Tűztáncosok férfikorban

Közhely, hogy versízlésünk szinte földmozgásszerű állandó változásban van immár egy százada. Fölösleges azonban mindjárt a legszélsőségesebb megnyilvánulásokra, az avantgárd látványos lávaömléseire, új és új szökőárjaira gondolnunk: elég e mozgás észlelésére, ha szemhatárunkat mintegy leszűkítve csak az utolsó negyedszázad átalakulását vesszük számba. A magunk portájára szorítkozva nem kevesebb történt: megértettük a költészet társadalmi funkciójának teljesebb lényegét: ízlésünk e negyedszázados fejlődés kezdeteivel szemben nem egyfajta mozgósító, direkt költészetet vár el költőinktől, hanem egyszerűen költészetet (a maga tágas, sok mindent, még az agitációt is felölelő értelmében), melynek bitorolni akart formálási jogát is szerencsésen visszaszármaztattuk a költőkre. Ha korszakunk elején részben a konszolidáció társadalmi szükségletéből, részben a személyi kultusz túlélő hagyatékaként voltak is a költőinkkel szemben előírások és elvárások, ma a humánum betöltésének örökös igényén túl ilyenek nincsenek. Ma minden józan olvasó és irodalmár egyetért az Írószövetség legutóbbi közgyűlésének egyik, hivatalosnak tekinthető szónokával, aki azt fejtegette: csak az irodalmi érték számít, s ezt se párttagság, se ellenzékiség nem befolyásolhatja: mérlegelését fel vagy le nem billentheti. (Legfeljebb több évtizedes kritikai gyakorlatunk néz vissza erre a megállapításra szemrehányólag vagy jobb esetben szégyenkezve.)

Igen, de az esztétikai igényeknek, a hivatalos ízlésnek ez a változása hogyan hat vissza a költőkre? Különlegesen azokra, akik a korszak elején az igényelt társadalmi feladatok betöltését elvállalták. S állták ezt a szolgálatot, esetleg hűvös, tartózkodó, önmagukra koncentrált alkatuk ellenére is magukra mérve, olykor mint a kötéltáncos, ekvilibrista egyensúlymutatványként?

Garai Gábor – hogy az iménti képnél maradjak – már túlélte az alázuhanást. Indián nyár című új kötetében (1978-79-ben írt verseinek gyűjteménye) a földön találjuk, az eséstől még kábultan, de tápászkodóban, az újra önmagára találás rokonszenvünket kiváltó, próbára tevő küzdelmében. Mert két lábra állni, kiegyenesedni, számot vetni önmagával igazán nem lehetett könnyű neki. Annyi siker és nyilvános elismerés után, nem akármiféle szembenézés az élethelyzetet így összegezni: „Mindenért vérrel kell fizetni, – bemocskolódik még a legszebb – pillanat is, bemocskolódik, – talmira váltja a valódit: … keselyűhad, fergeteges vád, – úton-útfélen bosszú les rád, – míg egy porvihar nem temet be – utolsó, néma szégyenedbe…”

Ez persze csak egyetlen idézet, de kiragadhatok hasonlót innen is, onnan is: „Nincs reményem, hogy rendbe rakjam – dolgaimat, kinyílt alattam – egy nagy mély szakadék”, vagy: „kudarcaim mind alám hullanak… szégyenkezem csak, és csak rettegek”, de a legkegyetlenebb s egyszersmind perdöntő vallomást a kötet nyitóverséből emelem ki: „idén, örökké – kívülről nézem magam, ezt a bálványt, – ezt a se szánalomra, se tiszteletre méltót, – ezt a jelenlétében is távollevőt… – ezt a szeretet híján méltán szeretetlent.”

