Mire jó az alma?

Miért van korunkban annyi költő? „Mert sokan összetévesztik a költői hírnév heves vágyát a költői tehetséggel.” John Stuart Mill idézett válaszában az olvasó szívesen felfedezi a megnyugtató feleletet. Csakhogy Mill, a kiváló pozitivista gondolkodó csaknem százötven évvel ezelőtt írta, amit írt, és nem is a magyar költődömpingre keresett magyarázatot, hanem az egykori angolra. Lehetséges tehát, hogy a költők olvasói sokallása állandóbb jelenség annál, mint gondoljuk. Lehetséges továbbá, hogy ami a jelenben temérdek, később visszapillantva kevés is. Lehetséges végül, hogy az eleven költészettel szemben él bennünk egyfajta hagyományos lekicsinylés vagy türelmetlenség.

Már miért élne? – legyint erre az érzéseivel szembe nem néző olvasó. Pedig joggal élhetne, sőt él is. Ma inkább, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Elvégre a költők, úgy száz vagy százötven év óta, ahelyett hogy prózában is értelmes közléseket tennének rímbe és ritmusba szedve, megátalkodottan egészen mást közölnek (ha egyáltalában), és ma már a ritmusba szedést és a rímmel ékesítést is elhanyagolják. Tört soraikban – mintha csak lusták volnának a papírt becsületesen teleírni – megannyi rejtvény, zűr, értelmetlenség húzódik meg. És amit nem értünk, nem fogunk fel, ami megállít, nehézséget okoz, az többnyire bosszantó.

E sorok írója biztosíthatja az olvasót, érti bevallott vagy be nem vallott bosszankodását. Két-három világos, nyugodtan áttekinthető hír után, mondjuk bombamerénylet, államfői találkozó, rakétatelepítés, furcsa egyszerre ilyesmit olvasni a háborúról vagy a történelem menetéről: „Az öntöttvas-nyereg alatt puhított hullák millióiból spongyát csinál az idő s letörli velük a táblát, melyen vak sugarakban araszol a csúszómászó vér.” Ez zűrös meg nyugtalanító is. Persze akad azért mindig is olyan, akit ez az öntöttvas-nyereg meg ez a spongya nem tántorít el, sőt megmakacsolva magát azt mondja: nézzük csak, valóban zűr-e, valóban értelmetlenség? Tegyük föl – így okoskodik –, hogy költőink a mai verseket magyar szavak alkalmazásával, de a köznapitól idegen jelentésszerkesztéssel írták. Szavainkkal egy megmásított, elfordított jelrendszert teremtve. Megfejtettek már ennél nehezebb dolgokat is: ismeretlen nyelvű képírást, ékírást, kő- vagy agyagtáblákon, és mindennemű sifrírozott hadijelentéseket. És nekiveselkedik. E sorok írója ilyen makacs bosszankodó.

*

Mire jutott? Arra, hogy nem győzi folytonosan felfedezni a spanyolviaszt: a költészet csakugyan szántszándékkal mást közöl, mint a próza, s másként. Mást: megszerkesztett belső monológot. Másként: mindennapi kommunikálásunk nyelvét fogja, és csinál belőle egy másik nyelvet. Méghozzá egy állandóan (stíluskorszakonként és egyedenként) változót. Ha Weöres Sándor egy gyönyörű gyermekversében azt mondja: „Piros alma szívem ágán – kivirító koronáján, – Akinek kell, neki szánnám” stb., akkor itt ez a piros alma dehogyis alma. Még a gyermekolvasó is kikövetkezteti (ha másból nem, hát az előző szakasz hangulatából), hogy ez bizony az öröm vagy akár a szeretet. Ha Kosztolányi azt mondja Virág Benedeket idéző versében: „átnyújtott volna versemért egy almát”, akkor itt az alma költői elismerés, már-már kitüntetés. Ha Tóth Árpád így fordítja Rilkét: „Nem ismerhettük hallatlan fejét, melyben szeme almái értek”, akkor ez az alma: szembogár. És így tovább. Mellőzőm, hogy ez az ízes, mindennapi gyümölcsünk mi mindennek lehet még megfelelője, például a női bájak terén. De ha már a gyümölcsön kezdtem a példálózást a költői jelentésátalakítást illetően, akkor még megkérdezem, hogy annak a szilvának, amely most érik („terítve az alja”), s melynek felszedésére Éva, szívem Évát oly igen invitálják, vajon mi köze a szilvához, netán a szilvabegyűjtéshez?

