A létezés sebesültje

Kálnoky László is átkerült a másik partra, a Semmi „világába”, mellyel egy életen át viaskodott. Nagy költőinknek, négy évtizedes barátainknak egymást követő gyors távozása dermesztő. Pilinszky, Jékely és Rónay halála után – hogy távolabbi halott társaikat most ne említsem – immár alig valaki él abból a társas közösségből, amely a legnehezebb éveket, a lírára nézve is legrosszabbakat, a legteljesebb szolidaritásban állta ki. Akik immár irodalomtörténetileg is számon tartott rokon magatartással párhuzamos pályát futottak be. De hogy ne keverjem meg az olvasóban már kiformálódott kategóriákat: két költőnemzedék tagjait egyesített ebben a szolidaritásban a külső nyomás, a hallgatást vállaló közös költősors: a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékét és az újholdasnak nevezett negyediket. Kálnoky a harmadikhoz tartozik, annak későn jelentkezett tagja.

Amikor első kötete, Az árnyak kertje 1939-ben megjelent, társai (Weöres, Jékely, Vas, Radnóti) már legalább három-három kötetet mondhattak a magukénak. Magam – ha szabad itt e kivételes és lesújtó alkalommal személyes emlékeket idéznem – Az árnyak kertjé-t csak megismerkedésünk után, barátságunk kezdetén, 1945-ben olvastam el. De tudtam Kálnokyról a Magyar Csillagból és Örley, Ottlik és Vas elbeszéléseiből, s tudtam, hogy belügyminiszteri titkárként üldözöttek segítségére volt. Vagyis hogy természetesen németellenes, antifasiszta. (Lásd az Egy modern zsarnokhoz [1939] és a Vas Istvánnak ajánlott s 44-ben kelt Baka utca című gyönyörű verset.) És csak féligazság van a szintén 44-ben írt Intermezzo megállapításában:

 

Itt örök hazát védett az örök hős, családi címerem kardos, törökfős. Miért, hogy éppen bennem hallgatott el s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?

 

Mert talán mégsem szunnyadt, csak a századok múlása a formákat megváltoztatja. Kálnokyban mindig is maradt valami szelídséggel takart kemény és pengeéles. Valami meg nem hátráló harcra készség a szókimondásban. Az ő támadott „örök hazája” azonban magává a létezéssé tágult. Személyében is ott volt ő támadott. Mindez köztudomású, ha másból nem, hát a páratlan ifjúkori remeklésből, a Szanatóriumi elégiá-ból és a tüdőoperáció tényeit csaknem realisztikusan regisztráló Bordaműtét című szonettből. Igen, de a betegség miatt oly korán, oly fiatalon átélt rémségei a létezésnek, a Semmi megtapintott és örökösen számon tartott közelsége, ez a szüntelenül elébe tolakodó, ha egy heroikus pesszimizmus irányába tolta is, s annak talaján alakíttatta ki létezésvédelmét, összetettebb ez a védekezés, több etapú, mint hogy egyértelmű, pusztán filozófiai fogalmi kategóriákkal megközelíthető volna. Igaz, a szemléleti alapállás könnyen kiolvasható a versekből; idézni lehet akár a Szanatóriumi elégiá-ból: „A lét reménytelen, sötét a szív magánya” vagy „A mindenség hideg, a föld parányi bolygó, / az ember megtűrt jövevény, / ki a mulandóság keserű kenyerén él / s a napkorong tüzes kályhája melegénél / tengeti napjait szegény.” Vagy kiemelhető a Jegyzetek a pokolban már 1950-ben írt szemléleti összefoglalóból (ez is nagy vers):

 

Míg sokszínű virágait kihajtja, csupán saját halálát érleli gyümölccsé az egyén s épp úgy a fajta, hisz vágyakkal, reményekkel teli nyüzsgésüket az örök semmi várja. Az minden létező tragédiája hogy percnyi éltét túlértékeli.

 

Van sorra e megállapításokban a lét reménytelenségétől kezdve az életét túlértékelő egyén tragédiájáig valami megcáfolhatatlan, ami a versben, a vers által folytonosan mégis cáfolódik. Már a pontosságra törő, gondos fogalmazás, az aforisztikus kihegyezés is felidéz az olvasóban annyi kétséget, amennyit például 1846-ban (!) Vörösmarty felidézhetett kétségbeesett pesszimizmusában: „Az ember sárkányfog vetemény! / Nincsen remény. Nincsen remény!” A vers a formájával is beszél; fogalmi közléseit erősíti vagy megkérdőjelezi, cáfolja. S van úgy, hogy puszta létrejöttével mond ellent önmagának. Kálnoky idézett versei ilyen érzelmi ellentmondások. A költő gyürkőzése a belátott, összefoglalt létfilozófiai tapasztalattal. Hogy jöhetne létre másként a gyönyörű forma, amelyben megszólalnak a keserves tézisek? A Szanatóriumi elégia behízelgő, életvággyal teli zenéje, a fénylő, meleg rímek sora. A biztos Semmivel szemben a létezés szintén biztos szépsége és harmóniája.

