A tövistermő Weöres

Weöres Sándor első verseskötetében (Hideg van, 1934) nem egy olyan vers van, amely azóta kultúránk alapkincse lett. A Bartók suite-et („Csiribiri csiribiri / zabszalma” – „Éj mélyből fölzengő / csing-ling-ling – száncsengő”) például betéve fújják a gyerekek – a maiak, tegnapiak, tegnapelőttiek. A Kodály megzenésítette Öregeket alig akadhat felnőtt magyar ember, aki ne hallotta volna, ne ismerné, aki a zene és a vers kettős szuggesztiója alatt át ne élte volna legalább egy szívdobbanásnyi időre a mindnyájunkra váró, a kikerülhetetlen borzongató közelítését.

 

A nyári Nap, a téli hó, őszi levél, tavaszi friss virág mind azt dalolja az ő fülükbe: „Élet-katlanban régi étek, élet-szekéren régi szalma, élet-gyertyán lefolyt viasz: téged megettek, téged leszórtak, te már elégtél: mehetsz aludni…”

 

Az öregeknek ezt a döbbenetes sorsállapotát tizenhatévesen rajzolta meg Weöres Sándor. Fejlődését illetően átmenetben a csodagyerekből a zseniális költővé. Hiszen tudjuk, Vas István írta meg, hogy amikor fiatalon, első ízben, tisztelegve felkereste Kosztolányit, ott játszott a szobában a költő fiával egy rövidnadrágos gyerek is, akit Kosztolányi úgy mutatott be: ez a kisfiú nagy költő lesz. Ám a vers keletkezésének szemkápráztató dátuma (1928) szinte mellékes. A lényeg az, hogy egy gyerekember élte át a versben a halálra váró öregséget, mégpedig szinte abszurd empátiával, a biológia törvényeit tipró beleéléssel.

Ha a weöresi roppant életműnek zárait nyitogatjuk, ez a beleélés kulcsszó is lehet – és nemcsak alkotáslélektani szempontból. A beleélés valaki másba mint módszer, mint beszédmód. A nagy vállalkozások, a híressé vált költői teljesítmények mögött többnyire ez áll. Weöres hiába írta azt még ugyan fiatalon, de már elismert, beérkezett költőként, a Hálaáldozat című szonettjében, hogy „Szememnek Ady nyitott új mezőt, / Babits tanított ízére a dalnak, / és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak / ezt-azt kívánó kordivat előtt” – pontosabban: csaknem hiába írta, mert a versben emlegetett bár igaz mesterei mellett és fölött volt másik, a beleélésre, a szerepjátszásra alkatának megfelelőbb példaképe: Füst Milán. A közvetlen vallomás kerülése („Én nem birok őszinte lenni / talán mert nem is akarok” – 1932), az életrajzi anyag eltávolítása, a személyes mondanivalók személytelenítése mindenképpen rímel Füst Milán kezdeményeivel, ha Weörest nyilvánvalóan erre késztette hajlama is. Az évek során ez a szerepjátszó személytelenítés, ez az objektiválás, melyre persze Babits is példát adott, egyre inkább uralkodóvá vált költészetében, és ars poeticává, sőt filozófiává kristályosodva, az egyéniség tagadásába torkollott. Az elődök által romantikusan túlnövelt én elvi kiiktatásába, abba a programba, amely a keleti filozófiák hatására a lírai személyiség és általában az egyéni lét feloldozását hirdeti valami ősibe és közösbe, valami öröktől fogva levő és örök életű harmóniába. A költő – Weöresnek többször is megfogalmazott ars poeticája szerint – e harmónia közvetítője csupán, száj, melyen egy felettünk levő, magasabb világ szól hozzánk.

Kultúránk hajnalkorát idéző metafizikus szemlélet lappang itt, és nem is mondhatni, hogy csak lappang, hiszen míg példaképét a személytelenítő szerepjátszás csupán bizarr álarcok felöltésére késztette, Weörest egyenesen a mitológiák felé irányította. A harmincas évek közepétől kezdve – sőt már korábbról is – sorra követik egymást, éspedig éppen a nagyszabású, a létezés végső kérdéseit bolygató versvállalkozásokban, mitológiai átélései. [Istar pokoljárása (Babylon rege), Második szimfónia (bibliai teremtés), Gilgames, Theomachia stb.] Az évek múlásával, a negyvenes-ötvenes évek háborús és politikai válságai között, mindez fokozódik. Nagy teljesítményeket, az életmű csúcsait kell sorra emlegetnem. A föld meggyalázását, Mahruh veszését, a Harmadik szimfóniát, a Medeiát, majd a Hephaistos, a Marsyas és Apollon című verseket, nem beszélve a Hetedik szimfóniáról (Mária mennybemenetele). Görög, zsidó, keresztény és keleti mitológiai jelenetek sora éled itt perzselően elevenné, a modern költészet teljes eszközi rafinériájával, tobzódó plaszticitással és beszédes elhallgatásokkal – hadd nyomatékoljam, mert divat még ma is ideológiai alapon elvitatni: e hegyvonulat-líra magas ormaiként. Csakhogy míg az ősparabolák felidézésében, az új mítoszteremtésekben rendszerint keletkeztető okként rejtve munkál valamiféle pragmatikus erkölcsi igény, ebben az emberiség őskorába nyúló weöresi mitológiában ez szinte mellékesen vagy alig van jelen. Ő inkább csak a tragikus alaphelyzetek számbavevője, a létükben önmagát ismétlő múlt puszta ábrázolója, egy olyan parabola-világ feltámasztója, melyben isteni és emberi nem vált szét. Ez az ősi egység, égi és földi ozmózisos egymásba szivárgása, mely különben a legtöbb mitológia ismert sajátja, s ennek az egységnek örök érvényessége, paradox módon, a személyes mondanivalókat kerülő Weöres egyik legszemélyesebb mondanivalója. S éppen ennek az érvényességnek nagy erejű szuggerálásával éri el, hogy előadásában a régi mese a modern ember, az atomkor végzetével fenyegetett ember tág jelentésű mítoszává emelkedjék.

