A személyiség radioaktivitása

A Nyugat második nemzedékét szokás volt úgy nevezni: az esszéíró nemzedék. S joggal, hiszen Babits nyomdokait követve, a harmincas évekre a magyar esszé általános és színpompás felvirágzását hozta létre, bár tagjai később többnyire más műfajú írásaikkal lettek népszerűek, lettek klasszikusok vagy félklasszikusok. Közülük egyedül Halász Gábor az, aki élete végéig maradt annak, akinek indult: esszéistának, kritikusnak. S így nagy hatású, általánosan olvasott társai mellett ma is inkább az írók és az irodalmárok szűkebb körének írója.

Ennek persze más oka is van – és nemcsak a műfaji vagy az alkati, a gondolkozásmód szikárságában, az előadásmód tudósabb puritánságában rejlő. Halász Gábornak életében mindössze egyetlen tanulmánykötete látott napvilágot, Az értelem keresése 1938-ban. S ez valahogy más léptékű produkció, mint a többieké. Igen, de a halála után – mint Szerb Antalt, Balfon ölték meg 1944-ben – közel ezeroldalnyi esszét, tanulmányt adtunk ki tőle, s még egyre maradt kiadatlan bőven. Vagyis hogy a maga műfaján belül, a maga magas kritikusi hivatását gyakorolva, ő is rengeteget írt. De amikor Az értelem keresésé-t összeállította (megszámoltam a bibliográfiájában), százhetvenöt megjelent írásából mindössze hatot vett fel a könyvbe. Hat terjedelmes esszét.

Százhetvenöt a hathoz: beszédes arány. Kezdhetném hát a róla való emlékezést, kritikusi portréjának rögtönzött vázlatát az igényességével, melyet itt, egyetlen könyvében öncsonkító sűrítéssel érvényesített. De az igényesség alapjában véve ízlésjelenség, ízléskategória, s mint ilyen, dehogyis független az ideológiánktól. Figyeljük csak meg, milyen merészen, mennyire programadóan gondolkodik erről az összefüggésről 1929-ben A líra halála című esszéjében Halász: „Azt szokták mondani, az elméletek nem érintik az ízlés mozzanatát, melyet az örök érvényű szép szinte akaratunk ellenére és tudatunk alatt, mindig egyformán vált ki bennünk. Valójában tetszésünk szétporladt és magunkba szívott gondolatsoroknak engedelmeskedik, régi teóriák foszlányaiból táplálkozik; önkéntelen irányzódásunk hajdani keresések eredménye. Közvetlen odafordulásunk régi, tudatos kiválasztások emlékét őrzi, legösztönösebbnek látszó élményünk is intellektuális meggondolások üledéke.” Amennyire tárgyiasított és általánosított megállapítás ez, legalább annyira rejt magában személyes élményt, önmegfigyelést. Az értelem kereséséből világosan kiolvasható, hogy Halász Gábor akkori ízlésének, igényességének, egész kritikusi koncepciójának az alapja egy mélyen átélt elmélet, egy sokoldalúan bizonyított tudományos következtetés. Leegyszerűsítve ennyi: a romantika (és a szimbolizmus) korát túléltük, lehetőségeit mértéktelenül kiaknáztuk, az irodalomnak a romanticizmus stíluskényszerével le kell számolnia; meg kell nyitnia befogadása kapuit oly értékek előtt, melyek elől a XIX. századhoz kötődve jó ideje elzárkózott. (A humanista költészet, a felvilágosodás irodalma, az értelem és arány uralmának klasszikus öröksége stb.) A feledésre kárhoztatott múltat ismét a szellem áramkörébe kapcsolva, meg kell találnia a maga új – Halász úgy hitte – klasszicista eszményeit. Ezt az ízlést változtató új teóriát alkalmazta a valóságra Az értelem keresése – a kötetcím maga is program. Három, tudósi aprólékossággal felépített nagytanulmány a múltat értékeli át benne (és persze aktualizálja), másik három pedig világirodalmi kitekintéssel a jövő kívánatos útjait keresi. Közülük az újraértékelt múlt Kazinczy-esszéjébe (látszólag a régi mester védelmében) Halász a maga közfelfogással szembehelyezkedő kritikusi programját is beleírja: „Vajon a kritikusnak csakugyan bűne a tévedése, és feladata a felismerés? A legnagyobb kritikusok példája mutatja, hogy nem. A teremtő kritika mindenkor abban látta hivatását, hogy irodalmi ideálokat tűzzön ki, az ízlést tudatosítsa, az alkotóerőket ösztönözve, a közönséget nevelve, kedvező intellektuális légkört teremtsen… Mérni csak mértékkel lehet, s az elvi elfogultság szükségszerű.”