Egyszóval él a jelentésátalakítással már a népdal is. Így hát semmi jogunk bosszankodni amiatt, hogy költőink ezen a nyelvformálási úton továbblépnek, éspedig a XX. században egyre merészebb lépésekkel, olykor hétmérföldes csizmával is. Mindenesetre az a „nyelv”, amelyen ma beszélnek, hét évtizedes cikcakkos változás eredménye. Minden évtized és minden jelentékeny költő erre vagy arra, hol a visszafogás, hol az előrelendítés irányában, de alakított rajta. Végül is szövevényes áttételrendszer lett, melyben a természetes beszéd mellett jelen van, sőt uralkodó a jelentésváltoztatásba, képtorlasztásba, szóösszevonásba és szóalak-változtatásba belerejtett közlés: olykor – legújabban – a trükkös nyelvtani szabálysértésbe is pakolt.

Régen egyszerűbb volt versolvasónak lenni – sóhajt fel az, aki költőinket követni igyekszik. És ha ízlése valahol megállt, és régóta nem gyakorolja olvasóként ezt a változékony költői nyelvet, akkor még azt is mondhatja: „Bezzeg a régi költők, azok voltak az igaziak!” Hogy klasszikus nagyjaink „igaziak” voltak, nem vitás. De hogy könnyűek-e a maguk korában? A XIX. század nagyjainak speciális nyelvhasználatát mi már, mondhatni, a köznyelvvel egy időben tanultuk meg. Ady egykor érthetetlen szimbolizmusa iskolásként vált a vérünkké. És József Attila szellemének tömény, fejbe vágó szeszét pohár vízként hajtjuk ma fel. Ma már!

*

De a gyerekek, a mai iskolások vajon mennyire értik, hogyan élvezik a klasszikusainkat? Nyelvüket ők is a köznyelvvel együtt szippantják agyukba? Itt az új probléma, amely a gyors életmódváltozás egyenes következménye. Ők aztán egyet nem értenek az iménti olvasói véleménnyel. Nehézségeik a klasszikus szövegeket illetően nemcsak a költői átfordításnál jelentkeznek, hanem gyakran már a szavak köznapi jelentését sem ismerik. Nézzük csak meg az ő sajátos kérdéseiket előbb egy áttételes példán, egy kuruc népdalén. Az egész országban minden általános iskolás betéve fújja, mert kötelező memoriter, a Megjártam a hadak útját kezdetű éneket. Második sora így hangzik: „Nem tartottam lovam szárát.” A gyerekek, még ha falun nőnek is fel, nemigen lovagolnak, kezükben nem volt kantárszár, képtelenek megfejteni a sornak a régiek számára evidens jelentését: a hadak útján nem tartottam vissza magam, véremet, magamat nem kíméltem. A gyerekek hatodik osztályban tanulják a Toldi-t, ami minden más gyönyörűsége mellett még nekik való gyönyörű mese is. Idemásolom, hogy az első három versszakban mi mindent nem értenek pusztán azért, mert a fogalom vagy a fogalom-összetétel hiányzik a szókincsükből: szik sarja, szöcskenyáj, fűszál a tors közt kelőben, ösztövér kútágas, hórihorgas gém, vendégoldal, legénytoll, tilalomfa, általút. (A felült Laczkó-ról nem beszélek, mert azt maga Arany csillaggal megmagyarázta.)

Módjával hivatkozzunk hát klasszikusainkra. Ritkán voltak a maguk korában (és az új olvasóknak ma sem) oly egyszerűek. Ha tetszik, ha sem, el kell fogadnunk: élvezeteinkért mindig is fizetnünk kell: a legszublimáltabb esztétikai öröm is erőfeszítésbe kerül. Izomláz nélkül nincs igazi hegymászás, ha később már csak a gyönyörű panorámára emlékezünk is vissza. A modern ember türelmetlensége vagy mohósága minden csúcshoz drótkötélpályát igényelne. Csakhogy a kötélpályát a verscsúcsokhoz neki magának kell előbb kiépítenie – képzavarral szólva: önmagában.

