Versek beszédhangra

Csoóri Sándort talán az választja el leginkább a vele egyívású költőktől, azoktól, akik közé esszéiben maga is sorolja magát, hogy kelléktárából kiiktatta az elektromos hangerősítőt. Módszere nem az, hogy a versre okot adó általános élményt a költői mesterség eszközeivel megpróbálja hangosítani és így a specialitás látszatával ellátni, hanem ehelyett jellegzetességeivel, természetével néz mélyebben szembe. Nem szokása a nagyotmondás, és esze ágában nincs kozmikussá növelni, csillagtérképre vetíteni azt, ami benne történik. Nem kezdődik és végződik vele a világ, a végtelen sok galaktikájú világegyetem. Csoóri közülünk való, földi méretű költő. Az elektromos erősítőket hagyja a pop-, a rock- és egyéb énekeseknek, akik nem is képesek másként közhelyérzelmeiket eladni.

Új kötetének, az Elmaradt lázálom-nak is, mondhatnám, szomorúan-mindennapi, mindnyájunkkal megeshető érzelemsor az ihletője. A költő végigkísérte betegsége visszafordíthatatlan útján, majd elvesztette azt, akit szeretett. Olyan érzelemsor ez – maradjunk meg ennél a tárgyiasító megfogalmazásnál –, amely eleve olyan lelki mélyrétegekben játszódik le, hogy ha velünk esik meg, mindennapi emberekkel, beszélni sem tudunk róla. Ezek létünk, egzisztenciánk föld alatti atomrobbanásai. Érzelmeinket közlő szavaink a felszíni változások leírására jók, nem ilyesmire. A jaj, bizonyos intenzitáson túl, tagolhatatlan még a költők számára is, legyenek bár hivatalból „az érzelmek szakemberei”. Még Arany János elől is szétfutnak a szavak, amikor elhalt lányáról kezd írni (Juliska emlékezete), s néhány sor után odajegyzi: „Nagyon fáj! nem megy!” Csoóri a maga kivetítő, tárgyiasító módszerével, mely nem közvetlenül beszél az érzelemről, megpróbálja továbbírni. Szembenéz vele. A jaj ezáltal tagolódik. A lezárt élmény megnyílik, bizonyos elégikus hűtöttségben átadhatóvá lesz. A kezed nyoma című versében például ezt mondja: „Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája? – Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.” Ez a kettőspont a magam és az első idegen között voltaképpen lélektani mélyfúrás, mely egy érzelmi alapigazságig ért el. Az én ilyen sorscsapás alatti átalakulása, idegenné válása (és vele a világé), ha valaki rábukkan, felfigyel rá, a végtelenségig megverselhető. S mivel egyik legvalóságosabb, legpregnánsabb tapasztalat lehet ebben az állapotban, bő leltárba vétele a legtermészetesebb is.

De Csoóri nem leltározó, a megcsinálás, létrehozás enumerációs jellege idegen tőle. A mesterség látványos eszközeit rokonszenvesen távol tartja az élménytől. Persze „meg akarja csinálni”, „létre akarja hozni” a versben ő is, de mindig úgy, hogy az eszközök csak éppen szükséges elkerülhetetlen igénybevételével közelítsen hozzá, pontosabbá tegyen általuk, de ne távolítson tőle. Van valami borzasztó dolog, valami visszataszító is a versírásban. A szép hazudozás, a kimódolt nagyítás benne. (Minden művészetben.) A hatáskeltés mint technika. Nincs nélküle művészet, és nincs visszataszítóbb művészet, ha meglátszik rajta, ha kilóg belőle a lóláb. Csoóri ezekben a verseiben a harsányabb eszközök közül még a rímről is lemondott (itt már végleg); és a természetes beszédhanghoz közelítve, a tényekkel akar hatni. A világ és a belső világ tényeivel. Aranyvasárnap című versét például így indítja: „Aranyvasárnap… Mit vegyek neked? – Nyitva az ég, nyitva a boltok. – Egy kis életet kellene még, ha lehetne, – tűlevél-szagút, hiszen karácsony közeledik…” Mindennapi beszéd ez. Hogy költő monológja mégis, azt csupán az a távlatadó „nyitva az ég” és az a „tűlevél-szagú” jelző mutatja. A továbbiakban egy-két erősebb, speciálisan ható kép jön, de az is csak tényerősítőn, tényszerűen: „Te sehol, a halál pedig a zöld befőttes üvegek – homályos domborulatán is körbesétál, – előmászik a könyveimből – mint kenyeresruhából éhes hangya, – jön a sötétség vele, – a düh, a szégyen, – jön a tolongó semmi a lépcsőházból, – hálóinged helyett a szemfedőd.” Még a verszáró négy sort is idéznem kell, mert a vers keletkezésére, spontán létrejöttére nézve árulkodó: „Te is csak beszéltetsz engem – végig a Mártírok útján magamban, – csöpög fejemre a háztetőkről a lúgos hólé, – csöppre csöpp, mint az elítéltre.”

