Álom egy kastélyról^*

A mai magyar kritikaírás néhány tehertételéről szeretnék beszélni, mely rontja hitelét, akadályozza hatékonyságát.

Bár nem örömmel teszem, kénytelen vagyok a régmúlt emlegetésével kezdeni, a régmúltéval, mely annak idején két táborra osztotta a kritikusokat, s ez a kettéosztás ma sem oldódott fel teljesen. Az akkori kritikai nullpontot, mely a korszak elején áll, egyetlen emlék felidézésével rajzolom ki. Elegendő lesz önmagában is.

Az ötvenes évek legelején összeült egy irodalomtörténeti bizottság a Nyugat értékelésének kidolgozására. Előadója így indította gondolatmenetét: a Nyugatban számról számra megjelent egy hirdetés: „Töltse a hétvégét Abbáziában!” Kik utazhattak – tette fel a kérdést az előadó – hétvégére Abbáziába? A burzsujok. Milyen folyóirat volt tehát a Nyugat? Burzsoá folyóirat.

Itt meg is állhatnék, de az élet szeret kerek anekdotákat formálni. Ha az anekdota csattanóját nem is mondom el – éspedig azért, mert a békességet keresem, nem az ellentétek kiélezését –, egy epizódjáról még azért beszámolok. A bizottság tárgyalására természetesen meghívta Gellért Oszkárt, a Nyugat egykori társszerkesztőjét és Komlós Aladárt is, az egykori munkatársat. Gellért óvatoskodva sziszegett-jajongott, hogy elvtársak, nem, így talán mégsem lehet vagy nem egészen lehet így kiindulni, de Komlós gerincesebb volt nála, s a korabeli függőséget és hatalmi helyzetet tekintve nem kis merészséggel fejtegetni kezdte a Nyugat haladó mivoltát. Mire egy másik kolléga belevágott a szavába: „Tudod, hogy a Nyugattal szemben melyik folyóirat volt haladó? A Renaissance! Ady is szívesebben adta oda a verseit!” – „Micsoda, a Renaissance? – futotta el az indulat Komlóst –, hát azt a trónörökös Ferenc Ferdinánd pénzelte! Azért tudott az Ady-versekért többet fizetni!”

Itt hagyjuk el a csattanója felé kanyargó történetet. A szóváltásban két kétségtelenül haladó, sőt deklaráltan marxista kritikusi magatartás ütközött össze. Mi közös a védekező, kiszorítástól joggal tartó, másfelől a radikálisan harcos, „kérlelhetetlen elvi” magatartásban? A szolgálat vágya. Igen, az. Csakhogy az egyik egy évtizedek alatt benne kikristályosult értékrendet akar szolgálni, s ezért vállalja azt is, hogy integritása megőrzése céljából esetleg elhallgasson. A másik pedig egy gyakorlati politikai prakticizmust akar szolgálni forradalmi radikalizmussal, s ezért vállalja, hogy esztétikai értékelését annak alárendelje, eddigi értékképzeteit aszerint formálja át. Egészen addig, hogy esztétikai élményével ellentétes, sugalmazását tagadó álláspontra helyezkedjék.

 

*

 