Ez a teremtésmód, amely a negyvenes évek második felétől kezdve a költői értékekkel mit sem törődő ideológusok és „tartalmista esztéták” heves bírálatát váltotta ki, uralkodni látszik Weöres további kötetein, a költőkénti visszafogadását dokumentáló A hallgatás tornyán (1957), a kicsinyes huzavona árán megjelentetett Tűzkúton (1964) át egészen az 1968-ban kiadott Merülő Saturnusig. Ebben az utóbbi kötetben, a Merülő Saturnusban Weöres a személytelenítő költészet modorában ugyan még egyre-másra eleveníti fel és rafinált nagy freskókban ábrázolja a régi kultúrhistória jeleneteit, József eladását például vagy Venus és Tannhäuser történetét. Ezek a vulkánikus évek utórezgései. De a kötet alapanyaga mégis más.

Weöresnek egy másik arcéle, melyről eddig még nem beszéltünk, fordul itt élesebb fénybe, nem a mítoszteremtő, hanem a játékos, a kísérletező, a pastiche időnként zseniális mestere. A szavakkal való élés és visszaélés költészetünkben páratlan championja. Olyan, akinek kisujjában van a nyelv információs funkciókon túllépő kombinatív lehetősége, önállósult hasznosításának minden csínja-bínja. Aki korrekt, vagy tréfás hamisjátékban – ahogy kedve tartja –, de mindenütt nyerő. Itt, a Merülő Saturnusban – bár minden eddigi Weöres kötetben jelen volt – ez a készség egyszerre dominál. A Hódolat Arany Jánosnak című verse például Arany-imitációiban a nagy elődnek ötféle hangját szólaltatja meg perszifálva, s ugyanezzel az utánozhatatlan imitáló készséggel művébe emel két örmény szerzetest, két szláv költőt, s átkölti francia fordításból Narecki Gergely tizedik századi örmény pátriárka himnuszainak egész csokrát. Mindez azonban hagyján ahhoz a bravúrhoz képest, amelyet a kötetben már szereplő, később önálló kötetté duzzasztott Psyche-versekben a pastiche terén létrehozott. De erről, a múlt századi magyar költőnő leleményes megteremtéséről, letűnt nyelvi rétegeinek újraélesztéséről, a Psychét ihlető idegen hatások érzékeltetésének tüneményes nyelvi trouvaille-jairól talán fölösleges is beszélnünk. Fölösleges, hisz mások annyit beszéltek róla. Mindez a teremtő játék, mindez a pastiche bármi magas művészi fokú, voltaképpen belefér a szerepjátszó, beleélő költészet kategóriájába. Homogén továbbfejlesztése annak, ami eddig volt, az eddig létrehozott weöresi műnek.

