Ami volt: van

Tíz évvel ezelőtt, amikor a hatvanéves Ottlik Gézát köszöntöttem az Élet és Irodalom hasábjain, többek között azt fejtegettem róla, hogy titkos nagy író, aki ritka publikációi ellenére félelmetes profi: mindent tud a prózaírás művészetéről, amit csak nyelvünkön és irodalmunkban tudni lehet. Most megelégedett szomorúsággal regisztrálhatom ismét: mily sebesen avul műfajom, az irodalmi tanulmány. Újsága, netáni merészsége, mint a virágé, percéletű. Kétes maradandósága annyi, hogy közhellyé válik; kínnal, küzdelemmel megformált saját léte érdektelenné lesz. Az irodalomban csak a költők (meg a ritka nagy prózaírók) boldogok – felhőtlenül. Ha avulnak is, nem semmisülnek meg.

Végigpásztázva a közelmúlt írói nyilatkozatait, műhelyvallomásait, kivált a fiatalabbakéban, Ottlik az emlegetett példakép, az ős, a lengetett zászló. Még olyanok is lobogtatják, hivatkoznak rá, akiknek gesztusaiban fel sem rémlik Ottlik jól ismert gesztusa, hangjukban jellegzetes hangsúlya, és akik törekvéseivel ellentétben, a prózaformát látványosan bontják. Az elmúlt évtized elfújta a jelzőt, hogy „titkos”, már-már blaszfémikussá tette, hogy „félelmes profi”. Vitathatatlan nagy íróként beiktatta Ottlikot prózafejlődésünk hagyományaiba.

Ez a hagyomány, melynek talaján újabb keletű prózánk virágzani látszik, Kosztolányin, a Kosztolányi-iskolán alapul. Ottlik is hozzá járt, nála tanult. Bizonyítékul, mintegy e megállapítás alátámasztásaként, fölösleges emlegetnünk a harmincas években írt novelláit, amelyek a maguk választékos eleganciájával kétségtelenül idézik Kosztolányit, a stílművészt, idézik többek között – bár némi távolságtartással – bravúros poénességét is. Ottlik azonban többet, lényegesebbet tanult tőle. Hogy mi az a lényeges, amelyet tőle tanult, vagy amelyben rokonságot érez vele, kitűnik abból a Kosztolányira ismételten hivatkozó Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal című interjújából, amelyet minden készülő prózaírónak kötelező olvasmányul ajánlanék. Itt írói készülődéséről ezeket mondja: „Már hét-nyolc éves koromban eldöntöttem, hogy mindenképpen író leszek. Nagyon sok író azért választja ezt a pályát, mert van valami mondanivalója. Valami van a bögyében, valami fontos dolog – erre elmegy írónak, és elmondja. De van olyan is – például Kosztolányi is ilyen, meg én is –, akinek esze ágában sincs semmiféle speciális mondanivaló, csak eldöntötte, hogy író lesz. Az ilyen embernek a mondanivalója az egész élet, a teljes világmindenség, a létezés egésze.”

Ottlik specialitása tehát az, hogy íróként a „létezés-szakmában dolgozik”. Hogy mit jelent? Megint csak Kosztolányi példájába fogódzva, így fejti ki: „A kritikus általában valamit követel az írótól, valamit, amit ő elképzel. De hát engedjük meg az írónak, hogy az legyen, aki. S Kosztolányi ezt teljes mértékben megvalósította. Amit ad, az egy Kosztolányi-táj, Kosztolányi-ország, Kosztolányi-világ. Nagy ritkaság ez, és csak nagyon nagy íróknak sikerül ennyire önmagukat adni. Ebben nincs látványos megrendülés… Más van benne: alapérzése a létnek, a létezés sűrűsége, dinamikája, hevessége, eksztázisa, a puszta világ szépsége és nagyszabású volta.”

Ezek után szinte mellékes, hogy az írás célját, értelmét önmaga számára felfedezve, a nagy példaképbe belelátva, létrehozására nézve is talál párhuzamokat a műgond, a kidolgozás módozata terén. Abban például, hogy – mint ahogyan ugyanitt fejtegeti – mindent legalább kétszer kell megírni. Előbb lendületből, egyvégtében, hogy ami fontos, a lényeg belefuthasson az ember tollába, hogy az élmény, az érzet spontaneitása kibontakozhassék. Aztán egy idő múlva, eltávolodva, szépen újra meg kell írni az egészet. Gyanakszom ugyan, hogy ez már Ottlik részben ellesett, részben (nagyobbrészt) önmagára szabott módszere. Mindenesetre írásmódjában köztudottan van egy spontán, az egyéniség mélyebb, ellenőrizhetetlenebb rétegét hordozó, ösztönös rész, mely a létrehozás lendületében bontakozik ki, és van a tudatos építkezés, valamint az önkorrekció műgondja. Ez utóbbiban egy olyan nagy hagyományt plántál át vagy érvényesít újra, mely a legkisebb egységtől, a mondattól (a bekezdéstől) a jelenetezés, a szerkezet nagyobb egységéig írja elő a mérlegelő formálást; minden hatáskvantumot önmagában és az egészhez viszonyítottan is latra téve igényli annak míves kiküzdését, hogy a lendület rátalálásait hasznosítva, a legapróbb részektől a nagy ívekig minden elem maximális legyen. Maximális, éppúgy a mondatba zárt megfigyelés, mint az egymás hatását felerősítő elemek, rejtett jelentést hordozó párhuzamok felépítése terén. Maximális az egész felvont regényboltozatnak valóságrétegeket értelmezve láttató, „leképező” hatékonyságában. Ottlik úgy vallja – és a Próza című köretében egy újszerű regényelméleti megközelítést szentel is a témának –, hogy a regény a maga „szavakkal visszaélő” művészetével olyan valóságmodell, amely különböző, más-más kiindulásból felvett valóságismereteinket egyesítve adja ki mással helyettesíthetetlen, csak önmagával azonos összképét.

