Emlékek, alkalmak

A Babits-élmény nyomában

Amikor 1928-ban anyám megvette Babits Mihály verseinek első összesített kiadását (Versek, 1902–27), azt, amelynek kék kötéses példánya ma is a könyvtáramban van, a könyvvásárlást gyermekemlékezetem tévedhetetlen rétege szerint családi szóváltás követte. Apám ismételt szemrehányása szerint a drága könyvet könnyelműség volt megvenni. Nem mintha szüleim ne lettek volna könyvvásárlók. Homályos üvegű könyvtárszekrényükben – akkoriban még nem volt divat a nyitott polc – sok minden kincsre találtam, akkor is, később is. Voltak első Ady-kiadások például, vagy az egykori szecessziós díszű kiadások változatlan másod- vagy harmadkiadásai, volt rengeteg Magyar Könyvtár-füzet – számomra később egész kincsesbánya –, s nem kevesebb gyermekkori élvezetemre megvolt a teljes Mikszáth-sorozat. De akkoriban, 1928-ban csak két évvel haladtuk meg az infláció megszűnését, 12 500 koronát váltottak át egy pengőre, csecsemő-infláció volt ez a későbbi millpengőhöz és B-pengőhöz képest, de azért tízéves fejemmel éjszakákon át gyakran füleltem arra az izgatott beszélgetésre, amely szüleim hálószobájából fojtottan kihallatszott, s melynek témája mindig a pénz és a pénz volt. A Babits-kötet sokba kerülhetett. Vagy nekünk akkor sokba. Szegény apám nem tudhatta, hogy később, jóval az ő halála után, nekem még sokkal többe lesz, a fél írói pályámba kerül.

Kiszámíthatatlan késztetés, puszta véletlen műve, hogy egy unatkozó gyerek vagy vigaszt kereső kamasz mikor nyit ki egy könyvet. Mikor feledkezik bele pláne versekbe. Gyereknek lenni rossz. Kamasznak lenni szenvedés. Milyen szerencse, hogy elfelejtjük, hogy nincs szenvedésemlékezetünk. Csak a biológiai átalakulás tényei idézhetők fel úgy-ahogy, annyi például, hogy fiúként is évekig sajgó, duzzadt a mellünk, és mintha agyunkat állandóan köd ülné, tompán, szomorúan, tétlenül meredünk bele a világba. Ez a biológiai emlék jelzi számomra, hogy két-három év azért eltelhetett, míg ez a gyűjteményes Babits-kötet olvasmányommá lett. De jelzi az is, hogy mit olvastam ki belőle. Mert arra már emlékszem. Az Anyám nevére szólt elsőként hozzám. Ez: „S lelkemben már ily fiatalon – nincs hajnal, semmi remény, – nincs hajnal, semmi vidámság, – nincs hajnal, semmi öröm.” Leleplezhetem egykori magamat: semmi okom nem volt „titkon búra hajolni”. Szüleim jóvoltából a lehető legharmonikusabb volt a gyerekkorom. Babits a kamaszközérzetemet mozgatta meg, az objektív tényekkel semmiképpen sem indokolható elvágyódásomat. A soha meg nem elégedésével a korommal járó elégedetlenségemet. A világéhes nosztalgiájával a másra vágyásomat. Szellemi felülállásából belém talált az, ami benne kívülállás volt; ami őt is gyötörhette Szekszárdon vagy később Fogarason. A „nekem nem volt barátom – nem is lehet soha” érzése, a bamba bún borongás, a szív mindig csodára várása, a való fölött az álmok gyöngyös takarója. „Az életemet elhibáztam” felismerés. Persze derülni lehet azon, ha egy kiskamasz egy nagy költővel így azonosítja magát, de az olvasás természete már ilyen. És hogy ilyen volt (ilyesféle), arra bizonyítékaim vannak. Elsősorban maga a könyv, a ma is őrzött példány, amelynek az első harmada, a fiatal Babitsot bemutató rész összehasonlíthatatlanul használtabb, forgatottabb, mint a további. Másodsorban eleven emlékezetem a bizonyíték; mégpedig nemcsak abban a viszonylatban, hogy „így emlékszem” a történtekre – ez önmagában nem volna döntő –, hanem úgy, hogy az említett verseket és versrészleteket akkor megtanulva, betéve tudom ma is.

A gyanakvás a bizonyítékkal szemben persze nem fölösleges. Hiszen ezt a Babits-kötetet és majd a későbbieket is a legkülönbözőbb években és életszakaszokban újra és újra bújtam, gyakran heteken és hónapokon át forgattam az ösztönös memorizálás még egyre friss állapotában. A különböző memorizált rétegek egymástól való elkülönítése tehát elkerülhetetlen. Egészen világos, hogy a Messze, messze sorai például a „Spanyolhon. Tarka hímű rét. – Tört árnyat nyújt a minarét – Bús donna barna balkonon – mereng a bíbor alkonyon” egészen más életrétegből valók, mint az „Örök dolgok közé legyen híred beszőtt”. Hiszen azt a cirádás és zseniális verskezdetet: „Új diszharmóniát vakítson rád a lelkem, – hogy Egyiptom rovott kockáin lássalak – szárnyas griffek között, Nílus-öntözte telken – állj félig meztelen, nagy tiarás alak”, ezt a szecessziós nyelvű, merész versindítást, melyet annyit szavaltam magamban, kiskamasz fejjel még nem érthettem – ehhez már Baudelaire-t is fogni kellett. Így igaz, de legyünk azért óvatosak az emlékezetrétegek elkülönítésében. Egyre világosabb ugyanis: a versek élvezetéhez nem kellett Babitsot értenem. Amiként bizonyos lehetek abban, hogy a fiatal Babitsnak azt a belső lényegét, amit később annyira szerettem, nem is kapiskáltam akkor. Fogalmam sem lehetett a filozófiai problémalátásáról, amelyet fogni, megérteni felnőtt embernek, sőt uti figura docet, még filozófusnak is – ha történetesen az irodalom iránt érzéketlen – meglehetősen nehéz. Lásd a lírikus epilógjának és általában a fiatal Babits filozófiai álláspontjának tankönyvekig leszűrődött félremagyarázását. De hogy ne arról beszéljek, hogy valaki más, hanem arról, hogy magam mennyire nem értettem: két példával is szolgálok. Kedvenceim közé tartozott a Theosophikus énekek közül a második, az Indus, továbbá általában a Szimbólumok stanzái. Az Indus ismeretelméleti alászállás a végső megismerhetetlenig és dacos, tragikus szembenézés vele. Mi kapcsolata lehet ezzel a nagyszabású ősfilozófiai mozdulattal egy képzetlen gyereknek? Semmi racionális. És a stanzákkal? Azt persze még megérti, hogy „ne mondj le semmiről. Minden lemondás egy kis halál.” Meg azt is: „Minden vágyad az Isten szava benned – mutatva, hogy merre rendelte menned.” Bár közben sejtelme sem lehet a tétel Babitstól oly meglepő, síkos vitalizmusáról. De ott van a 4., a Nunquam revertar című stanza, amelyben a latin kifejezés hatszor ismétlődik meg. Gyenge latinos voltam, sosem tudtam pontosan, hogy ez a Dante szájába adott kifejezés mit jelent. Csupán annyit sejtettem – s azt is csak a versből és nem is a Dante-életrajzból –, hogy valami nagy, makacs ellenállás fejeződik ki benne. És szó szerint így jártam a következő stanzával, a Sárga lobogóval cíművel. Itt nem hatszor, de négyszer ismétlődik meg az első sor, az a bizonyos „Szálljon a lelkem sárga lobogóval”. Hányszor idéztem magamra büszke biztatását. Holott bár a versben benne van: „szabad, magányos, bús, beteg hajóval”, mégsem „tudtam” a tudás bizonyosságával, hogy a sárga lobogó járvány sújtotta hajót jelent. A verseknek az ereje fogott meg, a szavakba strukturált szuggesztivitás. És ahogyan mondtam már, ugyanez volt a helyzet az Indus-sal a Theosophikus énekek közül. Ebben előbb a játék ragadott magával (A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt stb.), s utána a komor, dacos erő. Nem a tartalom, annak legföljebb a sejtelme, hanem a primer költészet tömény jelenléte.

És most, hogy ehhez az eleve megcélzott és rendkívül fontos megállapításhoz elértem, az emlékeket, az élménynyomozást egy időre félrehárítva, egy kitérőt kell tennem. Egy kitérőt a korízlés sajátosságairól, labilitásáról, mely visszatekintve oly világos, de amelynek hatása alól a saját korunkban nyilván mi sem tudunk szabadulni. Gyerekkori rajongásom a nagyköltészet vonzóerején alapult. Korántsem az én kivételes kvalitásérzékemen, amit feltételezni ostobaság, hanem a Babits-vers kvalitásán. A szakadékos megértésen is átívelő animáló, szuggeráló erején. Ezt az erőt azonban, mely engem félig, negyedig értve a verstartalmat le tudott nyűgözni, Babits egykori kortársai – bármi furcsa – eleinte kevésbé érezték, kevésbé fogták fel. Tessék csak elővenni a régebbi keltezésű irodalmi, irodalomtörténeti dolgozatokat; éspedig azokat, amelyeket írók, hozzáértő kritikusok írtak; nemcsak a tudós szakférfiakét. Ezekben az „írásnak” tekinthető írásokban sztereotípiaként ismétlődik, hogy Babits csupán poeta doctus, aki megcsinálja a verset, nem termi. Udvarias körülkerítése ez annak, hogy a költő csupán másodlagos. S ez volt az elfogadott, az általános vélemény. Csak nemrégen került kezembe Hatvany Lajosnak egyik levele, aki úgy cseveg Babits másodlagosságáról, mint köztudott, vitathatatlan tényről. A korízlés jellegzetességeit számba véve, nincs jogunk ezen a vakságon különösebben megütődnünk. Babits a korszak jobbjainak, újért lelkesedő irodalmárainak romantikus költőeszményét nem töltötte be. Lírája nem a felnagyított, megváltó szerepre önmagát kijelölt én lírája. Ő az ízlésfejlődés területén egy lépéssel már továbblépett. Nem életrajzi, sorsát nem példázatnak látó, nem parabolakészítő, nem jelképtermő. Hanem tartózkodó, fojtott, tárgyiasító. A tízes évek irodalmárainak java még azért az újságért volt kénytelen harcolni, amit Ady jelentett. A szimbolizmus romantikus formájának elfogadtatása volt a soron következő lépés a magyar lírafejlődésben. S hogy ez mekkora harcba került, s milyen hosszú harcba, az irodalomtörténeti tény, amelyet nem ismertetek. Arra utalok csupán, hogy a konzervatív erők vesztes utóvédharca még a harmincas években, az én diákkoromban is eleven volt vagy meg-megelevenedett, és még 1936-ban, az érettségimen, mikor már a haladó szellemű református iskolában Ady bő tananyag volt, megpróbálta az érettségielnök Ady nimbuszát a diákok előtt a költő vérbajának ismertetésével kikezdeni. Ezt a csip-csup emléket azért idézem ide, mert, ha jobban meggondoljuk, mi is egy küzdelmes ízlésváltási időszakot élünk át. Az oly tetszetős, oly nagy értékeket termő romantikus költőeszmény végnapjait éljük. Társadalmunknak az ízlés terén konzervatív erői – mint egykor Ady ellen – ma a romantikán túllépő költői gyakorlat ellen küzdenek; az ellen az átalakulás ellen, amelynek a 10-es években éppen Babits és személytelenítő módszerével Füst, másfelől avantgárd radikalizmusával Kassák volt a kezdeményezője.

Visszalépve a történetbe: lehet, hogy mire olvasójává cseperedtem, éppen akkorra érlelte be az idő a közízlés szempontjából Babits versbeli magatartását. Akkorra értek be szavai. Okkal fogalmaztam ilyen lefogottan, szavait mondva még csak részben felfogott versvilága helyett, mert a szavai, ezek a mindig is valami elvontról, gondolatilag izgalmasról beszélő érzékletes szavak abban az időben más vonatkozásban is elértek. Két további véletlent kívánok itt megemlíteni, megtetézve az apám által helytelenített kötetvásárlás véletlenét. Az egyik az, hogy Piroska húgom a Nemzetközi Vásáron a Ligetben rábukkant a Nyugat pavilonjára, és mint egy felnőtt, megrendelte a folyóiratot. A másik az, hogy egy-két évvel ezután, még gimnazistaként, magam is hallottam Babitsot.

A Nyugatra előfizetni egy hatodikos (ma másodikos) gimnazistától elég szokatlan lépés volt. Nem vonható párhuzamba már anyagi következményei révén sem azzal, ha ma egy gimnazista a Kortársra előfizet. Akkoriban foga volt a pénznek. A szellemi, irodalmi igénynek kevesebb az általánossága. De ikerhúgom (s vele idővel magam is) belekeveredett egy irodalmi társaságba, mely privát használatra Hajnalnak nevezte magát, s melynek csillaga (hajnalcsillaga?) Tóth Eszter volt, Tóth Árpád leánya. S más, már éppen megjelenő költők is csillagai voltak, többek között a Babits által is állítólag becsült Orosi József. (Elpusztult szegény a háborúban, azért nem tudunk róla.) Valószínűleg a Hajnal-kör (talán 10–12-en lehettünk) beszélgetései, melyre egy ízben Orosi pártfogója, Fodor József elhozta a nálunk ugyan idősebb, de velünk egyként gyerekkülsejű Weöres Sándort is, inspirálta az előfizetésre húgomat. (Weöresnek utólag Csöngéről húgomnak küldött Hideg van kötetét, 1935 januárjában kelt dedikációjával ma is őrzöm.) A szokatlan lépés, melynek anyagi következményeit később anyám fedezte a háztartási pénzből, mindenesetre Nyugat-olvasóvá tett. Pontosabban: korán beléptetett egy cinkosságba, melybe később nyilván magamtól is hajlamos lettem volna belépni. Hogy miért volt a Nyugat-olvasók tábora cinkosság? Mások, nálam illetékesebbek számtalanszor elmondták már. A jobbak, a többet akarók, a szellemileg kiválók cinkossága volt; ahogyan Ottlik mondja: a másik Magyarország; nemcsak irodalmi bennfentesség, hanem közösség – szellemi, a fasizálódás előretörése idején politikai értelemben is.

Ha ma kezembe veszem az 1934-es, ’35-ös Nyugat-példányokat, azokat, amelyek által Nyugat-olvasóvá lettem, álmélkodásra legelőször is az késztet: mennyi, ma már klasszikussá lett remekművet olvastam ott első megjelenésében. Verseket, novellákat, tanulmányokat, melyeket ma már minden műveltebb olvasó címről ismer, hangulatát, tartalmát felidézni képes. Műveket, amelyek speciális egyediséget kaptak, s kiemelkedve a ránk zúduló írások áradatából, közműveltségünk számon tartott alapelemeivé váltak. Furcsa érzés az időtlenné válás bölcsőjénél állni. Egy halhatatlant csecsemőkori képen venni szemügyre. Pedig ez olyan. Nem mintha a Nyugat csupa későbbi remekművet közölt volna. Nincs olyan folyóirat, mely ezt megtehetné. Az irodalom: folyamatosan gyarapodó tenyészet. Sok millió percéletű sejttel gyarapodó. Csírapazarlása olyan iszonyatos, mint a biológiai tenyészeté. Gottfried Benn szerint még az egészen nagy költők után sem marad fenn több, mint öt-hat vers; a többi, művük egésze – szerinte – nem közkincs, csupán a szaktudósok szorgos önfenntartási területe. Nem osztom a kiváló német költő pesszimizmusát. Kérdésesnek tartom viszont azt a napjainkban uralkodó filoszbuzgalmat is, amely a nagyok minden ákombákomját, zsengéjét, eldobott próbálkozását a nagyközönségre erőszakolja; nagyszerű borukat csak felvizezve méri ki.

Korántsem mindegy persze, hogy milyen szintű a remekműveket is termő tenyészet. Milyen az átlagos szellemisége, kvalitása. A Nyugat irodalmunkban (és nemcsak századunkban) ebben volt példaszerű. Amit akkor nem tudtam, vagy nem törődtem vele, elsősorban Babits érdeméből. De lehet, hogy Osvát, Schöpflin Aladár érdeméből is. Vagy akár a társszerkesztő Gellért Oszkáréból; bár Gellért művét ismerve, gyanakszom. Mindenesetre a folyóirat (számaival és a hozzájuk kapcsolt illetménykötetekkel) a korabeli irodalom legjavát adta. Miatta, no meg a József Attila-i pálya betetőzése miatt tekintek vissza úgy a harmincas évekre, mint századunk irodalmának kimagasló évtizedére, mely gazdagságban, kezdeményezésben és színvonalban mindjárt a tízes évek után következik. Olyan művek kerültek frissen a kezembe, első megjelenésük pillanatában, mint Babits Az európai irodalom története, mint az Illyés által utolérhetetlenül válogatott posztumusz Kosztolányi-kötetek, az Ákom-bákom, Lenni vagy nem lenni, Erős várunk a nyelv, Illyés Puszták népe és Petőfi-je, Nagy Lajos A falu álarca és nem utolsósorban Babits Keresztül-kasul az életemen című kritika- és elmélkedésgyűjteménye.

A Keresztül-kasul az életemen kritikáit, irodalmi elmélkedéseit persze jórészt olvastam már a folyóiratban, Babits Könyvről könyvre rovatában. A Nyugat számait forgatva szoktam meg, hogy a folyóiratolvasást a tanulmányokon és a kritikai rovaton kezdjem, s csak utánuk, mintegy a számot már kicsemegézve, jussak el a versekig, majd legvégül a szépprózáig. Hogy akkor mi ragadott meg Babits kritikusi gondolkozásában, mely sohasem csupán a puszta műre szegeződött, hanem természetes körültekintéssel taglalt általános irodalmi, sőt életszemléleti kérdéseket, nem tudnám ma már megmondani. Nyilván maga ez a gondolkozásmód és nem a gondolkozás tárgya, hiszen a tárgyalt művek nagyobb részét nem ismertem. De valami jellemzőt és különöset azért mégis tudok itt mondani: engem az úgynevezett népi irodalom kimagasló műveihez Babits juttatott el. Illyés Puszták népén és Petőfi-jén keresztül (mindkettőt a Nyugat adta a kezembe, és Babits ajánlotta) érkeztem el szellemi fejlődésemben a valóságfeltáró falukutató irodalomig, s szegődtem később, ez már 1937-ben volt, a Márciusi Front hívéül.

De előbb más történt: láttam és hallottam felolvasni magát Babitsot. Hetedik gimnazista koromban történt, valószínűleg ’35 elején. Hiába voltam Nyugat-olvasó, hiába éltem akkor éppen Ady-lázban, hogy nyomban a lázas Kosztolányi-imádás kövesse, nem tartoztam a református gimnázium hetedik osztályának szellemi elitjéhez. De ennek az elitnek velem szemben tartózkodó és irodalmi kompetenciámat ironikus hangsúlyaival mindig is kétségbe vonó szellemi vezetője, Szilágyi János György, a későbbi nagyszerű klasszika-filológus megszánhatott, és nagylelkűen értésemre adta, hogy a Fővárosi Népművelés keretében Babits felolvas verseiből. És csakugyan, még aznap délután tanúja lehettem, hogy az egyetem egy sivár tantermében, nem túl számos közönség előtt Babits fölolvasta, rossz lélegzetével küzdve elzihálta a Mint különös hírmondó-t.

Milyen volt Babits szemtől szemben?

Az embert, mondják, megcsalják az emlékei. De fordítva is igaz: az ember megcsalja az emlékeit. Átstilizálja őket, kiszínezi, felnagyítja. Annyi Babits-képet látva azóta, időbeli változásában is követhetve a képeken Babits feledhetetlen arcát, könnyű volna most összerakni belőlük, hogy milyen volt az a tizenhét éves fővel, először és utoljára megpillantott Babits. Könnyű volna „emlékezni” rá. De az emberi emlékezet sajnos az éles látványt is felejti; vagy legalábbis a látvány területén működik a legkiszámíthatatlanabb, legkínzóbb kihagyásokkal. Nem tudom – emlékeimből legalábbis nem –, milyen volt akkor Babits. Szikár, barnás, sötét? – úgy tetszik, lehet. (Mondják, mindig is ilyen volt.) Nem tudom, feszélyezett volt-e (mondják, mindig is az volt), gyötrött volt-e, betegségtől kínzott (az lehetett már), alig sejtem, hogyan mozgott, milyen gesztusokkal olvasott fel. Nincs biztos emlékem sem alakról, sem arcvonásról.

De a hangjáról van, a versről van, a vers hatásáról van.

Annak az emelt, szorított torokhangon kántáló s a sorvégeket hosszan elnyújtó, kiéneklő versolvasásának tónusát, dallamvezetését ma is fel tudom idézni. A hangot, Babits versolvasó hangját csaknem imitálni tudom. Ez ennek a „találkozásnak” egyetlen személyhez kötött emléke. A többihez, ami történt, már nem vagy csak alig kellett a költő eleven jelenléte. Csak a vers kellett, és a versolvasó.

A felkavaró és a mű szépségével betelni nem tudó műélvezetre nincs szavunk. Csak azt tudjuk, hogy fiatalon, fogékonyságunk teljében van benne valami eksztatikus (s ezt is csak utólag, fogékonyságunkat valamelyest vesztve regisztráljuk). Van benne valami lényünk legmélyét hullámoztató, valami visszatérésre, ismétlésre kényszerítő, egyfajta csillapíthatatlan. Újra és újra elolvasni a verset? Persze, természetesen. Betéve megtanulni? Ahogyan másnap, harmadnap Szilágyi János Györgynek a latinórán emlékezetből lejegyzett cédulájáról megtanultam? (Szilágyi kitűnő tanárunknak, Máthé Eleknek óráján ráért leírni, a latin már akkor a kisujjában volt.) Igen, de a kapcsolat, az ilyen kapcsolat így se nyugszik el, így se hűl ki; él, dolgozik tovább, vele marad az emberrel. Beleépül, részévé lesz.

De miért éppen ez a vers, a Mint különös hírmondó? Nagy vers persze, a babitsi oeuvre-ben is a legnagyobbak közül való. De hogy egy tizenhét éves diák éppen attól rendüljön meg, éppen az váltsa ki benne a műélvezet legteljét, hogy a költő elmondja: itt az ősz, jön a tél, jön a halál, ezen ma is csodálkozva töröm a fejemet. S csodálkozásom nyilván abból fakad, hogy valamiként szűkös-személytelenül fogjuk fel az olvasó és a költő viszonyát. Hogy ez a kapcsolat a valóságban alanyibb, érzelmileg dúsabban telített, a rokonszenv és az átélés-azonosulás szálaival szorosabban egybekötött, mintsem gondoljuk. Egyszer már leírtam – s véletlenül éppen Babitsról beszélve –, hogy a költő, a nagy költő rokonunk, gyakran jobban ismert, mélyebben szeretett a vér szerinti rokonainknál.

Véletlenül éppen Babitsról beszélve írtam volna le? Nem hiszek ebben a véletlenben. Emlékszem ugyanis a rokonságot véglegesen megpecsételő időszakra. Éppen az érettségire készültem, az úgynevezett érettségi szünetben. Megkaptam akkor Nyugat-illetményköteteként, vagy megvettem a Versenyt az esztendőkkel című kötetet. Már nem emlékszem. Csak arra, hogy pihentetőül, a rám kényszerített szorongó tanulás idejéből tíz perceket, negyedórát-félórát ellopva, szüntelenül Babitsot olvastam. Ma is érzem a boldog megkönnyebbülést, a felszabadulást, amikor a számomra ugyan nem idegen, de végül is teljességgel fölöslegesen memorizált matematika- és fizikatételek világából magamat kivonva, újra és újra visszatérhettem hozzá. Pedig mihez tértem vissza? Egy szenvedő ember, egy távozásra készülő búcsúszavához. Nemcsak a Mint különös hírmondó adja tudtunkra a kötetben, hogy jön a tél, jön a halál; ezzel a sejtelemmel telített az egész, ha a közvetlen halálközelséget jelző Ősz és tavasz között és a Balázsolás későbbi verse is. De a Babits-oeuvre-ben a Versenyt az esztendőkkel mindenesetre új hang, vele kezdődik az öregkori költészet. A betegség élményfelnagyító ereje és ez az elnyomhatatlan halálsejtelem mintha nemcsak magáét az életét, hanem az élet egyszerű dolgainak értékét is magasabbra növelte volna Babitsban; mintha a búcsúzó szavakban több melegség, intim líraiság törne felszínre az előzőekhez képest. Mintha a közvetlen érzelem a tárgyiasítás torlaszait megkerülve, nyílt lírai érként futna itt tovább. „Dalolnak a lelkemben – mondja Babits – paplanom virágai.” Egyszerű, mindennapi virágok. A fogyó, szűkülő idő felszítja a pillanat értékét (én már csak az órák képét festegetem, mint a piktor), s mindazt, amit a pillanat hoz, legyen az a másik georgina nyílása, a csirkeház látványa, amint cikáz fölötte két galamb, vagy egy szobába szorult méhe dongása. Ha valamiben, akkor ebben tudom fellelni a különleges okát annak a belső mágneshatásnak, amelyet tizennyolc éves magamra, az élet elején álló olvasóra a búcsúzó Babits gyakorolt. Az ifjúkor ugyanis még a tompulatlan, az egyszerű, a primer átélés kora. Az egyszeri és múló létnek mint értéknek és az élet apró-cseprő dolgainak mint örömforrásnak megbecsültsége más, fokozottabb benne. Minden vadonatúj, és semmihez sem szoktunk még hozzá. A halálhoz pláne nem. Iszonyata a legiszonyatosabb, ténye a legkevésbé tudomásul vehető. A frissen megtapasztalt öröm pedig többnyire euforikus. A kis dolgokat nagy lírai átéléssel lejegyző Babitscsal, a létében fenyegetettel így lett személyesen féltő, rokoni a kapcsolatom. Ugyanaz játszódott le bennem, mint kevéssel előbb, a szintén csak egyszer látott Kosztolányi kapcsán, kinek felszított életszeretete ugyanúgy ragadott magával, s kinek halálát csaknem azonos megrendüléssel éltem át, mint az első családi halált, a nagyapámét.

Mindez persze csak utólagos tudatosítás. Egyelőre még Babits életben van, szerkeszti a Nyugatot, feje a humanista magyar irodalomnak, s rám való hatása érzelmi és értelmi téren még egyre erősödik. További költői remekléseivel például, az Ősz és tavasz között-tel, a Jónás könyvé-vel és a Balázsolás-sal, hogy csak az egész haladó magyar társadalom számára megrázó kimagasló műveket említsem, ne azokat a magamnak külön felfedezetteket, mint például a Pesti Naplóban talált Ha nem vagy ellenállás-t vagy az Ezerkilencszáznegyven címűt, melyhez történetesen még egyéb személyes közöm is van. Az előbbit, melyet ’36-ban írt, Babits ki is hagyta összegyűjtött verseiből, s mai fejemmel meg is értem, hogy mi okból, pedig a vers a nagy Babits-versek újat közlő, magatartásmintát adó megállapításával indul: „Úgy élj, hogy a lelked is test legyen – melyen színeket ver vissza a nap. – Foglalj magadnak tért a levegőből, – határozott helyet az ég alatt.” És a továbbiakban is van benne időtlenül érvényes: „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. – Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!” Vagy: „Ne táncolj minden ősz füttyére mintha – virág volnál a saját sírodon.” S ilyen a vers zárórésze is:

A másik verset, az Ezerkilencszáznegyven-et Babits megrendelésre írta. Némi túlzással, háryjánoskodó nagyotmondással magam voltam a megrendelője. Szabó Zoltán, a kiváló falukutató író, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság írója (s abban az időben egyike írói szárnypróbálkozásaim pártfogóinak), 1938-ban vagy ’39-ben egy rovatot kezdett, csaknem mozgalmat indított a Magyar Nemzetben Szellemi Honvédelem címen. A múlt tanulságainak elevenítésével, nagyjaink intő és tanító szavának egyenes idézésével a nemzeti függetlenség tudatát akarta erősíteni az egyre fenyegetőbb német befolyással szemben. Harminckilenc őszén, hogy a háború kitört, de az ország még semleges maradt, eszembe jutott, hogy egy, a szélesebb tömegeket elérő naptárt kellene csinálni, s benne a múlt és jelen nagyjait sorra megszólaltatni e szellemi cél érdekében. Szabó Zoltánnak tetszett a gondolat, s néminemű segédkezési meg írásbeli munkát is osztva rám, meg is valósította, ma úgy mondanánk „népfrontos” összefogásban. Veres Pétertől Móricz Zsigmondig, Bartóktól Szekfű Gyuláig, Tóth Aladártól Keresztury Dezsőig és Illyés Gyuláig a függetlenség ügyében minden megmozgatható tekintély részvételével. Babitshoz is elment, és verset kért. Babits e felkérésre, a Szellemi Honvédelem Naptára számára írta az Ezerkilencszáznegyven című, ritka „hazafias” versét, mely már 1942-ben az Athenaeum által kibocsátott Babits Mihály Összes versei-ben is cenzúrázva jelent meg, s azóta is nem egy csonkított közlést élt meg. Pedig hát mit mond az Ezerkilencszáznegyven-ben Babits? A magyarnak ezt: „légy büszke békédre e nagy zivatarban.” A hazáról pedig ezt az „itt élned halnod kell”-t mondja:

Ezekben az években, a verseket már csaknem felnőtt fejjel olvasva, jutottam el Babits igazi megértéséhez. És most elmondhatnám, hogy már nem naiv gyermekként, mit jelent nekem a költészete. De ez egy másik tanulmány, nem az élmény kialakulását nyomozó. Hiszen itt nem a mai képemet igyekszem megrajzolni, hanem lépésről lépésre haladva az egykorit, azt, hogy miként lett bennem Babits Babitscsá. És ebben az időrendhez ragaszkodó belső mozgásban most más lépés következik. Újra valami döntő, valami egy életre kiható: gondolati művének elsajátítása. Esszéinek, tanulmányainak formáló hatása arra a húsz év körüli, már írással próbálkozó olvasóra, aki egykor voltam.

