A hangfüggöny mögött

Az utóbbi évtized magyar költészete végletesebb, szélsőségesebb, mint valaha is volt. Nem csupán arról van szó már, hogy korunk költészete mintegy önmagát fojtogatva megszüntetni igyekszik a vers szokott versjellegét. Nemcsak arról, hogy lerángatja magáról a rímet, a zenét – új formát keresve a versnek. Ezt már megszoktuk. A költő viszonya a szavakhoz, magához a közlendőhöz van átalakulóban – főleg a legfiatalabb lírikusok kezén; kísérleteikben vagy próbálkozásaikban. Mintha a lírát, az úgynevezett lírai verset többnyire másra kívánnák használni, mint amire megszoktuk. Nem szobafestésre vagy komputerüzemeltetésre ugyan, de olykor azért poszterként egy kamaszszoba-falon vagy energiaforrásként egy kiismerhetetlen válaszokat adó komputerben. Az olvasó, aki, ha másból nem, a tördelés formájából fel tudja ismerni, hogy verssel került szembe, olykor régi idézeteket mormol, és felsóhajt: Istenem, mi lett a versből.

Ez az egyik véglet, az újabban megmutatkozó. A nem versszerűen rendezett, nem versszerű versé, mely formájában gyakran képvers vagy plakát vagy egyszerűen csak cél nélküli szó- és képlávázás, euforikus, mint a kisdedek beszéde, mely – s ebben igazuk van a költőknek – a költészet alapját képező szógyönyörűségnek első megnyilatkozása. E felnőtt fejjel írt, másfajta, formaterv nélküli vagy kihüvelyezhetetlen formatervű verssel szemben – mely természetesen leképezheti az érzelmi és tudatállapotot – szerencsére eleven jelenkori líránkban egy olyan nem neoavantgárd, de korszerű versképzés is, amely a maga célra tartott rendezettségével kívánja szolgálni a versbeli közlést; mely, ha formabontó is, rendelkezik belső formával, azzal, amely Arany János mély megállapítása szerint már-már azonos a tartalommal. Kísérlet, újítás, érzelmi eltávolítás, prózaiság – ne tévedjünk – ettől sem idegen, de versírás közben a leírt szavakról nem csupán újabb szavak jutnak a költő eszébe, hanem az az ellenőrző kérdés, hogy vajon pontosak-e a szavak.

Ne állítsuk eleve, hogy ez a líránkban ma divatozó, automatikus alapelvű vers nem hozott és nem hozhat eredményeket (a költészetben az eredmény a tehetségen múlik, nem az elveken); ne állítsuk szembe ezzel az új jelenséggel idősödő költőinknek, kik közül egyik-másik már-már klasszikusnak számít, újabb termését, kiváló költői pályák felívelő vagy betetőző köteteit, egy Weöresét, Vasét, Kálnokyét. Ez az újjal szemben, melyről igazából csak a rostáló idő fog bizonyosabban ítélni, igazságtalan. De a divat hangfüggönyét némileg félrehárítva, jogos azért tüzetesebben körülnézni, mi alakul, mi formálódik a két véglet között.

