A Babits-élmény nyomában

Amikor 1928-ban anyám megvette Babits Mihály verseinek első összesített kiadását (Versek, 1902–27), azt, amelynek kék kötéses példánya ma is a könyvtáramban van, a könyvvásárlást gyermekemlékezetem tévedhetetlen rétege szerint családi szóváltás követte. Apám ismételt szemrehányása szerint a drága könyvet könnyelműség volt megvenni. Nem mintha szüleim ne lettek volna könyvvásárlók. Homályos üvegű könyvtárszekrényükben – akkoriban még nem volt divat a nyitott polc – sok minden kincsre találtam, akkor is, később is. Voltak első Ady-kiadások például, vagy az egykori szecessziós díszű kiadások változatlan másod- vagy harmadkiadásai, volt rengeteg Magyar Könyvtár-füzet – számomra később egész kincsesbánya –, s nem kevesebb gyermekkori élvezetemre megvolt a teljes Mikszáth-sorozat. De akkoriban, 1928-ban csak két évvel haladtuk meg az infláció megszűnését, 12 500 koronát váltottak át egy pengőre, csecsemő-infláció volt ez a későbbi millpengőhöz és B-pengőhöz képest, de azért tízéves fejemmel éjszakákon át gyakran füleltem arra az izgatott beszélgetésre, amely szüleim hálószobájából fojtottan kihallatszott, s melynek témája mindig a pénz és a pénz volt. A Babits-kötet sokba kerülhetett. Vagy nekünk akkor sokba. Szegény apám nem tudhatta, hogy később, jóval az ő halála után, nekem még sokkal többe lesz, a fél írói pályámba kerül.

Kiszámíthatatlan késztetés, puszta véletlen műve, hogy egy unatkozó gyerek vagy vigaszt kereső kamasz mikor nyit ki egy könyvet. Mikor feledkezik bele pláne versekbe. Gyereknek lenni rossz. Kamasznak lenni szenvedés. Milyen szerencse, hogy elfelejtjük, hogy nincs szenvedésemlékezetünk. Csak a biológiai átalakulás tényei idézhetők fel úgy-ahogy, annyi például, hogy fiúként is évekig sajgó, duzzadt a mellünk, és mintha agyunkat állandóan köd ülné, tompán, szomorúan, tétlenül meredünk bele a világba. Ez a biológiai emlék jelzi számomra, hogy két-három év azért eltelhetett, míg ez a gyűjteményes Babits-kötet olvasmányommá lett. De jelzi az is, hogy mit olvastam ki belőle. Mert arra már emlékszem. Az Anyám nevére szólt elsőként hozzám. Ez: „S lelkemben már ily fiatalon – nincs hajnal, semmi remény, – nincs hajnal, semmi vidámság, – nincs hajnal, semmi öröm.” Leleplezhetem egykori magamat: semmi okom nem volt „titkon búra hajolni”. Szüleim jóvoltából a lehető legharmonikusabb volt a gyerekkorom. Babits a kamaszközérzetemet mozgatta meg, az objektív tényekkel semmiképpen sem indokolható elvágyódásomat. A soha meg nem elégedésével a korommal járó elégedetlenségemet. A világéhes nosztalgiájával a másra vágyásomat. Szellemi felülállásából belém talált az, ami benne kívülállás volt; ami őt is gyötörhette Szekszárdon vagy később Fogarason. A „nekem nem volt barátom – nem is lehet soha” érzése, a bamba bún borongás, a szív mindig csodára várása, a való fölött az álmok gyöngyös takarója. „Az életemet elhibáztam” felismerés. Persze derülni lehet azon, ha egy kiskamasz egy nagy költővel így azonosítja magát, de az olvasás természete már ilyen. És hogy ilyen volt (ilyesféle), arra bizonyítékaim vannak. Elsősorban maga a könyv, a ma is őrzött példány, amelynek az első harmada, a fiatal Babitsot bemutató rész összehasonlíthatatlanul használtabb, forgatottabb, mint a további. Másodsorban eleven emlékezetem a bizonyíték; mégpedig nemcsak abban a viszonylatban, hogy „így emlékszem” a történtekre – ez önmagában nem volna döntő –, hanem úgy, hogy az említett verseket és versrészleteket akkor megtanulva, betéve tudom ma is.