Gimnazista, egyetemista Nyugat-olvasóként Az európai irodalom történeté-t és a Könyvről könyvre rovat írásait már emlegettem. Csakhogy Babits esszéművét nem lehet a költői mellett mellékesen emlegetni. Ez a más műfajban valami egyenlő nagyságrendű az előbbivel. Jellemzésére esetlen az a vallomás, hogy amiként Az európai irodalom története innen-onnan származó, a legkülönbözőbb életkorban szerzett műveltséganyagom mintegy elrendezője, helyretevője, kiegészítője és időrendi szálra fűzője volt, úgy voltak Babits tanulmányai, a Gondolat és Írás-kötetek, az irodalmi világról alkotott képzeteimnek kialakítói, megpótlói és elrendezői. És az sem elegendő, hogy nemcsak én voltam így velük, hanem a velem nagyjából egyidős írók is, akik később, már negyvenöt után, egymást megismerve, egymásra találva az Újhold körül tömörültünk. Nem elegendő, mert tudott dolog, hogy ez a gondolati mű már két előttünk járó írói nemzedék számára is kiindulópont volt, sőt iskola, melynek első végzős diákjaiból lett például a társadalmi intellektualizmusunkat hathatósan megnövelő, úgynevezett esszéíró nemzedék.

Nos, mit kaptam én, aki ezt az iskolát már harmadik generációs diákként jártam ki? Megpróbálom a gazdagságot tételekre egyszerűsítve ismertetni. Kaptam mindenekelőtt egy filozofikus alapozású gondolkodásmódot. Valamit, amiben eleve óvatos árnyaltságra, mai szóval: dialektikus szemléletre ösztönöz a benne rejlő kétféle elem feszültsége. Ez a kétféle, csaknem antagonisztikus elem: egyfelől ész- és értelemhit, egy megújított racionalizmus, másfelől az ember belső világának, az ösztönök útjának, már-már a megismerhetetlen határáig való kíváncsi követése.

Babits elsőként írt Magyarországon Bergson nem csekély irodalmi hatású intuíciós filozófiájáról, s tudomásom szerint elsőként írt, 1915-ben, freudista regényt, a Gólyakalifá-t. Ugyanakkor már 1917-ben szintén elsőként mondja ki, amit majd többször is megismétel, hogy az ösztönösség piedesztálra emelése micsoda veszedelem; hogy az egész filozófiafejlődést milyen sikamlós lejtőre juttatta az ész hatalmának túlbuzgó megkérdőjelezése. A veszedelmes világnézet-ben, majd a híres Julien Benda-tanulmányban, Az írástudók árulásá-ban a háború elfogadásáért és a társadalmi (írói) erkölcs megcsökkenéséért a filozófia felől is érveket kapó antiracionalizmust teszi felelőssé, benne látva a főellenséget, például az ösztönösséget dicsőítő fajelmélet megteremtőjét is. S mivel a régi, mechanisztikus észhit és észvallás embertelen mivoltával is tisztában van, ész és ösztön szembenállásának ismeretelméleti problémáját ilyen kikezdhetetlenül fogalmazza meg Örökkék ég a felhők mögött (Vallomás helyett hitvallás) című versében „…S mégis hiszek az észben, hogy ameddig elér, hűséges szolgája annak a valaminek, amit el nem ér… Építse életünket!”

Ennél az elvi, filozofikus állásfoglalásnál, mely hatását nem is annyira elméletileg, hanem magában az eltanulhatatlan, mégis példaszerűen előttünk lebegő gondolati árnyaltságban, hajlékony okosságban, sokfelé tekintő, sok szempontot figyelembe vevő fogalmazásmódban fejtette ki, fiatalkori érzékenységembe talán még mélyebben vésődött bele az, amit Babits a filozófia és erkölcs, erkölcs és írói felelősség kérdéskörében hirdetett. Korántsem néhány, a kérdésről szóló alapvető írására gondolok itt, a már emlegetett A veszedelmes világnézet-re és Az írástudók árulásá-ra, bár ott összegeződnek a legpregnánsabban, hanem az egész művét (gondolatit és költőit) átható írói felelősségtanra. Igaz, Babits Bendát idézve mondta ki először azt, amit később többször is megismételt, például a Bergson vallása című tanulmányában is, hogy a filozófia kérdésének lényege a mi korunkban erkölcsi jellegű. (Hogy igazolta ezt később, milliók halálával az idő!) És azt is ott hirdette meg Bendával egyetértve, hogy az érdekek és csoportok fölötti, egész emberiségre érvényes erkölcs az írók és az írástudók mintegy hivatásukkal járó problémája. Az ő dolguk, vagy az ő dolguk volna irányjelzőként az általános emberi igazságokra mutatniuk. Kívül állva a mindennapok vásárán, bizonyos távoltartással és „bensőből vezérelt” függetlenséggel. Ha Babits költői művének állást foglaló híres verseire gondolunk, a Fiatal katoná-ra, a Húsvét előtt-re, a Fortissimó-ra, a Csonka Magyarország-ra („Én sosem mondtam: »Dönt majd az erőszak!« – most mondhatom: »Nem! Nem!«”) vagy a Jobb és bal címűre (és a sort hosszan folytathatnánk egészen a Jónás könyvé-ig), akkor világos, hogy fejére nem kevés veszedelmet kihívva, a hatalom nem csekély megtorlását elviselve, költőként mindig is azt követte, amit esszéiben a harmincas évektől kezdve meghirdetett. Legföljebb az erkölcsi állásfoglalás igénye és az írói szuverenitás hangsúlyozása aszerint lett művében egyre fontosabb, aszerint kapott egyre nagyobb hangsúlyt, ahogyan az európai politika egyre inkább jobbra tolódott, s a hitleri ideológia egyre vészjóslóbban terjedt. Ahogyan az emberségen – József Attila szavával – egyre inkább szörny államok iszonyata rágott.

Azt a bizonyos „vétkesek közt cinkos, aki némá”-t nem a Jónás könyvé-ben fedezte fel, nem csupán onnan véste az agyába a kortárs Babits-olvasó. Bele volt az írva többszörösen, folyamatosan az egész költői és gondolati életműbe, mely a harmincas években szerzett tapasztalatom szerint – és ma sem látok okot, hogy itt revideáljak – az egész magyar irodalmat tekintve egyike az erkölcsileg legmélyebben elkötelezett, a béke és az emberség ügyéért legbátrabban harcoló életműveknek. A kor szorítását átélve, látva a napról napra növekvő náci fenyegetést, Ausztria bukását, Csehszlovákia szétbontását, a billenékeny magyar államvezetés katasztrófát sejtető bukfenceit, az irracionalizmus, a fajelmélet robbanásszerű terjedését s ugyanakkor bizonyos kisebb tehetségű írók nyílt vagy sminkelt árulását – mindezzel, hogy így mondjam, maga a történelem igazolta számomra a maga durva tényeivel a babitsi tanítás igazságait. Az verte a fejembe csöppet sem kíméletes tanítóként egy életre szólóan az erkölcsi állásfoglalás követelményét. Azt, hogy egyedül a távolságot tartó, a belső parancsok szerinti beszéd az, ami írói beszéd. A történelem tanított meg, Babits példájára mintegy ujjal mutatva, az irodalom önállóságának, viszonylagos immanenciájának feltétlen szükségességére, melynek hiánya mintegy automatikusan megsemmisíti az írás erkölcsi talapzatát.

A Babits-esszék lázas olvasójaként, a határait ismerő racionalizmuson túl, talán ez volt a legfontosabb, amit egyszer s mindenkorra elsajátítottam. Tanulni persze sok minden mást is megtanultam közben, oly rengeteget, hogy felsorolni is nehéz. Az irodalmi múlt árnyaltabb szemléletét például, Vörösmarty igazi szerepét, Petőfi másik arcát, Ady okosabb és rendíthetetlen szeretetét, a népinek mint forrásnak s nem mint célnak s pláne nem mint faji rezervátumnak a becsületét stb. stb. Szálankénti visszagombolyítás helyett megpróbálom e rengeteg mértékét és dimenzióját másként érzékeltetni.

Egy-két nappal Babits halála után, de az is lehet, hogy a halálhírt követő napon, Halász Gáborral és Sárközi Györggyel együtt Szabó Zoltánnál töltöttem az estét. Augusztusi meleg volt, kint ültünk a félhomályos Gül Baba utcai kertben. A mindnyájunkat betöltő roppant szomorúságban, melyet kiszámíthatatlan jövendőnk kétségei is színeztek, Halász Gábor arról kezdett beszélni, hogy alig néhány nappal ezelőtt járt a betegnél, és hogy a beszélgetőfüzetek segítségével, bólintásaival és fejrázó nemjeivel még egyre úgy tudott vele szót érteni az irodalomról, mint soha senkivel. S hozzátette, nem hitt a közeli halálában, természetesnek vette, elvárta a sorstól, megadja a betegnek az elégtételt: megéli a háború végét, a pusztítók pusztulását.

Miközben Halász tétova szavakkal azt rakta körül, milyen erőt adó biztonság volt számára Babits Mihály léte, nekem eszembe jutott az a pár évvel előbbi kemény és személyes vita, a nemzedéki kérdés csatája, amelyet Babits és Halász éppen Az európai irodalom története kapcsán egymással vívott. Eszembe jutott, hogy Halász Gábor elutasító kritikájára, miszerint az ő nemzedéke se dogmát, se tanítást nem vett át Babitstól, mit válaszolt Babits. Nemrégiben olvastam akkor újra, s most ideidézem azt, aminek a lényege felpárádzott bennem. „Igaz-e, hogy ennek a nemzedéknek irodalmi dogmái olyan teljesen függetlenek az enyéimtől? Csakugyan »másoktól« kapták ők a tanításokat, s gondolataimból rájuk »semmi sem következik«? Írásaikból ennek éppen az ellenkezője tűnik ki. Ha Halász Gábor cikkét olvasom, ebben éppúgy, mint régebbi dolgozataiban, minduntalan fölismerem a saját gondolataimnak visszhangját vagy továbbfejlődését: még ahol a cikk éle ellenem fordul is… Még mondatainak hangsúlyával is mintha olykor az én mondataimat idézné. Akárcsak a másik irodalmi »vezére« nemzedékének, aki néhány év óta szinte minden írásában egy kicsit engem támad és »revideál«, oly különös dühhel, amely már igazán megtisztel… Különös tanítványok! …mert, amit megtagadnak, akaratuk ellenére is tovább él bennük…”

Az jutott eszembe, hogy ha felemelő is, nehéz lehetett közvetlen tanítványnak lenni; hogy jellem kérdése, hogy a nagyságnak ezt a nyomasztó közelségét ki hogyan állta. Hogy az elkerülhetetlen viták múló összecsapásain túl, kellett-e vagy nem a mesternek tévtanaik ellenére „paizzsal és dárdával” kiszállnia – ma is érvényesen, ma is érvényes igazáért. Halász Gábor ellenében dehogyis kellett. S az is eszembe jutott, hogy végül is utókornak lenni más. Kevesebb, de zavartalanabb. Legalábbis akkor így gondoltam.

Amikor néhány év múlva, 1946-ban – de mintha egy század múlt el volna közben – barátaimmal, a háborúból megtért fiatal írókkal szerkeszteni kezdtem az Újhold-at, természetesen írtam fel címként a bevezető cikkre: „Babits után”. (Kellő tapasztalat híján még nem tudtam, bárha evidens is, akkor sem szabad egyetlen példakép nevéhez kapcsolni egy folyóiratot, melynek közelebbről vagy távolabbról az irodalmi múlt tágas egésze a mintaképe.) Még ha a magam gondolataiban (hellyel-közzel) vagy mondataim lejtésén – utólag visszatekintve – fel is fedezhettem a mesterét. A Babits után-nak például különösen azon a befejező részén, melyben a korszak korán jelentkező, szektás irányító igényével szemben védeni kényszerültem az irodalom immanens létét, autoritását. Védeni a közszintre szállítás, a szolgává degradálás ellen. „A szellemi szegénységet nem jutalmazhatjuk azzal, hogy e szegények álruháját kényszerítjük magunkra. Művészet csak akkor maradhat fenn – visszhangoztam Babitsot –, ha a legmagasabb igényeket támaszthatja önmagával szemben. Íróra, irodalomra nézve sem lehet más érvényességet elismerni.”

A történethez még hozzátartozik: e nyilván Lukács Györgyhöz és követőihez adresszált mondatokért meg is kaptam Lukácstól – nyomban az első szám megjelenése után – a kioktató bírálatot. Babits – fejtegette velem szemben – semmiképpen sem vízválasztó, sem nem határkő. A kiindulás, a szemlélet egyaránt téves. „Ha Lengyel Balázs – írta tanulmánya összegezéseként (Fórum 1946. I. szám) – a babitsi individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ez az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását jelenti, mint a »negyedik nemzedék« lírájának központi témáját.”

A korabeli viszonyokkal tisztában nem levő olvasó számára meg kell világítanom, Lukács sommás ítélete bár politikailag volt fenyegető, de nem kiáltott mindjárt ügyészért. (Még csak 46-ot írtunk, s nem 49-et.) Annyi történt csupán, hogy az irodalmat irányító politikai igény felerősödvén, a folyóirat 1948 nyarán megszűnt, és az 1951-ben tartott írószövetségi közgyűlés szónoka jelenthette a tagságnak: „felszámoltuk a babitsi l’art pour l’art hervadó virágát, az Újholdat.” Magam pedig egy negyedszázadra gyakorlatilag kiszorultam a kritikai életből.

Egy negyedszázad az emberi, írói életben meglehetős időtartam. Nem mondható tán túlzásnak, amit e beszámoló elején írtam, hogy az apám által annak idején drágállott Babits-kötet csakugyan sokba került. Nekem. Igaz, a Babits-élmény, amit belőle és a további köteteiből kaptam, a nehéz években vigasz és kárpótlás volt sok mindenért. A mérleget azonban mégsem ez hozza egyensúlyba. Az emberi elme – ha küzd ellene, ha sem – szarkatermészetű. Ami megcsillan neki, eltulajdonítja, s a legjobb hiszemmel képes kérkedni vele. Babitsot olvasva hányszor pirít rám szövege, mikor ott egy-egy régtől hangoztatott „saját” gondolatomra bukkanok. És épp az irodalmat illető alapeszmék között. Az egyensúlyba hozó döntő elem azonban még egyre nem ez. Más, nem konkrét, de mélyebbre szívódott valami. Igény? Színvonal? Írás közben egyre latolgató törekedés, tán pontosságra, tán az igazság képességeim szerinti megközelítésére? Nem tudnám egyetlen szóval megnevezni. Kár erőltetnem. Ez az esszé kellett, az egész, hogy egy-egy részletet kiragadva, így-úgy körüljárjam: hogyan és mit kaptam Babits Mihálytól.

Radnóti két dedikációja

Már nem tudom, hol és hogyan barátkoztunk össze, vagy hogy pontosabb legyek: miért vett a pártfogásába. Csak azt tudom, hogy 1938 telén felhívott magához, s megajándékozott egy kötetével, a Meredek út-tal. Húszéves voltam, az első cikkeimnél tartottam. Ő harminc, és ismert költő: időben, térben kifejezhetetlen távolság. A verseit már gimnazista koromban ismertem. Egyik kötetét, a Medvetánc-cal együtt, már 1934-ben kezembe nyomta egy szegedi barátom. „Ne Babitsot és Kosztolányit olvasd, hanem Radnótit és József Attilát – mondta –, ők az igazi költők.” Ügyetlenebbül nem is ajánlhatta volna őket egy Nyugat-rajongó diáknak. Persze hogy Radnótit csak később szerettem meg. De akkor, 38-ban már régen túl voltam az első idegenkedésen, sőt, egyre fokozódó vonzódásomba csöpp túlzás is vegyült. Az a túlzás, amelyet az olvasók világából hoz az ember, akik a tehetségben a rendkívülit, már-már a héroszt szimatolják.

Ott ültünk hát a Pozsonyi úti lakásban, az egyetlen szoba hátsó szegletében. Fifi, a felesége, nem volt otthon. – Írtál valamit? – kérdezte. Restelkedve bólintottam rá. Miközben húztam elő a kéziratot, odakint csöngettek. Radnóti megrezzent. – Ki lehet az? – Vártunk. A csöngő újra megszólalt. Feszengve nézett rám, s aztán kényszeredetten kiment ajtót nyitni. Odakint az előszobában hosszan beszéltek. Közben én a szobát néztem s a könyveit. Jól tudom, hogy az emlékezet csal. Utólag visszagondolva, mai szemmel, egyszerű és talán szegényes lehetett az a szoba, de nekem a telje volt mindannak, amire vágytam. Egy életmód, egy életforma légkörét hozta, melynek küszöbén tibláboltam.

A hosszanti fal mellett egy könyvespolc húzódott végig. Egy nagy, nyitott polc, világos fából. A többi, az a két-három félmodern ülőbútor egy kisasztalkával, a világos huzatú ágy, néhány kép meg terítő, amely egy asszony diszkrét, otthonteremtő jelenlétére utalt, szinte alig számított. Mert a rengeteg könyv volt a jelkép. Odakint még mindig beszéltek. Majdnem találomra kihúztam egy kötetet, Dsida verseit. Csak a nevét ismertem. A Kálváriá-ra nyitottam rá. Éppen a végére értem, mire Radnóti belépett. „Valaki föl, a csúcs felé tart, hogy önmagát feszítse meg.” Az arca feszült volt, erős szálú, hullámos haját hátrasimította. Ránézett a könyvre. – Jó költő – mondta. – Nagyon jó, ismered? – S csak aztán tért rá arra, ami feszélyezte. – Tudod, én ilyen csöngetésre nem szoktam ajtót nyitni. Mert mindig jönnek. Csak, ha valaki tudja a jelt. Három rövid csöngetés, akkor nyitok. De még jobb, ha előzőleg telefonálsz Fifinek. Azért persze jegyezd meg, három rövid.

Nyúlt a kéziratomért. Tollal a kezében olvasta, rögtön ajánlgatva javítási javaslatait, pedig elég hosszú írás volt. Amiben megegyeztünk, maga írta bele. Világosan olvasható, minuciózus, tiszta írása volt. Esztétikus, szerény, és mégis egyéni. Ma már tudom: ez a mondatról mondatra való javítgatás egyike a legnagyobb segítségnek, amit induló író az idősebbtől kaphat. A könnyed, közérthető fogalmazásnak megvannak a maga fogásai. Egy rejtett érzék dolgozik bennünk, arányokat szab meg, kapcsolatot teremt az előzményekkel, kigázoltat a gondolati homályból, megállít a túlbonyolítás veszélyei előtt. Ez az érzék fejleszthető. Fejlődik a puszta gyakorlattal, meg el is lehet lesni mások fogásait. Mégis a leghatásosabban akkor alakul, ha az ember a saját példáján, a saját baklövésén tanulja meg, mások útmutatása nyomán, a szakma úgynevezett míves titkait.

Radnóti szerette a mívességet. A versein és a műfordításain ott a kikalapáltság, a nagyon is minuciózus megmunkálás jegye, amely a szép hangzásért nemegyszer még a gondolaton is alakít, egy árnyalattal eltolja ízléseszménye irányába. Meredek út-ban engem akkor költői világának, szelíd emberségének éppen ez a míves megfogalmazása ragadott magával. Reménytelenül irodalmár voltam, csak sokkal később jöttem rá, hogy az irodalmiasság – még magas fokon is – az irodalom halála. S csak akkor vált valódivá Radnóti-szeretetem, amikor a Tajtékos ég második részében újból megszerettem azt a Radnótit, aki már stilizáció nélkül tudta írni élményei közepét.

De ez később volt, már a halála után.

Utoljára egy nappal a német megszállás után, 1944. március 20-án jártam nála. Vannak dátumok, amelyeket az a nemzedék, amelyik átélte, nem feledhet el soha. Napok, amelyekről, bármennyi is jön utánuk, még azt is tudjuk, borult volt-e az ég. Olyasféleképpen, ahogy történelmi tény, hogy 1848. március 15-e délutánján esett az eső. Két éve katonáskodtam akkor. Odalent a Muraközben, ahol szolgáltam, egy főhadnagy fölállíttatta a gépfegyvereket a határon, a németekkel szembe. Aztán jött egy telefon, s a németek ott is bevonultak. Másnap hajnalban értem Pestre, kora délután csöngettem be (három rövid) Radnótihoz. Hogy mi volt akkor az idegekben, fölösleges elmondani, aki átélte, tudja. Aki nem élte át, abban legfeljebb távoli képet lehet felkelteni. Nehezen beszéltünk, a beszédhez is kell a jövő, és Radnóti tudta a sorsát. Nem, nem hamisítok, nem a verseiből „emlékszem”, vagyis emlékezni vélek a szavaira, hiszen évek óta tele voltak sorai a halál előérzetével. Úgy mondta, amint bekövetkezett, a munkatábort, a deportálást. Nem voltak illúziói. Nekem sem voltak, azért mentem hozzá, hogy iratokat kínáljak neki, ha már, amire igazán szüksége lett volna, búvóhelyet nem tudtam kínálni. Elutasította. Emlékszem a szavaira, a pátoszt ellensúlyozó vállmozdulatára is. – Nézd – mondta –, ha különös is, nekem az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban. Egy puskalövés nélkül! Mi lesz ebből az országból?

Próbáltam érvelni: a saját sorsára gondoljon. Hajthatatlan volt. Úgy rémlik, azt fejtegette, hogy úgy sincs kiút ilyen körülmények között. S hogy elterelje a beszélgetést, az én dolgaimról kérdezgetett. Mondtam, hogy megnősülök.

Meglepődött, úgy érte a szó… de hagyjuk a hasonlatokat. Neki a bakancs meg a pokróc volt a gondja, s ezért zavarba jöttem – ha kicsit fölöslegesen is. De akkor ő már a könyvei között kutatott. – A Válogatott versei-m megvan? – Nincs. – Előszedte. – Várj csak, hát az Ikrek hava? – Hosszan keresgélt a könyvespolc alján, az Ikrek hava valahogy nehezen került elő. – Ezeket már kettőtöknek dedikálom. – A hangja meleg volt, a mosolya szerénykedő: – Hadd adjak én is valamit.

Búcsúzáskor még felírattam vele a katonai címemet. Hátha meggondolja magát.

De nem írt.

Ősszel, amikor újra Pestre kerültem, ő már Szerbiában volt. S ami történt, tudjuk.

A személyiség radioaktivitása

A Nyugat második nemzedékét szokás volt úgy nevezni: az esszéíró nemzedék. S joggal, hiszen Babits nyomdokait követve, a harmincas évekre a magyar esszé általános és színpompás felvirágzását hozta létre, bár tagjai később többnyire más műfajú írásaikkal lettek népszerűek, lettek klasszikusok vagy félklasszikusok. Közülük egyedül Halász Gábor az, aki élete végéig maradt annak, akinek indult: esszéistának, kritikusnak. S így nagy hatású, általánosan olvasott társai mellett ma is inkább az írók és az irodalmárok szűkebb körének írója.

Ennek persze más oka is van – és nemcsak a műfaji vagy az alkati, a gondolkozásmód szikárságában, az előadásmód tudósabb puritánságában rejlő. Halász Gábornak életében mindössze egyetlen tanulmánykötete látott napvilágot, Az értelem keresése 1938-ban. S ez valahogy más léptékű produkció, mint a többieké. Igen, de a halála után – mint Szerb Antalt, Balfon ölték meg 1944-ben – közel ezeroldalnyi esszét, tanulmányt adtunk ki tőle, s még egyre maradt kiadatlan bőven. Vagyis hogy a maga műfaján belül, a maga magas kritikusi hivatását gyakorolva, ő is rengeteget írt. De amikor Az értelem keresésé-t összeállította (megszámoltam a bibliográfiájában), százhetvenöt megjelent írásából mindössze hatot vett fel a könyvbe. Hat terjedelmes esszét.

Százhetvenöt a hathoz: beszédes arány. Kezdhetném hát a róla való emlékezést, kritikusi portréjának rögtönzött vázlatát az igényességével, melyet itt, egyetlen könyvében öncsonkító sűrítéssel érvényesített. De az igényesség alapjában véve ízlésjelenség, ízléskategória, s mint ilyen, dehogyis független az ideológiánktól. Figyeljük csak meg, milyen merészen, mennyire programadóan gondolkodik erről az összefüggésről 1929-ben A líra halála című esszéjében Halász: „Azt szokták mondani, az elméletek nem érintik az ízlés mozzanatát, melyet az örök érvényű szép szinte akaratunk ellenére és tudatunk alatt, mindig egyformán vált ki bennünk. Valójában tetszésünk szétporladt és magunkba szívott gondolatsoroknak engedelmeskedik, régi teóriák foszlányaiból táplálkozik; önkéntelen irányzódásunk hajdani keresések eredménye. Közvetlen odafordulásunk régi, tudatos kiválasztások emlékét őrzi, legösztönösebbnek látszó élményünk is intellektuális meggondolások üledéke.” Amennyire tárgyiasított és általánosított megállapítás ez, legalább annyira rejt magában személyes élményt, önmegfigyelést. Az értelem kereséséből világosan kiolvasható, hogy Halász Gábor akkori ízlésének, igényességének, egész kritikusi koncepciójának az alapja egy mélyen átélt elmélet, egy sokoldalúan bizonyított tudományos következtetés. Leegyszerűsítve ennyi: a romantika (és a szimbolizmus) korát túléltük, lehetőségeit mértéktelenül kiaknáztuk, az irodalomnak a romanticizmus stíluskényszerével le kell számolnia; meg kell nyitnia befogadása kapuit oly értékek előtt, melyek elől a XIX. századhoz kötődve jó ideje elzárkózott. (A humanista költészet, a felvilágosodás irodalma, az értelem és arány uralmának klasszikus öröksége stb.) A feledésre kárhoztatott múltat ismét a szellem áramkörébe kapcsolva, meg kell találnia a maga új – Halász úgy hitte – klasszicista eszményeit. Ezt az ízlést változtató új teóriát alkalmazta a valóságra Az értelem keresése – a kötetcím maga is program. Három, tudósi aprólékossággal felépített nagytanulmány a múltat értékeli át benne (és persze aktualizálja), másik három pedig világirodalmi kitekintéssel a jövő kívánatos útjait keresi. Közülük az újraértékelt múlt Kazinczy-esszéjébe (látszólag a régi mester védelmében) Halász a maga közfelfogással szembehelyezkedő kritikusi programját is beleírja: „Vajon a kritikusnak csakugyan bűne a tévedése, és feladata a felismerés? A legnagyobb kritikusok példája mutatja, hogy nem. A teremtő kritika mindenkor abban látta hivatását, hogy irodalmi ideálokat tűzzön ki, az ízlést tudatosítsa, az alkotóerőket ösztönözve, a közönséget nevelve, kedvező intellektuális légkört teremtsen… Mérni csak mértékkel lehet, s az elvi elfogultság szükségszerű.”

