A Márciusi Fronttól az Újholdig^*

K. L.: Ha Lengyel Balázs sorsfordító pillanatait akarjuk felidézni, akkor két mozzanat mindjárt szembeötlik. Méghozzá két olyan mozzanat, amely a köztudatban nagyon is elválik egymástól. Az egyik a Márciusi Frontban való részvétele, a Front tizenkét pontja Lengyel Balázs nevével jelent meg, ő volt a felelős kiadója. A másik: alig nyolc év múlva a magyar lírának és a magyar irodalomnak egyik fontos folyóirata, az Újhold szintén az ő nevével lát napvilágot, ő a szerkesztője. Két baráti írói kör, két különböző orientáció, különböző történelmi érdeklődés. Hogyan függ ez össze, hogyan fér ez bele egy életbe, ezt kérdezném tőled.

L. B.: Mindenekelőtt élesítsük az ellentmondást. A Márciusi Front a népi írók mozgalma a harmincas évek végén, az Újhold pedig az úgynevezett urbánusok folyóirata a felszabadulás utáni koalíciós időkben, 1946 és 48 között. A Márciusi Frontnak olyan írók az eszmei irányítói, mint Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Veres Péter, Féja Géza és némileg Tamási Áron. Ezekkel az országos nevű írókkal szemben az Újholdhoz olyan, akkoriban alig ismert fiatal írók tartoztak többek között, mint Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Szabó Magda, Rába György, Lakatos István, Rákos Sándor. Az előbbi írói csoport, globálisan szólva, a magyar valóság ellentmondásaira függesztette a tekintetét – tele politikai szándékokkal. A másik inkább az emberi létezés ellentmondásaira. Miután mindkét mozgalom résztvevője voltam, az Újholdnak alapítója és szerkesztője, elmondom, hogyan jelentkezik ez a kettősség, és hogyan áll mégis egységbe az életemben.

K. L.: Kövessük akkor a kronológiát?

L. B.: Kövessük, bár félek, egy darabig túlságosan személyes jellegű lesz, amiről beszámolok. 1936 őszén beiratkoztam az egyetemre. Ez az év már bőven beleesik a magyar fasizálódás időszakába. Hogy néhány szóval felidézzem a történelmi helyzetet: Hitler, a jobboldali erők bűvölője, már 1933-ban hatalomra került Németországban. Gömbös Gyula, a magyar miniszterelnök már megtette a maga lépéseit Mussolini és az ő utánzására. Már látni lehetett itt-ott azokat a náci térképeket, amelyek a Dunántúl nem kis területét a nagy német élettér részének tekintették, a hitleri faji koncepció alapján. A magyar szellemi élet már jelezte a készülő jövő nemzeti veszélyeit. Másfelől a félfeudális magyar társadalom szociális kérdései égetően követelték radikális megoldásukat. Elsősorban a szegényparasztságé, ennek a helyzetét tárták fel a falukutató írók, de a munkásságé és a lateiner értelmiségé is. A változtatás szükségessége kétségtelen volt. Igénye, érdekes módon, kétfelől is megfogalmazódott: demokratikus irányból is, mint népfelszabadító program és jobbfelől is, mint lélekhalászó demagógia. Ebben a légkörben 1936 folyamán néhány egyetemi hallgató, cselekvésre vágyó kommunisták kis csoportja, élükön Donáth Ferenccel, kisajátított magának egy álmos, idejét kártyázással töltő egyetemi egyesületet: az Egyetemi Kört, és benne, mintegy a kártyázók spanyolfala mögött, a társadalmi kérdésekkel szembenéző szellemi életet teremtett. Az írók közül elsősorban Kovács Imre segítette őket. Elsőéves gólyaként, akit a társadalmi problémák humanista irodalmi neveltetésemnél fogva módfelett érdekeltek (már gimnazistaként rendszeres olvasója voltam a Nyugatnak), odasodródtam az Egyetemi Kör előadásaira, és ha jól emlékszem, Erdei Ferencnek a parasztság helyzetéről vagy éppen Kovács Imrének a földbirtokeloszlásról tartott előadása után beléptem a Körbe.

Ez a belépés számomra nem olyan mai formájú tagkönyvkiváltás volt. Hála a vezetőség aktív és politikailag képzett tagjainak, körükben szinte lázként fogott el a társadalmi valóság tágasabb megismerésének vágya, sorra elolvastam a Magyarország felfedezése című sorozat megjelent köteteit, Féja Géza Viharsarok-ját, Szabó Zoltán A tardi helyzet-ét, majd Cifra nyomorúság-át és természetesen egyéb társadalmi és történeti jellegű írásokat (Illyés Gyula Puszták népé-t már a Nyugatból ismertem), Kovács Imre Néma forradalom-ját, Kerék Mihály könyvét a földkérdésről, Szekfű Három nemzedék-jét, Szabó Dezső füzeteit, régi Tanú-számokat stb. A Körben olvasható volt minden valamirevaló folyóirat. A Nyugat olvasójából így lettem a folyóiratok olvasója: A Válasz, a Szép Szó, a Századunk, a Magyar Szemle és természetesen a Vértes György szerkesztette Gondolat című folyóiratoké is.

E mohó szellemi tájékozódás mellett, mely egészséges kiegészítője volt nyugatos kultúrámnak, gyerekkorból hozott lírarajongásomnak, természetesen részt vettem a Kör mindennapi munkájában, a rendezvények szervezésében és propagandájában. 1937 legelején felmerült az a gondolat, hogy valami hatásos, demonstratív politikai tettet kellene végrehajtanunk, hogy a fojtva parázsló kérdések némileg több oxigénhez jussanak. Ám ne csak felszikrázzanak – hiszen szikráztatta már jócskán őket a falukutató irodalom –, hanem megoldásuk útját-módját szolgáló mozgalom is keletkezzék. Felmerült a gondolat, hogy március 15-én, az egykori márciusi ifjak szellemén ihletődve, a Nemzeti Múzeum előtt gyűlést kellene tartani, azon programot adni és meghirdetni a szellemi mozgalom, a Márciusi Front megalakulását. A terv megvalósításában és a program összeállításában tulajdonképpen két tábor egyesült. Egyfelől az írók köre, kiket a program megfogalmazásában leginkább Kovács Imre képviselt, másfelől Donáth Ferenc és az egyetemista kommunisták, akik néhány hónapja az Egyetemi Kört elfoglalták, és már tudatosan a népfrontmozgalom létrehozására törekedtek. Ezeket a kommunistákat azonban aligha szabad az ötvenes évek pártjelvényes kommunistáival azonosítani. Hogy kommunisták, hogy valamelyest közük van a mozgalomhoz, a párthoz, azt mi, többiek legföljebb sejtettük csak, ha sejtettük. Mai szemmel visszatekintve az 1937. március 15-ére meghirdetett gyűlés szervezésében messzemenően népfrontos volt, vagyis a népjogokért harcoló baloldali erők tágas összefogásán alapult. Szónoka Zilahy Lajos és Féja Géza volt, utánuk Kovács Imre olvasta fel a politikai programot, a két tábor által közösen létrehozott tizenkét pontot. Hogy a szónokokat hallani lehessen – a népfrontos együttműködés további elemeként – ifjúmunkások hozták és szerelték fel a szükséges hangszórókat. Csakhogy az egybegyűlt tekintélyes tömeg, négy-ötezer ember, többségében se baloldali nem volt, se valamilyen népfrontösszefogás híve. Nagyobb részében a délelőtti összecsapások miatt felizgatott, jobboldali szélsőségesekből állt. Amikor a Himnusz felhangzott, jól kirajzolódtak közöttük az előrenyújtott jobb karral álló nyilas csoportok, akik a Himnusz elhangzása után nyomban letartóztatott vezetőjükért tüntettek, kórusban kiáltozták: „Hol van Kémeri?”, s mikor az egyik barátunk, Lay Béla csoportuknak odakiáltott: „Jó helyen van, a toloncban!”, megverik, ha a virágágyáson átszökellve, bele nem fut a rendőrök karjai közé. (Így csak rendzavarásért vitték be.)