*

Bertók Lászlónak, a pécsi költőnek negyedik kötete az Ágakból gyökér. Pécsi költő – szaladt a tollamra, holott a jelző fölösleges. Éljen a költő a fővárosban vagy történetesen vidéken, Szatymazon vagy Nagyszalontán, Londonban vagy Dublinban, mindenképpen a világ közepén él. Pontosabban: ahol ő van, ott a világ közepe. Pécs emlegetése nem sanda célzás a vidékiességre, ellenkezőleg, a megbecsülés előretett szignója. Egy már-már látható, érzékelhető dunántúli költőiskola jelölése, melynek távoli mestere – és nem csupán a szülőhely alapján – a Szekszárdon született Babits, s élő mestere Csorba Győző. Nem forma, nem kifejezésmód, nem ilyen vagy olyan stílusirányzat jellemzi ezt a virtuális iskolát, hanem a törekvés a szó hitelére, a költői magatartás egyfajta puritanizmusa. Másként fogalmazva: a kifejezendőhöz való ragaszkodás jellemzi a külső és belső forma fenntartása mellett. Nem egy versteoretikus hirdeti azt, hogy ez ma már avult cél. Bertók László, mindjárt a kötetnyitó versben, lovat is ad e teoretikusok alá, mondván: „megírjuk a szép, régi verseket.” Csakhogy hiába klasszicizáló a formája (többnyire szabályosan rímel), hiába van jelen versében a költői szubjektum (ami sokak szerint csakúgy meghaladott dolog), dehogyis ír régi verseket. Elég a vers első négy sorának szóválasztását és képi anyagát szemügyre venni, hogy némi képzetünk legyen arról: egészen másról van itt szó. „Beszakadnak a lassú tölgyesek, – mint egy vezércikk, magányos a táj, – erdő mélyéről nézem az eget, – sorok között is süllyed a határ.” A gnomatikusan megformált rövid sorokba olyan erős hangulatú komplex kép van belebújtatva (beszakadt tölgyes, vezércikk, süllyedő határ), ami, ugye, a szép régi versekben (a parnaszienekben, impresszionistákban) az elemek egymásnak meg nem felelő, diszparát volta miatt elképzelhetetlen.

A kötetből kitetszőleg, melyből az idézet ízelítőnek is kevés, nem valami már pedzett dolgot, ismert lelki tényt, hanem valami nehezen elmondható átéltet kíván Bertók László megfogalmazni. Úgy összegezhetném: racionális mindennapjaink és irracionálissal telített közérzetünk ellentéteit fogja a vers hálójába. Köznapi tények között folydogáló életünket és alattomosan átható létszorongásainkat fényképezi egybe. Nyesett, tömör, sornyi megállapításokban és mindig is angolos aláfogalmazással arra „keresi a szót”, a saját szavát, ami az emberi egzisztencia számára ma és itt (és tegnap és ott) égető. S melynek kifejezésére azt a bizonyos szép, régi verset a világköltészetben, mondjuk, Rainer Maria Rilke tette képessé talán a legpéldaszerűbben. Természetesen magyar költői előképet vagy előképeket is meg tudnék nevezni, olyanokat, akik Bertók László mélyfúrásra törő módszerét közvetlenebbül befolyásolják. Ez a módszer ugyanis nem kitapogató, kihüvelyező, hanem megvilágításra törő, formailag racionális. Sőt egyenesen törvény jellegű megfogalmazásra igyekvő. Csakhogy a belső tapasztalás tere, az anyag, amelybe behatol, amelynek normáit kutatja, ennek ellenáll. Így lesz a levonható és gnomatikusan megfogalmazott léttörvény ugyan formájában racionális, tartalmában korántsem az. Éppúgy – hogy nagyot mondjak –, mint József Attila gyakorlatában, aki nemcsak szavaival és képeivel, de módszerével természetes példaképe az ilyesféle vállalkozásnak. És így lesz a megfogalmazás egyszerre pontos és anyagszerű. Így tud a létezés másképpen megközelíthetetlen szférájáról, erről a csupán költészettel kikutathatóról, híradással élni.