A gyanakvás a bizonyítékkal szemben persze nem fölösleges. Hiszen ezt a Babits-kötetet és majd a későbbieket is a legkülönbözőbb években és életszakaszokban újra és újra bújtam, gyakran heteken és hónapokon át forgattam az ösztönös memorizálás még egyre friss állapotában. A különböző memorizált rétegek egymástól való elkülönítése tehát elkerülhetetlen. Egészen világos, hogy a Messze, messze sorai például a „Spanyolhon. Tarka hímű rét. – Tört árnyat nyújt a minarét – Bús donna barna balkonon – mereng a bíbor alkonyon” egészen más életrétegből valók, mint az „Örök dolgok közé legyen híred beszőtt”. Hiszen azt a cirádás és zseniális verskezdetet: „Új diszharmóniát vakítson rád a lelkem, – hogy Egyiptom rovott kockáin lássalak – szárnyas griffek között, Nílus-öntözte telken – állj félig meztelen, nagy tiarás alak”, ezt a szecessziós nyelvű, merész versindítást, melyet annyit szavaltam magamban, kiskamasz fejjel még nem érthettem – ehhez már Baudelaire-t is fogni kellett. Így igaz, de legyünk azért óvatosak az emlékezetrétegek elkülönítésében. Egyre világosabb ugyanis: a versek élvezetéhez nem kellett Babitsot értenem. Amiként bizonyos lehetek abban, hogy a fiatal Babitsnak azt a belső lényegét, amit később annyira szerettem, nem is kapiskáltam akkor. Fogalmam sem lehetett a filozófiai problémalátásáról, amelyet fogni, megérteni felnőtt embernek, sőt uti figura docet, még filozófusnak is – ha történetesen az irodalom iránt érzéketlen – meglehetősen nehéz. Lásd a lírikus epilógjának és általában a fiatal Babits filozófiai álláspontjának tankönyvekig leszűrődött félremagyarázását. De hogy ne arról beszéljek, hogy valaki más, hanem arról, hogy magam mennyire nem értettem: két példával is szolgálok. Kedvenceim közé tartozott a Theosophikus énekek közül a második, az Indus, továbbá általában a Szimbólumok stanzái. Az Indus ismeretelméleti alászállás a végső megismerhetetlenig és dacos, tragikus szembenézés vele. Mi kapcsolata lehet ezzel a nagyszabású ősfilozófiai mozdulattal egy képzetlen gyereknek? Semmi racionális. És a stanzákkal? Azt persze még megérti, hogy „ne mondj le semmiről. Minden lemondás egy kis halál.” Meg azt is: „Minden vágyad az Isten szava benned – mutatva, hogy merre rendelte menned.” Bár közben sejtelme sem lehet a tétel Babitstól oly meglepő, síkos vitalizmusáról. De ott van a 4., a Nunquam revertar című stanza, amelyben a latin kifejezés hatszor ismétlődik meg. Gyenge latinos voltam, sosem tudtam pontosan, hogy ez a Dante szájába adott kifejezés mit jelent. Csupán annyit sejtettem – s azt is csak a versből és nem is a Dante-életrajzból –, hogy valami nagy, makacs ellenállás fejeződik ki benne. És szó szerint így jártam a következő stanzával, a Sárga lobogóval cíművel. Itt nem hatszor, de négyszer ismétlődik meg az első sor, az a bizonyos „Szálljon a lelkem sárga lobogóval”. Hányszor idéztem magamra büszke biztatását. Holott bár a versben benne van: „szabad, magányos, bús, beteg hajóval”, mégsem „tudtam” a tudás bizonyosságával, hogy a sárga lobogó járvány sújtotta hajót jelent. A verseknek az ereje fogott meg, a szavakba strukturált szuggesztivitás. És ahogyan mondtam már, ugyanez volt a helyzet az Indus-sal a Theosophikus énekek közül. Ebben előbb a játék ragadott magával (A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt stb.), s utána a komor, dacos erő. Nem a tartalom, annak legföljebb a sejtelme, hanem a primer költészet tömény jelenléte.

És most, hogy ehhez az eleve megcélzott és rendkívül fontos megállapításhoz elértem, az emlékeket, az élménynyomozást egy időre félrehárítva, egy kitérőt kell tennem. Egy kitérőt a korízlés sajátosságairól, labilitásáról, mely visszatekintve oly világos, de amelynek hatása alól a saját korunkban nyilván mi sem tudunk szabadulni. Gyerekkori rajongásom a nagyköltészet vonzóerején alapult. Korántsem az én kivételes kvalitásérzékemen, amit feltételezni ostobaság, hanem a Babits-vers kvalitásán. A szakadékos megértésen is átívelő animáló, szuggeráló erején. Ezt az erőt azonban, mely engem félig, negyedig értve a verstartalmat le tudott nyűgözni, Babits egykori kortársai – bármi furcsa – eleinte kevésbé érezték, kevésbé fogták fel. Tessék csak elővenni a régebbi keltezésű irodalmi, irodalomtörténeti dolgozatokat; éspedig azokat, amelyeket írók, hozzáértő kritikusok írtak; nemcsak a tudós szakférfiakét. Ezekben az „írásnak” tekinthető írásokban sztereotípiaként ismétlődik, hogy Babits csupán poeta doctus, aki megcsinálja a verset, nem termi. Udvarias körülkerítése ez annak, hogy a költő csupán másodlagos. S ez volt az elfogadott, az általános vélemény. Csak nemrégen került kezembe Hatvany Lajosnak egyik levele, aki úgy cseveg Babits másodlagosságáról, mint köztudott, vitathatatlan tényről. A korízlés jellegzetességeit számba véve, nincs jogunk ezen a vakságon különösebben megütődnünk. Babits a korszak jobbjainak, újért lelkesedő irodalmárainak romantikus költőeszményét nem töltötte be. Lírája nem a felnagyított, megváltó szerepre önmagát kijelölt én lírája. Ő az ízlésfejlődés területén egy lépéssel már továbblépett. Nem életrajzi, sorsát nem példázatnak látó, nem parabolakészítő, nem jelképtermő. Hanem tartózkodó, fojtott, tárgyiasító. A tízes évek irodalmárainak java még azért az újságért volt kénytelen harcolni, amit Ady jelentett. A szimbolizmus romantikus formájának elfogadtatása volt a soron következő lépés a magyar lírafejlődésben. S hogy ez mekkora harcba került, s milyen hosszú harcba, az irodalomtörténeti tény, amelyet nem ismertetek. Arra utalok csupán, hogy a konzervatív erők vesztes utóvédharca még a harmincas években, az én diákkoromban is eleven volt vagy meg-megelevenedett, és még 1936-ban, az érettségimen, mikor már a haladó szellemű református iskolában Ady bő tananyag volt, megpróbálta az érettségielnök Ady nimbuszát a diákok előtt a költő vérbajának ismertetésével kikezdeni. Ezt a csip-csup emléket azért idézem ide, mert, ha jobban meggondoljuk, mi is egy küzdelmes ízlésváltási időszakot élünk át. Az oly tetszetős, oly nagy értékeket termő romantikus költőeszmény végnapjait éljük. Társadalmunknak az ízlés terén konzervatív erői – mint egykor Ady ellen – ma a romantikán túllépő költői gyakorlat ellen küzdenek; az ellen az átalakulás ellen, amelynek a 10-es években éppen Babits és személytelenítő módszerével Füst, másfelől avantgárd radikalizmusával Kassák volt a kezdeményezője.