Ami a kívánatos jövőt illeti, a regénytechnikát vizsgálva, Joyce, Woolf, Thomas Mann, Proust, Gide regényeiben mutatja ki (1929-ben!) „az intellektus új önérzetét”, „a gondolat visszanyert tekintélyét, művészetet, irodalmat, életet irányító hatalmát”. Az új európai regény tartalmi, főleg lélektani elmélyedését, formai sokszínűségének váratlan gazdagságát. Ehhez mérhető, nem kevésbé meglepő újság az – hiszen a magyar kritika a regény újítóiról csak a harmincas évek derekán kezd beszélni –, amit Halász a szintúgy 1929-ben publikált, A líra halála című esszéjében hirdetett meg. A romantikus énlíra ellen indított itt harcot, a költői én feltétlen előtérbe helyezése és a költői téma szubjektiválódása ellen. Nem a líra halott, mondta, hanem az az ízlés, amely eddig irányította. „Egy század elég volt – fogalmazza meg elvi keménységgel, a fentiekkel szinkron kategorizmussal –, hogy a romantikus lírai forma önmaga karikatúrájához és csődjéhez jusson el.” Ellenőrizhetetlen, iszapos áradásával szemben ellenszerül ajánlja a megcsinálás, a techné tudását, Berzsenyi személytelenségét, a sűrítést s általában a szubjektív lírával szemben az érzésnek tárgyba való transzponálását, az objektív költészetet. (Ha nem is egészen abban az értelemben, amit ma jelent.)

Az ízlésváltás szükségességéről beszélve fölmerül a kérdés: elegendő indoka-e, mint azt Halász nyomán állítottuk, egy tudományos felismerés? Nyilvánvaló, hogy nem. S bár Halász Gábor nemigen hozza szóba, szembefordulása a századelő ízlésével, a szépségekkel ékes, az egyéniség kincseit fitogtató stílusdivattal, szervesen következik a tízes és a húszas évek közéleti különbségéből. A nagy felívelést követő dezillúzióból. Sőt bátran továbbléphetnénk, s utalhatnánk a kor szűkös, nyomott közszellemére, társadalmi ellentmondásaira, anyagi létbizonytalanságára. Bár Halász ebben az időszakban még hajlamos volt primátust adni az élettényekkel szemben a művészeteknek, azokból se, a művészetekből se szűrhetett le mást, bennük is az a valóság fogta körül, mint nemzedéktársait, Illyést és Szabó Lőrincet vagy óbudai „szomszédját”, a fizikai munkát tanult Gelléri Andor Endrét, akinek krajcáros gondú, félproletár novellahőseiről oly mély átéléssel írt. S ha ki is nyilvánította egy merész felismeréssel az ösztönösséggel szemben ízlésünk teoretikus befolyásoltságát, saját ízlését – sok minden mellett – nemzedéktársainak műve is alakíthatta. Az illyési tárgyiasság, köznapi versbeszéd, a Szabó Lőrinc-i (talán ő állt hozzá legközelebb) kopár prózaiság. Az a váltás, melyet teoretikusan sürgetett, általuk és mások által is, már jelen voltak irodalmunkban. Azt remélem, nem hamisítok, ha azt mondom: szikár antiromanticizmusa nagyon is egybehangzott a kor irodalmi jelenségeivel.

S nem Babitscsal. Legalábbis nem akkor, a harmincas évek első felében. (S nem az újromantikusnak tartott harmadik Nyugat-nemzedékkel, mellyel még utolsó írásában is vitatkozott.) Az az elhárítás és bíráló hűvösség, ahogy Babitsnak Az európai irodalom történeté-t 1935-ben fogadja a Nyugatban, melyet pedig később, évek múlva az esszéíró Babits főművének nevez, ékes bizonyíték erre. Nem enyhébb ítéletet mond akkor róla, mint hogy Babits még egyre a XIX. század bűvkörében él, s a romantika stíluseszményeit védelmezi; könyve nem is irodalomtörténet, csupán egy ízlésforma önarcképe, szinte-szinte írói magánügy. Úgy viszonyul itt Babitshoz, végső soron szellemi elődjéhez, apjához, mint a délibábok ellen harcra kész Arany László Arany Jánoshoz – csak hát a kor sugallatára sokkal szókimondóbb.

Halász Gábor sokat emlegetett „doktrinérségének”, teóriák formálta ízléseszményének ez a bírálat a legélesebb kifejeződése. Evidenciaként vitatást provokáló. Ám Halász az intellektualitást, az ízlést szabó értelmet nemcsak másoktól kérte számon, hanem magától is. Volt ereje még idejében szembenézni eszméivel és szélsőséges következtetéseivel. Elvégre pusztán teoretikus síkon nem evidens, hogy a századelő stílusára, a szimbolizmusra, a szecesszióra egyetlen módon, klasszicizálva lehet csak pontot tenni. A világirodalom azt látszik tanúsítani, hogy ezt a pontot (nálunk ugyan a népiesség hagyományosabb közbeiktatásával) az avantgárd tette ki, és az, ami utána, a hatása alatt jött létre. De Halász Gábor sem Kassák avantgárdjában, sem Füst (bár szecessziós) személytelenítésében, sem a népiesség irányzatában – bizonyos becsülése ellenére – nem fedezte fel az általa várt újat. Sőt még József Attila formai klasszicizmusában sem!

Az irodalmi valóság panorámáját folyamatosan látva és felmérve, az eszméiben kezdett hát kételkedni. A változtatás szükségességében nagy igaza volt, a módban, az útmutatásban kevésbé. Ahogyan ő fejet hajtott Kazinczy előtt, mondván: nemcsak az értékek felismerése terén lehet nagyvonalú, nagy formátumú egy kritikus, úgy hajthatunk fejet előtte mi is. Legalábbis ez érvényes pályájának delelőjéig. Hiszen szava hitelét, mélyre hatolását, gondolatainak gazdagon rajzó bőségét bárki érzékelheti, aki művébe bárhol beleolvas. De kritikusi nagyságát a pálya rátalálásokkal és tévedésekkel kikövezett útján csak az érzékelheti igazán, aki végigköveti szókimondó önrevízióját. Aki a Babitscsal való végső, harmonikus viszonyában, a Portré és tabló vagy A stilizálás alkonya című esszék új felismeréseiben rátalál egyénisége nyitjára, gondolkozása önmagára is érvényesített aszketikus szigorára. Azt hiszem, dráma az is, átélhető, katartikus dráma, amikor az eszmékbe és eszményekbe belebonyolódva, a valóságos tényektől éppen általuk némileg eltávolodva, a gondolkodó kritikus a maga kivételes szintjén az irodalom és az élet valódi összefüggéseire ráébred. Amikor a részletekre való rátapintás mikroérzékenysége – Halász számára ez adott volt – az összképkészítés láttatóbb makroképességével párosul.

A negyvenes évek elején ez történt Halász Gáborral. Saint-Beuve-től Taine-ig jutva el és tovább, a hallatlanul pontos belső analízisen túl ekkor válik nyitottá a széles, az átfogó korképre. Ekkor írja mindig is szuggesztív logikájú, felismerésekben és felfedezésekben gazdag műve csúcsteljesítményeit. (Magyar viktoriánusok, Magyar századvég, Justh Párizsban, Balzac példája stb.)

A kritikus hivatásáról vallva, azt mondja egy helyütt, hogy a bíráló nem az eredményét, hanem a példáját hagyja örökül; nem dogmát, hanem erkölcsöt, a személyiség radioaktivitását. Ennél többet, lefelé kerekítő kifejezésben nagyobb igényűt nem is mondhatna. Nem megpótoljuk, hanem csupán igazolva kifejtjük: Halász Gábor tudósi eredményei, anyaggazdagsága, tájékozottságának mélysége aktuális aranybányánk; önvívó lelkiismerete pedig, az a hajlékony hajlíthatatlansága, szellemünk mindenkori ébresztője.

Kassák másik arca

Kassák Lajosra az én nemzedékem egészen másképp emlékszik, mint az előttünk járók. Viszonyunk is más volt vele. A nálunk idősebbek megírták, hányszor, de hányszor, hogy mennyi konfliktusuk volt Kassákkal. Hogy szíjas, csupa akarat egyénisége nem tűrt maga mellett más akaratot. Hogy a Mát vagy a Munkát szerkesztve, kiváló emberekre, jelentős tehetségekre rá akarta erőltetni nézeteit, egyéniségét. Lehet, hogy napi közelségből ez volt – vagy ez is lehetett – a való. A mi távlatunkból és távolságunkból viszont inkább úgy tetszett, hogy Kassák szuggesztív egyénisége kiváló fiatalokat – a későbbiekben kitűnő írókat – vont maga köré, és tartott a hatása alatt. (Az apagyilkos indulat az ilyen viszonylatban előbb-utóbb persze felüti a fejét.) S visszatekintve már az is érdem, hogy ebben a jó értelemben vett lélekhalászatban kiket fogott ki a hálója. Adyról köztudott, hogy nagyon ritka kivétellel csak mélyen alatta álló emberekkel vette körül magát, csak azokat tudta elviselni. Kassák nem így: elég a Ma, a Munka állandóbb munkatársait számba venni, kiket publikált, kiket bátorított, ha később összecsapott is velük, vagy azok összecsaptak is vele.

De a múltról a valót nem tudhatjuk, nem tudhatom. Amikor Kassák Lajost megismertem, már csaknem hatvanéves volt. Kapcsolatunkat 1946-ból tudom keltezni. Addigra már a háború végi aléltságból csudamód, anteusi mozdulással támadt fel az irodalmi élet. Megfiatalodva, duzzadó erővel. Romok közötti intenzitása ma már legendás. Az a három gyönyörű év! A Vallás és Közoktatási Minisztérium művészeti osztálya a vidéki szellemi élet fellendítésére és a demokratikus irodalmi kultúra terjesztésére akkoriban a legkülönbözőbb városokban rendezett kulturális napokat. Azt hiszem, Kardos László és Kassák közös ötlete alapján. A Szegeden rendezett napokra mint fiatal kritikust, az Újhold szerkesztőjét, levittek magukkal. Kassákkal a vonaton „barátkoztam össze”, személyes vonzóereje, szuggesztivitása akkor érintett meg. Mi volt ez a vonzerő? Csaknem goromba, mindenesetre őszinte, indulatos közvetlensége. Sokféleképpen lehet közvetlen az ember. Tersánszky Józsi Jenő is közvetlen volt. Fütyült rá, hogy ő író (méghozzá milyen!). Annyira fütyült rá, hogy két szót nem lehetett vele irodalomról vagy szellemi dolgokról beszélni. De Kassák szelleme teljességgel nyílt volt, minden érdekelte. (Már nyolcvanévesen csaknem erőszakosan vett rá, hogy magyarázzam el neki a strukturalizmust, ismertessem kiindulását, fő tételeit, s a magyarázaton felindulva, mert úgy gyanította, hogy végül ez is csak az eleven irodalom ellen működő tudósi dogmarendszer, alig tudtam magamat kimosni, hogy nem vagyok strukturalista.) Érdekelte az is, ami bennünket, fiatal írókat nyugtalanított vagy szorított: s néhány szó után nem kerülte meg, nem hagyta homályban, hogy ugyanaz aggasztja őt is. Az írói szuverenitás, a művészi függetlenség egyre nagyobb fenyegetettsége. Akkoriban – és azt hiszem, napjainkban sem – ennyire nyílt kártyákkal nem játszott egyetlen neves író. A fiatalok előtt legtöbbjük szobrot állt. Csakhogy akkori nézeteim szerint – és persze a fiatal szemlélet kritikusabb a kelleténél – nagyrészt agyaglábakon álltak ezek a szobrok. Ifjúságom nagy héroszai kihaltak. Meghalt Kosztolányi, akit egyszer hallhattam felolvasni, meghalt József Attila, akit sosem láttam, de élete utolsó két évében már csodált hérosz volt a szememben, meghalt Babits, akitől egy népművelési előadáson még hallhattam a Mint különös hírmondó-t, s aki nekem, a gimnazista diáknak egy életre szóló alapkategóriákat adott, meghalt Móricz, akit már személyesen is ismertem, s ami ezerszeresen több, ő is ismert, sőt számon tartott engem. A nagy nemzedékből egyedül Schöpflin élt, aki, később megismerve, a személyes találkozás során, bénultan, a szélütésből felépülve is az volt, aki volt. (Füst Milán értékeit, nagyságát még nem fogtam fel.)

Akkoriban olvastam az Egy ember életé-t. Mi az, ami ezt a könyvet (első hat kötetét) az önéletrajzi vallomások klasszikusai közé sorolja, Gorkij trilógiája mellé? A története? A fiatal lélek pokoljárása a társadalom bugyraiban? Az inaskodás, a munkássors szociológiai pontosságú, de annál milliószor plasztikusabb felmérése? A tehetség eruptív kitörése a testi és lelki nyomorból az íróságba? Mindez együtt és még sok minden más is. Legfőképpen azonban a személyiség karaktere. Ebben a személyiségben, mint az egymást taszító fémek ötvözetében, olyan végletes feszültséggel van jelen két ellentétes törekvés: az önmegismerésvágy és a világváltoztató akarat. Elérkezni önmagamhoz, vallotta Kassák, és ugyanakkor, egy időben újrateremteni a világot is – s mindkét törekvés döbbenetes erővel.

Akkoriban, 1946-ban, ahogy könyvében az önmegismerés sziszifuszi erőfeszítése ragadott meg, úgy személyes találkozásunkban a másik pólus: a magabiztossága. A tehetségében, belső indításaiban, gondolatszikráiban való feltétlen hite. A szegedi kulturális napok kis híján botrányba fulladtak. Az egybegyűlt népes hallgatóságnak (főként egyetemi fiataloknak) az egyik szereplő író előbb a szegedi gondolatról, majd beletüzesedve már magáról Szegedről, a bűnös városról mondott dörgedelmet. Horthyék bűneit számon kérni a jelen levő és csaknem szükségszerűen lokálpatrióta ifjúságon – elképzelhető ennél jobb taktika is. A zsúfolásig megtelt nagyterem az írókkal szemben egyszerre robbanásig ellenséges lett. Ezután következett Kassák. Az irodalom, a szellem rangját azzal mentette meg, hogy a történtekről, az indulatokról tudomást sem véve mondta a magáét.

Később értettem csak meg igazán: mindig a magáét mondta. Nem azért, mert ügyes taktikus volt, hanem éppen azért, mert nem volt taktikus. Új művészetet hirdető és teremtő író volt, nem hasznos vagy hasznosnak vélt kompromisszumok zsonglőrje. Elhivatottságában szuverén.

*

Hányszor, de hányszor voltam tanúja később ennek a kassáki magabiztosságnak. A véletlen úgy hozta, jártam vele együtt képzőművészek műhelyében, hallottam városépítészekkel vitatkozni, s mellette álltam, a közelében, kényszerű hallgatásának éveiben is. A legnehezebb idők elmúltával, hosszú estéken át beszélgettem vele, vagy hallgattam őt, amint másokkal beszélgetett a művészetről. Volt próba, alkalom és idő elegendő belelátni a titkába.

A titok nyitja számomra nem egészen az volt, mint amit ő megfejtésül a világnak s különösen nekünk, kritikusoknak kínált. Kassák azt mondta: olyan verseket ír ő, hogy mint egy-egy tárgyat, le lehet tenni az asztalra. Meg azt is mondta – nem szó szerint idézve –, hogy az ő versei olyanok, mint egy városi tér; bármelyik utcán indulj el, végül mindegyik beletorkollik, mindegyik a térre vezet. S hogy ez mind az ő tudatos szerkesztésének az eredménye. Tudatosság? Olyan hosszú időn át volt az esztétikában a költőket illetőleg afféle félpejoratív fogalom, a spekulatív és a másodlagos udvariasabb szinonimája, hogy nem árt egy percre elidőzni itt. A szavak mögöttes tartalma ugyanis változik. Akik például azt írták Babits Mihályról, hogy tudatos költő, poeta doctus, nem dicsérni, hanem kicsinyellni akarták. Egészen más nézetek szerint a tudatosság afféle kifejlett sakk-képességet jelent, mely a felrajzó számtalan lehetőségből logikai úton szűri ki az egyedül jót, a leghatásosabbat. Kassák sem így, sem úgy nem volt tudatos. Másként volt az. Művészibben, áttételesebben. Akár verset írt, akár részt vett az irodalmi köz- és magánéletben, hallotta a hangot: a személyiségéből fakadó egyetlen lehetséges választ. Ahogy műveiben nincs spekuláció, rafináltság, ravaszkodás, a fontolgatás tétovasága, se hideg, se meleg megfogalmazás, úgy nem volt az életében sem. Személyisége örökösen készen állt a feleletre, de ezt az érett, kimunkált személyiséget indulati, ösztönös parancsok vezérelték. Ahogy a kezdő autóvezető mindent megfontol, és úgy adja ki tagjainak a cselekvési parancsokat, a rutinosnak pedig keze-lába önállóan végzi a dolgát – Kassáknak minden tagja-íze Kassák volt. Ránduló idegszálai pontosan működtek.

*

Láttam 49-ben vagy 50-ben, ahogy zordan, megközelíthetetlenül dobott oda egy megszolgált, kiérdemelt királyságot. (Végül is ő volt az első munkásból lett és a szocializmus tanain felnőtt magyar író.) Elismerés, hírnév, pénz, hatalom – amit csak egy társadalmi rend az érte küzdő nagy egyéniségeknek adni tud –, minden megillette volna. Minden, ami egy ideig jobbára csak ügyeskedőknek jutott. Akkoriban az Írószövetség négyoldalas kérdőíveket bocsátott ki – mintegy az írói felhasználhatóság kipuhatolására. Ez volt a tárgyalási alap. Aztán egy bizottság egyenként beszélt a megidézettekkel. Kassákkal együtt várakoztam. Kérdőíve nem volt kitöltve: a neve alatt kemény, nagy betűs kézírásával mindössze ez állt: „Beteg vagyok, semmit sem dolgozom!” Nem fogom elfelejteni a keserű mosolyt, amellyel megmutatta.

Furcsa dolog, egyre-másra puritanizmusát rajzolják elém az emlékek. A békásmegyeri parasztház tisztes szegénységét például az ötvenes évekből, honnan természetesen HÉV-vel járt be Pestre, a nem háborgás nélküli büszkeséget, mellyel félrefordulva elnézte, hogy szomszédos írótársa hogyan robog el mellette kormányszintű fekete autóján. Vagy azt a diplomáciát nem ismerő hajthatatlanságot, mellyel, amikor már módja volt képkiállításán az általa becsült írók számára irodalmi délelőttöt rendezni, a felkérendő szereplőket kijelölte, ahogy egyik költőnk kikötését, hogy csak a feleségével együtt lép fel, visszautasította. („Az irodalom nem családi ügy!”)

Pedig a puritán, az őszinte, a kemény Kassák – és éppen ez a más a mi tapasztalatainkban – mégis méltányos és másokra figyelő volt. Indulatosságában sosem vált önössé, sebei miatt vakká, szívtelenné. A paranoiát idegosztályi sűrűségben produkáló irodalmi életben személyisége biztos emberi egészséget mutatott. Ellenvetésre, érvekre fogékony volt még haragjában is. Igaz, már-már szeretett indulatba jönni, mert tehetsége, szelleme ilyenkor fokozottan dolgozott. De azt sohasem tapasztaltam, hogy a vitát személyes térre terelte volna, vagy hogy érveit tekintélyével vagy sértődöttségével toldotta volna meg. Merem állítani: egyetlen vagy szinte egyetlen volt a jóval idősebb írók közül, akivel az egyenlőség jogán lehetett vitatkozni, sőt akivel gyakran élvezet volt a szellemi torna. Sok mindenben voltunk különböző nézeten, más értékrend, más irodalmi kategóriavilág adta gondolatmeneteink kiindulási pontjait. Vitatkozás közben természetes tapintattal sohasem sértette, sohasem érintette ezeket a személyiség mélyén rejlő és mindegyikünk számára érzelmileg fontos alapképleteket. Zelk Zoltán Kassákról szóló tanulmányaimmal kapcsolatban nemegyszer mondogatta félmosollyal azt az ellenérvet, hogy Kassák mint aktív szerkesztő (puszta formai okokból) le sem közölte volna azokat a formahű költőket, kikhez én személy szerint a legerősebben vonzódtam. Lehet: ez az ő tapasztalata. S a Kassáknál indult s vele viaskodó nemzedéké. Én viszont húszéves barátságos, sőt – talán dicsekvés nélkül – barátinak nevezhető kapcsolatunk alatt mindössze két alkalomra emlékszem, hogy egyáltalán előhozakodott volna a rímes verselés elleni nézeteivel, és hogy – bár akkor is tapintatosan, de befolyásolni akart volna. S hogy az egyik érzékeny alapképletet említsem: Babitsról – kivel pedig irodalomtörténetileg dokumentált a rossz viszonya – csak tapintattal és elismeréssel beszélt.

*

Visegrádon Kassák több ízben is együtt volt édesanyámmal, kinél mindössze két és fél évvel volt fiatalabb. Csakhogy hét évtized fölött nem az évek számítanak, hanem a testi állapot. Anyám a sír szélén tántorgó öregasszony volt, kinek elgyötört testében csak a szelleme maradt ép, Kassák tetterős, javakorabeli férfinak tetszett mellette. Úgy igaz, hogy a férfiak emberségének egyik eleven próbája, afféle biztosan jelző lakmuszpapírja, hogyan viselkednek az öreg, a nőiségüket vesztett nőkkel. Aki keresztülnéz az öregeken, zengjen bár fülemüledalt a nemes eszmékről, süketen hallgatom. Jó volna ábrázolni tudni, hogy Kassák miként volt anyámmal természetesen kedves, figyelmeskedés nélkül figyelmes, megjátszás nélkül érdeklődő. Valami rokonszenvféle látszott szövődni közöttük. Egy ízben anyám a kerti sétaúton a földet tartó kőfalhoz vitte Kassákot, s rámutatott egy virágra, amely a kő között, sőt a kövön, egy cseppnyi földből hajtott ki. – Ezt írja meg! – mondta. – Ezt a virágot. – Nyugtalanító pillanat volt. Mondom, két, és fél év volt közöttük – és egy évszázad. A virág a kezdődő magyar szimbolizmus témája lehetett volna (ha nem inkább Tompa Mihály tollára illő allegória), Reviczky még megírhatta volna, Ady már alig. Kassákot mégis megérintette, meghatotta a témaajánlat. Írt egy verset anyámnak, Egy öregasszonnyal beszéltem címen.

A címből is kitetszik: a vers írója nem tartotta magát öregnek. (Két-három hét alatt akkor több mint félszáz verset írt!) Nem is volt Kassák öreg – az emberek között. Korát szinte csak a magány mutatta, ahogy a nyolcvanadik születésnapját ünneplő előadás után a taxiban elengedte az arcvonásait, vagy ahogy felrezzent, ha az ajtót valamelyik alkotóházban rányitottam. Egyedül, elrévülten az ember arca döbbenetes. Kiül rá a sorsa. A nagyság zord magányát láttam meg ilyenkor Kassákon, meg azt a sötét, laokoóni szenvedést, amint küzd az izmaira tapadó, láthatatlan kígyókkal.

Hajnal Anna kőrisfája

Szigligeten a kastélyparkban, a rózsakert bejáratánál van egy gyönyörű fa. Szép társai között is feltűnő. Pedig olyan fák sokasodnak abban a parkban, hogy az ember csak rájuk néz, s máris átérzi, mennyire igaza van Szép Ernőnek: „Az énekes madárnak is kéne külön nevének lenni egynek-egynek, akinek olyan szép szólását halljuk; a hűséges, hatalmas fának is, aki az udvaron áll, vagy akár az országúton, vándorok szemének, szívének örömére… nem megérdemelné az olyan fa, hogy neve lett légyen a földön, mint a kiscsikónak vagy akár a kutyának?” Nos, ha a többi szépnek nincs is, ennek a gyönyörű fának van már neve, ez Hajnal Anna kőrisfája. Kis tábla is van újabban a tövinél, mint minden parki fának, de ez a tábla csak a valódit mondja, és nem az igazat. Azt mondja: bükk, s még hozzá is teszi, hogy ne tévedjünk: fagus silvatica. Pedig a tudomány összes tárgyi igazságát cáfolva, ez Anna kőrise.

De hogy a botanikának is igazságot szolgáltassak, kis története van ennek az elkeresztelésnek. Ez a fa nem olyan bükk, mint amilyeneket az erdeinkben látunk. Nem magasra nyúlt, sudár, hanem terebélyes, és gömb alakú koronája a szokottnál alacsonyabb. Igaz, ágai világosszürkék – ez az a jellegzetes bükkszürke, amelyet Csokonai a holdfényben szőkének látott. Hajnal Anna versében ilyen: „Elaluvó ezüst test, – kebeltelen simaság – hűvösen lehellő, – esőtől vasszürke – hajlatok s gyűrük közül – domborún türemkedő – ezüst combok, karok!” Amiből a vershez is konyító botanikus nyomban tudja: ez bükk. A leírás pontos, lényeget megragadó. Csak a megnevezés téves. A tévedés oka az égővörös őszi lomb, amely csalhatatlanul felkeltette a költőben a kőris októberi lángolását. Egyébként mindnyájunkban, akik láttuk. Tudtuk: ez kőrisfa.

Mert erről a fáról beszélni kellett, valamit ügyetlenül dadogni a formájáról, a rézvöröséről. Romantikusan úgy mondanám: mindennek, ami jelentékeny a földön, sugárzása van, s nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Igen, de a megragadottságra, a felfedezés olykor lélegzetelállító érzésszövevényére vannak-e szavaink? Szótárkészletünk e téren szégyenletesen szűk.

Hajnal Annáé azonban nem az. Ő arra a megnevezhetetlen érzésre, amelyet a természet jelenségei közül például a fák adnak az embernek, különösen fogékony, szótalálásában leleményes. Ne értsük félre, elsősorban nem a fákra, hanem – mint született költőnek – az érzéseire vannak szavai. Azt mondja például egy megtámasztott almafáról: „Te aranyló! te piruló! – boldogságtól megszakadó! – kegyelemtől leroskadó! – kincses tehertől hasadó!” Csak semmi erőszakolt szimbolizmus! – de azért… és amikor egy másik gyönyörű versében (vigyázat: örök darab!) a Kaoba-fákról beszél, vajon csak a Kaoba-fákról beszél-e? „Kaoba-fákra gondolok – esőpermetes dzsungelekben, – lábukon moha fő, dagad, – fülleteg, párás naphevekben, – páfrányok pávafarkai – fölött liánok hintakedve, – őrjöngő zöld zölddel dulakszik, – nagy törzsek körül verekedve, – ágaikban gyík és madár – fészkel, költ, csipog, fal, vadászik, – mintha öröktől folyna így, – s igazuk van! öröknek látszik! – Az élet él, ki hinne abban – hogy óriásokat kivágnak? – éljen! hadd legyen igaza – a boldog, nagy kaoba-fáknak!”

A mi szürke fogalmi nyelvünkön azt mondjuk erre: élethimnusz. De micsoda zengő ereje van, milyen harsány igenje, még a haláltudat árnyékában is. És a himnikus eufória alapja, az elragadottság létrehozója – tessék csodálkozni! – a gyengédség. Ha Hajnal Anna létélményét próbálom kitapogatni – és a fákból indulva, bevallom, arra igyekeztem –, akkor most jutottam el az egyedi titkot rejtő kulcsig. Hajnal Anna forró életszeretetét, mely költészete legkülönbözőbb szakaszait áthatva oly sok remeklést eredményezett, ősi, naiv gyengédség hozza létre. Szűnni nem akaró ámulat, gyermeki meghatottságú csodálkozás a teremtett világon, mely a lehetséges világok között sem nem a legjobb, sem nem a legrosszabb – számára teljességgel idegen az ilyen filozofikus spekuláció –, hanem a legmegindítóbb.

Bármit lát, bármit képzel is el, megrendüléssel mutatja fel a versben. Legyen az árnyék, kő, növény, borostyánba zárt bogár, musztáng, fóka vagy óriási cet. „Be szép a cet, ha nagy bubáját – hátán emelheti a légbe, – majd hegynyi mellét fúrja be – a meleg ajkak közepébe – játszó fúvással-szuszogással – kergetőznek lágydombú vízben, – felszökkennek fényes szelekbe – s visszacsattannak boldog ívben.” Nemcsak azért idéztem, hogy ebben az egész természetre kiterjesztett, örök anya-gyermek játszadozásban gyönyörködjünk, hanem hogy ide írhassam a folytatását is, a Hajnal Anna-i alapérzés megfogalmazását: „Szép, aki él, ember vagy bálna! – meleg testünkben meleg vérünk – szökell labirint-útjain, – énekel bennünk, amíg élünk.” S ez már nem csupán gyengéd megfigyelés, hanem életmagyarázat, létezésmítosz. Az „egy vérből valók vagyunk” maugli-i ösztönös életfilozófia.