Ám a Merülő Saturnusban megjelenik egy új elem is, ami kibontakozva még nagyobb teret kap a Posta messziről kötetben (1984), s ami szinte betölti a kezünkben levő új Weöres-kötetet, a Kútbanézőt. Weöres ugyanis a Merülő Saturnusban (a cím jelképi jelentése nem véletlen) tér vissza ahhoz az élményanyaghoz, amelyet a cikkünk elején idézett Öregek című versben tizenhatévesen képzeletben bejárt. Csakhogy ezt az újrafelfedezést már nem a képzelet, az empátia diktálja, hanem a tapasztalat. A napról napra átélt, megfigyelt öregedés, az erők gyengülése, a kénytelen – bár szerencsére még egyre képzeletbeli –, de már közvetlen szembenézés az elmúlással. Az életrajzi anyagról nem beszélő, a vallani nem tudó, nem akaró költő, a személytelenség elvi hirdetője válik ettől a szemünk láttára megrendítően, elgondolkoztatóan személyesebbé. Sőt személyessé, vallomásossá. A Kútbanéző a léttörvényeket feltáró mitikus vállalkozások után a leegyszerűsített, a közvetlen szembenézés lírai dokumentuma. Nem mintha nem dolgozna Weöresben most is, itt is, változatlanul az a kíváncsiság, amely a dolgok felszíne mögött a dolgok titkait kutatja, a jelenségvilágnak, a földi enyészetnek szinte animista magyarázata; nem mintha nem élne elevenen benne valami felsőbb és magasabb rendű törvény keresése, amely az egész költészetét jellemzi, mégis közelebbről és magán tapasztalva a megpillantott törvényt, költői nézőpontja fordulóban van. Nem hiába mondja a kötet előszónak is beillő fülszövegében Károlyi Amy, hogy az utolsó tizenöt évben Weöres költészete szubjektív irányba tolódik, és hogy a magyar irodalomban a romantika által túlduzzasztott én-kultusszal egykor szembeforduló Weöres ma személyesebb lírát ír; s hogy az személyes-e vagy személytelenítő, döntse el az olvasó. Hiszen a csaknem hiábavaló kategorizálásnál fontosabb, hogy a vers jó-e vagy sem, képes-e magát beleérezni az olvasó.

Bizonyos, hogy Weöres már elég jó ideje, és ennek az új kötetnek a verseiben különösen, közelebb enged magához, személyes sorsát-baját közvetlenebbül mutatja meg. Például amikor így kezdi egyik versét: „Elfelejtettem verset írni. / Pedig vers nélkül / nehéz kibírni”, akkor – ha nem is vesszük szó szerint a vallomást – nem az általános emberi, hanem a szubjektív szenvedés mélyét érezhetjük meg. Ha azt olvassuk: „Idegen vagyok önmagamnak” vagy azt a töredéket: „Az egész világ / hiánycikk / csak egy tarka / álom marad”, akkor egyre mélyebbre ereszkedünk abba a személyes szenvedéskútba, melynek állandó közérzetét nem nehéz kikövetkeztetni a Tövistermő című kis hatsoros versből:

 

Gondolatok helye fáj, immár bénult az elme, salátabokrot sem terem, önmaga veszedelme. Várja, mikor jön a halál. Addig tövistermő.

 

Bármi kétségbeeséssel számoljon be is a költő állapotáról, vagy bármit akarjon is szuggerálni róla, ennek a „tövistermő” korszaknak is Weöres a teremtője. Ha nem fog is bele olyan hosszas és nagy elmekoncentrációt igénylő kompozíciókba, mint híres remekművei keletkezése idején, ott a keze nyoma a töredezettebb, elkapottabb versein; azok között is akad nem egy, amely nagy erővel felizzik, tűzijátékával megvilágítja a teljes emberi égboltot. Sőt olykor még gondolatszikrái is, mint egykor régen, messzire világítanak. Nem tudom megállni, hogy ne idézzek belőlük egy kétsorost és egy háromsorost: „Kidobjuk-e vajon – kérdezi a kétsoros – a tönkrement rossz holnapot?”, a Háromsoros (ez a címe is) pedig ezt állapítja meg: „A teremtés után / a pokol első napja / még verőfényes.”

De mi hát ezeken a töredékeken, az éppen nem idézett „odavetett” sorokon a weöresi kéznyom? Mi az, ami a magyar olvasó számára úgy szakítja ki őket a versek mindennapi áradatából, olyan kivételes, csaknem ereklyeként tisztelt pozícióba emeli, mint az örök mesternek, Arany Jánosnak cédulákra, papírszeletekre írt rögtönzéseit? Valami már-már Arannyal rokon képesség munkál változatlan intenzitással a mai Weöresben is. Hogy mi valójában? Az Egy fogalom kanyargásai című versében nagyjából fel is tárja. Egy fogalom: a vitorlás jut itt az eszébe, s ez a szó a költő képzetei között elindul, útra kel, s ahogyan halad, sorra érintésközelbe hozza a rokon fogalmakat, a partvonalat, hegyet, világítótornyot, kagylót és medúzát, és a vers tüneményes gyorsaságában pillanatok alatt éri el a napot és a holdat, a világosságot s a sötétséget, a pályáján mozgó földgolyót a kozmoszban. Mi a titok ebben? Az, hogy Weöres sajátos szótárában a szavak költőileg mágnesesek: verssé állnak össze, rejtélyes, csak általa létrehozott delejezettségük következtében – éspedig egy bizonyos kozmikus haladvány szerint. Ez a delej ma, a „tövistermő” korszakban, változatlanul eleven.

Így hát a Kútbanéző, ha a régiekhez képest szubjektívabb, ha közvetlen vallomásokat tartalmaz is a költő közérzeti állapotáról, mégse más, mint a többi Weöres-kötet. Hozzájuk csatlakozik szorosan. Legföljebb fogódzókat is kínáló emberi sorsot, személyes emberi legendát sző bele e költészet fémesen csillogó, isteni szövetébe.