Volt tehát rizikója a dolognak, írói részről is, egyetemista részről is – alaposan kisebbségben voltunk a gyűlésen. Alapos kisebbségben? Elenyészőben. Amikor a délutánra hirdetett gyűlésre az Egyetemi Körből ki akartunk vonulni egy szalagos, piros-fehér-zöld zászló alatt, tizenketten voltunk mindössze. Egy nagy zászló és tizenkét emberke. Ha kettesével áll fel, hat pár: kurta giliszta. Ha hármasával: törpe cserebogár. Valamelyikünk átugrott a szomszédos internátusba, aki ott ténfergett, aludt, kártyázott, mind velünk jött, így lettünk huszonnégyen. Ha az Emericana vagy a Turul bajtársi egyesület felvonult, százak álltak egy zászló alatt. Amikor mi, már huszonnégyen, zászlóval a Kálvin térre kifordultunk, a tömeg a Múzeum körúton utcahosszat, a Kálvin térre kitüremkedve feketéllett. Bizony mulatságot keltettünk: „Mi a csoda? Csak ennyien vannak!”

És a tömeg – mint mondottam – dehogyis volt a miénk. Délelőtt a Petőfi-szobornál már összecsapott a rendőrséggel azért a Kémeri Nagy Imréért, aki ősszel maga pofozta ki a zsidókat az egyetemről, s most éppen lekapcsolták rendzavarásért. Jól emlékszem Lay Béla gólyalábaira, amint keresztülvágtatott a virágágyáson, tízen is ugrottak utána, hogy elkapják. Ha megértik, hogy mit akarunk, íróstul, ifjúmunkásostul bennünket kapnak el. Egyáltalában miért hallgatták meg Zilahyt meg Féját? Zilahy ismert író volt, inkább tisztességesen konzervatív-nemzeti, mint baloldali. Féja csillagát a magyar sorskérdések bolygatása vitte fel. Azért hallgatták meg őket, mert nacionalista frazeológiában beszéltek. Csupa-csupa magyar becsület, magyar tisztesség, magyar haza, magyar tragédia. Így is bele-belekiabáltak: „Beszéljen a zsidókérdésről!”

A legnagyobb rizikót Kovács Imre vállalta. Jó kiállású, fölényes modorú, magabiztos fiatalember volt, és az egyetemista politikai körökben jól ismerték. Az egész huszárcselben ő vállalta a huszárvágást. A Múzeum lépcsője mellől, ott, ahol valamikor Petőfi állt, ha ott állt ugyan valaha is, fel merte olvasni, hangjával, kiállásával el tudta fogadtatni a tizenkét pontot. Ezt a hadüzenetet a jobboldalnak. Félreértették? A szélsőjobboldal, pillanatnyilag visszaszorítva, a saját radikalizmusa követelését is belehallotta? Vagy mégis többen voltunk ott demokraták? Az ingatag tömeg lelkes tapsát, éljenét mindenesetre elérte. A csel eddig sikerült.

Maradt azért a dolognak még további rizikója. Hallva a hangszórón át, igen, de egy kis politikusi ésszel vagy rendőri szemmel olvasva, nem lehetett ezt a „követeljük” szóval induló tizenkét pontos programot félreérteni. Az ország demokratikus átalakítása, sajtószabadság, titkos választójog, a munkásság szervezkedési joga, negyvenórás munkahét éppúgy szerepelt a követelések között, mint az ötszáz holdon felüli földbirtokok kisajátítása. (A nagybirtokok akkori paradicsomában ez azért bombaként hatott.) A program még a külpolitika terén is határozottan színt vallott, némi frazeológiai engedménnyel ugyan, a pánszláv és a pángermán törekvésekkel szemben követelt független nemzeti politikát, Duna-völgyi összefogást, konföderációt, a hovatartozás kérdésében a népek önrendelkezési jogának tiszteletben tartásával.

Itt, mielőtt továbblépnénk, ismét személyemre kell fordítani a szót. A tizenkét pontot, melyen aláírásként már a Márciusi Front szerepelt, a gyűlést megelőző éjszakák valamelyikén, a meghívó plakátokkal együtt, szórólapra ki akartuk nyomtatni. Csakhogy az ilyen lapra akkor is, akár ma, felelős kiadó kellett. Ezen egy pillanatra megfenekleni látszott a nyomdában a szórólapok ügye. Az Egyetemi Kör kommunista vezetői, korábbi szervezkedésük miatt már összeütközésbe kerültek a horthysta rendőrséggel. Új, nyilván nem tartott, le nem feketedett név kellett. Hiba lett volna, ha a jelenlévők közül bárki is, akár Donáth Ferenc vagy Pollner György, Bachner-Pataki Ernő, Tettamanti Károly, Porga Lajos – hogy név szerint felsoroljam őket – a felelős kiadást vállalják. Így került rá a tizenkét pontra az én nevem, tizenkilenc évesen, első közszereplésként, természetesen mellékesen. Barátaim, tisztességükre mondom, még ki is okosítottak – némi rutinjuk volt benne –, hogy mit mondjak, ha a rendőrség előállít és kihallgat.

K. L.: Rákerült a sor? Kihallgattak?

L. B.: Nem. Csak hát fel kellett készülnöm rá. De a tizenkét pont másnap már megjelent az újságokban, váratlanul nagy visszhangot váltva ki. Más diákegyesületek is csatlakoztak a programjához, a debreceni Egyetemi Kör és a Turul Szövetség egyik ottani törzse (ez főként Losonczy Géza, Ujhelyi Szilárd, Majerszky Klára műve volt, meg a később belügyminiszterként öngyilkos Zöld Sándoré), és a publicisztika jobbról és balról egyaránt hosszan foglalkozott vele. Az egyszerű rendőri eljáráson így túlemelkedett. Különben is, ez még a Márciusi Front hirtelen felívelésének volt a korszaka, mely az őszi makói konferenciával ért a csúcsáig, ahol is Erdei Ferenc már a későbbi pártalapítás reményében a politikai mozgalommá fejlesztés kérdését vitatta meg az egész országból egybesereglett résztvevőkkel. Ám Makó után, ahol már nemcsak írók és diákok (Illyéstől Veres Péterig, budapesti egyetemistáktól debreceni, sőt szegedi márciusi frontistákig) vettek részt, hanem odagyűltek hivatásos politikusok is (pl. Takács Ferenc és Szeder Ferenc szociáldemokrata képviselők), s hol a politikai mozgalommá fejlesztést eszközök és anyagi lehetőségek hiányában leszavazták, mondom, Makó után, amikor az írók a Válaszban mégis politikai programot adtak, ez már korántsem maradt retorzió nélkül. Ez ellen már vádat emelt a magyar királyi ügyészség.

Ahogyan vádat emelt sorra 37 végén és 38 elején az írók könyvei miatt, izgatás vagy lázítás címeken a Néma forradalom, a Viharsarok ellen, s még Illyés Gyulát is perbe fogta a Rend a romokban című verseskötetéért, vallásgyalázás ürüggyel.

A makói konferencia mégis erőt is mutató és a jövőt illetően biztatást adó egybesereglése volt a változtatás híveinek, ha világossá is tette, hogy az adott társadalmi-történelmi keretek között (Hitler hódító útja, Ausztria bukása a küszöbön állt) a szellemi élet területéről az országos politika gyakorlati területére átlépni nincs módjuk. Légvár volt, vágyálom a pártalapítás. Kárpótlásul, a cselekvésigény továbbéltetésére, az írók kiadtak hát egy kiáltványt, mely megismételte, majd magyarázta a tizenkét pont követeléseit, védekezett a dunai konföderáció meghirdetése és a zsidókérdés „elhallgatása” miatti támadások ellen, s a titkos választójogért, valamint a szabadságjogokért való összefogott harcot helyezte a feladatok élére. Mellesleg a makói kiáltványról írtam életem első cikkét a Magyar Út október 7-i számában, mely nemcsak a lapra, hanem a korabeli viszonyokra jellemzően egy „igaz magyar jobboldaliságot” követelő cikk szomszédságában, sőt árnyékában jelent meg. A lap az első oldalán a két cikket egymás mellett hirdette, ilyképpen: „Magyar jobboldalt!” „A Márciusi Front zászlóbontása.”