A harmincas években, Hajnal Anna költői kiforrása idején divatba jöttek újra és azóta is, legalábbis a költészetben meglehetősen kelendők a mítoszok. S bár a harmincas évek lírizmusa költészetére nézve nagyjából meghatározó lett, Hajnal Anna mitológiája igazából nem hasonlít, nem hajaz az új vérrel, mai érzésekkel felélesztett régi mitológiákra. Benne alig támadt vágy arra, hogy mitikus hősök vagy hősnők fényes személyiségét öltse magára, történeteiket újraélje, ahhoz sem volt különösen kedve, hogy a régi mitológiai kelléktárat kifényesítse, szemkápráztatóan csillogtassa. Ő a maga privát mitológiájának elemeit nem a múltból, de környezetünk, a tenyésző-élő mai világból származtatja, s ezeket a pontos és gyönyörű valóságelemeket lelkesíti át, emeli mitológiává a „minden létezővel testvérek vagyunk” felnagyított és kiterjesztett azonosságtudatával. Felnagyított és kiterjesztett – mert Hajnal Anna nagy képzeletű és gyengéd beleérzése nemcsak az objektív világot emberiesíti, ruházza fel humánus érzésekkel, hanem a szubjektív-képzeltet, árnyékok, árnyalakok, fantázialények kozmoszát is. Költészete áthangolt, lélekkel telített teljes mindenséget bűvöl elénk, melynek éltető eleme, teremtő létrehozója – hadd hangsúlyozzam végső nyomatékkal – a mindenségre kiterjedő szeretet. S ez a világot átható és világot formáló szeretet, melyet Radnóti kozmikusnak nevezett, olyan erős, olyan sugárzó benne, hogy akkor is éltető erő marad, amikor élettársát elvesztve, ujjongó léthimnuszait elzengve, a legnehezebbel néz szembe. De ez a még mélyebb, még megrendítőbb új mitológia csak napjainkban van születőben, beszélni róla még korai.

A magyar líra XX. századi parkjában – ezen a képzeletbeli Szigligeten – a régi faóriások mellett gyönyörű fák nőttek magosra, szinte a szemünk láttára. Szép társai között is feltűnő Hajnal Anna kőrisfája. Születésnapi üdvözlet helyett, álljuk körül és gyönyörködjünk benne.

Ami volt: van

Tíz évvel ezelőtt, amikor a hatvanéves Ottlik Gézát köszöntöttem az Élet és Irodalom hasábjain, többek között azt fejtegettem róla, hogy titkos nagy író, aki ritka publikációi ellenére félelmetes profi: mindent tud a prózaírás művészetéről, amit csak nyelvünkön és irodalmunkban tudni lehet. Most megelégedett szomorúsággal regisztrálhatom ismét: mily sebesen avul műfajom, az irodalmi tanulmány. Újsága, netáni merészsége, mint a virágé, percéletű. Kétes maradandósága annyi, hogy közhellyé válik; kínnal, küzdelemmel megformált saját léte érdektelenné lesz. Az irodalomban csak a költők (meg a ritka nagy prózaírók) boldogok – felhőtlenül. Ha avulnak is, nem semmisülnek meg.

Végigpásztázva a közelmúlt írói nyilatkozatait, műhelyvallomásait, kivált a fiatalabbakéban, Ottlik az emlegetett példakép, az ős, a lengetett zászló. Még olyanok is lobogtatják, hivatkoznak rá, akiknek gesztusaiban fel sem rémlik Ottlik jól ismert gesztusa, hangjukban jellegzetes hangsúlya, és akik törekvéseivel ellentétben, a prózaformát látványosan bontják. Az elmúlt évtized elfújta a jelzőt, hogy „titkos”, már-már blaszfémikussá tette, hogy „félelmes profi”. Vitathatatlan nagy íróként beiktatta Ottlikot prózafejlődésünk hagyományaiba.

Ez a hagyomány, melynek talaján újabb keletű prózánk virágzani látszik, Kosztolányin, a Kosztolányi-iskolán alapul. Ottlik is hozzá járt, nála tanult. Bizonyítékul, mintegy e megállapítás alátámasztásaként, fölösleges emlegetnünk a harmincas években írt novelláit, amelyek a maguk választékos eleganciájával kétségtelenül idézik Kosztolányit, a stílművészt, idézik többek között – bár némi távolságtartással – bravúros poénességét is. Ottlik azonban többet, lényegesebbet tanult tőle. Hogy mi az a lényeges, amelyet tőle tanult, vagy amelyben rokonságot érez vele, kitűnik abból a Kosztolányira ismételten hivatkozó Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal című interjújából, amelyet minden készülő prózaírónak kötelező olvasmányul ajánlanék. Itt írói készülődéséről ezeket mondja: „Már hét-nyolc éves koromban eldöntöttem, hogy mindenképpen író leszek. Nagyon sok író azért választja ezt a pályát, mert van valami mondanivalója. Valami van a bögyében, valami fontos dolog – erre elmegy írónak, és elmondja. De van olyan is – például Kosztolányi is ilyen, meg én is –, akinek esze ágában sincs semmiféle speciális mondanivaló, csak eldöntötte, hogy író lesz. Az ilyen embernek a mondanivalója az egész élet, a teljes világmindenség, a létezés egésze.”

Ottlik specialitása tehát az, hogy íróként a „létezés-szakmában dolgozik”. Hogy mit jelent? Megint csak Kosztolányi példájába fogódzva, így fejti ki: „A kritikus általában valamit követel az írótól, valamit, amit ő elképzel. De hát engedjük meg az írónak, hogy az legyen, aki. S Kosztolányi ezt teljes mértékben megvalósította. Amit ad, az egy Kosztolányi-táj, Kosztolányi-ország, Kosztolányi-világ. Nagy ritkaság ez, és csak nagyon nagy íróknak sikerül ennyire önmagukat adni. Ebben nincs látványos megrendülés… Más van benne: alapérzése a létnek, a létezés sűrűsége, dinamikája, hevessége, eksztázisa, a puszta világ szépsége és nagyszabású volta.”

Ezek után szinte mellékes, hogy az írás célját, értelmét önmaga számára felfedezve, a nagy példaképbe belelátva, létrehozására nézve is talál párhuzamokat a műgond, a kidolgozás módozata terén. Abban például, hogy – mint ahogyan ugyanitt fejtegeti – mindent legalább kétszer kell megírni. Előbb lendületből, egyvégtében, hogy ami fontos, a lényeg belefuthasson az ember tollába, hogy az élmény, az érzet spontaneitása kibontakozhassék. Aztán egy idő múlva, eltávolodva, szépen újra meg kell írni az egészet. Gyanakszom ugyan, hogy ez már Ottlik részben ellesett, részben (nagyobbrészt) önmagára szabott módszere. Mindenesetre írásmódjában köztudottan van egy spontán, az egyéniség mélyebb, ellenőrizhetetlenebb rétegét hordozó, ösztönös rész, mely a létrehozás lendületében bontakozik ki, és van a tudatos építkezés, valamint az önkorrekció műgondja. Ez utóbbiban egy olyan nagy hagyományt plántál át vagy érvényesít újra, mely a legkisebb egységtől, a mondattól (a bekezdéstől) a jelenetezés, a szerkezet nagyobb egységéig írja elő a mérlegelő formálást; minden hatáskvantumot önmagában és az egészhez viszonyítottan is latra téve igényli annak míves kiküzdését, hogy a lendület rátalálásait hasznosítva, a legapróbb részektől a nagy ívekig minden elem maximális legyen. Maximális, éppúgy a mondatba zárt megfigyelés, mint az egymás hatását felerősítő elemek, rejtett jelentést hordozó párhuzamok felépítése terén. Maximális az egész felvont regényboltozatnak valóságrétegeket értelmezve láttató, „leképező” hatékonyságában. Ottlik úgy vallja – és a Próza című köretében egy újszerű regényelméleti megközelítést szentel is a témának –, hogy a regény a maga „szavakkal visszaélő” művészetével olyan valóságmodell, amely különböző, más-más kiindulásból felvett valóságismereteinket egyesítve adja ki mással helyettesíthetetlen, csak önmagával azonos összképét.

Képet, miről? Az imént elmondottak alapján nyilván nem kevesebbről: az életünkről. Múló magunkról és nem múló világunkról, amelyben – és ez már egy másik valóságsík – minden, ami volt: van. És ez az a pont, amelyben Ottlik, baljával Kosztolányi kezét fogva, jobbját mindnyájunknak, a jövőnek kínálva, igazából beleáll a hagyományba, és azt továbbsegíti. Mit vallott magáról Kosztolányi? „Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről… mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.” S mit mond Ottlik Kosztolányiról, mintegy a maga hitvallását is belerejtve a szövegbe? „A Boldogság című novellájában kinyomozta emberi létünk egyik alapvető érzését, szinte az életkedv nucleusát, ősforrását… (azt, amit boldogságnak lehet nevezni). Most mire megy vele, hogy ismerte valaha? Sokra. Tanúságot, bizonyítékot kapott, hogy múló földi életünk mégis nagyszabású dolog. Amit ismert valaha, megvan sértetlenül. S nem ábránd, illúzió, képzelgés, hanem az élet kiindulópontja, mintegy tárgyalási alapja. Követelménye és alkatrésze a legelemibb valóságnak.”

Azt, hogy ami volt: van, s hogy az élet nagyszabású dolog, ezt a megtámasztó mondanivalót, magatartást vagy erkölcsi erőt – a mi életünkre érvényesen – ma Ottlik kínálja. Azzal kínálja, hogy prózája megtalálja és felszínre hozza – hasonlóan, mint Kosztolányi – mélyben lappangó belső életünk, zárt emlékvilágunk szilárd valóságelemeit, az egyszer átélteknek, a létezésnek azt a múltból jövő és jelenünkig érő csillogását, egy-egy kristályos, pulzáló pillanatát, mely integer emberi létünknek csakugyan az alapja. Tud beszélni – nyelvet talál hozzá – egyszeri, független, örökösen támadott emberi létezésünk tartópilléreiről. Nemcsak a műgondjával – úgy gondolom –, ezzel példája és mintaképe jelen és jövendő prózánknak.

Mert a puszta műgond terén, legalábbis abból az egy szempontból, ahogyan az a termőerőre rásúlyosul, ahogyan kibontakozását gátolja, Ottlik a példakép paroxizmusa is lehetne. Ha József Attila azt vallotta: „Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó”, nem merem elképzelni, mit mondana Ottlik, az írást hogyan káromolná. Egyik novellahőse mindenesetre így beszél: „Még izmait is elgyötörte az a néhány oldalnyi szöveg, amit naponta létrehozott… Legszívesebben megsemmisítette volna egész heti munkáját; csak azért nem tette, mert tapasztalatból tudta, hogy bizonyos értéke minden körülmények között van annak, amit leírt. Utólag ez mindig kiderül… De a legrosszabb mégis: hogy így megtanulta már az alázatot.”

Hogy anekdotával fejezzem be: ebbe az alázatba beletörve írta Ottlik annak idején Szigligeten az Iskola a határon-t. A körülmények, a barátai szinte kényszerítették a munkára. Ám ez volt az az időszak (1957–58), amikor hirtelen megnyíltak a szellemi sorompók, mindnyájan rengeteg könyvet kaptunk külföldről. Ottlik szigligeti könyvtára is napról napra gyarapodott, többek között egy sokkötéses angol lexikonnal is. A regényírásban, a kézirat folyamatos gyarapodásában ekkor beállt a krízis. Ottlik eddigi munkás éjszakáit lexikonböngészéssel töltötte. Beültem hát az írógépbe, és írtam egy hivatalos hangú, zord levélkét az irodalmi alap igazgatója nevében, mely Ottlik szigligeti magánkönyvtárának bevonását a regény befejezéséig elrendeli. Hivatalos borítékot szerezni, pecsétet nyomni rá az irodán már csak egy percbe telt. A legjobb az volt a dologban, hogy Ottlik egy pillanatig a levelet valódinak hitte. Láttam a mély sápadásán.

Most Ottlik, már évek óta, az Iskola a határon folytatását írja. Dolgozik egy hozzá mérhető nagy vállalkozáson. Sejteni sem sejtem, kitől, kinek a nevében küldjünk neki levelet, mely elzárja az áltevékenységtől, a tétova papírböngészéstől, az időhúzástól; levelet, mely belülről késztetné a munka befejezésére. Az irodalmi alap igazgatója, félek, ehhez kevés volna. De hetvenedik születésnapjára nem kívánok neki mást, mint hogy valahonnan, valakitől, postán vagy angyali küldött által, azt a levelet mégis megkapja.

Egy vers születése

Ötven fölött, annyi évet végigélve, az ünnep vagy az ünneplés már inkább az emlékezésé. Több benne a múlt, mint a jövő. Emlékszel még? – kezdi maga Pilinszky néhány évvel nagy verse, az Apokrif megírása után a hozzá kapcsolódó Utószó című versét, s hogy a kérdés érzelmi súlyát feltárja, egy szakaszon belül négyszer megismétli. Amit az Utószó-ban ő, hadd tegyem fel most neki én a kérdést.

Hogy is történt? Hogy született az Apokrif, Pilinszky János eddigi költészetének talán a legmagasabb lírai csúcsa – vagy legalábbis a csúcsok egyike? Mindenesetre olyan magyar vers, amely abban a különleges, már vékony antológiában, az emlékezet szélén lebegő, részleteiben betéve tudott, és életben tartó magyar versek gyűjteményében a legtöbb versszerető számára benne van: benne van számomra például – bár lehet, hogy ez esetben ízlésem elfogult –, ha nem is az Előszó, a Magányban, az Ősz és tavasz közt vagy a Tudod, hogy nincs bocsánat mellett, de nem is nagyon messze tőlük.

Egy vers születésének persze csak a külső körülményeiről lehet beszámolni. Legföljebb maga a költő mondhat többet, de Poe Hollója a példa rá, hogy az se mindig autentikus. 1950-et vagy 1951-et írtunk, s az akkori kölcsönös számkivetettségben felforrósodott Pilinszkyvel a barátságunk. Túl voltunk akkor már sok mindenen: az első ismeretség élettörténetre kíváncsi kutatásain, az Újholddal kapcsolatos közös vállalkozáson (hiszen a folyóiratnak egyik társszerkesztője volt), s a hirtelen ránk nehezült idők próbáin. Pedig az évtizedek távlatából visszatekintve, csaknem semmi: öt-hat év irodalmi együttélés kötött össze. Pilinszkyt nemzedékemnek először Kálnoky László, a vele rokon „titkos” nagy költő emlegette, mondván, hogy az Ezüstkorban olvasott valakit, aki feltehetően – mert mindig ilyen pontoskodva fogalmazott – nagy tehetség. (És persze Rónay György emlegette, aki nagyszerű kritikáiban később még a gyengéire is rámutatott.) De akkor, 1945-ben, Pilinszkyről még azt sem tudtuk Nemes Nagy Ágnessel, hogy egyáltalában életben maradt. Elkanyarodott azonban máris ez az emlékezés. Ötven vagy ötvenegy lehetett, mondom. Pilinszky így fejezete ki magát: „bejárta” már az utat a 63-as villamossal otthonától, a Molnár utcától a Kékgolyó utcáig, a lakásunkig. A maga szorongásos életidegenségében kellett neki az ismerős dolgok nyújtotta biztonság, hiszen már akkor is, fiatalon is, mintegy fehér bottal járt az emberek között. Felkeltve és elvárva a segítőkészséget. S ha a világban eligazító belső látása idővel élesedett is, az a fehér bot csak súlyosabb, csak feltűnőbb lett a kezében. Akkoriban két-három naponként, de ha a verssel előbbre jutott, még sűrűbben is meghozta hozzánk a 63-as. Egyenes derékkal ült a díványon, s valószínűtlenül nyúlt, gótikus kezével csaknem ütemezve, s az új résznél mutatóujját magasra emelve, elölről mondta az alakuló verset. Két-három nap alatt két három sorral jutott előre, vagy még annyival sem. Igazán nem megszégyenítésül mondom a spontánoknak, a termékenyeknek, vagy a nagyüzemi verstermelőknek, csak a tényt szögezem le, hogy így is lehet írni. (Hiszen Pilinszkynek is lett később egy termékeny, versontó korszaka; eredményes, ha nem is úgy eredményes.) Lehet olyképpen verset írni, egy-egy versre úgy készülni, hogy a verselemek éveken át mintegy raktározódnak a költőben, várva felhasználásuk, méltó elhelyezésük egyetlen pillanatát. Lehet úgy írni – és ahhoz is heves ihlet kell –, ahogy csupa csiszolt, próbált, sokszor kézbe vett, sokszor forgatott darab vagy részlet kapcsolódjon egybe, egészüljön ki, s nyerjen önmagán túlmutató jelentést: legyen része a maga felfokozott intenzitásával egy célba vett, sodró, nagy intenzitásnak.

Talán nem tévedek, ha azt állítom, Pilinszky az 1950-es években általában így írt. Így írta az Apokrif-ot. A változatokat sajnos nem őrzi meg az emlékezet, lehet, hogy a költő maga sem. De azt tudom, hogy szinte képtelen latolgatások árán, minuciózus munkával alakultak a sorok, s hozzátehetem a minuciózus jelző félreérthetősége miatt: nem úgynevezett formai csiszolással, hanem a kifejezés hatáserősítésével, a képek láttató erejének felfokozásával, a jelképeknek fókuszfény-forró beállításával. Így lett a kelő nap a versben – a végítélet napja! – „mint tébolyult pupilla néma és – mint figyelő vadállat oly nyugodt”. Így kerül külön a végső szétválasztásban az egeké, „a világvégi esett földeké – s megint külön a kutyaólak csöndje”. Így kapott a létezés egészét átható fájdalom éppen a jelképek megválasztása révén ilyen (tudományos jellegű, s egyben hallatlanul érzékletes) egyetemes kifejezést: „És tudjátok, miféle fájdalom – tapossa itt az örökös sötétet – hasadt patákon hártyás lábakon?”

Igen, a részletek! Hogy mennyire fontosak. Nélkülük nem készülhet remekmű. Ahogy selejt vasból és félig döglött cementből sem szökkenhetnek magasba a felhőkarcolók. De azért a felszökkenéshez nem elegendő még a legnemesebb anyag sem. Mi rendezi Pilinszkyben a válogatott anyagot? Mit akart, mit akarhatott megírni, a végítéletnek ezzel az apokrif látomásával? A világ reménytelenségét, boldogtalanságát? Azt, hogy „az emberfaj sárkányfog vetemény”? Olyasfajta idegeit fiatalon átjárt kétségbeesést, amely az öreg Vörösmartyéval rokon? Miért köröz a huszadik század közepén egy költő tudatában – egy hivő lélek tudatában örökösen a végítélet? Mert a háborúban látta, képzeletben átélte a KZ-lágereket? Megsebezte a század botránya? S tovább lépve a kérdések sorában: Vajon az Apokrif végítéletképzete azonos-e a későbbiekkel, a Szálkák és a Végkifejlet című kötetek képzetével? Ha valaki majd egyszer számba veszi, kénytelen lesz észrevenni, hogy Pilinszky költői filozófiájában testes, evilági foghatóságukból a későbbiek során hogy absztrahálódnak a fogalmak. Hogy a végítéletképzet nemcsak az igazságosztással, hanem – nem csekély ellentmondásként – a kiszolgáltatottság megszűnésével, a reménnyel azonos. Mintha lehetséges volna még utána emberi újrakezdés – egy elvont, skolasztikus létszemléletre rímelve. De itt, az Apokrif-ban még nem így van. Itt a szenvedő létezés boldogtalanságánál nagyobb gyász, nagyobb boldogtalanság a létezés megszűnése. S ez: a boldogtalanság kettős tagadása: már-már egyetlen ellenkező előjelű állítás. „Jó volna élni még” – mintha a búcsúzó Kosztolányi nagy életnosztalgiája vetülne itt rá a létezés sötéttel rajzolt formáira. Mintha az együttérzés, a részvét, a fájdalmas szeretet révén bársonyos volna a vers legfeketébb feketéje is. „Valamikor a paradicsom állt itt” – állítja a világról Pilinszky. Igen, a paradicsom.

Emlékszel még? – hadd idézzem újra. Napról napra lassan alakult, épült a vers, amely csakugyan épület, önálló konstrukció volt, az elmondhatatlan közérzet leképzése, újrateremtése, s nem anekdota, leírás vagy reflexió. Lényegileg és minőségileg más, mint ami akkoriban a magyar költészet látható termése volt. A Lobogónk Petőfi jelszó korszakát éltük, a hajrá-optimista Petőfi-epigonok megdicsőülését. Ma már az Apokrif versvállalkozása (ha minőségileg kevés társa is akad), műfajilag nem üt ki líránk egészéből. De akkoriban az életérzésnek erre az objektiváló kifejezésére, erre a kreatív költészetre, az Apokrif előtt csak név szerint is megnevezhető két-három költő készített új utat. S hol voltak ezek az úttörő versek? Az asztalfiókokban. Ahogyan a megjelenés minden reménye nélkül készült az Apokrif és készültek még jó darabig mindazok a Pilinszky-versek, amelyek költészetének, annyi év után, ma is csúcsai. Oly szemérmesek vagyunk az ilyesféle dolgok emlegetésében. A kár, a pusztulás megsejtetésében, a megaláztatás felemlítésében. Nem tudom, honnan maradt, miért van az a törvény, hogy akit megvernek és megkínoznak, annak kell szégyenkeznie? Mi volt az 1950-es években Pilinszky, az 1947-ben már Baumgarten-díjjal kitüntetett, jelentékeny tehetségnek tartott költő? Korrektor volt, de az se állásban. Nemhogy versek alatt, még fordítások alatt se találkozhatott az olvasó a nevével. S jobb nem számba venni (mégiscsak meggátol benne az érthetetlen szemérem), hogy kiknek a méteráruként folyó családregényén vagy versciklusán (az egyik név szerint denunciált is mindnyájunkat) gyulladt be, folyt ki korrektorként a szeme. S jobb nem emlékezni, hogy egy magát költőnek tartó irodalomtörténész, akkori közoktatásügyi államtitkár milyen önelégült mosollyal dicsekedett épp e sorok írójának azzal, hogy 1949-ben ő tiltotta le Pilinszky második kötetét.

De elég. Tanuljuk meg talán éppen az Apokrif-ból, hogy a fájdalomnak is van értéke, sötét ragyogása. S fogadjuk el Pilinszky pályaképe tanulságául – jó pillanat erre a Kossuth-díj –, hogy nem odaát, nem a képzelet szülte világban – és ezt már csaknem vele vitázva mondom –, hanem idelent, az emberek ítéletében van a remény. A rettenetes, a csetlő-botló, a képtelen emberiségben. Igen, a részvétben és a részvételben van, amely önnön sebein túllát, és a létezők egyetemére kiterjed.

Fényképek

Mindenkinek van egy fényképes doboza vagy legalábbis egy fiókja, ahol ócska igazolványok, használhatatlan tollak, céljukat rég betöltött levelek között gyűjti a fényképeit. Egymásra rakódnak, mint az idei avar a tavalyira. Vagy még inkább, mint az üledékes mészrétegek. Az élet nyomai, vázak, héjak. Aztán a véletlen előkotorja őket, s akkor mégis van újra egy eleven pillanatuk.

Rónay Györgyről nem egy fényképet őrzök. Egy másik, belsőbb fiókban. Első képemen, amelyen „rajta van”, még nem is ismertem személyesen. És eléggé vad, mondhatnám képtelen háttér az, amelybe fiatalon belerajzolódik. Pécs, 1944. október 15. Vannak számunkra feledhetetlen dátumok, és vannak ilyenek egy nemzet életében is. Ez ilyen kettős dátum. Horthy háborúból kilépő proklamációjának és egyben Szálasi hatalomátvételének a napja. S nekem magamnak egy viszonylagos biztonság feladása, a megmaradás, a túlélés reményéért a teljes kockázat. Idegtépő latolgatások órái. S akkor egy könyvkirakat, nem is a főtéren, hanem egy rejtettebb, csendesebb mellékutcában. Meg kell állni előtte még ilyenkor is. S a kirakat háborús békéjében: Rónay György első verseskötete, a Te mondj el engem. Aranynyomású, finom antilop kötés. Nem friss könyv, de a szolidabb múltból jövőt ígérve, folytonosságot hirdetve, itt maradt. Majd a lenni vagy nem lenni? gubancát bogozva, Rónay versei. Hogy milyen a háború, milyenek a katona számára a háborús mindennapok, azt legjobban számomra egy frontot járt esszéista fogalmazta meg. Azt mondta: „Unalmas, minden szörnyű és unalmas. Ha az emberre lőnek, lapul és vár, ha nem lőnek, vár és vár.” És ebben a feszült unalomban, mindenki olyan, mint máskülönben. Viszi magát magával. Olvasó ember az olvasáséhségét még a frontvonal bunkeréba is.

A Te mondj el engem fűtött, nyugtalanító kötet volt. A támadott, a veszélyeztetett személyiség szenvedélyes vallomásvágya éltette. A régi kép időmosta részleteit persze lehetetlen megélesíteni, összbenyomása mégis világos: Nyugat-költészet, de mégis egy lépéssel közelebb a nagy nemzedékhez, elsősorban Babitshoz, mint a másodikhoz, Illyéshez, Szabó Lőrinchez. Azoknál feszesebb, konszonánsabb. S közelebb a mesterség mindenekfeletti szeretetéhez, mint célra tartó alkalmazásához. Fiatalos szigor, művesség – de a visszacsatoló kapcsolódások mellett, új szín is: az asszociációk nagyobb távolsága, ki nem fejtett többlettartalom a szavak mögött. Mintha a szuggesztív versdallammal már Apollinaire manipulálna. De a kép előterében mégis ez áll: értelem, kifejezésvágy, belső világ – átvilágított és kézben tartott.

Persze ennek a képnek is van azért egy előképe. Egy kép Rónay Györgyről, a kritikusról. Nagyított kópia – az ifjúi vágy és nosztalgia nagyította fel a csaknem gyerekkori Nyugat-olvasások nyomán. Mert Rónay már a Nyugat-ban kezdte a kritikusi útját, s a Babits halála után megindult Magyar Csillag-nak volt egyik vezető, jelleget adó, programot fogalmazó kritikusa s mellesleg az Ezüstkor egyik szerkesztője. Egy csodált csillagvilág része volt, magasan az ég ívén fölöttem. Az előképen éppen ez a programadó kritikus áll. Szörnyű az emberi elme. Tapad az érzékelhetőhöz, őrzi a színt, a hangot, a mozdulatot s kiejti a lényeget. Nem emlékszem, Rónay mit mondott, de tudom, hogy hogyan mondta. Nincs kedvem hamisítani, nem keresek utána, hogy a Magyar Csillag kritikai rovata élén (baloldalt fent) milyen kritikai elveket hirdetett meg. Maradjunk a hangnál, a mozdulatnál, valamit azért az is tolmácsol. A hang fűtött volt, de nem túlfűtött, s hajlékony modulációival alkalmazkodott a differenciált gondolathoz. Ez nekem akkoriban (és még sokáig) nem sikerült. Hévvel beszélni okosan, körültekintően, méltányosan – ez a legnehezebb. A gondolkozás és kifejezéskultúra olyan „összeért” állapota kell hozzá, a szesz és az aroma olyan elválaszthatatlan egysége, mint a legfinomabb italokban. Nem tudok mást mondani, az ilyesmi mögött olyan sejtekig szívódott és ott elevenen tárolt nagy műveltség áll, olyan automatikus belső komputerrendszer, amely a felsejlő gondolatnak érveit és ellenérveit nyomban kidobja, és önmagában feldolgozza. A rendszer ellenére vagy éppen e rendszer gyorsasága révén, Rónay kritikusi mozdulata – az a közlő mozdulat, amit említettem – meglepően spontán. Bárki, bárhol ellenőrizheti – nem csal a régi kép –: milyen nyugodt természetességgel, mondatról mondatra haladó plaszticitással fejt ki gondolatmeneteket. Szövege, ha bonyolult is, mindig tisztázott, világos. Így gondoltam akkor, és ma sem gondolom másként: irigylésre méltó hang és irigylésre méltó mozdulat.