Vegyünk egy mély lélegzetet, és mondjuk ki: a versolvasás bizony rejtvényfejtés. Legalábbis valami hozzá hasonló. Semmi baj, hiszen napjainkban oly kelendőek a rejtvényújságok, oly divatos a rejtvényfejtés. Nem mondom, kell a sikeres fejtöréshez némi műveltség meg gyakorlat is, mely a találékonyság útját-módját eleve rögzíti a megközelítés sémáit kínálva. És kell persze az elrejtett „titok” megismerésének a vágya. Eddig a dolgok egyeznek.

Van itt azonban a végeredményben olyan különbség is, ami nem lehet közömbös. A rejtvényfejtő, ha nekiveselkedik, valamit megtud. Sikere mégsem ez a megszerzett tudás, hanem csupán az, hogy meg tudta szerezni. Sikere: önbizonyítás. Nem tagadható, hogy az önbizonyítás az esztétikai elsajátításnak is tényezője. Egy mű híradásának, közlésének a megfejtése olyképpen is lehet öröm, mint puszta appercepció – tartalmától függetlenül. De itt a megfejtésnek mégis többnyire tartalma van, maradéka van, s ez a lényege.

*

Ez a maradék szerencsés esetben növeli egyfajta folyószámlánkat. Van ugyanis, mindnyájunkba beleépült egy bank, mely érzelmi értékeink őrizője. Versek, verstöredékek, dallamok, zeneszámok, megnevezhető vagy megnevezhetetlen élmények, arcok, helyzetek, tájak tárolója. Van, akiben megcsökött, kicsiny, de van, akiben hatalmasra nőtt. S minden tárolt értéke a jelen érvényes folyószámláján lehívható. S le is hívjuk őket, gyakrabban, mint gondoljuk. Eszünkbe jut egy dallam, felteszünk egy lemezt, elismétlünk egy verstöredéket. Egy már leírt, lejegyzett, elsajátított érzelmi formulával sietünk tisztázni érzelmi állapotunk jelenét. Azt a pillanatnyit, amely éppen ott gomolyog bennünk. Hadd ne idézzem ide, hogy minden valamirevaló zene, minden igazi vers vagy verstöredék egy-egy ilyen formula. Gyászunkban Kosztolányi Halotti beszéd-e, riadalmunkban Babits Ősz és tavasz között-je, kétségbeesésünkben Vörösmarty „nincsen remény”-e vagy éppen „És mégis, mégis fáradozni kell” intése. A költészet végeláthatatlan tárházának kincseiből mindenki őriz így a maga széfjében valamit. Hadd ne fejtegessem, hogy a jelen egy adott pillanatában ezeknek az értékeknek a lehívása mennyire erőt adó, mennyire életben tartó. (Lásd erről korunk háborús és börtönnaplóinak tanúságtételeit.) Belső és külső fenyegetettségek sorát, össztüzek, ostromok, fogságok és korlátozottságok különböző fajtáit átélt emberek vagyunk. Determinációinkkal küszködők. Napról napra erkölcsi válaszutak elé kényszerítetten, depressziók vagy éppen eufóriák, reményteli nagy pillanatok között hányódók, míg a történelmet éljük meg korunkban. Azt, aminek egy etapját e cikk elején Orbán Ottó a letörölt táblával és a csúszómászó vérrel idézte meg, amiről annak idején közelnézetből Nemes Nagy Ágnes így beszélt: „Ily keserűt nincs mód kimondani, mert keskenyebb a torkunk, mint az ágyú”, aminek kellős közepén Illyés így biztatta magát: „Mert, ha sehol is, otthon állok, – mert az a való, mit én látok, – akkor is, ha mint délibábot – fordítva látom a világot”; azt a világot, amit Pilinszky, a kataklizmákon túljutva, de felejteni képtelenül így érzékelt: „a jelenidő vitrinében égek.” S melyről Nagy László minden mai és holnapi költő nevében mondja: „Megszülettünk hogy valami jót hozzáadjunk a világhoz.”

Mert hozzáadnak – nem többet, ezt akartam mondani.