Kálnoky itt még egy olyan, irodalomtörténetileg jól tapintható folyamathoz kapcsolódik, amely a fájdalmat, a magányt, a betegséget, a kétségbeesést magával a művészi létrehozással, a létrehozás szépségeket teremtő képességével haladja meg, igyekszik legyőzni. Tóth Árpáddal vagy a Kálnoky indulása idején már haldokló Dsidával rokon módon. De bár Kálnoky versformálása magán hordja ennek a hagyománynak a jegyét, ha tetszik, egészen John Keatsig visszanyúlóan, és természetesen hordozója, reprezentálója annak a magas verskultúrának, amely a harmincas éveket úgy kiemeli líratörténetünkben, korán jelentkezik e formálás egyéni sajátsága: az emelt, a pátosz határán zengő hangba bele-belebrummog a groteszkség. A precíz megfigyelésbe egy-egy bizarr látomás. Az 1939-ben írt remeklés, a Kövérek a fürdőben már előrevetíti mindazt, ami a későbbiekben oly jellemző lesz. Tér híján, némi ízelítőt belőle. Előbb a minuciózus pontosságra:

 

Mellszőrzetük sűrű, fekete bokra dzsungel, melyben eltévedt hangya jár, rápingálja hasukra, homlokukra haragosvörös rózsáit a nyár. Verejték tölti meg hájuk redőit s alápereg, mint zsíros, sűrű könny, de köldökük körül kis tóba gyűlik, s a guta ül lila nyakszirtjükön.

 

S a leíró kép után lássuk a meglepő befejező látomást:

 

Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak, hogy felszippantsa súlyukat a nap, s ők könnyű fonalán egy szép sugárnak, mint lomha ballonok, elszállanak.

 

Mindez azonban még a harmincas évek jellegzetes stílusában, versépítkezésének törvényei szerint íródott. Most következik a rejtély, melynek közvetlen tanúja vagyok, mégsem szolgálhatok rá érdemleges magyarázattal. Líránknak s általában a magyar irodalomnak pompás virágzó korszaka a negyvenes évek második fele, az úgynevezett – és oly kurta – koalíciós korszak. Mindenki ír, dalol egészen az elhallgattatásig vagy az előírások szerinti tematikus-vonalas beszűkülésig. De Kálnoky nem. Három verse van mindössze ezalatt, évenként egy. Azok is, hogy az egyik címét használjam fel, „időszerűtlen vallomások”. Akkor kezd írni újra, amikor már-már csak az asztalfióknak lehet, 1950-ben. Nagyszabású műfordítói pályájának, mely egyfelől gályarabság, másfelől alighanem gyönyörűség, a megindulása után. Hogy miért a hallgatás az elhallgattatás előtt? A papírral beragasztott ablak az oka, a táplálkozás nyomorúságos volta, egy elsietett házasság és tragikus felbomlása, apja méltatlan meghurcoltatása, majd halála? Nincs rá felelet. Költői válság lett volna, a belső hang, a készülő vers érvénytelenedése? Semmi jel rá, hiszen az ötvenes években írt versek, melyek majd 57 őszén jelennek meg a Lázas csillagon című kötetben, nem tanúsítanak stílusváltást. Azok az évek, a hallgatás évei, melyek barátai-társai költészetét apránként átformálták, új hangvételre, új formai megoldásokra késztették, Kálnokyt még nem vagy alig változtatták. Az ő változása, költői kiteljesedése későbbi. Az 1970-ben megjelent Lángok árnyékában című kötetben jelzi magát (Hérosztratosz, Hamlet elkallódott monológja, Kancsal világ), majd a Farsang utóján (1977) nagyszabású kötetben érik be. Itt formálódik ki az a Kálnoky, aki páratlan öregkori termékenységgel kétévenkénti kötetkiadásra képes, s akinek költészete méltán ér el általános közönségsikert.

