Az összes Pilinszky

Megjelentek hát Pilinszky János összegyűjtött versei. Jelenits István lelkiismeretes gondozásában, tartózkodóan tárgyszerű utószavával. Nem kell az olvasónak elmondanom, hogy kicsoda Pilinszky, milyen helye van századunk magyar s talán világköltészetében. De szemtanúként, az idő sebes múlása miatt elmondhatok az összegyűjtött versek ürügyén adatokat, tényeket arról, hogy milyen körülmények között jött létre ez a nagy-költészet. Ne takarja azt feledés.

1948 augusztus havában – pontosan egy időben azzal, hogy az Újhold utolsó száma megjelent (versrovatát jó darabig Pilinszky szerkesztette) – a Magyarok című folyóiratban (IV. évfolyam, 6. szám) a fiatal költészetről Seregszemle címen terjedelmes tanulmányban számolt be Lukácsy Sándor irodalomtörténész, aki nem sokkal később a vonalasított könyvkiadás egyik irányítója lett, a döbbenetes selejtjegyzékek kiadója. (Bocsássuk előre: egykori működésének kritikájával ő nem maradt adósunk.) Az említett tanulmány, mely még éppen csak előlegezte, szordínóval alkalmazta az 50-es évek kíméletlen kritikai hangját, Pilinszkyről a Harbach 1944 című vers idézése után így beszélt: „Az emlékezés fájdalmánál azonban nem jutott tovább Pilinszky; ezek voltak legemberibb hangjai, s ezután nem következett semmi. Pilinszky költészetének forrása belülről apadt el; változatai kimerültek, kívülről, úgy látszik, nem telítődött új élményanyaggal – ma már alig ír verset. És mi lesz Nemes Nagy Ágnessel?” – veti fel a kérdést a folyamatos szöveg. – „Tarthatatlanná vált intellektualizmusa mikor éli föl utolsó tartalékát, az utolsó variációt is? … Meddig elégíti ki önmagát ezzel a vér nélküli árny-költészettel, látszat-költészettel?”

A tizenegy nyomtatott oldalt kitevő, részletes tanulmány, úgy tetszik, a költők értékelésének sorrendjében egyfelől F. Nagy László, Tóth Gyula, Kormos István, Kuczka Péter, Aczél Tamás, Somlyó György, Darázs Endre, másfelől Rába György, Jánosy István, majd az említettek mellett Szabó Magda, Lakatos István és Derzsi Sándor költészetét vagy verspublikációit tette mérlegre. Idézem értékelésének két kulcsmondatát: „Egy azonban biztos: korszakunk igazi költője csak az lehet, aki szélesre tárja inspirációinak kapuját a népi demokrácia életének problémái előtt.” A második idézendő mondat, a tanulmány summázó zárómondata, ugyanezt a gondolatot ismétli: „…a feladat a népi demokrácia problémáival állandóan érintkező teljes ember minden oldalról történő bemutatása”.