Nagy, átfogó világirodalmi műveltség és világos, csaknem klasszicista előadásmód – joggal remélem, hogy ezzel máris őriz emlékezetem tartalmi, lényegi elemet abból a kritikusi programból. A kritikusi szenvedélyről pedig már van egy másik premierplán képem. Félve mutatom fel, mert az ünneplés ürügyén, dehogyis akarok, dehogyis merészelnék érzékenységeket sérteni. Ne is a dolog tartalmi részére figyeljenek, hanem a benne rejlő példára, arra a kritikusi elhivatottságra, mely csakis „keble istenének” jelzéseit és parancsait követi. Egy Illyés-kötet kritikájáról van szó, 1945-ből. Az akkor frissen megjelent Egy év-ről. Rónay csaknem versről versre halad, és helyenként sorról sorra elemzi a költő termését. Kénytelen vagyok idézni, kérem, dugják be a fülüket vagy legalábbis ne mai akusztikával hallgassák. „Általában több gondot kívánnánk, még az üldöztetésben is, a pongyolaság igazán nem dokumentum. Idézzünk néhány olyan lazaságot, amely már nem költői szabadság, hanem a költő önnön hitelének a rontása? Íme:

(A lép, lépdel »sornyújtó kínlódása; a szív, amint lép, lépdel«, s maga az igazán nem ízléses hasonlat – aligha költészet.) Vagy:

(Ez a második sor már szinte idegesítően kopog: vajon indokolhatja valami ezt a balog szóismétlést? Bizonyára tudatos hanyagság, de csúnya hanyagság.) Valahogyan ólomszárnyú lett ez a líra; alig-alig rugaszkodik el a földről; a próza koloncát cipeli magán. Akart egyszerűség? Lehet. De az egyszerűség lehet könnyedébb, lehet művészi is – mint Petőfié például… Ott van az Esti ágyúzás: remek vers lenne, s oly botorkáló ügyetlenséggel romlik el, mintha költője lusta volna megcsinálni. A gránát útja, mint a nyél, a halász hálójának a nyele; a robbanás a háló, a halász a halál – végre valami friss, merészebb sugalom; de a közepén, mintha köveket csikorgatnának egymáshoz:

Milyen remek a jelző: »kerek robbanás«, és milyen tehetetlen a rákövetkező sor vége, hogy derékba tör egy jól lendülő verset.”

De elég. Kritikusi szenvedély ez – még ha Rónay a cikk bevezetésében és befejezésében meg is adja az Illyésnek kijáró legteljesebb tiszteletet –, szenvedély, az istenkísértés határáig. Napjainkban hozzá vagyunk szokva a verselemzésekhez, de amit ma csinálunk, az más, sokkal inkább koturnuszos mutatvány. Ez itt inkább az írók egymás közötti, szakmán belüli verselemzése, melyet talán a pillanatnyi hevesség a nyilvánosságra kidobott. Mondjam, hogy Rónay meglehet, abban téved, hogy a maga stíluseszményét kéri számon egy gyökeresen más stíluseszményű költőn? Feszességigényét a természetes lazaságon? Nem mondom, hiszen oly rokonszenves, erkölcsi bátorságában oly vonzó számomra ez a szigorú szemöldökű, fiatal Rónay-kép. Az Illyésre vetült árnyékot inkább egy másik Rónay-kép felrajzolásával törlöm el. Másfél év sem telt el, Illyéssel áll rajta, és névtelenül a kép hátterében ott van e sorok írója is. Egy nagyszerű esszében Rónay a Hunok Párisban-t ünnepli itt. Okosan, hevesen, csaknem ellentmondást nem tűrő logikával. Ha az imént idéztünk a bírálatból, méltányos, hogy halljunk valamit a lelkesült dicséretből is: „…az írónak kötelessége, hogy tisztességesen, hibátlanul írni tudjon; ahogy a mesterembernek kötelessége, hogy értse a mesterségét. Csupán azt a kultúrhermetizmust véljük kórosnak és károsnak, mely úgy őrzi a humanitást, hogy magának őrzi, maga alá kaparja piedesztálnak, amit szét kellene osztania. Stílust? Igenis: stílust. Jó, pontos, hibátlan stílust; világos és erős, gazdag és szemléletes stílust; de nem öncélú, önmagát fitogtató, tárgytalan stílust. Stílust, mely anyagot hord és anyagot közvetít; stílust, mely a valóság megkerülése és körülbalettozása helyett szíven találja a valóságot. Nem stílust, amely az eretnekül méltatlannak tartott valóságot párává »nemesíti«; hanem stílust, mely méltó tud lenni a valóság méltóságához. Amilyen méltó hozzá a Hunok Párisban stílusa; szebb magyar prózát nemigen írtak.”

Súlyos, ellenállhatatlan verve dolgozik itt. Ráismerhetünk: egy tőről fakad, egy az anyaga az iménti bíráló szenvedéllyel. Gondolatformálásának sebes pulzálását, ahogy ütésről ütésre pompásan előrelép, nem is szívesen töröm meg, de itt mégis előre kell vetnem, hogy egy olyan kanyar vagy kitérő következik, amely személyemet érinti és a felidézendő képek sorát árnyékba vonja. „Többek között – folytatja Rónay a cikket – azért olyan szép, mert annyira pontos. Csak a napokban olvashattuk egy vitacikkben, hogy az »esztétikai mérésekben, formulázásokban olyan mérhetetlen és alig megfogható tényezők, inponderábiliák szerepelnek, hogy az írónak a racionalitáson túl szüksége van az olvasó megérteni akarására is«. Természetesen szükségünk van az olvasó megérteni akarására. Ez pedig abban áll, hogy az olvasó olvasni kezd. A többi azonban az író dolga, akár esszét ír, akár regényt. Sajnos tudomásul kell vennünk, hogy azokat a bizonyos inponderábiliákat is ki kell fejeznünk. Meg kell mondanunk pontosan és világosan – pontosan úgy, ahogyan a stilisztika tanította a régi középiskolákban –; itt már nem szabad az olvasó megérteniakarására, minden lazaság, pongyolaság és homályosság végső argumentumára se számítanunk, se hivatkoznunk… Ha egy írót azért nem értenek meg, mert lemondott arról, hogy egyértelműen, pontos fogalmazásban közölje velem az »alig megfogható tényezőket«; bizony, a hiba őbenne van. »Alig« megfogható; lehet, hogy nehezen fogható meg. De megfogható. Tessék megfogni.”

A kifejezés klasszicista igényéből ilyen pompásan és csaknem cáfolhatatlanul vitatkozik velem Rónay vagy pontosabban: vitatkozik azzal a jelenséggel, amelyet bennem ért tetten. Én viszont a Magyarok következő számában azzal vitáztam, azzal nem értettem egyet, amit Illyés stílusáról mondott. Persze nem a stílus nagyszerűségét vitattam, hanem azt, hogy ez a nagyszerű stílus felfűtött, csavart, áttételes, csupa ötlet esszéstílus, nem regényhez való. Tévedtem? Persze, valószínű. Hogy miben, nem is érdekes. De Rónayt megbántottam, évekig maradt köztünk valami feszültség.

S ez baj volt. Nagy baj. Megszűnt számomra egy biztos és üdítő zuga a világnak, megszűnt a kuckó. A régi Révai kiadónál az elegáns igazgatói szobák mögött, folyosóvégen, a mellékhelyiségek táján, falból lógó csövek között, volt egy fél fürdőszobányi helyiség. Egy szék, egy íróasztal volt benne, és könyvhalmazok. Más nem is fért el. Ez volt Rónaynak, a kiadó egyetlen lektorának az úgynevezett szobája. 10 és 2 között ide mindig fel lehetett ugrani beszélgetésért, tanácsért, megértésért. És többet nem lehetett.

Évek teltek el úgy, hogy megint csupán a könyvein keresztül találkoztam vele. S méghozzá már korábban megjelent, két-három év késedelemmel hozzám elért könyvein. Az új francia költőkön keresztül például, vagy a Rimbaud-kötetén, melyekkel csakúgy jövőt ígérő távlatot tudott nyitni, az irodalom megszüntethetetlen áramába tudott kapcsolni, mint valaha a Te mondj el engem-mel, rokon mód bizonytalan és kétséges években. Mert sokunk számára ez megint a régi könyvek korszaka volt, az írás helyett a hallgatásé. Amikor személyesen újra összejöttünk, Rónaynak már szállingózva megjelent néhány könyve abból a tengersok kész kéziratból, amit a hallgatása alatt írt. Egy gazdag, költészetét reprezentáló verseskönyve, a Nyár, a Nábob halála című szuggesztív társadalmi (és önéletrajzi) regénye, valamint a Petőfi és Ady között című pompás irodalomtörténete, mely tudós alaposság mellett, mégis a babitsi, a Szerb Antal-i magas élményhőfokon beszél a múltról. Ennek a találkozásnak az emlékképe megint csak feledhetetlen. Emberek, akik évekig nem látják egymást, hirtelen észlelik egymáson a kort, nincs ennél természetesebb. Rónay fiatal tartásán most mintha mégis észre lehetett volna venni, hogy annyit görnyedt betű és írógép fölött. S ez fájt, hosszan, újra és újra felsajdulva, mintha megsebeztek volna.

Pedig hát istenem, mennyi könyv van emögött, milyen megszégyenítő termékenységgel válaszolt Rónay az idő kihívására. Őt aztán nem kellett az angol költő szavaival biztatni: „Nem ad halasztást az idő, nem írja az üres lapot.” Ő írta-írta a lapok tengerét, négy műfajban, műfordításban, költészetben, epikában és kritikában egyenként hozva létre annyit, ami egy életműnek elegendő. Csak szavaim hiteléül sorolom fel műfajonként a főbb műveket. Műfordításban az említett Új francia líra és Rimbaud-kötet mellett, A francia reneszánsz líra, Michelangelo versei és a napjainkban megjelent Századunk útjain című vaskos gyűjtemény, lírában a Fekete rózsa, A város és a délibáb, A tenger pántlikái s a legutóbbi, a Téltemető; vagy 10-12 kötet, továbblépve és felgazdagodva azon az úton, amelyen a Te mondj el engem indult, virtuózan és szinte észrevétlen plántálva át líránkba a világlíra áramából hangot, technikát, lehetőséget – nélkülük lírai fejlődésünk csonka volna vagy egyoldalú –, s közben teljességgel megvalósítva önmagát, a magyar költőt is. Epikában olyan regények, mint az említett A nábob halála mellett, az Esti gyors, a Képek és képzelgések s olyan elbeszéléskötetek, mint Az ember boldogsága vagy a Nem jött madár, tele tiszta, szép, kitűnően alapozott, a valóság apró dolgaiban végtelenül hitelesen rajzolt történetekkel. S végül a gyönyörű esszékötet-gyűjtemény: Fordítás közben, Olvasás közben, A nagy nemzedék, Szentek, írók, irányok, Klasszicizmus, Kassák Lajos élete, Jegyzetlapok, Fordítók és fordítások, Kutatás közben – e láthatóan szerény címek mögött irodalmi tudatunk megannyi elmélyítése, az irodalom-történetírás, esszé és a kritika megannyi remeklése. Ki győzne ebből a páratlan, irodalmunkban rokontalanul gazdag termésből, az olvasás adta élmények sokából, követhető, végig nézhető, új fényképsort csinálni? Nem is mutatom tovább képeimet. Be is zárom ezt a véletlenül kitárult fiókot.

Befejezésül csupán annyit. Azt mondtam írásom legelején, hogy Rónay György valaha rég, személyes ismeretségünk előtt, „egy csodált csillagvilág része volt, magasan az ég ívén fölöttem”. Sok csillag kihunyt azóta arról az égboltról, sokról kitetszett, hogy kölcsönzött fénnyel ég. De Rónay Györgyről több, mint negyedszázados irodalmi együttélés és barátság után se mondhatok mást: ha az asztal mellett beszélgetünk, akkor is felnézek rá.

A létezés sebesültje

Kálnoky László is átkerült a másik partra, a Semmi „világába”, mellyel egy életen át viaskodott. Nagy költőinknek, négy évtizedes barátainknak egymást követő gyors távozása dermesztő. Pilinszky, Jékely és Rónay halála után – hogy távolabbi halott társaikat most ne említsem – immár alig valaki él abból a társas közösségből, amely a legnehezebb éveket, a lírára nézve is legrosszabbakat, a legteljesebb szolidaritásban állta ki. Akik immár irodalomtörténetileg is számon tartott rokon magatartással párhuzamos pályát futottak be. De hogy ne keverjem meg az olvasóban már kiformálódott kategóriákat: két költőnemzedék tagjait egyesített ebben a szolidaritásban a külső nyomás, a hallgatást vállaló közös költősors: a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékét és az újholdasnak nevezett negyediket. Kálnoky a harmadikhoz tartozik, annak későn jelentkezett tagja.

Amikor első kötete, Az árnyak kertje 1939-ben megjelent, társai (Weöres, Jékely, Vas, Radnóti) már legalább három-három kötetet mondhattak a magukénak. Magam – ha szabad itt e kivételes és lesújtó alkalommal személyes emlékeket idéznem – Az árnyak kertjé-t csak megismerkedésünk után, barátságunk kezdetén, 1945-ben olvastam el. De tudtam Kálnokyról a Magyar Csillagból és Örley, Ottlik és Vas elbeszéléseiből, s tudtam, hogy belügyminiszteri titkárként üldözöttek segítségére volt. Vagyis hogy természetesen németellenes, antifasiszta. (Lásd az Egy modern zsarnokhoz [1939] és a Vas Istvánnak ajánlott s 44-ben kelt Baka utca című gyönyörű verset.) És csak féligazság van a szintén 44-ben írt Intermezzo megállapításában:

Mert talán mégsem szunnyadt, csak a századok múlása a formákat megváltoztatja. Kálnokyban mindig is maradt valami szelídséggel takart kemény és pengeéles. Valami meg nem hátráló harcra készség a szókimondásban. Az ő támadott „örök hazája” azonban magává a létezéssé tágult. Személyében is ott volt ő támadott. Mindez köztudomású, ha másból nem, hát a páratlan ifjúkori remeklésből, a Szanatóriumi elégiá-ból és a tüdőoperáció tényeit csaknem realisztikusan regisztráló Bordaműtét című szonettből. Igen, de a betegség miatt oly korán, oly fiatalon átélt rémségei a létezésnek, a Semmi megtapintott és örökösen számon tartott közelsége, ez a szüntelenül elébe tolakodó, ha egy heroikus pesszimizmus irányába tolta is, s annak talaján alakíttatta ki létezésvédelmét, összetettebb ez a védekezés, több etapú, mint hogy egyértelmű, pusztán filozófiai fogalmi kategóriákkal megközelíthető volna. Igaz, a szemléleti alapállás könnyen kiolvasható a versekből; idézni lehet akár a Szanatóriumi elégiá-ból: „A lét reménytelen, sötét a szív magánya” vagy „A mindenség hideg, a föld parányi bolygó, / az ember megtűrt jövevény, / ki a mulandóság keserű kenyerén él / s a napkorong tüzes kályhája melegénél / tengeti napjait szegény.” Vagy kiemelhető a Jegyzetek a pokolban már 1950-ben írt szemléleti összefoglalóból (ez is nagy vers):

Van sorra e megállapításokban a lét reménytelenségétől kezdve az életét túlértékelő egyén tragédiájáig valami megcáfolhatatlan, ami a versben, a vers által folytonosan mégis cáfolódik. Már a pontosságra törő, gondos fogalmazás, az aforisztikus kihegyezés is felidéz az olvasóban annyi kétséget, amennyit például 1846-ban (!) Vörösmarty felidézhetett kétségbeesett pesszimizmusában: „Az ember sárkányfog vetemény! / Nincsen remény. Nincsen remény!” A vers a formájával is beszél; fogalmi közléseit erősíti vagy megkérdőjelezi, cáfolja. S van úgy, hogy puszta létrejöttével mond ellent önmagának. Kálnoky idézett versei ilyen érzelmi ellentmondások. A költő gyürkőzése a belátott, összefoglalt létfilozófiai tapasztalattal. Hogy jöhetne létre másként a gyönyörű forma, amelyben megszólalnak a keserves tézisek? A Szanatóriumi elégia behízelgő, életvággyal teli zenéje, a fénylő, meleg rímek sora. A biztos Semmivel szemben a létezés szintén biztos szépsége és harmóniája.

Kálnoky itt még egy olyan, irodalomtörténetileg jól tapintható folyamathoz kapcsolódik, amely a fájdalmat, a magányt, a betegséget, a kétségbeesést magával a művészi létrehozással, a létrehozás szépségeket teremtő képességével haladja meg, igyekszik legyőzni. Tóth Árpáddal vagy a Kálnoky indulása idején már haldokló Dsidával rokon módon. De bár Kálnoky versformálása magán hordja ennek a hagyománynak a jegyét, ha tetszik, egészen John Keatsig visszanyúlóan, és természetesen hordozója, reprezentálója annak a magas verskultúrának, amely a harmincas éveket úgy kiemeli líratörténetünkben, korán jelentkezik e formálás egyéni sajátsága: az emelt, a pátosz határán zengő hangba bele-belebrummog a groteszkség. A precíz megfigyelésbe egy-egy bizarr látomás. Az 1939-ben írt remeklés, a Kövérek a fürdőben már előrevetíti mindazt, ami a későbbiekben oly jellemző lesz. Tér híján, némi ízelítőt belőle. Előbb a minuciózus pontosságra:

S a leíró kép után lássuk a meglepő befejező látomást:

Mindez azonban még a harmincas évek jellegzetes stílusában, versépítkezésének törvényei szerint íródott. Most következik a rejtély, melynek közvetlen tanúja vagyok, mégsem szolgálhatok rá érdemleges magyarázattal. Líránknak s általában a magyar irodalomnak pompás virágzó korszaka a negyvenes évek második fele, az úgynevezett – és oly kurta – koalíciós korszak. Mindenki ír, dalol egészen az elhallgattatásig vagy az előírások szerinti tematikus-vonalas beszűkülésig. De Kálnoky nem. Három verse van mindössze ezalatt, évenként egy. Azok is, hogy az egyik címét használjam fel, „időszerűtlen vallomások”. Akkor kezd írni újra, amikor már-már csak az asztalfióknak lehet, 1950-ben. Nagyszabású műfordítói pályájának, mely egyfelől gályarabság, másfelől alighanem gyönyörűség, a megindulása után. Hogy miért a hallgatás az elhallgattatás előtt? A papírral beragasztott ablak az oka, a táplálkozás nyomorúságos volta, egy elsietett házasság és tragikus felbomlása, apja méltatlan meghurcoltatása, majd halála? Nincs rá felelet. Költői válság lett volna, a belső hang, a készülő vers érvénytelenedése? Semmi jel rá, hiszen az ötvenes években írt versek, melyek majd 57 őszén jelennek meg a Lázas csillagon című kötetben, nem tanúsítanak stílusváltást. Azok az évek, a hallgatás évei, melyek barátai-társai költészetét apránként átformálták, új hangvételre, új formai megoldásokra késztették, Kálnokyt még nem vagy alig változtatták. Az ő változása, költői kiteljesedése későbbi. Az 1970-ben megjelent Lángok árnyékában című kötetben jelzi magát (Hérosztratosz, Hamlet elkallódott monológja, Kancsal világ), majd a Farsang utóján (1977) nagyszabású kötetben érik be. Itt formálódik ki az a Kálnoky, aki páratlan öregkori termékenységgel kétévenkénti kötetkiadásra képes, s akinek költészete méltán ér el általános közönségsikert.

De ez már a Semmivel való viaskodás más formája. Hogy így mondjam, nem összefoglaló jellegű, nem filozófiai. Közben – mint ahogyan az imént céloztam rá – egy versformálási módot, egy kiérlelt lírai szépségeszményt kezd ki a falánk idő. Nem érvénytelenít ugyan, de megkérdőjelez. Elsősorban a szakaszos kiverseltséget, a létrehozás visszatérő, nemes szabályozottságát, melynek Kálnoky – lehetetlent nem ismerő formaművészetével – mestere. A társak, a forma szintúgy kiváló birtoklói kezdenek másként írni. Pilinszky 1951-ben vagy 52-ben átírja, strófátlanítja a kezdetben négysoros strófákban írt Apokrif-ját. A külső formát feszegeti a belső forma, amely Arany zseniális megállapítása szerint maga a tartalom. A korszak nagy versei többnyire nem olyanféle „szép versek”, mint amelyekhez az előző évtizedben szokva voltunk. A Farsang utóján nagy versei sem olyanok. Nemhogy a szabályos strófaszerkezetet, Kálnoky a versek aránytalanul nagyobb részében még a rímet is eldobja – pedig Kosztolányi óta talán ő ebben a legnagyobb mester, hatszor, sőt nyolcszor visszatérő rímbravúrjai műfordításaiban közismertek. Új dikciójában, ha van is benne természetes emeltség, az anyag hat, nem a vers, nem a zenélő forma. Miféle anyag?

Szembenézések az egymásra rakódó, szürke mindennapokkal, tényeikkel, konkrétumaikkal, a költő kontemplációit hatalmukban tartó, létérzetét rázkódtató következményeikkel. Kálnoky itt olyan területet von be a versbe, s emel reális-szürreális látomásaival költészetté, mely a líra szokványos határain többnyire kívül reked. Mindennapjai ugyanis nem akármilyen mindennapok. Itt – ahogyan maga mondja – szürkés iszap az órák üledéke, láncos golyót hurcol a gondolat, és nincs megváltás az asztalára görnyedőnek. Itt „a bútorok, porlepte tárgyak, / az elmosatlan poharak, edények / mint valami alkalmi vérpad / sívár kellékei…” Itt a kifacsart napok elkékült hullái, „itt ami él csak a háttérben él / s nem önmaga, sápadt jelképe csak / valakinek, ami magára hagyva / vergődik, de nem képes megjelenni / s folytatni, aminek nincs folytatása”. Híradások ezek – hiszen az effajta idézetek, félidézetek bőven szaporíthatók – a Semmiről, a Semmi közelségéről, melyről csak kivételes költők s azok is csak ritkán tudnak beszélni. Kálnoky maga így fogalmazza: „a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész.” De ahogyan próbálgatja, a szemünk előtt kibomló nagyköltészetből megtudunk valami olyan – nem örömtelit, nem megnyugtatót –, ami általános emberi sorsunk jegyei közé tartozik.

A Farsang utóján kötet után következik ezen az egyre magasabbra emelkedő pályán az újabb rejtély. Annyi keserves léttapasztalat után, egyre rövidülő lélegzettel, a groteszken át a humor, szinte a derű (kissé ugyan kaján) kibontakoztatása. A létezés képtelenségei után az élet egyszerű kis képtelenségeinek kedvtelve végzett rajzsorozata. A pontos, kihegyezett realizmusukkal mulattató Homálynoky Szaniszló-történetek. Anekdoták, ha tetszik, a dunántúli születésű alteregó-költő emlékanyagából és tapasztalatkincséből, melyekben az a bizonyos másként látó szem, mely Kálnoky sajátja, a nagy létellentmondások, majd a keserves köznapi élettények számbavétele után szinte örömmel regisztrálja a kicsinyes emberi történések groteszk elemeit. Igaza van Alföldy Jenőnek, az emlékeknek iróniával és öniróniával kevert áthumanizálása ez. S mint ilyen, ebben a léten túli navigációban: bámulatos. Földhöztapadtságában angyali.

De hogy e réven, a felülkerekedő humor humanizációja révén Kálnoky László költészetét párhuzamosítani lehetne korunk másra tekintő, gyakorlatibb célokat gyakorlatiasan szolgáló költőivel, azt nem hiszem. Tévedés hajlíthatatlanságát rokonítani bármi kifelé figyelő hajlékonysággal. Kálnoky létezésünk alapsebére néz, azt veszi számba, félre nem pillantó, éles tekintettel. Költészetének, egész életének éppen ebben rejlik katartikus ereje, erkölcsi és költői nagysága.

Álom egy kastélyról^*

A mai magyar kritikaírás néhány tehertételéről szeretnék beszélni, mely rontja hitelét, akadályozza hatékonyságát.

Bár nem örömmel teszem, kénytelen vagyok a régmúlt emlegetésével kezdeni, a régmúltéval, mely annak idején két táborra osztotta a kritikusokat, s ez a kettéosztás ma sem oldódott fel teljesen. Az akkori kritikai nullpontot, mely a korszak elején áll, egyetlen emlék felidézésével rajzolom ki. Elegendő lesz önmagában is.

Az ötvenes évek legelején összeült egy irodalomtörténeti bizottság a Nyugat értékelésének kidolgozására. Előadója így indította gondolatmenetét: a Nyugatban számról számra megjelent egy hirdetés: „Töltse a hétvégét Abbáziában!” Kik utazhattak – tette fel a kérdést az előadó – hétvégére Abbáziába? A burzsujok. Milyen folyóirat volt tehát a Nyugat? Burzsoá folyóirat.

Itt meg is állhatnék, de az élet szeret kerek anekdotákat formálni. Ha az anekdota csattanóját nem is mondom el – éspedig azért, mert a békességet keresem, nem az ellentétek kiélezését –, egy epizódjáról még azért beszámolok. A bizottság tárgyalására természetesen meghívta Gellért Oszkárt, a Nyugat egykori társszerkesztőjét és Komlós Aladárt is, az egykori munkatársat. Gellért óvatoskodva sziszegett-jajongott, hogy elvtársak, nem, így talán mégsem lehet vagy nem egészen lehet így kiindulni, de Komlós gerincesebb volt nála, s a korabeli függőséget és hatalmi helyzetet tekintve nem kis merészséggel fejtegetni kezdte a Nyugat haladó mivoltát. Mire egy másik kolléga belevágott a szavába: „Tudod, hogy a Nyugattal szemben melyik folyóirat volt haladó? A Renaissance! Ady is szívesebben adta oda a verseit!” – „Micsoda, a Renaissance? – futotta el az indulat Komlóst –, hát azt a trónörökös Ferenc Ferdinánd pénzelte! Azért tudott az Ady-versekért többet fizetni!”

Itt hagyjuk el a csattanója felé kanyargó történetet. A szóváltásban két kétségtelenül haladó, sőt deklaráltan marxista kritikusi magatartás ütközött össze. Mi közös a védekező, kiszorítástól joggal tartó, másfelől a radikálisan harcos, „kérlelhetetlen elvi” magatartásban? A szolgálat vágya. Igen, az. Csakhogy az egyik egy évtizedek alatt benne kikristályosult értékrendet akar szolgálni, s ezért vállalja azt is, hogy integritása megőrzése céljából esetleg elhallgasson. A másik pedig egy gyakorlati politikai prakticizmust akar szolgálni forradalmi radikalizmussal, s ezért vállalja, hogy esztétikai értékelését annak alárendelje, eddigi értékképzeteit aszerint formálja át. Egészen addig, hogy esztétikai élményével ellentétes, sugalmazását tagadó álláspontra helyezkedjék.

*

Az ízlésnek és állásfoglalásnak ez a skizofréniája, már-már visszájára fordult viszonya (ami tetszik, azt kell elítélni, ami nem tetszik, az a dicsérendő) a korszak kritikai munkáiban többnyire tetten érhető, éppen az érzékenyebb, a kulturáltabb kritikusokéiban. (Nem is volna érdektelen a jelenség lélektani vizsgálata, a természetellenes viszony pszichológiai és stiláris következményeinek számbavétele.) S ha ma már messze vagyunk is, szerencsére nagyon messze, ettől a kritikai nullponttól, azért elgondolkoztató, amit Ungvári Tamás jegyez meg a Kortárs Regény és kritika vitájában, és amit lényegében megismétel az Élet és Irodalom 1984. november 23-i számában: „Az irodalomtörténet minden figyelmeztetés ellenére közvetlen folyamatosságot tételez fel a személyi kultusz korszaka és a mi időnk között, és olyat is vállal a múltból, mely épp a jelenünktől idegen.” Igaz – sietek megjegyezni az irodalomtörténet javára –, felszámolta kontroverziáját a primer esztétikai élménnyel – a közönség ezt nehezményezte legjobban –, sok más mellett helyére tette Madáchot, nem emlegeti unos-untalan Móricz korlátait, mint a régi brosúrákban, tiszteleg Kosztolányi értékei előtt, nem a Pardon-rovat alapján rajzolja meg alakját, és a közelmúltban még Babits Mihálynak is visszaadta annyiszor kicsinyelt, megtapodott érdemét. És így tovább, folytathatnám, hiszen nemcsak a Nyugat-írókat illetően alapvetően fontos és jóvátevő változtatások történtek éppen az utóbbi évtizedben. Csakhogy a változás menete lassú volt, a folyamat hosszan elhúzódott. Ugyanakkor pedig a korábban kiadott tankönyvek, kézikönyvek, monográfiák hosszan élnek. Tanítottak tegnap, és tanítanak ma. És tanítani fognak holnap is, azok révén, akik belőlük tanulnak. Csak egyetlen példát arra, hogy az időben milyen szilárdan terjed tovább a hajdan elkövetett szellemi kártevés: az 1963-ban megjelentetett Magyar Irodalmi Lexikont húsz év után, 1983-ban megint változatlanul újranyomták – éspedig a második kiadást követő tiltakozáshullám ellenére. Ez a lexikon a maga idejében igazán nem volt a prakticista szándékok függvénye. A nagyjából elismeréssel méltató Babits címszavában – mintegy a múlt évi Babits-rehabilitáció eredményeit nullifikálva – mégis ezt olvasom: „Hiányzik belőle (Babitsból) az a sorsát és igazát elszántan vállaló s higgadtan védő férfiasság, amely az irodalmunkban nem ritka magamentségek javának értéket és értelmet ad.” S mi mindent lehetne még kiemelni a korabeli heveny vitagócok területéről, mondjuk, Kassákról vagy Lukácsról!