De ez már a Semmivel való viaskodás más formája. Hogy így mondjam, nem összefoglaló jellegű, nem filozófiai. Közben – mint ahogyan az imént céloztam rá – egy versformálási módot, egy kiérlelt lírai szépségeszményt kezd ki a falánk idő. Nem érvénytelenít ugyan, de megkérdőjelez. Elsősorban a szakaszos kiverseltséget, a létrehozás visszatérő, nemes szabályozottságát, melynek Kálnoky – lehetetlent nem ismerő formaművészetével – mestere. A társak, a forma szintúgy kiváló birtoklói kezdenek másként írni. Pilinszky 1951-ben vagy 52-ben átírja, strófátlanítja a kezdetben négysoros strófákban írt Apokrif-ját. A külső formát feszegeti a belső forma, amely Arany zseniális megállapítása szerint maga a tartalom. A korszak nagy versei többnyire nem olyanféle „szép versek”, mint amelyekhez az előző évtizedben szokva voltunk. A Farsang utóján nagy versei sem olyanok. Nemhogy a szabályos strófaszerkezetet, Kálnoky a versek aránytalanul nagyobb részében még a rímet is eldobja – pedig Kosztolányi óta talán ő ebben a legnagyobb mester, hatszor, sőt nyolcszor visszatérő rímbravúrjai műfordításaiban közismertek. Új dikciójában, ha van is benne természetes emeltség, az anyag hat, nem a vers, nem a zenélő forma. Miféle anyag?

Szembenézések az egymásra rakódó, szürke mindennapokkal, tényeikkel, konkrétumaikkal, a költő kontemplációit hatalmukban tartó, létérzetét rázkódtató következményeikkel. Kálnoky itt olyan területet von be a versbe, s emel reális-szürreális látomásaival költészetté, mely a líra szokványos határain többnyire kívül reked. Mindennapjai ugyanis nem akármilyen mindennapok. Itt – ahogyan maga mondja – szürkés iszap az órák üledéke, láncos golyót hurcol a gondolat, és nincs megváltás az asztalára görnyedőnek. Itt „a bútorok, porlepte tárgyak, / az elmosatlan poharak, edények / mint valami alkalmi vérpad / sívár kellékei…” Itt a kifacsart napok elkékült hullái, „itt ami él csak a háttérben él / s nem önmaga, sápadt jelképe csak / valakinek, ami magára hagyva / vergődik, de nem képes megjelenni / s folytatni, aminek nincs folytatása”. Híradások ezek – hiszen az effajta idézetek, félidézetek bőven szaporíthatók – a Semmiről, a Semmi közelségéről, melyről csak kivételes költők s azok is csak ritkán tudnak beszélni. Kálnoky maga így fogalmazza: „a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész.” De ahogyan próbálgatja, a szemünk előtt kibomló nagyköltészetből megtudunk valami olyan – nem örömtelit, nem megnyugtatót –, ami általános emberi sorsunk jegyei közé tartozik.

A Farsang utóján kötet után következik ezen az egyre magasabbra emelkedő pályán az újabb rejtély. Annyi keserves léttapasztalat után, egyre rövidülő lélegzettel, a groteszken át a humor, szinte a derű (kissé ugyan kaján) kibontakoztatása. A létezés képtelenségei után az élet egyszerű kis képtelenségeinek kedvtelve végzett rajzsorozata. A pontos, kihegyezett realizmusukkal mulattató Homálynoky Szaniszló-történetek. Anekdoták, ha tetszik, a dunántúli születésű alteregó-költő emlékanyagából és tapasztalatkincséből, melyekben az a bizonyos másként látó szem, mely Kálnoky sajátja, a nagy létellentmondások, majd a keserves köznapi élettények számbavétele után szinte örömmel regisztrálja a kicsinyes emberi történések groteszk elemeit. Igaza van Alföldy Jenőnek, az emlékeknek iróniával és öniróniával kevert áthumanizálása ez. S mint ilyen, ebben a léten túli navigációban: bámulatos. Földhöztapadtságában angyali.

De hogy e réven, a felülkerekedő humor humanizációja révén Kálnoky László költészetét párhuzamosítani lehetne korunk másra tekintő, gyakorlatibb célokat gyakorlatiasan szolgáló költőivel, azt nem hiszem. Tévedés hajlíthatatlanságát rokonítani bármi kifelé figyelő hajlékonysággal. Kálnoky létezésünk alapsebére néz, azt veszi számba, félre nem pillantó, éles tekintettel. Költészetének, egész életének éppen ebben rejlik katartikus ereje, erkölcsi és költői nagysága.