Új látomások

Veress Miklós Könyörtelen könyvtár című nemrégiben megjelent cikkében az írói kritika szerepéről, e szerep fontosságáról beszél. A kortársi vagy nemzedéktársi író vagy költő – mondja angolos aláfogalmazással – hátha mást is tud mondani a művekről, mint a profi kritikus. „Az írói kritika – hozakodik elő egy irodalomtörténetileg cáfolhatatlan érvvel –, mely napjainkban sajnálatosan háttérbe szorult, literatúránk nagy korszakaiban nélkülözhetetlen volt.”

Az írói kritika fontosságát illetően lelkesen egyetértek Veress Miklóssal. Úgy is, mint profi kritikus. Egyetértek, mert a születő új értékek felismerésének és kritikai átvilágításának feladatával küszködve régtől fogva tudom, hogy az új minőséghez a költők egy keskeny, tudatos rétege jobban ért nálunk, kritikusoknál. Bocsássa meg szegény fejemnek a tisztes szakma, de úgy tapasztalom: jobban ért, megesik, egész tudós és kiművelt mindnyájunknál. Alátámasztásul a múltból példálódzom, hogy senkit sérelem ne érjen: Babits Mihályhoz nemcsak a korszak nála fiatalabb, nagy kritikustehetségei jártak el tanulni (Szerb Antal, Halász Gábor), hanem tanult tőle a nála korosabb Schöpflin is (lásd irodalomtörténetét). S a korszak kimagasló irodalomtörténeti művén, a Horváth Jánosén minden tiszteletünk mellett is rajta a szeplő, hogy sajnos nem tanult, hogy ízlése a huszadik századi új minőségre tompa volt.

De hadd indokoljam helyeslésemet egy másik tapasztalatommal, mely végül is e cikk konkrét témájához, Szécsi Margit új kötetének értékeléséhez közelít. Napjaink még egyre forrongó költői kifejezésmódjában számos különböző alaplehetőség (és azok számtalan variációja) érvényesül. Régről hozott, így vagy úgy hagyományos írásmód, már-már szintén hagyományossá lett avantgárd és új bontásokra, vegyítésekre törő neoavantgárd (ideértve a nyomdatechnikát szétbontó texteket is). A költészet műfaji formája, definitív határa romban van. Hogy mi a költészet – más műfajoktól eltérő – esztétikai hatóanyaga, specifikuma, kétséges lett. Minősítésének fix kiindulópontjairól beszélnünk gyakorlatilag merő nagyképűség. Ha valaha, a Nyugat indulása idején azt mondhatta Ignotus, hogy az irodalomban mindent lehet, csak az író meg tudja csinálni, akkor a maihoz képest sokkal konkrétabb és zártabb ízléskörön belül tűzte ki a megcsinálás határait. Ez a kör azóta a szinte beláthatatlanig tágult.

Az a feltételezés, hogy a mai kritikus ebben a tágabb és végtelen variációjú körben mindent megérteni, minden új minőséget felfedezni, minden érvényesnek tetsző kezdeményt érvényesnek elfogadni képes, becsapós feltételezés csupán; némelyikünknél pusztán öncsalás. A nyitottság, a megértés köreinek folytonos tágítása persze alapkövetelmény szakmánkban. De paradox követelmény ez: aki mindent megért, semmit sem ért meg. Aki mindenre rábólint nagy nyitottságában, vajon kritikus-e? A létrehozás folyamatát nálunk jobban ismerő, az ocsút a búzától, az ötletet az élménytől, a trükköt a hitelestől beljebbről distancírozni tudó alkotói kritika támasza, segítsége, kiegészítése bizony ránk fér. Olykor egyenesen kívánnám mutatóujjának figyelmeztető mozdulatát vagy azt, hogy a sarkalatos pontokra értőn rábökjön.

Hiányolom Szécsi Margit esetében is, akinek szép kiállítású, jelentőséget sugalmazó kötetét (A Rózsaszínű Dzsip) rokon élvezettel és rokon nyugtalansággal forgattam, mint annak idején A Szent Búborék-ot, amelyről nyolc évvel ezelőtt írtam is. Igaz élvezettel, sőt úgy pontosan: megrendüléssel, a költő- és élettársát elvesztett költőasszony belső útját követve, mely a versek sorából – Szécsi Margit tehetségére oly jellemzően – egy ősi, archetipikus jelképrendszer modernizált metaforavilága által rajzolódik ki. A versek közül a Tartomány címűt ki is emelem, hogy lássuk: a dalformában, mely Szécsi Margitnak mindig is a magas szintjét reprezentálta, ez a szimbólumvilág mekkora költői hatóerővel tud szólni, jelképei milyen szuggesztívek:

Szinte fölösleges is hozzátenni, hogy az ősi, virág és kendő jelképek azzal a természetesen hozzájuk tett „halánték-lövésrózsával” hogy válnak a tragikum kifejezőjévé. S a versbe belerejtett esküvői képzet hogy vált át a befejező nyolc sorban enyészet-esküvővé:

Ez a személyes gyász a sorjázó versekben túlnő azonban önmagán; általánossá lesz, részvétként ráterül az egész emberiségre. Az élet kegyetlen rendjét és a világ komisz struktúráját el nem fogadó általános közérzetté, életérzéssé terebélyesül. A Piros kabátban című nagyszabású poéma egy fohászkodásféle betétjében Szécsi Margit ki is mondja (hangsúlyosan, csupa nagybetűvel szedetten): „Tedd, hogy ne gyászoljam egynek!” Vagyis – ha jól értem – a „csukaszürke a szuronyos békében” a „besorozott sírok” között minden embernyi emberért fakad ez a gyász. Egy másik, a jelképhalmozások miatt már ellenállóbb verslátomásában, a Hóbányá-ban, ez a világot a gyász ősi keleti színébe, fehérbe öltöztető alapérzés a magyar múltra is rávetül. A vers legalábbis Zrínyire és a magyar sorsra utalva indul („Én azki azelőtt Tebenned – Magyarország hava!”), és jut el Dózsa rideg trónusát is nyomatékkal emlegetve a jelenig, a deres, behavazott, koporsókkal teli múltból magáig a költőig, aki a havas látomás közepén álomban él (és meghal a maga dicsőségén vagy a maga kötelén), de aki mégis „a vállig havakban önmaga szárnyas lova”.

Hiába csihol azonban sarkantyújának súrlakodása kettős Tejutat, álom fogadja csak, tejsűrű világosság, hályogos szemekben befagyott szivárvány. A „keserű keresztű élet” egy ismételt havas képben enyészik el; jelkép és üzenet, szeplőtelen álom marad csak utána. E félidézetekből is kitetszik: merő jelkép- és látomásszövevény a vers, de az olvasó nagyjából akkor is követni tudja indulatmenetét, ha a látomások látványmagjuktól elszakadva burjánoznak benne, elhalnak, és arabeszkszerűen újra feltámadnak, alakzatot és jelentést egyként változtatva, mint a szélben lobogó láng. Követni tudja, mert a költő a versben ősi, ismerős jelképekből fejleszti ki alapszimbólumait (hó, szivárvány, álom, lovas és így tovább).

Más az olvasó kapcsolódása azonban azokhoz a versekhez, amelyekben Szécsi Margit sajátos szimbolizmusát mai, általa létrehozott jelképekkel mélyebben elegyítve teremti meg. Ahol, mint például a kötetnek címadó versében. A Rózsaszínű Dzsip-ben olyan elemeket halmoz, amelyeknek még nincsen kijegecesedett költői jelentésük. Ahol a mai élet modern eszközei közül választ ki egy-egy tárgyat, és azt analógiás költői látásmódjával, képi erejével, magyarázataival és ismétléseivel életünk, létezésünk általános jelképévé emeli. Így lett annak idején (egy korábbi kötetében) életjelképpé a Nagy Virágvágó-Gép és ilyképpen az a vonuló, magát vonszoló életé a Rózsaszínű Dzsip. Egy némileg szürreális fogantatású újszimbolizmus megteremtését érhetjük tetten ezekben a versekben (idetartozik még a kötetben, többek között, az Édes kesztyű-íze az ősznek című poéma is), mely szimbolizmus természetesen és hangsúlyozottan rokon az eredetével: Ady szimbolizmusával. Képgazdag, zuhatagosan bőséges szavú, harsány és szecessziósan dekoratív. A jelképteremtés mai szokottabb módjaitól, melyek általában visszafogottabbak, rejtettebbek, szófukarok, alapvetően ebben tér el. Főként a mindig magasra csavart hangerőben.

Új életjelképeket természetesen csak felfokozott versintenzitással lehet teremteni. (Nem csekély erőbevetés kellett ahhoz, hogy a fekete zongorát annak idején – és milyen lassan, nehezen – elfogadjuk.) Szécsi Margit ezt tudja, nyelvi erővel győzi is, de megnehezíti helyzetét, hogy az elhitetés racionális síkját háttérbe szorítva túlnyomóan a képi analógiás gondolkozás szuggesztiójára támaszkodik: egymástól távoli dolgok megfeleléseit halmozva halad előre versmenete. A Dzsipben (de másutt is) olykor úgy fut a szuggesztív, valamit szuggeráló szövege, hogy közben bizonytalanul áll, kapcsolás nélkül tétovázik az olvasó agya. Vagy ha igen, nem mer hinni a saját triviális kapcsolásának. (Lásd például a Dzsipben a kerekek számáról szóló szakaszokat.)

Persze a vershez idő kell. A jelképiség felszívódásához, áttetszővé válásához, megvilágosulásához különösen sok idő. És már önmagában is sokatmondó és minősítő egy költői termésről, hogy azonnal elsajátítható értékei mellett, éppen nagyobb vállalkozásaiban ránk testálja önmagát mint problémát. Ránk testálja magunk és világunk teljesebb megközelítése céljából a maga modern motívum- és jelképrendszerének feltárását mint feladatot. Valamit, amit a mából merített, de amit a ma számára még itt-ott takar a köd. S ha egy pillanatra belegondolunk abba, hogy miként tisztulnak fel egykor homályosnak tartott verseink, miként alakul a korízlés, hogyan változott például alapállásunk a szecesszióval szemben (melyhez Szécsi Margitnak sok köze van), akkor nem lesz nehéz megérteni őszinte igényünket arra az alkotói nemzedéktársi kritikai kiegészítésre, amelynek fontosságáról Veress Miklós is beszélt.