Az Iskola a határon

Az irodalmi köztudat úgy tartja: Ottlik Géza Iskola a határon című regénye az utóbbi negyven év magyar regényirodalmának csúcsteljesítményei közé tartozik, ha nem maga a csúcs.

Felejtsük el nyomban ezt a megállapítást, ha történetesen csömörünk van az ilyesféle irodalomtörténeti értékelésektől. Beszéljünk a könyvről másképp. Az Iskola a határon, bármennyire is olvastatja magát, nem könnyű olvasmány. Érdekfeszítő indítása után, a látszólagos kerettörténetet, a kémhistóriát abbahagyva, már-már gyötrő. Miért? A tárgyánál fogva, az ábrázolt életkörülmények miatt. Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a legbrutálisabban. Hogyan „képezik ki” őket. Ezek a gyerekek – szüleik szerető gondoskodásából – voltaképpen hajótöröttek, ellenséges bennszülött törzs foglyai egy távoli szigeten.

Vagy náluk is rosszabb a helyzetük, hiszen, amerikai kifejezéssel élve, agymosást végeznek rajtuk. Azaz átalakítják őket: összetörik és újra egyberakják, másként, másnak, tőlük idegen célból. Voltak kritikusok, akik azt állították, Ottlik a fasiszta emberformálás modelljét írta meg, s hogy ennek a voltaképpen más célú regénynek ez a legfontosabb mondanivalója. Ez túlzás, csaknem tévedés. Nem. Ottlik regényének a hagyományos katonai emberformálás a kerete (ez az a bizonyos sziget, ha tetszik), de a katonai drill pusztító hatásának ábrázolása nem egyetlen s nem is a legfőbb mondanivalója. Igaz, a helyzetrajz bántóan, fájdalmasan éles, hiszen sérülékeny gyerekekre alkalmazzák a feltétlen alárendeltségi viszonyt, az akarat teljes megtörését, a kétely nélküli engedelmesség besulykolását, az örökös félelemben és megaláztatásban tartást. Mindazt, ami nélkül nem lehet az embereket „ölni uszítani” és magukat megöletni vezetni. Olyan hagyományos recept ez, amely a k. u. k. (kaiserlich und königlich) hadseregtől származott át a Horthy-hadseregre (Schulze ezért is vezényel olykor németül).

S ha már a regénynek erről a meghatározó helyszínéről, élményi alapanyagáról beszélünk, ki kell emelnünk a helyszínrajz pontosságát. Persze nem földrajzi, hanem pszichológiai szempontból. A rengeteg keserves tapasztalaton és a valóságot félelmetesen rögzítő megfigyeléssoron alapuló ábrázolást. Schulze tiszthelyettes hol gúnyos, hol dühöngő, hol hidegen kegyetlen hatalmaskodását például. Aki a Horthy-hadseregben valaha is szolgált, tudja: ez a kiképző tiszthelyettesi viselkedésmód. Minden megjátszott benne, élvezettel megjátszott, még a düh is öngerjesztéses düh; korlátlan lehetőségű főszerep ez az újoncok előtt. Vagy ott van a kihallgatást tartó századparancsnok – egyetlen jelenete van csupán, de nem árt felidézni –, más lelki kategória ugyan, de beidegzett reakciója Schulzééval azonos irányú: értetlenségét, ostobaságát büntető szigorral ellensúlyozza. Vagy végül ott van Kovách Garibaldi ezredes, az elegáns iskolaparancsnok. Ottlik egy szóval sem mondja ki, de kétséget nem hagyóan szuggerálja; összetartoznak mind. Schulze történetesen szadista, de nem az a lényeg, őt megfélemlítésre és akarat-összetörésre képezték ki, s ezt teszi, vagyis ami a dolga, legföljebb sajátos örömmel; Kovách Garibaldi a maga magasabb polcán hiába nyugtatja udvariasan, társasági modorban az aggódó szülőket, célja, dolga neki se más, mint Schulzéé, csak más fokon, a piszkos munkát a Schulze-félékkel végeztetve el. A gyerekek képzelgése, hogy az ezredes voltaképpen nem is tudja, velük mi történik, másfelől, hogy Schulze róluk gondoskodó, őket „férfiként” kezelő parancsnok, olyan, akivel „ki lehet jönni”, de akinek a kedvében kell járni, akit szeretni kell, ez az a szokásos képzelgés, melybe az elnyomottak, megkínzottak – a történelem rá a bizonyság – többnyire beleesnek. S beleesik Ottlik rajzolatában hőseinek jó része is. (Nem mind – éppen ezzel tesz világossá lélektani, jellembeli különbségeket.) Ez a képzelgés a jó, a legföljebb rosszul informált király legendája. Az abszolút hatalom mindig maga gerjeszti önmagáról (és persze terjeszti is) azt a legendát, hogy ő jóságos, gondoskodó, és őt szeretni kötelesség. De Schulze emberségében bízni – vagy akár Kovách Garibaldiéban – a kiszolgáltatottak ösztönös, nyomorú önbecsapása. Mindez benne van, ott dolgozik Ottlik plasztikus jelenetsorában, csak le kell tudni fordítani az ábrázolást elvont gondolatra.