Garai, a kíméletlen önelemző, íme, maga nevezi néven a szakadékot, maga fedi fel konfliktusát. Mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy a költői önvádból vádat szerkesszek, vagy hogy a látható belső összeomlás és lassú gyógyulás magánjellegű tényezőit, melyek a kötetből kiolvashatók, a nyilvánosság előtt pertraktáljam. Azt és annyit érintek belőlük, ami és amennyi közügy. Valamikor az ötvenes években, a Tűztánc idején, Garait egy irodalmi vákuum emelte hirtelen a magasba, és helyezte eleven költészetünknek szinte a csúcsára. (Lásd a jelenség koordinátáiként a reális társadalmi igényt és az előző korból megörökölt szűkös költészetfelfogást.) Egy légritka tér repítette fel, mely egyrészt abból keletkezett, hogy a személyi kultusz egykor dédelgetett költői vagy elfordultak addig követett irányvonaluktól, vagy kompromittálódva megszűntek főszereplők, szereplők lenni, másrészt a személyi kultusz alatt elhallgattatott költők még nem kerültek vissza régi helyükre. Nagy eredmény volt egyáltalában – valódi konszolidációs jel –, hogy az irodalom szegélyén újra jelentkezhettek, bár költészetük nem töltötte be azokat a kimért feladatokat, amelyeket az irodalompolitika vagy a korabeli hangadó ízlés a letűnt kor szuggesztiója alatt még egyre elvárt vagy elvárni látszott. A tűztáncosok felfutása idején, az ötvenes évek végén még az is vitatott kérdés volt, hogy szocialista művelődéspolitikánknak nem fölös luxusa-e befogadásuk. Hol volt és volt-e egyáltalában azóta csaknem klasszikusnak számító művüknek nyilvánosan elismert rangja vagy tekintélye?

Garai ilyen felemás, átmeneti helyzetben, így került az élre. Kiváló formakultúrája volt, mely az idők során még csiszolódott: könnyedén, szuggesztívan írta meg (lásd például a közismert Artisták-at) a közvetlen társadalmi funkciójú tézisverseket. Annál is könnyebben, mert eszményei, iskolája, alkata szerint is közel áll a racionális okfejtésű tézisköltészethez. Lénye pedig természetesen tette magáévá, hogy az emberi lét értelme: egy célra elhajítva lenni. A kritika persze észlelhette – sőt észlelte is –, hogy az a hideg izzás, amely verseinek sajátja, nem annyira politikai lírájában, hanem leíró verseiben, főként szerelmi költészetében a leghatékonyabb. A mai farkaséhségű férfi égéséről, örömeiről és harc közben szerzett sebeiről – mintha csak mesterének, Szabó Lőrincnek semmire tekintettel nem lévő feltárását folytatná – egyedi képet kínált. Igazából – mai költészetfelfogásunk szemüvegén át mérlegelve – ebben áll érdemei telje, és népszerűsége is a spontán olvasók előtt nagyrészt ezen alapszik.

Az Indián nyár bármennyire pontos látleletet ad is a költő nemrégen átélt konfliktusáról, belső összeomlásáról, mint egyértelmű lelki tényről, okát vagy egyik okozati összetevőjét a fentiekben csupán feltételezhetjük. Pontos értesültségünk nincs róla. Valószínűleg Garainak se, aki depressziója alapérzéseit – s ez az önelemzésnek ismét értékes költői foka – így körvonalazza: „Valami minden nap lerombol – kilábalnom nem enged: – mások mosolyától fuldoklom… – se becsvágyak, se szenvedélyek – nem törik át fakó – közönyöm iszonyú falát már, – s hogy élnem rosszabb a halálnál, – már el nem mondható.” (Félszázados bűnöm.)

Az idézettel szemben azonban mégis elmondja az el nem mondhatót, költészetbe emeli, élethez köti. S ez még a mélyponton is a jövendő kilábalás jele, hiszen lélektanilag a hallgatás a teljes mélypont. A később, apránként csakugyan bekövetkezett kilábalásé, melyet a kötet, a versek időrendjének megfordításával, előbb közöl az olvasóval, mint az alászállást. S ebben a költészet szempontjából van logika. Mert ha a pokolra szállásban van is információ, distinktív megfigyelés, felszikrázó kép, egy-egy hatékony költői találat, se feltárásában, se szélsőségességében nem mérhető például a József Attiláéval. (Hozzáteszem: a költő személyes szerencséjére is.) Garai addig a mélységszintig jut el ugyanis a költészetben, ameddig a racionalista pontosság eljuthat: a megvilágításig, az értelemig (az sem kicsinység!), de nem tovább. Belsőnk rejtettebb alakzatainak költői megtestesítése, a létező, de nem racionalizálható léttapasztalatok, létevidenciák víziós láttatása nem kenyere: a költészet bizonyos lehetőségeivel nem él. Így depressziós állapotának rajza inkább leírásfokú, mint érzékletes, bármi pontos is. Ám kilábolása a lelki ködből, a fokról fokra követett gyógyulás (a kötet első, nagyobbik fele) irodalmunkra és a költőre nézve egyaránt gazdagítóbb. Garainak amúgy is többnyire csak önmagára koncentrált figyelme a megszokottnál természetesebben, gáttalanabbul, más irányú feladatokat számba nem véve terül itt tárgyára (a lábadozás tényeire), s mindig is pontos önmegfigyelése felenged tartott ridegségéből. Egy hajlékonyabb, hatékonyabb, megnyerőbb líraiság és egy felfedezett, spontánabb beszédmód, mely a köznapi tényeket is lírai aurával ellátottan képes versbe emelni – ez a kötet eredménye. (Lásd főként a Karlovy Varyban írt Kelet-Nyugati levelek című ciklust, melynek hangsúlyos és időmértékes verselést egyesítő parlando hangja formailag is szerencsés találat.) Egy érdemét illetően hol túlbecsült, hol alábecsült költészet kétségtelen gazdagodása ez, mely ígéretes a jövőt illetően, s melyet nyugtázni objektív kötelességünk.