Nos, nézzük meg, mi az a „semmi”, ami a Harbach 1944-re következett, amit Pilinszky a 45 utáni időszakban létrehozott. A Jelenits István szerkesztette kötet a versek megjelenési helyét és dátumát, nem a keletkezési idejüket tünteti fel. Ez az óvatos tárgyilagosság az adott körülmények között olykor félreveztő. Így például Pilinszky költészetének éppen egyik csúcsát (ha nem a csúcsát) képező Apokrif esetében. Ez a kimagasló versvállalkozás, mint ahogyan jelzi a kötet tartalomjegyzéke, a Csillag című folyóiratban jelent meg 1956 júliusában. Keletkezni azonban sokkal korábban, 1951-ben, legkésőbb 1952-ben keletkezett – a megjelenés minden reménye nélkül. (Pilinszky 1954-es datálása egyik kötetében odavetett, nem irányadó.) Számolnunk kell ugyanis azzal a ténnyel, hogy Pilinszky 1948-ban, kiváló költők táborával együtt (Weöresékkel, Nemes Nagy Ágnessel, Csorba Győzővel, Takáts Gyulával és legmeghittebb társával, Toldalagi Pállal) Rómában tartózkodott, s mire hazatért, a magyar irodalmi világ már erősen fordulóban volt, a politikában már messze túl voltunk az első koncepciós pereken, Pilinszky publikációs lehetőségei megcsappantak, s amint azt az Összes versek tartalomjegyzéke bizonyítja, a Vigilia kivételével hamarosan fölszámolódtak. Egyébként az irodalmi fordulat irányítója: Lukács György, az idézett tanulmány írójának tanítómestere, gondolati-esztétikai ihletője is történetesen Rómában tartózkodott. Másik tanítványának, Szigeti Józsefnek az idézettnél kíméletlenebb hangú, még inkább elítélő líra-tanulmánya már megjelent. Ez az időszak Kuczka Péternek és a népi kollégista költök felívelésének és tündöklésének időszaka, mindazon költőké, akik „szélesre tárták inspirációjuk kapuját a népi demokrácia életének problémái előtt”. A hatalom nem volt hálátlan e fiatal költőkkel, volt közöttük olyan, aki 1956-ig háromszor kapott József Attila díjat (Nagy László), közülük hárman kaptak Kossuth-díjat, az egyik 22 éves korában (Juhász Ferenc), s Aczél Tamás a Kossuth-díjat követően még Sztálin-díjat is. (Más kérdés, hogy a kitüntetettek csakugyan hittek a megénekelt kommunista jövőben; többnyire a vidék elmaradt életéből emelkedtek ki, s elkápráztatta őket a remény, valamint az elébük táruló érvényesülési lehetőség. Talán fel sem fogták, hogy míg ők az élre törtek, mások előtt a pálya lezárult. Javukra kell írni, hogy amikor szinte csak maguk álltak a porondon, ők tudtak elsőként nyilvánosan szólni a kiábrándító valóságról.)

A kitüntetettekkel szemben az ötvenes években a megjelenésből már kizárt Pilinszky 1947-ben és 48-ban olyan verseket publikált, mint a híres Francia fogoly, Tanúk nélkül, In memoriam N. N., Mire megjössz, Senki földjén stb. Ha a versek kezdő sorait idézném, a verskedvelő olvasó tán folytatni is tudná őket (maguk a címek ugyanis ritkán keltenek megragadó képzeteket), hiszen ma már elmondható, hogy e versek líránknak maradandó darabjai. Egy biztos, Pilinszkynek 1949-re készen állt egy új kötete. (Az első kötet, a Trapéz és korlát, ha jól tudom, mindössze 200 példányban jelent meg 1946-ban.) Hogy honnan tudok erről a készen álló és sosem megjelent kötetről? Bóka László államtitkár, maga is költő és esszéista (József Attiláról például egészen hasznos kis könyvet írt) dicsekedett azzal e sorok írójának, hogy Pilinszky második kötetének megjelenését ő állíttatta le, ő tiltotta be. Ma is látom holdkóros mosolyát a közlés közben. (Egyébként Hegedűs Géza írta meg róla a hetvenes években a Száz magyar író című Móra-kiadványban, képes volt dicsekedni még azzal is: előbb politikailag feljelentett egy írót valamelyik alkotásáért, majd idővel ugyanazon művéért kitüntetésre javasolta.)