Ez a szuggesztív erejű helyszínrajz azonban – mint említettük – elhanyagolhatatlan, bár korántsem a legfőbb üzenethordozó elem ebben a nagy művészettel megírt és a lelki, etikai jelenségekre koncentráló regényben. Ottlik könyve ugyanis nem irányregény, nem A falu jegyzője vagy a Különös házasság, nem ilyen-olyan társadalmi visszásságok ellen íródott. Más a lényeg itt. Sokkal többről van szó, általánosabbról. Arról, hogy a nem élni való életet, a víz alatti létet hogyan lehet kibírni. Hogyan lehet abban is, ott is felfedezni, hogy az élet jó dolog, felfedezni, hogy van egy függetlenített belső világunk, amely ezt bárhol, a dresszúra kellős közepén vagy rácsok között, a börtöncellában is érzékelni tudja. Ennek a más énnek a megtapasztalása, felnövesztésének aprólékos rajza, támaszt adó, életmentő energiáinak felmutatása Ottlik elsődleges célja. A regényben a felszínen mindig történik valami, mégpedig valami véletlenszerű külső és többnyire szörnyű esemény, ennek a sűrű szövésű külső történetnek alig levont, alig ábrázolt, szűkszavúan közölt belső következménye a regény legfontosabb rétege.

Miért beszél Ottlik könyvében többször is a regényírás problémájáról? Miért fejtegeti, hogy az igazi, a fontos közlésekre nem elégségesek a szavak? Miért mondja el úgy a Kőszegen történteket, hogy már messzi múlt azoknak is, akikkel megesett: Medve nem él, csak a kézirata maradt fenn, Szeredy, Both a Lukács-uszodában egészen másról tárgyalva, és arról is csak félszavakban, emlékezhetnének, bár ezt fennhangon sosem teszik? Miért vizsgál meg Ottlik több oldalról is egy-egy eseményt, hol Medve kéziratát idézve, hol Both Benedek emlékeit? Miért vált megközelítési módokat, szempontokat és idősíkokat?

Azért, mert ez a legfontosabb réteg alig megközelíthető, szavakba csakugyan alig foglalható. Hogy szólni lehessen róla, egyáltalán valamelyes megfelelő képet adni, a regényírás legmagasabb művészi szintjét kell megkísértenie az írónak. Alaposan téved, aki azt képzeli, hogy Ottlik csupán az emlékeit írta meg, úgy, ahogyan azokat megőrizte, ahogyan azok megtörténtek. Nem, valamit megírni annyi, mint kiemelni, önmagán túlmutató jelentéssel felruházni; aztán a többletjelentéssel már rendelkező elemekből építkezni, a tudatos szerkesztés minden fortélyával, további értelmezéssel, és újabb visszautalással feltuszkolni az egyszerit, az esetlegeset abba a magasabb körbe, melyen belül az emberiség önmagáról, létezéséről gondolkodik.

