A létezés fantasztikuma

Ritka az olyan egy tömbből faragott költő, mint Lator László. Ritka az olyan egyetlen témájú kötet, mint az övé. A Fellobban, elhomályosul huszonöt év termése, huszonhat vers mindössze. (Arányításul: Pilinszky első könyve tizennyolc versből állt, életművének csúcsa, a Harmadnapon harmincnégy verset tartalmazott.) De ez a huszonhat vers egymásnak felel, egymásnak szinte folytatása 10-15 év távolságából is. Latort egyetlenegy „téma” foglalkoztatja a versben; régiesen szólva: egyetlen „tárgy” ihleti. A létezés. Az eleven anyagi forma létrejötte, majd törvényszerű útja roppant örömök és félelmek között saját elöregedése és megszűnése irányában. Egyszóval, a költészet, a költői mondanivaló leglelke érinti csupán. A görögdinnyének – hadd éljek egy triviális hasonlattal – csak a szíve. A többit, héját, zöldesfehér burkát, fekete magokkal villogó édes, piros húsát elhagyja. Számára csak a legtelje van. A kristályos, a legcukrosabb, legromlékonyabb.

Sokféle megközelítéssel lehet a létezés fantasztikumáról gondolkozni. Metafizikus kiindulásból éppúgy, mint szubjektív átélés alapján. (A költőktől ez utóbbit szoktuk meg.) De Lator sem a filozófiai kiindulást, sem ez utóbbi változatot nem követi. Ami őt legbelül izgatja: a létezés mint érzet. Tehát mégiscsak szubjektív, vághatnánk rá. Csakhogy költői szempontból ez nem stimmel. Dehogyis vallomásos költő ő, nála minden érzet általánosított, sőt tárgyiasított, objektivált. (Az „én” szót költészete nem ismeri, nem használja, maga sosem lép ki a vers színterére; csak következtetni lehet arra, hogy az érzet, amelyet kibontva ábrázol, az övé – persze ez magától értetődő következtetés.)

A vékony, de költőileg annál súlyosabb kötet témamenete leírható. Nagyobb egyszerűsítés nélkül. Egy egész ciklus, nyolc vers, a biológiai létrejövés kényszerét, csodáját, eksztázisát járja körül. A világra jövést a „hús féleszméletében”. Csecsemőként, növényként, osztódásnak indult fehérjeként. A „névtelen titok”: a teremtés modern víziója diktálja a verseket, egy, a titok kapujában megtorpanó, csaknem darwinista vízió, amely nem a hogyan lehetettre, hanem a milyen voltra kíván felelni. A keletkezés kényszerére, a megformálódásra, a magára eszmélésre rajtunk túli törvények parancsa szerint. Félelmetes és ünnepélyes pillanat ez, Lator úgy fogalmazza: „hosszú zománckék”, mikor a megszületett „kilép a lények seregébe”, legyen az csecsemő, rügy vagy hús-szirmú, forró bibéjű virág. És nem is az érdekes itt – hadd ismételjem –, hogy Lator az élet keletkezését hogyan képzeli el, őstengerrel, ős-földmeleggel, bár a víz, a mocsár, a kert növényi bujasága ott motoz állandóan a képzetei között, hanem az, hogy milyen képtelen és fantasztikus csodát lát benne. Hozzá képest a bibliai teremtéstörténet angolosan visszafogott. „És látá Isten, hogy ez jó” – ez a szűkös önkontroll ismétlődik ott a teremtésfolyamat során napról napra. De Lator – ez a szokatlan, a teljességgel kivételes – euforikus a lét ünneplésében; olyasféleképpen euforikus, mint lehet a szülés után a fiatal anya, látva-tapintva csecsemőjét, de mégsem híve el egészen, hogy ez lehetséges, hogy vele és általa megtörtént. Olyan csoda ez is, amely szüntelenül a hitetlen Tamás mozdulatára ingerel: a tapintás bizonyosságára. A csodát mi, persze, megszokjuk; számunkra, sajna, még három napig sem tart, úgy tetszik, túl bőven méri az időt a közmondás. De Lator nem szokja meg – ez a kivételes –, hanem épen őrizve, újra és újra borzolódva tőle, együtt él vele.

A kötet második részében is, amely már nem a létrejövésről, hanem a stabil létezésről szól, az érett létérzetről, meg tudja őrizni ezt a különleges együttélést. S ez az igazán bámulatos. Hozzá vagyunk szokva, hogy a költők korunkban, Kálnoky László szavával élve, leginkább a létezés rémségeiről beszélnek. (Hogy ebben mi a szerepe a sajátos, huszadik századi történelemnek, most ne bolygassuk.) Elég annyi, hogy a félelem és gyönyörűség kettős világából napjainkban sokkal több szó esik a félelemről, a kínról. Lator verseiben a kettősség ugyan jelen van, de a szokásosnál jobban billen ellenkező irányba, a biológiai életöröm felé. Egy pillanatra meg kell állítanom az olvasót a biológiai jelző idekeverése miatt. Napjainkban szívesen redukáljuk az életörömöt az érzékek kielégítésének örömére. Evésre, ivásra, szeretkezésre. Volt költő, méghozzá kitűnő, aki egy jó ebédről, például egy libasült vagy egy birkapaprikás élvezetéről nagyszerű verset tudott írni – Berda Józsefet Isten nyugosztalja –, s vannak költők, akik minden egyes sikeres szeretkezésükről mostanság értesítik az olvasót. Pedig, tudja csuda, talán nem is vagyunk annyira kíváncsiak. Lator biológiai életöröme, bár erotikus forrása olykor magasra szökik, általánosabb és elvontabb. Annyiszor használja az édenkert szót, mégpedig oly összefüggésben is, hogy „gyönyörrel habzó földi éden”, hogy szinte tollamra szuggerálja: a bűnbeesés előtti paradicsomi létezésöröm okozza eufóriáját.