Nemcsak a „feltételezett folyamatosság” révén, hanem a könyvek természetes maradandósága következtében a személyi kultusz bizony még vissza-visszaköszön. Hogy ez ártalmatlan dolog volna? Hogy „a sztálinizmus legföljebb gumigolyókkal lődöz”? Nem hiszem. A gyakorlati kritika információs bázisa a céltábla. S így ez a feltételezett folyamatosság, melyet a kiadványok használata csak felerősít, kritikánk hitelének még egyre tehertétele.

A további tehertétel, ha még egyre az említett nullponttal tart is kapcsolatot, már a közelmúlt jelensége. S megint csak hitelünket kezdi ki. S ez az utolsó negyedszázad ma már megbecsült, nagy hatású értékeinek ellentmondásos, csak hosszas harcok árán kivívott elfogadása. Domokos Mátyás a Kortárs említett vitájában a regény műfaját tekintve egész minipanorámát készít arról, hogyan sújtotta „a nem esztétikai szempontú hivatalosság elutasító ítélete műbírálat álarcában” epikánk kiemelkedő alkotásait. A legkülönbözőbb műveket, a Rozsdatemető-t, Az ötödik pecsét-et, a Freskó-t, A pálya szélén-t, az Iskola a határon-t, a Paulus-t stb. S ha az időben visszafelé haladnék, kiemelhetném még Domokos Mátyás részletes felsorolásából – a Felelet-et. S milyen könnyen egészíthetném ki Domokos számonkérő áttekintését a líra területéről (hogy ne is célozzak az esszére, ne emlegessem például Rónay Györgynek ma sem kellőleg méltatott nagy teljesítményét a kritikában). Hiszen köztudott, milyen erőfeszítéseket kellett tennie (és mekkora ellenállással szemben!) az autonóm, éppen csak megtűrt, de korlátokat feszegető kritikának ma már klasszikusnak tekintett költőink „integrálásáért”. Ami ma természetes, kétszer-kettő-négy igazság, amit hivatalos díj is elismer, megpecsétel, az többnyire két vagy másfél évtizedes, cseles kritikusi összjáték eredménye. Mert a végső befogadás – mint ahogyan Domokos Mátyás írja – a fordulat évétől kezdve nem ebben a fokozatosan erősödő összjátékban, hanem a hivatalosság sávjában zajlott. „Így alakult ki – idézem most már egyenesben – három évtized madártávlatából az a kép (bármilyen kínos ezzel szembenézni), hogy a magyar irodalom életében működnek értékteremtő szellemek, akik esztétikailag utólag folyton rehabilitálódnak, de ideológiailag változatlanul gyanúsak maradnak, s működnek kritikusi szellemek, akik általában tévednek, de sohasem kompromittálódnak.”

Itt, a jelenhez közelítve e gondolatsorban azonban meg kell állnunk. A demokratizálódás, a többszempontúság, a többelvűség fokozatos elfogadása hozott ugyanis változást. Lényegbelit. S mert e sorok a múlt gyakorlatának elmarasztalásával nem jelenlegi kritikánk hitele ellen, hanem éppen hiteléért íródnak, kitérni rá természetes kötelesség.

Tudott dolog az irodalmi kifejezésmód napjainkbeli átalakulása, a nagy sikerű és jobb szó híján avantgárdnak nevezett epika és a neoavantgárd vers következtében. E téren, főként a prózát tekintve (ott az igazi újság), irodalmunk átformálódása meghaladni látszik e század nem egy határvonalat húzó változásának effektivitását. Erősen gyanítható, hogy most valami valóban más, az eddigitől eltérő esztétikai hatásmechanizmus keletkezik. Hogy miben más, az is körülírható. Elméleti bemosakodás helyett érthetőbb lesz képes beszéddel. A prózaíró valaha rég többnyire jól látható céltáblára nyilazott. Gondoljunk a maupassant-i novellára vagy regényre, de gondolhatunk a magyar epika csúcsaira, Móriczra, Kosztolányira. Az olvasó szinte a kezdetektől sejti, mit céloz meg az író, s mibe talál majd bele. Az új prózának azonban láthatatlan a céltáblája. Csak a nyilazást látjuk, látszatra rapszodikusan, rendszertelenül, hol ide, hol oda, mintha egy különc kényúr lövöldözne otthonában, terv és cél nélkül. A szöveg többnyire szórakoztató, príma, a részletek telibe találók, de hogy az egész mire megy ki, rejtelem. Aztán mégis kimegy valamire, valami inkább csak megsejthetőre. Nem csattanóra, nem konkrét közlésre, nem is történetre; „csak” az egész, az élet, a létezés ábrázolására.

Ez az új hatásmechanizmusú kifejezésmód mind a hagyományos olvasói igénytől, mind a preferált normáktól idegen. Jóleső látvány – irodalmi közéletünk változásának biztató jele –, hogy az elfogadtatása körüli harc a régiekhez képest kevésbé végletes, kevésbé apodiktikus. Sőt hogy az integrálást kritikusok és irodalomtörténészek egy időben, szinte először közösen, vállvetve szorgalmazzák, Balassa Pétertől Kulcsár Szabó Ernőig, Kis Pintér Imréig és tovább.

A harmadik tehertétel, mely a kritikára súlyosodik, s melyet még a továbbiak közül kiemelni szeretnék, irodalmunk egészségtelen széttagoltságának következménye. Az érdekcsoportok, nemzedékek, irányulások leplezett sündisznóállásainak. A terepszínre álcázott elkülönüléseknek, melyek, ha másként nem, hát fölényes hallgatással vívnak egymás ellen háborút, vagy a legújabb divat szerint álszellemeskedő, a kritikusi elmésséget fitogtató, nyegle ledorongolással. E háborúnak maga a kritikai élet a vesztese, elsősorban a független, az autonómiáját védő kritikus. Egyetlen csoporthoz sem tartozva, mindnek haragját fejére gyűjtheti. (Ha meg nem gyűjti, mert csak dicsér, mindenkihez jó: rossz az egészhez.) A harag, a becsületébe gázoló indulat a kritikusnak látszatra csak személyes baja. De közbaj akkor, ha gátolja, mint ahogyan nagyon is gátolja, szuverén kritikusi tekintélyek kifejlődését. Ha semlegesíti teljesítményeik hatását, elősegítve azt a helyzetet, hogy csak a megbízott, a hivatal által kijelölt kritikusnak a szava kapjon súlyt; azt ugyanis a különböző táborok elfogadni kénytelenek. Az lesz működése értékén felül tekintély. Pedig a többféleségnek, a többszempontúság létjogának az elismerését, vagyis a szellemi pluralizmust a demokratikus fejlődés során nemcsak felülről kell elvárni, hanem – úgy gondolom – a különböző táboroknak egymás között is gyakorolni szükséges.

*

Van a magyar történelemnek a török kor után egy viszonylagosan nyugodtabb időszaka, amikor a megerősített vártemplomok templomokká, az árokkal, fallal körülvett erősségek, váracskák udvarházakká és kastélyokká alakulnak vissza. Mikor nincs többé ágyú a hevenyészett bástyán, legfeljebb mozsárágyú, s az se másra, örömhíradásra, az érkező vendégek üdvözlésére.

Utópia volna széttagoltságunk ilyesféle átalakítása? Lehet. Bethlen Miklóst is bolondnak nézték, amikor Apafi Mihály uralma alatt, hadak járása után és hadak járása előtt, Bethlenszentmiklóson szép, nyitott kastély építésébe fogott. Ma ez a kastély Erdély egyik legszebb műemléke.

Mire jó az alma?

Miért van korunkban annyi költő? „Mert sokan összetévesztik a költői hírnév heves vágyát a költői tehetséggel.” John Stuart Mill idézett válaszában az olvasó szívesen felfedezi a megnyugtató feleletet. Csakhogy Mill, a kiváló pozitivista gondolkodó csaknem százötven évvel ezelőtt írta, amit írt, és nem is a magyar költődömpingre keresett magyarázatot, hanem az egykori angolra. Lehetséges tehát, hogy a költők olvasói sokallása állandóbb jelenség annál, mint gondoljuk. Lehetséges továbbá, hogy ami a jelenben temérdek, később visszapillantva kevés is. Lehetséges végül, hogy az eleven költészettel szemben él bennünk egyfajta hagyományos lekicsinylés vagy türelmetlenség.

Már miért élne? – legyint erre az érzéseivel szembe nem néző olvasó. Pedig joggal élhetne, sőt él is. Ma inkább, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Elvégre a költők, úgy száz vagy százötven év óta, ahelyett hogy prózában is értelmes közléseket tennének rímbe és ritmusba szedve, megátalkodottan egészen mást közölnek (ha egyáltalában), és ma már a ritmusba szedést és a rímmel ékesítést is elhanyagolják. Tört soraikban – mintha csak lusták volnának a papírt becsületesen teleírni – megannyi rejtvény, zűr, értelmetlenség húzódik meg. És amit nem értünk, nem fogunk fel, ami megállít, nehézséget okoz, az többnyire bosszantó.

E sorok írója biztosíthatja az olvasót, érti bevallott vagy be nem vallott bosszankodását. Két-három világos, nyugodtan áttekinthető hír után, mondjuk bombamerénylet, államfői találkozó, rakétatelepítés, furcsa egyszerre ilyesmit olvasni a háborúról vagy a történelem menetéről: „Az öntöttvas-nyereg alatt puhított hullák millióiból spongyát csinál az idő s letörli velük a táblát, melyen vak sugarakban araszol a csúszómászó vér.” Ez zűrös meg nyugtalanító is. Persze akad azért mindig is olyan, akit ez az öntöttvas-nyereg meg ez a spongya nem tántorít el, sőt megmakacsolva magát azt mondja: nézzük csak, valóban zűr-e, valóban értelmetlenség? Tegyük föl – így okoskodik –, hogy költőink a mai verseket magyar szavak alkalmazásával, de a köznapitól idegen jelentésszerkesztéssel írták. Szavainkkal egy megmásított, elfordított jelrendszert teremtve. Megfejtettek már ennél nehezebb dolgokat is: ismeretlen nyelvű képírást, ékírást, kő- vagy agyagtáblákon, és mindennemű sifrírozott hadijelentéseket. És nekiveselkedik. E sorok írója ilyen makacs bosszankodó.

*

Mire jutott? Arra, hogy nem győzi folytonosan felfedezni a spanyolviaszt: a költészet csakugyan szántszándékkal mást közöl, mint a próza, s másként. Mást: megszerkesztett belső monológot. Másként: mindennapi kommunikálásunk nyelvét fogja, és csinál belőle egy másik nyelvet. Méghozzá egy állandóan (stíluskorszakonként és egyedenként) változót. Ha Weöres Sándor egy gyönyörű gyermekversében azt mondja: „Piros alma szívem ágán – kivirító koronáján, – Akinek kell, neki szánnám” stb., akkor itt ez a piros alma dehogyis alma. Még a gyermekolvasó is kikövetkezteti (ha másból nem, hát az előző szakasz hangulatából), hogy ez bizony az öröm vagy akár a szeretet. Ha Kosztolányi azt mondja Virág Benedeket idéző versében: „átnyújtott volna versemért egy almát”, akkor itt az alma költői elismerés, már-már kitüntetés. Ha Tóth Árpád így fordítja Rilkét: „Nem ismerhettük hallatlan fejét, melyben szeme almái értek”, akkor ez az alma: szembogár. És így tovább. Mellőzőm, hogy ez az ízes, mindennapi gyümölcsünk mi mindennek lehet még megfelelője, például a női bájak terén. De ha már a gyümölcsön kezdtem a példálózást a költői jelentésátalakítást illetően, akkor még megkérdezem, hogy annak a szilvának, amely most érik („terítve az alja”), s melynek felszedésére Éva, szívem Évát oly igen invitálják, vajon mi köze a szilvához, netán a szilvabegyűjtéshez?

Egyszóval él a jelentésátalakítással már a népdal is. Így hát semmi jogunk bosszankodni amiatt, hogy költőink ezen a nyelvformálási úton továbblépnek, éspedig a XX. században egyre merészebb lépésekkel, olykor hétmérföldes csizmával is. Mindenesetre az a „nyelv”, amelyen ma beszélnek, hét évtizedes cikcakkos változás eredménye. Minden évtized és minden jelentékeny költő erre vagy arra, hol a visszafogás, hol az előrelendítés irányában, de alakított rajta. Végül is szövevényes áttételrendszer lett, melyben a természetes beszéd mellett jelen van, sőt uralkodó a jelentésváltoztatásba, képtorlasztásba, szóösszevonásba és szóalak-változtatásba belerejtett közlés: olykor – legújabban – a trükkös nyelvtani szabálysértésbe is pakolt.

Régen egyszerűbb volt versolvasónak lenni – sóhajt fel az, aki költőinket követni igyekszik. És ha ízlése valahol megállt, és régóta nem gyakorolja olvasóként ezt a változékony költői nyelvet, akkor még azt is mondhatja: „Bezzeg a régi költők, azok voltak az igaziak!” Hogy klasszikus nagyjaink „igaziak” voltak, nem vitás. De hogy könnyűek-e a maguk korában? A XIX. század nagyjainak speciális nyelvhasználatát mi már, mondhatni, a köznyelvvel egy időben tanultuk meg. Ady egykor érthetetlen szimbolizmusa iskolásként vált a vérünkké. És József Attila szellemének tömény, fejbe vágó szeszét pohár vízként hajtjuk ma fel. Ma már!

*

De a gyerekek, a mai iskolások vajon mennyire értik, hogyan élvezik a klasszikusainkat? Nyelvüket ők is a köznyelvvel együtt szippantják agyukba? Itt az új probléma, amely a gyors életmódváltozás egyenes következménye. Ők aztán egyet nem értenek az iménti olvasói véleménnyel. Nehézségeik a klasszikus szövegeket illetően nemcsak a költői átfordításnál jelentkeznek, hanem gyakran már a szavak köznapi jelentését sem ismerik. Nézzük csak meg az ő sajátos kérdéseiket előbb egy áttételes példán, egy kuruc népdalén. Az egész országban minden általános iskolás betéve fújja, mert kötelező memoriter, a Megjártam a hadak útját kezdetű éneket. Második sora így hangzik: „Nem tartottam lovam szárát.” A gyerekek, még ha falun nőnek is fel, nemigen lovagolnak, kezükben nem volt kantárszár, képtelenek megfejteni a sornak a régiek számára evidens jelentését: a hadak útján nem tartottam vissza magam, véremet, magamat nem kíméltem. A gyerekek hatodik osztályban tanulják a Toldi-t, ami minden más gyönyörűsége mellett még nekik való gyönyörű mese is. Idemásolom, hogy az első három versszakban mi mindent nem értenek pusztán azért, mert a fogalom vagy a fogalom-összetétel hiányzik a szókincsükből: szik sarja, szöcskenyáj, fűszál a tors közt kelőben, ösztövér kútágas, hórihorgas gém, vendégoldal, legénytoll, tilalomfa, általút. (A felült Laczkó-ról nem beszélek, mert azt maga Arany csillaggal megmagyarázta.)

Módjával hivatkozzunk hát klasszikusainkra. Ritkán voltak a maguk korában (és az új olvasóknak ma sem) oly egyszerűek. Ha tetszik, ha sem, el kell fogadnunk: élvezeteinkért mindig is fizetnünk kell: a legszublimáltabb esztétikai öröm is erőfeszítésbe kerül. Izomláz nélkül nincs igazi hegymászás, ha később már csak a gyönyörű panorámára emlékezünk is vissza. A modern ember türelmetlensége vagy mohósága minden csúcshoz drótkötélpályát igényelne. Csakhogy a kötélpályát a verscsúcsokhoz neki magának kell előbb kiépítenie – képzavarral szólva: önmagában.

Vegyünk egy mély lélegzetet, és mondjuk ki: a versolvasás bizony rejtvényfejtés. Legalábbis valami hozzá hasonló. Semmi baj, hiszen napjainkban oly kelendőek a rejtvényújságok, oly divatos a rejtvényfejtés. Nem mondom, kell a sikeres fejtöréshez némi műveltség meg gyakorlat is, mely a találékonyság útját-módját eleve rögzíti a megközelítés sémáit kínálva. És kell persze az elrejtett „titok” megismerésének a vágya. Eddig a dolgok egyeznek.

Van itt azonban a végeredményben olyan különbség is, ami nem lehet közömbös. A rejtvényfejtő, ha nekiveselkedik, valamit megtud. Sikere mégsem ez a megszerzett tudás, hanem csupán az, hogy meg tudta szerezni. Sikere: önbizonyítás. Nem tagadható, hogy az önbizonyítás az esztétikai elsajátításnak is tényezője. Egy mű híradásának, közlésének a megfejtése olyképpen is lehet öröm, mint puszta appercepció – tartalmától függetlenül. De itt a megfejtésnek mégis többnyire tartalma van, maradéka van, s ez a lényege.

*

Ez a maradék szerencsés esetben növeli egyfajta folyószámlánkat. Van ugyanis, mindnyájunkba beleépült egy bank, mely érzelmi értékeink őrizője. Versek, verstöredékek, dallamok, zeneszámok, megnevezhető vagy megnevezhetetlen élmények, arcok, helyzetek, tájak tárolója. Van, akiben megcsökött, kicsiny, de van, akiben hatalmasra nőtt. S minden tárolt értéke a jelen érvényes folyószámláján lehívható. S le is hívjuk őket, gyakrabban, mint gondoljuk. Eszünkbe jut egy dallam, felteszünk egy lemezt, elismétlünk egy verstöredéket. Egy már leírt, lejegyzett, elsajátított érzelmi formulával sietünk tisztázni érzelmi állapotunk jelenét. Azt a pillanatnyit, amely éppen ott gomolyog bennünk. Hadd ne idézzem ide, hogy minden valamirevaló zene, minden igazi vers vagy verstöredék egy-egy ilyen formula. Gyászunkban Kosztolányi Halotti beszéd-e, riadalmunkban Babits Ősz és tavasz között-je, kétségbeesésünkben Vörösmarty „nincsen remény”-e vagy éppen „És mégis, mégis fáradozni kell” intése. A költészet végeláthatatlan tárházának kincseiből mindenki őriz így a maga széfjében valamit. Hadd ne fejtegessem, hogy a jelen egy adott pillanatában ezeknek az értékeknek a lehívása mennyire erőt adó, mennyire életben tartó. (Lásd erről korunk háborús és börtönnaplóinak tanúságtételeit.) Belső és külső fenyegetettségek sorát, össztüzek, ostromok, fogságok és korlátozottságok különböző fajtáit átélt emberek vagyunk. Determinációinkkal küszködők. Napról napra erkölcsi válaszutak elé kényszerítetten, depressziók vagy éppen eufóriák, reményteli nagy pillanatok között hányódók, míg a történelmet éljük meg korunkban. Azt, aminek egy etapját e cikk elején Orbán Ottó a letörölt táblával és a csúszómászó vérrel idézte meg, amiről annak idején közelnézetből Nemes Nagy Ágnes így beszélt: „Ily keserűt nincs mód kimondani, mert keskenyebb a torkunk, mint az ágyú”, aminek kellős közepén Illyés így biztatta magát: „Mert, ha sehol is, otthon állok, – mert az a való, mit én látok, – akkor is, ha mint délibábot – fordítva látom a világot”; azt a világot, amit Pilinszky, a kataklizmákon túljutva, de felejteni képtelenül így érzékelt: „a jelenidő vitrinében égek.” S melyről Nagy László minden mai és holnapi költő nevében mondja: „Megszülettünk hogy valami jót hozzáadjunk a világhoz.”

Mert hozzáadnak – nem többet, ezt akartam mondani.

A Márciusi Fronttól az Újholdig^*

K. L.: Ha Lengyel Balázs sorsfordító pillanatait akarjuk felidézni, akkor két mozzanat mindjárt szembeötlik. Méghozzá két olyan mozzanat, amely a köztudatban nagyon is elválik egymástól. Az egyik a Márciusi Frontban való részvétele, a Front tizenkét pontja Lengyel Balázs nevével jelent meg, ő volt a felelős kiadója. A másik: alig nyolc év múlva a magyar lírának és a magyar irodalomnak egyik fontos folyóirata, az Újhold szintén az ő nevével lát napvilágot, ő a szerkesztője. Két baráti írói kör, két különböző orientáció, különböző történelmi érdeklődés. Hogyan függ ez össze, hogyan fér ez bele egy életbe, ezt kérdezném tőled.

L. B.: Mindenekelőtt élesítsük az ellentmondást. A Márciusi Front a népi írók mozgalma a harmincas évek végén, az Újhold pedig az úgynevezett urbánusok folyóirata a felszabadulás utáni koalíciós időkben, 1946 és 48 között. A Márciusi Frontnak olyan írók az eszmei irányítói, mint Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Veres Péter, Féja Géza és némileg Tamási Áron. Ezekkel az országos nevű írókkal szemben az Újholdhoz olyan, akkoriban alig ismert fiatal írók tartoztak többek között, mint Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Szabó Magda, Rába György, Lakatos István, Rákos Sándor. Az előbbi írói csoport, globálisan szólva, a magyar valóság ellentmondásaira függesztette a tekintetét – tele politikai szándékokkal. A másik inkább az emberi létezés ellentmondásaira. Miután mindkét mozgalom résztvevője voltam, az Újholdnak alapítója és szerkesztője, elmondom, hogyan jelentkezik ez a kettősség, és hogyan áll mégis egységbe az életemben.

K. L.: Kövessük akkor a kronológiát?

L. B.: Kövessük, bár félek, egy darabig túlságosan személyes jellegű lesz, amiről beszámolok. 1936 őszén beiratkoztam az egyetemre. Ez az év már bőven beleesik a magyar fasizálódás időszakába. Hogy néhány szóval felidézzem a történelmi helyzetet: Hitler, a jobboldali erők bűvölője, már 1933-ban hatalomra került Németországban. Gömbös Gyula, a magyar miniszterelnök már megtette a maga lépéseit Mussolini és az ő utánzására. Már látni lehetett itt-ott azokat a náci térképeket, amelyek a Dunántúl nem kis területét a nagy német élettér részének tekintették, a hitleri faji koncepció alapján. A magyar szellemi élet már jelezte a készülő jövő nemzeti veszélyeit. Másfelől a félfeudális magyar társadalom szociális kérdései égetően követelték radikális megoldásukat. Elsősorban a szegényparasztságé, ennek a helyzetét tárták fel a falukutató írók, de a munkásságé és a lateiner értelmiségé is. A változtatás szükségessége kétségtelen volt. Igénye, érdekes módon, kétfelől is megfogalmazódott: demokratikus irányból is, mint népfelszabadító program és jobbfelől is, mint lélekhalászó demagógia. Ebben a légkörben 1936 folyamán néhány egyetemi hallgató, cselekvésre vágyó kommunisták kis csoportja, élükön Donáth Ferenccel, kisajátított magának egy álmos, idejét kártyázással töltő egyetemi egyesületet: az Egyetemi Kört, és benne, mintegy a kártyázók spanyolfala mögött, a társadalmi kérdésekkel szembenéző szellemi életet teremtett. Az írók közül elsősorban Kovács Imre segítette őket. Elsőéves gólyaként, akit a társadalmi problémák humanista irodalmi neveltetésemnél fogva módfelett érdekeltek (már gimnazistaként rendszeres olvasója voltam a Nyugatnak), odasodródtam az Egyetemi Kör előadásaira, és ha jól emlékszem, Erdei Ferencnek a parasztság helyzetéről vagy éppen Kovács Imrének a földbirtokeloszlásról tartott előadása után beléptem a Körbe.

Ez a belépés számomra nem olyan mai formájú tagkönyvkiváltás volt. Hála a vezetőség aktív és politikailag képzett tagjainak, körükben szinte lázként fogott el a társadalmi valóság tágasabb megismerésének vágya, sorra elolvastam a Magyarország felfedezése című sorozat megjelent köteteit, Féja Géza Viharsarok-ját, Szabó Zoltán A tardi helyzet-ét, majd Cifra nyomorúság-át és természetesen egyéb társadalmi és történeti jellegű írásokat (Illyés Gyula Puszták népé-t már a Nyugatból ismertem), Kovács Imre Néma forradalom-ját, Kerék Mihály könyvét a földkérdésről, Szekfű Három nemzedék-jét, Szabó Dezső füzeteit, régi Tanú-számokat stb. A Körben olvasható volt minden valamirevaló folyóirat. A Nyugat olvasójából így lettem a folyóiratok olvasója: A Válasz, a Szép Szó, a Századunk, a Magyar Szemle és természetesen a Vértes György szerkesztette Gondolat című folyóiratoké is.

E mohó szellemi tájékozódás mellett, mely egészséges kiegészítője volt nyugatos kultúrámnak, gyerekkorból hozott lírarajongásomnak, természetesen részt vettem a Kör mindennapi munkájában, a rendezvények szervezésében és propagandájában. 1937 legelején felmerült az a gondolat, hogy valami hatásos, demonstratív politikai tettet kellene végrehajtanunk, hogy a fojtva parázsló kérdések némileg több oxigénhez jussanak. Ám ne csak felszikrázzanak – hiszen szikráztatta már jócskán őket a falukutató irodalom –, hanem megoldásuk útját-módját szolgáló mozgalom is keletkezzék. Felmerült a gondolat, hogy március 15-én, az egykori márciusi ifjak szellemén ihletődve, a Nemzeti Múzeum előtt gyűlést kellene tartani, azon programot adni és meghirdetni a szellemi mozgalom, a Márciusi Front megalakulását. A terv megvalósításában és a program összeállításában tulajdonképpen két tábor egyesült. Egyfelől az írók köre, kiket a program megfogalmazásában leginkább Kovács Imre képviselt, másfelől Donáth Ferenc és az egyetemista kommunisták, akik néhány hónapja az Egyetemi Kört elfoglalták, és már tudatosan a népfrontmozgalom létrehozására törekedtek. Ezeket a kommunistákat azonban aligha szabad az ötvenes évek pártjelvényes kommunistáival azonosítani. Hogy kommunisták, hogy valamelyest közük van a mozgalomhoz, a párthoz, azt mi, többiek legföljebb sejtettük csak, ha sejtettük. Mai szemmel visszatekintve az 1937. március 15-ére meghirdetett gyűlés szervezésében messzemenően népfrontos volt, vagyis a népjogokért harcoló baloldali erők tágas összefogásán alapult. Szónoka Zilahy Lajos és Féja Géza volt, utánuk Kovács Imre olvasta fel a politikai programot, a két tábor által közösen létrehozott tizenkét pontot. Hogy a szónokokat hallani lehessen – a népfrontos együttműködés további elemeként – ifjúmunkások hozták és szerelték fel a szükséges hangszórókat. Csakhogy az egybegyűlt tekintélyes tömeg, négy-ötezer ember, többségében se baloldali nem volt, se valamilyen népfrontösszefogás híve. Nagyobb részében a délelőtti összecsapások miatt felizgatott, jobboldali szélsőségesekből állt. Amikor a Himnusz felhangzott, jól kirajzolódtak közöttük az előrenyújtott jobb karral álló nyilas csoportok, akik a Himnusz elhangzása után nyomban letartóztatott vezetőjükért tüntettek, kórusban kiáltozták: „Hol van Kémeri?”, s mikor az egyik barátunk, Lay Béla csoportuknak odakiáltott: „Jó helyen van, a toloncban!”, megverik, ha a virágágyáson átszökellve, bele nem fut a rendőrök karjai közé. (Így csak rendzavarásért vitték be.)