A szelek fúvása szerint. Mert jött az olvadás éve, 1953. Ez azonban csak az úgynevezett pártos írók helyzetén könnyített, nekik egyszerre lehetőségük nyílt célozni arra (a Nyírségi napló, A tékozló ország például), amit az emberek tudtak, tapasztaltak, de jó barátok közt is csak félszavakkal mertek szóba hozni. A félrehúzódott, mélyebb rétegekben dolgozó, a politikai propagandától tartózkodó íróknak – ilyenek voltak többek között az Újhold írói is – ezt nem volt szabad. Ők erre korábban lelkesítő versekkel nem váltottak jogot – műveik 53 után is az asztalfióknak készültek. Szabó Magdának például, aki a versről akkoriban tért át a prózára, már olvastam 1954-ben és 55-ben a Freskó és Az őz című regényét kéziratban. (Csak 1958-ban és 1959-ben jelent meg.) Helyzetükre nézve elmondok egy jellemző esetet. 1956 elején a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója, Illés Endre elkérte Nemes Nagy Ágnes nem publikált és a korszak alatt véges-végig titokban tartott verseit. (Csak a barátok ismerték: Jékely, Kálnoky, Rónay és a nemzedéktársak.) Illést esszéi és novellái alapján joggal a rangos irodalom képviselőjének és kvázi cinkosának tekintettük. Így adta vissza a verseket, meleg-barna hangon, elragadtatottan: „Ágnes, maga nagy költő!” Majd a szokott Illés Endre-i tartózkodásra váltva: „Csak nem képzeli, hogy ezeket a verseket ki lehet adni? Ezeknek!” A versek kiadására néhány hónap múlva Hegedűs Géza, a Magvető akkori igazgatója kötött szerződést, és 1957-ben Bodnár György, az új igazgató meg is jelentette őket. Ez a Szárazvillám kötet, mely a költészet magas fokán igencsak szélesre tárta inspirációi kapuit a népi demokrácia problémái előtt: értsd: igencsak jelen volt benne az ötvenes évek szörnyű atmoszférája. Pilinszky, Illés fent emlegetett nimbuszára tekintettel, ragaszkodott a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz. Ez neki az 56 utáni megjelenést illetően egy év késedelmet jelentett. Illés Pilinszky kéziratát kiadta lektorálni a Rákosi-korból átöröklött irodalompolitikai hangadóknak, akik közben tekintélyes egyetemi tanárok, sőt akadémiai tagok is lettek. Illésnek ilyen volt a kiadói gyakorlatban a beidegződése. Bámulatos, hogy 57–58-ban ezek az irodalmi hangadók mennyire liberálisok lettek. Beleegyeztek a kötet kiadásába, ha – mint Pándi Pál kívánta – Pilinszky még egy KZ-láger verset ír. Ez lett a Ravensbrücki passió, melyet Pilinszky, a KZ-költészet világirodalmilag is kimagasló költője, meglehetős kínnal hozott létre, és változataiban barátainak mutogatott. Íme a története annak az 1000 példányban megjelent Harmadnaponnak, mely a Pilinszky-líra csúcsait tartalmazza.

A Harmadnapon 46-tól 58-ig gyűjti egybe a verseket. Összesen 35 verset. Az első kötet 18-at tartalmazott. A Nagyvárosi ikonok (1958–70) további 17 verset. Összesen 70 vers tehát. Ez a Pilinszky-nagylíra. (Nem mennyiségen múlik a költészet!) Ezután 71-től 75-ig, a négy év alatt, az évi két-három verssel szemben a költő negyvenet-ötvenet írt, és lírai életművét majd megháromszorozta.

Ez a hirtelen termékenység a költői módszer változása következtében vált lehetségessé. Pilinszky ezekben a versekben a maga szubjektív szempontjából nem volt már úttörő, hanem inkább eredményei hasznosítója. Ha indulása és kibomlása idején sajátos belső világának felfedezője, roppant őszinteségű feltárója volt, itt már a kialakult közérzet tényeinek naplószerű feljegyzéseit kapjuk. Kész motívumok állnak rendelkezésére, szinte össze lehet gyűjteni az előzményekben már alkalmazott, felnövelt jelentésű szavainak sorát (bárány, tenger, monstrancia, sivatag, kő, vesztőhely, hóhér stb.); rá lehet mutatni jelzőinek és jelzett szavainak ellentéteket rejtő belső szerkezetére, mely mindig valami összetett, ellentéteket magába ölelő tragikus közérzetet, elkerülhetetlen „édes” pusztulást fejez ki. Ez a különleges pusztulás már a Trapéz és korlát első versétől Pilinszky alapvető mondanivalója. Kifejező formája lett később ennek a sajátos közérzetnek a kívülről látott KZ-tábor, melynek a költő nem volt áldozata; ne tévedjünk: formája csak, mint József Attilának a külváros, vagy mint azt Halász Gábornak írta: a szocializmus. Majd lett Pilinszkynek további formája az 50-es évek, melynek már személyes áldozata volt – ha nem is Recsken vagy börtönben.