De nemcsak az, hogy „én vagyok”, hanem az, hogy a világ van. S ez azért óriás különbség. Narcissusnak kellett a víztükör, hogy magát lássa benne, hogy magának örüljön. Latornak az érzékelés elég, hogy „magánya gyöngén lüktető hártyáját átszakítsa”, és megrohanja hirtelen – folytatva az idézetet – tündöklő léte, földi sorsa: a világtól kapott adomány. Helyesebben: megrohanja, ámulatba ejtse a tündöklő világ, hisz tőle tündöklő a létezés. Ehhez az eksztatikus létérzethez persze nyílt érzékek kellenek; az eksztázist okozó jelenségek leírásához költői szem kell. Lator itt excellál. Elvonatkoztatásra kész agya van, ez uralkodik versszerkezetein, és éles, konkrét látásmódja. Kettejük együttműködése zárt, hermetikusnak tetsző feszültséget hoz létre a versben, rokon dinamizmust azzal (érzékletes áradás, majd sebes intellektuális összegezés), amelyet a fiatal Babitsból vagy Nemes Nagy Ágnes fiatalkori verseiből ismerünk. De ha a konkrét és az elvont egybeötvözése rokon is velük, Lator látótere más, mintegy látcsővel szűkített. Ám, ha ily módon egyetlen célra tartott is az érzékletes, felfedezői látásmód, célon belüli gazdagsága, részletező (Szabó Lőrinc-i) pontossága kivételes kvalitású. Nem kerülhetem meg, hogy éppen csak ízelítőül ne idézzek néhány sort tobzódó, az érzékelés örömével telített leírásaiból. Íme a Piac című versének egy részlete:

Az idézetet azonban kár itt megszakítani. Hiszen az olvasó az eddigiekben csupán a látásmód gazdagságát érzékelheti, a csordultig telített zárt formát élvezheti, az elrendezésnek azt a magas művészi biztonságát, amely például a hagymahajszín – kajszin rímmel külön bizarr feszültséget tud adni a strófazárásnak. Ám a vers célja több a bravúros leírásnál. Nézzük csak:

„Tetőpontpillanat”, eksztázis? A piac ürügyén? Igen, az. Lator verseinek központi témája és fogantatásuknak hosszú időn át szinte egyedüli alkalma. De mivel az eksztatikus pillanat még a rá fogékony emberben is ritkás, innen a versek, a verstermő pillanatok ritkasága; másfelől innen van a verseknek már említett, egymáshoz való szoros kapcsolódása, az ugyan más-más oldalról megközelített „tematika” (a lírai lényeg) homogenitása.

Csakhogy „az anyag roncsol s alakít – részvétlen terve hogy beteljen”, vagy más megfogalmazásban: „a sérülékeny lények földi teste – halálos gyöngeséggel” van „bélyegezve”. Íme a kötet harmadik ciklusának a tematikája: a múló éden számbavétele, vagy ahogyan a ciklust bevezető vers, a Váratlan kegyelem sokkal szebben, plasztikusabban, az előzményekhez méltó képi áttétellel mondja: „egy tenger habzó visszaáradása – hordaléka vak barlangjain át – a mozdulatlan csönd fészke felé.” A világ változatlanul színes marad, hogy Lator kedvenc szavával éljek: tündöklő, de az egyén számára, akin betelik az anyag törvénye, „az édes semmiségek szétzüllenek”. Költők elégiák végeláthatatlan sorát írták már erről, fiatalon is, de öregedve még inkább. Lator azonban nem elégiát ír. Ahogyan a gyönyörűségek okát, az eufóriát kiváltó jelenségeket sűrű áttételeken át bontja ki, megszerkesztett képlobbanásokkal sugalmazza (nem azt mondja, hogy „én gyönyörködöm”, hanem szóval és képpel, megfigyeléssel és látomással létrehozza az érzetet), úgy itt sem tesz mást, mint kirajzolja, mint képmutogató, elénk tárja az anyaghoz kötött létezés mulandóságtörvényét. Nem ő rendül meg a véges létet tapasztalva, hanem bennünk, olvasókban kelti fel a megrendülést. A költő szubjektumát s ezáltal az átélés áttételességét kikapcsolva. Ez az objektiválás egyfelől direktebbé teszi vers és olvasója viszonyát (nem abba kell beleélni magunkat, hogy mit élt át és mit érzett a költő, s azt aztán általánosítva magunkra alkalmazni), másfelől sok százados hagyományt megkerülve, meg is nehezíti ezt a viszonyt, a láttatásba belerejtett, objektivált érzelmi tartalmaknak lépésről lépésre való felfejtését várva el. Ehhez, az ilyen vers megértéséhez érzelmi kultúra kell, verskultúra. A daloló alanyi költők megértése mennyivel könnyebb. Lator László azzal ugyan elébe megy a hagyományhoz kötődő olvasónak, hogy feszes formájú, elegánsan rímelt, külszínre tehát hagyományos verset ír, de közlésmódja, érzelmi építkezése más. Költészete, melyet napjainkban líránk legjava teljesítményei között kell számba venni, az igényesebb, a sorok fölött töprengeni hajlamos olvasónak nyílik meg igazán. Mint a legtöbb valamirevaló lírai teremtés.