Az ízlésnek és állásfoglalásnak ez a skizofréniája, már-már visszájára fordult viszonya (ami tetszik, azt kell elítélni, ami nem tetszik, az a dicsérendő) a korszak kritikai munkáiban többnyire tetten érhető, éppen az érzékenyebb, a kulturáltabb kritikusokéiban. (Nem is volna érdektelen a jelenség lélektani vizsgálata, a természetellenes viszony pszichológiai és stiláris következményeinek számbavétele.) S ha ma már messze vagyunk is, szerencsére nagyon messze, ettől a kritikai nullponttól, azért elgondolkoztató, amit Ungvári Tamás jegyez meg a Kortárs Regény és kritika vitájában, és amit lényegében megismétel az Élet és Irodalom 1984. november 23-i számában: „Az irodalomtörténet minden figyelmeztetés ellenére közvetlen folyamatosságot tételez fel a személyi kultusz korszaka és a mi időnk között, és olyat is vállal a múltból, mely épp a jelenünktől idegen.” Igaz – sietek megjegyezni az irodalomtörténet javára –, felszámolta kontroverziáját a primer esztétikai élménnyel – a közönség ezt nehezményezte legjobban –, sok más mellett helyére tette Madáchot, nem emlegeti unos-untalan Móricz korlátait, mint a régi brosúrákban, tiszteleg Kosztolányi értékei előtt, nem a Pardon-rovat alapján rajzolja meg alakját, és a közelmúltban még Babits Mihálynak is visszaadta annyiszor kicsinyelt, megtapodott érdemét. És így tovább, folytathatnám, hiszen nemcsak a Nyugat-írókat illetően alapvetően fontos és jóvátevő változtatások történtek éppen az utóbbi évtizedben. Csakhogy a változás menete lassú volt, a folyamat hosszan elhúzódott. Ugyanakkor pedig a korábban kiadott tankönyvek, kézikönyvek, monográfiák hosszan élnek. Tanítottak tegnap, és tanítanak ma. És tanítani fognak holnap is, azok révén, akik belőlük tanulnak. Csak egyetlen példát arra, hogy az időben milyen szilárdan terjed tovább a hajdan elkövetett szellemi kártevés: az 1963-ban megjelentetett Magyar Irodalmi Lexikont húsz év után, 1983-ban megint változatlanul újranyomták – éspedig a második kiadást követő tiltakozáshullám ellenére. Ez a lexikon a maga idejében igazán nem volt a prakticista szándékok függvénye. A nagyjából elismeréssel méltató Babits címszavában – mintegy a múlt évi Babits-rehabilitáció eredményeit nullifikálva – mégis ezt olvasom: „Hiányzik belőle (Babitsból) az a sorsát és igazát elszántan vállaló s higgadtan védő férfiasság, amely az irodalmunkban nem ritka magamentségek javának értéket és értelmet ad.” S mi mindent lehetne még kiemelni a korabeli heveny vitagócok területéről, mondjuk, Kassákról vagy Lukácsról!

Nemcsak a „feltételezett folyamatosság” révén, hanem a könyvek természetes maradandósága következtében a személyi kultusz bizony még vissza-visszaköszön. Hogy ez ártalmatlan dolog volna? Hogy „a sztálinizmus legföljebb gumigolyókkal lődöz”? Nem hiszem. A gyakorlati kritika információs bázisa a céltábla. S így ez a feltételezett folyamatosság, melyet a kiadványok használata csak felerősít, kritikánk hitelének még egyre tehertétele.

A további tehertétel, ha még egyre az említett nullponttal tart is kapcsolatot, már a közelmúlt jelensége. S megint csak hitelünket kezdi ki. S ez az utolsó negyedszázad ma már megbecsült, nagy hatású értékeinek ellentmondásos, csak hosszas harcok árán kivívott elfogadása. Domokos Mátyás a Kortárs említett vitájában a regény műfaját tekintve egész minipanorámát készít arról, hogyan sújtotta „a nem esztétikai szempontú hivatalosság elutasító ítélete műbírálat álarcában” epikánk kiemelkedő alkotásait. A legkülönbözőbb műveket, a Rozsdatemető-t, Az ötödik pecsét-et, a Freskó-t, A pálya szélén-t, az Iskola a határon-t, a Paulus-t stb. S ha az időben visszafelé haladnék, kiemelhetném még Domokos Mátyás részletes felsorolásából – a Felelet-et. S milyen könnyen egészíthetném ki Domokos számonkérő áttekintését a líra területéről (hogy ne is célozzak az esszére, ne emlegessem például Rónay Györgynek ma sem kellőleg méltatott nagy teljesítményét a kritikában). Hiszen köztudott, milyen erőfeszítéseket kellett tennie (és mekkora ellenállással szemben!) az autonóm, éppen csak megtűrt, de korlátokat feszegető kritikának ma már klasszikusnak tekintett költőink „integrálásáért”. Ami ma természetes, kétszer-kettő-négy igazság, amit hivatalos díj is elismer, megpecsétel, az többnyire két vagy másfél évtizedes, cseles kritikusi összjáték eredménye. Mert a végső befogadás – mint ahogyan Domokos Mátyás írja – a fordulat évétől kezdve nem ebben a fokozatosan erősödő összjátékban, hanem a hivatalosság sávjában zajlott. „Így alakult ki – idézem most már egyenesben – három évtized madártávlatából az a kép (bármilyen kínos ezzel szembenézni), hogy a magyar irodalom életében működnek értékteremtő szellemek, akik esztétikailag utólag folyton rehabilitálódnak, de ideológiailag változatlanul gyanúsak maradnak, s működnek kritikusi szellemek, akik általában tévednek, de sohasem kompromittálódnak.”

Itt, a jelenhez közelítve e gondolatsorban azonban meg kell állnunk. A demokratizálódás, a többszempontúság, a többelvűség fokozatos elfogadása hozott ugyanis változást. Lényegbelit. S mert e sorok a múlt gyakorlatának elmarasztalásával nem jelenlegi kritikánk hitele ellen, hanem éppen hiteléért íródnak, kitérni rá természetes kötelesség.