Volt tehát rizikója a dolognak, írói részről is, egyetemista részről is – alaposan kisebbségben voltunk a gyűlésen. Alapos kisebbségben? Elenyészőben. Amikor a délutánra hirdetett gyűlésre az Egyetemi Körből ki akartunk vonulni egy szalagos, piros-fehér-zöld zászló alatt, tizenketten voltunk mindössze. Egy nagy zászló és tizenkét emberke. Ha kettesével áll fel, hat pár: kurta giliszta. Ha hármasával: törpe cserebogár. Valamelyikünk átugrott a szomszédos internátusba, aki ott ténfergett, aludt, kártyázott, mind velünk jött, így lettünk huszonnégyen. Ha az Emericana vagy a Turul bajtársi egyesület felvonult, százak álltak egy zászló alatt. Amikor mi, már huszonnégyen, zászlóval a Kálvin térre kifordultunk, a tömeg a Múzeum körúton utcahosszat, a Kálvin térre kitüremkedve feketéllett. Bizony mulatságot keltettünk: „Mi a csoda? Csak ennyien vannak!”

És a tömeg – mint mondottam – dehogyis volt a miénk. Délelőtt a Petőfi-szobornál már összecsapott a rendőrséggel azért a Kémeri Nagy Imréért, aki ősszel maga pofozta ki a zsidókat az egyetemről, s most éppen lekapcsolták rendzavarásért. Jól emlékszem Lay Béla gólyalábaira, amint keresztülvágtatott a virágágyáson, tízen is ugrottak utána, hogy elkapják. Ha megértik, hogy mit akarunk, íróstul, ifjúmunkásostul bennünket kapnak el. Egyáltalában miért hallgatták meg Zilahyt meg Féját? Zilahy ismert író volt, inkább tisztességesen konzervatív-nemzeti, mint baloldali. Féja csillagát a magyar sorskérdések bolygatása vitte fel. Azért hallgatták meg őket, mert nacionalista frazeológiában beszéltek. Csupa-csupa magyar becsület, magyar tisztesség, magyar haza, magyar tragédia. Így is bele-belekiabáltak: „Beszéljen a zsidókérdésről!”

A legnagyobb rizikót Kovács Imre vállalta. Jó kiállású, fölényes modorú, magabiztos fiatalember volt, és az egyetemista politikai körökben jól ismerték. Az egész huszárcselben ő vállalta a huszárvágást. A Múzeum lépcsője mellől, ott, ahol valamikor Petőfi állt, ha ott állt ugyan valaha is, fel merte olvasni, hangjával, kiállásával el tudta fogadtatni a tizenkét pontot. Ezt a hadüzenetet a jobboldalnak. Félreértették? A szélsőjobboldal, pillanatnyilag visszaszorítva, a saját radikalizmusa követelését is belehallotta? Vagy mégis többen voltunk ott demokraták? Az ingatag tömeg lelkes tapsát, éljenét mindenesetre elérte. A csel eddig sikerült.

Maradt azért a dolognak még további rizikója. Hallva a hangszórón át, igen, de egy kis politikusi ésszel vagy rendőri szemmel olvasva, nem lehetett ezt a „követeljük” szóval induló tizenkét pontos programot félreérteni. Az ország demokratikus átalakítása, sajtószabadság, titkos választójog, a munkásság szervezkedési joga, negyvenórás munkahét éppúgy szerepelt a követelések között, mint az ötszáz holdon felüli földbirtokok kisajátítása. (A nagybirtokok akkori paradicsomában ez azért bombaként hatott.) A program még a külpolitika terén is határozottan színt vallott, némi frazeológiai engedménnyel ugyan, a pánszláv és a pángermán törekvésekkel szemben követelt független nemzeti politikát, Duna-völgyi összefogást, konföderációt, a hovatartozás kérdésében a népek önrendelkezési jogának tiszteletben tartásával.

Itt, mielőtt továbblépnénk, ismét személyemre kell fordítani a szót. A tizenkét pontot, melyen aláírásként már a Márciusi Front szerepelt, a gyűlést megelőző éjszakák valamelyikén, a meghívó plakátokkal együtt, szórólapra ki akartuk nyomtatni. Csakhogy az ilyen lapra akkor is, akár ma, felelős kiadó kellett. Ezen egy pillanatra megfenekleni látszott a nyomdában a szórólapok ügye. Az Egyetemi Kör kommunista vezetői, korábbi szervezkedésük miatt már összeütközésbe kerültek a horthysta rendőrséggel. Új, nyilván nem tartott, le nem feketedett név kellett. Hiba lett volna, ha a jelenlévők közül bárki is, akár Donáth Ferenc vagy Pollner György, Bachner-Pataki Ernő, Tettamanti Károly, Porga Lajos – hogy név szerint felsoroljam őket – a felelős kiadást vállalják. Így került rá a tizenkét pontra az én nevem, tizenkilenc évesen, első közszereplésként, természetesen mellékesen. Barátaim, tisztességükre mondom, még ki is okosítottak – némi rutinjuk volt benne –, hogy mit mondjak, ha a rendőrség előállít és kihallgat.

K. L.: Rákerült a sor? Kihallgattak?

L. B.: Nem. Csak hát fel kellett készülnöm rá. De a tizenkét pont másnap már megjelent az újságokban, váratlanul nagy visszhangot váltva ki. Más diákegyesületek is csatlakoztak a programjához, a debreceni Egyetemi Kör és a Turul Szövetség egyik ottani törzse (ez főként Losonczy Géza, Ujhelyi Szilárd, Majerszky Klára műve volt, meg a később belügyminiszterként öngyilkos Zöld Sándoré), és a publicisztika jobbról és balról egyaránt hosszan foglalkozott vele. Az egyszerű rendőri eljáráson így túlemelkedett. Különben is, ez még a Márciusi Front hirtelen felívelésének volt a korszaka, mely az őszi makói konferenciával ért a csúcsáig, ahol is Erdei Ferenc már a későbbi pártalapítás reményében a politikai mozgalommá fejlesztés kérdését vitatta meg az egész országból egybesereglett résztvevőkkel. Ám Makó után, ahol már nemcsak írók és diákok (Illyéstől Veres Péterig, budapesti egyetemistáktól debreceni, sőt szegedi márciusi frontistákig) vettek részt, hanem odagyűltek hivatásos politikusok is (pl. Takács Ferenc és Szeder Ferenc szociáldemokrata képviselők), s hol a politikai mozgalommá fejlesztést eszközök és anyagi lehetőségek hiányában leszavazták, mondom, Makó után, amikor az írók a Válaszban mégis politikai programot adtak, ez már korántsem maradt retorzió nélkül. Ez ellen már vádat emelt a magyar királyi ügyészség.

Ahogyan vádat emelt sorra 37 végén és 38 elején az írók könyvei miatt, izgatás vagy lázítás címeken a Néma forradalom, a Viharsarok ellen, s még Illyés Gyulát is perbe fogta a Rend a romokban című verseskötetéért, vallásgyalázás ürüggyel.

A makói konferencia mégis erőt is mutató és a jövőt illetően biztatást adó egybesereglése volt a változtatás híveinek, ha világossá is tette, hogy az adott társadalmi-történelmi keretek között (Hitler hódító útja, Ausztria bukása a küszöbön állt) a szellemi élet területéről az országos politika gyakorlati területére átlépni nincs módjuk. Légvár volt, vágyálom a pártalapítás. Kárpótlásul, a cselekvésigény továbbéltetésére, az írók kiadtak hát egy kiáltványt, mely megismételte, majd magyarázta a tizenkét pont követeléseit, védekezett a dunai konföderáció meghirdetése és a zsidókérdés „elhallgatása” miatti támadások ellen, s a titkos választójogért, valamint a szabadságjogokért való összefogott harcot helyezte a feladatok élére. Mellesleg a makói kiáltványról írtam életem első cikkét a Magyar Út október 7-i számában, mely nemcsak a lapra, hanem a korabeli viszonyokra jellemzően egy „igaz magyar jobboldaliságot” követelő cikk szomszédságában, sőt árnyékában jelent meg. A lap az első oldalán a két cikket egymás mellett hirdette, ilyképpen: „Magyar jobboldalt!” „A Márciusi Front zászlóbontása.”

De a Makón történtekre visszatérve: bennem nem is annyira a realitást tudomásul vevő, a politikai mozgalmat, pártalapítást elvető viták emléke eleven, hanem inkább irodalmi-szellemi emlékeket őrzök. Illyés versmondását például, ahogy a megtartott irodalmi délutánon ezúttal nem városi közönség, hanem úgy gondolhatta, hasonszőrűek előtt mondja – magára és a jelenlevőkre értve – az Ozorai példá-t. Ahogy rekedtes hangja átfűlik a belső szenvedélytől, még egyre fiatal arca (férfikora deléig sem ért el még) kigyúl a közös romantikus átélésben: „Ha lesz jövő, hadat talál helyettünk / legyőzhetetlent, ha mind ottveszünk.”

És őrzöm még egy órákig tartó, nyílt beszélgetés emlékét visszaútban a vonaton Bibó Istvánnal, akivel bár hosszú időn át voltak közös dolgaink, például a németellenes szabadságesteket rendező Művészi Írók és Kutatók Szövetkezetében a harmincas évek fordulóján, a negyvenes évek elején, majd negyvenötben együtt dolgozva Erdei minisztersége alatt, de akivel ez volt tán a kölcsönösen felfedező, rokonszenvet kialakító alapbeszélgetésem. 1984-ben Huszár Tibor elolvastatta velem Erdei Ferenc és Bibó kiadatlan levelezését, fiatalkori mély barátságuk e dokumentumát, személyemmel kapcsolatos bizonyos utalásokra felvilágosítást kérve. Ebből a csaknem kitárulkozó, a szellemi fejlődés mozzanatait lépésről lépésre rögzítő levelezésből jöttem rá utólag, hogy mi lehetett a mozgatórugója Bibó akkori személyes érdeklődésének, hiszen ő már csaknem kész ember volt, én meg szinte készülő irodalmárnak is alig mondhattam volna magamat. A levelek azonban elmondják: Bibó bizonyos, otthonról hozott, a magyar gondolkozásban hagyományos előítéletekkel, a haladó liberális világkép egyes ferde rögzüléseivel megküzdve, fokról fokra jutott el a maga kristályos, jobb szó híján mondom: következetesen demokrata álláspontjára.

Útban volt valahonnan valami felé – közben a marxizmus klasszikusait is megismerve, ezt-azt belőlük felgyűjtve. Lehet, ki tudhatja, párhuzamosságot, rokon szellemi alakulás nyomait ismerte fel bennem a jóízű, hosszas beszélgetés során? Vagy egyszerűen csak nyitott volt, érdeklődő. Fiatal. Vibráló okosságát, melynek a szellemes felszín alatt mindig is mély tartaléka volt, még sokszor élveztem (például az említett szövetkezet „szemináriumain”, hol olyan fiataloknak magyarázgatta a nemzet fogalmat, kik közül nem egy hajlamos volt azt úri huncutságnak tekinteni). De ez az optimista, vidám nyitottság? Nyoma veszett már benne negyvenhatra, a szellemi életben külön-külön, a munkahelyen olykor párhuzamosan szerzett tapasztalatok miatt. A minisztériumból mindketten szükségszerűen kikerülvén, kapcsolatunk meg is szakadt. Utolsó őszinte beszélgetésünk 1957 tavaszára esett. Barátja, Erdei, politikus hajlékonyságával már az Akadémia főtitkára volt, s ő tőlem, a frissen szabadulttól érdeklődött a börtönélet felől. Vagy egy héttel utóbb tartóztatták le.

K. L.: De a Márciusi Front…

L. B.: Igazad van, nem dolgunk itt jellem és sors összefüggéseit bogozni. Ami a Márciusi Frontot illeti, makói konferenciájának megint csak tekintélyes visszhangja lett. Elfojtását kormányzati úton kihívó. Programját, mely a Válaszban és különlenyomatban is hamarosan (1938 elején) megjelent, mint említettem, perbe fogták, aláírói ellen – Erdei, Féja, Illyés, Kovács Imre, Veres Péter – közösen vádat emelve. A programadást különben Erdei szorgalmazta, ezúttal nem túl taktikusan – abból a meggondolásból kiindulva, hogy ha nem is lehet párt, legalább legyen program. Kovács Imre, Féja és Illyés könyveikért külön kerültek bíróság elé. Ezekre a nyilvános bírósági tárgyalásokra – kivéve az Illyését, aki távolmaradásunkat kifejezetten kérte – mi, fiatalok elég számosan kivonultunk, az elhangzottakat gyorsírással jegyeztük, és a perek anyagát a Márciusi Front kiadványaként megjelentettük. (Lásd A néma forradalom a bíróság előtt és A Viharsarok a bíróság előtt című kiadványokat.) Védekezésül tőlünk ennyi tellett. Ám ennél hathatósabban védte az írókat a magyar szellemi és politikai élet egy számottevő része, különböző publicisták, sőt egyik-másik kormánypárti képviselő is. Például Németh Imre, aki a Válasz szerkesztőbizottságának tagja volt, egy ideig szerkesztője is. Ügyükben több interpelláció is elhangzott. Az egyik legnagyobb szellemi tekintély, Szekfű Gyula pedig – aki közben az Egyetemi Kör tanárelnöki tisztjét is elvállalta – úgy nyilatkozott, hogy a perbe fogott írókkal együtt ő is bíróság elé állítható, hiszen könyveik tényanyagát Magyar történelmé-ben lényegében közzétette.

Az első fokon felette vészesnek induló perek (a rendszer ismert vérbírói voltak a tanácselnökök) így magasabb fokon már nem annyira a retorziót, hanem csupán a megfélemlítést szolgálták. A mozgalom még hathatósabb elfojtására, a nyilvánosság korlátozására – és általában a sajtó kézben tartására – a kormányzat 1938 elején új sajtótörvényt terjesztett a parlament elé. Az új törvény véget vetett volna – mint ahogyan életbe lépve véget is vetett – a debreceniek időszakos lapjának, a Továbbnak, valamint Kovács Imre egyetemi lapjának, a Hídnak. Csécsy Imrével, a Századunk kiváló szerkesztőjével, kinek munkásságát csak az utóbbi években kezdjük számba venni és méltóképp becsülni, valamint Szabó Zoltánnal együtt szerkesztettem egy tiltakozó beadványt a készülő sajtótörvény ellen. Ezt Kovács Imre, aki rendkívül ügyes taktikus volt, az egyik egyetemi szervezet tömeggyűlésével, szinte mellékesen, elfogadtatta, mint a magyar ifjúság tiltakozását. Én pedig elvittem Gróf Széchenyi György képviselőhöz, a haladó katolikus lap, a Korunk Szava főszerkesztőjéhez, aki a tiltakozást a parlamentben – bár kormánypárti képviselő volt – teljes egészében felolvasta. Meg is jelent így másnap a lapokban. Ám hiába. A törvényjavaslatból törvény lett. Orgánumaitól megfosztva, rendezvényeit betiltva, pénz híján, melyet hiába próbáltunk Erdeivel a baloldali lapok mecénásától szerezni, a Márciusi Front tovább működni nem tudott. Utolsó két emlékezetesebb rendezvénye és demonstrációja még harminchét őszére-telére esett: a Válasz-matiné a Zeneakadémián, Móricz Zsigmond részvételével és a Magyar Múzsa-kórusest a nagyteremben, Bartók fellépésével – kit az „ifjúság nevében” éppen én kértem fel a részvételre –, s hol végül háromszázan énekelték Kodály zenéjére Berzsenyi aktuális szavait: „Lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat.” Ám a sajtótörvény életbelépése után, ha voltak is még feltámasztó próbálkozások, de a szellemi mozgalomnak ez a formája feléleszthetetlen lett. A külvilág is egyre fenyegetőbbé vált, jött az Anschluss, majd a müncheni egyezmény. A nemzeti fenyegetettség fölébe nőtt a szociális kérdésnek. Más formákat kellett teremteni. Erdeivel, Bibóval, Darvas Józseffel, Markos Györggyel és másokkal például hamarosan létrehoztuk azt az említett szövetkezetet, amely a Vigadóban meg a Zeneakadémián úgynevezett „szabadságesteket” rendezett, Szabó Zoltán megteremtette a maga egyszemélyes Szellemi honvédelmé-t (külön rovat volt ez a Magyar Nemzetben), és kívülük volt még, természetesen, egy sor más próbálkozás is. A negyvenes években mindezek végül a Történelmi Emlékbizottsághoz vezettek, majd a népfrontpolitika teljesebb megvalósulásához, a Békepárt által kezdeményezett Magyar Fronthoz.

K. L.: A történetnek ezzel a végére értél, legalábbis a Márciusi Front vonatkozásában. Nem feleltél azonban arra a kérdésre, hogy politikusokkal és írókkal megismerkedve, bármily fiatal társként, de mégis együttműködve, milyen volt velük a kapcsolatod. Érzékelted-e közöttük a különbségeket, netán az ellentéteket, személyiségével és nézeteivel ki vonzott téged és ki nem? Az értelmiségből, mondjuk így: biztonságosabb polgári bázisból csatlakozva a népi mozgalomhoz, másfelől az Egyetemi Kör fiatal kommunistáihoz, jelentett-e számodra ez konfliktust? Bibóról beszélve azt mondtad: útban voltál valami felé. Nos, rögös vagy sima volt-e ez az út?

L. B.: Az egyetemre kerülve, fiatal magamról csupán annyit mondhatok, hogy általában áhítatosan tiszteltem az irodalmat. Az írókat pedig, ahogyan azt már a nem bennfentes, de jó olvasók szokták, idealizáló szemüvegen keresztül néztem. Már-már héroszoknak tekintettem őket, ahogyan közülük a nagyok – minden emberi esendőségük ellenére – csakugyan azok. Csakhogy a nagyság már kritikai mérlegelés kérdése. S ez a mérlegelési készség, melyen lényegében kritikusi pályám alapul, elég korán jelentkezett bennem. Ellensúlyozta a fiatalos rajongási hajlamot, ami adott volt, mi tagadás. Vagyis az eszmékben és célokban való egyetértés, a politikai együttműködés, ha talán befolyásolt is, nem bénította meg kritikai érzékemet. Ha nem is olyan világosan, mint később, tudtam, hogy más dolog a politikai állásfoglalás, s más az irodalmi érték. S hogy egy írás lehet szándékában nemes, bátor, becsületes – attól még nem válik művészetté. Más szóval: politika és művészet külön-külön emberi szféra, még ha bizonyos területeken fedik is egymást, de a művészet nem szolgálólánya a politikának, nem puszta eszköz, hanem autonóm, öntörvényű külön világ. A művész elsődleges célja a művészi létrehozás, s e célon belül lehetnek erkölcsi, társadalmi, nemzeti, mondjuk így, politikai céljai, de nemcsak azért ír, hogy ezeket kifejezze, hanem azért ír, mert író: azért, hogy magát és világát művészetében létrehozva, esetleg elmondja politikai mondanivalóit is. A puszta politikai költészet a személyiség teljesebb kifejezése, más irányú hitele, a költő művészi reinkarnációjának aurája nélkül önmagában nem áll meg. Lehet, hogy annak idején mindez nem kristályosult ki bennem ilyen axiomatikusan, és azzal az egyszerűsítéssel dolgoztam, hogy van az irodalomnak egyfelől egy közvetlenül állást foglaló, politikába beleszóló része, másfelől egy sorssal, létezéssel, erkölccsel foglalkozó, s a kettő nem áll ellentétben egymással, sőt rengeteg átmeneti képlet lehetőségét kínálja. A művészetnek csakis eszmék, csakis filozófiai álláspontok, csakis politikai magatartások szerinti mérlegelését – amire pedig fiatalkori barátaim hajlamosak voltak – jogosulatlannak, művészetellenesnek éreztem: jóllehet elfogadtam azt a közkeletű és Zrínyi példájából levont romantikus, speciális képletet, hogy a magyar író karddal és tollal védi hazáját, nem sejtve, hogy a képlet mennyire történelmi jellegű, helytől és időtől elszakíthatatlan. Nem realizáltam még, hogy az egészséges nemzeti munkamegosztás következtében az író, ha igazi, akkor teszi a legtöbbet, ha ír.

A Márciusi Front íróit így elsősorban íróként véve számba, Illyés Gyulát és Tamási Áront – és persze, amikor megismertem, Móriczot – mérhetetlenül tiszteltem, már a héroszt látva bennük. Illyésben a költőt és a prózaírót egyaránt. Legföljebb mellette – nála esetleg jobban ismert, jobban szeretett – más költőeszményeim is voltak. Módfelett vonzott Szabó Zoltán ápolt írásmódja, szellemes okossága, melyet elegáns, ma már csöppet romantikusnak ható stílusban tudott érzékletessé tenni, axiómákba tömöríteni. Később, kezdő íróként, pártfogóm és barátom lett. Vonzott Erdei mélyenjáró esze, szuggesztív, pompás tehetsége, mely ugyan nem volt par excellence írói, s amely sajnos nem mindig társult hozzá méltó szilárdsággal, belső eltökéltséggel. Nem többet általánosítok itt, mint konkrét személyes tapasztalataimat (részvételét a szörnyű ötvenes években majd megítéli a történelem): ha egy-egy döntéséről minisztersége alatt lebeszéltem, fel kellett készülnöm arra, hogy mást meghallgatva utóbb ismét változtat. Vonzott végül Féja Géza szenvedélyessége is; legjobb pillanataiban tagadhatatlanul volt népszónoki szuggesztivitása, ha epés, szurkáló, gyűlölködő megjegyzései, amelyekkel írótársait a hátuk mögött szapulta, korántsem tették figuráját szeretetre méltóvá. Ha akkor olvasom – mint ahogyan szerencsére csak utóbb olvastam – a Kelet Népében Nyugat-ellenes cikksorozatát, melyben pletykaszinten, kiforgatott tényközlésekkel kígyót-békát kiabált Kosztolányira és Babitsra, az talán bátor, meggyőző könyvének, a Viharsarok-nak a hitelét is kikezdte volna bennem. (Utóbb kiderült, Talpassy Tibor megírta, hogy például ott Bajcsy-Zsilinszky Endre szerepét Áchim András parasztvezér halálában személyes okból, nem a tényeknek megfelelően adta elő, Zsilinszkyre nézve terhelően.)

De elég. Rajongásra képes olvasó voltam, de nem naiv. A falukutatók műveit, a népi irodalmat is így dolgoztam fel magamban esztétikai értékük szerint. Nem pusztán tartalmi alapon, politikai hasznosság és rokonszenv alapján. (Másfelől nem tekintettem a népi irodalmat a korabeli irodalom egyetlen jelentékeny produktumának, mint ahogyan ezt szerepükből következően az írók közül némelyek tették.)

Hogy ez konfliktusra vezetett, az természetes. Elsősorban azokkal a hasonszőrű fiatalokkal, akikkel napról napra együtt voltam, és közös dolgainkat intéztük. A konfliktus nem irodalmi, de ideológiai mélyebb rétege akkor nyílott fel, amikor összeültem velük marxizmust tanulni. Négyen csináltunk magunknak önkéntes szemináriumot, két parasztszármazású barátom és Surányi Péter, aki szintén értelmiségi volt. Mikor a tananyagban addig értünk, mindjárt a kiindulásnál, hogy a társadalmi lét meghatározza a tudatot, ezt a determinista álláspontot nagy általánosságban igen, az egyénig lebontva már Surányi Péterrel nem tudtuk elfogadni, már csak amaz egyszerű érv alapján sem, hogy hiszen akkor maga Marx és a marxizmus vezető gondolkodói ugyan hogy jutottak volna el a marxizmusig. Barátaink érvelésünket ellenünk fordították: ódzkodásuk oka polgári meghatározottságunk. Íme a tétel személyünkre lebontott igazsága. Köztük és köztünk fal van, társadalmi létünk íme velük, a parasztokkal szembeállít. Ez a fal, amely a „szentírás-magyarázatok” során újra és újra közénk állt, még szilárdabban jelen volt az irodalomról való beszélgetéseinkben, és nemcsak ezekkel a különben rendkívül nehéz körülmények között felvergődött, rokonszenves parasztfiúkkal, hanem általában az Egyetemi Kör alapítóival. Elfogultságaik dialektikája bámulatos volt. Míg egyfelől a fiatal Devecseri Gábornak, aki igazán a Nyugat fészekalján nevelkedett, az Egyetemi Kör önálló estet rendezett (méghozzá közmegelégedéssel, szép közönséggel, szép sikerrel), addig másfelől, ha a Nyugatról, Devecseri mestereiről, Kosztolányiról vagy Babitsról esett szó, elfeketedett a tekintetük. Nem hallottam tőlük mást, pedig olvasó, művelődő fiatalok voltak (Donáth például lelkesülten olvasta a frissen megjelent Proust-ot), mint azokat a szektás téziseket, amelyeket mindjárt a felszabadulás utáni irodalmi életben Horváth Márton (Babits halotti maszkja), Szabó Árpád, majd magasabb fokon, de nem kevesebb elfogultsággal Lukács és a Lukács-tanítványok fogalmaztak meg, s emeltek a pártos irodalmárok számára irányt adó állásponttá. Nem vagy alig mérlegeltek mást, mint Kosztolányitól a Pardon-rovatot meg az Édes Anna első fejezetét a kincsekkel menekülő Kun Béláról (fel sem fogva, hogy ez a kép, az író szerint, rosszhiszemű mendemonda), Babitsról szólva pedig az átkos l’art pour l’art, a Magyar költő 1919-ben „árulását”, Ady-ellenességét, melyből, mint a l’art pour l’art-ból, egy szó sem volt igaz. (Negyven évbe telt, és két-három nemzedék nőtt fel közben Babits művének ismerete nélkül, míg a konstruált vádak rágalmait Babitsról, a centenáriumán, nyilvánosan lemoshattuk!) Hát ez bizony fal volt, lebonthatatlan és számomra áthághatatlan. Ha nem is tudtam még akkor olyan tudatosan, mint később, mekkora hatással volt Babits a gondolkodásomra, szellemi habitusomra: ha még nem is világlott ki számomra, hogy nagyrészt éppen azok a magasabb, általános emberi princípiumok, amelyeket versben és prózában egyként kifejtett, indítottak az igazságtalan világot megváltoztatni akaró fiatal barátaim közé. Hogy Babits vetése volt, vagy az övé is, hogy a népi irodalom javának, a Márciusi Front nemzeti és társadalmi törekvéseinek híve lettem. Az újra és újra kisebesedő konfliktushelyzeten fiatalosan könnyelmű kettős könyvvitellel igyekeztem túltenni magam, úgy vonva meg a mérleget: politikailag egyetértünk, az esztétika területén gyakorta nem. De hát ez utóbbi nem is fontos.

Ez a kép azonban így egyoldalú. Mint túlélő és írni is tudó ember, mai hitelemet latba vetve, bemártom a volt mozgalmiakat, akik pedig készséggel maguk közé fogadtak, sőt szellemi fejlődésemet is komolyan, hasznosan segítették. Egykori társaim és barátaim jóhiszeműsége és szellemi tisztessége kedvéért el kell hát mondanom, hogy a konfliktus oka nem a személyükben rejlett, hanem az akkori irányvonalban, és el kell mondanom még azt is, hogy negyven év után újra találkozva, az oldotta fel, az tette jóvá közülük – éspedig nyilvánosan – az egykori konfliktust, aki valaha a leginkább élezte (Pollner György).

K. L.: Ehhez a megbékéléshez elérve, úgy gondolom, az időben újra visszaugorva, most új cselekvéssorozat és új konfliktussor következik.

L. B.: Természetesen. Hiszen az ember az időben sajna konfliktusról konfliktusra él. S ha az új cselekvésbe kezd is, és közben cselekvése zárt területén a dolgok kevésbé változnak, akkor a régi tőről kihajt újra a rokon konfliktus.