*

Mezei András is a tűztáncosok között indult. Hátrányosabb helyzetből, mint Garai, és nem is éllovasjelöltként. Hátrányosabból, mert neki aztán igazán nem volt ápolt formakultúrája. (Nem is igen érdekelte – feltételezésem szerint –, hogy mi az.) Az Élet és Irodalom 1982. január 29-i számában mindenesetre brosúraízű zagyvaságoknak mondja kezdő verseit. Túlzott önkritikával persze, mintegy a pohárba tiszta vizet öntő, szabad beszédmódra adva példát mindazoknak, akik mostanság oly taktikusan írják át múltjukat. Hajlamos vagyok azt gondolni, Mezeinek szerencséje, hogy kezdő költőként nem tudta, hogy kell verset írni, mondjuk így: formai szempontból. Hogy megverselési kísérletei sorra bedöglöttek. Kudarcai közben ugyanis felfedezhette nem a technikát, hanem azt, hogy mi a vers. Mire jó. Neki és mindnyájunknak. (Nyomon követhető, hogy a technikát csak utólag sajátította el.)

Az élménynek ugyanis még leginkább az intenzitásán múlik, hogy megírása milyen műfajt kíván. Ha közügyet rejt, ha magánügyet, mindegy. Félremagyaráz, aki a fentiekben a közbajokkal, a közösség ügyével foglalkozó költészetet véli megkérdőjelezni. Mezei, aki közgondjainkkal éppen eleget foglalkozik, nem feltáró, érvelő cikkeinek anyagát írja versbe, hanem azt az erős érzelmi hullámverést, amit egyik vagy másik közgond benne felvert. Új kötete, az És eljön…, mely a 71-ben megjelent összefoglaló gyűjtemény (Fehér malom) óta írt verseit tartalmazza, mindjárt egy ilyen közgond exponálásával kezdődik. Hogy mi az az intenzitás, mely az élményt vershőfokúvá teszi, lemérhetni szövegén. A vers (Lesz-e bárka?) az ismert témáról, a környezetszennyezésről, a Föld elromlásáról szól. Csak más szinten, mint ahogyan megszoktuk, más indulattal. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a vers invokációja a második versszakban már prófétai: „Halljátok népek! Zendülők! – Acsarkodók, a földnek fiai: – lepusztulnak a városok, – mint a szegények asztalai.” S ezzel máris belesodródtunk a látomásba, a valóság felnagyított képébe, mely mindig is a próféciák hatóanyaga: „Szervekbe kövült vegyszerek – tanulnak anatómiát. – Patkánypofákon véresen – habzik az ammoniák.” Nem követem nyomon Mezeit, aki szinte logikai rendben haladva rajzolja elénk a Föld, a Kozmosz lakhatatlanná válásának rémképeit, az özönvíz-ősképzettel analóg romlásözön-képzetet. Csak néhány mozzanatát emelem ki e modern apokalipszisnek:

Jól megfigyelhető ebben a szövegben az ősképzeteknek és a maiaknak természetes egymásba kapcsolódása, de még inkább tetten érhető a prózától való különbség: a képi gondolkozás előtérbe tolulása. Fel kell tételeznünk, hogy neuronjaink mozgásának, agyunk struktúrájának a nemcsak érzékletes, de többet is közlő kép alkalmazása olyan tulajdonsága, amely bizonyos érzelmi indíttatásra fellép, emócióink intenzív jelenléte esetén kiváltódik. (S a költészetnek mint önálló műfajnak egyik pszichofizikai alapját képezi.)

Mezei András kezdeti tapogatódzása után a költészetnek erre a műfaji specifikumára ébredt rá a maga számára mint evidenciára. S arra is ráébredt, hogy az ő sajátos adottságai között, műveltsége és világérzékelése következtében, képi és képzetkapcsolási mechanizmusa ősi, biblikus alapozású. Minden racionalizmusunk és racionalizmusa ellenére, ez a (mondjuk így) második (költői) megismerő rendszere archetipikus elemekkel telített. A szokásosnál sűrítettebben talán, de költői hagyományunkba természetesen belesimulva.