Idézetek nélkül mindez persze elvont megközelítése egy költészetnek, mely végső fokon maga is elvont. Vagyis hogy helyzettisztázó megfigyelések és analitikus következtetések során át közli magát, mégpedig olyan haladvánnyal, melynek egyszerűnek tetsző fokai igazából álegyszerűek, ahogyan metszett, tömörített végösszefoglalásai is azok. A részletek, az építkezés elemei, mondom, éles rajzúak, gyakran konkrétak, mint például a Bezártam ajtót, ablakot című tizennégy soros versé, melyből mutatóul idézek: „Félek, mert már nem szeretek, – létezem csak, mint a kövek.” Vagy: „Befelé nézek, mint a fa – ha nincs lombja, nincs madara, – Jó órám is farkasverem – kapni akarok, adni nem.” De ezek a tömör, mégis levegős megállapítások lépcsőfokai csupán valami nehezen elérhető dekonkrétnak: egy összetett léttapasztalatnak. A vershang is elárulja, meg a megközelítés módszere, mennyire áll Bertók a példaképének, az önmagán gondolkodó József Attilának vonzáskörében. De hogy saját tapasztalatait, meditációs eredményeit írja meg, az pillanatig sem vitás. Mégis az olvasó bizonyos megnyugvással veszi tudomásul a kötet egyik ciklusának a hangváltását (Az idegenvezető szövegeiből), a szatirikus-ironikus stílus, a parlando beszédmód felerősödését, mely, ha könnyebb anyagban is, de fokozza az igényes költői vállalkozás eredeti jegyeit. A megtalált saját szó szerepét a saját életanyag kifejezésében.

*

Tóth Judit Párizsban él. A Füstáldozat neki is a negyedik kötete. A világ közepén – Párizst így is szokták emlegetni – ő sem él másutt, mint Bertók Pécsett: saját egzisztenciális léte középpontjában. Ez az egzisztencia fenyegetésnek kitett, szüntelenül támadott. Nemcsak úgy, mint minden emberi egzisztencia, hanem speciálisabban. Támadott volt már gyerekként, jellegzetes huszadik századi módon: apját-anyját elvesztve a második világháborúban, s támadott maradt felnőve – francia házasságával valamelyes révbe jutva – Párizsban is, mert ott a léthez kapcsolódó talán legerősebb szálát, magyar költő mivoltát érték a roncsolások (erről számol be két előző kötete, a Két város és A tér visszahívása); s támadott maradt, mint ahogyan az új kötet, a Füstáldozat tanúsítja, később is, a tágasabb sikert és elismerést hozó regénye a Kifutópálya megírása után is, mert ez a lehetőségeiben harmonikusabb időszak férje betegségének és halálának keservét zúdította rá. Ez a nem könnyű sors, mely gyakorivá tette a megsemmisüléssel való szembenézést, gyakoribbá, mint azt itt felsorolni akarnók, a létérzet olyan kilendüléseivel járt, olyan végletes léttapasztalatokkal, melyeket tagolni, szavakba ültetni, versbe formálni már alig-alig lehetséges. Vannak dolgok, tudjuk, melyek egyenes adásban elmondhatatlanok. Túl erős érzetek, melyeket közvetlenül megszólaltatni már lehetetlenség.

Tóth Judit meghatározó tapasztalatai kifejezésére eleve elkerülte a direkt, a személyes formát. S ha már fentebb is költői iskoláról beszéltünk, melynek Babits volt távoli mestere, Tóth Judit induló lépéseit követve említsünk ismét egy virtuális költőiskolát, az újholdasokét, kiknek megint csak Babits, az objektiváló költő a példaképe. De Tóth Juditnak elsősorban, első kézből Pilinszky és Nemes Nagy a bátorítója. Az ő kezdeményeik nyomán talál rá tagolhatatlan, szinte leképezhetetlen fiatalkori élményeinek, létérzetét meghatározó emlékképeinek közlésmódjára, az objektiváló kifejezésmódra; arra a sajátos, egyedi motívumokból létrehozott tárgyi világra, amely „objektív korrelatívként” hordozza, továbbadja a másként elmondhatatlant. Fiatalkori tapasztalatai így rögzültek verssé, szuggesztív költészetté.