Itt, ezekben az újabb versekben azonban az az irracionális remény is alig eleven már, hogy eljön a végítélet és megszünteti a kivetettséget, a megalázottságot, s hogy az a nap – bármi különös képzet, és a katolikus dogmatikával alig összeegyeztethető – nemcsak felmagasztalásunk napja lesz, hanem a paradicsomi lét újrakezdéséé is. Az időmúlás, a tények, a szeretet vagy a testi vágyódás tényei csakugyan a végkifejlet, az üres pusztulás felé mutatnak itt. Ez a termékeny korszak (Szálkák, 1971-72, Végkifejlet, 1973-74, Kráter 1974-75) – hadd figyelmeztessek rá ismételten – már a posztsztálinizmus szülötte, a KZ-élmény és a személyi kultusz után, objektíve jobb körülmények között. Mégis, hogy magától Pilinszkytől vegyem a hasonlatot, nem más ez a ziháló termékenység, mint egy kerub végső verdesése. Az emlegetett kettőség, az „édes vesztőhely”, „a komor, sötét mennyország” kettőssége szűnőben. „Tanítsatok meghalni engem is / ahogy beszélni, járni megtanultam / valamikor” – mondja itt (Zárójelben). Vagy: „Ki üdvözülten porladok a földben / Isten előtt kevésnek bizonyultam” (Summa). Mintha a Harmadnapon című kötet egy négysorosát bontaná ki vagy éppen csupaszítaná le a fentiekben: „Lakatlan kő, hever a hátam, / emlékek nélkül, nélkülem / az évmilliók halott hamujában. / Hideg szél fújdogál.”

Nagy líra ez is, roppant intenzitású. Pilinszky költői egyéniségének utánozhatatlan jegyeivel. A szavak egymásbaillesztésének meglatolt evidenciájával, a kijelentéseknek többnyire ütés-fokú erejével. De leszűrés, képletbe foglalás inkább, algebrai egyenlet a megoldás reménye nélkül, inkább összefoglalása egy közérzetnek, mint felfedezés jellegű, részletes kibontása. A versek egykori fogadtatásának esztétikai – esetleg igaztalan – ambivalenciája ebben rejlik.

Az összegyűjtött kötet eddig nagyjából követi a költő életében megjelent és általa elrendezett Kráter című kötetet. A továbbiakban az új kötet kiegészül a költő által valószínűleg tudatosan elhagyott vagy elfeledett versekkel, majd meséivel és műfordításaival.

Az utóbbi két résznek külön története van.

Az ötvenes években Pilinszky korrigálásból élt. Az akkori kétes értékű irodalmi produkció javítgatásával rontotta szemét. A hallgató, félresodort íróknak többnyire az ifjúsági irodalom művelése kínált egzisztenciális mentőkötelet. Az Ifjúsági Könyvkiadó akkori igazgatójának érdeme, kivételes helyzetéből fakadt lehetősége (Gerő Ernő sógornője volt), hogy minden tehetséget akceptálhatott, ifjúsági íróként. Tamási Árontól kezdve, kinek az a bizonyos selejtlista minden művét indexre tette, Mándytól Mészölyig hosszú sorát életben tartotta a tehetséges íróknak. A kényszerű helyzet következtében – „használjuk ki helyzetünk hátrányait” – hirdette Mészöly – soha olyan magas színvonalú nem volt az ifjúsági irodalom, mint azokban az években. T. Aszódi Éva, mint szerkesztő akkoriban, 1955-ben harcolta ki – effektív harc volt – Weöres Bóbita kötetét, még a cím is, mint ahogyan azt Weöres elismerte, tőle származik. Aszódi Pilinszky számára is zöld utat szerzett. Meg is jelent az Ifjúsági Könyvkiadó egyik-másik antológiájában nem egy e kötetben szereplő meséje, „gyerekverse”. Idézőjelben mondom, mert igaz, hogy mesék ezek, megragadó mesék, de jellegzetességük, hogy személetük már-már gyerekfölötti. Egy idő múlva Kormos István barátunk, ő is szerkesztő volt a kiadónál, jelezni volt kénytelen, hogy a megnyílt lehetőség Pilinszky számára nincs többé. Így a Pilinszky-mesék egybegyűjtve 1957-ben a Magvető kiadónál jelentek meg – melynek különben akkoriban már lektora volt –, első felesége, Márkus Anna illusztrációival. Csak sokkal-sokkal később, 1974-ben gyűjtötte össze őket e sorok írója, a Móra kiadó szerkesztőjeként A nap születése címen. Ám ebből a gyűjteményből, mint most az összes versekből is, véletlenül hiányzik egy mese. (Az Ég és Föld gyermeke című, amely a Mesék, történetek, 1952-53 című antológiában jelent meg.)