De a Makón történtekre visszatérve: bennem nem is annyira a realitást tudomásul vevő, a politikai mozgalmat, pártalapítást elvető viták emléke eleven, hanem inkább irodalmi-szellemi emlékeket őrzök. Illyés versmondását például, ahogy a megtartott irodalmi délutánon ezúttal nem városi közönség, hanem úgy gondolhatta, hasonszőrűek előtt mondja – magára és a jelenlevőkre értve – az Ozorai példá-t. Ahogy rekedtes hangja átfűlik a belső szenvedélytől, még egyre fiatal arca (férfikora deléig sem ért el még) kigyúl a közös romantikus átélésben: „Ha lesz jövő, hadat talál helyettünk / legyőzhetetlent, ha mind ottveszünk.”

És őrzöm még egy órákig tartó, nyílt beszélgetés emlékét visszaútban a vonaton Bibó Istvánnal, akivel bár hosszú időn át voltak közös dolgaink, például a németellenes szabadságesteket rendező Művészi Írók és Kutatók Szövetkezetében a harmincas évek fordulóján, a negyvenes évek elején, majd negyvenötben együtt dolgozva Erdei minisztersége alatt, de akivel ez volt tán a kölcsönösen felfedező, rokonszenvet kialakító alapbeszélgetésem. 1984-ben Huszár Tibor elolvastatta velem Erdei Ferenc és Bibó kiadatlan levelezését, fiatalkori mély barátságuk e dokumentumát, személyemmel kapcsolatos bizonyos utalásokra felvilágosítást kérve. Ebből a csaknem kitárulkozó, a szellemi fejlődés mozzanatait lépésről lépésre rögzítő levelezésből jöttem rá utólag, hogy mi lehetett a mozgatórugója Bibó akkori személyes érdeklődésének, hiszen ő már csaknem kész ember volt, én meg szinte készülő irodalmárnak is alig mondhattam volna magamat. A levelek azonban elmondják: Bibó bizonyos, otthonról hozott, a magyar gondolkozásban hagyományos előítéletekkel, a haladó liberális világkép egyes ferde rögzüléseivel megküzdve, fokról fokra jutott el a maga kristályos, jobb szó híján mondom: következetesen demokrata álláspontjára.

Útban volt valahonnan valami felé – közben a marxizmus klasszikusait is megismerve, ezt-azt belőlük felgyűjtve. Lehet, ki tudhatja, párhuzamosságot, rokon szellemi alakulás nyomait ismerte fel bennem a jóízű, hosszas beszélgetés során? Vagy egyszerűen csak nyitott volt, érdeklődő. Fiatal. Vibráló okosságát, melynek a szellemes felszín alatt mindig is mély tartaléka volt, még sokszor élveztem (például az említett szövetkezet „szemináriumain”, hol olyan fiataloknak magyarázgatta a nemzet fogalmat, kik közül nem egy hajlamos volt azt úri huncutságnak tekinteni). De ez az optimista, vidám nyitottság? Nyoma veszett már benne negyvenhatra, a szellemi életben külön-külön, a munkahelyen olykor párhuzamosan szerzett tapasztalatok miatt. A minisztériumból mindketten szükségszerűen kikerülvén, kapcsolatunk meg is szakadt. Utolsó őszinte beszélgetésünk 1957 tavaszára esett. Barátja, Erdei, politikus hajlékonyságával már az Akadémia főtitkára volt, s ő tőlem, a frissen szabadulttól érdeklődött a börtönélet felől. Vagy egy héttel utóbb tartóztatták le.

K. L.: De a Márciusi Front…

L. B.: Igazad van, nem dolgunk itt jellem és sors összefüggéseit bogozni. Ami a Márciusi Frontot illeti, makói konferenciájának megint csak tekintélyes visszhangja lett. Elfojtását kormányzati úton kihívó. Programját, mely a Válaszban és különlenyomatban is hamarosan (1938 elején) megjelent, mint említettem, perbe fogták, aláírói ellen – Erdei, Féja, Illyés, Kovács Imre, Veres Péter – közösen vádat emelve. A programadást különben Erdei szorgalmazta, ezúttal nem túl taktikusan – abból a meggondolásból kiindulva, hogy ha nem is lehet párt, legalább legyen program. Kovács Imre, Féja és Illyés könyveikért külön kerültek bíróság elé. Ezekre a nyilvános bírósági tárgyalásokra – kivéve az Illyését, aki távolmaradásunkat kifejezetten kérte – mi, fiatalok elég számosan kivonultunk, az elhangzottakat gyorsírással jegyeztük, és a perek anyagát a Márciusi Front kiadványaként megjelentettük. (Lásd A néma forradalom a bíróság előtt és A Viharsarok a bíróság előtt című kiadványokat.) Védekezésül tőlünk ennyi tellett. Ám ennél hathatósabban védte az írókat a magyar szellemi és politikai élet egy számottevő része, különböző publicisták, sőt egyik-másik kormánypárti képviselő is. Például Németh Imre, aki a Válasz szerkesztőbizottságának tagja volt, egy ideig szerkesztője is. Ügyükben több interpelláció is elhangzott. Az egyik legnagyobb szellemi tekintély, Szekfű Gyula pedig – aki közben az Egyetemi Kör tanárelnöki tisztjét is elvállalta – úgy nyilatkozott, hogy a perbe fogott írókkal együtt ő is bíróság elé állítható, hiszen könyveik tényanyagát Magyar történelmé-ben lényegében közzétette.

Az első fokon felette vészesnek induló perek (a rendszer ismert vérbírói voltak a tanácselnökök) így magasabb fokon már nem annyira a retorziót, hanem csupán a megfélemlítést szolgálták. A mozgalom még hathatósabb elfojtására, a nyilvánosság korlátozására – és általában a sajtó kézben tartására – a kormányzat 1938 elején új sajtótörvényt terjesztett a parlament elé. Az új törvény véget vetett volna – mint ahogyan életbe lépve véget is vetett – a debreceniek időszakos lapjának, a Továbbnak, valamint Kovács Imre egyetemi lapjának, a Hídnak. Csécsy Imrével, a Századunk kiváló szerkesztőjével, kinek munkásságát csak az utóbbi években kezdjük számba venni és méltóképp becsülni, valamint Szabó Zoltánnal együtt szerkesztettem egy tiltakozó beadványt a készülő sajtótörvény ellen. Ezt Kovács Imre, aki rendkívül ügyes taktikus volt, az egyik egyetemi szervezet tömeggyűlésével, szinte mellékesen, elfogadtatta, mint a magyar ifjúság tiltakozását. Én pedig elvittem Gróf Széchenyi György képviselőhöz, a haladó katolikus lap, a Korunk Szava főszerkesztőjéhez, aki a tiltakozást a parlamentben – bár kormánypárti képviselő volt – teljes egészében felolvasta. Meg is jelent így másnap a lapokban. Ám hiába. A törvényjavaslatból törvény lett. Orgánumaitól megfosztva, rendezvényeit betiltva, pénz híján, melyet hiába próbáltunk Erdeivel a baloldali lapok mecénásától szerezni, a Márciusi Front tovább működni nem tudott. Utolsó két emlékezetesebb rendezvénye és demonstrációja még harminchét őszére-telére esett: a Válasz-matiné a Zeneakadémián, Móricz Zsigmond részvételével és a Magyar Múzsa-kórusest a nagyteremben, Bartók fellépésével – kit az „ifjúság nevében” éppen én kértem fel a részvételre –, s hol végül háromszázan énekelték Kodály zenéjére Berzsenyi aktuális szavait: „Lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat.” Ám a sajtótörvény életbelépése után, ha voltak is még feltámasztó próbálkozások, de a szellemi mozgalomnak ez a formája feléleszthetetlen lett. A külvilág is egyre fenyegetőbbé vált, jött az Anschluss, majd a müncheni egyezmény. A nemzeti fenyegetettség fölébe nőtt a szociális kérdésnek. Más formákat kellett teremteni. Erdeivel, Bibóval, Darvas Józseffel, Markos Györggyel és másokkal például hamarosan létrehoztuk azt az említett szövetkezetet, amely a Vigadóban meg a Zeneakadémián úgynevezett „szabadságesteket” rendezett, Szabó Zoltán megteremtette a maga egyszemélyes Szellemi honvédelmé-t (külön rovat volt ez a Magyar Nemzetben), és kívülük volt még, természetesen, egy sor más próbálkozás is. A negyvenes években mindezek végül a Történelmi Emlékbizottsághoz vezettek, majd a népfrontpolitika teljesebb megvalósulásához, a Békepárt által kezdeményezett Magyar Fronthoz.