Ami a kívánatos jövőt illeti, a regénytechnikát vizsgálva, Joyce, Woolf, Thomas Mann, Proust, Gide regényeiben mutatja ki (1929-ben!) „az intellektus új önérzetét”, „a gondolat visszanyert tekintélyét, művészetet, irodalmat, életet irányító hatalmát”. Az új európai regény tartalmi, főleg lélektani elmélyedését, formai sokszínűségének váratlan gazdagságát. Ehhez mérhető, nem kevésbé meglepő újság az – hiszen a magyar kritika a regény újítóiról csak a harmincas évek derekán kezd beszélni –, amit Halász a szintúgy 1929-ben publikált, A líra halála című esszéjében hirdetett meg. A romantikus énlíra ellen indított itt harcot, a költői én feltétlen előtérbe helyezése és a költői téma szubjektiválódása ellen. Nem a líra halott, mondta, hanem az az ízlés, amely eddig irányította. „Egy század elég volt – fogalmazza meg elvi keménységgel, a fentiekkel szinkron kategorizmussal –, hogy a romantikus lírai forma önmaga karikatúrájához és csődjéhez jusson el.” Ellenőrizhetetlen, iszapos áradásával szemben ellenszerül ajánlja a megcsinálás, a techné tudását, Berzsenyi személytelenségét, a sűrítést s általában a szubjektív lírával szemben az érzésnek tárgyba való transzponálását, az objektív költészetet. (Ha nem is egészen abban az értelemben, amit ma jelent.)

Az ízlésváltás szükségességéről beszélve fölmerül a kérdés: elegendő indoka-e, mint azt Halász nyomán állítottuk, egy tudományos felismerés? Nyilvánvaló, hogy nem. S bár Halász Gábor nemigen hozza szóba, szembefordulása a századelő ízlésével, a szépségekkel ékes, az egyéniség kincseit fitogtató stílusdivattal, szervesen következik a tízes és a húszas évek közéleti különbségéből. A nagy felívelést követő dezillúzióból. Sőt bátran továbbléphetnénk, s utalhatnánk a kor szűkös, nyomott közszellemére, társadalmi ellentmondásaira, anyagi létbizonytalanságára. Bár Halász ebben az időszakban még hajlamos volt primátust adni az élettényekkel szemben a művészeteknek, azokból se, a művészetekből se szűrhetett le mást, bennük is az a valóság fogta körül, mint nemzedéktársait, Illyést és Szabó Lőrincet vagy óbudai „szomszédját”, a fizikai munkát tanult Gelléri Andor Endrét, akinek krajcáros gondú, félproletár novellahőseiről oly mély átéléssel írt. S ha ki is nyilvánította egy merész felismeréssel az ösztönösséggel szemben ízlésünk teoretikus befolyásoltságát, saját ízlését – sok minden mellett – nemzedéktársainak műve is alakíthatta. Az illyési tárgyiasság, köznapi versbeszéd, a Szabó Lőrinc-i (talán ő állt hozzá legközelebb) kopár prózaiság. Az a váltás, melyet teoretikusan sürgetett, általuk és mások által is, már jelen voltak irodalmunkban. Azt remélem, nem hamisítok, ha azt mondom: szikár antiromanticizmusa nagyon is egybehangzott a kor irodalmi jelenségeivel.