De a személytelenítésnek, a tárgyi megfelelő szüntelen közbeiktatásának vannak azért a nagy előnyök mellett bizonyos hátrányai. Van eset, hogy túlzottan is megválogattatja a mondanivalót, a témát; szinte csak a nagyfeszültséget magukban hordozó versmagoknak nyit utat az eleven létre. Tóth Judit számára – már az előbbi két kötet is tanúsítja – hovatovább szoros lett ez a forma. A Füstáldozat-ban, anélkül hogy a feszített, magasrendű dikciót odahagyná, másba kezd, közvetlenebbül alanyi, sőt életrajzi közelségű költészetbe. Ez a kötet, hangsúlyozom: mit sem engedve a tárgyalásmód igényéből, már-már beszámoló a férj titokzatos betegségéről és haláláról. Epikus cselekménnyé áll egybe, mint egy regény.

Határ Győző fejtegette nemrégiben egyik esszéjében, hogy az újabb angol költészetben (mint napjainkban a magyarban is) milyen nagy teret hódít az epika, a történések, anekdoták verssé alakítása. Tóth Juditnak ebben a regénnyé egybeálló verseskötetében azonban nem erről van szó. Igaz például, hogy az Egy betegség története című versben valóban mozzanatról mozzanatra rögzíti az eseményeket, elvisz a szívgyógyászhoz, halljuk (meggyőződésem, hogy szó szerint) a professzor sietős, közönyös megállapításait, s néhány mozdulattal fel tudja idézni a betegnek és a hozzátartozójának egész kálváriajárását a szenvtelen gépek és hideg gyógyítók között. El tud mondani a versek sorában egy jellegzetesen epikus mondanivalót. Mégis, mindezek ellenére, az olvasó bárhogyan beleélje is magát, nem a történet a lényeg. A kötet: verskötet, egy magasfeszültségű, nagyszabású érzelem benne a lényeg, az keres magának formát, az rajzolódik elénk. Olyan érzelem, amely a halál után is, Szávitríként visszahív, visszavarázsol. Áldozatot mutat be, ahogyan mondja is a cím: füstáldozatot.

És ha hiszünk a költészetben, mint ahogyan minden gyengeségét és erejét egyaránt ismerve hiszünk benne, ez az áldozati füst egyenesen száll a magasba: tetszik az isteneknek. Magára vonja és felfelé emeli a mi tekintetünket is. Mint minden művészet, ami igazi.

*

Gyurkovics Tibornak már sokadik verseskötete a napjainkban megjelent Boszorkányok pedig vannak. Termékenységét tanúsítva a tárgyalt költőkénél kötete testesebb is. Pedig Gyurkovics nemcsak költő, hanem olyan sok műfajú író, akinek az olvasó, ha idézni is tudja néhány nagy sikerű versét, munkásságát inkább színdarabok, regények, sőt kiemelkedő gyerekkönyvek alapján értékeli. Híre, a dolog természeténél fogva, inkább azoknak van. Vagy hogy pontosabb legyek: híre elsősorban nem ilyen vagy olyan műfaji teljesítményének, hanem magának Gyurkovicsnak van. Vonzó, szertelen, nagy hangerőre állított egyéniségének, mely elképesztő őszinteséggel és spontaneitással termi a legkülönbözőbb műfajokban a jót és a hamvába holtat, a sikerületlent. Ez a komplex egyéniség – hadd ismételjem – vonzó, ám nemcsak azért, mert olykor kitűnő is kikerül a tolla alól, hanem azért, mert ezt a lázas, olykor megfontolatlan teremtést felfűtött emberségvágy, a jóra, igazra romantikusan szomjazó érzelmi feszültség telíti. Valami világmegváltásra törő hevület. Persze sok igazsága van Anatole France-nak, mikor azt mondja: Ó, azok a szép érzelmek, belőlük lesz a rossz irodalom. Ilyen vérbeli és vérbő íróról, mint amilyen Gyurkovics, a fanyar megállapítás éle általában lepattan, de olykor, mint ennél az új verseskötetnél is, elő-előtolakodik a tudat széléről. Különösen, ha pompás, igaz, a lélek mélységeibe bevilágító versek után egyszerre gáttalan lírai áradásokra, könnyelműen érzelmes sanzonokra, odavetett rigmusokra, üres bölcsködésekre bukkanunk.