K. L.: A történetnek ezzel a végére értél, legalábbis a Márciusi Front vonatkozásában. Nem feleltél azonban arra a kérdésre, hogy politikusokkal és írókkal megismerkedve, bármily fiatal társként, de mégis együttműködve, milyen volt velük a kapcsolatod. Érzékelted-e közöttük a különbségeket, netán az ellentéteket, személyiségével és nézeteivel ki vonzott téged és ki nem? Az értelmiségből, mondjuk így: biztonságosabb polgári bázisból csatlakozva a népi mozgalomhoz, másfelől az Egyetemi Kör fiatal kommunistáihoz, jelentett-e számodra ez konfliktust? Bibóról beszélve azt mondtad: útban voltál valami felé. Nos, rögös vagy sima volt-e ez az út?

L. B.: Az egyetemre kerülve, fiatal magamról csupán annyit mondhatok, hogy általában áhítatosan tiszteltem az irodalmat. Az írókat pedig, ahogyan azt már a nem bennfentes, de jó olvasók szokták, idealizáló szemüvegen keresztül néztem. Már-már héroszoknak tekintettem őket, ahogyan közülük a nagyok – minden emberi esendőségük ellenére – csakugyan azok. Csakhogy a nagyság már kritikai mérlegelés kérdése. S ez a mérlegelési készség, melyen lényegében kritikusi pályám alapul, elég korán jelentkezett bennem. Ellensúlyozta a fiatalos rajongási hajlamot, ami adott volt, mi tagadás. Vagyis az eszmékben és célokban való egyetértés, a politikai együttműködés, ha talán befolyásolt is, nem bénította meg kritikai érzékemet. Ha nem is olyan világosan, mint később, tudtam, hogy más dolog a politikai állásfoglalás, s más az irodalmi érték. S hogy egy írás lehet szándékában nemes, bátor, becsületes – attól még nem válik művészetté. Más szóval: politika és művészet külön-külön emberi szféra, még ha bizonyos területeken fedik is egymást, de a művészet nem szolgálólánya a politikának, nem puszta eszköz, hanem autonóm, öntörvényű külön világ. A művész elsődleges célja a művészi létrehozás, s e célon belül lehetnek erkölcsi, társadalmi, nemzeti, mondjuk így, politikai céljai, de nemcsak azért ír, hogy ezeket kifejezze, hanem azért ír, mert író: azért, hogy magát és világát művészetében létrehozva, esetleg elmondja politikai mondanivalóit is. A puszta politikai költészet a személyiség teljesebb kifejezése, más irányú hitele, a költő művészi reinkarnációjának aurája nélkül önmagában nem áll meg. Lehet, hogy annak idején mindez nem kristályosult ki bennem ilyen axiomatikusan, és azzal az egyszerűsítéssel dolgoztam, hogy van az irodalomnak egyfelől egy közvetlenül állást foglaló, politikába beleszóló része, másfelől egy sorssal, létezéssel, erkölccsel foglalkozó, s a kettő nem áll ellentétben egymással, sőt rengeteg átmeneti képlet lehetőségét kínálja. A művészetnek csakis eszmék, csakis filozófiai álláspontok, csakis politikai magatartások szerinti mérlegelését – amire pedig fiatalkori barátaim hajlamosak voltak – jogosulatlannak, művészetellenesnek éreztem: jóllehet elfogadtam azt a közkeletű és Zrínyi példájából levont romantikus, speciális képletet, hogy a magyar író karddal és tollal védi hazáját, nem sejtve, hogy a képlet mennyire történelmi jellegű, helytől és időtől elszakíthatatlan. Nem realizáltam még, hogy az egészséges nemzeti munkamegosztás következtében az író, ha igazi, akkor teszi a legtöbbet, ha ír.

A Márciusi Front íróit így elsősorban íróként véve számba, Illyés Gyulát és Tamási Áront – és persze, amikor megismertem, Móriczot – mérhetetlenül tiszteltem, már a héroszt látva bennük. Illyésben a költőt és a prózaírót egyaránt. Legföljebb mellette – nála esetleg jobban ismert, jobban szeretett – más költőeszményeim is voltak. Módfelett vonzott Szabó Zoltán ápolt írásmódja, szellemes okossága, melyet elegáns, ma már csöppet romantikusnak ható stílusban tudott érzékletessé tenni, axiómákba tömöríteni. Később, kezdő íróként, pártfogóm és barátom lett. Vonzott Erdei mélyenjáró esze, szuggesztív, pompás tehetsége, mely ugyan nem volt par excellence írói, s amely sajnos nem mindig társult hozzá méltó szilárdsággal, belső eltökéltséggel. Nem többet általánosítok itt, mint konkrét személyes tapasztalataimat (részvételét a szörnyű ötvenes években majd megítéli a történelem): ha egy-egy döntéséről minisztersége alatt lebeszéltem, fel kellett készülnöm arra, hogy mást meghallgatva utóbb ismét változtat. Vonzott végül Féja Géza szenvedélyessége is; legjobb pillanataiban tagadhatatlanul volt népszónoki szuggesztivitása, ha epés, szurkáló, gyűlölködő megjegyzései, amelyekkel írótársait a hátuk mögött szapulta, korántsem tették figuráját szeretetre méltóvá. Ha akkor olvasom – mint ahogyan szerencsére csak utóbb olvastam – a Kelet Népében Nyugat-ellenes cikksorozatát, melyben pletykaszinten, kiforgatott tényközlésekkel kígyót-békát kiabált Kosztolányira és Babitsra, az talán bátor, meggyőző könyvének, a Viharsarok-nak a hitelét is kikezdte volna bennem. (Utóbb kiderült, Talpassy Tibor megírta, hogy például ott Bajcsy-Zsilinszky Endre szerepét Áchim András parasztvezér halálában személyes okból, nem a tényeknek megfelelően adta elő, Zsilinszkyre nézve terhelően.)

De elég. Rajongásra képes olvasó voltam, de nem naiv. A falukutatók műveit, a népi irodalmat is így dolgoztam fel magamban esztétikai értékük szerint. Nem pusztán tartalmi alapon, politikai hasznosság és rokonszenv alapján. (Másfelől nem tekintettem a népi irodalmat a korabeli irodalom egyetlen jelentékeny produktumának, mint ahogyan ezt szerepükből következően az írók közül némelyek tették.)

