszik, racionális irracionalitásai között („Jaj, minden kell, a jövő meg a múlt, / Mind gazdagon és egészen, / Mert semmiről, ami valaha volt, / Nem mondhatok le. Nem és nem!”), s ott van az Az érti Őt című vers megint csak credo quia absurdumnak tetsző misztikájában. Nyíltan vagy titkosan rejtve van az Óda az észhez tündöklő rációvágyában vagy a későbbi Rapszódia egy őszi kertben című versében, mely már-már és tartalmi végkicsengésében nem is olyan titkon a Szeptember végénnel rokon: „És mindig te leszel, és mindig én leszek, / Holdban, Marson, ki tudja hol”, és felbukkan sokkal később Az ismeretlen instancia kettős szonettjében.

A harmincas–negyvenes évek fordulójától kezdve Vas István versei tükrében egy speciális lírai alapérzetet sugalmaz, világít itt át, hol áradó részletezéssel, eltökélt hittel, hol későbbi kétségek között is bizakodva. S talán elmondható az az olvasói szubjektivitás, hogy roppant gazdag költői eredményei között ezek az alapérzetek számomra magas lírájukkal a legérintőbbek. Különösen most, hogy miként a költő mondja s ahogy kénytelenek vagyunk mondani: „a szabadult lélek az űrben táncol”, s ahol mégis „a sírgödör fölött, a csillagok alatt” Vas István számára az ész „emberi életünk legbátrabb szenvedélye”.