A fentieket általánosítani lehet: Csoórit „beszélteti” az élmény. Ne vegyük ezt olyan természetesnek. Nem az. Beszédhangra írni ritka célja a költőknek. Rendszerint fölötte írnak, tapasztalataikat tömörítve, kikristályosult létérzetüket képekben összegezve, tudatos, kimért szerkesztésmóddal kiszűrve a monológba elkerülhetetlenül beáradó fölösleget. A vers hagyományosan megcsinált beszéd, még ha a formája „csevegés”, akkor is. Füst Milán „spontán” monológversei maximálisan megszűrtek és stilizáltak.

Az a fajta természetesen ható beszéd, amely Csoóri sajátja, ritka képesség és ritka érettség jegye. A pályát kezdeni nem is igen lehet vele, csupán eljutni hozzá. Kosztolányi úgy vallja, afféle mutatvány, egyensúlyozó művészet, bravúr. Csoóri Sándor pályáján se más. S ez annál érdekesebb és elgondolkoztatóbb, mert igazán nem úgy indult ez a pálya, hogy meg lehetett volna jósolni: ide érkezik. Legutóbbi esszékötetének egy nem akármilyen őszinteségű beszámolója szerint úgy indult ő a pályán, hogy a korabeli irodalompolitika szinte minden példaképet – az egy Illyés kivételével – elzárt vagy mocsokkal illetett, akitől ebben az irányban, a mára érvényesen tanulhatott volna. Csoóri fel is sorolja az akkoriban feledésre ítélt vagy elhallgattatott költők egy részét, kiket, a szemellenzőt eltávolítva, magamagának kellett felfedeznie. Az az érzésem azonban, többet észlelt, felszabadítólag vagy magára eszméltetőleg több szívódott fel benne.

Szinte csak találomra idézek a kötetből: mondjuk a Bibó István emlékére írt, Láttam arcodat című versből: „Hányszor gondoltam, hogy én: te is lehetnék… önemésztő, – ki a mézelő akácosban – s nők hullámzó szája közelében is félve nézi: – nem szállták-e meg sasok a kezét – s nem darabolták-e föl fejszék a mosolyát?” Vagy: „…láttam szemedet is – a nyugodt vértanúk néznek meg úgy egy – virágzó gesztenyefát, búcsúzóban, – ahogy te másokba s magadba tudtál nézni.” Tudom, a lényeget kutató szürrealista kép Csoóri költészetének régóta sajátja. De hogy sajátja lett, s így lett azzá, e tény mögött nem is egy-egy előfutár arcát vélem felvillanni, hanem a teljes lírafolyamatot feltételezem.

Mondom: feltételezem. Szóvá viszont azért teszem, hogy az értetlen, elfogult skatulyázások helyett az értékek egészséges cserebomlásának magasabb síkjára emeljem a tekintetet. A részek helyett az egységre. Az előttünk álló és felemelő egyetemes folyamatra, mely ritka kincsként termi a továbbvivő és megint beleolvadó egyéni eredményeket. Csoóri eredményei ilyenek; közülük valók.