Más dolog megint a fordítások kérdése. Az ötvenes évek eleje még azt is megszabta, hogy a kompromisszumot nem kötött költők közül ki fordíthat, ki nem. Pilinszky inkább a fordítástól elütöttek közé tartozott. Pedig ez volt az az időszak, mikor sorra készültek a világirodalom nagyjainak gyűjteményes vagy válogatott kiadásai (Racine, Molière, Shakespeare, Goethe, Schiller, Hugo, Heine, Burns stb.). Pilinszky Kéry László és Kormos István baráti szolidaritásából 1950-ben Burnst fordíthatott. Burns és Pilinszky – micsoda alkati ellentét! Pilinszky különben sem volt a belehelyezkedés, a formaművészet mestere. Másképpen viszonyult a vershez, sokkal kevésbé technikailag vagy éppen a játékosságot élvezve, mint általában a költők. Burns fordítása kínszenvedés volt számára, érződik megoldásain. Amikor egy másik szerkesztő, a Burns-versek után, hasonló segítőkészséggel, Victor Hugo-fordításokkal bízta meg, nem is fogott neki a munkának, hanem Rónay Györgyöt kérte meg, hogy fordítsa le a verseket helyette. Rónay mint katolikus költő, a koalíciós korszakban még képviselő is, akkoriban teljességgel ki volt zárva az irodalmi publikálásból, csupán a Vigiliában, a katolikus folyóiratban jelenhetett meg. Fölösleges tán mondanom, Rónay a fordítás nagymestere volt. Modern francia líra című válogatása 1939-ben, Rimbaud-versek című önálló kötete 1944-ben jelent meg. 1947-ben Új francia költők címen bocsátott közre ugyancsak önállóan egy versgyűjteményt. Hugót is fordított saját kedvtelésre, éppen akkoriban jelentek meg fordításai a Vigiliában. Pilinszky ezért fordult hozzá. Rónay megcsinálta a fordításokat, és a maga csaknem szent nagylelkűségében alájuk gépelte: „Fordította Pilinszky János.” Csakhogy közben, úgy látszik, változtak azok a bizonyos szelek, vagy ki tudja, valaki felsőbb helyről kifogásolta Pilinszky foglalkoztatását. A Rónay fordította Hugo-verseket Pilinszky mindenesetre így kapta vissza: „A kezdő fordító minden gyermekbetegsége rajtuk van.”

Rónay fordításai a Jelenits-gyűjteményben természetesen nincsenek benne. Ami benne van, mind hiteles; még a kötetekből kihagyott versek is érzékeltetik a félreismerhetetlen Pilinszky-hangot. Ez a hang, mint mondottam, mélyen tragikus, s az öröm csupán a kreatúra tragédiájának ellenpontjaként, mintegy a tragikusság elmélyítéseként van jelen benne. Ez még a gyerekeknek szánt meséken is érződik, mint az esendőség tudomásulvételéből fakadó részvét szomorúsága, vagy mint félálomban hallott s szorongva figyelt extraszisztolés szívdobogás. Ez a hang, a Pilinszky-líra legsajátosabb, legszuggesztívabb jegye – kár volna tagadni – a Harmadnaponban érte el érzékletességének maximális evidenciáját. A KZ-lágeremlék itt erősödött fel az 50-es évek tapasztalataival. Itt általánosodott. S mivel a magyar versemlékezetbe csak az egészen nagy versek épülnek bele – kinek-kinek van egy egyéniségéhez szabott verssorozata –, az ehhez a sorhoz kacsolódó Pilinszky-versek is ebből az időből valók. A Harbach 1944, a Francia fogoly, A Szerelem sivataga, az Apokrif. Számomra ezek ízesülnek bele abba a sorba, amely a XVIII. században A Magánossághoz című Csokonai-verssel kezdődik, az Előszóval, Az emberekkel, a Magányban cíművel folytatódik, hogy a XX. században olyan verseket öleljen fel, mint a Vér és arany, az Ősz és tavasz közt, Jónás imája vagy a Karóval jöttél.

S ezzel a felsorolással helyét, rangját is jeleztem Pilinszky költészetének a magyar lírában.