Visszalépve a történetbe: lehet, hogy mire olvasójává cseperedtem, éppen akkorra érlelte be az idő a közízlés szempontjából Babits versbeli magatartását. Akkorra értek be szavai. Okkal fogalmaztam ilyen lefogottan, szavait mondva még csak részben felfogott versvilága helyett, mert a szavai, ezek a mindig is valami elvontról, gondolatilag izgalmasról beszélő érzékletes szavak abban az időben más vonatkozásban is elértek. Két további véletlent kívánok itt megemlíteni, megtetézve az apám által helytelenített kötetvásárlás véletlenét. Az egyik az, hogy Piroska húgom a Nemzetközi Vásáron a Ligetben rábukkant a Nyugat pavilonjára, és mint egy felnőtt, megrendelte a folyóiratot. A másik az, hogy egy-két évvel ezután, még gimnazistaként, magam is hallottam Babitsot.

A Nyugatra előfizetni egy hatodikos (ma másodikos) gimnazistától elég szokatlan lépés volt. Nem vonható párhuzamba már anyagi következményei révén sem azzal, ha ma egy gimnazista a Kortársra előfizet. Akkoriban foga volt a pénznek. A szellemi, irodalmi igénynek kevesebb az általánossága. De ikerhúgom (s vele idővel magam is) belekeveredett egy irodalmi társaságba, mely privát használatra Hajnalnak nevezte magát, s melynek csillaga (hajnalcsillaga?) Tóth Eszter volt, Tóth Árpád leánya. S más, már éppen megjelenő költők is csillagai voltak, többek között a Babits által is állítólag becsült Orosi József. (Elpusztult szegény a háborúban, azért nem tudunk róla.) Valószínűleg a Hajnal-kör (talán 10–12-en lehettünk) beszélgetései, melyre egy ízben Orosi pártfogója, Fodor József elhozta a nálunk ugyan idősebb, de velünk egyként gyerekkülsejű Weöres Sándort is, inspirálta az előfizetésre húgomat. (Weöresnek utólag Csöngéről húgomnak küldött Hideg van kötetét, 1935 januárjában kelt dedikációjával ma is őrzöm.) A szokatlan lépés, melynek anyagi következményeit később anyám fedezte a háztartási pénzből, mindenesetre Nyugat-olvasóvá tett. Pontosabban: korán beléptetett egy cinkosságba, melybe később nyilván magamtól is hajlamos lettem volna belépni. Hogy miért volt a Nyugat-olvasók tábora cinkosság? Mások, nálam illetékesebbek számtalanszor elmondták már. A jobbak, a többet akarók, a szellemileg kiválók cinkossága volt; ahogyan Ottlik mondja: a másik Magyarország; nemcsak irodalmi bennfentesség, hanem közösség – szellemi, a fasizálódás előretörése idején politikai értelemben is.

Ha ma kezembe veszem az 1934-es, ’35-ös Nyugat-példányokat, azokat, amelyek által Nyugat-olvasóvá lettem, álmélkodásra legelőször is az késztet: mennyi, ma már klasszikussá lett remekművet olvastam ott első megjelenésében. Verseket, novellákat, tanulmányokat, melyeket ma már minden műveltebb olvasó címről ismer, hangulatát, tartalmát felidézni képes. Műveket, amelyek speciális egyediséget kaptak, s kiemelkedve a ránk zúduló írások áradatából, közműveltségünk számon tartott alapelemeivé váltak. Furcsa érzés az időtlenné válás bölcsőjénél állni. Egy halhatatlant csecsemőkori képen venni szemügyre. Pedig ez olyan. Nem mintha a Nyugat csupa későbbi remekművet közölt volna. Nincs olyan folyóirat, mely ezt megtehetné. Az irodalom: folyamatosan gyarapodó tenyészet. Sok millió percéletű sejttel gyarapodó. Csírapazarlása olyan iszonyatos, mint a biológiai tenyészeté. Gottfried Benn szerint még az egészen nagy költők után sem marad fenn több, mint öt-hat vers; a többi, művük egésze – szerinte – nem közkincs, csupán a szaktudósok szorgos önfenntartási területe. Nem osztom a kiváló német költő pesszimizmusát. Kérdésesnek tartom viszont azt a napjainkban uralkodó filoszbuzgalmat is, amely a nagyok minden ákombákomját, zsengéjét, eldobott próbálkozását a nagyközönségre erőszakolja; nagyszerű borukat csak felvizezve méri ki.

Korántsem mindegy persze, hogy milyen szintű a remekműveket is termő tenyészet. Milyen az átlagos szellemisége, kvalitása. A Nyugat irodalmunkban (és nemcsak századunkban) ebben volt példaszerű. Amit akkor nem tudtam, vagy nem törődtem vele, elsősorban Babits érdeméből. De lehet, hogy Osvát, Schöpflin Aladár érdeméből is. Vagy akár a társszerkesztő Gellért Oszkáréból; bár Gellért művét ismerve, gyanakszom. Mindenesetre a folyóirat (számaival és a hozzájuk kapcsolt illetménykötetekkel) a korabeli irodalom legjavát adta. Miatta, no meg a József Attila-i pálya betetőzése miatt tekintek vissza úgy a harmincas évekre, mint századunk irodalmának kimagasló évtizedére, mely gazdagságban, kezdeményezésben és színvonalban mindjárt a tízes évek után következik. Olyan művek kerültek frissen a kezembe, első megjelenésük pillanatában, mint Babits Az európai irodalom története, mint az Illyés által utolérhetetlenül válogatott posztumusz Kosztolányi-kötetek, az Ákom-bákom, Lenni vagy nem lenni, Erős várunk a nyelv, Illyés Puszták népe és Petőfi-je, Nagy Lajos A falu álarca és nem utolsósorban Babits Keresztül-kasul az életemen című kritika- és elmélkedésgyűjteménye.