Hogy ez konfliktusra vezetett, az természetes. Elsősorban azokkal a hasonszőrű fiatalokkal, akikkel napról napra együtt voltam, és közös dolgainkat intéztük. A konfliktus nem irodalmi, de ideológiai mélyebb rétege akkor nyílott fel, amikor összeültem velük marxizmust tanulni. Négyen csináltunk magunknak önkéntes szemináriumot, két parasztszármazású barátom és Surányi Péter, aki szintén értelmiségi volt. Mikor a tananyagban addig értünk, mindjárt a kiindulásnál, hogy a társadalmi lét meghatározza a tudatot, ezt a determinista álláspontot nagy általánosságban igen, az egyénig lebontva már Surányi Péterrel nem tudtuk elfogadni, már csak amaz egyszerű érv alapján sem, hogy hiszen akkor maga Marx és a marxizmus vezető gondolkodói ugyan hogy jutottak volna el a marxizmusig. Barátaink érvelésünket ellenünk fordították: ódzkodásuk oka polgári meghatározottságunk. Íme a tétel személyünkre lebontott igazsága. Köztük és köztünk fal van, társadalmi létünk íme velük, a parasztokkal szembeállít. Ez a fal, amely a „szentírás-magyarázatok” során újra és újra közénk állt, még szilárdabban jelen volt az irodalomról való beszélgetéseinkben, és nemcsak ezekkel a különben rendkívül nehéz körülmények között felvergődött, rokonszenves parasztfiúkkal, hanem általában az Egyetemi Kör alapítóival. Elfogultságaik dialektikája bámulatos volt. Míg egyfelől a fiatal Devecseri Gábornak, aki igazán a Nyugat fészekalján nevelkedett, az Egyetemi Kör önálló estet rendezett (méghozzá közmegelégedéssel, szép közönséggel, szép sikerrel), addig másfelől, ha a Nyugatról, Devecseri mestereiről, Kosztolányiról vagy Babitsról esett szó, elfeketedett a tekintetük. Nem hallottam tőlük mást, pedig olvasó, művelődő fiatalok voltak (Donáth például lelkesülten olvasta a frissen megjelent Proust-ot), mint azokat a szektás téziseket, amelyeket mindjárt a felszabadulás utáni irodalmi életben Horváth Márton (Babits halotti maszkja), Szabó Árpád, majd magasabb fokon, de nem kevesebb elfogultsággal Lukács és a Lukács-tanítványok fogalmaztak meg, s emeltek a pártos irodalmárok számára irányt adó állásponttá. Nem vagy alig mérlegeltek mást, mint Kosztolányitól a Pardon-rovatot meg az Édes Anna első fejezetét a kincsekkel menekülő Kun Béláról (fel sem fogva, hogy ez a kép, az író szerint, rosszhiszemű mendemonda), Babitsról szólva pedig az átkos l’art pour l’art, a Magyar költő 1919-ben „árulását”, Ady-ellenességét, melyből, mint a l’art pour l’art-ból, egy szó sem volt igaz. (Negyven évbe telt, és két-három nemzedék nőtt fel közben Babits művének ismerete nélkül, míg a konstruált vádak rágalmait Babitsról, a centenáriumán, nyilvánosan lemoshattuk!) Hát ez bizony fal volt, lebonthatatlan és számomra áthághatatlan. Ha nem is tudtam még akkor olyan tudatosan, mint később, mekkora hatással volt Babits a gondolkodásomra, szellemi habitusomra: ha még nem is világlott ki számomra, hogy nagyrészt éppen azok a magasabb, általános emberi princípiumok, amelyeket versben és prózában egyként kifejtett, indítottak az igazságtalan világot megváltoztatni akaró fiatal barátaim közé. Hogy Babits vetése volt, vagy az övé is, hogy a népi irodalom javának, a Márciusi Front nemzeti és társadalmi törekvéseinek híve lettem. Az újra és újra kisebesedő konfliktushelyzeten fiatalosan könnyelmű kettős könyvvitellel igyekeztem túltenni magam, úgy vonva meg a mérleget: politikailag egyetértünk, az esztétika területén gyakorta nem. De hát ez utóbbi nem is fontos.

Ez a kép azonban így egyoldalú. Mint túlélő és írni is tudó ember, mai hitelemet latba vetve, bemártom a volt mozgalmiakat, akik pedig készséggel maguk közé fogadtak, sőt szellemi fejlődésemet is komolyan, hasznosan segítették. Egykori társaim és barátaim jóhiszeműsége és szellemi tisztessége kedvéért el kell hát mondanom, hogy a konfliktus oka nem a személyükben rejlett, hanem az akkori irányvonalban, és el kell mondanom még azt is, hogy negyven év után újra találkozva, az oldotta fel, az tette jóvá közülük – éspedig nyilvánosan – az egykori konfliktust, aki valaha a leginkább élezte (Pollner György).

K. L.: Ehhez a megbékéléshez elérve, úgy gondolom, az időben újra visszaugorva, most új cselekvéssorozat és új konfliktussor következik.

L. B.: Természetesen. Hiszen az ember az időben sajna konfliktusról konfliktusra él. S ha az új cselekvésbe kezd is, és közben cselekvése zárt területén a dolgok kevésbé változnak, akkor a régi tőről kihajt újra a rokon konfliktus.

1946 nyarán, körülbelül egy évvel a háború befejezése után, de még egyre romok között, az éppen csak feltápászkodott országban egy, az előzőhöz képest teljesen új baráti körrel megindítottam az Újholdat, ezt az egyértelműen szépirodalmi folyóiratot. Irodalmit, mert az eltelt idő alatt író lettem, vagy hogy pontosabban fogalmazzak, megérlelődött bennem, hogy mindenképpen írnom kell, irodalmat kell csinálnom. Aki ilyenforma hivatást érez magában, az többnyire makacs fajta, nem hagyja magát eltéríteni a leglehetetlenebb körülményektől sem. Ottlik és Vas István – A másik Magyarország-ban Ottlik írta meg – felszabadulásuk első pillanatától, ellenséges lőállások közé ékelve, aknarobbanások és -sorozatok staccatói között már a Nyugat újraindításának tervezetén dolgoztak. Magam végigírtam az egész háborút, írtam katonaládára görnyedve, hatvan bajtársam nyüzsgése közepette, írtam a tiszti iskola óráin, majd mozgósítottan, hadműveleti területen (a Magyar Csillagnak onnan küldtem a cikkeimet), hol fémhálóval védtük az ablakot, hogy legalább azon, ne bent robbanjon a nekünk szánt kézigránát, írtam még az első vonalban, a földbe vájt bunkerban is. Úri helyzet volt ez: remekműveit Radnóti hogyan írta? Igaz, Debrecenben, 1945 márciusában megértettem Erdeit, amikor azt mondta: „Most a munka ideje jött el, nem az irodalmárkodásé”, ahogyan ugyanott, ugyanakkor Bibó is megértette: most nem vágyálmáról, a vármegyei közigazgatás reformjáról lesz szó. De ahogyan az ország feltápászkodott, mert akárhogyan is, de ilyen makacs akaratokból, ilyen munkára kényszerítő belső parancsokból tápászkodik fel egy ország (ki vetni akar, ki gépet javítani, jogrendet formálni, kutatni, festeni, írni), föltámadt mégis az irodalmi élet. Negyvenöt áprilisától volt már folyóirata is, a Magyarok. Budapesten a házak romban, üvegtelenül az ablakok, az utcán téglarakások, szemét, az emberek szemében éhség – de akik életben maradtak, csinálták tovább az életüket.

A napi munka után mi is az irodalmi életünket. Az irodalmat. Ez volt számunkra evidens. De megpróbálok másképpen gondolkozni, a mozgalomba, a politikai cselekvésbe is belekóstolva, agyam másik részével. Az ország eddigi létének – legalábbis sokáig így képzeltük – legnagyobb változását élte át. Napról napra vívott harcok közepette más lett. Nemcsak államapparátusában, politikai berendezkedésében, társadalmi struktúrájában: változott, változnia kellett gondolkodásmódjában, eszméiben, állampolgárainak emberségükben. Szelíd példát mondok: a németek bevonulása után egy nappal, negyvennégy március 20-án fel kellett utaznom Budapestre a zászlóaljamhoz. A parancsnok, egy műszaki százados megtudta, hogy ott vagyok, s berendelt magához. „Vedd tudomásul – dörögte rám nagy hangon, míg ott álltam vigyázzban –, mától kezdve vége a humanizmusnak! Lelépni!” De most, a negyvenötös új mától kezdve, a humanizmusnak kellett volna elkezdődnie. A háborús erőszak, a kegyetlenkedés, a zsarnoki önkény beidegződését, a feudális különbségtartást kellett az embereknek magukban elnyomniuk s az intézményeknek teljességgel levetkőzniük. S akkor az írók nem ennek a harcnak mindennapi politikai arcvonalába állnak be, hanem irodalmat „játszanak”. Az újságokban a publicisták, a politikusok vádolva és kórusban kérdezték: „Miért hallgatnak a magyar írók?”

Nem hallgattak. Legföljebb a politikailag kompromittáltak, a jó okból rejtőzködők vagy vidékre elhúzódók. Az elenyésző kevesek. A nagy többség, különösen mi, akkori fiatalok, dehogyis. Csakhogy közben velünk is történt valami, ami miatt azt kellett „játszanunk”, amit „játszottunk”. Meg kellett írnunk azt – mégpedig az írásművészet törvényei szerint –, amit megéltünk, a háborút, a túlélés örömét mélyen kontrapunktozó háborús dezillúziót, ki kellett lökni magunkból legjobb hiteinket meggyalázó tapasztalatainkat. A szélsőségesen kilengő érzelmek mozgását csillapítva, belső rendet, emberhez méltó egyensúlyt kellett teremtenünk. Magunkban is, másokban is.

Így lett az Újhold irodalmi lap. Az autonóm vagy ahogy Engels mondja: a bizonyos mértékig immanens művészi szféra egyik letéteményese.