S nem Babitscsal. Legalábbis nem akkor, a harmincas évek első felében. (S nem az újromantikusnak tartott harmadik Nyugat-nemzedékkel, mellyel még utolsó írásában is vitatkozott.) Az az elhárítás és bíráló hűvösség, ahogy Babitsnak Az európai irodalom történeté-t 1935-ben fogadja a Nyugatban, melyet pedig később, évek múlva az esszéíró Babits főművének nevez, ékes bizonyíték erre. Nem enyhébb ítéletet mond akkor róla, mint hogy Babits még egyre a XIX. század bűvkörében él, s a romantika stíluseszményeit védelmezi; könyve nem is irodalomtörténet, csupán egy ízlésforma önarcképe, szinte-szinte írói magánügy. Úgy viszonyul itt Babitshoz, végső soron szellemi elődjéhez, apjához, mint a délibábok ellen harcra kész Arany László Arany Jánoshoz – csak hát a kor sugallatára sokkal szókimondóbb.

Halász Gábor sokat emlegetett „doktrinérségének”, teóriák formálta ízléseszményének ez a bírálat a legélesebb kifejeződése. Evidenciaként vitatást provokáló. Ám Halász az intellektualitást, az ízlést szabó értelmet nemcsak másoktól kérte számon, hanem magától is. Volt ereje még idejében szembenézni eszméivel és szélsőséges következtetéseivel. Elvégre pusztán teoretikus síkon nem evidens, hogy a századelő stílusára, a szimbolizmusra, a szecesszióra egyetlen módon, klasszicizálva lehet csak pontot tenni. A világirodalom azt látszik tanúsítani, hogy ezt a pontot (nálunk ugyan a népiesség hagyományosabb közbeiktatásával) az avantgárd tette ki, és az, ami utána, a hatása alatt jött létre. De Halász Gábor sem Kassák avantgárdjában, sem Füst (bár szecessziós) személytelenítésében, sem a népiesség irányzatában – bizonyos becsülése ellenére – nem fedezte fel az általa várt újat. Sőt még József Attila formai klasszicizmusában sem!

Az irodalmi valóság panorámáját folyamatosan látva és felmérve, az eszméiben kezdett hát kételkedni. A változtatás szükségességében nagy igaza volt, a módban, az útmutatásban kevésbé. Ahogyan ő fejet hajtott Kazinczy előtt, mondván: nemcsak az értékek felismerése terén lehet nagyvonalú, nagy formátumú egy kritikus, úgy hajthatunk fejet előtte mi is. Legalábbis ez érvényes pályájának delelőjéig. Hiszen szava hitelét, mélyre hatolását, gondolatainak gazdagon rajzó bőségét bárki érzékelheti, aki művébe bárhol beleolvas. De kritikusi nagyságát a pálya rátalálásokkal és tévedésekkel kikövezett útján csak az érzékelheti igazán, aki végigköveti szókimondó önrevízióját. Aki a Babitscsal való végső, harmonikus viszonyában, a Portré és tabló vagy A stilizálás alkonya című esszék új felismeréseiben rátalál egyénisége nyitjára, gondolkozása önmagára is érvényesített aszketikus szigorára. Azt hiszem, dráma az is, átélhető, katartikus dráma, amikor az eszmékbe és eszményekbe belebonyolódva, a valóságos tényektől éppen általuk némileg eltávolodva, a gondolkodó kritikus a maga kivételes szintjén az irodalom és az élet valódi összefüggéseire ráébred. Amikor a részletekre való rátapintás mikroérzékenysége – Halász számára ez adott volt – az összképkészítés láttatóbb makroképességével párosul.

A negyvenes évek elején ez történt Halász Gáborral. Saint-Beuve-től Taine-ig jutva el és tovább, a hallatlanul pontos belső analízisen túl ekkor válik nyitottá a széles, az átfogó korképre. Ekkor írja mindig is szuggesztív logikájú, felismerésekben és felfedezésekben gazdag műve csúcsteljesítményeit. (Magyar viktoriánusok, Magyar századvég, Justh Párizsban, Balzac példája stb.)

A kritikus hivatásáról vallva, azt mondja egy helyütt, hogy a bíráló nem az eredményét, hanem a példáját hagyja örökül; nem dogmát, hanem erkölcsöt, a személyiség radioaktivitását. Ennél többet, lefelé kerekítő kifejezésben nagyobb igényűt nem is mondhatna. Nem megpótoljuk, hanem csupán igazolva kifejtjük: Halász Gábor tudósi eredményei, anyaggazdagsága, tájékozottságának mélysége aktuális aranybányánk; önvívó lelkiismerete pedig, az a hajlékony hajlíthatatlansága, szellemünk mindenkori ébresztője.