Igen, de hogyan?

Ebből a szempontból nézve – durva megközelítéssel – a kiképzés alatt az iskolában történteknek két rétege van. Az egyik a látható események sora, a mindennapok szörnyű és mégis banálisnak ható története. Kezdve a gyerekek első meglepődésétől a nyers, parancsoló hang miatt (Medve nyomban vissza is utasítja: „Te mit parancsolgatsz itt?”), Merényi erőszakos cipőcseréjén, Halász Péter árulásán, Czakó és Medve Merényivel való első összeütközésén át, Schulzénak a gyerekeket betörő keménységéig (míg végül Medve is aláveti magát a megfektetésnek) stb. stb. Ez az egyik réteg, a regény előtere. Kapaszkodó írónak-olvasónak, hogy egyáltalán elindulhasson önmaga, belső valója felé. Könnyű átlátni azonban, hogy ezeknek az egymásba csúszó, egymást sebesen követő eseményeknek, amelyek feltehetően (ám inkább csak a művészi szuggesztió szerint) úgy és olyan sorrendben történtek meg az életben, ahogyan az író ábrázolja őket, haladványa van. Fokozódása. Egymásra rakódó jelentésük bizony szigorúan megkomponált, s Ottlik szándéka és tudatos elrendezése szerint elvezetnek a második réteghez, amely a regény elején hangsúlyosan így exponálódik: „Még értettem az életet. Akkor reggel még tudtam a világ rendjét, és értettem az egész életet, csak estefelé kezdtem először nem érteni.” És ugyanez másképpen: „Medve nézte az eget, és látta is, amit látott. Közel kilencszázszor fog még leszállni a nap az Alpok nyúlványai mögött, de ő soha többé vagy legalábbis rettenetes sokáig nem fogja látni, amit néz.” És egy fél oldallal utána, a nyomatékolás kedvéért megismételve: „…még nem tudta, hogy soha többé, legalábbis ezzel a mai szemével, soha többé nem fogja látni.”

Így indul a legfontosabb mondanivaló, ez az expozíciója. A második réteg. De vajon ezt a második réteget s mondanivalóját: a világ érvénytelenedését, az eddigi valóságkép elvesztését és legfőképpen az ember belső megsemmisülését, majd újraépülését hogyan lehet érzékletessé tenni? Mit érnek itt a szavak? Mit jelent az, hogy értette az életet? S az, hogy ezzel a mai szemével soha többé nem fogja látni? Az író szavai a külső történet célra tartó jelentéstartalma nélkül bizony, bizony kiüresednének, csupán köznapi sablonjelentést hordoznának. Ottlik pedig kényesen vigyáz szavai tartalmasságára és hitelére.

Így a két sík, a két réteg elkülönített, egymástól elválasztott elemzése igazából megvalósíthatatlan, hiszen a kettőnek csak együtt van jelentése. Összefonottságuk nem is olyan, mint a több szálból készült szöveté. Inkább ötvözet jellegű. Tudom, ezzel a hasonlattal megzavartam az olvasót. Az ötvözetben nincsenek síkok, rétegek. Mégis próbálkozzunk tovább a szétszálazó elemzéssel. A regény első része (Non est volentis) a szembeszegülés lehetetlenüléséről szól, s a már idézett lelki következményeiről: az eddigi valóságkép megrendüléséről, szétfoszlásáról. Ennek egyik fordulópontja, hogy Marcell főhadnagy felbontja és elolvassa Medve lezárt levelét, elvágva első menekülési kísérletét („Ne írja, hogy nem bírja ki itt”). Majd Medvét Merényiék meg is verik. E szörnyű és igen fájdalmas megaláztatás után mi merül fel Medvében? A Trieszti Öböl. Jelzi magát a környezettől független, belső élet – nosztalgia és vigasz egyszerre. Tünékeny, magányos vigasz. Jelentésében az is benne van, hogy mindennek ellenére ő, Medve, van, létezik.