A Keresztül-kasul az életemen kritikáit, irodalmi elmélkedéseit persze jórészt olvastam már a folyóiratban, Babits Könyvről könyvre rovatában. A Nyugat számait forgatva szoktam meg, hogy a folyóiratolvasást a tanulmányokon és a kritikai rovaton kezdjem, s csak utánuk, mintegy a számot már kicsemegézve, jussak el a versekig, majd legvégül a szépprózáig. Hogy akkor mi ragadott meg Babits kritikusi gondolkozásában, mely sohasem csupán a puszta műre szegeződött, hanem természetes körültekintéssel taglalt általános irodalmi, sőt életszemléleti kérdéseket, nem tudnám ma már megmondani. Nyilván maga ez a gondolkozásmód és nem a gondolkozás tárgya, hiszen a tárgyalt művek nagyobb részét nem ismertem. De valami jellemzőt és különöset azért mégis tudok itt mondani: engem az úgynevezett népi irodalom kimagasló műveihez Babits juttatott el. Illyés Puszták népén és Petőfi-jén keresztül (mindkettőt a Nyugat adta a kezembe, és Babits ajánlotta) érkeztem el szellemi fejlődésemben a valóságfeltáró falukutató irodalomig, s szegődtem később, ez már 1937-ben volt, a Márciusi Front hívéül.

De előbb más történt: láttam és hallottam felolvasni magát Babitsot. Hetedik gimnazista koromban történt, valószínűleg ’35 elején. Hiába voltam Nyugat-olvasó, hiába éltem akkor éppen Ady-lázban, hogy nyomban a lázas Kosztolányi-imádás kövesse, nem tartoztam a református gimnázium hetedik osztályának szellemi elitjéhez. De ennek az elitnek velem szemben tartózkodó és irodalmi kompetenciámat ironikus hangsúlyaival mindig is kétségbe vonó szellemi vezetője, Szilágyi János György, a későbbi nagyszerű klasszika-filológus megszánhatott, és nagylelkűen értésemre adta, hogy a Fővárosi Népművelés keretében Babits felolvas verseiből. És csakugyan, még aznap délután tanúja lehettem, hogy az egyetem egy sivár tantermében, nem túl számos közönség előtt Babits fölolvasta, rossz lélegzetével küzdve elzihálta a Mint különös hírmondó-t.

Milyen volt Babits szemtől szemben?

Az embert, mondják, megcsalják az emlékei. De fordítva is igaz: az ember megcsalja az emlékeit. Átstilizálja őket, kiszínezi, felnagyítja. Annyi Babits-képet látva azóta, időbeli változásában is követhetve a képeken Babits feledhetetlen arcát, könnyű volna most összerakni belőlük, hogy milyen volt az a tizenhét éves fővel, először és utoljára megpillantott Babits. Könnyű volna „emlékezni” rá. De az emberi emlékezet sajnos az éles látványt is felejti; vagy legalábbis a látvány területén működik a legkiszámíthatatlanabb, legkínzóbb kihagyásokkal. Nem tudom – emlékeimből legalábbis nem –, milyen volt akkor Babits. Szikár, barnás, sötét? – úgy tetszik, lehet. (Mondják, mindig is ilyen volt.) Nem tudom, feszélyezett volt-e (mondják, mindig is az volt), gyötrött volt-e, betegségtől kínzott (az lehetett már), alig sejtem, hogyan mozgott, milyen gesztusokkal olvasott fel. Nincs biztos emlékem sem alakról, sem arcvonásról.

De a hangjáról van, a versről van, a vers hatásáról van.

Annak az emelt, szorított torokhangon kántáló s a sorvégeket hosszan elnyújtó, kiéneklő versolvasásának tónusát, dallamvezetését ma is fel tudom idézni. A hangot, Babits versolvasó hangját csaknem imitálni tudom. Ez ennek a „találkozásnak” egyetlen személyhez kötött emléke. A többihez, ami történt, már nem vagy csak alig kellett a költő eleven jelenléte. Csak a vers kellett, és a versolvasó.

A felkavaró és a mű szépségével betelni nem tudó műélvezetre nincs szavunk. Csak azt tudjuk, hogy fiatalon, fogékonyságunk teljében van benne valami eksztatikus (s ezt is csak utólag, fogékonyságunkat valamelyest vesztve regisztráljuk). Van benne valami lényünk legmélyét hullámoztató, valami visszatérésre, ismétlésre kényszerítő, egyfajta csillapíthatatlan. Újra és újra elolvasni a verset? Persze, természetesen. Betéve megtanulni? Ahogyan másnap, harmadnap Szilágyi János Györgynek a latinórán emlékezetből lejegyzett cédulájáról megtanultam? (Szilágyi kitűnő tanárunknak, Máthé Eleknek óráján ráért leírni, a latin már akkor a kisujjában volt.) Igen, de a kapcsolat, az ilyen kapcsolat így se nyugszik el, így se hűl ki; él, dolgozik tovább, vele marad az emberrel. Beleépül, részévé lesz.

De miért éppen ez a vers, a Mint különös hírmondó? Nagy vers persze, a babitsi oeuvre-ben is a legnagyobbak közül való. De hogy egy tizenhét éves diák éppen attól rendüljön meg, éppen az váltsa ki benne a műélvezet legteljét, hogy a költő elmondja: itt az ősz, jön a tél, jön a halál, ezen ma is csodálkozva töröm a fejemet. S csodálkozásom nyilván abból fakad, hogy valamiként szűkös-személytelenül fogjuk fel az olvasó és a költő viszonyát. Hogy ez a kapcsolat a valóságban alanyibb, érzelmileg dúsabban telített, a rokonszenv és az átélés-azonosulás szálaival szorosabban egybekötött, mintsem gondoljuk. Egyszer már leírtam – s véletlenül éppen Babitsról beszélve –, hogy a költő, a nagy költő rokonunk, gyakran jobban ismert, mélyebben szeretett a vér szerinti rokonainknál.