A fenti kérdésre azonban, hogy tudniillik miért tértem át a politikáról az irodalomra, a lehetséges válaszok között van egy minden másnál egyszerűbb (igazabb) és valószerűtlenebb: kezdetben nem vettem észre, hogy mást csinálok, mint azelőtt. Aminthogy nem is csináltam mást, hitem szerint. Evidens volt előttem, hogy a kultúra: cselekedet, adott körülmények között politikai cselekedet is. Semmiféle ellentétet nem éreztem a kettő között. Alig voltam képes elhinni, hogy a kataklizmák után, amelyeken egyértelmű és cselekvő politikai magatartással keresztülmentünk, no meg a magyar irodalom elért csúcsai után, ezentúl valamely szűkös propagandairodalmat akarnak rajtunk bevasalni politizáló irodalom címén. Egy jó darabig érthetetlen, véletlen tévedésnek véltem ezt az irodalomfelfogást, a politikai progresszión belül esztétikai regressziónak. Ezzel szemben nekünk a művészi progressziót kell képviselnünk, gondoltam. Vagyis más területen bár, de ugyanazt csinálom az írás által, mint eddig.

Progresszió vagy regresszió, dehogyis volt számunkra mindegy. Mi aztán megtanultuk, hogy a politika sorsdöntő. Vérre megy, a mi vérünkre – az elsők között. Az a nemzedék, amely az Újholdat létrehozta, csodával határos módon lett egyedeiben túlélő. Belekeveredése a háborús veszélybe statisztikailag a legmagasabb, vesztesége is a legnagyobb. Az idősebb nemzedékekben csak a kitaszítottak, a munkaszolgálatra kijelöltek pusztultak el oly mértékben, mint mi, s mentek át – ha egyáltalán életben maradtak – hasonló vagy rosszabb élményeken. De ők már kiformálódott lelki habitussal, kész írói készséggel csinálták végig azt, amit mi alakuló, elasztikus állapotban. Nem fiatalon érte őket a romboló dezillúzió. Az előttünk járóktól és majd az utánunk fellépőktől eltért a mi „történelmi oktatásunk”. El a közérzetünk. Eltért – mint hamarosan kiderült – a kifejezésmódunk. Ezért kellett külön folyóiratot csinálnunk.

Nemes Nagy Ágnes 1946 nyarán kelt verse, A reményhez már első négy sorában érzékletessé tudta tenni ezt a közérzetet – ahogyan a vers egészével dezillúzión átlábolt bizakodásunk lehetőségeit is kitapintja:

A tartalmon túl itt azonban a kifejezés új karaktere is tapintható. A hagyományos verselést átfűti valami nyersebb, disszonánsabb. (A csaknem durva kiokádjuk szót merész azonosítás követi a torokról, s rá kemény félrím felel: az ágyu.) Új hangszerelés ez, hevesebb indulatú, dinamikusabb, szókimondóbb a megszokottnál. De ami a közérzetet illeti, ha nem is ebben a lázadva vizsgálódó intellektuális stílusban, hanem inkább a szenvedést magára vevő, együttérző empátiával beszélve, Pilinszky se tudósít másról. A Harbach-ban, a híres Francia fogoly-ban vagy az Újholdban megjelent, Eleven étketek vagyok című versében. Ő odadobja a szívét, kiszolgáltatja egész belső valóját a szenvedés áldozatainak, Nemes Nagy Ágnes tiltakozik, perel értük, haragos iróniával magával az istennel: „Adhattál volna néhány bögre borsót / tehettél volna pár apróbb csodát!” (A szabadsághoz, 1945.)

És nemcsak ők ketten. Az érzelmek világát mégis a líra világítja meg a legteljesebben. Érdemes utánanézni az Újhold első számában (1946. július), egytől egyig arról a botrányról és érzelmi vetületéről beszélnek a költők, ami történt. (Rába György, Vidor Miklós, Végh György, Szabó Magda s még a sorból kiesett Gyarmathy Erzsébet is.) Halottait siratja a felében-harmadában megmaradt nemzedék. A fasizmus, a háború áldozatait. Hallgattak a költők? Kinek, mely olvasónak nem voltak háborús halottai?

K. L.: Közbevetőleg kérdezem: ugye az Újhold majd minden munkatársa az ellenállásból érkezett, az ellenállás valamilyen formájából?

L. B.: Ellenállás? Fontos kérdés, de nem szívesen használnék félremagyarázható, pontatlan kifejezést. Íróféle ritkán ért a fegyveres harchoz, nem is neki való. Pilinszky ismert története egy légvédelmi üteg akaratlan megbénításáról nem harci, de dosztojevszkiji történet. Fontosabb az: mind antifasiszták voltunk – ez természetes. Aztán, hogy ki-ki a maga lehetőségei között hogy szabotált, mint állt ellent, életét miért tette kockára, az külön-külön ügy. Mándy Iván, Karinthy Ferenc, Somlyó György nem vonult be, amikor kellett, úgy tudom, Vidor Miklós se, Végh György se. Rába a focşani fogolytáborból került elő. Örkény, aki később csatlakozott hozzánk, szovjet táborból. Aczél Tamás, aki jó darabig velünk volt, majd pártszerű kivégzésünket felvállalta, Mauthausenből, ahol télen, meztelenül felhajtották s mint a nyulakat ritkították a futkosókat. Pilinszky csak kívülről látta a haláltáborokat, mégis terhe maradt élethossziglan. Magam bevonulásomig a szellemi ellenállás különböző formáiban vettem részt, nemcsak a Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezetének munkájában, amit már említettem; és ez az ellenállás – a kutatás megvilágította – hatékonyabban befolyásolta az ország politikáját, mint ahogyan akkor hittük, vagy ahogyan az ötvenes években a magyarság lebecsülésére, csaknem rágalmazására híresztelték. Majd 1944 októbere után megszöktem a katonaságtól, Budapesten bujkáltam feleségemmel, Nemes Nagy Ágnessel, más okból üldözötteket rejtegetve. Csak az atmoszféra jellemzésére idézem ide egy családi ebédünket 1944 decemberéből. Vendéglátó jó rokonom már a levesnél újságolta, hogy az Oktogonon két katonaszökevényt elkaptak, s nyomban felkötötték. „Így is kell elbánni minden dezertőrrel!” – tette hozzá. Torkunkon sem akadt, kanalaztuk tovább a híg, de meleg levest.

K. L.: Ezek az előzmények, és persze a magatartás rajza. No de a lapalapítás és a fogadtatása, az új konfliktus jelentkezése – erre volnék kíváncsi.

L. B.: A lapalapítást az infláció tombolása idején, Kótzián Katalin nagylelkűen felajánlott tíz dollárjából, mely az első szám kinyomtatására elegendő volt, most nem részletezem. Elmondtam már A háborúnak vége lett című könyvedben, s majd még pontosabban megírom. A fogadtatásunkról s annak egyre súlyosabb ellentmondásairól azonban – még ha bizonyos részében ismétlés is – hadd beszéljek.

Belevágva a közepébe: Az Újhold fogadtatása bennünket egyfelől jólesően meglepett (akkora sajtóvisszhangot kaptunk), másfelől világszemléletileg megbotránkoztatott, konsternált. Megbotránkozásunknak volt persze már némi előzménye, amelyet a Magyarokbeli szereplésünknek, mint hittük, balos támadása váltott ki, de azt olyan jelentéktelen figura írta, hogy jóformán fel se vettük (Egy nemzedék berendezkedése, Valóság, 1946). És megjelent már Horváth Mártonnak fentebb említett cikke Babits és általában az egész haladó magyar irodalom ellen. Elkönyveltük mint egy irodalomhoz nem konyító publicista nem túl jóhiszemű magánvéleményét, elvégre a szellemi életben sokféle alkat vesz részt, sokféle vélemény lehetséges, még ha Horváth Márton cikke, sajnálatos súlyt kapva, a Szabad Népben jelent is meg. De most az Újhold fogadtatása, egyfelől a gazdag sajtóvisszhang, másfelől az éles kritika már egyenesen tömörülésünkre vonatkozott, és maga a bíráló személy akkora tekintély volt, oly mértékig központi helyet foglalt el szellemi életünkben, hogy megállapításain nem lehetett vállvonogatással túljutnunk. Különösen, hogy végkövetkeztetése politikai fenyegetést tartalmazott. Egyenesen nekem szólót.