A második részben (Sár és hó) rákovácsolódik a növendékekre a kínzó mindennapi élet. Látszólag monoton itt a külső történések világa – a rettegtető állandó kavargás ellenére kezd megszokottá válni. Ez a nagy belső történések ideje. Both Benedek számára szertefoszlik, megsemmisül Júlia alakja s vele az édes, biztonságos szeretet, „meghal” Halász Péter, a barátság. Medve számára az anyja „hal meg”, megsemmisül egymást értésük, feltétlen összetartozásuk. Amikor az asszony másodszor jön el, már Medve szökése után, késve jön érte: Medve magára maradva, szinte férfias, voltaképpen felnőtt kényszerdöntést hoz: itt muszáj helyt állnia magáért. Vállalja helyzetét, s míg a többiek lazsálnak, a ködben is csuklózik.

A dolgok kénytelen tudomásulvételével ugyanakkor örömforrások is feltűnnek, például jó menetelve énekelni azt, hogy „Söprik a pápai utcát”. Vagy ami líraian ábrázolt, csodás öröm lesz, szó szerint égi ajándék, az élet szava a dermesztő, süket rettegésben: leesik az első hó. Jobban belegondolva a szerteágazó eseményekbe, a mindennapi történések a többi szereplőben is állandó belső mozgást kezdeményeznek. Közeledések kezdődnek, barátkozásfélék alakulnak ki, szövetségek, titkos védelmi rendszerek formálódnak a helyzet ellenére is meginduló valódibb kommunikációban. Ez a kommunikáció, mely korántsem csupán szavakban ölt testet közöttük, hanem a figyelmeztető lökésektől kezdve ülepen rúgásokon át (ennek is sokféle érzelmi töltése van) vigyorokig terjed (a vigyor is lehet barátkozó vagy megalázkodó, a másik hatalmát, fennsőbbségét elismerő), mondom, ez a kommunikáció nem csupán a zajló élet egyszerű állapotát rögzíti, hanem az író legigazibb célja szerint etikailag leképezi a különböző magatartásokat.

Ottlik ugyanis titokban, mintegy a regény belső terében folytonosan minősít. Mégpedig anélkül minősít, hogy ő, a regényíró direkt véleményt mondana; hogy abból az írói független istenszemből alátekintve mondaná el ítéletét. Ő csupán plasztikussá teszi ábrázolásában a különböző és egyetlen személyen belül is váltakozó magatartásformákat, s megítélésüket az olvasóra bízza. Bizony meglehetősen oda kell figyelnünk ahhoz, hogy észleljük például Both Benedek tévelygéseit (részt vesz Medve divattá váló ülepen-rúgásában, szeretetet koldul Szeredytől, s ugyanakkor örömmel csatlakozik Merényiék futballozásához). Tájékozódása, kapcsolódása – nyilván a félelem és az elkényeztetettség okából – mint látni fogjuk, később sem mindig egyértelmű. Szemben Medvével, akinek belső világát, válságait legalább olyan belülről ábrázolja Ottlik, mint az elbeszélő Bothét. Szemben Szeredyvel, akit ugyan távolságot tartva mintáz meg, de egyfából farag ki, remek, kemény fából. Vagy Jaks Kálmánnal, aki barátjának, Öttevényinek feladása miatt egy életre szófukarrá válik.

A viszonylatoknak és kapcsolódásoknak, a növendékek egymás közötti kommunikációjának olvasói analízise már azért is külön probléma, mert e téren (e téren is, sőt méginkább) a szavak kriminálisan félreérthetők és elégtelenek. Maguk a növendékek már elöljáróiktól tanult katonanyelven beszélnek, a nyelvet az emésztés és a nemi élet durva kifejezéseire leszűkítve. (Később, ellenhatásként, ezért is kerülik az Iskola a határon hősei a „katonai” nyelvet.) De a durvaságok vagy akár az ütések, rúgások igazi jelentésének lefordításában Ottlik segítségére siet az olvasónak. Mesterien tárja fel a nyelv vagy a metanyelv (pl. rúgás) mögött az igazi érzelmi tartalmat. A durvaság helyi jelentését. Például Szeredy Bothnak mondott „nyasgemjében” a rokonszenvet, a szeretetet.