Véletlenül éppen Babitsról beszélve írtam volna le? Nem hiszek ebben a véletlenben. Emlékszem ugyanis a rokonságot véglegesen megpecsételő időszakra. Éppen az érettségire készültem, az úgynevezett érettségi szünetben. Megkaptam akkor Nyugat-illetményköteteként, vagy megvettem a Versenyt az esztendőkkel című kötetet. Már nem emlékszem. Csak arra, hogy pihentetőül, a rám kényszerített szorongó tanulás idejéből tíz perceket, negyedórát-félórát ellopva, szüntelenül Babitsot olvastam. Ma is érzem a boldog megkönnyebbülést, a felszabadulást, amikor a számomra ugyan nem idegen, de végül is teljességgel fölöslegesen memorizált matematika- és fizikatételek világából magamat kivonva, újra és újra visszatérhettem hozzá. Pedig mihez tértem vissza? Egy szenvedő ember, egy távozásra készülő búcsúszavához. Nemcsak a Mint különös hírmondó adja tudtunkra a kötetben, hogy jön a tél, jön a halál; ezzel a sejtelemmel telített az egész, ha a közvetlen halálközelséget jelző Ősz és tavasz között és a Balázsolás későbbi verse is. De a Babits-oeuvre-ben a Versenyt az esztendőkkel mindenesetre új hang, vele kezdődik az öregkori költészet. A betegség élményfelnagyító ereje és ez az elnyomhatatlan halálsejtelem mintha nemcsak magáét az életét, hanem az élet egyszerű dolgainak értékét is magasabbra növelte volna Babitsban; mintha a búcsúzó szavakban több melegség, intim líraiság törne felszínre az előzőekhez képest. Mintha a közvetlen érzelem a tárgyiasítás torlaszait megkerülve, nyílt lírai érként futna itt tovább. „Dalolnak a lelkemben – mondja Babits – paplanom virágai.” Egyszerű, mindennapi virágok. A fogyó, szűkülő idő felszítja a pillanat értékét (én már csak az órák képét festegetem, mint a piktor), s mindazt, amit a pillanat hoz, legyen az a másik georgina nyílása, a csirkeház látványa, amint cikáz fölötte két galamb, vagy egy szobába szorult méhe dongása. Ha valamiben, akkor ebben tudom fellelni a különleges okát annak a belső mágneshatásnak, amelyet tizennyolc éves magamra, az élet elején álló olvasóra a búcsúzó Babits gyakorolt. Az ifjúkor ugyanis még a tompulatlan, az egyszerű, a primer átélés kora. Az egyszeri és múló létnek mint értéknek és az élet apró-cseprő dolgainak mint örömforrásnak megbecsültsége más, fokozottabb benne. Minden vadonatúj, és semmihez sem szoktunk még hozzá. A halálhoz pláne nem. Iszonyata a legiszonyatosabb, ténye a legkevésbé tudomásul vehető. A frissen megtapasztalt öröm pedig többnyire euforikus. A kis dolgokat nagy lírai átéléssel lejegyző Babitscsal, a létében fenyegetettel így lett személyesen féltő, rokoni a kapcsolatom. Ugyanaz játszódott le bennem, mint kevéssel előbb, a szintén csak egyszer látott Kosztolányi kapcsán, kinek felszított életszeretete ugyanúgy ragadott magával, s kinek halálát csaknem azonos megrendüléssel éltem át, mint az első családi halált, a nagyapámét.

Mindez persze csak utólagos tudatosítás. Egyelőre még Babits életben van, szerkeszti a Nyugatot, feje a humanista magyar irodalomnak, s rám való hatása érzelmi és értelmi téren még egyre erősödik. További költői remekléseivel például, az Ősz és tavasz között-tel, a Jónás könyvé-vel és a Balázsolás-sal, hogy csak az egész haladó magyar társadalom számára megrázó kimagasló műveket említsem, ne azokat a magamnak külön felfedezetteket, mint például a Pesti Naplóban talált Ha nem vagy ellenállás-t vagy az Ezerkilencszáznegyven címűt, melyhez történetesen még egyéb személyes közöm is van. Az előbbit, melyet ’36-ban írt, Babits ki is hagyta összegyűjtött verseiből, s mai fejemmel meg is értem, hogy mi okból, pedig a vers a nagy Babits-versek újat közlő, magatartásmintát adó megállapításával indul: „Úgy élj, hogy a lelked is test legyen – melyen színeket ver vissza a nap. – Foglalj magadnak tért a levegőből, – határozott helyet az ég alatt.” És a továbbiakban is van benne időtlenül érvényes: „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. – Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!” Vagy: „Ne táncolj minden ősz füttyére mintha – virág volnál a saját sírodon.” S ilyen a vers zárórésze is:

 

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő s ing-leng a hitvány jövendők szelében. De makacs csontod a virág alatt üljön súlyosan és keményen.