Gyurkovics ugyanis, mint a fiatal líraújítók, már-már eufóriásan él a szavakkal, ahogyan különben önmagával, érzés- és gondolatvilágával is már eufóriásan él. Megejti a szó, az ötlet, a beszéd s az a tény is, hogy ő beszél. Amilyen könnyed természetességgel talál telibe dolgokat, fed fel lelki evidenciákat, éppen olyan könnyedséggel képes egy-egy versét elpuskázni: kiköt egy közhelynél, felölti a világmegváltó zseni pózt, belefojtja karakteres megfigyeléseit a búsmagyarkodás, a népmentés lejátszott frázisaiba. S még azt is megteszi, hogy trágár vagy malackodó szövegeit ama kamaszfiú-szobák falára kvázi poszterül kínálja.

Egy szerencséje van, hogy szívósan, megrögzötten tehetséges, s az idő, a nagy aranymosó kiszűri majd költői művéből is a nemesfémet. S találni fog belőle ebben a fokozottan szertelen új kötetben is.

*

Bari Károly az az egyetlen magyar költő, aki első kötetével máris elérte, hogy túllépett nyelvünk zárt korlátain, idegen nyelvre, sőt talán nyelvekre lefordították. Országos és országon túli sikerének persze speciális helyzet az okozója. Versei egy eddig ismeretlen mélyvilágról hoztak híreket a magyar irodalomba. A hazai cigányság mélyvilágáról. Híradásának hangja ugyan még nem egészen az övé volt, hanem bizonyos transzponálásokkal Nagy Lászlóé, de induló költőnél az intonálás bizonytalansága, az előképek, a minták szerinti hangképzés még természetes. Kivált, ha valaki olyan élményvilágot szólaltat meg, amely eddig magyar nyelven még meg sem szólalt. Bari szenzációja maga volt ez a megszólalás. Azóta eltelt több mint egy évtized, s Bari Károly új kötete, A némaság könyve immár a harmadik verseskötete. A szenzáció elültével megmaradt, sőt erősödött az érdekessége. Nem, korántsem az elvárható szociális tartalom vagy a folklór megjelenése miatt – sem ezt, sem azt a maga direkt formájában nem találni benne –, hanem a vers és a képi gondolkozásmód egészen speciális, egészen végletes vegyülete miatt. Bari Károly olyan költő, akiben az érzelemnek és a gondolatnak szinte nincs elvont, absztrakciós kifejezése, akinek csak a kép a beszédformája. Verseiben kép sarjad képből; nehezen kihüvelyezhető, a valósággal kevés ponton érintkező kép, mely aztán hozzá hasonló új képhez adódik hozzá. Ennyiben rokon az automatista írásmóddal, a fiatalok között divatozó neoavantgárddal. De azért az a vers, melyet ezzel a képtorlasztással, képkavargással létrehoz, mégsem formaterv nélküli, mégsem egészen – bár rá is hat a divat – képzet- és képeuforikus. Ha nem is mindig világlik ki az áramlás célja, az indulat maga kitapintható. A téma maga is, a magányosság, kirekesztettség, a keserűség. Trónbeszéd című versét így kezdi: „Magasodnak a hűtlenségek, mint a jegenyék.” Irigylésre méltó kezdet. Egy másik verse így indul: „Lábaid elé dobja tajtékkesztyűjét a tenger.” Persze nem hallgathatom el, hogy ritkák a képi láttatásnak ezek a telitalálatai. Mégis jelzései annak, hogy nem egy mechanikus módszer keveri itt a nyelv kísérleti próbálgatásával a homályt, hanem valaki, aki olyan hagyományokból nőtt ki, amilyenekből kinőtt, és olyan adottságai vannak, amilyenek neki vannak, halad önmaga kifejezése felé. S ez más, nem puszta beilleszkedés egy divatos kísérletbe.