De mielőtt Lukács György kritikájára és következményeire rátérnék, előre kell bocsátanom, hogy az Újhold költői, prózaírói, éppúgy, ahogyan – mint mondtam – magam is, a Nyugat kultúráján nőttek fel – bármi más törekvés színezte még a Nyugaton kívül a magyar szellemi életet, ez volt a legmagasabb iskola. Ezt jártuk ki mindnyájan, és ezt járták ki – iskolájukat tovább építve – az előző nemzedékek legjobbjai is. Költőink a Babits-iskolát, legföljebb egyikük-másikuk, mint például Végh György, Kosztolányinál szívesebben vizsgázott. De Csorba Győzőtől, akit speciális helyzete ellenére, mindig is, ha távolabbról is, közénk tartozónak éreztünk, Vidoron, Somlyón és Rákoson át Rábáig és Nemes Nagyig, mindegyikünk itt végzett. Igen, de szabadegyetemre, továbbképzésre alig volt közöttünk, aki fel ne vette volna az iskola sajnálatosan elkülönült növendékét-professzorát: József Attilát. A fiatal Pilinszky talán a leglátványosabban. Babits és József Attila egymás között egyeztetett eszményképeink voltak, már akkor, amikor egymásra találtunk. S hol volt akkor még az az irodalompolitika, amely József Attilát (és sajnos csak a fiatalt, a mozgalmit) mindenki számára előírta? Mi őt magunkban, egyenként fedeztük fel már a harmincas években.

Amikor bevezető tanulmányt ír az ember egy folyóirathoz – Istennek hála, nem sokszor fordul ez elő egy írói életben –, akkor a program részeként, mintegy előkészítésül, kénytelen a közvetlen múltat felmérni, kénytelen kapcsolódási pontokat rögzíteni, majd a jövő láthatatlan térképére irányulásokat berajzolni. Egy induló hajó mindig a kikötőből indul, és tart valami felé, valahová. De mert ez a műfaj bemér, és célt mutat, nincs bizonytalanabb és hálátlanabb nála. A fiatalság bátorsága kell hozzá, és kegyetlensége is. Mert annak a bizonyos kikötőnek – és a magyar irodalom múltja, félmúltja és akkori jelene igazán nagy kikötő – nincs egyetlen pontja sem, amely ne várná el a tőle való indulást, olykor pedig, rosszabb esetben, célként a hozzá való megérkezést. A hiúság vakká tesz, epigonokra áhítoztat.

Amikor a bevezető esszét írtam, amely különben az első megjelenés ötszáz példánya után, egészen az elmúlt évig, csak kommentált részletekben, még inkább kiforgatott idézetekben volt olvasható, amikor, mondom, megfogalmaztam a cikket, Babits halálát mindössze öt esztendővel éltük még csak túl. Ez a halál annak idején minden valamirevaló magyar írót megrendített, hiszen mi, itthoniak kétségtelenül tudtuk, hogy Babits a két háború közötti irodalom legnagyobb alakja volt, a hitleri háború éveiben pedig az erkölcsi-szellemi ellenállás vezéregyénisége. Jól emlékszem, hogy a halálhír éppen Szabó Zoltánnál ért el, Sárközi György és Halász Gábor társaságában, s bár Halásznak volt vele vitája, és Sárközinek a Válasz miatt keletkezhetett vele valamelyes feszültsége, az irányt szabó nagyság elhunyta egész esti beszélgetésünket meghatározta, az személye és művének értékelése körül mozgott. Számomra szellemének közvetlen jelenléte még 1946-ban (és tovább is) oly közeli volt, hogy bevezetőmnek magától értetődően írtam fölébe címül: Babits után. Ám nemcsak pusztán a közelség okából. Valódian jelölte ez a cím közös kiindulásunkat, másfelől jelképezte némileg programunkat is, hogy az előttünk járó két nemzedékkel szemben a Babits képviselte művészi teljességigényhez és egyetemességhez kívánunk visszatérni. (Más kérdés, hogy közel negyven év után visszatekintve, az igazsághoz híven mértem-e föl az előttünk járó két Nyugat-nemzedék szándékát és eredményeit, és az is, hogy vajon mi későbbi műveinkkel megütöttük-e azt a mércét, amelyet fiatalságunk hetykeségében magunk elé tűztünk.)

Lukács György kritikája, amelyet azon nyomban írt, és alig egy hónappal bevezetőm megjelenése után a Fórumban közzétett, a kiindulást hamisnak, célunkat elhibázottnak bélyegezte. Irodalmi létezésünk alapját kérdőjelezve meg. Bár gondolatmenete summáját másutt idéztem már, kénytelen vagyok ismét ideiktatni: Babits nem határkő – szögezte le –, semmiképpen sem az. „S ha Lengyel Balázs – összegezte végkövetkeztetésül – a babitsi individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ezzel az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását teszi a negyedik nemzedék lírai programjává.”

A demokratikus fejlődés tagadása? Általam? Általunk? Ez az, amin joggal konsternálódtunk – bárki állította is. De Lukács cikke után, mintegy gombnyomásra, a támadó kritikáknak ez lett az alapszólama. Írásának megjelenésétől kezdve, az alatt a csekély két év alatt, ameddig az Újhold egyáltalában létezett, minden egyes számunk után, de a számoktól függetlenül is, ezt variálta, ismételgette, emlézte fel a kritika. Nemcsak a Valóság vagy az Emberség című folyóiratok glosszálták minden számunkat, hanem bárhol, a legkülönbözőbb fővárosi vagy vidéki lapokban, ha egy-egy induló ifjú vagy törekvő lapszerkesztő irodalmi hozzáértését s főként elvhűségét bizonyítani akarta, minket vett elő. A Szabad Nép kritikusa, Keszi Imre így írt: „Az Újhold, ez a nem színvonaltalan, de annál kártékonyabb folyóirat.” A nyilvános vitákon, mert azért itt-ott mi is megfeleltünk (Lukácsnak például Major Ottó, mindjárt a második számunkban – sok szempontból ma is érvényesen), nem győztük kapkodni a fejünket a politikai gyanúsítások miatt. Amikor az Írószövetség rendezvényén, előzetes felkérésre és Lukács jelenlétében kritikájára felelni merészeltem, szavaimat Barabás Tibor, a főtitkár, mint a rendezvény vezető elnöke, így kommentálta: „Megszólalt az ellenforradalom!” Így, 1946-ban! És néhány nap múlva a szövetség kommunista pártaktívája megtárgyalta a javaslatot, hogy kommunista író többé ne publikáljon az Újholdban. Másutt, más vitákon a legfélreérthetetlenebb nyerseséggel arra hívtak fel bennünket, nevezzük meg megbízóinkat, mondjuk ki nyíltan, melyik, milyen osztály érdekét képviseljük. Mint valaha rég, a Márciusi Front idején, az a két parasztszármazású jóbarátom az önkéntes marxista szemináriumunkon, sorakoztak fel ellenünk fiatal marxisták, főleg népi kollégisták, csakhogy csöppet sem barátilag, hanem szektás tézisekkel, vulgármarxizmussal szítva magasra népi származásuk új keletű gőgjét. Nem tudom, volt-e irodalmi szerkesztő, aki nálam támadottabban szerkesztett.

A legfájdalmasabb személyes konfliktust az okozta, hogy arról az oldalról értek bennünket a támadások, amellyel rokonszenveztünk, amelynek társadalmat átformáló politikáját – 1946-ot írtunk – nagy általánosságban helyeseltük. Azt képzeltük, hogy a változó világban, melyben új, igazságosabb társadalmi struktúra van kialakulóban, a feudalizmus alapja: a nagybirtok felosztva, folyik a jogok kiterjesztése, a demokráciának a társadalmi gyakorlatban való meggyökeresedése, ebben a jó irányban fejlődő Magyarországban, mely végre a miénk is, nem dolgunk többé, íróként legalábbis nem, a gyakorlati megvalósítás mindennapi kérdéseivel foglalkoznunk. Oldják meg jól világunk berendezését a szakemberek, politikusok, közgazdászok, szociológusok, mi pedig szolgáltatunk tehetségünkhöz mérten új művészetet, a lélek sebeit gyógyítót, a humánus princípiumok felé irányítót. Ha nem is ismerve a már idézett engelsi tételt, felfedeztük és meg akartuk valósítani az irodalom immanenciáját.