 

A másik verset, az Ezerkilencszáznegyven-et Babits megrendelésre írta. Némi túlzással, háryjánoskodó nagyotmondással magam voltam a megrendelője. Szabó Zoltán, a kiváló falukutató író, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság írója (s abban az időben egyike írói szárnypróbálkozásaim pártfogóinak), 1938-ban vagy ’39-ben egy rovatot kezdett, csaknem mozgalmat indított a Magyar Nemzetben Szellemi Honvédelem címen. A múlt tanulságainak elevenítésével, nagyjaink intő és tanító szavának egyenes idézésével a nemzeti függetlenség tudatát akarta erősíteni az egyre fenyegetőbb német befolyással szemben. Harminckilenc őszén, hogy a háború kitört, de az ország még semleges maradt, eszembe jutott, hogy egy, a szélesebb tömegeket elérő naptárt kellene csinálni, s benne a múlt és jelen nagyjait sorra megszólaltatni e szellemi cél érdekében. Szabó Zoltánnak tetszett a gondolat, s néminemű segédkezési meg írásbeli munkát is osztva rám, meg is valósította, ma úgy mondanánk „népfrontos” összefogásban. Veres Pétertől Móricz Zsigmondig, Bartóktól Szekfű Gyuláig, Tóth Aladártól Keresztury Dezsőig és Illyés Gyuláig a függetlenség ügyében minden megmozgatható tekintély részvételével. Babitshoz is elment, és verset kért. Babits e felkérésre, a Szellemi Honvédelem Naptára számára írta az Ezerkilencszáznegyven című, ritka „hazafias” versét, mely már 1942-ben az Athenaeum által kibocsátott Babits Mihály Összes versei-ben is cenzúrázva jelent meg, s azóta is nem egy csonkított közlést élt meg. Pedig hát mit mond az Ezerkilencszáznegyven-ben Babits? A magyarnak ezt: „légy büszke békédre e nagy zivatarban.” A hazáról pedig ezt az „itt élned halnod kell”-t mondja:

 

Mi minden voltál már nekem édes hazám! De most érzem csak, hogy mi voltál igazán. Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett. Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa, mint fához a levél, hulltomig kapcsolva, mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.

 

Ezekben az években, a verseket már csaknem felnőtt fejjel olvasva, jutottam el Babits igazi megértéséhez. És most elmondhatnám, hogy már nem naiv gyermekként, mit jelent nekem a költészete. De ez egy másik tanulmány, nem az élmény kialakulását nyomozó. Hiszen itt nem a mai képemet igyekszem megrajzolni, hanem lépésről lépésre haladva az egykorit, azt, hogy miként lett bennem Babits Babitscsá. És ebben az időrendhez ragaszkodó belső mozgásban most más lépés következik. Újra valami döntő, valami egy életre kiható: gondolati művének elsajátítása. Esszéinek, tanulmányainak formáló hatása arra a húsz év körüli, már írással próbálkozó olvasóra, aki egykor voltam.

Gimnazista, egyetemista Nyugat-olvasóként Az európai irodalom történeté-t és a Könyvről könyvre rovat írásait már emlegettem. Csakhogy Babits esszéművét nem lehet a költői mellett mellékesen emlegetni. Ez a más műfajban valami egyenlő nagyságrendű az előbbivel. Jellemzésére esetlen az a vallomás, hogy amiként Az európai irodalom története innen-onnan származó, a legkülönbözőbb életkorban szerzett műveltséganyagom mintegy elrendezője, helyretevője, kiegészítője és időrendi szálra fűzője volt, úgy voltak Babits tanulmányai, a Gondolat és Írás-kötetek, az irodalmi világról alkotott képzeteimnek kialakítói, megpótlói és elrendezői. És az sem elegendő, hogy nemcsak én voltam így velük, hanem a velem nagyjából egyidős írók is, akik később, már negyvenöt után, egymást megismerve, egymásra találva az Újhold körül tömörültünk. Nem elegendő, mert tudott dolog, hogy ez a gondolati mű már két előttünk járó írói nemzedék számára is kiindulópont volt, sőt iskola, melynek első végzős diákjaiból lett például a társadalmi intellektualizmusunkat hathatósan megnövelő, úgynevezett esszéíró nemzedék.

Nos, mit kaptam én, aki ezt az iskolát már harmadik generációs diákként jártam ki? Megpróbálom a gazdagságot tételekre egyszerűsítve ismertetni. Kaptam mindenekelőtt egy filozofikus alapozású gondolkodásmódot. Valamit, amiben eleve óvatos árnyaltságra, mai szóval: dialektikus szemléletre ösztönöz a benne rejlő kétféle elem feszültsége. Ez a kétféle, csaknem antagonisztikus elem: egyfelől ész- és értelemhit, egy megújított racionalizmus, másfelől az ember belső világának, az ösztönök útjának, már-már a megismerhetetlen határáig való kíváncsi követése.

Babits elsőként írt Magyarországon Bergson nem csekély irodalmi hatású intuíciós filozófiájáról, s tudomásom szerint elsőként írt, 1915-ben, freudista regényt, a Gólyakalifá-t. Ugyanakkor már 1917-ben szintén elsőként mondja ki, amit majd többször is megismétel, hogy az ösztönösség piedesztálra emelése micsoda veszedelem; hogy az egész filozófiafejlődést milyen sikamlós lejtőre juttatta az ész hatalmának túlbuzgó megkérdőjelezése. A veszedelmes világnézet-ben, majd a híres Julien Benda-tanulmányban, Az írástudók árulásá-ban a háború elfogadásáért és a társadalmi (írói) erkölcs megcsökkenéséért a filozófia felől is érveket kapó antiracionalizmust teszi felelőssé, benne látva a főellenséget, például az ösztönösséget dicsőítő fajelmélet megteremtőjét is. S mivel a régi, mechanisztikus észhit és észvallás embertelen mivoltával is tisztában van, ész és ösztön szembenállásának ismeretelméleti problémáját ilyen kikezdhetetlenül fogalmazza meg Örökkék ég a felhők mögött (Vallomás helyett hitvallás) című versében „…S mégis hiszek az észben, hogy ameddig elér, hűséges szolgája annak a valaminek, amit el nem ér… Építse életünket!”