Képet, miről? Az imént elmondottak alapján nyilván nem kevesebbről: az életünkről. Múló magunkról és nem múló világunkról, amelyben – és ez már egy másik valóságsík – minden, ami volt: van. És ez az a pont, amelyben Ottlik, baljával Kosztolányi kezét fogva, jobbját mindnyájunknak, a jövőnek kínálva, igazából beleáll a hagyományba, és azt továbbsegíti. Mit vallott magáról Kosztolányi? „Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről… mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.” S mit mond Ottlik Kosztolányiról, mintegy a maga hitvallását is belerejtve a szövegbe? „A Boldogság című novellájában kinyomozta emberi létünk egyik alapvető érzését, szinte az életkedv nucleusát, ősforrását… (azt, amit boldogságnak lehet nevezni). Most mire megy vele, hogy ismerte valaha? Sokra. Tanúságot, bizonyítékot kapott, hogy múló földi életünk mégis nagyszabású dolog. Amit ismert valaha, megvan sértetlenül. S nem ábránd, illúzió, képzelgés, hanem az élet kiindulópontja, mintegy tárgyalási alapja. Követelménye és alkatrésze a legelemibb valóságnak.”

Azt, hogy ami volt: van, s hogy az élet nagyszabású dolog, ezt a megtámasztó mondanivalót, magatartást vagy erkölcsi erőt – a mi életünkre érvényesen – ma Ottlik kínálja. Azzal kínálja, hogy prózája megtalálja és felszínre hozza – hasonlóan, mint Kosztolányi – mélyben lappangó belső életünk, zárt emlékvilágunk szilárd valóságelemeit, az egyszer átélteknek, a létezésnek azt a múltból jövő és jelenünkig érő csillogását, egy-egy kristályos, pulzáló pillanatát, mely integer emberi létünknek csakugyan az alapja. Tud beszélni – nyelvet talál hozzá – egyszeri, független, örökösen támadott emberi létezésünk tartópilléreiről. Nemcsak a műgondjával – úgy gondolom –, ezzel példája és mintaképe jelen és jövendő prózánknak.

Mert a puszta műgond terén, legalábbis abból az egy szempontból, ahogyan az a termőerőre rásúlyosul, ahogyan kibontakozását gátolja, Ottlik a példakép paroxizmusa is lehetne. Ha József Attila azt vallotta: „Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó”, nem merem elképzelni, mit mondana Ottlik, az írást hogyan káromolná. Egyik novellahőse mindenesetre így beszél: „Még izmait is elgyötörte az a néhány oldalnyi szöveg, amit naponta létrehozott… Legszívesebben megsemmisítette volna egész heti munkáját; csak azért nem tette, mert tapasztalatból tudta, hogy bizonyos értéke minden körülmények között van annak, amit leírt. Utólag ez mindig kiderül… De a legrosszabb mégis: hogy így megtanulta már az alázatot.”

Hogy anekdotával fejezzem be: ebbe az alázatba beletörve írta Ottlik annak idején Szigligeten az Iskola a határon-t. A körülmények, a barátai szinte kényszerítették a munkára. Ám ez volt az az időszak (1957–58), amikor hirtelen megnyíltak a szellemi sorompók, mindnyájan rengeteg könyvet kaptunk külföldről. Ottlik szigligeti könyvtára is napról napra gyarapodott, többek között egy sokkötéses angol lexikonnal is. A regényírásban, a kézirat folyamatos gyarapodásában ekkor beállt a krízis. Ottlik eddigi munkás éjszakáit lexikonböngészéssel töltötte. Beültem hát az írógépbe, és írtam egy hivatalos hangú, zord levélkét az irodalmi alap igazgatója nevében, mely Ottlik szigligeti magánkönyvtárának bevonását a regény befejezéséig elrendeli. Hivatalos borítékot szerezni, pecsétet nyomni rá az irodán már csak egy percbe telt. A legjobb az volt a dologban, hogy Ottlik egy pillanatig a levelet valódinak hitte. Láttam a mély sápadásán.

Most Ottlik, már évek óta, az Iskola a határon folytatását írja. Dolgozik egy hozzá mérhető nagy vállalkozáson. Sejteni sem sejtem, kitől, kinek a nevében küldjünk neki levelet, mely elzárja az áltevékenységtől, a tétova papírböngészéstől, az időhúzástól; levelet, mely belülről késztetné a munka befejezésére. Az irodalmi alap igazgatója, félek, ehhez kevés volna. De hetvenedik születésnapjára nem kívánok neki mást, mint hogy valahonnan, valakitől, postán vagy angyali küldött által, azt a levelet mégis megkapja.