1946 nyarán, körülbelül egy évvel a háború befejezése után, de még egyre romok között, az éppen csak feltápászkodott országban egy, az előzőhöz képest teljesen új baráti körrel megindítottam az Újholdat, ezt az egyértelműen szépirodalmi folyóiratot. Irodalmit, mert az eltelt idő alatt író lettem, vagy hogy pontosabban fogalmazzak, megérlelődött bennem, hogy mindenképpen írnom kell, irodalmat kell csinálnom. Aki ilyenforma hivatást érez magában, az többnyire makacs fajta, nem hagyja magát eltéríteni a leglehetetlenebb körülményektől sem. Ottlik és Vas István – A másik Magyarország-ban Ottlik írta meg – felszabadulásuk első pillanatától, ellenséges lőállások közé ékelve, aknarobbanások és -sorozatok staccatói között már a Nyugat újraindításának tervezetén dolgoztak. Magam végigírtam az egész háborút, írtam katonaládára görnyedve, hatvan bajtársam nyüzsgése közepette, írtam a tiszti iskola óráin, majd mozgósítottan, hadműveleti területen (a Magyar Csillagnak onnan küldtem a cikkeimet), hol fémhálóval védtük az ablakot, hogy legalább azon, ne bent robbanjon a nekünk szánt kézigránát, írtam még az első vonalban, a földbe vájt bunkerban is. Úri helyzet volt ez: remekműveit Radnóti hogyan írta? Igaz, Debrecenben, 1945 márciusában megértettem Erdeit, amikor azt mondta: „Most a munka ideje jött el, nem az irodalmárkodásé”, ahogyan ugyanott, ugyanakkor Bibó is megértette: most nem vágyálmáról, a vármegyei közigazgatás reformjáról lesz szó. De ahogyan az ország feltápászkodott, mert akárhogyan is, de ilyen makacs akaratokból, ilyen munkára kényszerítő belső parancsokból tápászkodik fel egy ország (ki vetni akar, ki gépet javítani, jogrendet formálni, kutatni, festeni, írni), föltámadt mégis az irodalmi élet. Negyvenöt áprilisától volt már folyóirata is, a Magyarok. Budapesten a házak romban, üvegtelenül az ablakok, az utcán téglarakások, szemét, az emberek szemében éhség – de akik életben maradtak, csinálták tovább az életüket.

A napi munka után mi is az irodalmi életünket. Az irodalmat. Ez volt számunkra evidens. De megpróbálok másképpen gondolkozni, a mozgalomba, a politikai cselekvésbe is belekóstolva, agyam másik részével. Az ország eddigi létének – legalábbis sokáig így képzeltük – legnagyobb változását élte át. Napról napra vívott harcok közepette más lett. Nemcsak államapparátusában, politikai berendezkedésében, társadalmi struktúrájában: változott, változnia kellett gondolkodásmódjában, eszméiben, állampolgárainak emberségükben. Szelíd példát mondok: a németek bevonulása után egy nappal, negyvennégy március 20-án fel kellett utaznom Budapestre a zászlóaljamhoz. A parancsnok, egy műszaki százados megtudta, hogy ott vagyok, s berendelt magához. „Vedd tudomásul – dörögte rám nagy hangon, míg ott álltam vigyázzban –, mától kezdve vége a humanizmusnak! Lelépni!” De most, a negyvenötös új mától kezdve, a humanizmusnak kellett volna elkezdődnie. A háborús erőszak, a kegyetlenkedés, a zsarnoki önkény beidegződését, a feudális különbségtartást kellett az embereknek magukban elnyomniuk s az intézményeknek teljességgel levetkőzniük. S akkor az írók nem ennek a harcnak mindennapi politikai arcvonalába állnak be, hanem irodalmat „játszanak”. Az újságokban a publicisták, a politikusok vádolva és kórusban kérdezték: „Miért hallgatnak a magyar írók?”

Nem hallgattak. Legföljebb a politikailag kompromittáltak, a jó okból rejtőzködők vagy vidékre elhúzódók. Az elenyésző kevesek. A nagy többség, különösen mi, akkori fiatalok, dehogyis. Csakhogy közben velünk is történt valami, ami miatt azt kellett „játszanunk”, amit „játszottunk”. Meg kellett írnunk azt – mégpedig az írásművészet törvényei szerint –, amit megéltünk, a háborút, a túlélés örömét mélyen kontrapunktozó háborús dezillúziót, ki kellett lökni magunkból legjobb hiteinket meggyalázó tapasztalatainkat. A szélsőségesen kilengő érzelmek mozgását csillapítva, belső rendet, emberhez méltó egyensúlyt kellett teremtenünk. Magunkban is, másokban is.

Így lett az Újhold irodalmi lap. Az autonóm vagy ahogy Engels mondja: a bizonyos mértékig immanens művészi szféra egyik letéteményese.

A fenti kérdésre azonban, hogy tudniillik miért tértem át a politikáról az irodalomra, a lehetséges válaszok között van egy minden másnál egyszerűbb (igazabb) és valószerűtlenebb: kezdetben nem vettem észre, hogy mást csinálok, mint azelőtt. Aminthogy nem is csináltam mást, hitem szerint. Evidens volt előttem, hogy a kultúra: cselekedet, adott körülmények között politikai cselekedet is. Semmiféle ellentétet nem éreztem a kettő között. Alig voltam képes elhinni, hogy a kataklizmák után, amelyeken egyértelmű és cselekvő politikai magatartással keresztülmentünk, no meg a magyar irodalom elért csúcsai után, ezentúl valamely szűkös propagandairodalmat akarnak rajtunk bevasalni politizáló irodalom címén. Egy jó darabig érthetetlen, véletlen tévedésnek véltem ezt az irodalomfelfogást, a politikai progresszión belül esztétikai regressziónak. Ezzel szemben nekünk a művészi progressziót kell képviselnünk, gondoltam. Vagyis más területen bár, de ugyanazt csinálom az írás által, mint eddig.

Progresszió vagy regresszió, dehogyis volt számunkra mindegy. Mi aztán megtanultuk, hogy a politika sorsdöntő. Vérre megy, a mi vérünkre – az elsők között. Az a nemzedék, amely az Újholdat létrehozta, csodával határos módon lett egyedeiben túlélő. Belekeveredése a háborús veszélybe statisztikailag a legmagasabb, vesztesége is a legnagyobb. Az idősebb nemzedékekben csak a kitaszítottak, a munkaszolgálatra kijelöltek pusztultak el oly mértékben, mint mi, s mentek át – ha egyáltalán életben maradtak – hasonló vagy rosszabb élményeken. De ők már kiformálódott lelki habitussal, kész írói készséggel csinálták végig azt, amit mi alakuló, elasztikus állapotban. Nem fiatalon érte őket a romboló dezillúzió. Az előttünk járóktól és majd az utánunk fellépőktől eltért a mi „történelmi oktatásunk”. El a közérzetünk. Eltért – mint hamarosan kiderült – a kifejezésmódunk. Ezért kellett külön folyóiratot csinálnunk.

Nemes Nagy Ágnes 1946 nyarán kelt verse, A reményhez már első négy sorában érzékletessé tudta tenni ezt a közérzetet – ahogyan a vers egészével dezillúzión átlábolt bizakodásunk lehetőségeit is kitapintja:

A tartalmon túl itt azonban a kifejezés új karaktere is tapintható. A hagyományos verselést átfűti valami nyersebb, disszonánsabb. (A csaknem durva kiokádjuk szót merész azonosítás követi a torokról, s rá kemény félrím felel: az ágyu.) Új hangszerelés ez, hevesebb indulatú, dinamikusabb, szókimondóbb a megszokottnál. De ami a közérzetet illeti, ha nem is ebben a lázadva vizsgálódó intellektuális stílusban, hanem inkább a szenvedést magára vevő, együttérző empátiával beszélve, Pilinszky se tudósít másról. A Harbach-ban, a híres Francia fogoly-ban vagy az Újholdban megjelent, Eleven étketek vagyok című versében. Ő odadobja a szívét, kiszolgáltatja egész belső valóját a szenvedés áldozatainak, Nemes Nagy Ágnes tiltakozik, perel értük, haragos iróniával magával az istennel: „Adhattál volna néhány bögre borsót / tehettél volna pár apróbb csodát!” (A szabadsághoz, 1945.)

És nemcsak ők ketten. Az érzelmek világát mégis a líra világítja meg a legteljesebben. Érdemes utánanézni az Újhold első számában (1946. július), egytől egyig arról a botrányról és érzelmi vetületéről beszélnek a költők, ami történt. (Rába György, Vidor Miklós, Végh György, Szabó Magda s még a sorból kiesett Gyarmathy Erzsébet is.) Halottait siratja a felében-harmadában megmaradt nemzedék. A fasizmus, a háború áldozatait. Hallgattak a költők? Kinek, mely olvasónak nem voltak háborús halottai?

K. L.: Közbevetőleg kérdezem: ugye az Újhold majd minden munkatársa az ellenállásból érkezett, az ellenállás valamilyen formájából?

L. B.: Ellenállás? Fontos kérdés, de nem szívesen használnék félremagyarázható, pontatlan kifejezést. Íróféle ritkán ért a fegyveres harchoz, nem is neki való. Pilinszky ismert története egy légvédelmi üteg akaratlan megbénításáról nem harci, de dosztojevszkiji történet. Fontosabb az: mind antifasiszták voltunk – ez természetes. Aztán, hogy ki-ki a maga lehetőségei között hogy szabotált, mint állt ellent, életét miért tette kockára, az külön-külön ügy. Mándy Iván, Karinthy Ferenc, Somlyó György nem vonult be, amikor kellett, úgy tudom, Vidor Miklós se, Végh György se. Rába a focşani fogolytáborból került elő. Örkény, aki később csatlakozott hozzánk, szovjet táborból. Aczél Tamás, aki jó darabig velünk volt, majd pártszerű kivégzésünket felvállalta, Mauthausenből, ahol télen, meztelenül felhajtották s mint a nyulakat ritkították a futkosókat. Pilinszky csak kívülről látta a haláltáborokat, mégis terhe maradt élethossziglan. Magam bevonulásomig a szellemi ellenállás különböző formáiban vettem részt, nemcsak a Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezetének munkájában, amit már említettem; és ez az ellenállás – a kutatás megvilágította – hatékonyabban befolyásolta az ország politikáját, mint ahogyan akkor hittük, vagy ahogyan az ötvenes években a magyarság lebecsülésére, csaknem rágalmazására híresztelték. Majd 1944 októbere után megszöktem a katonaságtól, Budapesten bujkáltam feleségemmel, Nemes Nagy Ágnessel, más okból üldözötteket rejtegetve. Csak az atmoszféra jellemzésére idézem ide egy családi ebédünket 1944 decemberéből. Vendéglátó jó rokonom már a levesnél újságolta, hogy az Oktogonon két katonaszökevényt elkaptak, s nyomban felkötötték. „Így is kell elbánni minden dezertőrrel!” – tette hozzá. Torkunkon sem akadt, kanalaztuk tovább a híg, de meleg levest.

K. L.: Ezek az előzmények, és persze a magatartás rajza. No de a lapalapítás és a fogadtatása, az új konfliktus jelentkezése – erre volnék kíváncsi.

L. B.: A lapalapítást az infláció tombolása idején, Kótzián Katalin nagylelkűen felajánlott tíz dollárjából, mely az első szám kinyomtatására elegendő volt, most nem részletezem. Elmondtam már A háborúnak vége lett című könyvedben, s majd még pontosabban megírom. A fogadtatásunkról s annak egyre súlyosabb ellentmondásairól azonban – még ha bizonyos részében ismétlés is – hadd beszéljek.

Belevágva a közepébe: Az Újhold fogadtatása bennünket egyfelől jólesően meglepett (akkora sajtóvisszhangot kaptunk), másfelől világszemléletileg megbotránkoztatott, konsternált. Megbotránkozásunknak volt persze már némi előzménye, amelyet a Magyarokbeli szereplésünknek, mint hittük, balos támadása váltott ki, de azt olyan jelentéktelen figura írta, hogy jóformán fel se vettük (Egy nemzedék berendezkedése, Valóság, 1946). És megjelent már Horváth Mártonnak fentebb említett cikke Babits és általában az egész haladó magyar irodalom ellen. Elkönyveltük mint egy irodalomhoz nem konyító publicista nem túl jóhiszemű magánvéleményét, elvégre a szellemi életben sokféle alkat vesz részt, sokféle vélemény lehetséges, még ha Horváth Márton cikke, sajnálatos súlyt kapva, a Szabad Népben jelent is meg. De most az Újhold fogadtatása, egyfelől a gazdag sajtóvisszhang, másfelől az éles kritika már egyenesen tömörülésünkre vonatkozott, és maga a bíráló személy akkora tekintély volt, oly mértékig központi helyet foglalt el szellemi életünkben, hogy megállapításain nem lehetett vállvonogatással túljutnunk. Különösen, hogy végkövetkeztetése politikai fenyegetést tartalmazott. Egyenesen nekem szólót.

De mielőtt Lukács György kritikájára és következményeire rátérnék, előre kell bocsátanom, hogy az Újhold költői, prózaírói, éppúgy, ahogyan – mint mondtam – magam is, a Nyugat kultúráján nőttek fel – bármi más törekvés színezte még a Nyugaton kívül a magyar szellemi életet, ez volt a legmagasabb iskola. Ezt jártuk ki mindnyájan, és ezt járták ki – iskolájukat tovább építve – az előző nemzedékek legjobbjai is. Költőink a Babits-iskolát, legföljebb egyikük-másikuk, mint például Végh György, Kosztolányinál szívesebben vizsgázott. De Csorba Győzőtől, akit speciális helyzete ellenére, mindig is, ha távolabbról is, közénk tartozónak éreztünk, Vidoron, Somlyón és Rákoson át Rábáig és Nemes Nagyig, mindegyikünk itt végzett. Igen, de szabadegyetemre, továbbképzésre alig volt közöttünk, aki fel ne vette volna az iskola sajnálatosan elkülönült növendékét-professzorát: József Attilát. A fiatal Pilinszky talán a leglátványosabban. Babits és József Attila egymás között egyeztetett eszményképeink voltak, már akkor, amikor egymásra találtunk. S hol volt akkor még az az irodalompolitika, amely József Attilát (és sajnos csak a fiatalt, a mozgalmit) mindenki számára előírta? Mi őt magunkban, egyenként fedeztük fel már a harmincas években.

Amikor bevezető tanulmányt ír az ember egy folyóirathoz – Istennek hála, nem sokszor fordul ez elő egy írói életben –, akkor a program részeként, mintegy előkészítésül, kénytelen a közvetlen múltat felmérni, kénytelen kapcsolódási pontokat rögzíteni, majd a jövő láthatatlan térképére irányulásokat berajzolni. Egy induló hajó mindig a kikötőből indul, és tart valami felé, valahová. De mert ez a műfaj bemér, és célt mutat, nincs bizonytalanabb és hálátlanabb nála. A fiatalság bátorsága kell hozzá, és kegyetlensége is. Mert annak a bizonyos kikötőnek – és a magyar irodalom múltja, félmúltja és akkori jelene igazán nagy kikötő – nincs egyetlen pontja sem, amely ne várná el a tőle való indulást, olykor pedig, rosszabb esetben, célként a hozzá való megérkezést. A hiúság vakká tesz, epigonokra áhítoztat.

Amikor a bevezető esszét írtam, amely különben az első megjelenés ötszáz példánya után, egészen az elmúlt évig, csak kommentált részletekben, még inkább kiforgatott idézetekben volt olvasható, amikor, mondom, megfogalmaztam a cikket, Babits halálát mindössze öt esztendővel éltük még csak túl. Ez a halál annak idején minden valamirevaló magyar írót megrendített, hiszen mi, itthoniak kétségtelenül tudtuk, hogy Babits a két háború közötti irodalom legnagyobb alakja volt, a hitleri háború éveiben pedig az erkölcsi-szellemi ellenállás vezéregyénisége. Jól emlékszem, hogy a halálhír éppen Szabó Zoltánnál ért el, Sárközi György és Halász Gábor társaságában, s bár Halásznak volt vele vitája, és Sárközinek a Válasz miatt keletkezhetett vele valamelyes feszültsége, az irányt szabó nagyság elhunyta egész esti beszélgetésünket meghatározta, az személye és művének értékelése körül mozgott. Számomra szellemének közvetlen jelenléte még 1946-ban (és tovább is) oly közeli volt, hogy bevezetőmnek magától értetődően írtam fölébe címül: Babits után. Ám nemcsak pusztán a közelség okából. Valódian jelölte ez a cím közös kiindulásunkat, másfelől jelképezte némileg programunkat is, hogy az előttünk járó két nemzedékkel szemben a Babits képviselte művészi teljességigényhez és egyetemességhez kívánunk visszatérni. (Más kérdés, hogy közel negyven év után visszatekintve, az igazsághoz híven mértem-e föl az előttünk járó két Nyugat-nemzedék szándékát és eredményeit, és az is, hogy vajon mi későbbi műveinkkel megütöttük-e azt a mércét, amelyet fiatalságunk hetykeségében magunk elé tűztünk.)

Lukács György kritikája, amelyet azon nyomban írt, és alig egy hónappal bevezetőm megjelenése után a Fórumban közzétett, a kiindulást hamisnak, célunkat elhibázottnak bélyegezte. Irodalmi létezésünk alapját kérdőjelezve meg. Bár gondolatmenete summáját másutt idéztem már, kénytelen vagyok ismét ideiktatni: Babits nem határkő – szögezte le –, semmiképpen sem az. „S ha Lengyel Balázs – összegezte végkövetkeztetésül – a babitsi individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ezzel az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását teszi a negyedik nemzedék lírai programjává.”

A demokratikus fejlődés tagadása? Általam? Általunk? Ez az, amin joggal konsternálódtunk – bárki állította is. De Lukács cikke után, mintegy gombnyomásra, a támadó kritikáknak ez lett az alapszólama. Írásának megjelenésétől kezdve, az alatt a csekély két év alatt, ameddig az Újhold egyáltalában létezett, minden egyes számunk után, de a számoktól függetlenül is, ezt variálta, ismételgette, emlézte fel a kritika. Nemcsak a Valóság vagy az Emberség című folyóiratok glosszálták minden számunkat, hanem bárhol, a legkülönbözőbb fővárosi vagy vidéki lapokban, ha egy-egy induló ifjú vagy törekvő lapszerkesztő irodalmi hozzáértését s főként elvhűségét bizonyítani akarta, minket vett elő. A Szabad Nép kritikusa, Keszi Imre így írt: „Az Újhold, ez a nem színvonaltalan, de annál kártékonyabb folyóirat.” A nyilvános vitákon, mert azért itt-ott mi is megfeleltünk (Lukácsnak például Major Ottó, mindjárt a második számunkban – sok szempontból ma is érvényesen), nem győztük kapkodni a fejünket a politikai gyanúsítások miatt. Amikor az Írószövetség rendezvényén, előzetes felkérésre és Lukács jelenlétében kritikájára felelni merészeltem, szavaimat Barabás Tibor, a főtitkár, mint a rendezvény vezető elnöke, így kommentálta: „Megszólalt az ellenforradalom!” Így, 1946-ban! És néhány nap múlva a szövetség kommunista pártaktívája megtárgyalta a javaslatot, hogy kommunista író többé ne publikáljon az Újholdban. Másutt, más vitákon a legfélreérthetetlenebb nyerseséggel arra hívtak fel bennünket, nevezzük meg megbízóinkat, mondjuk ki nyíltan, melyik, milyen osztály érdekét képviseljük. Mint valaha rég, a Márciusi Front idején, az a két parasztszármazású jóbarátom az önkéntes marxista szemináriumunkon, sorakoztak fel ellenünk fiatal marxisták, főleg népi kollégisták, csakhogy csöppet sem barátilag, hanem szektás tézisekkel, vulgármarxizmussal szítva magasra népi származásuk új keletű gőgjét. Nem tudom, volt-e irodalmi szerkesztő, aki nálam támadottabban szerkesztett.

A legfájdalmasabb személyes konfliktust az okozta, hogy arról az oldalról értek bennünket a támadások, amellyel rokonszenveztünk, amelynek társadalmat átformáló politikáját – 1946-ot írtunk – nagy általánosságban helyeseltük. Azt képzeltük, hogy a változó világban, melyben új, igazságosabb társadalmi struktúra van kialakulóban, a feudalizmus alapja: a nagybirtok felosztva, folyik a jogok kiterjesztése, a demokráciának a társadalmi gyakorlatban való meggyökeresedése, ebben a jó irányban fejlődő Magyarországban, mely végre a miénk is, nem dolgunk többé, íróként legalábbis nem, a gyakorlati megvalósítás mindennapi kérdéseivel foglalkoznunk. Oldják meg jól világunk berendezését a szakemberek, politikusok, közgazdászok, szociológusok, mi pedig szolgáltatunk tehetségünkhöz mérten új művészetet, a lélek sebeit gyógyítót, a humánus princípiumok felé irányítót. Ha nem is ismerve a már idézett engelsi tételt, felfedeztük és meg akartuk valósítani az irodalom immanenciáját.

Lukáccsal különben több beszélgetésem is volt közben. Sor került ismételten elképzeléseink megvitatására. A személyes érintkezésben barátságos volt, megnyerő, megszégyenítően előzékeny. Elvileg azonban rideg. Realizmuskoncepcióját fejtegette ilyenkor, s árasztotta marxista frazeológiában a XIX. század esztétikáját. Legmodernebb példája Thomas Mann volt, s a lírában, Baudelaire-rel és Rimbaud-val kezdve, az utolsó száz év minden új törekvését burzsoá dekadenciának minősítette. A klasszikusokon túl kevés közös élményünk – értékünk – maradt. Se a megértést közvetítő közös nyelvünk. Pedig még vacsorára is meghívott bennünket Nemes Nagy Ágnessel magához, finom paprikás csirkére. Ez volt a mi utolsó vacsoránk. Akkortájt szűnt meg az Újhold, 1948 augusztusával.

Pedig szerkesztőként – hadd mondjam el ezt is –, bizonyos esztétikai szint fölött, a szó régi és nem pejoratív értelmében liberális voltam. Más nézetét, stílusát, törekvését természetesen toleráló. Badarság – és ezt józanul senki sem állíthatta –, hogy a lap kommunistaellenes lett volna, vagy a pártos, állástfoglaló írásokat ellenszenvvel fogadta. Szabolcsi Miklós, Major Ottó, Gyárfás Miklós, Somlyó György, Karinthy Ferenc és mások is közel álltak a szerkesztéshez, tanácsaikat gyakran kikértem, Pándi Pál többször is publikált nálunk. A kezdeti zárt nemzedéki keretet is hamarosan felbontottam, idősebbek is teret kaptak, például Kálnoky László, Vas István és nemcsak a baráti körünkhöz tartozók, hanem olyan távoliabbak is, mint Vészi Endre – bár vele mindig is rokonszenveztem – s még Benjámin László is.

Az utolsó két számba pedig, melyet külföldi utam miatt már nem magam szerkesztettem, hanem Örkény és Gyárfás, olyan írások is belekeveredtek az eltúlzott szerkesztői tolerancia révén, amelyeket sohasem vállaltam volna. Komlós Aladár például a mi hasábjainkon vonta kétségbe az Újhold létjogát. A képzőművészeti kritika rovata pedig olyan művészetpolitikus kezébe került, aki gyors, precízen alkalmazkodó irányváltásaival már akkor olyan hiteltelenné vált, mint irodalompolitikus kritikusaink később az ötvenes években.

Nem kevesebbet, ezt a (mondjuk így) képlékeny magatartást várták el tőlem is, tőlünk is. De ilyen feltételek mellett nem lehetett írni, folyóiratot kiadni. Nem kívántam magam sem, s okkal nem bízva bennem, nem kívánta a fordulat évének művészetpolitikája sem. Megszüntette hát anyagi támogatását, és bevonta a lapengedélyt. Nem maradt más az Újhold után, mint kifizetetlen nyomdaszámla s rajtam a politikai bélyeg. Bóka László 1948 őszén A mai magyar líra című könyvemről az Új Magyarországban ez írta: „Remélem, hogy könyve hosszú évekre kompromittálja politikailag a szerzőt.” Nemhiába remélte – megvalósult az, s nemcsak a könyv miatt.

K. L.: A folyóirat története ezzel lezárult. De elfojtásával nem zárult le a ti történetetek. Írói hallgatásotok átmeneti volt csupán. Az eddigiekben nem többről, pályád két pontjáról beszéltél mindössze, a politikával egybeforrt készülődésről-indulásról és a politika miatti későbbi törés történetéről. De a pályádra – és mindazokéra, akiket a személyi kultusz közületek kiszorított, elhallgattatott – az elmúlt évtizedek kiteljesedést hoztak. Műveiteket megírtátok, sikert aratva, megbecsülést, sőt általános elismerést érdemelve ki. Hogyan nyugtázod magadban az életnek s benne a művészetpolitikának ezt a kétségtelen jóvátételét?

L. B.: Nem várt, az ötvenes években pillanatig sem remélt ráadásnak, ami mégis eljött, ha lassan, ha késve. Belsőnk félhalott lett, mire visszakaptuk az életünket. Nem szeretnék a változtató sorsnak s végül a felülkerekedő belátásnak és jóindulatnak rossz pénzzel fizetni, a keserűség savától tönkremarttal. Tudom, hogy szebbet, talán fényesebbet is érdemel. Egy tényt írok le csupán: első tanulmánykötetem, A mai magyar líra 1948-ban jelent meg. S mikor a rákövetkező? 1971-ben. A csaknem negyedszázados idő egy író életében kicsit sok, még ha igyekezett is a szünetet ezzel-azzal, fordítással, ifjúsági irodalommal kitölteni. Nemrégiben írtam le egy emlékezésemben: „Meddig tartottak az ötvenes évek? A hetvenes évekig. A matematikát az élet korrigálta – legalábbis számunkra.” Pontosabban: számomra. Mert az Újhold kitaszított íróit nagyjából már korábban, egyenként válogatva, visszafogadta az irodalom, ha kezdetben ugyan csak a perifériájára engedve. (Mándy ugye, a pálya szélén, és Pilinszky, Nemes Nagy csakúgy – a visszafogadás folyamatában közülünk egyedül Szabó Magdának jutott nagyobb kezdősebesség.) De ahogyan múltak az évek, és Lázárként, vagy hogy Rákos hasonlatával éljek, Rasz Samra torzóiként megelevenedtek a tetszhalottak: vagyis új és új művek születtek, úgy nőtt munkásságuk irodalmi rangja, tekintélye. Az Újhold, világosan meg kell mondanom, ifjúkori kezdemény volt csupán, hét számát, kétéves fennállását el is lehetne feledni, ha nem gyűlt volna köré és nem tartott volna ki eszményei mellett annyi eredeti, kivételes tehetség (egykor országszerte epigonnak becsmérelt), s ha ezek a tehetségek alászállva és a bugyrokból visszatérve, megszenvedett műveik magaslatáról most nem mutatnának vissza rá, s nem vallanának: ez volt az otthonunk, amit elvettek tőlünk. Ha nem perelnének a feltámadásra már képtelenné vált kihullottakért. Ha művüknek mindennek ellenére észlelhető torzulása, hiánya, könyvek sora, amelyeket nem írhattak meg, nem jelezné: kevésbé mostoha sors illette volna meg őket. Egészségesebb növekedésükhöz kellett volna az otthon, nélküle lett egyikük-másikuk nagy író kis életművel.

Összegezésül se mondhatok mást, csak általánosítok. Ha visszapillantok a két különböző törekvés, a Márciusi Front és az Újhold szereplőinek, mozgatóinak széles táborára, ifjú kommunistákra, gondolkozókra, szociográfusokra és írókra, arra a sok tehetséges és kiváló emberre, akikkel fiatalságom pár éve alatt összejöttem, hogy valamit közösen tegyünk, és ha azután számba veszem az elmúlt évtized alatt betelt vagy betelőben levő sorsukat, akkor önkéntelenül lényegesen erősebb, hathatósabb tehetségvédelmet igényelnék a társadalomtól s magától a múló időtől. Hiszen tudjuk, láthattuk, vannak közöttük szerencsés vagy kevésbé szerencsés pályát befutott nagy írók, valószínűleg örök értékek létrehozói, vannak a szenvedés bugyrait megjárt fényes tehetségek, vannak nagy és félig-meddig beváltott ígéretek, s bővebben, mint hinné az ember, jellemük gyengesége miatt ferdére nőttek, így vagy úgy elbukók. Vannak kihullottak, akik nem tudtak feltámadni, emigránsok, akik távol a hazától értékeiket csak felében-harmadában vagy úgy se bontakoztathatták ki. Vannak háborúban elesettek, öngyilkosok, börtönnel sújtottak és börtön mélyén elpusztultak. Érdemes elgondolkozni azon, hogy egy magunkfajta kis nép tehetségtartománya mégsem végtelen: sok, túlságosan sok a leírás, a veszteség itt. Ha pedig e jobbra törő és alkotni vágyó tehetségek sorsát összességében mérlegelem, akkor valami jellegzetes, huszadik századi sorsélmény rajzolódik ki előttem.

Ez pedig – bármennyire is reménykedtünk abban, hogy „majd mi”, hogy az életen, a determinációkon változtatni lehet – sajnálatosan beleillik a képbe, amelyet tehetséges magyarok sorsáról formál századról századra a magyar történelem.