Ennél az elvi, filozofikus állásfoglalásnál, mely hatását nem is annyira elméletileg, hanem magában az eltanulhatatlan, mégis példaszerűen előttünk lebegő gondolati árnyaltságban, hajlékony okosságban, sokfelé tekintő, sok szempontot figyelembe vevő fogalmazásmódban fejtette ki, fiatalkori érzékenységembe talán még mélyebben vésődött bele az, amit Babits a filozófia és erkölcs, erkölcs és írói felelősség kérdéskörében hirdetett. Korántsem néhány, a kérdésről szóló alapvető írására gondolok itt, a már emlegetett A veszedelmes világnézet-re és Az írástudók árulásá-ra, bár ott összegeződnek a legpregnánsabban, hanem az egész művét (gondolatit és költőit) átható írói felelősségtanra. Igaz, Babits Bendát idézve mondta ki először azt, amit később többször is megismételt, például a Bergson vallása című tanulmányában is, hogy a filozófia kérdésének lényege a mi korunkban erkölcsi jellegű. (Hogy igazolta ezt később, milliók halálával az idő!) És azt is ott hirdette meg Bendával egyetértve, hogy az érdekek és csoportok fölötti, egész emberiségre érvényes erkölcs az írók és az írástudók mintegy hivatásukkal járó problémája. Az ő dolguk, vagy az ő dolguk volna irányjelzőként az általános emberi igazságokra mutatniuk. Kívül állva a mindennapok vásárán, bizonyos távoltartással és „bensőből vezérelt” függetlenséggel. Ha Babits költői művének állást foglaló híres verseire gondolunk, a Fiatal katoná-ra, a Húsvét előtt-re, a Fortissimó-ra, a Csonka Magyarország-ra („Én sosem mondtam: »Dönt majd az erőszak!« – most mondhatom: »Nem! Nem!«”) vagy a Jobb és bal címűre (és a sort hosszan folytathatnánk egészen a Jónás könyvé-ig), akkor világos, hogy fejére nem kevés veszedelmet kihívva, a hatalom nem csekély megtorlását elviselve, költőként mindig is azt követte, amit esszéiben a harmincas évektől kezdve meghirdetett. Legföljebb az erkölcsi állásfoglalás igénye és az írói szuverenitás hangsúlyozása aszerint lett művében egyre fontosabb, aszerint kapott egyre nagyobb hangsúlyt, ahogyan az európai politika egyre inkább jobbra tolódott, s a hitleri ideológia egyre vészjóslóbban terjedt. Ahogyan az emberségen – József Attila szavával – egyre inkább szörny államok iszonyata rágott.

Azt a bizonyos „vétkesek közt cinkos, aki némá”-t nem a Jónás könyvé-ben fedezte fel, nem csupán onnan véste az agyába a kortárs Babits-olvasó. Bele volt az írva többszörösen, folyamatosan az egész költői és gondolati életműbe, mely a harmincas években szerzett tapasztalatom szerint – és ma sem látok okot, hogy itt revideáljak – az egész magyar irodalmat tekintve egyike az erkölcsileg legmélyebben elkötelezett, a béke és az emberség ügyéért legbátrabban harcoló életműveknek. A kor szorítását átélve, látva a napról napra növekvő náci fenyegetést, Ausztria bukását, Csehszlovákia szétbontását, a billenékeny magyar államvezetés katasztrófát sejtető bukfenceit, az irracionalizmus, a fajelmélet robbanásszerű terjedését s ugyanakkor bizonyos kisebb tehetségű írók nyílt vagy sminkelt árulását – mindezzel, hogy így mondjam, maga a történelem igazolta számomra a maga durva tényeivel a babitsi tanítás igazságait. Az verte a fejembe csöppet sem kíméletes tanítóként egy életre szólóan az erkölcsi állásfoglalás követelményét. Azt, hogy egyedül a távolságot tartó, a belső parancsok szerinti beszéd az, ami írói beszéd. A történelem tanított meg, Babits példájára mintegy ujjal mutatva, az irodalom önállóságának, viszonylagos immanenciájának feltétlen szükségességére, melynek hiánya mintegy automatikusan megsemmisíti az írás erkölcsi talapzatát.

A Babits-esszék lázas olvasójaként, a határait ismerő racionalizmuson túl, talán ez volt a legfontosabb, amit egyszer s mindenkorra elsajátítottam. Tanulni persze sok minden mást is megtanultam közben, oly rengeteget, hogy felsorolni is nehéz. Az irodalmi múlt árnyaltabb szemléletét például, Vörösmarty igazi szerepét, Petőfi másik arcát, Ady okosabb és rendíthetetlen szeretetét, a népinek mint forrásnak s nem mint célnak s pláne nem mint faji rezervátumnak a becsületét stb. stb. Szálankénti visszagombolyítás helyett megpróbálom e rengeteg mértékét és dimenzióját másként érzékeltetni.

Egy-két nappal Babits halála után, de az is lehet, hogy a halálhírt követő napon, Halász Gáborral és Sárközi Györggyel együtt Szabó Zoltánnál töltöttem az estét. Augusztusi meleg volt, kint ültünk a félhomályos Gül Baba utcai kertben. A mindnyájunkat betöltő roppant szomorúságban, melyet kiszámíthatatlan jövendőnk kétségei is színeztek, Halász Gábor arról kezdett beszélni, hogy alig néhány nappal ezelőtt járt a betegnél, és hogy a beszélgetőfüzetek segítségével, bólintásaival és fejrázó nemjeivel még egyre úgy tudott vele szót érteni az irodalomról, mint soha senkivel. S hozzátette, nem hitt a közeli halálában, természetesnek vette, elvárta a sorstól, megadja a betegnek az elégtételt: megéli a háború végét, a pusztítók pusztulását.