Lukáccsal különben több beszélgetésem is volt közben. Sor került ismételten elképzeléseink megvitatására. A személyes érintkezésben barátságos volt, megnyerő, megszégyenítően előzékeny. Elvileg azonban rideg. Realizmuskoncepcióját fejtegette ilyenkor, s árasztotta marxista frazeológiában a XIX. század esztétikáját. Legmodernebb példája Thomas Mann volt, s a lírában, Baudelaire-rel és Rimbaud-val kezdve, az utolsó száz év minden új törekvését burzsoá dekadenciának minősítette. A klasszikusokon túl kevés közös élményünk – értékünk – maradt. Se a megértést közvetítő közös nyelvünk. Pedig még vacsorára is meghívott bennünket Nemes Nagy Ágnessel magához, finom paprikás csirkére. Ez volt a mi utolsó vacsoránk. Akkortájt szűnt meg az Újhold, 1948 augusztusával.

Pedig szerkesztőként – hadd mondjam el ezt is –, bizonyos esztétikai szint fölött, a szó régi és nem pejoratív értelmében liberális voltam. Más nézetét, stílusát, törekvését természetesen toleráló. Badarság – és ezt józanul senki sem állíthatta –, hogy a lap kommunistaellenes lett volna, vagy a pártos, állástfoglaló írásokat ellenszenvvel fogadta. Szabolcsi Miklós, Major Ottó, Gyárfás Miklós, Somlyó György, Karinthy Ferenc és mások is közel álltak a szerkesztéshez, tanácsaikat gyakran kikértem, Pándi Pál többször is publikált nálunk. A kezdeti zárt nemzedéki keretet is hamarosan felbontottam, idősebbek is teret kaptak, például Kálnoky László, Vas István és nemcsak a baráti körünkhöz tartozók, hanem olyan távoliabbak is, mint Vészi Endre – bár vele mindig is rokonszenveztem – s még Benjámin László is.

Az utolsó két számba pedig, melyet külföldi utam miatt már nem magam szerkesztettem, hanem Örkény és Gyárfás, olyan írások is belekeveredtek az eltúlzott szerkesztői tolerancia révén, amelyeket sohasem vállaltam volna. Komlós Aladár például a mi hasábjainkon vonta kétségbe az Újhold létjogát. A képzőművészeti kritika rovata pedig olyan művészetpolitikus kezébe került, aki gyors, precízen alkalmazkodó irányváltásaival már akkor olyan hiteltelenné vált, mint irodalompolitikus kritikusaink később az ötvenes években.

Nem kevesebbet, ezt a (mondjuk így) képlékeny magatartást várták el tőlem is, tőlünk is. De ilyen feltételek mellett nem lehetett írni, folyóiratot kiadni. Nem kívántam magam sem, s okkal nem bízva bennem, nem kívánta a fordulat évének művészetpolitikája sem. Megszüntette hát anyagi támogatását, és bevonta a lapengedélyt. Nem maradt más az Újhold után, mint kifizetetlen nyomdaszámla s rajtam a politikai bélyeg. Bóka László 1948 őszén A mai magyar líra című könyvemről az Új Magyarországban ez írta: „Remélem, hogy könyve hosszú évekre kompromittálja politikailag a szerzőt.” Nemhiába remélte – megvalósult az, s nemcsak a könyv miatt.

K. L.: A folyóirat története ezzel lezárult. De elfojtásával nem zárult le a ti történetetek. Írói hallgatásotok átmeneti volt csupán. Az eddigiekben nem többről, pályád két pontjáról beszéltél mindössze, a politikával egybeforrt készülődésről-indulásról és a politika miatti későbbi törés történetéről. De a pályádra – és mindazokéra, akiket a személyi kultusz közületek kiszorított, elhallgattatott – az elmúlt évtizedek kiteljesedést hoztak. Műveiteket megírtátok, sikert aratva, megbecsülést, sőt általános elismerést érdemelve ki. Hogyan nyugtázod magadban az életnek s benne a művészetpolitikának ezt a kétségtelen jóvátételét?

L. B.: Nem várt, az ötvenes években pillanatig sem remélt ráadásnak, ami mégis eljött, ha lassan, ha késve. Belsőnk félhalott lett, mire visszakaptuk az életünket. Nem szeretnék a változtató sorsnak s végül a felülkerekedő belátásnak és jóindulatnak rossz pénzzel fizetni, a keserűség savától tönkremarttal. Tudom, hogy szebbet, talán fényesebbet is érdemel. Egy tényt írok le csupán: első tanulmánykötetem, A mai magyar líra 1948-ban jelent meg. S mikor a rákövetkező? 1971-ben. A csaknem negyedszázados idő egy író életében kicsit sok, még ha igyekezett is a szünetet ezzel-azzal, fordítással, ifjúsági irodalommal kitölteni. Nemrégiben írtam le egy emlékezésemben: „Meddig tartottak az ötvenes évek? A hetvenes évekig. A matematikát az élet korrigálta – legalábbis számunkra.” Pontosabban: számomra. Mert az Újhold kitaszított íróit nagyjából már korábban, egyenként válogatva, visszafogadta az irodalom, ha kezdetben ugyan csak a perifériájára engedve. (Mándy ugye, a pálya szélén, és Pilinszky, Nemes Nagy csakúgy – a visszafogadás folyamatában közülünk egyedül Szabó Magdának jutott nagyobb kezdősebesség.) De ahogyan múltak az évek, és Lázárként, vagy hogy Rákos hasonlatával éljek, Rasz Samra torzóiként megelevenedtek a tetszhalottak: vagyis új és új művek születtek, úgy nőtt munkásságuk irodalmi rangja, tekintélye. Az Újhold, világosan meg kell mondanom, ifjúkori kezdemény volt csupán, hét számát, kétéves fennállását el is lehetne feledni, ha nem gyűlt volna köré és nem tartott volna ki eszményei mellett annyi eredeti, kivételes tehetség (egykor országszerte epigonnak becsmérelt), s ha ezek a tehetségek alászállva és a bugyrokból visszatérve, megszenvedett műveik magaslatáról most nem mutatnának vissza rá, s nem vallanának: ez volt az otthonunk, amit elvettek tőlünk. Ha nem perelnének a feltámadásra már képtelenné vált kihullottakért. Ha művüknek mindennek ellenére észlelhető torzulása, hiánya, könyvek sora, amelyeket nem írhattak meg, nem jelezné: kevésbé mostoha sors illette volna meg őket. Egészségesebb növekedésükhöz kellett volna az otthon, nélküle lett egyikük-másikuk nagy író kis életművel.

Összegezésül se mondhatok mást, csak általánosítok. Ha visszapillantok a két különböző törekvés, a Márciusi Front és az Újhold szereplőinek, mozgatóinak széles táborára, ifjú kommunistákra, gondolkozókra, szociográfusokra és írókra, arra a sok tehetséges és kiváló emberre, akikkel fiatalságom pár éve alatt összejöttem, hogy valamit közösen tegyünk, és ha azután számba veszem az elmúlt évtized alatt betelt vagy betelőben levő sorsukat, akkor önkéntelenül lényegesen erősebb, hathatósabb tehetségvédelmet igényelnék a társadalomtól s magától a múló időtől. Hiszen tudjuk, láthattuk, vannak közöttük szerencsés vagy kevésbé szerencsés pályát befutott nagy írók, valószínűleg örök értékek létrehozói, vannak a szenvedés bugyrait megjárt fényes tehetségek, vannak nagy és félig-meddig beváltott ígéretek, s bővebben, mint hinné az ember, jellemük gyengesége miatt ferdére nőttek, így vagy úgy elbukók. Vannak kihullottak, akik nem tudtak feltámadni, emigránsok, akik távol a hazától értékeiket csak felében-harmadában vagy úgy se bontakoztathatták ki. Vannak háborúban elesettek, öngyilkosok, börtönnel sújtottak és börtön mélyén elpusztultak. Érdemes elgondolkozni azon, hogy egy magunkfajta kis nép tehetségtartománya mégsem végtelen: sok, túlságosan sok a leírás, a veszteség itt. Ha pedig e jobbra törő és alkotni vágyó tehetségek sorsát összességében mérlegelem, akkor valami jellegzetes, huszadik századi sorsélmény rajzolódik ki előttem.

Ez pedig – bármennyire is reménykedtünk abban, hogy „majd mi”, hogy az életen, a determinációkon változtatni lehet – sajnálatosan beleillik a képbe, amelyet tehetséges magyarok sorsáról formál századról századra a magyar történelem.