De az És eljön… kötettel kapcsolatban mind e felfedezéseket túlhangsúlyoztam. Az már a messze múlt. Mezei itt nem próbálja, hanem alkalmazza költői tudását. S ha az eddigiekben súlyos versek közül vettem is az idézetet, valójában nem ilyen összefoglaló látomássorok hordozzák lírája alaptónusát. Illetőleg hordozzák azok is, csak nem oly szembeszökően, mint rövidebb versei, dalformái vagy dalai. Mezeinek ugyanis van még két-három olyan nagyobb vállalkozása a kötetben, mint az idézett Lesz-e bárka?; fellelhetjük az ő Apokrifját, létezés-vég látomását az Anti-genezis és az Erősség című hatásos kompozíciókban. Szerkesztési módja azonban nem az a meglatoltan célratörő, látszólagos kitérőivel együtt egyenes vonalú szerkesztés, amilyen a Pilinszkyé vagy vele rokon költőké, ő ezekben is – miként az idézett versben – dalformájú érzelmi mozaikdarabokból építkezik: verse a különböző elemek, betétek sikere vagy váltakozása szerint ugyan felfelé, célja felé halad, de vonalát tekintve mégsem egyenes, hanem szinuszvonal. Dalformát mondtam, abból való mozaikot, jobb szó híján alkalmazva a fogalmat, némileg modernizálva tartalmát. De mégis benne, a modernebb értelemben vett dalformában rejlik Mezei költészetének alaptónusa. Ő ugyanis nem a súlyos, filozofikus jellegű életérzések megtervezett életre hívója, lírai rendszerbe építője (még ha ez a feladat vonzza is), hanem igazából rövidebb lírai impulzusú, éneklő költő. Legközvetlenebbül talán Zelk Zoltánnal rokonítható költő, olyan, akinek nem annyira emelkedett, léttapasztalatot összegző, kivételes pillanat, hanem, mint a lélegzés, spontán mozzanat a versírás. Olyan, akiben a beesőző észleletek, események szüntelenül szólásra késztetik a múló benyomásra is fogékony meditációt.

Mezeiben ez a meditáció többnyire az emberi idő és történés folyamatosságával bíbelődik, magyarán a mulandósággal és a mulandóság meghaladásával. S mi adna több lehetőséget legalább a képzeletbeli meghaladásra, mint a mitológia? Az ősi menedék, szemben a nyomtalan letűnéssel, kipusztulással. A meseivé tett, elevenen őrzött előzmény, mely egyben példája és parabolája minden utókövetkezménynek. Olyan régvolt, amely a lesznek mintája. Mezei szinte gyermeki hittel kapaszkodik az ős életmintákba: a szerelmeskedő mai lány a Karmel hegyén, hanyatt a homokban, retiküllel a feje alatt, szemében a bibliai Sára, aki valaha, kivel-kivel-nem hált itt. De hogy e nemben ne csak ügyesen kontrasztosat, hanem kiválót is mondjak: az idézett Lesz-e bárka? a vízözönképzetből ugrik át a romlásözön-képzetbe, s az Ararátra utalva fogalmazza meg a holnap kérdését: „Visszatérnek-e madarak csőrükben oxigénnel?” Mégis valahogy túl könnyűnek tűnik fel nekem ez az átjárás ősmúlt és jelen között: a hét mérföldet vagy ötezer évet lépő csizma olyan otthonos Mezei lábán, mint a túracipő. A költőnek – a költészet magas fokán, mely felé Mezei sikerrel irányul – módja van a mulandóságot egyéni mitológiateremtéssel sarka alá szegni. Saját élete mitologémává formálásával. A költő anyját búcsúztató Fehér ajtó és a gyermekkort idéző Ráébredések ciklus, valamint a kötetvégi Tudod már versfüzér szinte-szinte ezt a keskeny kaput nyitja, ezt a meredek, keskeny utat kínálja – hogy én is biblikus legyek – továbblépésre. Közülük való a Szimmetria című pompás négysoros is, amit végső mustraként ide kell tennem: „Apám keze tűnik elő, – ahogy nézem a kezemet, – épp ilyen volt halálakor – és most egymásba illenek.”

Nemdebár „könnyű dal”? Könnyen, egyszerűen mondja a nehezet.