Miközben Halász tétova szavakkal azt rakta körül, milyen erőt adó biztonság volt számára Babits Mihály léte, nekem eszembe jutott az a pár évvel előbbi kemény és személyes vita, a nemzedéki kérdés csatája, amelyet Babits és Halász éppen Az európai irodalom története kapcsán egymással vívott. Eszembe jutott, hogy Halász Gábor elutasító kritikájára, miszerint az ő nemzedéke se dogmát, se tanítást nem vett át Babitstól, mit válaszolt Babits. Nemrégiben olvastam akkor újra, s most ideidézem azt, aminek a lényege felpárádzott bennem. „Igaz-e, hogy ennek a nemzedéknek irodalmi dogmái olyan teljesen függetlenek az enyéimtől? Csakugyan »másoktól« kapták ők a tanításokat, s gondolataimból rájuk »semmi sem következik«? Írásaikból ennek éppen az ellenkezője tűnik ki. Ha Halász Gábor cikkét olvasom, ebben éppúgy, mint régebbi dolgozataiban, minduntalan fölismerem a saját gondolataimnak visszhangját vagy továbbfejlődését: még ahol a cikk éle ellenem fordul is… Még mondatainak hangsúlyával is mintha olykor az én mondataimat idézné. Akárcsak a másik irodalmi »vezére« nemzedékének, aki néhány év óta szinte minden írásában egy kicsit engem támad és »revideál«, oly különös dühhel, amely már igazán megtisztel… Különös tanítványok! …mert, amit megtagadnak, akaratuk ellenére is tovább él bennük…”

Az jutott eszembe, hogy ha felemelő is, nehéz lehetett közvetlen tanítványnak lenni; hogy jellem kérdése, hogy a nagyságnak ezt a nyomasztó közelségét ki hogyan állta. Hogy az elkerülhetetlen viták múló összecsapásain túl, kellett-e vagy nem a mesternek tévtanaik ellenére „paizzsal és dárdával” kiszállnia – ma is érvényesen, ma is érvényes igazáért. Halász Gábor ellenében dehogyis kellett. S az is eszembe jutott, hogy végül is utókornak lenni más. Kevesebb, de zavartalanabb. Legalábbis akkor így gondoltam.

Amikor néhány év múlva, 1946-ban – de mintha egy század múlt el volna közben – barátaimmal, a háborúból megtért fiatal írókkal szerkeszteni kezdtem az Újhold-at, természetesen írtam fel címként a bevezető cikkre: „Babits után”. (Kellő tapasztalat híján még nem tudtam, bárha evidens is, akkor sem szabad egyetlen példakép nevéhez kapcsolni egy folyóiratot, melynek közelebbről vagy távolabbról az irodalmi múlt tágas egésze a mintaképe.) Még ha a magam gondolataiban (hellyel-közzel) vagy mondataim lejtésén – utólag visszatekintve – fel is fedezhettem a mesterét. A Babits után-nak például különösen azon a befejező részén, melyben a korszak korán jelentkező, szektás irányító igényével szemben védeni kényszerültem az irodalom immanens létét, autoritását. Védeni a közszintre szállítás, a szolgává degradálás ellen. „A szellemi szegénységet nem jutalmazhatjuk azzal, hogy e szegények álruháját kényszerítjük magunkra. Művészet csak akkor maradhat fenn – visszhangoztam Babitsot –, ha a legmagasabb igényeket támaszthatja önmagával szemben. Íróra, irodalomra nézve sem lehet más érvényességet elismerni.”

A történethez még hozzátartozik: e nyilván Lukács Györgyhöz és követőihez adresszált mondatokért meg is kaptam Lukácstól – nyomban az első szám megjelenése után – a kioktató bírálatot. Babits – fejtegette velem szemben – semmiképpen sem vízválasztó, sem nem határkő. A kiindulás, a szemlélet egyaránt téves. „Ha Lengyel Balázs – írta tanulmánya összegezéseként (Fórum 1946. I. szám) – a babitsi individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ez az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását jelenti, mint a »negyedik nemzedék« lírájának központi témáját.”

A korabeli viszonyokkal tisztában nem levő olvasó számára meg kell világítanom, Lukács sommás ítélete bár politikailag volt fenyegető, de nem kiáltott mindjárt ügyészért. (Még csak 46-ot írtunk, s nem 49-et.) Annyi történt csupán, hogy az irodalmat irányító politikai igény felerősödvén, a folyóirat 1948 nyarán megszűnt, és az 1951-ben tartott írószövetségi közgyűlés szónoka jelenthette a tagságnak: „felszámoltuk a babitsi l’art pour l’art hervadó virágát, az Újholdat.” Magam pedig egy negyedszázadra gyakorlatilag kiszorultam a kritikai életből.

Egy negyedszázad az emberi, írói életben meglehetős időtartam. Nem mondható tán túlzásnak, amit e beszámoló elején írtam, hogy az apám által annak idején drágállott Babits-kötet csakugyan sokba került. Nekem. Igaz, a Babits-élmény, amit belőle és a további köteteiből kaptam, a nehéz években vigasz és kárpótlás volt sok mindenért. A mérleget azonban mégsem ez hozza egyensúlyba. Az emberi elme – ha küzd ellene, ha sem – szarkatermészetű. Ami megcsillan neki, eltulajdonítja, s a legjobb hiszemmel képes kérkedni vele. Babitsot olvasva hányszor pirít rám szövege, mikor ott egy-egy régtől hangoztatott „saját” gondolatomra bukkanok. És épp az irodalmat illető alapeszmék között. Az egyensúlyba hozó döntő elem azonban még egyre nem ez. Más, nem konkrét, de mélyebbre szívódott valami. Igény? Színvonal? Írás közben egyre latolgató törekedés, tán pontosságra, tán az igazság képességeim szerinti megközelítésére? Nem tudnám egyetlen szóval megnevezni. Kár erőltetnem. Ez az esszé kellett, az egész, hogy egy-egy részletet kiragadva, így-úgy körüljárjam: hogyan és mit kaptam Babits Mihálytól.