A harmadik rész (Sem azé, aki fut) Medve fogságával kezdődik. Itt kezd újra látni. Látni, ha másként is, de a dolgok, a viszonylatok értelmét meglelve. Az igazi dolgokat értékelve (Veronnal, az öreg cselédjükkel való kapcsolatát például); az élet felemelő dolgaiban felfedezve, hogy azok felemelők. A jókban, hogy jók. Ennek is van persze előzménye: az aranyhalak motívuma például vagy az a bizonyos első hóesés. A többiekben is erősödik a változás, a belső világ óvatos kinyílása. Emlékeikről beszélnek egymással, vallanak itt-ott olyasmiről, ami nem a pillanathoz tartozó, de ami fontos vagy fontossá lett számukra. Kiépítik világukat az adott keretek között. Még színdarabot is írnak, színházat játszanak. Nem véletlen, hogy Merényiék az írásokat tartalmazó füzetet akarják megszerezni, ez ugyanis a jelképe annak, hogy vezérkedésük alól kezd kicsúszni a talaj. Mert addigra már kialakul az a magatartás, amely előbb-utóbb vissza tudná szorítani, meg tudná törni Merényiék rémuralmát. Szilárdságból, tartózkodásból, egykedvűségből – nekünk is éppolyan nehéz megmondani, mint Ottliknak –, de kialakul. A mélyvízbe kényszerülve, hőseink megtanulnak élni mélyvízi halként. Az elmúlt két esztendő alatt – mert most már az író sebesen futtatja az időt – a túl keserves körülmények miatt csaknem férfivá érve, létrejön bennük valami egyetértő, szavak nélkül is kommunikáló életértés és életszeretet. Ottlik visszatekintve, 1957-ben így összegzi: „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.”

De hogy ez mibe került nekik, azt Ottlik az iskolai éveket lezáró hajókiránduláson, Mohács felé haladva, így világítja meg: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Igen, a vesztesek, a kifosztottak, a kiraboltak „ünnepe”. Ez maga az Iskola a hátáron, mint írói mű, melynek befogadása „együtt halad a saját életérzésünkkel, anélkül, hogy lefordítható volna életvitelünkre” – mondja Balassa Péter, a regény egyik legmélyebb elemzője. Ám Ottlik, hogy a művel magával valamiképpen élni segítsen, legfőbb szócsövének, Medvének szájába ad az „ünnephez” némi kiegészítést is, direktebb tanácsot: „…a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”

De ezt már Medve kézirata mondja, túl az elszenvedett vereségen, visszatekintve, a vereségek elfogadása után elnyert szabadságban. A megszenvedett, a kínok árán szerzett szabadságban, melytől Both Benedek a Lukács-uszodában 1957-ben még egyre mámoros – egy negyedszázad eltelte után. Mégpedig a regény teste elé illesztett, látszólagos kerettörténetben az, nyilván már a férfikorban átélt – gondoljunk az évszámra – újabb vereségek után. Gondolkozzunk csak el: a regény végén, mint illene, nem tér vissza a kerettörténet. Más a lezárás: a mohácsi hajóút felel a Lukács-uszodának: a sajátos szabadságérzet kibontakozása, ünnepi megjelenése felel. Ez az eltörölhetetlen jelenlét magyarázza mindazt, ami a regény szereplői között – bár szerkezetileg előrevetítve – a későbbiekben történik. Magyarázza egész életfelfogásukat, egymás szavak nélküli értését, összetartozásukat.

Erről a vereségek között, ütések alatt kikovácsolódott összetartozásról Medve 1942-ben keletkezett kézirata így értekezik: „Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban.”

Tanulság? Nem. Csupán tanúságtétel, hogy valamiképpen így lehetett, és így lehet túlélni. Egybekapcsolódva abban a teljesebb kontinuumban, abban a képletes állandóságban. Önmagunkat őrizve, szembefordulva, de megmaradva a boldogító létezésben. Ha kell, mint az író maga, a „létezésszakma” mestereként.