Tudott dolog az irodalmi kifejezésmód napjainkbeli átalakulása, a nagy sikerű és jobb szó híján avantgárdnak nevezett epika és a neoavantgárd vers következtében. E téren, főként a prózát tekintve (ott az igazi újság), irodalmunk átformálódása meghaladni látszik e század nem egy határvonalat húzó változásának effektivitását. Erősen gyanítható, hogy most valami valóban más, az eddigitől eltérő esztétikai hatásmechanizmus keletkezik. Hogy miben más, az is körülírható. Elméleti bemosakodás helyett érthetőbb lesz képes beszéddel. A prózaíró valaha rég többnyire jól látható céltáblára nyilazott. Gondoljunk a maupassant-i novellára vagy regényre, de gondolhatunk a magyar epika csúcsaira, Móriczra, Kosztolányira. Az olvasó szinte a kezdetektől sejti, mit céloz meg az író, s mibe talál majd bele. Az új prózának azonban láthatatlan a céltáblája. Csak a nyilazást látjuk, látszatra rapszodikusan, rendszertelenül, hol ide, hol oda, mintha egy különc kényúr lövöldözne otthonában, terv és cél nélkül. A szöveg többnyire szórakoztató, príma, a részletek telibe találók, de hogy az egész mire megy ki, rejtelem. Aztán mégis kimegy valamire, valami inkább csak megsejthetőre. Nem csattanóra, nem konkrét közlésre, nem is történetre; „csak” az egész, az élet, a létezés ábrázolására.

Ez az új hatásmechanizmusú kifejezésmód mind a hagyományos olvasói igénytől, mind a preferált normáktól idegen. Jóleső látvány – irodalmi közéletünk változásának biztató jele –, hogy az elfogadtatása körüli harc a régiekhez képest kevésbé végletes, kevésbé apodiktikus. Sőt hogy az integrálást kritikusok és irodalomtörténészek egy időben, szinte először közösen, vállvetve szorgalmazzák, Balassa Pétertől Kulcsár Szabó Ernőig, Kis Pintér Imréig és tovább.

A harmadik tehertétel, mely a kritikára súlyosodik, s melyet még a továbbiak közül kiemelni szeretnék, irodalmunk egészségtelen széttagoltságának következménye. Az érdekcsoportok, nemzedékek, irányulások leplezett sündisznóállásainak. A terepszínre álcázott elkülönüléseknek, melyek, ha másként nem, hát fölényes hallgatással vívnak egymás ellen háborút, vagy a legújabb divat szerint álszellemeskedő, a kritikusi elmésséget fitogtató, nyegle ledorongolással. E háborúnak maga a kritikai élet a vesztese, elsősorban a független, az autonómiáját védő kritikus. Egyetlen csoporthoz sem tartozva, mindnek haragját fejére gyűjtheti. (Ha meg nem gyűjti, mert csak dicsér, mindenkihez jó: rossz az egészhez.) A harag, a becsületébe gázoló indulat a kritikusnak látszatra csak személyes baja. De közbaj akkor, ha gátolja, mint ahogyan nagyon is gátolja, szuverén kritikusi tekintélyek kifejlődését. Ha semlegesíti teljesítményeik hatását, elősegítve azt a helyzetet, hogy csak a megbízott, a hivatal által kijelölt kritikusnak a szava kapjon súlyt; azt ugyanis a különböző táborok elfogadni kénytelenek. Az lesz működése értékén felül tekintély. Pedig a többféleségnek, a többszempontúság létjogának az elismerését, vagyis a szellemi pluralizmust a demokratikus fejlődés során nemcsak felülről kell elvárni, hanem – úgy gondolom – a különböző táboroknak egymás között is gyakorolni szükséges.

 

*

 

Van a magyar történelemnek a török kor után egy viszonylagosan nyugodtabb időszaka, amikor a megerősített vártemplomok templomokká, az árokkal, fallal körülvett erősségek, váracskák udvarházakká és kastélyokká alakulnak vissza. Mikor nincs többé ágyú a hevenyészett bástyán, legfeljebb mozsárágyú, s az se másra, örömhíradásra, az érkező vendégek üdvözlésére.

Utópia volna széttagoltságunk ilyesféle átalakítása? Lehet. Bethlen Miklóst is bolondnak nézték, amikor Apafi Mihály uralma alatt, hadak járása után és hadak járása előtt, Bethlenszentmiklóson szép, nyitott kastély építésébe fogott. Ma ez a kastély Erdély egyik legszebb műemléke.